Bors község időszakosan megjelenő lapja - 18. szám 2014. október, november
Honismereti konferencia - Világháborús emlékmű és országzászló avató - Rövidhírek - Egy újabb tanév küszöbén: Egy nap a szentjánosi iskolában - Borsi Bibliahét - Szüret után - Non-Stop Showműsor: A VIII. Borsi Káposztafesztivál - Káposztakirályok a fesztiválon - Amilyen még nem volt: Gombafesztivál Kisszántón - Az állatok világnapja - Séta a Farmon
Hősök, mártírok, túlélők és élősködők
„Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problé-
mát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullnak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok!” (Fekete István). Vajon hányan adnák „életüket és vérüket” a szabadságért a hangoskodó politikusok, akik szépeket mondanak egy választási kampányban. Láttunk a történelem során a felelősségtől gyáván menekülő diktátorokat, de olyanokat is, akik életüket a haza szolgálatába helyezték. A szociológusok szerint, volt, amikor a társadalom annyira túlkontrollálta állampolgárait, hogy az áldozathozatal követelmény volt, aki ezelől megfutamodott, azt kizárta a közösség. „Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak,/ Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!” – ol-
vasható Szimonidész epigrammája, a Termophülei szorosnál elesett spártaiak sírja felett, akik 300-an álltak ellent a perzsa seregnek, Kr. e. 480-ban. A legenda szerint, ketten maradtak életben, akiket erősítésért küldött el Leonidasz király, az egyik öngyilkos is lett, hogy nem halhatott hősi halált, a másik csatában tüntette ki magát, hogy lemossa a szégyent. Többezer év telt el, a hősök azóta sem változtak. Csak kevesebben lettek, mert a fejlődéstől énközpontubbá vált társadalom, már féletettebb érték az emberi élet. A gyerekeinkért talán, feláldoznánk magunkat, de a közösségért? Becsüljük meg hát a forradalom, a háború hőseit, akik nem meghalni mentek, csak helytállni, megvédeni a békét, a családjukat, és életükkel fizettek. Akik hősök akartak lenni, és mártírokká váltak! Közben ne felejtsük: az értékes élethez is nagy hősiesség kell!
Hősökről szólt az ének… - Október 6 és 23 emlékezete „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” Bibó István filozófus (1956) Október 23 hatása Nagyváradon „1703, 1848, és 1956, - egyszer minden 100 évben talpra állunk kínzóink ellen.” – írta Faludy György költő. Az 1956-os forradalom most már nemzetközileg elismert szabadságharca volt a magyarságnak, amiről később több neves ember is elismerően nyilatkozott. (Persze, azt sem kell elfelejtenünk, hogy a nyugati nagyhatalmak szégyenteljesen magukra hagyták Magyarországot, ebben a reménytelen küzdelemben a szovjet nagyhatalom ellen). Álljanak most itt John F. Kennedy amerikai elnök elismerő szavai: „1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.” Az 1956-os magyarországi események hatására Nagyváradon, a Premontrei gimnáziumba járó, 13 és 16 év közötti fiatalok alakították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét ez év októberében. Szórólapokkal, falfeliratokkal tiltakoztak a kommunizmus és a szovjet megszállás ellen, az anyaországi forradalmat szerették volna Erdélyre is kiterjeszteni. 1960-ban 259 személyt tartóztattak le közülük, sokan az 1965-ös amnesztiával szabadultak. (Video megtekinthető az eseményről itt: http://www.varadvideo.ro/1956-oktober23-nagyvaradon-vId-330). Október 6 özvegyei „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok, így parancsolja ezt hazám szolgálata!” (Dessewffy Arisztid). Vae victis! – Jaj, a legyőzötteknek! – tartja az ókori mondás. Október 6-án az aradi vértanúkról emlékezünk, de nem csak az elhunytak voltak áldozatok, hanem az özvegyek,
