RoHAM 5

roham-5.indd 1

2007.10.08 14:18:55

(4) (6) (10) (14) (20) (26) (30) (32) (38) (44) (45)

Főszerkesztő: Korchma Zsombor Irodalmi szerkesztők: Mikó Csaba, Sipos Zoltán, Tick Péter, Varga Illés Művészeti vezető: Szöllősi Géza Lapterv: Stark Attila Illusztrációk: Baranyai András, Győrffy László, Kiskovács Eszter, Szöllősi Géza Korrektor: Trethon Judit Kiadja: Roham Kulturális Egyesület Felelős kiadó: Korchma Zsombor

artalom

Szabó Róbert Csaba: Megvilágosodás versek: Henk Csaba, Viza Szilárd Szabó Balázs: El Viaje No1 Gángoly Attila: Seherezádé új mesét mond Szellár Zsigmond: Odüsszeusz és a legyek Stark Attila: Kulocity Kárpáti Tibor: Transformers - Traffic Jam Csigás Gábor: Mindig egy új kor hajnalán Szöllősi Géza: L. és G., T. és A. Spielmann István: Törökülés galéria: Szöllősi Géza Győrffy László: Project Affair

www.roham.hu roham@roham.hu

Minden jog fenntartva! HU ISSN 1787-3967 címlap: Szöllősi Géza - Guineai malac boxer Fotó: Dobos Tamás

roham-5.indd 2

2007.10.08 14:19:04

Egy „Tökéletes Lap” keresése A huszonegyedik századi ember mindennapjainak egyik legmeghatározóbb élménye a folyamatos változás, és körülményei elsősorban attól függnek, hogy ezekhez a változásokhoz miként képes alkalmazkodni. Aki a Roham magazint megjelenése óta figyelemmel kíséri, elmondhatja, hogy a lap jól tükrözi a világ változásait, hiszen két egymásra hasonlító lapszámot nem forgathatott még a kezében. Az elmúlt két évben folyamatosan bővülő szerkesztőség a „Tökéletes Lap"-ot kereste, és sok tekintetben bátran változtatott az újságon. E munkának köszönhetően a Roham jelenlegi, immár ötödik számáról elmondható: alapvetően megfelel az eredeti célkitűzéseknek, és a befektetett energia nem volt hiábavaló.

A magam részéről bízom benne, hogy impresszumunk hosszú évekre változatlan ma­ rad, és az összeállt csapat képes lesz közösen dolgozni azon, hogy egyszer majd a jövőben kikerüljön kezei közül a „Tökéletes Lap”. Önöknek pedig, addig is, jó szórakozást!

Korchma Zsombor főszerkesztő

roham-5.indd 3

2007.10.08 14:19:11

MegSzabó Róbert Csaba

világosodás

R

áczúr 59-ben vakult meg, alumíniumöntés közben, olyan váratlanul érte az egész, hogy az első hetekben zavarodottan figyelt a körülöt­ te gomolygó ápolószagú csöndbe, és nem tudott egyetlen színt sem fölidézni.

Honnan tudhattam volna, mondta, honnan, hogy jó lenne megjegyezni, s ha nem is meg­ jegyezni, el nem felejteni. De a tárgyak és a testek formáját sem sikerült pusztán az emlékei alapján újra eszébe vennie, és ahogy ott feküdt, arra gondolt, egy idegent érintene meg, ha önmagát tapogatná végig.

Néhány évvel később pedig, amikor már olyan pontosan tudta a körülötte lévő tár­ gyak helyét, mintha a látása sosem is veszett volna el, az jutott eszébe, hogy ha a színek milyensége és a tárgyak formája nem is, de önmaga és a tárgyak mozdulatlan állapota közötti viszony (mi hol van?) többé-kevésbé megállapítható pusztán ennek a viszonynak az elismerése által. Következésképp újragondolható egy színskála is, mely rendszerben a különbözőségeket egyszerű érzelmi állapotok változó elérése révén lehet reprezentálni.

Abban az időben mindösszesen két em­­­­­­ber­­­rel érintkezett komolyabb gyakori­ sággal Rácz­ú r. Az egyik Killárné volt, aki naponta megetette, és mosott is rá, he­­ten­ te egyszer takarított, és elintéz­t e a számlákat, valamint beosztotta Rácz­­úr nyug­d íját, és időnként orálisan kielégítette.

Fe h é r Johanna pedig felolvasni járt Ráczúrhoz hetente háromszor; általában újságot olvastak, szak- és hetilapokat, ugyanis Rácz­ úrt érdekelték a hosszabb, elmélyültebb gazdasági és politikai elemzések.

