1935 márciusában egy este, naplemente után Egger és Marie a küszöbön ült, és a völgyet nézte. Az előző hetekben sok hó esett, de két nappal azelőtt hirtelen melegfront jelezte a tavasz közeledtét, a hó mindenütt olvadozott, és az eresz alatt napközben már kikandikált a fecskefiókák csőre a fészkük peremén. Hajnaltól napestig hordták csőrükben a fecskeszülők a kukacokat és rovarokat csemetéiknek, és Egger úgy vélte, „a piszkuk öszszességében elegendő lenne egy új alapozáshoz”. Marie 54
azonban szerette a madarakat, úgy tartotta, szerencsét hoznak, távol tartják a rosszat a háztól, úgyhogy Egger megbékélt a piszokkal, és a fészek fenn maradhatott. Egger végignézett a falun és a szemközti hegyoldalon. Sok háznak világított már az ablaka. Egy ideje bevezették az áramot a völgybe, és néhanapján itt-ott látni lehetett egy-egy öreg gazdát, amint a lámpa előtt ül, és csodálkozva bámulja a fényes izzást. A táborban is felgyulladtak már a fények, és a vékony vasrudakból szinte függőlegesen szállt föl a füst a felhők borította esti ég felé. Messziről úgy látszott, mintha a felhőket vékony madzagokkal kötötték volna oda a tetőkhöz, s óriási, formátlan léggömbökként lebegnének a völgy fölött. A Kék Lizi kabinjai pihentek, és Egger a két karbantartóra gondolt, akik e pillanatban olajoskannácskáikkal épp a gépházban kúsznak-másznak, hogy megolajozzák a kerekeket. A második kötélvasút is elkészült, és már a harmadikhoz is megkezdték a szomszédos völgyben az erdőirtást, hosszabb és szélesebb utat vágtak, mint amilyen a két első volt együttvéve. Egger meredeken lejtő, hófödte telkecskéjét nézte a lába előtt. Az elégedettség meleg hulláma járta át a lelkét, legszívesebben fölugrott volna, hogy kikiabálja a boldogságát a világba, de Marie olyan nyugodtan és csöndesen ült mellette, hogy ő is ülve maradt. 55
– Talán lehetne több zöldségünk is – mondta Egger. – Megnagyobbíthatnám a kertet. A ház mögött, úgy értem. Krumpli, hagyma, ilyesmi. – Bizony az nem lenne rossz, Andreas – válaszolta Marie. Egger ránézett. Nem emlékezett rá, hogy valaha is a keresztnevén szólította volna Marie. Először történt, furcsa érzés volt. Marie kézfejével megtörölte a homlokát, Egger félrenézett. – Majd meglátjuk, megterem-e mindez ezen a talajon – mondta, cipője orrával a fagyott földbe fúrva. – Meg fog teremni. És csodás lesz – felelte Marie. Egger megint ránézett. Marie kicsit hátradőlve ült, arca alig volt kivehető a bejárat homályában. Csak a szemét lehetett sejteni, két fényes cseppet a sötétben. – Miért nézel így? – kérdezte halkan Egger. Hirtelen zavarba jött e mellett az asszony mellett ülve, aki egyszerre volt nagyon ismerős és nagyon idegen neki. Marie előredöntötte kicsit a felsőtestét, kezét az ölébe tette. Egger szokatlanul finomnak és fehérnek látta. Hihetetlen, hogy alig pár órája még aprófát hasogatott baltával. Egger kinyújtotta a karját, és megérintette Marie vállát, s habár még mindig fehér kezét nézte az ölében, tudta, hogy Marie mosolyog. 56
Egger különös hangra ébredt éjjel. Nem volt több sejtelemnél, halk suttogásnál, ami a falakat meglegyintette. A sötétben feküdt, és fülelt. Érezte a felesége melegét maga mellett és hallotta a lélegzését. Végül fölkelt, és kiment. Meleg bukószél fújt szembe, az ajtót is majd kitépte a kezéből. Az éjszakai égbolton fekete felhők rohantak, közöttük egyre-másra kikandikált a sápadt, formátlan hold. Egger fölfelé ment egy darabon a réten. Nehéz és nedves volt a hó, mindenütt olvadékvíz csörgedezett. A zöldségekre gondolt és arra, hogy mit kellene csinálni még. A talaj nem túl termékeny, de azért tűrhető. Tarthatnának egy kecskét vagy akár egy tehenet is, gondolta, a tejért. Megtorpant. A magasban valahol olyan zaj támadt, mintha a hegy belsejében nagy sóhajtással elpattant volna valami. Utána mély, egyre duzzadó morgást hallott, és egy pillanattal később remegni kezdett a föld a lába alatt. Egyszerre fázni kezdett. A morgás másodpercek alatt átható, éles hanggá változott. Egger mozdulatlanul állt, és hallgatta, hogy a hegy énekelni kezd. Azután mintegy húsz méterre tőle valami nagy feketeséget látott hangtalanul tovasuhanni, és mielőtt még fölfogta volna, hogy egy fatörzs az, nekiiramodott. Visszarohant a mély hóban a házhoz, Marie nevét kiáltozva, ám a következő pillanatban valami elkapta és fölemelte. Érezte, hogy a valami magával ragadja, és az 57
