BERTA VIRÁG ABIGÉL

emberek

Az ismeret, amire szaglással, látással, hallással és érzékeléssel az embert szert tehet, talán annyi gyönyörűség, ami elég az élet éléséhez. De Uram teremtőm; hiába itt van előttem az egész föld, gyenge vagyok, fáradt, süket és vak. Minden belső indíttatás, menet közben elakad. Sötétbe záródom, apró szellőzőnyíláson az eget néha meglátom, a fákat és a régi háztetőt. Rabságban élek, még felesleges is az erő. Nehéz vagyok, ólom doboz, alig kapok levegőt az orrlyukamon. Szűk ez a kis élet, irtózatosan kevés, ki kell nyitnom a fedőt, de nem mondta senki, hogy embernek lenni ennyire nehéz.

A varázsló halála

A varázspálca eltörött, mert eltörték, nem én voltam, de talán én is ezt tenném. Minden erő kudarcba fullad, nincs már hatalma a mindig újnak.

Kábszit

Eltörött. A kincs pedig eltűnt. Nem ásták el, nincs föld alatt, és ha felszállok a buszra, az még mindig ugyanarra halad. A varázsló meghalt, hiába megyek hozzá, nem tud csodát tenni velem. Nem ad égi jelet és nem szabadít meg. Hiszen meghalt. Mint a pálca. Megtörtem. De békésen alszik a varázsló, míg a másvilágban felébred.

Szinte lenyűgöznek a mindennapok, amikor úgy élem az életem, hogy még magamnak is teher vagyok. Izgalmas a szükség, hogy nehezen vegyem a levegőt, fantasztikus a mélység amiben szüntelen jelen a keserűség. Néha elhiszem, hogy megmenekülök, de még mindig hatalmas erejű önmagam vesz körül. Ugyan miért futnék? — mindenhova követ. Ugyan hova menekülnék? — Ő sem teljes nélkülem. Szinte lenyűgöző, milyen sokáig lehet így lenni;, zaklatott alvás, állandó kimerültség körülményeivel. Fantasztikus, hogy még van hitem, csodálom önmagam, amiért ilyen nagy dolgokra képes vagyok, úgy élek minden pillanatban, hogy egyáltalán még én sem vagyok ott.