Végül Ráczúr egyik délután, miközben arra várt, hogy a nap melege kissé alábbhagyjon, és hogy Fehér Johanna, akinek havi bért fizetett az esti felolvasásokért, megjöjjön, egy furcsa tárgyat talált maga mellett az asztalon, és egyből tudta, ilyen tárgy sohasem volt még az ő házában. Ott, ahol azelőtt a fiai fényképei álltak, rendesen berámázva, üveglappal és rózsafakerettel. Ráczúr közelebb húzta magához a tárgyat, fölemelte, nem volt súlyos, mindösszesen talán fél kilót ha nyomhatott, huszonöt centinél nem is lehetett hosszabb, felülete egyenetlen volt, ezért azt sem tudta megállapítani, hogy milyen alakja van. Inkább henger, mint kocka vagy tégla, ezt azért érez­ te. Azt is pontosan tudta, hogy semmiféle színt nem tudna előhívni a saját maga által kitalált színskálán, mert semmiféle érzelmi ingert nem bírt hozzákapcsolni. A döbbenetet alaposan kifelejthette a rendszerből, gondolta volna, de nem gondolt semmi ilyesmire, mert hirtelen a színek is jelentőségüket veszítették a tárgy váratlan megjelenésével. Mivel a nap még erősen tűzött (érezte, ahogy átsüt a falakon, és szaunává változtatja a lakást), tudta, hogy még sokat kell várnia a lányra. A tár­g yat letette maga elé az asztalra, de nem túl messze, mintha attól félt volna,

(4) roham-5.indd 4

2007.10.08 14:19:17

hogy lábra kap, és odébb áll. Vagy valaki elemeli. Nem bóbiskolt el, mert tudta jól, hogy ilyen nagy melegben az alvás még inkább gyengíti az ember szer­ vezetét, viszont valami mégis történhetett, talán túlságosan messzire kalandozott el gondolatban, esetleg a tegnapelőtt elkezdett történetet próbálta továbbgondolni, minden­ esetre arra eszmélt, hogy a tárgy nincs ott előtte. Óvatosan előrehajolt, kinyújtotta a kezét, de csak a levegőt markolta meg, kicsit székestül előrébb tolatott, még mindig semmi, kinyújtózkodott, és abban a pillanatban, ahogy a tárgyhoz ért, hatalmas fényesség hasított a szemébe.

Ettől aztán egy jó ideig meg sem tudott mozdulni, annyira meglepte.

Már megint meglepte valami, ami ugyan­ azt a bénultságot okozza, mint 59-ben, cso­ dálkozott.

Ez ennyire fájdalmas volna, mondta.

Figyelte, hányat üt az óra, és mozdulatlanul várt.

A lány pontban fél kilenckor érkezett.

Hangjában először nem volt semmi különös, szinte megszokottnak tűnt, olyan volt, mint máskor, tiszta, csengő hangú, éppen úgy olvasott föl, ahogy először, amikor az öreg az összes jelentkező közül őt választotta ki.

Csupán egyetlen egyszer csuklott el a hangja, pontosan akkor, amikor R á c z ­ú r

egy apró mozdulattal lehúzta az előre elkészített terítőt arról a tárgyról, ami tőle jobb kézre esett, a régi fényképek helyén.

A lány meg is állt egy pillanatra az olvasással, az öreg fölemelte a fejét, a lánynak az az érzése támadt, hogy az öregember valóban látja őt, és sietve újra olvasni kezdett.

Mit viszel, Fehér Johanna, fogta meg a lány csuklóját hazafele menet egy járókelő, de a lány nem szólt semmit, és kitépte magát annak a járókelőnek a fogásából. Csak otthon bontotta ki a kendőből, és elbűvölve figyelte jó ideig, majd magára zárta az ajtót, és kipi­ rulva, égő arccal, reszketve a lába közé dugta azt a tárgyat.

Fehér Johanna a legmagányosabb nő a világon, megérdemel egy csöpp boldogságot, mondta halkan Ráczúr később Killárnénak, és gondolatban azt is hozzátette, mennyire hihetetlen, hogy van egy tárgy a világon, amit pontosan arra használhatunk, amire szükséges. Majd tovább olvasta a lány által sebtében felelőtlenül és gyűrötten ledobott könyvet.

