fabrica by melissa

Kézműves mesterségek könyve

E L Ő S Z Ó

Kutatni a régmúlt esszenciáját és titkát olyan, akár a nagyszülői ház padlásán keresgélni elfeledett kincsesdobozokat, melyek felmenőink lelkületét zárják magukba. Kinyitva egy ilyen dobozt először tárgyakat, képeket, számunkra ismeretlen dolgokat pillantunk meg, melyek zavarosak és enigmatikusak, csupán hosszas elmélkedést, utánajárást követően tudjuk őket összekötni, elhelyezni családtörténetünk fonalán. Majd hogyha elég mélyre ásunk, föltesszük a megfelelő kérdéseket és magyarázatokra lelünk, a régmúltat rejtő történetek mögött ráeszmélhetünk önmagunk lényegére is.

Ehhez hasonló padlásszobák vesznek körül mindannyiunkat. Megszámlálhatatlan kincsesláda várakozik értő kezek érintésére, hogy titkaikat átemeljük a régmúltból saját jelenünkbe. Ilyen porlepte ládákban hever az ipari és műszaki fejlődés következtében feledésbe merült mesterségekről való tudásunk is. E mesterségek − melyek a néhány évtizeddel korábban élő emberek mindennapjait töltötték ki − neveit sok esetben már nem tudjuk beazonosítani.

Doktori Isk

ol a

•

Ko lu

k Gy tó r a

n A d ri e n n ,

m te

Má l n á dományeg

mációt szerezzünk mivoltjukról, de a leírások mögött rejlő lényegről csupán sejtésünk lehet. Eltűntek a munkaeszközök kifejezései a nyelvhasználatból, külalakjukról pedig múzeumokban járva szerzünk benyomást. A manapság igen népszerű tömeggyártás kínálta árucikkek fölváltották e mesterségek művelői által nyújtott értékes termékeket, vagyis a személyre szabott, az egyedi műanyag, sematikus készletre cserélődött. A gyorsuló világ által követelt változások robotikus eszközöktől tettek függővé minket. Rohanunk, belebújva a modern gépek biztonságosnak tűnő köntösébe, és igencsak felejtünk.

Ennélfogva rendkívül nemes küldetés revitalizálni az elődeink foglalatosságait, és ezáltal ápolni a hagyományt, őrizni a tradíciókat, amelyek önmagunk, saját korunk megismeréséhez, lelkünk feltárásához is közelebb visznek. E munka alkotója a következő küldetést tűzte ki céljául: felnyitni kincsesdobozokat, érteni és látni vágyni,

Lexikonok, értelmező szótárak nyújtanak fogódzót, hogy némi infor-

mielőtt végleg elporladnának.

s andu z - Sze or g kt

bá

i ed

örgy F

•

i lo

ia óf

9 Fafaragó

Kovács

Fazekas

Ötvös

Asztalos

Bábkészítő

Könyvkötő

107

Takács

119

Bőrműves

135

Csizmadia

145

Szabó

161

Kalapos

177

„Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…”

A véletlen tartotta fönt e verstöredéket, és nemcsak a további sorok maradtak ismeretlenek, hanem azt sem tudjuk, honnan származik, ki a szerzője. Csak az bizonyos, hogy egy faragómester dicséretét zengi. De nem különb társainak, a többi faragómestereknek a sorsa sem. A hálátlan felejtés szemfödele alól, ha hírük kihallik, a többit elirigyelte tőlük az idő. Pedig valamikor sokan voltak, hisz nagy szükség volt rájuk. A XVI– XVII. században, a török hódoltság korában a fát nagyon megbecsülték. Nemcsak a vas-, az agyag- és az üvegipar fejletlensége, hanem az egyéb építőanyagok hiánya és drágasága miatt is.

„Kutya úr a kényszer” – mondották akkoriban. Meg is tanította eleinket arra, hogy a fát sokfélére lehet felhasználni, és még a járatlant is rászorította a faragásra. Háztartási és munkaeszközeink többségét a jobbágy már a kezdeti időktől fából módolta ki, mert ez ingyen is került elég, és könnyen feldolgozhatta. De fából ácsolta hajlékát is. A gazda maga faragta meg a különféle gerendákat, mint a ház sarkain és végein felálló szegláb-akat, a födémet tartó mestergerendá-t és a szalma- vagy nádtetőt leszorító ormozófá-t Maga fonta

B o gd á

v án

006 3. „Úgy

me g

ró

ledöngölt földdel töltötték ki. És ha a dolgukat jól végezték, erős lett a várfal, ellenállt az ágyúgolyónak is. Végles, Szigetvár, Kanizsa, Gyula – kiragadva néhányat – ilyen palánk volt akkoriban.

A hódoltság idejében sok kastélyt is így építettek, a majorság épületeit pedig mindig így, magyar módra. Kijutott a jobbágyoknak az „úrdolgából”, mert robotban készült a kastély, a vár egyaránt. A szegénységet hajtották a munkára, és egy-egy erősség építésénél 6000 jobbágy is robotolt. Szintén robotban készült a sokféle háztartási és mezőgazdasági meg egyéb faeszköz is.

ek;

kosárvesszővel, fonóberké-vel kötöztek össze, a közét pedig iszapolt és

ket, gerendákat, vagyis palánkfá-kat vertek a talajba, amelyeket vastag

ég

meg földből. Az ilyen építményt: palánk-nak nevezték. Faragott cöveke-

a védelmi rendszert. Magyar módra húzták fel hát a végvárak sorát: fából

török” hamar hódító hada ellen gyorsan, kevés költséggel kellett kiépíteni

magy

mazták. Kevés volt a kővár, no meg nem is készültünk fel jól. A „fene

kezdve, de különösen a hódoltság idejében a várak építésénél is alkal-

Ezt az építkezési módot – a sövényépítés-t – azután már a XV. századtól

ar m

betapasztotta földdel. És így készítette egyéb épületeit, még kemencéjét is.

ég i

meg vesszőből a falakat, a mai vesszőkosárhoz hasonlóan, a közét pedig

uma nn K Ne h

…” ját fá

B ud a pe

Egész falvak szolgáltak földesuraiknak csak faragással, és olyan sokasága támadt a faragó jobbágyoknak, hogy sorolni sem könnyű: berkeszedő-k, karó– és zsindelyhasigató-k, tálas-ok, bölcső-sök, hídkészítő-k – hogy csak néhányukat említsük. E faragók többsége nevében is hirdette mesterségét. Mert, mint Roussel Péter, a tokaji és szendrői főkapitány 1574-ben megmagyarázta a királynak:

„A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést.” A mai, foglalkozást jelentő családnevűek hát nem is annyira vérségi kötelék, hanem kézműves őseik azonos foglalkozása szerint tarthatják a rokonságot, mint az Asztalosok, Bognárok, Kerekesek, Kovácsok, Lakatosok, Molnárok, Szabók – hogy csak néhány példát ragadjunk ki a sok közül. A faragómesterség tehát feltehetően a magyar jobbágy saját szükségletére való farigcsálásával kezdődik. Célszerű életszemlélete, kézügyessége, ösztönös alkotóképessége megadta hozzá az alapot. Aztán a földesúrnak tett szolgáltatások során továbbfejlődött a mesterség.

17 Ami a középkorban megindult, a XVI. században fordulóhoz ért és a kényszerből alakult mesterség fokozatosan magaválasztotta, rendszeres tanulást igénylő foglalkozás lett, egyúttal pedig elkülönült. A mindenfélék faragásához értő jobbágyok utódai más csak egy-egy csoport tárgy, eszköz faragására képezték ki magukat. A sok közül csak a jelentősebbeket említjük. A kerekes-eket, (más nevükön szekeres-eket), a tekenő-söket (vagyis a koponyás-okat) – a koponya szó akkoriban még teknőt jelentett –, a tokár-okat (vagyis az esztergályos-okat), majd a hordó– és borkötő-ket (vagyis a hordókészítőket), végül pedig a gátkötő és bárdos (vagyis a faragó) molnárokat.

E mesterek sok azonos szerszámot használtak. Az ácsok mai szekercéjéhez hasonló bárd például a gerendák, dúcok, karók, deszkák durva „kinagyolására” szolgált. A faragókés-t a vesszővágástól kezdve a kisebb tárgyak durva alakításán át a finom, sokszor művészi faragásig, rovásig használhatták. Fajtái az elvégzendő munkához formált pengealakban különböztek. A faragószék alacsony bak volt. Egyik végén függőlegesen álló, mozgatható deszka (az ún. hinta), felül a fejfá-val, lent a papucsfá-val. Ennek segítségével szorítatta melléhez a bakon szétvetett lábakkal ülő faragó a megmunkálandó fát. Az esztergapad ma is ismeretes. A faragómestereké persze sokkal egyszerűbb volt. Ez is fából készült, és lábbal hajtották, mint ma a varrógépet, vagyis „lábtós” volt. A padhoz természetesen különféle esztergakés-ek tartoztak. A nyersanyag a fa, mégpedig bármely fajtája, a gallytól kezdve a törzsig, a gyökérig. És most lássuk az említett faragómestereket közelebbről.

A kerekes-ek (vagyis a szekeresek) a különféle szekér kocsikat, szánokat és mezőgazdasági eszközöket eszkábáltak. Közülük érdemes megemlíteni az általában személyszállításra való, sajátosan magyar fakószekeret. Hasonlított a mai könnyű parasztszekérhez, de hírből sem ismerte a vasat. Minden darabja fából (persze keményfából) készült – ezt jelenti a neve is. A vas teljes hiánya nagyon könnyűvé tette. Ilyen alkotmányra volt szükség akkoriban sártengerhez hasonlítható útjainkon. A folyókon is könnyen áthaladhattak vele, mert nem merült el. A Magyar Kurír 1790. évfolyamában olvashatjuk:

„Egy szerémi csupa-fa talyiga – melyen egy kocsis és két asszonyok ülének – a hídról lovastól együtt bécseppene a Szávába. De minthogy a talyigán semmi vas nem vala: ahelyett, hogy elülne a víz fenekére, úsz vala a víz mentére, a benn ülőkkel együtt, mindaddig, míg hajók érkezének segítségül, és minden veszedelem nélkül kifogák.”

19 Természetesen készítettek vasazott szekereket is, azzal mát a kovácsnak is akadt dolga. Többek között a súlyos teherhez való ún. bakószeker-et és a könnyebb terhet vivő ún. furmányszeker-et. A faragómesterek legnépesebb felekezete a tekenős-öké (vagyis a koponyásoké) volt. Nem deszkából tákolták össze a teknőt, hanem fatörzsből, gyökérből vájták ki. És milyen sokfélét! A Rákócziak makovicai kastélyának 1671. évi leltárából említsünk meg néhányat: dagasztó-, tésztához való, cipóhordó, vajmosó, abároló-, hamuhordó, vízhányó-teknő. Öt-hat az egyszerűbb háztartásban is akadt, módosabb helyeken 25–30 féle is. A konyhán kívül az építkezéseknél is használtak teknőt. Végvárainkban ezrével tárolták, föld- és mészhordásra. Bányákban is éltek vele. Tekenősök faragták a vályú-kat, a rocská-kat (vagyis a favödröket), a sokféle kisebb bodony-okat, a fatartályokat, sőt még a csónakokat, az ún. hajótekenő-ket is. Keresett faragók voltak a hordó- és borkötő-k. Sokféle faedényt készítettek: különféle célú kádakat, vízhordó lajt-okat, öreg bodony-okat (vagyis nagy fatartályokat), de leginkább hordókat. Sok bor termett ugyanis Magyarországon a XVI–XVII. században. Eleink ugyancsak rátorkoskodtak a borocskára. Okkal, mert – vizet pótolt.

A kőkutak ritkaságszámba mentek. A folyók, patakok kényükre folydogáltak, óriás területeket öntött el a víz. És a forró nyári napokon a sok mocsár mindenféle nyavalyának lett a forrása. Bort ittak hát, s tudtak is inni. Eger várában pl. 1594-ben – 15 200 csöbör – majd 13 000 hl – bor fogyott el,

pedig csak 700 vitézből állt az őrség. Bebek György uram őkigyelme pedig 1559-ben – Torda Zsigmondnál mulatva – négy nap, négy éjjel, amíg a vendégség tartott – négy hordó finom óbort hajtott föl, lehetett úgy száz liter. Aztán – mintha mi, sem történt volna – hazalovagolt, mégpedig baj nélkül. De nem csak szomjúkedvből meg mulatságból iddogáltak. Gyógyszert is pótolt nékik a bor. Így orvosolja a hipochondriát egy XVI. századi recipénk:

„Hárfák zengésétől, kobzok pengésétől, hegedűk hangjával, duda nótájával, hoptánc porából, Bacchus jó borából öt-hat pintet – úgy tíz litert – bévenni.”

Ezért tartották akkoriban, hogy a magyar ember három dolgot tart nagyra: a leányát, a lovát meg a borát.

Kellett hát a sok hordó, akadt dolga a borkötőnek. De másként csinálták a hordót, mint ma. Fatörzsekből kihasogatták a dugafá-kat (vagyis a dongákat), aztán a fenékdeszká-val együtt úgy-ahogy megbárdolták, majd, az egyes darabok közé tömítésül gyékényfüvet illesztettek, kötéllel összeszorították, aztán a faabroncs-ot – azt a bizonyos ma is emlegetett „fából készült vaskarikát” – rászorították, berké-vel (vagyis kötővesszővel) összekötözték, és készen is állt a hordó. Úgy nevezték akkor: karikafa vagy fa. Külföldön is ismerték pl. a gönci fá-t: tokaji bort tartottak abban. A tokár-ok (vagyis az esztergályosok) munkáját nagyon megbecsülték, hisz nemcsak hasznos, hanem szemet gyönyörködtető dolgokat remekeltek, sokszor művészi szinten.

Ők készítették a tornácok, erkélyek „esztergárba metszett” orsófá-it (vagyis oszlopait), a hársfák alá szerkesztett filagóriák gerendáinak cifrázatát. A sárosi kúria filagóriájában Zrínyi Ilona keze gyakran megpihent Tokár Jancsi akkor már töredező remekművén, ahogy a madártartó kasba zárt fülemüle „szép szavát” leste.

De serénykedtek a tokárok mint szekrényműves-ek is, és az ő kezükből került ki a virágnak való iratos faedény meg a sokféle fakupa. Ők készítették a fatálakat, fatányérokat, a magyar konyha sokféle eszközét, mint például a csillagos fánkfecskendőt, a lyukas-kalács gömbölyű fáit, a tálalódeszkákat. A tokárok faragták a többféle (mint a cipóhányó, a sütő, a szóró) lapátot, de megremekelték a furatos lapátot is, amivel aztán a büntetést „remekelték” a delikvens boldogtalanabb felére. A faragómesterek közé tartozott a XVI–XVII. században a gátkötők meg a bárdos-ok (vagyis faragómolnárok) rendje. Mindkettőt a mai mérnökök őseinek tekinthetjük. Az előbbiek készítették a különféle malomgát-akat, és azok csatorna– és zsilip-rendszereit. De értettek a folyó szabályozásához is. És még a XVII. században is sokfelé élt az a hiedelem, hogy a gátkötő molnár ura a vizeknek. Nemcsak kötni tudja, hanem oldani is: árvizeket támaszthat, ha úgy tartja kedve.

A faragómolnárok magukat a malmokat, ez időszak legjelentősebb gépeit építették. A keréktől kezdve az őrlőműig mindent. Persze fából. Megcsináltak őkigyelmék mást is. 1586-ban a török Esztergom és Párkány között a Dunán hatalmas hajóhidat veretett, és Pálffy Miklós, a komáromi főkapitány azt jelentette őfelségének Bécsbe, hogy a híd építésére magyar molnárokat hajtott robotba a török. 1682-ben Thököly kurucai, Kassa ostromakor, az ostromtárgyakat faragtatták a molnárokkal. A dobói molnár 1671-ben – úgy mondja a falurendtartás –

és a házak körüli javítással”.

Ács-munkát végeztek hát ezek a molnárok. A mai értelemben vett molnársággal akkoriban az őrlőmester vagy a malomgazda, malommester foglalkozott. Minden falunak, udvarháznak saját malma volt akkoriban, néha még több is. És sokféle malmot szerkesztettek molnáraink, mert a rohanó hegyi patak vagy a síkság folyója mellé, a tavak, mocsarak vizére nem lehetett egyformát építeni. Ahol csak esőzéskor meg olvadáskor gyűlt meg a víz, megint másféle malom kellett.

Másutt minden víz híján, szárazmalmot építettek. Nagyobbjait a marhás jobbágyok barmaival hajtatták. Kisebbjeit az ember forgatta. Volt „két ember hajtó”, aztán „embervonó száraz malom”, mint a hadi malmok is. A katonák használták a táborban. A hajós malmot a víz fenekére levert cölöphöz, az ún. malomszeg-hez kötötték ki – vaslánc nem lévén – tölgyfaágakból font alkalmatossággal, az ún. cöjt-tel. Ha pedig a víz fenekére nem lehetett a cölöpöt leverni, molnáraink hatalmas kast kötöttek, megtöltötték kővel, földdel és a vízbe eresztve a több száz mázsás nehezéket, ahhoz gúzsolták a malom sokszor száz méter hosszú cöjtjét.

Nemcsak gabonát tudott a malom őrölni: puskaport is. Arra pedig a hódoltság korában ugyancsak szükség volt. Őrölt aztán darát, sót, répát, tudott olajat ütni, fát fűrészelni, kendert, követ törni, posztót verni – ezt hívták kallómalom-nak – és malom zúzta össze a papír nyersanyagát, a rongyot is – ez volt a papírmalom:

„fejszével tartozik szolgálni,

Egyszóval a gátkötő meg a faragómolnárok sokféle alkotmányt készítettek, nagy hasznára lévén az országnak.

Faragómestereink aztán a XVIII. század elejétől kezdve rohamosan megfogyatkoztak. Az új építőanyag és -technika, továbbá az üveg-, az agyagés a vasipar fejlődése és terjeszkedése a sokféle faalkotmányt, faedényt, faeszközt fokozatosan kiszorítja, és vele mesterét is. A famegmunkálás új technikája alakul ki, új szerszámok honosodnak meg. A faragómesterek feladatát nagyrészt átveszi az ács, a bognár, a kádár meg az asztalos. Némelyike azonban még egy ideig tartotta magát, mint az uradalmak faragó bérese, akinek munkája jobbágyőseitől alig különbözött. A szívósabbja túlélte még a XIX. századot is – mint a teknővájó faszerszámkészítő – és még a XX. század is rávirradt, mint a bakonybéliekre. Közülük a cigányárkiak még a 30-as években is sokféle csutorát, fatálat, kanalat, mozsarat, sodrófát faragtak, meg jó ízes pipákat. A többiek inkább gazdasági eszközöket: talicskát, lapátot, gereblyét, favellát.

25 Ma inkább csak egyszerűbb konyhaeszközöket és gyerekjátékokat fabrikálnak a bakonybéliek, utolsó ízei egy jeles magyar foglalkozásnak, mert velük alighanem magva szakad e mesterségnek.

A régi faragványokból jó, ha fönnmaradt néhány mutatóba, a többieket sorsuk elsodorta, mestereik hírével együtt, csak a levéltárak türelmes tárlóin szunnyadó iratok őriztek meg belőlük valamit hűségesen. És ha megszólaltatjuk őket, hogy felidézzük a múltat, a magyar faragómesterek emlékezetét, az idők mélyéből felénk suttogó szavak eleje a dicséret:

„Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…”

és

B o gd á

eu ma n n K :N

6 200

ap e

i m a g ya r

t ., h

2 . A tű z

B ud

Rég

ek;

a ur

: án

ég

s er

Szép zene, ha két hű szívben egy a dobogás, szép zene, ha Gretna Greenben ráver a kovács. Nászmuzsika! Csengő rímben szól a kalapács. Száll a szava: Gretna Greenben titkon esket a kovács.

Ugyan honnan származott a Gretna Green-i kovács házasságkötő hatalma? E hatalmat az 1856. évi parlamenti végzés szüntette meg, de csak elvileg, mert mesterünk még évtizedekkel később is összeadta a hozzászökött szerelmespárokat. Sőt nemcsak a skót kovács ősi joga volt az effajta ténykedés: 3000 kilométernyire keletre, a kaukázusi abházoknál is a kovács volt a házasságok fő ceremóniamestere. Ugyanakkor bírósági ember is, akinél a gyanúsított – ártatlansága bizonyítására – félelmetes esküt tett, e szavakkal:

„Ha nem mondtam igazat, Csazmu isten ezen az üllőn loccsantsa szét a fejemet.”

A gyógyítást szintén a kovácsok végezték a régi időkben. Jó száz évvel ezelőtt még hazánkban is általánosan virágzott orvosi tevékenységük. A Szécsényben lakó híres orvos-kovács alakját Mikszáth örökítette meg:

„Lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek

a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgyhogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni, olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egészen Kassáig–Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.”

Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem szemorvos professzora, hogy bécsi kollégáinak eldicsekedhessen vele, egyszer felhívta a nevezetes hályogkovácsot Pestre.

„Strázsa János uram hagyta a ló patkolást a legényére, felköté újdonatúj mándliját, kiélesíté vágó-nyeső szerszámát a kis köszörűkövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörűkövet forgatta, mert elbámészkodott valahova, aztán – csizmaszárba dugva késeit, útnak eredt. Minthogy a »füstösre« nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjjel bandukolván, reggel, öreg fölösötköm idejére, vergődött el az Újvilág utcai egyetemre!”

31 Itt azon melegében, a bécsi szemorvosok nagy csodálkozására, egy mozdulattal eltávolította a beteg egyik szeméről a hályogot. De amikor Lippay professzor megdöbbenten magyarázni kezdte neki a szem érzékenységét, bicskát tartó keze remegni kezdett, és a másik szemmel már nem próbálkozott meg.

„Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált, külön világ a szem, és mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásától, soha többé nem mert, hályogot operálni.” Más vonást is tulajdonítanak a kovácsnak: a bölcsességet. „Okos arca van ennek az embernek, mint egy kovácsnak” – ítélkezik a csukcsok egy közmondása. Héphaisztosz „elmés, bölcs, ravasz” jelzői a kultuszának legrégibb rétegéhez tartoznak. Sok népnél fontos tanácsadó volt a kovács, hazánkban is többfelé a falu eszének tartották őket. És ha még közelebbről vesszük szemügyre az emberiség emlékezetében kirajzolódó kovács alakját, meglehet, hogy itt nagy befolyású, előkelő emberek, tekintélyük sokszor királyira

növekedett – másutt viszont a társadalomból kitaszított, megvetett páriák. A régi briteknél a három kiváltságos kaszt egyike: a kelta druidák (papok) és az énekes bárdok rendjével a kovácsok osztálya társult. A mongoloknál Dzsingisz kán történetét festették ki a szent kovácshagyomány színeivel. A XIX. század elején még élt a hit és bizonygatták, hogy valahol még mindig őrzik üllőjét. Iránban a zsarnok legyőzőjének, a nép szabadítójának tartotta az őshagyomány a rézzel kivert bőrkötényét zászlóként lobogtató kovácsot, s Firduszi énekelte meg.

A finnek népeposzt teremtettek köréje, hisz mi más a Kalevala, mint az „örökélő művész”, a „tudós kovács Ilmarinen” magasztalása. Hasonlóan magasra értékel egy XVI. századi közmondásunk: „Külömb azert Máthiás király s Máthyás kouácz.” Népmeséinkben is él a vaskovács vagy kovácskirály alakja; hajlékát vasfal veszi körül, s a vasorrú bábát agyonkalapálja.

Viszont Nepálban a kovácsot kitagadta a közösség. A szomáli dinka–négereknél a törzsből nem nősülhetett, és a településen kívül kellett laknia. A szaharai tibbuknál pedig a kovács szóval szidalmazó olyan sértést követett el, amelyet csak vérrel lehetett lemosni. Honnan származik hát a kovács ilyen sokféle tisztsége és eltérő értékelése, miért e szélsőséges társadalmi ítélkezés?

A válaszadáshoz sok évszázaddal vissza kell tekintenünk időszámításunk elé, a vaskorszak kezdetéig. A vas az őskor diadalmas, új anyaga. A belőle készült fegyver és eszköz használhatóbbnak, jobbnak bizonyult, mint a korábbi kő-, réz- vagy bronzszerszámok. Akik már ismerték és használták, előbb-utóbb a többi törzs fölé kerekedtek. Ily módon a vas birtoklása biztonságot és hatalmat jelentett. De a primitív népek hiedelme szerint nem az anyagi tulajdonság, hanem a vas természetfeletti varázsa győzedelmeskedett a bronzon. Innen a vas babonás ereje: szelleműző, szerencsét hozó képesség, mely évszázadokon át hatalmában tartotta az embert, és alacsonyabb kultúrfokon még ma is sokfelé így hiszik.

A vas megmunkálásához azonban tűz-re volt szükség, és a tűz talán a legelső természeti jelenség, amelyet az ember észrevett. Az égi eredetéről táplált egyetemes emberi hit öltött költői alakokat a Prométheusz-féle tűzrabló demiurgoszokban. A tűz iránti tiszteletet egyrészt a félelem, másrészt a birtoklásából fakadó hatalomtudat hajtotta virágba.A primitív népek gondolatvilágában a tűz és a vas misztikuma átháramlott a velük dolgozó mesterre, a kovácsra. Így lett csodálatos tulajdonságok birtokosa a tűz és a vas ura.Ez a hit szabta meg a kovács őstörténeti, sőt jóval későbbi társadalmi helyzetét is.

A Biblia özönvíz előtti Tubál Káinja, az indus Rigvéda Tvasterja, aki Indra isten mennyköveit kovácsolja, s a vele rokon Héphaisztosz–Vulcanus, aki az olümpiai Zeusz–Jupitert látja el villámokkal, a germánok Vülundja, és a Kalevala tudós Ilmarinenje nemcsak e mesterség dicsőítése, több annál. Annak az elismerése, hogy a legfőbb úr hatalmának megszerzését és megtartását a kovácsnak köszönheti, hisz az készítette az uralom nélkülözhetetlen eszközeit, a fegyver-eket.

De nem minden nép értette a vasmegmunkálás titkait, s a vasérc hiányos előfordulása miatt nem is terjedhetett el mindenhová e mesterség. És ha egy ilyen, a kovácsot nem ismerő nép a kovácsost legyőzte, a behódoltak kovácsait nemcsak idegeneknek, alávalóknak tekintette – mint a többit –, hanem félelmetes mesterségük miatt teljes kirekesztésre kárhoztatta őket.

Minthogy azonban a kovács az ősi hit szerint nemcsak az anyagon uralkodott, hanem az anyag „szellemein” is, mesterségét varázslásnak nézték.

„A kovácsok és sámánok egy fészekből bújtak ki” – tartja egy jakut közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint a primitívek főnöke, papja a közösség érdekében végzett, tekintélyhez juttat-

37 ta mindenütt. Kezébe kaphatta ennek révén a házasságkötő hatalmat és a gyógyítás feladatát. És mivel e mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött, a gyógyítói gyakorlat sok tapasztalattal gazdagodott, tudást szerzett a kovácsnak.

Messze földről felkeresték, sokan, idegenek is gyakran megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre tehetett szert. Később pedig, a dohány elterjedésével, még inkább a falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára lehetett gyújtani. Ott beszélték meg a világ folyását, és cserélték ki híreiket. A kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben gyökerezik.

Maga a kovácsmesterség egyébként már a vaskorszak elején kialakult, hisz aki rájött arra, hogy a felhevített vas, ütögetéssel alakítható, az már megalkotta a legfontosabb szerszámokat – kohó-t, üllő-t, kalapács-ot, fogó-t – és a technológiát is. E mesterség lényegében nem sokat változott az idők folyamán, csupán szerszámai tökéletesedtek, eljárása finomodott.

Már az ókorban ismerték a vas három fajtáját: a kovácsvas-at, az acél-t és az öntöttvas-at, sőt a görögök az acélt nemcsak edzeni, hanem megereszteni is tudták – Homérosz Iliász-ában mesteri kézzel rajzolta meg Héphaisztoszt, az ókori kovács alakját, s leírta műhelyét, munkáját:

…ment a fuvókhoz: tűz fele fordítván azokat, sürgette dologra. És a kemencéknél húsz fúvó fútt szakadatlan, fürgén árasztották szét sokféle fuvalmuk, egyszer a gyors munkát segitették, másszor elültek, úgy, ahogyan Héphaisztosz akarta, s a munka kivánta. Lángra vetette a nem puhuló rezet is, meg az ónt is, és a nagyértékű aranyat s az ezüstöt; utána üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta keze fogta.

r fordítása pa népei az etruszkoktól és a rómaiaktól lesték el a kovács munkáját. Az utóbbiaknál már szervezett mesterség volt, törvény szabályozta működésüket, főleg a fegyverkovácsokét.

o áb G

És kovácsolt Akhilleusznek pajzsot, páncélt, sisakot és fegyvert. Euró-

Deve c s er i

jó kalapácsát, míg a fogót másik

Eleink az iráni műveltség hatásaként jutottak a vas ismeretéhez, előbb csak a kereskedők révén az áruhoz, majd kezelésének tudományához is. A magyarok felszerelése a vezérek korában e mesterség gyakorlását tételezi fel. A letelepült magyarságnak még nagyobb szüksége lett a kovácsra, hisz a mezőgazdasági eszközöket, majd az ipari szerszámokat mind vele készíttették.

A kovácsmesterségnek a rómaiaknál megkezdődött szakosodása folytatódott, sőt terebélyesedett. Megjelennek a kardcsiszár-ok, lándzsakészítő-k, pajzsgyártó-k, fegyvercsiszoló-k, zablakészítő-k, szegkovács-ok, patkolókovács-ok, kocsikovács-ok, akik sokszor külön-külön céhekbe tömörültek. E mesterségből származott ki és alapított saját családot az ötvös, puskaműves, bádogos, a lakatos és sok más fémmunkás. És ahogyan az élet rendje változott, a sokféle fegyverkovács szerepét átvették a szer-, vagyis a szerszám-kovácsok, akik aztán később tovább különültek, és a XIX. századra önálló mesterség lett a fazon-, a fűrész-, a reszelő-, a kés-, a fúró– és az üllőkovács.

De a kovács alakja s munkájának lényege nem változott. Mintha saját emlékeinket idézné, vagy – úgy vélhetnénk – Vergiliusnak Aeneas fegyverzetét készítő Vulcanusnak és ciklopszainak munkájáról szóló sorait ismételné meg Gyöngyösi István 1693-ban megjelent verses munkájában, amikor a Kemény János részére bilincseket készítő tatár kovácsokról s műhelyükről szól. Pedig csak szűkebb hazájának két szeme látta kovácsait és munkájukat ábrázolja, oly híven, hogy szinte keretbe kívánkozik a kép:

…mintha jöttek vólna az Etnából, Vulkan Műv-helyének szennyes barlangjából, Most-is füst gőzölög némellyek szájából. Vas-por szennye ülte hízott pofájokat, Szenek pozdorjája füstölte nyakokat, Sok szikra csípdeste fel-tűrött karokat, Egy-egy pőröly tölté béfogott markokat. Ritkult a szakállok csapdosó tüzekkel, Éktelen homlokjok pörzsöllött szemekkel, Orcájok varasult gyakor égésekkel, Merő fél-ördögök kormos személyekkel. De mint Óriások, temérdek tagokkal, Hegyeket bírnának emelni vállokkal, Lapdaként jádzanak az ülő-vasokkal, Mindent végbe visznek erőss munkájokkal.

E kovácsművek egy része már használhatatlanná kopott, vagy megette a rozsda, más része ma is megvan, és több közülük elcsodálkoztat minket gondos és sokszor művészi kidolgozásával. Ki nem szemlélné megdöbbenő áhítattal az ismeretlen magyar mesterek reneszánsz műveit, mint II. Lajos hadipáncélját vagy Bebek György szablyáját; aztán a fertődi Eszterházy-kastély barokk kapurácsát, és még inkább Fazola Henriknek, a diósgyőri vashámor alapítójának 1760 körül az egri megyeházhoz készített, rokokó stílű vasrácsait, a vasművesség világhírű remekeit.

A XIX. század közepén rohanóra forduló technikai fejlődés e mesterség hagyományos kereteit sem hagyta érintetlenül. Bessemer, Siemens, Martin forradalmi jelentőségű találmányaival egyidőben megjelenik a nagyipari munkásság soraiban a gyári kovács is. A régi kovácsműhelyt és szerszámait felváltja a vasmű, a korszerű kovácsüzemek hatalmas közlőműves– vagy gőzkalapács-a, amelynek ütőereje 150 tonnát is elér. A kovácsvas-at kiszorítja az öntöttvas és az acél. A kovácsok leírása után a munkáé következik:

Fel-gerjedvén a tűz, a szikrák ropognak, Hevül a vas, arrúl a rozsdák pattognak, Az erőss kovácsok mellette forognak Kezdett munkájokhoz serénységgel fognak. A Fúvó gégéje körül szít ez tüzet, Pemete-bojtjával az hint reá vizet. A verő pőrölyhöz készít némely kezet, Fogó szájátúl falt vasat némelly vezet. Hajnal-színt mutat már a vas setétsége, Megpirossította a tűz melegsége. Minden mocska, szennye, rozsdája leége, Engedelmeskedik lágyúlt keménsége. Zúgnak a pőrölyök fel-emelt kezekben, Üti ki-ki, lehet mennél erősebben. A tűz és a munka hevíti testekben, A repülő szikrák dongnak műhelyekben.

Ha a kovácsmunka lényege nem is változott, a feldolgozás módjait, eszközeit és az ezek szerint elkülönülő termékeket sok lenne felsorolni. Vertvas munka, vagdalt, áttört, hidegen készült, domborított, vésett, faragott és kötözött munka került ki a kovácsok kezéből, amelyek mint fegyverek és szerszámok, eszközök és gépek, épületelemek és dísztárgyak elégítették ki a társadalom szükségletét. Vörösmarty szép soraival összegezve a kovácsmunka eredményét:

Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből, Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi e hont. Kard s lánc kínszer lesz

hódító s zsarnoki kézben; Csak használni tud a pór-eke, ártani nem.

De faluhelyen azért még mindig látni kétkezi pöröly-t, öregverő-t, amel�lyel a külső verő sújtott oda, ahova a mester a félkézkalapáccsal ütögetve a baljában fogóval tartott vasra, csörgetéssel mutat, mondván: rátarts! És ha már-már el is búcsúzunk e mesterségtől, bizonyosak lehetünk abban, hogy az emberiség emlékezete megőrzi a kovácsnak a társadalom érdekében végzett jelentős munkáját. Akár úgy, miként Illyés Gyula, A mester című versében:

43 ster me

Il lés

Gy ul

Szeretem a szerszámokat, egész belepték a falat. A satu fölött léc futott. A csavarhúzók ültek ott. A fogók, nagy és kicsi, mind; a vasvágók, hosszuk szerint; mint az orgona sípjai készen kéz alá ugrani. Járt közöttük az orgonás, apám, a pusztai kovács, hogy melyiket emelje le, csinálni, amit kell vele. Attól, mit javított s csinált, örömöt kapott a világ. Megtisztult egy-egy hangja, vagy zengetett merő újakat.

Az agyagművesség az egyik legősibb mesterség, eredete a kikutathatatlan múltban gyökerezik. Feltehetően a földművelés ismertette meg az emberrel az agyag képlékenységét, a nap melege és a tűz használata pedig megtanította arra, hogy első edényeit maradandóan alkossa meg. A kézzel való alakítás nehézkessége aztán rávezette a forma, majd a korong létrehozására, és bizonyos, hogy a kézi fazekaskorongot i. e. 4000-ben már ismerték.

Az ókor népeinek agyagművessége jelentősen fejlett volt. Mezopotámiában, Egyiptomban már használták a mázas cserepet. A görögöknél művészi színvonalra emelkedett az agyagmunka, s a fekete alakos attikai vázák vagy a vörös apuliai edények ma is megcsodált termékek. A rómaiak, gyakorlati hajlamuknak megfelelően, inkább közszükségleti cikkeket és tömegárut készítettek.

Hogy a magyar nép mikor kezdte meg az agyagművességet, pontosan nem tudjuk. Feltehetően letelepülés után, de az bizonyos, hogy 1100 körül az agyagművesek már falvakat alkottak, amelyeket róluk Gerencsérnek neveztek el. E gerencsérek várjobbágyok voltak, akik a vár urának tartoztak szolgáltatással, s akiket jellegzetes készítményükről, a XIV. század derekától kezdve fazekasok-nak is tituláltak. Földrajzi elhelyezkedésüket megszabta nyersanyaguk: az agyag. Ott települhettek meg, ahol az agyagból tűzálló cserép is készülhetett.

te es

Budap B o gd á

R n:

ég i

an eum n K h t :N

s é ge

m a g ya r m

6 00

te r

8 . G e r e n c sé

e ég

nI s

E mesterség – más iparhoz hasonlóan – akkor fejlődhetett ki komolyabban, mikor is a jobbágyok a városba költözéssel felszabadultak a földesúr hatalma alól, s megalkothatták érdekvédelmi szervezetüket: a céhet. Fazekasaink a XVI. század elején juthattak céhhez, és elmondhatták, hogy már nem a földesúr, hanem a

„fazekas akaratján jár a fazék”. Ez időre már nemcsak a főurak, hanem a kisnemesek, módosabb jobbágyok, polgárok háztartásaiban is megtalálhatjuk a gerencsérek portékáit: a sokféle fazekat födőstül, a korsókat, csuprokat, tálakat és a főuraknál már a XIV. században megjelenő cserépkályhákat, akkori néven kályhás kemencéket. – A kályha szó ugyanis csak a XIX. században lett azonos jelentésű a tűzhelyével, a kemencével, eredetileg csak annak építőegységét, a kályhacsempé-t jelentette. A fazekasáru azonban a céhvilág beköszöntése után is a földesurakhoz áradt leginkább. Az udvarházaknak még a kisebbje is nagy háztartást vitt, három-négy szakáccsal, egy-két inassal. Sok és sokféle edény kellett ezeknek. Majd minden ételfajtának más és más, mert mint akkoriban mondták,

„szagos ételnek szagos a fazeka”.

Márpedig módosabb eleink minden ételnek, még köznapon is, megadták a módját mindenféle ízzel. Már Galeotto megírta, hogy a magyarok asztala dúsgazdag. S ez a szokás öröklődött, aki tehette, gazdag asztalt vitt. Még nehéz időkben is, mert úgy tartotta a mondás, hogy

„búról borral, bajról torral feledkezz”. S az ebédet, vacsorát hat-nyolc fogáson alább nemigen adták, de felmehetett húsz fogásig is. Hát még ha lakodalmat csaptak! – Thurzó Borbála 1612. évi lakodalmán a maga hét szakácsa nem volt elég, apja ura küldött még ötöt, de a jó barátoktól még húszát kellett kölcsönkérnie. És e szakácshad többek között 40 ökör, 10 tehén, 140 borjú, 350 bárány, 200 disznó, 30 őz, 200 nyúl, 600 fogoly, 400 lúd, 400 kappan, 1000 tyúk és 4000 különféle hal sütésén-főzésén fáradt. Hát még a többi étel, no meg az ital? Töméntelen edényre volt ott szükség. A 30–40 literes lakodalmas fazek-akon kívül bizony még a „kétemberes” fazekakat is igénybe kellett venniük. Nem nélkülözhették a lábas-okat sem (a legősibb főzőedény mását), akkor még a szó eredeti értelmében, lévén ugyanis három lábuk. Kellettek a vajas-, olajoskannák, tejes-, tejfeles csuprok, aztán a sokféle és sok-porciós tálak, tányérok, s a nyolc-tíz literes boroskancsók mellett a kisebb kancsók, a „pintyőke szájú” szilké-k (vagyis csücsös bögrék) és

51 még sokféle agyagedény a fa- és fémedényeken kívül. Arattak hát a fazekasok. Erre gondolhatott Szenczi György uram, Kassa szabad királyi városnak szenátora is, 1574 tavaszán, mikor tizenkét éves fiát Tipolai András gerencsér mester uram elé állította, hogy inasnak elszegődtesse. Imre fiú is szívesen hajlott apja ura szavára, hiszen már „gyerekkora” óta ismerte a barátságos, csöndes fazekasműhelyt. Sokat forgolódott a legények körül, még agyagbányászásra is kijárt velük. Egyik ilyen útja igen emlékezetes volt. Új gödröt kezdtek, s ott kucorgott a szélén, mikor egyszer Márton bácsi, a legidősebb legény megkérdezte tőle

- No Imrus, micsoda gödör ez? - Agyag, hát. - Az a Palántagödör. Fát ültetnek bele, de szárazat; mégis kivirágzik. Tátod a szád, ugye? Még madár is száll rá, a virágot szagolgatni. Sejtette Imre, hogy fura vége lesz a beszédnek, de csak megkérdezte:

- Aztán milyen fa lesz az?

- Akasztófa. Ha nem vigyázol, te is virágozhatsz rajta!

A legények felcsattanó nevetését már alig hallotta, úgy megugrott, s szedte a mezítlábát hazáig. Hol is aztán apja ura megmagyarázta, hogy másutt is a fazekasok kötelessége megásni az akasztófa gödrét…

A műhelyben különben egy idegen is eligazodhatott volna hamarosan. Középen a tipró, odébb az agyag, az ablaknál a korong, mellette a gyúrópad, átellenben a mázőrlő, távolabb a szárító, a másik helyiségben az égetőkemence, s egyik sarkában pedig a kályhaformák. Szerszám sem sok. A sulyok, a szelő, a lapicka, a vizestál, a simítóbőr, a réz– és fakés, a lyuggató, az íróka, s a festéköntő kanál.

Négy év alatt Imre fiú megtanult mindent. Hogy melyik a fazekas, a korsós, a tálas anyag, s hogy mit mivel, hogyan kell megmesterkedni. Igaz, hogy a hétfő mindig a heti agyagkészítés napja volt, szombaton meg ötkor letették a munkát, meg aztán napközben az a sok tedd ide, tedd oda, de azért maradt még ideje a tanulásra hajnali négytől este hétig. Leginkább nehezére esett a korongolás. Nem is annyira a rög felhúzása, az edény formázása, a fenék és a fal egyenlő vastagítása, hanem a csikó, vagyis a korongot forgató lábító-nak a meghajtása ment nehezen. Jobbal hajtani, ballal lassítani úgy, ahogy formáló két keze kívánta. Sokára járt csak rá a lába. De ez legalább munka volt, nem úgy, mint a szikkadt fazekak fülezés-e, vagy az agyag előkészítése: iszapolása, taposása, gyúrása. Meg is izmosodott bele, de a sok nedves, mezítlábas munka miatt korán kezdte a lábát húzni,

53 s az orra nem szokta meg a náthát. Az égetésnél aztán a meleg s a mázat adó ólom füsttel vegyes kigőzölgése – de hát ez mind a mesterséggel járt.

„Először valamennyire megégesse azt, aztán megmázolja, végezve ismét megégesse.” A mázkészítéshez sem fűlt a foga. A többi fazekas is, ha tehette, megkerülte. Ezért aztán a céhlevél megszabta a mázas művek munkáját, írván: És a nyers fazék mázolásáért, a hamis mázolás-ért – csak a száját kenték be az edénynek –, a rossz égetésért jelentős bírságot rótt a bűnösre. Imre legjobban a formás és a mély kályhák készítését szerette, no meg a kályhás kemencék megrakását. Olyan ügyesen művelte, hogy a mestere is megcsodálta titkon.

„A jól fűtő kemence dicséri rakóját”. Egyszer aztán elkövetkezett a felszabadítás ideje. De az 1577-es esztendő nemcsak néki, hanem az egész környéknek emlékezetes maradt. Már legényként kísérte el mesterét, no meg a két szekér portékát a szikszói sokadalomra. Szépen virradt november tizedike, hanem úgy kilenc óra tájban a füleki bég 13 zászlóalja hadinéppel váratlanul megütötte a vásárt.

