Regdon Marianna, a „Gépész Anyu”

Vannak, akik szinte „hozzánőttek” a karhoz, természetes a mindennapi jelenlétük. Regdon Mariannától, ahogy mindenki hívja, Marcsitól bátran kérdezhetünk az elmúlt 40 év történéseiről, itt dolgozó kollégákról, szinte mindenkire és mindenre emlékszik.

Marcsi 1982-ben, érettségi után került a kar elődintézménye, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Kollégiumába gondnoksági adminisztrátornak. Azóta számos munkakörben kipróbálhatta magát. 14 évet töltött a Dékáni Titkárságon, de dolgozott az Automatizálási Tanszéken, a Pedagógia Tanszéken és a Dékáni Hivatalban is. 2015-től a két gépész tanszék adminisztrációs feladatait látja el ügyvivő szakértő munkakörben.

- Miben támogatod a kar működését és mi érdekeset, szépet, kihívást találsz benne? - Merem remélni, hogy sok területen tudom támogatni a kart.

Soha nem méricskéltem az időmmel és az erőmmel a munkaköri leírásom keretein belül, szívesen segítek bárkinek, bármiben. Bizonyára ez abból is adódik, hogy sokféle területen dolgoztam már a karon és ilyen az alaptermészetem is. Nem tudom megállni, hogy ne szólítsam meg azt a hallgatót, aki a folyosón szerencsétlenkedik, és nem mer benyitni egy ajtón.

Mindig arra gondolok, hogy én is örülnék, ha valaki ilyen helyzetben segítene a lányomnak. Talán ezért neveztek el pár éve a hallgatók „Gépész Anyu”-nak. Évekig kari rendezvényszervezői és marketingfeladatokat láttam el, az ilyen irányú adottságaim jelenleg a Pollack Expo szervezésében merülnek ki. A mai napig nagyon élvezem, ahogy az expo a hetekig tartó egyeztetés, levelezés, forgatókönyv- és költségvetésmódosítás után megvalósul! Legtöbbször csak néhányan tudjuk, milyen izgalmak előzték meg a moderátor nyitómondatait, hol kellett az utolsó pillanatban bevetnünk pillanatragasztót, cikkszalagot…

- Milyen emlékezetes élményed fűződik a karhoz, a munkádhoz? - Rengeteg kellemes emlékem van! Mégis ezek közül kiemelnék kettőt. Az egyik egy diplomaosztón történt, ahol egy időpontban kapott a férj és a feleség is diplomát. A nehézséget csupán az okozta, hogy velük volt a féléves kisbabájuk is. Addig, ameddig mindketten átvették a diplomájukat, átvállaltam a babát, aki perceken belül elkezdett keservesen sírni. Nem csupán a teremből, de még az aulából is futva mentünk ki az épület elé. Hamarosan minden szabad ember és hallgató azt az egy babát csitítgatta, aki addig sírt, ameddig meg nem látta az anyukáját. A másik kiemelkedően szép emlékem a két Pollack-bálhoz kötődik. A kilencvenes évek végén Háber Marival találtuk ki, hogy miért ne lehetne Pollack-bál is, ha már minden évben megrendezik az egyetemi bált. Arra törekedtünk, hogy a részvételi díjból fedezni lehessen a vendéglátást, és úgy alakítottuk ki az ülésrendet, hogy az egyedül érkezőknek is legyen társaságuk. Nem spórolásból, sokkal inkább meglepetésből a műsort is pollackos kollégák biztosították. Ennek eredményeként Széll Béci és Perényi Laci kuplékat adott elő, Ásványi Józsefnek és Hübner Matyinak „Hacsek és Sajó” jelenete volt, Kiss Katival és Háber Marival pedig charleston-t táncoltunk. Hihetetlen közösségformáló ereje volt ezeknek az esteknek!

- A közelmúltban a kari tanács tagjának választottak. Mivel jár ez a megbízás, mit szeretnél elérni? - Nagyon megtisztelő, hogy másodszor biztosítottak támogatásukról a kollégák. A napirendek természetéből adódóan a nem oktató kollégák ritkán vannak megszólítva egy-egy témában, de amikor igen, akkor fontosnak tartom, hogy felkészült legyek, ismerjem a munkatársak véleményét bizonyos kérdésekről.

Szóval látszólag csak együtt kell velük néha kávézni vagy beszélgetni, ha összefutunk, de azért ennél kicsit többről van szó és igazán ez a válasz a kérdésre. A kari tanácsi tagság lehetőség arra, hogy a legkülönbözőbb területeken dolgozók eredményei vagy esetleges problémái eljussanak a döntéshozókhoz. Szép kihívás ebben közreműködni!