(5) roham-5.indd 5

2007.10.08 14:19:22

Henk Csaba

Van nekem egy szerelmem csak most nincs velem sétálok a sétányon és lányokat látok göndört, napszemüvegeset, okosat és bátort tiblábolok és jönnek a lányok és én mindegyiktől hányok

Van nekem egy szerelmem csak most nincs velem egyedül vagyok és nem bánom legalább a csajokat meggusztálom ha kedvesen rámnéz, én úgy csinálok, mint akiben fantáziát látok igazából csak hányok, hányok nem kelletek, egyéb lányok

Van nekem egy szerelmem csak most nincs velem pasikkal kéz a kézben vonulnak a lányok amit én felettébb megcsodálok: ezekkel a lányokkal hogyan járhatnak a srácok akiktől én csak sugárban hányok

(6) roham-5.indd 6

2007.10.08 14:19:29

Viza Szilárd A konyhában kés, a sufniban balta.

Ez mind öl. Mérd meg magad rajta.

Bírod-e ahogy a korszellem kívánja hogy légy csak magadnak – másnak ne – barátja?

Fogd meg őket. Bátran. Ki kéri számon ha kitöltöd dühöd egy nyárspolgáron? Én megtenném, de most éppen hegyet másznék, ha lenne hó a nyúldombon, a nyúldombra hágnék, ezt mind cselekedném, de klasszikus nyár van.

Dögmeleg riaszt a strandra fürdőgatyában.

Elcsórták! Vagy a mosógép? Nem találom.

A késem, a baltám nálad. Visszavárom.

roham-5.indd 7

2007.10.08 14:19:59

Felkavart. Ragtapaszt rezget májusi lég, s alatta sebet nyalogat, mint fáradt kotorékeb odujában a szétrohadt falat. Inkább a hallgatás, mint elképedt pillanatba sűrűsödve élni.

Ragtapaszt rezget májusi lég, s alatta sebet nyalogat.

Mint fáradt kotorékeb felkavartan tépkedek szőrt a seb alatt.

(vVIZA SZILÁRD)

(PILINSZKY)

Háttal nekünk belemártja arcát a csöndbe beletartja félfüllel a pillanatba merül olykor olykor dísztelen magányba a lét villámfényszünetében olykor semmi egyéb mint kisemmizett madár s zörgő szíve csak ócska pléhkanál de mégis ki ne akarná két szikla közé álmodni arcát ki ne akarná a szögek helyét s a feltámadás bizonyságát ki ne

(8) roham-5.indd 8

2007.10.08 14:20:01

Aprónak hívták, élhetetlen,

körülutált kis senki volt.

s a söntés mögött a két lator cinkos mosollyal ránkfigyelt.

Egy csúsztatással überolta

maga mögé az egész sort.

Apró kacsintott – láttam – s az oldalajtón becipelt.

Mert sorban álltunk, én is akkor.

S egy vajaszsömlényi jókedély

A múló időt ez mérte akkor – „Ha enni kérsz, hát enni kapsz.”

dadogott rám, ha enni kértem. „Figyuzz, öcsém, egyet se félj –

Könnyebbség, hogy azóta se

markolt nyakamba Apró keze –

mit utána Apró bent csinált:

a bácsi mindent elsikál.”

Péntek volt, ha jól emlékszem,

április hó és délután,

láttam újra – ugyanazt,

azt a fél órát, az ünnepet – De fáj, hogy kint még valaki ma is újra és újra fölnevet.

(9) roham-5.indd 9

2007.10.08 14:20:05

(10) roham-5.indd 10

2007.10.08 14:20:11

(11) roham-5.indd 11

2007.10.08 14:20:18

(12) roham-5.indd 12

2007.10.08 14:20:24

(13) roham-5.indd 13

2007.10.08 14:20:30

roham-5.indd 14

2007.10.08 14:20:43

Seherezádé új mesét mond

l

l

l

l

Gángoly Attila

„Vang-Fo évek óta álmodozott arról, hogy elkészíti egy hajdani hercegnő portréját, amint egy fűzfa alatt a lantját pengeti. Egyetlen nő sem volt elég irreális ahhoz, hogy a modellje lehessen, de Ling megtehette, mivel nem volt nő. Vang-Fo azután arról beszélt, hogy egy fiatal herceget szeretne festeni, aki egy nagy cédrusfa alatt feszíti ki az íját.

Egyetlen élő fiatalember sem volt elég irreális ahhoz, hogy a modellje lehessen, de Ling a saját feleségét állította oda a kert szilvafája alá. Vang-Fo azután lefestette az asszonyt (…) a hanyatló nap felhői között, és Ling felesége sírva fakadt, mert ez a halált jelentette…”

(Marguerite Yourcenar: Hogyan menekült meg Vang-Fo?) „Volt a vezírnek két lánya, szép, bájos, ragyogó, mint a napsugár, termetük karcsú és sudár. Az idősebbik neve Seherezádé. Emez sok krónikát olvasott (...), regéket letűnt idők népeiről; mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze, régi nemzedékekről és hajdani királyokról szóló históriákat meg költők műveit…”

(Az Ezeregyéjszaka meséi)

illusztráció: Szöllősi Géza

e Úgy beszélik – de Allah jobban tudja –, hogy régmúlt századok ködében Orfini, a festő, a kalifák birodalmának útjain bolyongott sírig hű tanítványával, Nicolausszal.