Volt is riadalom, felfordulás. A vásárosok s a lakosok keményen védekeztek. Imre sem bújt a szekér alá, mesterével együtt hajigálta a száguldó törökökre a sok drága edényt.

„Ne sajnáld! – biztatta András mester. –

Legalább nem marad épen egy sem a kutya kontyosnak!” – Emberül verekedtek. Hiába, nem vehettek erőt a törökön. És tömérdek zsákmánnyal, vagy ezer rabbal elvonult a bég. De Prépostváry Bálint főkapitány kardja alatt négyszáz huszár a török elé sietett, és ősi szokás szerint lest vetett neki. A magyar sereg egész éjjel és fél nap ült a nyeregben, amíg megérkezett a török – és ráment a lesre!

A magyarok alig szenvedtek kárt, a bég ellenben tizennegyed magával vergődött vissza sebesülten Fülekre. A mieink száz kocsi török rabbal, 800 lóval és tetemes zsákmánnyal térhettek haza, a kiszabadított szikszói vásárosokat kísérve. Köztük volt mesterével Imre is, aki az utolsó korsó törött nyakát emlékül hazavitte. És elemlegette a történteket háromévi vándorlás-a idején az egyes műhelyekben a vasárnapi poharazgatásnál. A vándorló legény a céh atyamesteréhez kopogtatott be először, hogy őt feleségestül, gyerekestül illendően megköszöntse. Az atyamester az első öreglegény-nek adta át a vándorlót, aki aztán „megkínálta” a legénnyel a mestereket. Amelyik

55 műhelyben felfogadták, kellett az új kéz, két hétig kipróbálták egymást. Ha megegyeztek, ottmaradt, s a többi legény társpoharat adott neki.

A legény vándorlásának már első idejében eldöntötte, hogy hét- vagy száz-számra fog-e dolgozni: hetibérben-e vagy darabbérben? A bér összegéről azonban nem egyezkedhettek, azt a céhlevél megszabta, pontosan részletezve felsorolta a munkafajtákért járó bért.

A mester viszont minden esetben tartozott a legénynek kéthetenként fürdőpénz-t adni, mert bizony az agyagmunkásra a „feredőzés” ráfért. Imre legény száz-számra művelt, mégpedig kályhát. Így járt a legjobban. Nem kötötték meg a munkaidejét, mint a hét-számosoknak. Gyorsan, ügyesen dolgozott, tehát többet is keresett. Ráadásul, ha nyolcszáz formás vagy ezer mély kályhát – vagyis csempét – elkészített, ötvennel még megtoldhatta a maga hasznára. Ha aztán tovább akart vándorolni, két héttel előbb be kellett jelentenie. Cégéres ünnepek vagy sokadalom előtt három héttel azonban nem tehette, s a mester sem adhatott néki búcsút, mert a céhlevél ezt megtiltotta. Az ünnepeken vagy a vásár napján viszont búcsú nélkül is kereket oldhatott a legény. Kitöltve vándoridejét, hozzáláthatott a mesterremek-hez.

Imre legénynek egy három arasz és négy ujj magas, födős fazekat, egy mércés korsó-t, egy-egy köblös abárló-t (vagyis kb. százliteres nagyfaze-

kat) és egy hiteles messzely-t (vagyis kb. 7 decis folyadékmérőt) kellett csinálnia. Kályhát nem – sajnálta is –, mert akkoriban még nem terjedt el eléggé. Csak később került a mesterremekek tételei közé, és pl. a XVIII. század elején Szencen többek között egy négyszögű, zöld mázas kályhás kemencét rakattak a mesterjelölttel. Ha a remeket a céh gáncsnélkülinek találta, elismerte a legényt mesternek, befizette a mestertaksá-t, kötelezve, hogy egy év és egy napon belül megadja a mesterasztal-t, a lakomát, no meg arra is, hogy ez alatt egy „tisztességes asszonyembert” feléségül vegyen. Az ifjúmesternek a céhgyűlésre elsőnek kellett érkeznie, hogy a mestereket

„illendő becsülettel és reverenciával béfogadja, köszöntse és felszolgáljon nekik” – írja a céhlevél. Céhmester ugyan nem lehetett egyhamar, de újításkor a voksa ért annyit, mint az öregeké. A céh gondosan vigyázott a gerencsérek érdekeire. Különösen a céhen kívüliek, a kontár-ok ellen hadakozott. Főleg a XVIII. század során került nehéz helyzetbe, az agyagművesség differenciálódása miatt. Ez ugyan már a XVII. században megkezdődött, a majoliká-t készítő habánok betelepedésével, de őket a fazekasok végül magukba olvasztották. Viszont a pipakészítő-k kiváltak, s új mesterséget alapítottak. Aztán rohamosan megsokasodtak. 1815-ben pl. Pesten már 18 mester agyagpipái közül válogathatott a dohányzás gyönyörének áldozó

férfitársadalom. A leghíresebbek azonban nem a pesti, hanem a vörös debreceni, a fekete podrecsányi és az aranyozott selmeci pipák voltak.

A XVIII. század második felében, ahogy a faedények kikoptak, újabb mesterség különült el a fazekasoktól: különösen az Alföldön, a korsós-ok és a tálas-ok, vagyis a nem tűzálló agyagárut készítő mívesek, és belekontárkodtak a fazekasak mesterségébe, mert bár ugyanolyan technológiával dolgoztak, mint azok, tehát gerencsérek voltak, de nem céhes kézművesek. Ugyanakkor alakulni kezdtek az új technológiával (ólom helyett az át nem látszó fehér ónmáz-zal) dolgozó fajansz manufaktúrák, s a század végéig 11 üzem kelt versenyre a fazekasokkal. Közülük elhíresedett a Mária Terézia férje, Lotharingiai Károly által 1743-ban alapított holicsi, az 1758ban létesült tatai és a Kuny Domokos kerámikus által 1780 körül Budán, a mai Krisztinaváros területén alapított üzem.

Rövidesen még különb versenytársa támadt a fazekasárunak a kaolin és földpát keverékéből készült porcelán-ban, Böttger alkimista találmányában, bár hazai üzem csak később létesült, de az osztrák, főleg a bécsi porcelán manufaktúra piaca Magyarországra is kiterjedt. A XVIII–XIX. század fordulójától kezdve a magas hőfokon égető s hamarosan formával dolgozó kőedény-gyárak (a század végéig 31) közönséges áruikkal kisebbségbe szorították a népi fazekasságot. Az 1850 körül alapított pécsi Zsolnay-gyár a 90-es évek végétől kezdve porcelánt is gyártott, s kiváló

termékeivel világhírt szerzett a magyar agyagiparnak, az 1839 óta dolgozó herendi porcelángyár úgyszintén.

Fazekasaink nehezen állták a versenyt a gyáriparral és az újuló idővel. Pedig megpróbáltak a változó igényekhez alkalmazkodni. A régi keskeny fenekű fazék helyett – amelyet a kemencében való főzés alakított ilyenre – a magyar konyhákban megjelenő csikó- és asztali tűzhelyekre széles fenekű, ún. masinás fazek-at készítettek, aztán ipari edényeket, gyerekjátékokat. Utánozták a gyárak termékeit, s amit lehetett, ellestek a gyáripar technológiájából. Munkába vonták a nőket is a festékezésénél, mázolásánál. Nemcsak a vásárokra hordták a portékát, megkezdték a faluzást is – ezt is többnyire a nőkre hárítva –, és még sok mindent megpróbáltak, de hasztalan.

Rohamosan apadt a számuk. Ki Amerikába vándorolt, ki a fajansz- vagy porcelángyárakban keresett munkát, esetleg a kályhás kisiparosoknál, ki pedig végleg otthagyta az agyagot. 1955-ben már csak 112 fazekas korongolt. Meghúzták felettük a lélekharangot. Valamikor a korondi fazekasoknak még azt mondta a nagyharang:

Nincsen búza, nincsen búza!

59 s a kisharang azt felelte rá:

Ha nincs búza, vagyon fazék, adnak azért! Ma már csak azt mondhatná ez a harang:

„Nincsen fazék, minek az még.” Mert kinek jutna ma eszébe, hogy napi italát „túri korsóba” téve hűtse be a hűtőszekrényben? Az a harang végsőt harangozott egy magyar iparág felett, nem tekintve azt, hogy e tisztes ipar oly sok századon át az egyik legszükségesebb portékát adta eleinknek: a háztartás sokféle edényét. Közülük legfeljebb egy-kettő, és az is csak, mint dísz kerülhet lakásainkba, és a gerencsérek szakmája is hovatovább díszmesterség az agyagipar népes családjában.

006

sfé

vá

B og d á n Is t B ud a pe s

R n:

euma nn K :N

, t.

26. Neme

se íve

a é g i m g ya r m

ek;

ég

s er

Ollyan az ötvesség, Hogy minden mesterség Könnyen azt fel nem veri; Olly igyekezetem Nintsen, hogy dítsérjem; Maga-magát dítséri; De megvallom azt is, Hogy edgy mesterség is Mindenben el nem éri.

E büszkélkedő sorokat Felvinczi György 1716-ban, Az ötves mesterségről való vetélkedés címen vetette papírra. Joggal vélekedhetett így, mert a nemesfémek mívese régen – művész volt.

Kezdetben az ősi fémműves, a kovács tiszte e feladat, s csak jóval később hagyta ott a vas-at mívelő kovácsot a nemesfém-et feldolgozó ötvös. A vándorló magyarság már a nemesfém-mívest ismerhette meg, s az ásatások közben előkerülő honfoglaláskori tarsolylemezek ötvöseink képzettségéről tanúskodnak.

A XI. században az uralkodókon kívül még csak egyházi testületek tartottak ötvöst, azt is a királytól kapták, mint pl. a pécsváradi apátság 1015-ben öt aranyművest. Ez időben ugyanis az ötvösök – Európa-szerte – jobbára egyházi kegyszereket készítettek – a királyi udvarnak végzett munkájuk mellett. E munkát az uralkodók a következő századakban is nagyra becsülték. Nemesek, birtokosok lehettek az ötvösök, sőt magas tisztséget is viseltek, mint Róbert Károly udvari ötvöse. A király 1331. évi oklevele tudatja:

„… Péter mesternek, a mi hűséges aranymívesünknek, szepesi comesünknek és várnagyunknak…

[mivel szolgálataival]… különösképpen Szepesvár megőrzése és a mi jelen hiteles pecsétünk… elkészítése… által [jelentős érdemeket szerzett]… Jemnik birtokot… neki… adományozzuk…”

A XIV. századra jelentősen megsokasodott az ötvösök száma, és – jellemezve a fejlődést – már a polgárságnak dolgozva, a városokban is sokan művelték a mesterséget, és korán megalkották céhüket. A kassaiak pl. 1376-ban. A magyar ötvösöknek külföldön is jó hírük volt. Bárhol szívesen fogadták őket. Mint 1455-ben, Nürnbergben, a Gyula melletti Ajtósról elindult Albert ötvöst, az ugyancsak tanult nemesfém-míves Albrecht Dürer apját. III. Iván cár pedig 1488-ban Mátyás királyhoz küldött követének ilyen utasítást adott:

„Kérnéd meg részünkről a mi testvérünket, Mátyás királyt, mutatná meg hozzánk való barátságát, és küldene… hozzánk olyan mestereket, akik értsenek… az arany és ezüst művességhez…” Hogy az ötvös csakugyan értse a munkáját, arról a céh gondoskodott. Ötvös legényt csak hibátlan, művészi kivitelű remek elkészítése után fogadtak mesterré. A megkívánt remektétel leírását adja a szombathelyiek 1510. évi céhlevele:

„[Tartozik] egy wy kelheth csinálny… és még egy Pöcsétet, a kiben messen egy siszakott és egy pajszott, és még egy szép arany gyürütt, a kiben legyen egy szép, jó, igaz kw, körülötte metczett virágokkal készétve.”

Vigyázott a céh arra is, amire a megrendelőnek volt szüksége: az ötvösművek hitelességére. A győriek 1529. évi céhlevele pl. így parancsolt:

„[A céhmester] szorgalmasan lásson hozzá, hogy az eö munkájokhoz való Ezüstben valami hamisság avagy csalárdságh ne találtassék, és… míhelyről míhelyre a Mestereket minden két két hétben megvisitalja, és az Ezüstnek tisztaságát és Mérő Szerszámoknak igazságát megh próbálja… és [ha a mívet] jónak talállyák, az czéh mester pöcsétit nyomják eája.” A céhmester pecsétje a város jele, rendszerint annak címereleme. A próbát az ún. próbatű-kkel végezték. (Mintegy 45 cm hosszú fém rudacskák csoportjával.) A sorozat első tűje tiszta rézből készült, a második tag 15 lat réz és 1 lat ezüst ötvözete, harmadik 14 lat rezet és 2 lat ezüstöt tartalmazott, és így tovább. A 17. tű tiszta színezüst volt, így 16 latos (28 dekának megfelelő).

A tűt az ún. lidiai kő-re (vagyis fekete kvarcra) dörzsölték. A fémfolt annál jobban fehéredett, mennél több ezüstöt tartalmazott. Ha a kész ötvöstárgyat a kőre dörzsölték, megláthatták, melyik tű foltjával vág egybe: a mű annyi latos volt. Az ötvös mesterek ez időben általában 13–14 latos ezüstből míveltek. A kész műbe saját jelüket beleütötték s emellé került a céhmester pecsétje. Ha azonban a mű a próbát nem állta ki, összetörve új művelésre visszaadták. – Persze nincsen olyan ellenőrzés, amelyik alól ne lehetne menekedni. Sprinczinger Dániel kassai ötvös mester könnyen segített magán: megcsinálta a céhmester pecsétjét, s hitványabb ezüstből művelt szorgalmasan. Tette azonban kitudódott, s a városi tanács szigorúan ítélt:

„Szeme kiszúrassék, jobb kezét a bakó levágja!” Mivel azonban sokan közbenjártak a megtévedet ötvösért, s öt neveletlen gyermekére is hivatkoztak, megenyhült a tanácsurak szíve, és ötven forint pénzbírságra változtatták az ítéletet. Az ötvöstárgyakat csak a céhbeli mívesek hitelesítették. A kontárok, a főurak, vagyonos nagypolgárok udvari és konvenciós ötvösei nem éltek vele. Ilyen mívesek is szép számmal akadtak. Kassa város 1560. évi jegyzőkönyvében olvashatjuk e bejegyzést:

az himpellérek felől, kiket az hadakozó uraim tartanak, és sokat, kik ő nekik nagy bántódásukra és megmaradásuk nagy károkra vagyon, kik miatt immár némelyek elhagyni a várost és máshová költözni… kényszeríttetnek.”

Hogy „hadakozó uraim” ötvöst tartottak, érthető. Nem azért, mert a hadas idők zsákmányai között nemesfém tárgy bőven akadt, hanem… De idézzük inkább Drugeth Ferenc 1569. évi leveléből:

„… merthogy azt kívánnám, hogy efféle drágamívet szemem előtt, itt… csinálná, hogy az én kívánságom szerint én is hozzá szólhatnék, mint légyen és minemű légyen az mű.” A kontárokkal tehát meg-meggyűlt a bajuk a céhes mestereknek, de egyszer kivételesen megesett az is, hogy egymással sem férhettek össze, mégpedig a kolozsváriak a szebeniekkel. Az utóbbiak ugyanis szászak lévén, céhhatározat szerint magyar legényeknek csak két hétig adtak mívet, aztán fel is út, le is út. Emiatt a kolozsvári legények 1573-ban sztrájkot kezdtek. A per vége az lett, hogy a fejedelem megszüntette a szebeniek önkényeskedését és pénzbírságra ítélte őket.

„[Az ötvös mesterek] neheztelnek

A XVI. század az ötvösmesterség virágkora. A nemesfémművesek keze alól ragyogó remekművek kerültek ki, a gót hagyományokat már a reneszánsz stílus oldogatta. Megmunkálás szerint volt vert (domborított – úgy mondták trébelt), vésett és – ritkábban – öntött mű. A felület lehetett poncolt (vagyis ismétlődően rávert mintás), cápás (vagyis a cápa bőrére emlékeztetően érdesre poncolt), gyapjas (vagyis hullámvonalakkal vésett), áttört (filigrán, vagyis vékony fémszálsodrattal bevont), végül pedig drágakővel vagy zománccal díszített. Speciális magyar munka volt az ún. sodronyzománc, itt a zománcot nem fémlapocskák, hanem szálsodrat: a sodrony keresztezte. Remekműveik közül említsünk néhányat. Losonczi Antal 80 cm átmérőjű, vert mívű, kerek talpon álló, 106 cm magas, domborzattal, szobrokkal díszített boroskancsóját 1548-ban készítette egy K. F. jegyű mester. Vagy idézzünk Báthori Kristóf erdélyi fejedelem tárházának 1580. évi leltárából – amelybe felvett különféle ezüstművek összsúlya másfél mázsa volt – néhány tételt, megjegyezve azt, hogy egy gira kb. 80, egy nehezék nem egészen 2 deka volt:

„8-ik virágos kupa, harom gomb a teteyen, az keopzepsei eoregbed, mellien all fen egy ember, kegyot tarth kezeben, eo magan valami ember feyek

3, nehezék 15… 1-ső agy Agw kupaban vagion gira 13, nehezék 32, mely kwpa Mathias királyé volt… 1-ső palaczkban vagion giga 3, nehezék 42, ket feleol czimer rayta araniossak, az oldalannis czimer modra vagion mind ket feleol chinalwa, araniossak, melyben Angial kep vadion ky meczwe.” Az ötvösök kezén tehát nagy értékek fordultak meg, s a céh vigyázott, hogy meg ne libbenjen az ötvös lelkiismerete, s hamarjában lábat ne míveljen valamelyik műnek. A debreceniek 1600. évi céhlevele így intézkedett:

„Ha valaki a legények közül lopásban találtatnék, és ha reá bizonyosodik… elsőben, ha könyörög… adjon 5 ft-t a czéhnek… ha ismeg másodszor vétközik lopásban és ha mégis vétke nem olyan nagy volna, 12 ft-t adjon és jobbítsa életét; de ha harmad uttal lopásban találtatik… az művről elvetessék és a czéh rendi szerént levelessé tétessék, sőt ha az ő ura akarja, az ilyent törvény szerént ugy fel is akasztathassa vétkeért. Ha peniglen inas teend effélét,

vadnak, vagion bene gira

a czéh eleiben vonatván és székre kötözvén, mindön mindön inas egy marok vesszővel hármat-hármat üssenek rajta, és ha az ő ura látandja, hogy meg nem jámborodik és nem neki váló… az műhelyből kiűznie szabadsága legyen.”

Ha a XVI. század ötvöseinek aranykora, a XVII. századot csak ezüstkornak nevezhetjük. Művészetük lassan mesterségre fordul, és munkáik inkább csak tudást, mint művészi képességet kívánt meg. Hogy mi mindent tudott ez időben egy ötvös, megtudhatjuk Kecskeméti W. Péter ránk maradat ötvöskönyvéből. Az 56 lapnyi feljegyzés 1644–60 között keletkezett első felében részben olvasmányai, részben saját tapasztalatai alapján 40 drágakövet ír le, „hasznaival” együtt. Ez időben ugyanis még hittek a drágakövek gyógyító és mágikus erejében. Idézzünk egy példát:

„Achates: Elein az achateskő igen ritka és kedves volt, de mostan nem annyira becsületes, mert felette igen sok féle és sok helyen talállyák… Legjobb azki ollyan berhöny színű, mint az oroszlánnak az bőre, akárminemű erek legyenek benne… Hasznai: Scorpiónak és póknak marását meggyógyíttyák vele, ha megtöröd és az sebre hinted

egyéb állatnak harapása ellen jó s hasznos; ha kezedben vagy nyakadon hordozod, eszessé és kedvessé teszen; ha az aluvó embernek feje alá teszed, sok külömb-külömb dolgokat, formákat lát álmában.”