árvák is.”Nem lehet, hogy ily férfiú hő szerelmének tárgya kicsiny lelkű hölgy légyen!” – írja az óaradi református lelkész Leiningen feleségének, és valóban, a nők, akik kitartottak szerelmük mellett, haláluk után is ápolták emléküket, méltók a megemlékezésre. (Aulich Lajos és Török Ignác agglegény volt a kivégzéskor, Kiss Ernő, pedig már özvegy, – néhai felesége, Szentgyörgyi Horváth Krisztina Anna arról híres, hogy édesapja szervezte számára az első füredi Anna-bált). Batthyany Lajosné, Zichy Antónia. Nem Aradon, de október 6-án végezték ki az első magyar miniszterelnököt. A hazafias, magyaros ruhákban járó Antónia még estélyeken is népszerűsítette férje reformtörekvéseit, politikai tanácskozásokon vett részt. Amikor Batthyányt halálra ítélték, a börtönben egy tőrt csempészett férjének. Batthyány elvágta a nyakát, de a kés nem volt elég éles. A megalázó akasztástól megmenekült, október 6-án agyonlőtték. Antónia élete végéig gyászruhát viselt. Gyűlölte a Habsburgokat, Damjanichnéval nem vett részt a Sissi fogadásán, mikor meglátogatta árvaházukat. Fia, Elemér gróf beleszeretett Sissi unokahúgába, de Antónia kijelentette: „Gyilkos családba nem nősülünk!” – és hozzátette, ha fia ezt megtenné, ő aznap öngyilkos lesz (fia sosem nősült meg). Damjanich Jánosné, Csernovics Emília. Szerb származású, tiltották a 15 évvel idősebb, kicsapongó múltú Damjanichtól, házasságuk csak 2 évig tartott. Temesvári életük alatt, a sors fintoraként, Haynau, az aradi hóhér is gyakran vendégeskedik náluk. Nyíltan ápolta a szabadságharc emlékét, Batthyany özvegyével, 1861, március 15-én megalapította az Országos Magyar
Gazdasszonyok Egyesületét, mely a honvédek árváinak segélyezését, jótékonykodást tűzött ki célul. Dessewffy Arisztidné, Szinyei Merse Emma. A híresen szép Emmát férje már az esküvő után ott kellett hagyja, legközelebb az aradi börtönben találkoztak. Dessewffy barátját, Máriássy Jánost kérte meg, hogy viselje gondját feleségének, aki csak 8 éves fogsága után kérhette meg az özvegy kezét. Knezic Károlyné, Kapitány Katalin. A híres egri Kapitány család sarja, a harcok során is támogatta férjét, Aradon is a lehető legtöbb időt töltötte vele. Férje halálhíre an�nyira megviselte, hogy a hír közlésére megállt a szíve, mások szerint beleőrült. Két árvájuk egy egri testvérpárhoz ment férjhez. Leiningen - Westerburg Károlyné, Sissány Elíz: Vajdasági magyar lány, a házassággal Leiningen magyar földbirtokos lett, igy a forradalomban saját osztrák rokonaival kellett harcolnia. Elíz özvegyen férje barátját, Bethlen Józsefet választotta férjül. (A híresztelések szerint Görgey is udvarolt neki). Nagysándor József és Schmidt Anna: Nagysándort a forradalom megakadályozta a nősülésben. Szerelme 16 éves unokahúga volt, aki később a 28 évvel idősebb Klauzál Gáborhoz, a Battyhány-kormány egyik miniszteréhez ment férjhez. Láhner Györgyné, Lucia Conchetti: A gyönyörű, olasz Lucia 26 évvel volt fiatalabb a férjénél. Gyorsan illeszkedett be a magyar mindennapokba (csupán az olaszoknak nehéz „h” betűt, így férje nevét ejtette ki furcsán). Bujkálása alatt, nevében egy szélhámosnő kéregetett adományokat. Férje halála után Damja-
nich özvegyével lakott, majd hazaköltözött Olaszországba gyerekével. Lázár Vilmosné, Reviczky Mária: Lázár egy 5 évvel idősebb, 3 gyerekes özvegyet vett el, aki mindent megtett, hogy férjét látogathassa, szabadulásában végig bízott, haláláig gyászolta. Mária rokona örökösödési pert indított az özvegy ellen, de bebizonyosodott, hogy hamis papírokkal próbálkozott. Poeltenberg Ernőné, Paulina Kakowska: Poeltenberg galíciai állomásozásakor nősült, 3 gyermekük született. A családját féltő Paulina többször próbálta lebeszélni férjét, hogy részt vegyen a szabadságharcban. A kivégzés után nem sikerült a férje testét megtalálnia. Leveleik boldog házasságról tanúskodnak, Paulina férje kérésére sem akart többé férjhez menni. Poeltenberg így búcsúzott feleségétől: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat!” Schweidel Józsefné Domicella Bilinska: Schweidel, Poeltenberg felettese volt, együtt szolgáltak Galíciában, ahol megismerték feleségüket. Schweidelnek öt gyermeke született, egyik levelében írta: „ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam.” A bukás után özvegyet is megfigyelés alatt tartották, tejgazdaságot vezetett, hogy megéljenek. Vécsey Károlyné, Duffaud Karolina: Néhány hónappal kivégzése előtt vehette el szerelmét Vécsey, mert előtte kérni kellett az asszony házasságának felbontását. „Utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked.” – búcsúzott tőle. Vécsey császárhű apja szigorúbb ítéletet kért a fiára, ezért kellett végignéznie társai kivégzését (az apa később megőrült). Karolina a család birtokaiért sokáig pereskedett, de csak 50 év múlva, halála előtt kapta vissza.