Lassan haladtak, mert Orfininak (akiről nyugati hazájában az a szóbeszéd járta, hogy boszorkánymester és farkasember is) unos-untalan gyökeret vert a lába: éjszaka a csillagképeket, nappal a lepkeszárnyakat tanulmányozta deres

szemöldöke alól. Nem cipeltek málhát, mivel a mester a dolgok körvonalait szerette, nem magukat a dolgokat. Úgy vélekedett, nincs olyan tárgy a mindenségben, amely megszerzésre és birtoklásra érdemes volna, kivéve az ecsetet, a festéket meg a vászontekercset. Koldusszegények voltak, hisz Orfini egy falás kásáért és egy korty sörbetért is elkótyavetyélte nyugtalanító műveit, s óvakodott attól, hogy pénzt fogadjon el értük.

(15) roham-5.indd 15

2007.10.08 14:20:54

1

Seherezádé új mesét mond l

l

Gangoly Attila

2

Tanítványa, Nicolaus – barbár any­anyelvén Miklós – egy vázlatokkal és ujjgyakorlatokkal teli zsák súlya alatt zihálva, olyasformán görnyesztette meg a hátát, mintha az égboltot hordozta volna. Az ő szemében e zsák színültig volt hegyekkel, holdfénnyel és matematikával...

Hírük megelőzte őket a falvakban, a mecsetek tövében és a nagyvárosok könyvtáraiban, ahol göndör szakállú tudósok látták el jegyzetekkel Arisztotelész Metafizikáját.

Szél­tében azt rebes­gették, hogy Orfini egy utol­ só ecsetvonás­­sal, amelyet a szembogár ébenfe­ ketéjéhez ad hozzá, lelket tud lehelni képeibe.

A muzulmán papok úgy tisztelték a messziről jött művészt, mint egy dervist, a föld népe pedig úgy félt tőle, mint egy dzsinntől. Orfini gye­ rekesen örült az eltérő véleményeknek, mert ezek lehetővé tették, hogy a hála, a rémület és a vakbuzgóság arckifejezéseit megvizsgálhassa maga körül.

Nicolaus élelemért osont, őrködött Orfini álma felett, néha pedig, mestere révületeit kihasználva, életet dörzsölt annak erőtlen lábába.

Ez a láb nemcsak az út porával volt tele, hanem vissz­erekkel, anyajegyekkel és üszkösödő májfoltokkal is; mindamellett a tanítvány meg volt győződve róla, hogy mestere halhatatlan…

Esténként, amikor az elcsigázott mester a föld­re hajította ecseteit, Nicolaus birkatürelemmel fölszedegette őket. Amikor Orfini elszomorodott, s hajlott koráról beszélt, a tanítvány rábökött egy százados faóriásra; amikor az öreg víg volt, és mulatságos történeteket mesélt, Nicolaus alázatosan úgy tett, mintha szívből nevetne.

A hálókamra ablakán át olyan látványt nyújtottak a vérpiros felhők, mintha isteni ecsettel pingálták volna őket az ég vásznára. A fény is festői árnyalatokban szűrődött át rajtuk, amitől mintegy varázsütésre megelevenedtek; végül az utolsó napsugár is elsüllyedt a párák szilajul gomolygó hullámaiban.

Feneketlen sötétség borult a tájra.

Pirkadatkor súlyos léptek hallatszottak a fogadó folyosóin, majd a gazda rémült suttogása medvehangon elharsogott parancsszavakba fúlt.

Nicolaus megremegett, mert eszébe jutott, hogy előző nap egy lepényt lopott Orfini éhségének csillapítására, s azon tűnődött, hogy ha őt tömlöcbe vetik, a festő másnap kinek a segítségével fog átkelni a folyamon.

A katonák lámpásokkal jöttek. Íj feszült ke­ reszt­be a vállukon, s a legvadabbak torkán sűrű egymásutánban oktalan ordítások és dörmögések törtek elő. Nehéz mancsukkal megragadták Orfini nyakát, és a festő egy teve engedel­mességével követte a katonákat, tanítványától gyámolítva.