Feljegyzéseinek második része 1660–71 között leírt, 241 mesterségbeli, társaitól hallott vagy maga is próbálta recept-et tartalmaz. Aranyfényezésre pl. 20 szert ismer, jó forrasztói vannak, kő-ragasztószert is feljegyzett. Olvassuk ezt el:

„Végy oltatlan meszet, ecetet, sót, tyukmony [tojás] fejérit, törd öszve erőssen, jól öszve enyvezheted az követ vélle. Brassóban láttam, hogy az követ ekképpen enyvezték öszve.” Az ötvösök hát sok mindenhez értettek, hisz leginkább rendelésre dolgoztak, a rendelő adta anyagból, s annak minden kívánságát teljesíteniük kellett. Persze azért készítettek raktárra is tárgyakat, és ezeket; a műhelyben, de inkább a vásárokon értékesítették. Ez alkalommal szerezték be különféle művelő szereiket, nemegyszer az ezüstöt is. A céh pedig vigyázott arra, hogy az adásvétel rendjén menjen. A rimaszombati céh 1713. évi irataiban pl. ilyen utasítást olvashatunk:

„Kik vásárra Járnak, egymás között ki egymást úgy Becsülje,

vagy megiszod, mind kígyó és

hogy vagy egyiktől vagy másiktul valami Panasz be ne győjön, mert valakin tapasztalódik, annak méltó büntetésit elveszi. Az Ezüst vételben ilyen rendet tarcsanak, hogy valamig egyikel beszel avagy széki előtt ál, addig, ne merészelje kérni, mert ha kéri…. az Czéh igazságán kell maradnia: minden Ember szeme hunyorgatassal vagy taszigalassal vagy lab nyomassal az Embert ne amicsa, mert ha rajta tapasztaltatik, erőssen meg büntetik.” Az ötvösművek árát a XVI. század derekától kezdve nem az ötvösök, hanem a megyék, városok állapították meg. A limitációk a XVII. században még részletesen felsorolták a különféle műveket, és girában adták a súlyát, a XVIII. században már összevontan a munkafajtákat veszik fel, és kisebb mennyiséget: latot (vagyis nehezéket) egységáraznak – mintegy jelezve azt, hogy az ötvösmunka e században már megindult a hanyatlás útján. A társadalmi igény kevesebb, kisebb és egyszerűbb ötvösműveket kívánt, mert már nemcsak a földesurak, vagyonos polgárok, hanem a kevésbé tehetősek is jelentkeznek vásárlókként. A XVII. században jobbára ivóedények, ékszerek készülnek, a XVIII. században sokkal inkább gombok. Ez a változás a céhet arra kényszerítette, hogy az ősi remek-utasítást megváltoztassa. A kolozsváriak céhe 1744-ben így rendelkezett:

„Mivel az articulusban írt nemek munkája ez mostani időben… kedvetlen lévén, az remekezést

erre nézve… [elrendeli céhünk]… 1-ször: Hogy a verő-mívet remekezni kívánó ifjú a maga tanult mestersége szerint illő remekpohárt… csináljon… 2-szer: Hogy az aranymívet… remekezni kívánó ifjak peniglen… remek-pohár helyett a czéhtől kiadott oly nevezetes darab aranyműhöz illő köves munkát készítesenek, melyből is egész mesterségének mineműsége kitessék.” Kitetszik e rendelkezésből az is, hogy az ötvösmesterség megkezdte differenciálódását: az ezüstműves-ektől elváltak az aranyműves-ek. Az elkülönülés folytatódott, és Szentpétery József, a XIX. század legnevesebb magyar ötvöse, az ősi nemesfém-míves utolsó megtestesítője, a Tudományos Gyűjtemény 1832. évfolyamában a következőket írhatta le:

„Az aranymívesség… már magában is 3 részre osztódott, úm. Juvelier, Galanterie, Bijouterie mesterségre… A Juvelierség az, melly kövekkel dolgozik… Galanterie munka az, a melly alatt értetődik a piksiseknek, etviknek, és e féle nagyobb daraboknak elkészítése.” A bijouterie munkát elfelejtette megmagyarázni. Pótoljuk mi; mai kifejezéssel: divatékszer-készítés. Az ötvösség másik ágáról így írt:

követő ifjak… el nem adhatják,

„Az ezüstmívesség: legfőbb két ágazati: a… verő és pontzolt munka. Az első ágazat az: a mellyeket a rézművesek veres rézből, a bádogosok pedig sárga rézből és bádogból szoktak készíteni, valamint azok is, a mellyeket a közönséges tserépedényekben látunk… A második rész… az a mi annak felékesítéséül szolgál: úm. a pontzolt vagy az úgy nevezett matt munka; vagy [is] az egész figurának tsinálása, nem különben az általtördelés, a mettszés és az… esztergályosság… a préselés is, a filegrán munka, a melly drótokból gombokat, lántzokat … szokott készíteni… [valamint] a piksis vagy szelentze tsinálás is.” Szentpétery sorsa tragikumba fulladt. Tragédiájának okát, későn ugyan, maga is felismerte. Önéletírásában vallja meg:

„Az volt énrám nézve a legszomorúbb, hogy az ötvösök előtt már azelőtt is nevetségesé tettem magamat az által, hogy

napról napra rontottam, és nem volt annyi belátásom, hogy azt abbahagyván, a többiek példája szerint könnyebben készíthető munka mellett maradtam volna.”

Szentpétery csakugyan művész volt. Ghiczy Kálmán tintatartója éppúgy tanúskodik kimagasló tehetségéről, mint Nagy Sándor granicusi átkelését ábrázoló domborműve.

A nemesfém-mívesség azonban Szentpétery korára szabad művészetté vált, kikopott a kézműves sorból, hisz a XIX. század elején már gyári jellegű műhelyek bérmunkásai ontották az ízléstelen sablonáruk tömegét. Így ha az aranyon nem is, de mesterén, az ötvösön fogott a rozsda. Ma pedig igazán nem mondhatja el vetélkedve, mint a XVIII. század elején még:

Ollyan az ötvesség, Hogy minden mesterség Könnyen azt fel nem veri; Hogy edgy mesterség is Mindenben el nem éri.

én a künsztlerséggel magamat

Óh kerek világ kerek asztala, éhesen ültem én melletted mindig. Terülj most nékem, kezemből behinti szürkeséged rózsák zuhataga.

József Attila e felsóhajtásában összevegyül két asztal-motívum. A „terülj, asztalkám” meséjéé és egy mondáé, az Artur király híres kerek asztalé, amelyik azért volt kerek, hagy rangkülönbségvita nélkül ülhessenek melléje a lovagok. Az asztalt azonban csak bizonyos műveltségi fokon kezdte használni az ember, és a mai asztalosmesterség kialakulása egy hosszú fejlődési folyamat eredménye.

Az asztal – bútordarab, s a bútor az életforma alakulásával együtt mindig változott, változik és változni fog, és vele a bútorkészítő-mesterség is. Mint más nép, a magyarság is megjárta ezt a fejlődési utat. S a bútor-unk ősét megnevezzük akkor is, ha csak e szó eredetére utalunk: valamikor butyor volt, vagyis mai pesti kifejezéssel: cucc. A nomádságnál textíliaféle. A legszükségesebb felszerelés, hisz a nomádság otthona a sátor, és a sátor… De idézzük inkább Arany János Buda halála című eposzából a többit:

B o gd á

ég

006

12 . „Óh ker ek; ek

es rs

k a sz t a l a

m a g ya r m

e re

ég i

uma nn K Ne h

k ág

…”

án

B ud a pe

Tisza–Duna síkján, Zagyva folyó mellett Sátora egy dombon kék égre szökellett: Ez vala a város, ez Buda királyi Lakhelye, faművű sátor-palotái. Nem szorul a város tetemes falakra, Nagy henye kövekből nincs együvé rakva: Az erőnek szolgál kirepítő fészkül, Nem a pulyaságnak biztos menedékül. A nomádság otthona és bútora könnyen hordozható volt hát, mint ahogy évszázadok múlva késői utódjának, a pásztornak is felfért egy szamárhátra az egész „betyárbútora”. Amikor aztán már nem „kirepítő fészek” lett a lakás, és belegyökerezett a talajba, mert gazdája letelepült, és megjelenik a ház, a bútor kezdi meg, nem a vándorlást, de a mozgást. Mégpedig úgy, mint a mesében: felemelkedik a földből, és lesz belőle asztal, padka,

ágy. És megmerevedik, mert eleinte földből, kőből készült, de hamarosan más anyagból is – főleg fából –, és ekkor ismét elmozdítható lesz: a bútor visszakapja fontos jellemzőjét.

Egyik ilyen korai bútordarabunk a fatörzsből égetett, faragott vályúláda volt, amelyben a ruhaneműt és egyéb értékeket tartották – szinte útra készen, mintegy a nomád ösztön továbbéléseként. Ugyancsak korai bútor volt a földhalomból kifejlődő pad és a szék. Az utóbbi az uralkodói emelvényből alakult ki. Mai kifejezéssel: a trón-ból. Priszkosz Rhetor karszék-nek nevezte Attila sárpalotájának, ezen bútorát. Gárdonyi Géza is így említi A láthatatlan ember című regényében.

Ezt a magas lábú széket később főuraink is használták. Az 1147-ben hazánkon átutazó Freisingi Ottó német püspök a következőket jegyezte fel: E kiváltságot aztán IV. Béla korlátozta. Rogerius mesternek a tatárjárás

„A főemberek mind elmennek a királyi udvarba, mindenki elviszi oda székét, és ott nem szűnnek meg közügyeket tárgyalni és megvitatni.”

83 idején írott krónikájában a következőket olvashatjuk:

„Hogy a bárók elbizakodott merészségét megtörje, megparancsolta, hogy ha valaki a bárók közül – kivévén a királyi hercegeket, érsekeket, püspököket – az ő jelenlétében valamilyen székre leülni merészel, méltó büntetését vegye. Egyszersmind megégettette ott minden széküket, melyeket csak megtalált.” A szék szó valamikor állványfélét jelentett. Erre rakták később az ágyat is – és ágyszék lett a neve –, az asztalt nemkülönben asztalszék-nek nevezték akkoriban. A székhordás is századokon keresztül élt tovább, főleg a szegénységnél. Ezt a tőkéből kifejlődő, három- vagy négylábú ülőkét, alacsonysága miatt gyalogszék-nek emlegették. Még e században is használták sokféle változatát, mint pl. a templomjárószék-et, a fejőszék-et,

vagy akár a lucaszék-et. De ez a szék valamikor „kézbeli” is volt, ahogy egy székely népballada tanúsítja:

Ki vala gyilkosa? Potrik Embris maga: Kemény bikkfa-székét A fejibe vágta. E székeket keményfából úgy faragták ki, mint a többi bútort is. A rönkből a faragó fejszé-vel hasított egyenetlen deszkát csak eresztékesen lehetett összerakni. Így készült az ősi, ún. koporsóláda is, ezt a XIII. században váltotta fel a lábas-láda, amit akkoriban szekrény-nek neveztek. Ennek oldal-, fenék- és fedődeszkáit zsindelyszerűen fektették egymásra, és az ún. sarokpalló-ba csapolták. Ebből lett a lába. E bútorokat tehát rótták: faragómesterek, ácsok a bútorkészítő famunkások. – Az ács szó első magyar névelőfordulását egyébként 1233-ból ismerjük.

A faragótechnika egyeduralmát a fűrészmalom feltalálása a XIII. század vége felé megszüntette, és fokozatosan előretört a fűrészelő technika. Ekkor válik el az ácsoktól az asztalos. Hazánkban a XV. században jelenik meg, és asztalgyártó a neve – magyarul először 1457-ben –, az ácsolt bútorokat rovó szekrénygyártókkal szemben. Mindketten többnyire még jobbágyiparosok.Az asztalos bútor Zsigmond király párizsi tartóz-

85 kodását követően terjedhetett el, s az új technikát nyilván betelepített kézművesek ismertették meg az itthoni bútorkészítőkkel.

Mátyás királynál firenzei asztalosok dolgoztak. Ekkor váltja fel a góti– kus, az építészeti jellegű, a lapos faragást (főleg növényi díszt) és színezést kedvelő stílust a reneszánsz ízlés, amelyet a csigafaragás mellett a berakás, az intarzia jellemez. S hogy milyen bútorokkal gazdagodott a királyi udvar, arra példának idézzük a Mátyás esküvőjén részt vevő Hans Seyboltnak, a bajor király megbízottjának írását. A királyi kincstár ismertetésénél többek között ezt jegyezte fel:

„Nyolc pohárszék is állt ott, gazdagon megrakva pompás edényekkel és üvegtárgyakkal. Közülük csak egyet akarok bemutatni. Azt választom, amelyik az egyik oszlop köré négyszögben volt beépítve. Mindegyik oldalát hosszában 31 csigadísz ékesítette, négyszer tizenegy, összesen tehát negyvennégy polca volt, mindegyik drágaságokkal dúsan megrakva.”

A Mátyásnál dolgozó olasz mesterek nyomán műhelyek keletkeztek országszerte. Főleg a kassai vált híressé. A mesterség komolyabb fejlődéséről azonban csak a XVI. század végén beszélhetünk nálunk, mikor is a városokba költöző faragó jobbágyiparosok vagy utódaik megalkották céhüket. Érthetően az ácsok kezdték – az elsőt a segesváriak létesítették 1540-ben. Rövidesen követték példájukat az asztalosok is. Úgy tudjuk, hogy ismét a kassaiak jártak az élen: 1571-ben. A céhes mesterek a városi lakosság igényeit elégítették ki, a földesuraknak általában továbbra is a jobbágyak, majd később szegődményes sorban élő asztalosok dolgoztak, a föld népének pedig a népi faragómesterek, még századokon át.

Már sokféle famunkát vállaltak a mesterek. A kassaiak említett céhlevele szerint, pl. az asztalos legénynek mesterremek-ül egy fiókos szekrényt, egy szárnyas, vagyis kihúzható asztalt és egy sakktáblát kellett fabrikálnia. A XVII. században új díszítőelem jelenik meg: a géppel munkált redősléc. És elterjedt a kárpitozás is. Ezért írhatta Árva Bethlen Kata egyik levelében, asszonyi dicsekvéssel, a következőket:

„Én nekem sehol fa székeim nincsenek, mivel mind posztós varrásos székeim vannak… Sorostélyi székeim négyféle

kercsesorai székeim pedig hatféle színnel vagynak.”

A színes festés önállásul, és a „hímes, írott” bútort megkedvelték. A puhafából készült festett bútor ugyanis sokkal olcsóbb volt a keményfából való gyantáros (vagyis politúros) és „rakottmívű” bútoroknál.

E század végén terjedt el az új stílus: a barokk. Rákóczi Ferenc udvari asztalos műhelyében, pl. az ott dolgozó Barát Péter egri asztalosmester „módi” szerint készített „francia” bútorokat remekelt a nagysárosi kastély számára. – Rákóczi egyébként maga is sok idejét töltötte fúrással-faragással. Főleg Rodostóban. Mikes Kelemen 1728. március 24-i levele tanúsítja: „Hogy pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az Isten ajándéka kévántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt, ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember: fúr vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgácsokkal, hogy maga is neveti magát.”

A barokknak nálunk főleg osztrák formája élt, az ún. Mária Terézia-stílus. Jellemző rá az, hogy a lendületes profilú síkfelületet több berakás (főleg szalag és lombdísz), mint faragás borítja. Egyedi magyaros alkotás – érdemes megemlíteni – a pécsi ferences zárda sekrestyeszekrénye: Jani Lukács laikus fráter 1745-46-ban készült keze munkája.

színnel vannak varrva…

A XVIII. században új bútorformát alkotnak meg: a tabernákulum-nak is nevezett, közkedvelt írószekrényt. És új szerkesztési elv kezd érvényesülni: a szép helyett a célszerűség a fő szempont. Jó minőségű faanyag, pontos technikai kidolgozás, használhatóság, kényelem – ez az elv. De csak a következő században lesz általános érvényű: a polgári bútorművességben.

E században megkezdődik e mesterség differenciálódása: bútor– és épület asztalosság-ra, de még csak arról van szó, hogy egy-egy mester mivel foglalkozik szívesebben. Számuk is tetemesen megsokasodott. 1792-ben pl. Debrecenben 28, Pesten 32 céhes mester dolgozott. Pest egyébként is központja lett ezen iparnak. Itt, a Duna-parton a leglátogatottabb a fapiac, jelentősek a fűrésztelep-ek. Ide szállították a Felvidékről a tölgy- és fenyőfát, a Csallóközből a cseresznyét és a diót. Itt létesült e mesterség első kapitalista vállalkozása a XIX. század elején, a Vogel és Kerner-cég. 1818-ban 75-en – köztük más iparágak mesterei: lakatosok, kárpitosak, bronzművesek – szorgoskodtak a „legdivatosabb empire stíl” szellemében a pesti hajóhíd melletti Kremnitzer-házban székelő cégnek. És ugyancsak Pesten működött a reformkor legkiválóbb asztalosa, Steindl Ferenc, akiről Kossuth Lajos is elismerően nyilatkozott. Dorottya utcai műhelyéből származott a régi Pesti Vigadó bronzveretes cseresznye és mahagóni, neobarokkos bútorzata. S ő készítette el 1837-42-ben nyolc dunai gőzhajó berendezését. Lehetséges, hogy Jókai róla mintázta meg az Egy magyar nábob egyik főszereplőjét, Boltay János asztalosmester

uramat. Persze e mesterek csak a tehetősebbeknek dolgoztak. Az egyszerű városi polgár kevésbé híres asztalosoknál vásárolta puhafa bútorait, a városi szegénység pedig ezeknek használt bútorait nyűtte tovább. Petőfi Az apostol című költeményében, leírván Szilveszter padlásszobáját, bemutat nekünk egy ilyen lakást:

Fenyőfa ágy, fenyőfa asztal, Mely a zsibvásáron sem kelne el, Az ágy lábánál egy vén szalmazsák, S az asztal mellett egy vén szalmaszék, S az ágy fejénél egy szú-ette láda. Ez a szobának minden bútora. A falusi szegénység sem lakott különbül. Az ajtó, ablak, kemence megszabta szigorú szobarend eléggé bútortalan. A kemencepad, a nyoszolya, ágy, a padláda vagy lóca, a szuszék-ot (a középkori eredetű ládát) akkoriban felváltó szekrény, az asztal és esetleg a „támasztó szék” – ez minden. De az asztal helyett inkább az (edény számára kilukasztott lapú, ide-oda tehető) ún. asztalszék-et használták, mint ahogy Arany János írja a Családi kör című versében:

Ki teszi középre a nagy asztalszéket, Arra tálalja fel az egyszerű étket.

E közönséges bútorokat vagy a gazda maga fabrikálta, vagy a falusi asztalosmester – a „csomótaszigáló” (hogy gúnynéven tiszteljük őkigyelmét). Mint amilyen volt pl. Lángi Mihály uram Békéscsabán, akinél Munkácsy Mihály tanulta meg e magaválasztotta mesterséget. Találkozásukról, amikor 1855-ben nagybátyjával együtt az első nap beállítottak hozzá, visszaemlékezésében így számolt be:

„Soha nem fogom elfelejteni, amint kissé előrehajolva, lassan cammogott felénk. Ingujjban volt, felgyűrve az ing a karján könyökig. Az arca… Hej később, később jobban megismertem ezt az arcot, mint ebben az első pillanatban, amelyben itt mindent olyan kedvesnek találtam… Szóval Lángi uram jött elénk, s bevezetett bennünket a műhelybe. Tágas helyiség volt az, tele

bútorokkal, a gyalupadok alatt halomban állott a jó szagú, friss gyaluforgács, a legények gyalultak, fűrészeltek, kalapáltak.”

Sok inas érezhetett hasonlóan. Munkácsy, akárcsak a XVII. század inasa, tizenegy éves korában kezdte a tanulást. S mint azoknak, neki is volt alkalma erre három és fél évig; kezdve az enyvfőzésen, festéktörésen, folytatva a faszegfaragáson, fűrészelésen, és végezve a bútorkészítésen. No, meg a koporsóén. Ez utóbbiról Munkácsy emigyen emlékezik meg:

„Ez mindig postamunka volt… A jó csabaiak, az éjszaka bármely órájában halt légyen meg valaki, hirtelen kirángattak a háztetőből néhány szál nádat, s azzal megmérve az anya, apa vagy a gyermek hosszát, futottak hozzánk, és megrendelték az örök nyugalom ágyát, mely annyi élő kis asztalos inas éjszakai nyugalmát rabolja el.”

gyalupadokkal, deszkákkal,

A XIX. század végén az asztalosmester keze munkáját is megkönnyítette a gép. Bútorgyárak alakultak, s a lakásokat korai stílusokat utánzó díszbútor-ok tömegével árasztották el. Az eluralgó ízléstelenstéget Uhl Sándor, Horti Pál, Faragó Ödön, Wiegand Ede neves bútortervezőink munkássága csak nehezen tudta ellensúlyozni. Magyarország legnagyobb bútorgyára a régi céhes asztalos családbál származó, külföldön tanult Thék Endréé volt, aki a 90-es években pesti gyárát zongoraosztállyal bővítvén, első nagyobb szabású zongoragyár-unkat alapította meg. A múlt században az asztalosok tovább sokasodtak. Magyarországon az 1910-es években 9000, az 1930-as években 13 000 és 1958-ban 31 000 bútor- és épületasztalos forgatta a szerszámait.

A tömegméreteket öltő lakáskultúra azonban egyre többet követel tőlük. A mai ember felfogása a díszt alárendeli a célszerűségnek. Egyenes vonalak, sima felület a kényelem szolgálatában – ez a szempont. Az új igény azonban nem elégszik meg a hagyományos fabútorral. Nemcsak beépítteti, új anyagokat is kíván hozzá. És a csőbútor elterjedése az asztalosmesterség bútorkészítési egyeduralmát kissé megingatta. Napjainkban pedig a fém mellé nyomult a műanyag is.

95 Még nem dőlt el bútoraink anyagának a harca, hagy melyik uralkodik a másik felett, de az már biztos, hogy ez a több évszázados ipar jelentős átalakulásra kényszerül, és a jövőben a jellegzetes bútorművest esetleg nem is asztalosnak nevezzük majd. S talán még asztalra sem lesz szükség, és a kerek világ utolsó kerek asztalától József Attilával megkérdezhetjük:

Mondd, megdícsérnél-e, ha szólni tudnál? Vagy lábaiddal tőlem messze futnál, hogy ne boruljak asztalomra sem?

Városkában ő volt az egyetlen bábkészítő mester. Hosszú évtizedek óta űzte a mesterségét, és a saját kezűleg készített bábokat olyan nagy becsben tartotta, úgy szerette, mint más a gyerekeit.

A szakmája azonban hiába volt olyan ritka, csak nagyon keveset keresett vele. Különösen, amióta megöregedett, és gyengülő látása miatt, egyre kevesebb megrendelést tudott teljesíteni. Rég túl volt már a hetvenen, a gyerekei felnőttek, ugyanakkor a legnagyobb bánatára, egyikük sem követte őt a bábkészítő mesterség gyakorlásában.

A kisváros egyik neves általános iskolájában az iskola alapításának 20. évfordulója alkalmából a gyerekek bábjátékot terveztek előadni. A történet valamennyi szereplője rendelkezésre állt az iskolai szertárban báb formájában, csupán egy hiányzott, mégpedig a legfontosabb, a főszereplő udvari bolond.

Az egyik kisfiúnak, aki a bábkészítő szomszédságában lakott, eszébe jutott, hogy a hiányzó bábot megrendelhetnék az öreg mestertől. Be is kopogtatott az öregúrhoz, és előállt a kívánságukkal: szeretnének egy olyan bábot csináltatni, amilyen még senki másnak nem volt, mivel ettől függ az előadásuk sikere.