utolsó, amit látott, mielőtt egy sötét hullám elborította, a két lába volt: az égnek meredtek, mintha elveszítették volna a kapcsolatot a többi testrészével. Mire Egger magához tért, a felhők már eltűntek, és a holdsarló vakító fehéren tündökölt az égen. Fényében körös-körül magasodtak a hegyek, jeges gerincüket mintha bádogból verték volna ki, élükkel és letisztultságukkal mintha kettészelték volna az eget. Egger ferdén feküdt a hátán. Fejét és karját meg bírta mozdítani, de a lába csípőig a hóba ékelődött. Vájkálni kezdte a havat. Két kézzel kotorta és kaparta ki a két lábát a hóból, és amikor kiszabadította magát, csodálkozva nézte őket, ahogy hidegen és idegenül feküdtek előtte, mint két fadarab. Öklével a combjára csapott. – Csak most ne hagyj cserben – mondta, és végül rekedt nevetés tört fel a torkából, amikor a vérrel együtt a fájdalom is átjárta a lábát. Megpróbált fölállni, de nyomban összerogyott. Szidni kezdte a lábát, hogy semmire sem jó, szidta az egész testét, hogy gyöngébb egy kisgyerek testénél is. – Gyerünk, állj föl! – nógatta magát, és amikor újra megpróbálta, már sikerült, és állt. A környék megváltozott. A lavina maga alá temette a fákat és sziklákat és elsimította a talajt. A hótömeg hatalmas takaró gyanánt terült el a holdfényben. Egger a hegyek alapján próbált tájékozódni. Amennyire meg tudta ítélni, 58
vagy háromszáz méterre lehetett a kunyhója alatt, aminek odafent kellett lennie, a buckává összetorlódott hó mögött. Útnak indult. Lassabban haladt, mint gondolta, a lavinahó kiszámíthatatlan volt, helyenként kőkemény és a talajjal szinte összenőtt, két lépéssel odébb azonban puhán omlott, akár a porcukor. Erősen kínozta a fájdalom. Főleg az egyenes lába aggasztotta. Mintha vastüske állt volna a combjába, mely minden lépéssel egyre mélyebben beléfúródna. Eszébe jutottak a fiatal fecskék. Remélhetőleg nem kapta el őket a légnyomás. De hát a fészek jó védett helyen volt, és Egger stabilra építette a tetőt. Ennek ellenére meg fogja erősíteni a gerendák alatt, a tetőre köveket tesz nehezéknek, és a tető hátsó oldalát a hegyoldalba épített védőfallal erősíti meg. – De lapos kövek kellenek ám hozzá! – mondta önmagának hangosan. Egy percre megállt, és fülelt. Ám alig hallatszott valami nesz. A bukószél elállt, csak egy egészen enyhe kis szellő csiklandozta a bőrét. Továbbment. Csöndes és halott volt a világ körülötte. Egy pillanatra olyan érzés fogta el, mintha ő volna az utolsó ember a Földön, vagy legalábbis a völgyben. Fölnevetett. – Micsoda marhaság – mondta, és továbbment. A hóbucka alatti utolsó szakasz olyan meredek volt, hogy négykézláb kellett fölmásznia. A hó az ujjai alatt 59
kásás volt és furcsán melegnek tűnt. Különös módon elillant a fájdalom a lábából, de a hideg beette magát a csontjaiba, könnyűek és törékenyek lettek tőle, akár az üveg. – Mindjárt odaérek – mondta magának vagy Marienak vagy valakinek, de abban a pillanatban már tudta, hogy senki sem fogja meghallani, és amikor fölhúzta a felsőtestét a bucka tetejére, hangosan fölzokogott. A havon térdepelt, és szétnézett a holdsütötte tájon, ahol nemrég még a háza állott. Felesége nevét belekiáltozta a csöndbe: – Marie! Marie!
„Miniatűr nagyregény.” THE NEw York TimEs
Andreas egész életét az osztrák Alpokban éli le, ahova négyéves korában, édesanyja halála után kerül. Szűkszavú, nehezen megnyíló különc, akinek nehezére esik megfogalmaznia érzéseit, ezért amikor beleszeret Marie-ba, munkatársait kéri meg arra, hogy lobogó tüzekkel kiírják a szemközti hegy oldalára: „Neked, Marie!” Amikor nem sokkal később a várandós Marie-t maga alá temeti egy lavina, Andreasnak összetörik a szíve. A völgyet egyetlenegyszer hagyja el, a második világháborúban megjárja a Kaukázust és a szovjet lágereket. De hazajut, és visszatér a hegyre… Akár John Williams Stonere, Robert Seethaler regénye is a méltóságteljes magányban és elszigeteltségben töltött élet himnusza. Nagyszerű, kifinomult regény, rávilágít életünk kisebb-nagyobb botlásaira és diadalaira, melyek azzá tesznek bennünket, akik vagyunk.
„Egyszerű, megrázó, felkavaró, csendes történet.” LiTEraTur spiEgEL
parkkiado.hu
3490 Ft
facebook.com/parkkonyvkiado