M e st e r

ör gy i:

Ab ábkészítő,

M es é

ber

e k r ől

A mester megörült, hogy újra szükség van a munkájára, és egyből rábólintott. Megígérte, hogy elkészíti a csudabábot, aminek a kinézetét még aznap este meg is tervezte, megrajzolta. Olyan színesre, olyan pompásra akarta csinálni, hogy maga a báb is növelje az ünnepi előadás fényét.

Csak másnap felkelvén jutott eszébe, hogy a pénze épphogy a megélhetésére elég, arra nem, hogy színes, drága anyagokat, és a még szükséges kiegészítőket megvásárolja. Előre soha nem fogadott el pénzt a munkája ellenértékeként, mert mi van akkor, ha mégsem tetszik a megrendelőnek a báb?! Ehhez szigorúan tartotta magát, mármint az utólagos fizetséghez. De akkor mi legyen? Régről maradt ugyan néhány remekbe szabott bábfigurája, de azokat a gyerekeiként szerette, és semmiképpen nem kurtította volna meg az öltözetüket, nem szedte volna szét őket semmi pénzért, még az új csudabáb kedvéért sem. Hiszen ez a néhány öreg báb volt az ő mesterségének a címere.

Sokat töprengett rajta, mit tegyen, még az éjszaka jó részét is ébren töltötte, aztán csak elaludt, de az utolsó gondolata az volt: visszamondja a báb elkészítését, bármilyen csorbát is ejt a hírnevén a megrendelés elutasítása. Amíg ő aludt, a kredencfiókban az öreg, évtizedekkel azelőtt készített bábok életre keltek, és elkezdtek tanakodni.

102

Az aranybrokát ruhát viselő királykisasszony kényeskedve mondta, hogy még rájuk nézve is kellemetlen lehet, ha a bábkészítő nem teljesíti a megrendelést. Hiszen ebből az emberek arra következtetnek majd, hogy nem képes elkészíteni a figurát, nincs is róla elképzelése, nem elég gazdag már a fantáziája. A királyfi azonban kardoskodott, hogy azért ez nem ilyen egyszerű: egy mester az mester marad, akárhogyan is alakul a helyzet, a régi dicsősége, elismertsége nem függhet egy megrendelés elutasításától. A pihés bundájú nyuszi báb a királylány, a lompos szőrű farkas a királyfi pártjára állt.

Az utóbbi véleményét támogatta a csipkevarrónő is, aki mindig igen büszke volt a ruhája gazdag fodraira. Hasonlóképpen gondolkodott „A Piroska és a farkas” mese nagymama figurája, aki ragyogó gyöngyeit köszönhette az öreg mesternek. Ali baba senkinek nem állt a pártjára, neki egyéni véleménye volt, mégpedig az, hogy nincs olyan mester még a fővárosban sem, aki nagyobb gonddal készítette volna el az ő kunkori orrú papucsát, és fényes szaténból készült turbánját.

A bábok közül csak egy nem szólalt meg az ügyben, csak csendben hallgatott és meditált: ő egy szokatlan báb volt, személyében az öreg bábkészítő a mesés India egyik isteni alakját, a sokkarú Siva istennő kicsinyített

103 mását alkotta meg. Az egyik állatbáb, a bölcs bagoly, szintén hallgatott. Ő azonban nem azért, mintha nem lett volna véleménye. Nagyon is volt, és amikor látta, hogy társai milyen tanácstalanok, elmondta, mit gondol.

Mi már olyan régóta a mester birtokában vagyunk. Gyerekeiként szeretgetett, őrzött bennünket, meg nem vált volna tőlünk semmi pénzért. Eszébe sem jutott, hogy hozzánk nyúljon, szétszedjen bennünket egy új báb kedvéért. Most itt lenne az alkalom, hogy mindezt megháláljuk neki. Szavait nagy csend fogadta, és mégis, mindenki megértette, hogy a bagoly mire gondolt. Elsőnek a nagymama, mint a legöregebb és legmegfontoltabb közülük, szólalt meg. Én felajánlom a két legszebb gyöngyömet a nyakláncomból, hogy a mester azokat az udvari bolond sapkájának kacskaringós szarva végére illeszthesse. Biztosan jól fognak ott mutatni, nekem pedig marad még elég gyöngyöm.

A csipkevarrónő a csipkéi egy részét ajánlotta fel, amiből – jegyezte meg – remek nyakba való fodor készülhet az új báb számára. Ali baba közölte, átadja az új jövevénynek hegyes végű, kunkori orrú papucsait, amelyek olyan formásak, hogy igazán láb se kell beléjük. Nekem egyébként is szorították már a lábamat – tette hozzá.

104

A királylány tarkabarka, rombuszmintás, fényes brokát anyagú felsőszoknyájáról mondott le, mivel az úgyse divatos már. Egy bolondnak még megteszi – selypegte kényeskedve. A lompos szőrű farkas a bundájából hajnak valót javasolt, a nyuszi pedig nagylelkűen a szájában fityegő répát akarta átengedni a készülendő új bábunak. Őt azonban a társai erről lebeszélték. Az addig szótlan Siva istennő bábot eddig még sohasem hallotta senki megszólalni. Most nagy meglepetésükre felajánlott kettőt a karjai közül, mondván, neki marad még elég.

A királyfinak már nem is akadt más dolga, mint éles kardjával a felajánlott kelmedarabokat, csipkét, hajnak való szőrdarabkát levágni, a gyöngyöket lepattintani, a papucsot lefeszegetni Ali baba lábáról. Siva istennő a szokott nyugodtságával fogadta, amikor két karjától megszabadították, még csak fel sem szisszent. A bábok a sokféle holmit egy kosárkába gyűjtötték, majd azt a nyuszi, puha talpain osonva, óvatosan odaállította az öreg mester ágya mellé.

105 Amikor a bábkészítő reggel felébredt, nagyon elcsodálkozott, hogy is kerülhetett oda mindenféle olyan kelme, ami az új bábhoz szükséges. Aztán felismerve az anyagokat és az egyéb kellékeket, rájött, régi kedves bábjai ajándékozták meg ezzel, meghálálva, hogy elkészítette, megőrizte őket, és sose mondott le róluk, nem adta el őket.

Az udvari bolond bábfigurának az egész iskola a csodájára járt. Igazi remekmű lett, olyan szépen sikerült, hogy az ünnepi előadás után az iskola előterében egy vitrinben kiállították, hogy minél többen gyönyörködhessenek az öreg bábkészítő mester keze munkájában.

A könyvnek mai alakja és szerkezete a középkor első évszázadainak könyvtípisából, a pergament-kódexből fejlődött ki. Rendszerint ezeket az ősi pergament-kódexeket szoktuk kiindulópontil venni, ha a könyvalak fejlődésének történetét a fontosabb korszakok időrendi csoportosítása szerint tárgyaljuk. A tény azonban mégis az, hogy a Kr. u. V. századból való pergament-kódexek bármennyire bevezetői is a könyvkötőipar technikai fejlődésének, kivitelük mesterségbeli része olyan sokféle technikai eljárás ismeretéről számol be, elkészítésük olyan nagy ügyességet, anyagismeretet és oly nagyfokú technológiai tudást árul el, hogy kétségtelennel kell tartanunk azt, hogy ez a régi könyvtípus nem egyéb, mint leszármazottja egy méh nála is kezdetlegesebb korábbi könyvalaknak. Következtetésünk helyességét támogatni látszik az a körülmény, hogyha az iratformáknak tipusait a legrégibb időktől az V. század elejéig figyelemmel kísérjük, már a IV. század derekán elvesztjük a kutatás fonalát és az ókori iratformák fokozatos kiveszésével szinte váratlanul bukkan föl előttünk egy új könyvtípus, a kódex, mai könyvünk őse.

Az ókorban és részben a középkor elején, a leghasználtabb iratforma a tekercs volt, vagyis egy hosszú szalag, mely a papyrusz nevű sás bélrostjainak összekalapálásából készült, pálcikára volt fölsodorva és címszalaggal ellátva. A pálcikára alul és fölül lapos korong volt erősítve, hogy a tekercs róla le ne göngyölődjék és a lesodrást megkönnyítse. Neve után ítélve, Mezopotámiából származik, innen terjedt el Egyiptomba.

Jasch

es ap ud

ny vker

t 192 2

-k ö

- 2 1 9 ol d

rancsok, hadüzenetek följegyzésére is használták, míp végül több lapot összekötöttek és megalkották a legkezdetlegesebb könyvszerű alakot, mely rétegenként két ívből, azaz négy lapból, vagyis nyolc oldalból állt. A „kvanterna” elnevezés a négyes laprendszert jelöli meg. A lapok ös�szekötése bőr- vagy pergamentszijjal, kezdetben pedig fémkarikákkal történt. A kvanternák, amilyen arányban szaporodott a rétegek száma, akként növekedtek népszerűségben és tökéletességben. (…)

Szükségessé vált annak a feltételezett könyvtípusnak időrendi beiktatása, mely a pugillariákat és a pergamoni kvanternákat egyesíti. Valószínűleg a katakombák homályában élt ez a könyvalak, amelyet úgy képzelünk, hogy a pergamentlapokat a diptychonok viaszrétegének helyére beerősítetteék s azokat a táblák felnyílásával lapozhatókká tették.

203 .

példáil a tifulust), később azonban hosszabb szövegek, rendeletek, pa-

k i adá s a ,

ternák. Eleinte csak kisebb darabokat készítettek pergamentből (mint

és

könyvhöz a kisázsiai Pergamon városából származó pergamoni kra-

sé

Valamivel közelebb álltak szerkezeti hasonlóság tekintetében a mai

tekercs élét feketére mázolták.

gasztott tekercsszalagot férgesedés ellen cédrulolajjal kenték be s a kész

tudjuk róluk, hogy ragasztáshoz búzakeményítőt használtak, a megra-

szerűen foglalkoztak. Ezeket Rómában glutinator-oknak nevezték és

Az első „könyvkötők” azok voltak, akik a tekercsek ragasztásával ipar-

köny vkötő m

a av

:A os

A né

110

Az egyházi irodalomnak szüksége volt egy ilyen könyvalakra, mely kényelmesen kezelhető s amellett tartós legyen, minthogy a szertartások rendjének és az imák szövegésnek feljegyzése megkívánt egy könyvtípust, mely lapozható és fellapozva használható legyen. Az őskönyvek tehát misekönyvek és szentírásmásolatok voltak, de lehettek közöttük egyházszervezeti kódexek és történeti munkák is, melyek az ősi egyház történetének egyes adatait, püspökök, szentek és vértanuk névsorait vagy életrajzukat tartalmazták.

A könyvfödelek megoldásának művészi része a római pugillariák domborműveinek felhasználására szorítkozott. A XIII. századig a könyvek díszítését a görög és római diptychák és a széjjelszedett polyptychák egyes táblái vagy ezeknek keresztény szellemben készült másolatai, esetleg utánzatai szolgáltatták. A födél mindenkor fából készült, még pedig bükkfából, mint azt a német „Buch” szónak az eredete (Die Buche, Der Buchenbaum = bükkfa) is bizonyítja. A könyvtert megnövekedésével, melyet at írnivalók megszaporodása tett szükségessé, újabb technikai megoldások tökéletesítik a könyv szerkezetét, mint például a hasított szíjbordákra és a kettős szíjbordákra való fűzés, továbbá a könyfödeleknek a szíjbordák segítségével való felerősítése; ezek az újítások azonban előttünk az ismeretlen fejlődési folyamat eredményei. A könyvkötészet tudniillik ezidőben még nem volt világi ipar, hanem a könyveket rendszerint szerzetesek kötötték, akik egyúttal

111 írták és díszítették is azokat. Innen kapták ezek a régi könyvek a „barátkötés” elnevezést. A XIII. századik a könyvfödelek ugyanakkorák voltak, mint maga a könyvtest, díszítésük pedig sokszor a legpazarlóbb fényűzéssel volt megoldva. Miután az egyszerűbb, bőrpólyás kéziratok nagyobbrészt elvesztek, vagy későbbi korban újraköttettek, csak a díszkötések tanúskodnak a középkor első fele könyvkultúrájának nagyfokú technikai és művészi tökéletessége mellett. Túlsúlyban voltak a fémtáblás kötések, melyeken az üvegmozaik, a rekeszes zománc, a niello, a sordonymunka, az ékkövekkel való kirakás, az arany- és ezüstdomborítás káprázatos formagazdagsággal váltakoznak.

A bőrkötések már a IX. században is előfordulnak, még pedig a bőrdíszítő eljárások fölhasználása mellett. Már itt, a középkor elején látunk bőrkötéső (kemény-puhakötésű) könyveket, melyek véséssel, metszéssel, pontozással, domborítással, mozaikmunkával, vagy lyukasztótechnikával vannak díszítve. A lágykötésű könyveket, vagy kötetlen, bőrpólyába burkolt kéziratokat kulcsrajátó dobozban (capsa, olv.: kapsza) őrizték és ezt gyakran ugyanúgy díszítették, mint a könyvfödeleket. A díszítése modorára vonatkozólag mondottuk, hogy az a diptychák fölhasználásán alapult, melyeket a tábla közepére erősítettek és ötvösművű szegéllyel öveztek. Később a beillesztett distycha helyét domborművű kép foglalta el, nem ritkán több kisebb dombormű, melyek az ötvösművű középmezőnek e célra meghagyott mezőiben foglaltak helyet.

114

A sarkokat magasan kiálló kvarckövek díszítették, melyek egyúttal, a nehéz könyvfödél fölnyitásakor, támasztékul is szolgáltak.

A XIV. Századdal a könyvkötészet gótikus stílusa kezdődik, melynek uralma egyes országokban mélyen belenyúlik még a XVI. Századba is. A könyvek terjedelme megnövekedik, a kötés módjának külsőségei, nemkülönben a díszítés modora lassanként átalakul és egy állandó tipus alakját veszi fül, amely félre nem ismerhető sajátosságává lesz a XIV. és XV. századbeli kötéseknek. Így mindenekelőtt a könyvfödelek nagyobbak lesznek a könyvkötésnél, melynek metszését kiálló peremükkel védik. A súlyos és nagyméretű könyvek elhelyezése külön állványokat követel és szükségessé teszi a könyvóriásoknak az oldaláncolását is. (…)

A könyvkötőipar történetének eseménysorozata a XV. századig egy olyan fonal köré jegecesedik, mely külföldi országok kultúráján vonul végig. A XV. században azonban egy, szinte váratlan fordulattal és igaz, hogy rövid időre, de hazánk lép előtérbe a könyvkötő- és könyvdíszítőművészetnek öröklétű remekeivel, a Korvinákkal. A Korvinák időrendileg az első könyvkötőipari készítmények, melyeknek bőrkötését a kéziaranyozás technikájának nagyobbszabású fölhasználása díszíti. A díszítőszerszámokat valószínűleg magyar vésnökök készítették, sőt nem egészen alaptalan az a föltevés sem, hogy maguknak a kötéseknek egyrésze is idevaló, budai könyvkötőmesterek munkája. A kéziaranyozás

115 technikájának meghonosírása hihetőleg olasz mesterek érdeme, akiket Mátyás király, a második felesége révén terjedő olasz reneszánsz hatása alatt bízott meg könyveinek bekötésével, vagy akiket állandó fizetéssel budai könyvkötészetében alkalmazott. Bármennyire olasz eredetű is azonban a Korvinák művészete, vannak a díszítőformák jellegében olyan egyéni sajátosságok, amelyek ezenknek a kötéseknek kétségtelen nemzeti jelleget kölcsönöznek. Így például a díszítőelemek kettős körvonala az egykorú olasz ornamentika előtt ismeretlen és a formáknak virágcsokorszerű összeépítése, ami ugyan a perzsa díszítőművészet kompozícióiban is gyakori, de sűrűn fordul elő a magyar (erdélyi) ékítmények között is. Mátyás utódai alatt a világhírű budai könyvtár elkallódik, egy része elvész, másrésze pedig Buda elfoglalásával török kézre kerül. A Buda elestével hazánkra súlyosodó másfélévszázados török uralom megfosztotta a zsenge magyar könyvkötőipart a továbbfejlődésnek még a lehetőségétől is csak a XVI. és a XVII. században csillant föl újra egyidőre az erdélyországi városokban és Nagyszombatban, anélkül azonban, hogy az egyetemes könyvtörténeti fejlődéshez szervesen kapcsolódhatott volna. (…)

A XIX. század művészettörténetét az empire stílus vezette be, ennek elfakult másolata, a patriarchális „biedermeier” folytatta s a század 30-as éveitől kezdve különféle stílusutánzó kísérletek és sílusalkotó törekvések tették változatossá. Az empire kivételével egyik művészeti áramlat sem hagyott mélyebb nyomokat a könyvkötés díszítőművészetében, sőt

116

az empire hatása is csupán a klasszikus motívumoknak festői fölfogással csoportosított alkalmazásban nyilatkozott meg. A stílusutánzás kiterjedt a középkor második felének stílusaitól kezdve a rokokóig, minden stílusra, a stílusalkotás pedig elmúlt korok művészi hagyományaira igyekezett fölépíteni egy új művészi dialektikát. Természetesen ilyen körülmények között a könyvkötészet kézműiparából lassanként kiveszett az eredetiség, elsatnyult a stílusalkotó erő s a köyvtáblák díszítésében legtöbbször az építőművészeti ornamentika formakincsének földolgozásaival találkozunk. A könyv megszűnik a kiváltságos társadalmi osztályok kizárólagos tulajdona lenni, a kultúra terjedésével tökéletesednek a könyv technikai előállításainak az eljárásai, szédületes gyorsasággal tökéletesedik a nyomdatechnika és mindennek következményeképpen, gépiessé válik a könyvkötészet maga is. A XIX. században tehát a könyvkötőipar is, mint a régi műiparágak nagyrésze, ketté tagolódik; a törzs a kézműipar s a hajtása a gépipar. (…)

Angliát nyomon követték az európai nemzetek, melyek közül Németország érte el a modern könyvkötészet technikájának tökéletesítése és formanyelvének kialakítása körül a legnagyobb eredményeket. Hazánk ezúttal sem tudott védekezni az idegen ízlés inváziója ellen és az első

117 években szolgálatkész másolója is volt a nyugati könyvkötészet vívmányainak, csupán a XX. század hozta meg számára az első bíztató ígéreteket arra nézve, hogy a népművészetben rejlő nemzeti formakincsnek káprázatos sokszavúsága és formabősége a könyvkötészeti ornamentika számára is nagyértékű kincseket rejt magában. Ma is még természetesen távol állunk attól, hogy a magyar stílusnak a könyvkötőipar díszítőművészetében való gyökeresedéséről beszámolhassunk, de eredményként kell elkönyvelnünk már magát a puszta tényt is, hogy a szebb napokat látott magyar könyvkötőipar előtt ismét nyitva az út, hogy maga egyéni stílusát egykor kialakíthassa. Minden jel arra vall, hogy ez az idő el fog egykor következni. A nagy közönségnek művészi kötések iránt való érzéke és szeretete, rövid néhány év alatt, nem remélt fokra hágott. Csupán iparosaink hivatásszeretetének kell még önzetlen lekesedéssé nemesednie és akkor ez a két tényező, mely minden időkben az ipari kultúráknak megindítója és ápolója volt, Magyarországot is visszahelyezheti arra a színvonalra, melyet a történeti idők folyamán már többízben elért. Ez a múlt az, melynek szítania kell könyvkötőinkben a munkaszeretetet, a tanulás vágyát s azt az erős elhatározást, hogy iparukat, ragyogó múltjánál fogva becsülniük és szomorú jelenét tekintve, tökéletesíteniük kell.

„Hogy a szelíden érző szép nemet, Letiltván minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e?”

Berzsenyi Dániel tette fel ezt a kérdést 1815-ben, a fiatal költőnőhöz, Dukai Takáts Judithoz címzett versének bevezetésében. Ma határozott nemmel felelnénk rá, de akkoriban túlságosan erős lévén a szokás ereje, a szép nem többsége is igennel válaszolt volna. Hisz a ruhának való fonása, szövése, varrása évezredek hagyományaként az asszonyok gondját öregbítette.

A guzsaly, az orsó, a szövőszék már a kőkorszakban munkába állította őket. A görögöknél is az asszonyok keze szorgalmatoskodott rajtuk, rendre való tekintet nélkül. Ithaka úrnője, Pénelopé saját kezűleg szőtte soha el nem készülő vásznát. A rómaiaknál hasonló szokás járta. A császári székben ülők sem tartották méltóságon alulinak ezt a munkát: Augustus császár nejének kezéből sem hiányzott a guzsaly.

Így lehetett ez a magyarságnál letelepedés előtt és után egyaránt. Főasszonyok és szolgálók kezében perdült az orsó, vagy lendült a vetélő, a keletről elterjedő lábítós szövőszéken.

B o gd á

v án

magy ar m

ég

006

ek;

2 2 . „ S a sz ö

k ra yá

ég i

uma nn K Ne h

abla ká n …”

B ud a pe

vő

A falvak kialakulása közben az egyes települések megépítették a közösség szövőviskóját, hol is felváltva dolgozhattak maguk vagy az úr számára, sokszor így róván le az évi szolgáltatást, mintegy 10 rőf (vagyis 7–8 méter) szőttesben. A nőkre azonban csak a vászonmunka jutott. A gyapjúszövetet, a posztó-t már férfiak készítették: az ún. csapómester-ek. Ez ugyanis férfierőt követelt. Nemcsak szőni, hanem kallatni is kellett a szőttest (vagyis tömöríteni), eleinte lábbal, később az ún. kallómalom-mal.

A XIV. század elején aztán a vászonszövésből is kivették részüket a férfiak, mikor is városainkba betelepültek a takács-mesterek, főleg a polgárok igényeinek kielégítése végett. És városban dolgozván, korán – e század 70-es éveiben – megalkották céheiket, hogy önrendelkezésüket biztosíthassák. Leginkább a rendelő hozta fonalat dolgozták fel, de volt módjuk a sajátjukat is megszőni. A pozsonyiak 1552. évi céhlevele így rendelkezett erről:

„A Takács czéhbeli mesterembereknek vagyon

hatalmok magok számára dolgozni és réff szerénth munkájokat eladni, úgy mind azon által, hogy azzal másoknak munkájokban valamely akadály ne okoztassék.”

Mások érdekeit azonban nem azok, hanem tagjainak érdekében védte a céh. A mesterembereknél ugyanis a becsületre adtak legtöbbet. Ez okból vigyázott a céh arra is, hogy a mértékkel se növeljék igaztalanul a hasznukat. A késmárkiak 1583. évi céhlevele erről a következők szerint intézkedett:

„Mindenkinél hiteles rőf és súly legyen, és minden évnegyedben két mester sorra menve megvizsgálja méréssel a rőföket és súlyokat, és akinél rövidebb rőföt és hamis súlyt találnának, azt büntessék meg 3 font viaszra és annak elveszítésére, amit a csalárd mértékkel szerzett.” A hitelesség persze másként értelmezendő, mint ma. Egyéb mértékekhez hasonlóan a rőfből is tájanként többfélét használtak. A pozsonyi rőf pl. csak közelítette a bécsit – amelyik a mai mértékkel 78 cm volt –, és a takácsok rőfjénél a szabók valamivel rövidebbel mértek. E rendelkezés egyébként sem volt felesleges, mert hiányában egyik-másik mester – ember lévén és esendő –

becsületességére”.

Kivételképpen – jóval később – ilyesmi is megesett, a hagyomány szerint, Takács Sebestyén urammal:Őkigyelme igen hirtelen mérgű ember lévén, hamar eljárt a keze, persze a rőffel együtt. Gyakran megmérte az inasait vele. De leszokott róla. Az történt ugyanis, hogy az egyik negyedévi mértékvizsgálatkor rövidebb rőföt találtak nála. Legjobban őkigyelme rökönyödött meg. S bizony „kimérték volna a lencséjét”, ha inasából ki nem buggyan a szó, hogy bizonyosan a sok veréstől rövidült meg a rőf. Beismerte, hogy ő cserélte ki bosszúból.

A fonalat a takácsok a falvak asszonyaitól vásárolták, akik saját szükségletükön kívül már eladásra is fontak. Így aztán az egyes falvakban kialakultak a fonóházak is, ahol az asszonyok és leányok közösen pörgették az orsót. És hogy el ne unják magukat, megvidámították az egyhangú munkát meséléssel, énekléssel. No meg tánccal is, hisz nagy csokor leány gyűlvén egybe, a legények nem hiányozhattak a fonóból, s a korán sötétedő téli estéken siettek a guzsaly mellé, szoknyaszélre telepedni. A hosszú estéket is kevesellték. Heltai Gáspár hagyta írva az 1570-es évekből:

„A fonóházakban az ifjak éjfélig tomboltak a leányokkal, és csak hajnal setétedéskor oldották el a kereket.”

123

„vásznat vonhatott volna

124

A papok prédikációi hasztalan dörögtek a tombolás – mai kifejezéssel a tánc – ellen, hisz akkoriban az a mondás járta: „Kész a táncra, ha halálra beteg is.” Csak korlátozni lehetett. Hatásosan olyanformán, ahogyan Forgáchné Zrínyi Kata vigyázott a jó erkölcsökre. 1588-ban emigyen utasította udvarbíráját:

„Az éjjel való fonásokat udvarbíró mindenestül megtiltsa: valaki engedi házánál az fonást, 3 forintot adjon, s valakit ott találnak, mindenik adjon, mind férfi, mind asszonyember és leány, 1 forintot.” A vígan lakást takácslegényeink sem vetették meg. A rávalót néha bizony a tisztességnek szemet hunyva szerezték. Hogyan? – elárulja nekünk a sempteiek 1663. évi céhlevelének 10. artikulusa:

„Ha az mester legények közül valamelyik itt dolgoznék és egy darab vásznot szánt-szándékkal ell-mulatna, tartozik az Nemes

le tenni… 7… krajczárt, hogy ha pedighlen a Mester azt megh nem jelentené, dupla fizetéssel büntetődgyék.”

A hét krajcár úgy egy rőf, közepes szélességű vászonnak volt az ára, illetve a munkadíja. És a XVII. századtól kezdve azt sem takács uraimék állapították meg, hanem a városok, megyék limitálták. De csak az általános mértékeket és minőséget. A többinél szabadabb kezet hagytak a mestereknek. Nagyszombat

„A [szélesebb] vászonnak réfe végett, mivel a mindennapi [tapasztalás] mutatja, hogy az fonala igen bajos munkával jár, azért ki lássa, mint alkudhatik meg a Takátssal. Ismét a mi kamuka formára való munkát illeti, úgyszint abroszokat és asztal keszkenyőket, az vászon [szélessége] szerint számláltatván, annak duplán jár az ára.” s több környékbeli város 1668. évi közös limitációja pl. a következőket mondja: Hogy miképp készített vásznat a takács a len-, kender- vagy pamutfonálból, megmondja nekünk Comenius, A látható világ 1669. évi lőcsei kiadásában:

125

Czéh-beli Mester embereknek

„A takács fölveti a fonalat, és föltekeri a zugolyfára, és ülvén a szövőszékeiben, nyomdozza lábaival a kompostorokat. A nyüstös fonalokkal egymástul elválasztja a mellékfonalakat és által veti rajta a vetélőt, az mellyen vagyon a bélfonál, és megsűrűséti a bordával. S ekképpen csinálja a vásznat.”

Mégpedig napi 4–5 rőföt (vagyis 3,5–4 métert) készíthetett. Ezt a munkát három évig tanulta a takács-inas majd három esztendei vándorlás-a közben tovább gyarapította tudását, de még egy évet kellett dolgoznia ahhoz, hagy mint legény-t felvegyék a céhbe. És még jó néhány esztendőt taposhatta a lábító-t, amíg nekibuzdulhatott a mesterremek-nek. Mert nemcsak a sávolyos, kígyójárásos (vagyis csíkos) és kamuka (vagyis mintás) vászonszövéshez kellett értenie, hanem a szövőszéket is úgy kellett ismernie, mint a tenyerét. Remektétel volt az is. A pozsonyiak 1712. évi céhlevele erről a következőket rendelte:

„Négy becsületes öregh Czéhbeli Mesterek jelen létekben, kik is az Mester Darabot eöneki eleibe adni rendeltettek, az egy mástul elhánt szövőszéket [meg] csinálja.” A remeket egyébként ez a céh megkívánta más városokban és falvakban dolgozó mesterektől is, akik magukat nála beíratták, ugyanis az uralkodótól a főcéh kiváltságát kapta, és levelébe 21. artikulusként beírhatta a következőket:

fölső és alsó Magyarországban [semmit ki nem vévén]… tartoznak… fő Czéhünkbe magokat incorporálni… privilegiális Articulusokat mi tőlünk… ki venni… Ha valamely Czéh és Czéhbeli Takácsok… nem engedelmeskednének… nagy gyűlölségesen… a mint az utolsó artikulus tanittya, megbüntettetnek.”

Az utolsó artikulus pedig ezt tanította:

„A kik merészelnének a mi… Privilegiumunk és Articulussaink, vagyis… ellenünk ingérelni… senkit ki nem vévén, vagy az Egy házi, vagy Világi, és akármely Tisztben lévő Emberek, legyen is akár Magistratus… Nyolcz Márka Arany büntetéssel büntettessék.” A század vége felé már korántsem volt ilyen hatalma a céhnek, és kiváltságát amúgy is csak a céhes takácsokon érvényesíthette. A földesúr és a föld népe továbbra is szövőszékének ura maradt, a fonással pedig még inkább a jobbágy-fehérnép vesződött, mint korábban. Ugyanis sok udvarház asszonya felhagyott már vele. Faludi Ferenc állapította meg 1748-ban megjelent Nemes Asszony című művében, írván:

„A mostani dámák nem igen veszekednek a guzsalyért, büdös nekik a kender és a len.”

127

„Minden becsületes Takács Czéh,

Pedig ez időben terjedt el nálunk a kézzel hajtott fonókerék-nél sokkal kényelmesebb rokka. – Külföldön viszont nem sokkal később Hergraeves 1764. évi találmánya veszi át szerepét: a fonógép, a Jenny. A szövőipar fejlettebb munkamódszere: a manufaktúra is megkésve jelenik meg nálunk. Az első Sasvárott létesült, 1736-ban. – A manufaktúra persze nem nélkülözhette a háziipart a fonásban, és a városok takácsait a szövésben. Pl. az 1766-ban létesített cseklészi szövőüzem termelésének kétharmadát a külső munkások készítették. Takácsaink, no meg csapómestereink életét azonban megnehezítette volna, ha nem marad ez afféle fehér holló. A néhány manufaktúra, a sok takácsmester s a háziipar azonban együttesen sem tudott a XVIII. század végén annyit termelni, hogy a lakosság igényeit kielégíthették volna. Ausztria jó piacot kapott nálunk. S ha túlzó is, amit Schwartner Márton, a statisztika első európai színvonalú magyar művelője írt le 1810-ben, Magyarország statisztikája című művében – mely szerint:

„Selyemruhát hord a fő városi… tanácsosnétól kezdve mindenki, egészen a falusi tejeslányig (ha másként nem, legalább is vasárnapi szalag alakjában)” – a való helyzetet állapíthatta meg a hódmezővásárhelyi takácscéh 1834. évi remekutasítása:

veres forma helyett… a sávolyos munka formája adassék ki… [mert ezzel] még a pórnép is már élni törekszik.”

Fonó-szövő iparunk azonban nem fejlődhetett együtt az igényekkel, pedig ez időben „kül-országokban” a fonógép után megjelent a szövőgép is: Angliában Cartwright 1782. évi találmánya, Franciaországban 1805-ben Jacquart gépe – amelynek egyikét a lyoni takácsok tiltakozásuk jeléül elégettek. Nálunk a 19. század elején a fonógép is csak néhány üzemből száműzte a rokkát, a szövés a manufaktúrákban is még a régi takácsszéken járta. Ilyenen tanult Táncsics Mihály is – kissé későn, 19 éves fejjel, amikor a jobbágyrobot terhe a földműveléstől elkényszerített. Életpálya címen, többek között, így emlékezett meg takácskodásáról:

„Minthogy… én már legénykorban valék, olyan mesterembert kellett keresnem, ki rövid idö múlva fölszabadítson… Szerencsémre volt a helységben egy olyan, ki… felfogadott… Közönséges vásznat szőni nem nagy mesterség lévén, néhány hét alatt beleokultam.” Csakhamar garasokat is keresett munkájával, s az egy év eltelvén, felszabadította mestere. Az ünnepségről a következőket olvashatjuk nála:

131

„Az eddig remekül kiadni szokott

„A Cseszneghez tartozó szombathelyi fiók-céhben történt, mi ebből állt: valami különös tárgyra fordították figyelmemet… s egy pohár borral nyakon öntötték, a szabaduló levelet kezembe adták, aztán [mester] uram erszényére ebéd következett.”

Egészségi állapota miatt azonban rövidesen ott kellett hagynia a jeles ipart, amelynek fejlesztése érdekében sokat fáradozott Kossuth és a Védegylet. S ez adhatott ihletet Vörösmartynak 1844-es Mit csinálunk című versében a következő sorokhoz:

Mit csinálnak Magyarhonban? Szőnek, fonnak és akarnak. Tán vakarnak? semmi tréfa! Posztó is kell a magyarnak. Hát takács-e a magyar nép? Nem szégyenli a vetéllőt? Semmi baj! tán összefűzi, Amit a sors egybe nem szőtt. A jobb sors azonban csak a század vége felé lendített valamit, mégpedig gyáriparrá alakulás formájában, ezen iparágon, de nem a takácsságon. És 1891-ben – amikor még 11 938 takács hajigálta a vetélőt – e mesterséget már csak „átmenetinek” tekintették. A múlt század elején aztán az olcsó gyári áru a falu fonóéletének is véget vetett. Csak a fonódalok – rigmusok éltek még egy ideig tovább. A kendermunka egész folyamatát ismerteti az egyik:

kinyűttettem mind felibe, eláztattattam felibe, kivettettem felibe, kitiloltattam felibe, meghéheltettem felibe, gerebeneltettem felibe, megfonattam mind felibe megszövettem mind felibe, felszabattam mind felibe, megvarrattam mind felibe, nekem csak egy gallér maradt, a többi elment felibe. S bizony elment a szövőszék is, a rokka és a guzsaly után – a mesébe, vagy a múzeumba, hisz a 20-as évek textiliparának rohamos fejlődése során a takácsmester letette kezéből a vetélőt, s végleg átadta szerepét a szövőmunkás-nak. És 1960-ban a 180 állami textilipari telep 18 433 szövőgépén dolgozó 88 990 munkás 345 millió négyzetméter szövetet állított elő – már jelentős kivitelünk is volt belőle. A foglalkoztatottak 69 százaléka azonban a „szelíden érző szép nem”-hez tartozott. József Attila verse, a Külvárosi éj róluk emlékezik meg:

S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken, s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait.

133

Kendert vetettem felibe,

A bőrkészítés

Lu kov

Feke

e s sé g

dó, 202

Bőrm ív

K ia

-1

. és kaparószerszámok.

Kezdetben a bőröket az állatról lefejtve nyersen használták. Az ilyen bőr atonban a nedvességtől gyorsan rothadásnak indul mivel könnyen bomló fehérjék alkotják. Ősünknek hamarosan rá kellett jönnie azokra a fortélyokra, amikkel a rothadást megakadályozhatja, s a bőrt puhábbá teheti, ezzel növelve a használhatóságát. E célra elsőként az kínálkozhatott, hogy az elejtett állat zsírjával, agyvelejével próbálja puhítani a nap vagy a tűz melegénél megszáradt bőröket. Így alakulhatott ki ie. 8000 táján a legősibb cserzési eljárás, az úgynevezett zsírcserzés, amit a nomád népek még ma is használnak gyorsasága és egyszerűsége miatt. (…) Homérosz (i.e. IX. sz.) az Iliász tizenhetedik énekében így ír a zsírcserzésről:

„Mint ha cselédinek roppant bikabőrt ad a gazda Húzni-feszíteni szét, ha bőr már részeg a zsírtól: Átveszik és körben

egyike. Erről tanúskodnak a kezdetleges – kőből és csontból készült – fejtő

A bőrgyártás és a bőrfeldolgozás az emberiség legősibb fogalkozásainak

szétoszlanak és kifeszítik, S tűnik a nedvesség, de a zsír mélyebbre ivódik, Mert húzzák sokan és az egész kereken kifeszül már”

A tűz használata vezette rá az ősembert a füst tartósító hatásának fölismerésére. Bodrogi Tibor írja a Törzsi művészetek című könyvében a Sziklás-hegység keleti lejtőin élő síksági indiánokról:

„A ruházkodáshoz használt puha bőrök esetében tojás, vagdaltmáj, agyvelő, zsír keverékéből készült masszát dörzsöltek a bőr felső oldalára. A bőrt megszárították, majd meleg vízben kimosták. Kiszáradás után kövekhez vagy farúdhoz dörgölve megpuhították. A fekete lábú indiánok a bőröket kikészítés után füstölték, így a ruhák eső vagy hó hatására nem keményedtek meg, s szagukkal távol tartották a moszkítókat.”

140

A honfoglaló magyarok honosították meg Európában az úgynevezett fehértímárságot – a timsós cserzési eljárást – bár nyugaton a mórok alkalmazták először. A timsós kikészítés Kínából jutott el hozzánk, eleinte Ázsia, Kisázsia és a Balkán népei közt terjedt el. A magyar ruházati bőrök puhaságukról, a lábbelik vízhatlanságukról, tartósságukról európai hírűek voltak. Az 1700-as években Franciaországban magyar tímárok behívásával honosították meg a timsós cserzést, ami ott napjainkban is „magyarcserzésként” (hongroyage) ismeretes. Ennek továbbfejlesztéséből alakult ki később a híres francia glasszécserzés.

A tímárság másik módja az úgynevezett vörötímárság növényi részeket használ cserzésre. Nálunk főleg a tölgyfa kérgéből és tölgyfagubacsból készítették a cserleveket, de alkalmas erre a gesztenye fás része, a fenyő- és fűzfa kérge, a gambír termése és a tobakok által használt szömörcebokor levele is. A növényi cserzés az Óvilág fejlettebb társadalmainál terjedt el először – az indiánok például nem ismerték.

A középkorban a cserzővarga- és tímárcéhekben a bőrfeldolgozás virágzott. A cserzési eljárások, festési és kikészítési módszerek a céhek féltve őrzött kincsei voltak. Ebben az idpben színezésre még főleg növények főzeteit használták. Sárga színhez a feketekömény éretlen bogyóját vagy festőkamillát, piroshoz vadalmát, ürmöt, gránátalmát, feketéhez bör-

141 zsönyt, vashulladékot és kenyérhéjat, barnához tölgyfagubacsot. Természetesen a növényi festékek elkészítésének és a festés módjának is megvolt a maga titka, receptje.

A nehéz bőrökből készült lószerszámok, a ruházati és lábbeli igények mellett a középkortól fellendül a díszes bőrszelencék, tarsolyok, erszények, finom bőrholmik készítése is. Mindez azt bizonyítja, hogy a tímárság elérte azt a fokát, mely már alapul szolgálhatott a bőrgyártás kialakulásához.

A XIX. Század második felében az iparosítás időszakában a bőrgyártás is kezdett ipari jelleget ölteni, és technológiai szempontból fejlődésnek indult. Jelentős fordulat volt a krómcserzés feltalálása 1853-ban, ami Knapp német tudós nevéhez fűződik. Önmagában és más cserzőmódokkal keverve csaknem mindenféle bőr előállírására alkalmas.

Az 1920-as években indult meg nagyobb mértékben a bőrgyártás alapelveinek tudományos felderítése, de a cserzés folyamatát máig sem sikerült minden részletében föltárni. Kísérletek indultak a műcserzőanyagok előállítására is, amelyeket a bőrgyárak ma már elterjedten alkalmaznak. A tudomány, a vegyipar, az automatizálás nagy léptékkel vitte és viszi előre a bőrgyártást. A fejlesztés sok lehetősége közül a helyes irány, ami mellett a bőr megőrzi a természetes rostszerkezet adta igen előnyös tulajdonságait.

Ruházat

Az ősember az elejtett állat bőrét eleinte csak kultikus célokra a vadászszerencse növelésére vagy trófeaként használta, majd – fölismerve tulajdonságait – igyekezett vele ruhadarabként viselte. Ilyen ősi ruhadarab az eleink által viselt hátibőr avagy kacagány. Ez nem egyéb, mint szőrével befelé fordított, szárazon kitört juhbőr, aminek mellső lábait a nyakon, a hátsókat pedig a derékon kötötték meg. Ennek párja az elejbőr, s e kettőből alakult ki az első – vállon vagy oldalt gombolódó – mellényforma.

Az indiánok rojtos, festett vagy sülltüskékkel hímzett ingeket hordtak, eső ellen festéssel díszített nagyobb bőrdarabot terítettek magukra. A bőrök egymáshoz erősítéséhez, hímzéséhez inakat használtak. A varrásokat színes sülltüske vagy gyöngyhímzéses szalagokkal fedték el. A sülltüskéket nüvényi főzetekkel vörösre, sárgára, zöldre és feketére festették, s a velük való hímzés a nők feladata volt. Ezt a díszítésmódot szorította ki a fehérek megjelenésével a porcelángyöngyök alkalmazása. Az indián nők kő, csont, kagyló, állatfog, növénymag, medve- és saskarom segítségével ékesítették bőrruháikat. Télen szörmés bölénybőrrel védekeztek a hideg ellen. Ennek első, sima felére a nők geometrikus mintákat, a férfiak pedig harci jeleneteket festettek.

A török bőrruházat keleti színeivel, finom bőrével, szabásával is különbözik az előzőektől. A melegebb éghajlat alatt laza, ujjatlan köpenyeket viseltek, melyek szegélyeit, gallétját és alsó sarkait aprólékos szegfűs, rózsás rátétekkel díszítették.

A bőrtartók a vadász- és pásztornépeknél játszottak fontos szerepet, mivel a vándorlás során nem törhettek el. A síksági indiánok például a szárított húst porrá törik és zsírral elkeverve bőrzsákokban tartják. Az ilyen bőrtömlők folyadékok tárolására is alkalmasak. Varrással, vékony szíjakkal összefűzve apró-cseprő holmijaink, vadászeszközeinek már változatos formájú tokokat, tarisznyákat tudott az ember készíteni. A honfoglalás kori magyarok fémfeveretekkel díszített tarsolyokat, öveket viseltek. A pásztorok széles öve – a tüsző – sok zsebével kettős funkciót töltött be. A lappok varróeszközeiket bőrmozaikkal, lelógó gyöngyfűzérekkel, rézérmékkel díszített „U” alakú kis zacskóban tartották.

A nép sokáig ellátta magát a föld minden részén azokkal a tárgyakkal, melyekre szüksége volt. Az úri osztályok ellátása viszont kitermelt egy olyan kézműves réteget, mely iparszerűen gyakorolta a tárgykészítést. A középkorban e mesterek kezei közül domborított, aranyozott díszű bőrládikák, tokok, erszények, tarsolyok kerültek ki. A művészi bőrmunkák központjai főleg a kolostorokban alakultak ki, s a palotákban élő – a ház népéhez tartozó – mesterek háziipari munkamódszerével szemben a szerzetesrendek kolostorai valóságos ipari központtá nőtték ki magukat.

Napjaink emberét a különböző tartókkal – irattárca, táska, neszeszer, szemüvegtok, tolltartó stb. – a bőrdíszműves ipar látja el, ami mint mesterség a XIX. Században, több szakma egyesítéséből alakult ki.

143

Edények, tárolók

„Piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél.”

Közismert kuruc dal két soráról eszünkbe juthat, hogy a csizmá-t milyen gyakran emlegeti népköltészetünk. A csizmát ugyanis a többi lábbelinél rangosabbnak tartották. Rangját azzal érdemelte ki, hogy eleinte a vitézlő nép, hadakozó úri rend, a lóháton járó nemesség, majd a lovas katona viselte. Földön járóként is kiváltságos lábbeli maradt: a szegénység ünnepi viseletének tartozéka.

A magyarságnál: a puha szárú csizma ősidők óta a lovas öltözékhez tartozott. Mai formája a középkorban kezdett kialakulni, ekkor terjedt el a kemény szárú is. A vastag és egyenes talpú csizmát a hódoltság idejében az oszmán törököktől vettük át. A XVIII. század elején kezdett rákapni jobbágyságunk, de csak a XIX. század elején lett náluk általánossá, a saru és a bocskor rovására. Ma pedig – jelentősen megváltozván az életkörülmények – „kimegy a divatból”, egyre inkább kiszorítja a cipő, és hovatovább már csak a múzeumi asztalon a helye.

A lábbeli készítésére ősidők óta legmegfelelőbbnek a bőrt tartották, természetesen ebből készült a csizma is. Őseinknél eleinte, a többi lábbelivel együtt, az a mesterember csinálta, aki a nyersbőrt fölhasználhatóvá kikészítette, vagyis a tímár.Ezt a munkát aztán a társadalmi fejlődés

B o gd á

v án

ég

006

ek;

6 . „ P i ro s c

ám

m a g ya r m

om ny

ég i

uma nn K Ne h

át …”

B ud a pe

haladtával kivette a kezéből egy újabb mesterember, a varga, s csak a bőr kikészítését hagyta meg neki, azt is csak részben, mert mint cserzővarga maga is művelte.

A XV. század során vált ki a vargák közül a kiváltságos lábbeli munkálója: a csizmadia. Az elszakadás nem ment könnyen, és később is sok viszálykodásra adott alkalmat, hogy nehezen tudtak megegyezni: ki milyen lábbelit készíthet? A vargák nem akartak lemondani a csizma készítéséről, a csizmadiák pedig más lábbeliket is akartak csinálni.

A válást megnehezítette még más is. Alighogy a céhrendszer nálunk gyökeret vert, a vargák is megalkottak a maguk céhét. Amikor a csizmadia különvált a vargától, a közös céhnek maradt a tagja, és a céh féltékenyen vigyázott az egységre. A csizmadia csak két módon szabadulhatott meg gyámkodásától. Vagy kilép a céhből – de akkor kontár-rak, himpellér-nek minősítik, és nehezen boldogulhat –, vagy önálló céhet alakít. Az utóbbit kellett tennie, de ez sem ment simán, mert ehhez a hatóság engedélye is megkívántatott. E küzdelem emlékét rögzítették a kassai csizmadiamesterek 1592. évi céhlevelük bevezető soraiban, írván:

si z

„Sok könyörgésöknek utána nyertünk céhet a nemes királyi városnak, Kassának az ő régi dicséretes, szép tisztességes rendtartások szerént.”

A harc azonban még nem fejeződött be, és minden egyes csizmadiacéhnek egyedül kellett a küzdelmet továbbfolytatnia. Adódtak egyéb bajok is. A csizmadiák vásárolni kényszerültek a cseresbőr-t, s ha tímár nem akadt a városban, a sokadalom (vagyis az országos vásár) napjára a vargákra szorultak, és… De ne gyanúsítsuk meg a derék vargákat, idézzük inkább Debrecen város tanácsának 1607. évi határozatát:

„Mivel … a csizmadiák… kényszerültek a vargáktól venni talpbőrt, ki csizmának felette rossz és alkalmatlan, annak okáért szabad legyen a csizmadiáknak igen jó és tudós tímármestert hozni a városra, és azzal az ő mesterségökhöz való bőrt készíttetni és abból mívelni.” A cseresbőr-beszerzéssel egyéb nehézségei is akadtak csizmadiáinknak. Hogy mi, megismerjük a kassaiak 1642. évi peréből, amelyet Tóth Szabados Szeöcz István uram ellen indítottak.

Az esztendőben a Jászó városárban tartott Szent Mihály-napi sokadalomra indultak – mint a periratból olvashatjuk:

„Cseres bőröknek vásárlása kedvéért, az melyeknek elhozása esztendőmként bizonyos lévén azon napra, nemcsak minekünk itt Kassán, hanem az ország szerint minden helyeken lakozó csizmadia mesterembereknél is tudván és nyilván volt és vagyon is.” És Tóth István uram

„nem tudatik honnét és micsoda bátorságtól viseltetvén… Jászó mezővárosából elmenvén, más helyben megvárván azon sokadalomra indult varga mesterembereket… megállatván

őket, nekünk nem kevés kárunkra oly nagy áron vette meg az cseres bőröket, az mely ez ideig mi közöttünk nem hallatott.”

De az árdrágító Tóth István uram egyéb bosszúságot is okozott a kassai csizmadiáknak. „Török áros” volt, akinek „csak az török kezéből kijött munkát szabados árulni”, és – mint ebből a periratból kiderül –

„egy veres karmazin csizmasarut vettenek meg… tőle… Kassán az maga boltjában, az mely nem török munka, jóllehet ő kigyelme fejét kötötte hozzá.” Nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a csizmasaru-t (vagyis rövid, puha szárú csizmát) kontár-ral készíttette Tóth uram, és török áru-nak kínálván, akarta kijátszani a céhszabályzatot. A csizmadiáknak a vargákkal való viszálykodása a XVIII. század elején ült el aztán, többnyire oly módon, hogy a városi tanács jóváhagyásával egyezséget kötöttek. Olvassuk el a debreceniekét 1771-ből:

„A csizmacsinálás egyedül a csizmadiákat illeti. A vargák és cselédjük csizmát sem magok szükségére, sem eladásra nem

csinálhatnak, nem is árulhatnak. Mivel a vargamesterséghez tartozó, asszonyembernek való hegyes- és férfiúnak való csonkaorrú saru vagy szekernye már teljességgel unodalomba ment… a mostani időhöz képest szabadon csinálhatnak hegyes csizmafára… kívül varrott, két talpú, béllelt fejű és nem csizmaforma szárú sarkas lengyel sarukat, és ugyan csizmafára belül varrott, díszvarrás nélkül sarkazott, bélletlen talpú, félig béllelt fejű cipellő-söket, ismét sarkatlan, bélletlen, de nem cikkelyes, török forma, hanem régi varga módon egésztalpú bőrkapcákat, magok által cserzett bőrökből.” Aztán, ha a későbbiekben ismét valami újabb divatú munka adódott, megosztoztak rajta, mint a kassaiak 1735-ben:

„ami pedig a mostanában viselni szokott toppánká-knak vagyis deli csizmá-knak sarka csinálást, s bőrrel való béborítását illeti, az szabad lészen egyaránt valamint a vargának, úgy a csizmadiáknak is” – írja a céhlevelük.

154

Mert bizony nemcsak ma áll a divat uralma alatt a lábbeli: eleink ízlése is kialakította mindig az „új módit”, a csizmadiáknak is alkalmazkodniuk kellett az újuló követelményekhez. Életmódjuk azonban nem sokat változott. A XVI. századtól kezdve 300 éven át a céh szabta meg a csizmadia minden napját. Szerencsés Péter kassai csizmadia élete 1592-ben vagy Nagy Jánosé Szentmiklóson, 1710-ben, alig különbözött Farkas Istvánétól Nagykállón, 1805-ben. És most vegyük elő a levéltárainkban álmodó iratokat, hogy felébredve megelevenítsék a múltat, elbeszéljék a csizmadia életét inas idejétől kezdve, legénysorán át, mester koráig.

Tíz-tizenkét éves fiú közeleg, apját követve, a céhmester műhelye felé, hogy inasnak elszegődjön. Elfogultságát azonban már belépésekor eloszlatja a vidám füttyszó, és amikor a mester megkérdezi tőle: úgy

„verték-é a mesterségre, vagy kedve van hozzá?” – csengő hangon igenelheti az utóbbit. A továbbiakat már csak fél füllel hallgatja, s közben lopva körülfürkész a műhelyben, jövendő otthonában. Átfut pillantása a háromlábú kerekszék-en ülő legényeken, az előttük álló tőké-n, a kezükben megcsillanó bicskiá-n és dikics-en, a serényen öltögető tű-kön, a mellettük heverő kaptafá-n, fordítófá-n,

155 bőregyengető mustá-n és a többi, még alig ismert tárgyakon (a lábszíj-at azonban veszekedett híréről már ismeri, s előre borsózik tőle a háta), és arra gondol, hogy három év alatt ezt mind meg kell tanulnia használni. Végül csodálkozva pihen meg kíváncsi szeme a legények szaporán mozgó kezén, mert tudja, hogy már hajnali háromtól szorgalmatoskodnak, és azt is tudja, hogy este kilencig csak ebédidőre teszik le a szerszámot.

Bizony a három év alatt megtanulta a mesterséget meg az egyéb feladatait is: hogy köteles, ha ura küldi, mindenféle mezei munkára kimenni, hogy ha a mester és mesterné este vendégségbe vagy mulatságba megy, tartozik őket lámpással elkísérni, hogy a kész lábbeliket haza kell szállítania – ebben legalább volt öröm, mert dévajkodhatott az utcán –, de azon a hosszú rúdon a felkötött tíz pár csizmát alig bírta a város piacára kicipelni, ugyan sajgott tőle a válla!

Egyszer aztán csak elkövetkezett a felszabadítás napja, és társpohar-at adhatott a legények-nek, mert már közéjük tartozott. Annak utánra három esztendőt vándorol-nia kellett, hogy mesterségét gyakorolja. Vándortarisznyája azonban nemcsak gyakorlattal telt meg, hanem emberismerettel s a világlátás tapasztalataival, még akkor is, ha csak néhány városból állt az a „világ”. És ha el nem könnyelműsködte, ez idő alatt összegyűjthette az önállósításhoz szükséges összeget, mert nemcsak mesterének dolgozott fizetésért, hanem magának is. Akár úgy, mint Föveny

156

Bálint Körmenden, az 1660-as években, hogy este kilenc után magának sarkalt, foltozgatott saját anyagából, akár úgy, mint Kapronczay György Répceszemerén, az 1710-es években, hogy kéthetenként egy napon magának mívelhette a mesterséget, akár pedig úgy, mint Thuróczy Jakab Kassán, az 1730-as években, hogy munkaidő után csizmát varrhatott a maga hasznára, és két pár mindig lehetett eladásra készen. A vándorlás befejezte után pályázhatott a mesterjog elnyerésére. Be kellett íratnia magát a város polgárai közé, a céhnek be kellett mutatnia nemzetség- és tanulólevelét, és ezután nekiláthatott a mesterremek elkészítésének.

Mesterremekként általában háromféle lábbelit követeltek meg. A XVII– XVIII. században többnyire egy pár hosszú szárú, sima sarkú, egyenes talpú csizma, egy pár egészen bélelt, láthatatlan varrású sólya, vagyis szandálszerű lábbeli, és egy pár gyulai-nak nevezett, tenyérnyi magas sarkú papucs elkészítése várt rá. Ha aztán a remeket az öreg mesterek „helyén hagyták és jóválták”, az ifjú mestert maguk közé fogadták. Befizethette a mestertaksá-t, és mesterasztal-t adhatott. Ez a lakoma koronként és vidékenként változott. A csetneki ifjú mesternek pl. 1658-ban a következőket írta elő a céhlevél:

„Tartozik egy tisztességes mesterasztallal, két asztalra valót adni, egy-egy asztalra 4

tál étekkel, elég cipóval és elég borral mindegyikre. Első tál étek tiszta borssal, szegfű darabokkal két-két kappan egy-egy tálra. Második tál étek sült leszen, tíz font tehén hús pecsenye, tíz font disznó hús pecsenye, egy-egy fertály bornyú hús pecsenye, egy kövér lúd, egy jó malac töltve, négy tyúk, kettei töltve, kettei szárazon, mindenik asztalra. Az harmadik tál étek káposztás hús borsszemmel meghintve lészen, két lúd, két tyúk egy-egy asztalra. Az negyedik tál étek rizskása lészen, tejjel megöntve légyen.” Emlékezetes lakoma volt hát az a mesterasztal, mert nemcsak a hasa, hanem a zsebe is megérezte az ifjú mesternek. De aztán már magának dolgozhatott, inassal, legénnyel, s gyarapodhatott nemcsak tekintélyben, megbecsülésben, hanem anyagiakban is. Az utóbbi azonban a XVI– XVII. század hadas idejében gyakran bizonytalanná vált. Amikor a szekérre feltette a vásározó ládát, hogy a sokadalomra elvigye a portékáját, sosem tudta, hogy valamelyik török vagy magyar fővitéz nem forgat-e fejében vásárütést! Mert bizony a fizetetlen végbeliek a hódoltsági városok és sokadalmak meglepését és kifosztását nagy kedvvel mívélték.

Amikor 1649-ben Kokóczy Mihály körmendi csizmadiamester a pünkösdnapi egerszegi sokadalomra tartott, nem gondolta, hogy a kanizsai törökök már útban vannak, hogy ezt a vásárt „derekasan megüssék”.

158

Kokóczy uram óvatosságból mégis kerülő úton ment, és éppen beleszekerezett a török portyázók karjaiba. Hamarjában a Lengyelben tanyázó fősereghez vitték. Egy-kettőre kiürítették a ládáját, és Kokóczy uram szomorúan nézegethette, hogyan feszelegnek a török vitézek remekmívű csizmáiban. Akkor már nem is annyira a csizmáit sajnálta, hanem magát. Azon búslakodott, hogy Körmendet egyhamar nem látja meg. Hamarább viszontlátta, mint vélte. Az egérszegiek ugyanis hírét vették, miben sántikál a török, és felkészültek a vásárütésre. És mivel ezt a lengyeli parasztok a bot alatt kivallották, a török sebtében visszafordult. De akkor már a magyarok Trancsics Gáspár körmendi kapitány kardja alatt „ügetést és száguldást” a nyomukban jártak. Egészen a szentszaniszlói átkelőig vágták őket. Amikor a magyarok a zsákmánnyal visszatértek Egerszegre, Kokóczy uram, aki hamarabb megszabadult a török „vendégségből”, örömmel vette észre a foglyokon saját csizmait. Rögvest le is húzatta a lábukról, nehogy ezeket is kótyavetyére hányják a vitézek, mint a többi portékát.

A XVIII. századra az ilyes veszedelmeknek csak a híre maradt meg, csizmadiáink békességesen űzhették a mesterségüket, és a századfordulóra már nagyon megsokasodott a számuk. Pl. 1849-ben Hódmezővásárhelyen 120 önálló csizmadia dolgozott, és a hagyomány szerint Miskolcon olyan sok, hogy a céh csak 999 mesternek engedte meg a mívelést. Hogyne szaporodott volna a számuk, amikor a csizma használata egyre jobban

159 elterjedt, és a XIX. század elején már népviseleti cikk lett! Inkább ünnepi viselet, amiben a köznapok gondját űző vasárnapi mulatságon a „vígasság tévő szerszámok” talp alá való nótáira olyan szépen lehetett a táncot ropni, hogy megcsodálták. S az ütemet hozzá a sarkantyú pengése verte. Csináltattak is a legények jókora taréjjal. Hiába tiltották a hatóságok már a XVIII. században, mint pl. Debrecen a mesterlegényeknek a

„harang módjára csengő nagy sarkantyú” viselését, vagy mint Illésy István nagykun kapitány 1756-ban, írván, hogy „az oly rendetlen s nem igen helyesen kigondolt nagy taréjú sarkantyút ne viseljék, mert az nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall”. Hiába tiltották, még a XIX. században is éltek vele. Aztán lassan elmaradt, mint ahogy kikopik a hozzá való lábbeli, a csizma is, amelyet hovatovább már csak a népköltészet tart meg jó emlékezetében, és a piros csizmák nyomát, a csizmadiamesterséggel együtt, felejtéssel lepi bé a múlt.

Három szabó legények, mek, mek, mek, elindultak szegények, mek, mek, mek. Elindultak Micskére,

B o gd á

mek, mek, mek,

ég

yek …” gé n

006

ek;

9. „ Há rom

bó

a Persze nem úgy keletkezett ez a név, ahogyan a Hazánk és Külföld című

magy

dolmányt a kecskénél.”

reggel vásárolt egy új kék

„Gergely gazda… éppen ma

ar m

keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:

ég i

– kecske. Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai

miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”? Mert a szabók gúnyneve

uma nn K Ne h

Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És

lap 1872-es évfolyama magyarázza:

három ült egy kecskére.

án

B ud a pe

„Ennek történeti oka van. A török világban ugyanis Komárom már azon a ponton állt, hogy élelem és védszer folytán föladja magát a töröknek. Ekkor egy kis vézna szabó fogja magát, belebúvik egy kecskebőrbe, s kimegy pour la forme legelészni a városbástya melletti gyepre. Látják ezt a törökök, s megütődnek rajta. »Hiszen ha még ilyen élő állatjaik vannak, akkor nincsenek oly igen megszorulva!« – gondolják, s az ostromló vezér bosszúsan vonul el a vár alól.”

A választ keresve helyesebb emlékeznünk arra, hogy a magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták. Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanem kecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz. Pedig ez a gúnynév érdemtelenül ragadt a szabóra. Érdemtelenül, minthogy az egyik legnagyobb kényúrnak – a divatnak az első embere, s így hatalma van rajtunk, hisz „ruha teszi az embert”.

És minden szabó elmondhatja azt, amit Mikszáth Kálmán A beszélő köntös-ben mondat Lestyák Mátyással a szabóságról:

„Nagyszerű mesterség az… fölséges tudomány, az Isten alkotásainak kikorrigálása: a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök.” A szabó tehát különleges és fölöttébb kívánatos tudomány birtokosa. A nép érezte ezt, és a gúnynévadásért elégtételt szolgáltatott. Több meséjében megtette hősének a szabólegényt, és ügyességéért, okosságáért, bátorságáért nemcsak világszép királykisasszonnyal, hanem még fél királysággal is megjutalmazta, mit se törődve azzal, hogy Shakespeare a Szentivánéji álom-ban másként vélekedett, s csak néhány mondatot juttatott Ösztövérnek, az athéni szabónak.

Az viszont Shakespeare típust formáló képességét jellemzi, hogy a szabót „ösztövérnek” vázolta. „Ritka, mint a kövér szabó” – vélekedik egy régi közmondásunk. S hogy ez így van, nem utolsósorban az az oka, hogy munkája közben sokat idegeskedik. Azok a határidők! És a megrendelőt semmi gátló körülmény nem érdekli, neki a ruha kell, és kész! – Emlékezzünk

Molnár Ferenc regényére, A Pál utcai fiúk-ra. A Rákos utcai sárga házikó szobájában utolsó harcát vívja a kis Nemecsek, és apja, udvarias türelmet erőszakolva magára, Csetneky úr duplasoros-gombos ruháját próbálja.

Hasonló mozdulatokkal próbálhatta a ruhát Veszprémben, 1271-ben Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke. Ügyes mozdulatában sok elődjének tapasztalata halmozódott már fel, nem ő az első, aki a próbánál, kirántván a fércet, a ráncot vető ruhából, megigazítva újra beölti. Sokkal korábban (mikor, pontosan nem tudjuk, de még a honfoglalás előtt) avatkozhatott bele az asszonyok munkájába a szabó, s – ahogy haladt az idő – egyre jobban kisajátította. Neve is e korai eredetre vall. Ugyanis – hasonlóan más nyelvekhez – legfontosabb műveletétől, a szab igétől kapta, ez pedig török eredetű. Lehetséges, hogy a mesterséget is tőlük vették át eleink.

Persze még a letelepülés után is csak kevés kiváltságos számára dolgozhatott a szabó. A föld népe maga tákolta gúnyában járt, és az akkori viszonyok között a bőr, mint öltözetnyersanyag, vetekedett a textíliával, s a szűcsre éppen olyan szükség volt, mint a szabóra. A szabómesterséget a városi polgárság sokasodása serkentette. Nemcsak növekvő vevőkört gyűjtött köréje, hanem – mint más mesterségnek – függetlenséget is adott neki.

A városba költöző mesterember felszabadulhatott a földesúr hatalma alól, s kialakíthatta önkormányzatú érdekvédelmi szervét, a céhet. A szabók eddig legkorábbinak ismert céhlevele ugyan a XV. század közepéről való, de abból már olyan kialakult céhélet tárul elénk, hogy az több megelőző évtizedet feltételez. A törökverő Hunyadi János adományozta ezt a céhlevelet 1446ban, kormányzóvá választásának esztendejében, a beregszászi szabóknak.

Ez időtől kezdve sokasodtak a szabócéhek, és mesterségük végzésében a mohácsi vész után ránk szakadt hadas idő sem hátráltatta. Szabó kellett még az ostromlott végházakban is, ha másért nem, hát a foltozásért, hisz a rosszul fizetett végbeli vitézek szájáról fakadt az a közmondásunk, hogy „se pénz, se posztó”. – Egyéni tragédiáktól azonban nem mentes e mesterség története sem. Szabó István pl. Kanizsa alatt fogságba esvén, 15 évig raboskodott török gályán, és amikor 1577-ben – végbeli szokás szerint – kezes mellett hazabocsátatták, hogy sarcát előteremtse, úgy kellett összekoldulnia, mert tönkrement kezével mestersége szerint nem tehette.

A fejlődést világosan bizonyítja, hogy e mesterség a XVII. század elejére már népes családdá terebélyesedett. Egyik ága a német szabó-ké volt, akik – mai kifejezéssel – csak külföldi divat szerint dolgoztak. A másik ág, a magyar szabó-ké, elsősorban a magyar ruhákat készítette. – Érdemes megemlíteni, hogy a hódoltság korában a törökök kívánságára a bécsi

udvarnak még akkor is magyar ruhába kellett öltöztetnie a hozzájuk indított követség tagjait, ha azok nem is voltak magyarok. Ruháikat többnyire a pozsonyi szabók varrták. Persze nem közönséges öltözéket. Pl. 1623-ban csak magának a követnek a díszruhája – anyag és munkabér – 17 321 Ft-ba került, az egész követség öltözéke pedig 47 948 Ft-ba, mely összegből akkoriban 480 tonna borjúhúst lehetett volna venni, vagy 19 200 szőlőmunkás napszámbérét kifizetni.

A magyar szabók három további ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabók-nak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat. A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmíves-ek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítő-k és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek. Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott. Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester

„titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”,

s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza –

„szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”. De volt más feladata is a céhnek. Különösen éles harcot folytatott a kontárok (az ún. himpellér-ek) ellen, „akik sok emberséges embernek sok károkat tesznek”, s ha valaki – írja az 1717-es répceszemerei céhlevél – „himpellérségben tapasztaltatik, szabadon nyakon ragadtatván, árestomba tétessék, és a szokott büntetés rajta exequáltassék”. Kik ezek a kontár-ok? A nem céhes helyen tanult szabók vagy a „csavargó” szabólegények, s bizonyos mértékig az „urak szabója” is, a földesurak és háza népén ek öltöztető mestere. Eleinte jobbágy, később szegődményes sorban élt, s ekkor már, ha akarta, búcsút vehetett urától, és beléphetett a céhbe, hogy a polgárság szabója legyen. Így hagyta ott pl. 1740-ben Balassa Pált Kis Szabó Mihály, mert Balassa uram őnagyságának sehogy sem tudott kedvére varrni.

A céh levelének artikulusaival kijelölte azokat a mesterségbeli és társadalmi kereteket, amelyeket a szabók betölthettek. Tagjainak életébe mélyen beleavatkozott. A marosvásárhelyi szabók céhe pl. 1613-ban, Rosnyai Szabó Dániel és Öreg Szabó Péter céhmesterek idejében szigorúan meg-

171 bírságolta azt a céhtagot, aki az utcán hajadonfővel vagy mente nélkül sétált, aki társaságba menet az ajtón belül vette le süvegét, aki az asztalnál két könyökére támaszkodott, vagy lábait keresztbetette. A nagyszombati szabók pedig 1722-ben Kupcsik András mestertársukat kizárták a céhből, és a városi tanács beleegyezésével mesterségétől is megfosztották, mert becstelenséget hozott a céhre: inasaival körülnyíratta kutyájának a füleit! Amikor hát Éles Gáspár uram 1735-ben Pali fiát szabóságra akarta adni, egy szervezetileg és szakmailag kifejlődött mesterséget választott neki. És még azon is gondolkozhatott, fizessen-e érte vagy sem? Így három évig inaskodna, úgy csak kettőig. Aztán döntött: vásármíves lesz a gyerek, és tanuljon csak három évig, nem árt meg neki.

Meg is egyezett Vizi Szabó Mihály mesterurammal, és megnyugodva vette tudomásul, hogy kap a gyerek évente egy rend alsó- és felsőruhát, „süveget, sarut, amennyit elnyűhet, annak felette, hogy tanítják”, és ha megérdemli, még jutalmat is „mint illik, és a szokás hozza magával” – olvasták fel nekik a céhlevélből. Pali fiú viszont éppen nem volt megnyugodva. Dehogy akart ő „kecske” lenni, csak hát nem kérdezték meg tőle. S durcás képpel fogadta a markába nyomott öt garast, hogy vegyen magának tűt és gyűszűt.

Nehezen törődött bele kényszerű helyzetébe. Olyan hosszúak voltak a napok hajnali háromtól este kilencig! És valahányszor mestere megütötte az asztalt, hogy az olló a sok kelme közül „kimutassa magát”, mindig

behúzta a nyakát, azt hívén, hogy a rőfnek támadt táncolhatnéka, persze hogy a hátán. De egy év múlva már kikerekedett az ő kedve is, s gyakran elmondogatta a szabóinas regulájának rigmusait úgy, ahogy a legények megtanították rá:

Avatatlan posztó: szabószégyen osztó. Se bőre, se szűkre, krétázzad mértékre. Szabó vagy te, nem más, bár csak inas, hékás. Szabni tanulj táblán, ne a láda hátán. Cirkalommal mérjed, hogy a posztót férjed. Ollód legyen éles, szabó erre kényes. Gyűszű, tű és cérna néked már elég a.

rőföt meg ne kapjad. hamar jóra, szépre, Varrását téglázzad, ráncait simázzad. Nadrág, dolmány, mente váljon a kezedbe legény leszel végre.

És elkövetkezett ez is. Majdnem könnybe lábadt szemmel nézte szabaduló levelén a céh pecsétjét: középen a nyitott olló, ágai között egy tű, alul a cirkalom, balról a téglázó vas, jobbra a gyűszű.

Csak különb a legénysor! El is szegődött rögvest, esztendős bérrel, amit megtetézett még az is, hogy kántor-onként (vagyis évnegyedenként) egy ruhát készíthetett a mestere kenyerén, de a maga hasznára, s a vásáron eladhatta. S ahogy elkövetkezett a vásár napján a reggeli nyílvetés ideje, ott szorongott mestere mögött: vajon jó helyre adja-e a sors az ő sátrukat? Mert csak ott árulhattak és csalogatni sem volt szabad a vevőt. De mikor aztán saját művének az ára a zsebét melengette, megnyugodott, a többi már a mesteruram baja.

Teltek az évek, és Pál legény szorgalmas tűje összeöltögetett annyit, hogy nekivághatott a mesterremek-nek, s miután művét a céh „jóválta”, élhetett mesterjogaival, értette a dolgát. Persze a szabómesterséghez nemcsak szaktudás, hanem ízlés is kellett. A kettő együtt emelt ki egy-egy mestert társai közül, és vitte tovább a hír szárnyain, kivált, ha nemcsak követte, hanem alakította is a divatot. De hírneve csak kevésnek élte túl halálát. Az egyik Kostyál Ádám pesti szabómesteré, aki a maga területén végleges formában megfogalmazta azt, amit a 48-as szabadságharcot előkészítő reformkor a politika terén megtett. 1790-ben így kesergett Dayka Gábor:

173

Varrd serényen, varrjad,

Ide egy nemzeti köntös temettetett, Mely maga nemétől addig üldöztetett, Hogy utóbb a nemzet maga szégyenlette, És itthon idegent veve fel helyette.

Ezt a német divatot, a neu modi-t Kostyál uram kizavarta a magyar öltözködés területéről, és viseletünket visszamagyarosította. A XVII–XVIII. századi nemesi öltözetek tanulmányozása után albumot állított össze, és a szerint dolgozott. A viseletképek közül többet 1830-ban a Koszorú című folyóiratban közzétett, sőt húsz legényével egy hónapig ingyen mesterkedve, a magyar Nemzeti Színház ruhatárát is megfelelően átrendezte. Egy évszázadra megszabta ünnepi öltözetünket, a díszmagyarnak végleges formáját.Kostyál mester érzelmeire jellemző a következő, emlékezet-fenntartotta eset: 1836-ban, miután az ártatlanul felségsértéssel vádolt Lovassy Lászlót és társait börtönbe hurcoltatta a bécsi udvar, Hollósy királyi ügyész, aki a rendelkezést végrehajtotta, az év nyarán bement Kostyál mester pesti boltjába, hogy ruhát szabasson magának. Kostyál Ádám, miután mértéket vett, kérte az „úr becses nevét”, hogy könyvébe beírhassa. Midőn a Hollósy nevet hallja, megkérdezte:

– Az, aki a Lovassyékat elfogatta? – Az. Kostyál mester felháborodottan válaszolta:

– Az ilyen ember számára az én műhelyemben nem készül ruha!

175 A másik ismert név: Jelky Andrásé, a bajai szabólegényé, bár hírét nem mesterségével szerezte meg. 1730-tól 1783-ig terjedő élete rendkívüli kalandokkal volt tele. Járt Németországban, Hollandiában, Algériában, Kanadában, Amerikában, Ceylonban, Batáviában. Volt katona, katonaszökevény, kereskedő, rabszolga, bennszülöttek és az őserdő foglya, gyarmati tiszt, árvaház igazgató, kormánytanácsos és követ, a mesterségét nem számítva. Először 1779-ben megjelent élet- és útleírása, az ifjúságnak ma is népszerű olvasmánya, s így Jelky András kissé mindég fiatal marad.

A szabómesterség, hasonlóképpen, még ma is „átugorja száz tű hosszát”. Egyike azon ősi mesterségeknek, amelyek még bírják a versenyt a gépesíteni törekvő idővel. 1890-ben Magyarországon mintegy 60 000 szabó volt, 1930-ban 66 000 kereste meg kenyerét tűvel. S az 1846-ban feltalált varrógép nem adott gyári jelleget műhelyének, s csak a konfekció-t minősíthetjük nagyiparnak, amelyiknek az őse a vásármíves szabáság volt. A váltómíves még ma sem nélkülözhető kisiparos, ha méretre kívánjuk a ruhát, ha görbe lábainkat kikorrigálni, rossz derekunkat kiigazítani, tekintélyes „mellbőségünket” eltüntetni, ferde vállainkba férfiasságot önteni szeretnénk. S hogy a nők hogyan vélekednek e kérdésről, ne firtassuk, de az bizonyos, hogy az ő szemükben az öltözet, a divat, s így a szabó ma legalább olyan kényúr, mint valaha volt.

Lukas a kalapom teteje, Kilátszik a hajam belőle. Eléggé szégyenlem legény létemre, Hogy: lukas a kalapom teteje.

Kár volt szégyenlenie, büszkén viselhette volna, hisz a kalap, még lukasan is, jelkép volt valamikor. Jelképi mivoltában az ősidők emléke húzódik meg. A méltóság tudatának és kifejezésre juttatásának kívánalma, amelyik az első kalapfélét az idők elején egy törzsfő fejére tette. Fej-dísz volt az, nem fej-takaró, a királyi korona őse. Később ugyan a közrendű férfiak fejére is felkerült, de méltóságot jelölt akkor is: a férfiasságét. A felserdült ifjú avatásakor kapta meg e jelképet. További sorsát pontosan nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy első tárgyi emléke a suméroknál bukkan fel, mint magas, csúcsos, nemez fejfedő, és innen terjedt el, elsősorban az ázsiai népek között.

Ezt a fejfedőt a mi nyelvünk török eredetű szóval süveg-nek nevezte, ezzel is bizonyítva, hogy már a honfoglalás előtt öltözetünkhöz tartozott. Nem is közönséges tartozékként. A kalandozások időszakában ismertté tettük Európa jókora területén. Süvegünk divatot teremtett. Nemcsak a világiak, hanem egyházi személyek is fejükbe nyomták. Ratherius, lüttechi püspök, 934-ből való művében, korholván az egyháznagyok hiúságát, emigyen írt:

„Továbbá pedig látod, hogy egyesek a köpenyt a palásttal, a pásztorbotot a jogarral, a papi kalapot pedig a magyar süveggel cserélik fel.” B o gd á

v án

ég

006

ek;

es rs

magy ar m

po la

ég i

uma nn K Ne h

eteje…”

B ud a pe

3 2 . „ Lu k a

E magyar süvegről csak annyit tudunk, hogy e nemez fejfedő hengeres felső részéhez felhajtott, széles karima simult, és hogy készítője a süveggyártó volt, tehát e mesterség is ősfoglalkozás. Süveget csak a férfiak viseltek. A leányok leeresztett hajukon pártá-t, az asszonyok pedig kontyot kötve, főkötő-t és kendő-t hordtak. És évszázadokon át ez maradta nők jellegzetes fejviselete. Mint ahogy a férfiaké a süveg.

Ennek formája azonban változott. És érdekes, de nyilván nem véletlen, hogy az Árpád-kor végén elterjedő új divatot ismét egy kalandozó, kön�nyűháti lovas nép honosította meg: a kun. És a fejfedő ismét jelkép lett. IV. László királyunk viselt dolgai miatt hazánkba küldött pápai legátus a kun süveg-et a kun (vagyis pogány) erkölcsök jelvényének ítélte, és szigorúan meghagyta a királynak, hogy:

„A kun süvegek, amelyek használatának szokása már egész Magyarországon elterjedt, elvettessenek!”

Nem vetették el. De a kétoldalt bevágott karimájú, hegyes tetejű, felül varrással, gyönggyel díszített fejfedő mellett a lapos tetejű, vágatlan karimájú magyar süveg készítését is megkövetelte süveggyártóinktól a divat. A süveg mellé leginkább a vadászzsákmány emlékét őrző tollbokréta került. Az Árpádok alatt általában pávatoll járta, az Anjouk meghonosították a strucctollat. Ezeket a süveg elejére erősítették az ún. forgó-val, amelyik viszont a homlokot kardvágás ellen védő fémlemezből alakult át dísszé. Mátyás és a Jagellók korára, mikor a céhek megalakulnak, már alacsonyabb lett a süvegek teteje, és a vágott karimájú kun süvegből kialakult a prém nélküli, nyáron viselt, ún. árnyék süveg. Ennek karimáját ugyanis elöl és hátul le lehetett hajtani: árnyékot adó ernyő lett belőle. A mai férfikalap karimájának ősformája ez.

A XVI. század során a nők fején is süveg ékeskedik. Persze csak kivételesen még, a főasszonyokén. S hogy ők jobban díszítették, mint a férfiak, az természetes. Károlyi Katának 1595-ben felvett hozományleltára is bizonyság reá. A négy süveg közül az egyiket így írja le:

„Egj fekete bársony Thely syvegh Belleth, beleöl peghmeth mallal, kivül nuzthal, eleöl uagon Raitha egj fwggeö, abban vagjon harom ember keph,

negj feleöl negj rubinth, alatta uagjon harom eöregh gjeöngj zem, keörnywle vagjon 16 eöregh aranj boglar, annak niolcha zomanchos az teöbby penigh zomanch nelkül való gjeöngjeös, vagjon Ismeth rajtha 25 apró arany boglar, zomanchosok, az keözepiben keöechkek vadnak.” Az ilyen süveget ritkán viselték, s anyáról leányára öröklődött. A női süvegekből tehát még nem sok haszna származott a süveggyártónak. Annál több a férfi- és a gyermeksüvegekből.

A XVII. század végén megint veszedelem fenyegette a süveggyártókat. Új fejfedő indult hódító útra hazánk felé: az ernyősen lehajtott, egyben készült karimájú nemez fejfedő, a kalap. Külföldet járt főuraink honosították meg. Persze nem illett ez katonaember fejére. Rákóczi kurucai süveget viseltek. Balogh Ádám sem kalapról énekelt (Thaly Kálmán szerint):

Török bársony süvegem, Most élem gyöngy életem. Balogh Ádám a nevem, Ha vitéz vagy, jer velem. A kuruc süveg azonban eltért a szokásostól. A régi kun süveg egyenes ágú ivadéka ez. De karimáját csak egy oldalon, felülről lefelé ferdén vágták be, így a karima felső része lefittyedt. Ez volt a csákó, mert úgy állt, mint a kifelé görbülő ökörszarv, ennek pedig csákó volt a neve, így hát e fejrevalóé csákós süveg lett. Egyúttal ismét jelkép: a katonáé, s marad az századokon át, még akkor is, mikor a karima egészen eltűnt róla, a jelző lett a jelzett tárgy neve: csákó.

181

uagjon Ismegh egj eöreg safill,

A kalap mégis elterjedt, mert jó nyári viseletnek bizonyult: nem melegített, s karimája árnyékot adott. Így aztán a XVIII. század elején a süveggyártó mellett megjelenik a kalapcsináló, mint önálló, új mesterség képviselője. A kalap azonban háromszor annyiba került, mint a süveg. Úrnak való, még ritkán kelendő portéka. A süvegesek és a kalaposok tehát megférhettek egymással, az utóbbiak amúgy sem sok helyen, s ott is csak kevesen művelték még.

A fejfedőt, kivált a süveget, e századokban is díszítették a férfiak, leginkább tollal. Ez időben, mint a XVII. században is, legtöbbre a darutollat becsülték. Ennek ismerete persze nem tartozott a süvegkészítés rejtelmei közé, amelyeket három (ha fiatalabb volt, négy) évig tanult az inas, akit szigorúan reguláztak a céhszabályok. Az esztergomiaké 1724-ben pl. azt is előírta, hogy „a szót a háztul ki ne vigye”, a tűzre vigyázzon, s a „mester cselédgyeinek békét hagyjon”. És amikor felszabadult, legény-sorban is regulázták. Előírta a céh többek között azt is, hogy naponta tíz süveget elkészítsen. A munkanap persze nem nyolc órából állott. Idézzük csak, mit mond a szegediek 1772. évi céhrendelete a munkaidőről:

„A süveges… Legények egész esztendő által a dolgot reggeli öt órakor elkezdjék, és ettől

szűnnyenek, és azt ne kívánják, hogy őket a Mesterek fől költsék, avagy nekik tüzet és Gyertyát gyújcsanak, mert azzal tellyességgel nem tartoznak.”

Mikor aztán a legény remekel-t, vagyis elkészítette a céh-szabta három féle (persze a mindenkori divatnak megfelelő) süveget, és mester lett, könnyebbedett a sorsa. A fejfedő jelkép e korban, a fiatalság pedig kényeskedik vele, főleg a süveggel. A hatóságok meg is tiltották nekik a viselését. (...) A csákós süveg csak a katonát illette. De hogy valaki rangján aluli fejfedőt hordjon, ahhoz is rang kellett. Köztudott, hogy II. József császár a magyar királyi koronát, mint a legfőbb hatalom jelképét, nem tette fejére – ne legyen kénytelen esküt tenni alkotmányunkra. Így kapta kalapos király gúnynevét, Ányos Pálnak 1781 körül szerzett háborgó verse nyomán.

A XVIII. és XIX. század fordulóján aztán nemcsak a század változott, hanem a két fejfedő típus is, és a süveges helyet cserélt a kalapossal. Megítélhetjük a helyzetet pl. Csongrád megye 1812. évi árszabásából. A négyféle süveg mellett tizenkét féle kalapot sorol fel. Még jellemzőbb az, hogy nemcsak háromszögletű és „mostani mód szerint” készült, hanem „parasztembernek való félselyem kalap” is szerepel a limitációban. A karima több évszázados süveg mellé simulása véget ért, és ernyőként terülhetett szét. 1815-ben már a helytartótanácsnak kellett országosan megtiltania, hogy a karimát 8 hüvelyknél (vagyis 20 cm-nél) szélesebbre ne készítsék, mert, úgymond:

„…ilyeneket leginkább gonosztevő zsiványok s más gyanús személyek

185

esteli nyolc óráig meg ne

vásárolnak meg, hogy azok fedezete alatt bátrabban gyakorolhassák tolvajlásukat.”

A rendelkezés kissé nagyvonalúan általánosított, azt viszont igazolja, hogy a kalap jelkép, és hogy sokan hordják. A polgárnők fején is megjelenik – kalaposaink örömére. Másként vélekedtek azonban a férfiak. Nagy János 1790-es kiadású Nyájas Múzsá-jában éppen nem „nyájas” hangon nyilatkozik a „kalapos fejérnemről”:

Minden módból már kifogyván,

Nézd, búbokat levetik,

Nagy kalapot fejre rakván,

Férfiakat követik.

De valamint útálatos

Lenne férfi a búbban:

Úgy lány s asszony gyalázatos

Férfit-illő kalapban. (...) Szabadságharcunk bukása után a kalap megint jelkép, de most viselője politikai nézeteit hirdette. Jól szemlélteti a helyzetet az, ami Tóth Kálmán költőnkkel történt: 1850-ben, egy tavaszi napon, valahol a pesti Kristóf tér környékén összetalálkozott egy katonai rendőrrel, aki megpillantva a fiatal költő pörge magyar kalapját, ráordított – persze németül: „Mi? Betyárkalap! Nesze!” – és leütötte fejéről a kalapot. Aztán karonragadva, bevonszolta a tér egyik kalaposmesteréhez, kiválasztott számára egy bécsi

187 cilindert, fejébe nyomta, benyúlt a poéta zsebébe, kivette tárcáját, kifizette az árát, és kilökte az ifjút az utcára. „Most már mehetsz!” – kiáltott utána. Az anekdota nem túloz. És nemcsak arról volt szó, hogy mi meg�gyűlöltük a Bach-huszárok cilinderét. A kiegyezés után megpezsdülő kapitalizmus a kalaposmesterséget gyáriparrá változtatta. De csak módjával. Az alapanyag: a nemez készítését vette ki a kalaposok kezéből. Később is a férfikalapok készítését gépesíthették jobban, mert azok néhány típuson belül, a nagyságtól eltekintve, egyformák és már egyszerűek voltak. A női kalapoknál viszont éppen a különbözőség és dísz lett a fő követelmény – ezt pedig csak kézzel lehetett megmesterkedni.

(...) Aztán lecsendesedett a divat szelessége, s a kalaposok is megfogyatkoztak lassanként. És mintha napjainkra a kalap is kimenne a divatból. A férfiak fejére sapka kerül, de szívesen járnak hajadonfővel is – az ifjúság pedig most hajviselettel „negédeskedik”. A nőknél is inkább csak téli viselet lett a kalap, a kendő mellett. A kalapos azonban még nélkülözhetetlen mesterség. Női kalapcsodák ma is vannak. Amelyik nő egy ilyen kalaptüneményt viselhet, különb a többinél: feltűnést kelt vele. Irigy női tekintetek tüzében libeghet végig az utcán. – És a férfiak? Nos, ők legfeljebb, megdöbbenésükben, Ady szavait átköltve, azt mondhatják:

Leveszem férfi kalapom a női nem előtt.

189 Bogdán István: Régi magyar mesterségek; Budapest : Neumann Kht., 2006 Mester Györgyi: A bábkészítő, Mesék emberekről Jaschik Álmos: A könyvkötő mesterség, A népszava-könyvkereskedés kiadása, Budapest 1922 Lukovszky Ilona: Bőrmívesség, Fekete Sas Kiadó, 2020

Készítette: Sztojka Melissza Konzulens: habil. Csontó Lajos egyetemi docens Eszterházy Károly Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Kar Vizuális Művészeti Intézet Media és Design Tanszék Tervezőgrafika MA Nyomda: Garamond Borító: Folkem kft., Lehel könyvkötészet Eger 2021