Látták, ahogy a Tigris partján, amely­nek tükre most alig fodrozódott, az árusok és teherhordók csoportokba verődve, hosszú szárú vízipipából szívják a hasist. Valamelyik téren egy kádi homlokráncolva bámult utánuk. Később hepehupás utcákon botladoztak, s a csőcselék összesereg­ lett, hogy kigúnyolja a gonosztevőket, akiket látnivalóan a vesztőhelyre visznek.

A katonák csak dühös fintorokkal válaszoltak Orfini puhatolózására. A mester hátraszíjazott keze kegyetlenül sajgott, s a nekikeseredett Nicolaus jobb híján mosolyogva nézte: ez he­ lyettesítette nála a zokogást.

A müezzinek épp akkor kiáltották el a pénteki szalámot, amikor megérkeztek az uralkodói palotához. A katonák áthurcolták őket végtelen sok szögletes és kör alakú termen, amelyek az évszakokat, a világtájakat, az életet és a halált jelképezték. Az ajtók zenei hangot adtak, s a régiek szeszélyéből úgy voltak elrendezve, hogy ha valaki délről észak felé keresztülhaladt a palotán, az egész skálát végigjárta. Ez emberfölötti hatalom benyomását keltette az idegenben, a napnál világosabbá téve: a legostobább parancsnak is olyan végérvényesnek kell lennie, amilyen a Próféta tanítása.

Végül megritkult a levegő, mint a hegyek te­­tején, a csönd pedig méllyé, hallhatóvá vált.

Ebben a mély és hallható csöndben még a megkínzott rabok sem mertek volna jajveszékelni.

Egy eunuch nesztelenül félrehúzta a kárpitot. A katonák gyermekek módjára megreszkettek, s a maroknyi csoport belépett a terembe, amelyben ott trónolt a kalifa.

A teremnek nem voltak falai. Mennyezetét kék márványból faragott oszlopok hordozták, mögöttük kert terült el. A virágok ismeretlen faj-

Alkonyatkor értek Bagdad külvárosainak egyikébe, s Nicolaus egy fogadót kere­ sett, ahol álomra hajthatják a fejüket.

A mester rongyokba burkolódzott, s tanítványa szorosan mellé vackolta magát, hogy melengesse, mert még messze járt a kikelet, s a döngölt földpadló fagyot lehelt.

(16) roham-5.indd 16

2007.10.08 14:20:58

3

Seherezádé új mesét mond l

tához tartoztak, amelyeket a tenger túlsó feléről (vagy talán a hetedik mennyországból) hoztak vakmerő utazók; ám egyiknek sem volt illata, mert az illatok megzavarhatták volna elmélkedésében a birodalom urát. A háborítatlan csendet madárdal nem zavarhatta meg; még a méheket is elűzték. Áthatolhatatlan fal metszette ki a kertet a világ többi részéből, így a puszta lehetőségét is kizárták annak, hogy a szél, amely a csataterek hullái fölött suhan el, ujjaival megérinthesse az érinthetetlen ruha szegélyét.

A kalifa alig múlt harmincéves, de egy ritka kór következtében a keze olyan ráncosra aszalódott, mint az aggastyánoké. Ruhája félig fehér volt, hogy a telet, félig pedig zöld, hogy a tavaszt idézze. Valaha szép vonású arcát a betegség riasztóan érzéketlenné tette.

Mivel az oszlopok tövében fölsorakozott ve­ zírek és emírek erősen hegyezték a fülüket, nehogy egyetlen szót is elszalasszanak abból, ami a fenséges ajkat elhagyja, a kalifa hozzászokott a suttogó beszédhez. Csak akkor emelte föl dölyfösen a hangját, ha nagy ritkán indulatba jött.

– Fenség – borult a földre Orfini –, vén és ágrólszakadt vagyok. Mit véthettem ellened?

Megkötözték a kezem, bár sose ártott senki emberfiának…

– Azt kérded, mi a vétked? – suttogta a kalifa.

Hangja dallamos volt, fölemelt jobbja pedig kékes árnyalatokban fürdött a márványpadozat visszfényében. Orfini, akit ámulatba ejtettek a hosszú, keskeny ujjak, kutatni kezdett emlékezetében, vajon nem festett-e a gazdagokról és hatalmasokról olyan hitvány képet, amelyért halál jár. De ennek csekély volt a valószínűsége, Orfini inkább a komor kunyhókat és a tarka bordélyokat kedvelte, meg a csapszékeket a rakparton, ahol a kikötői népség marakodik.

– Azt kérded, mit vétettél ellenem? – ismételte szelíd elnézéssel a kalifa, s odahajtotta töré­keny nyakát az öregember felé, aki tisztelettel hallgatta. – Hogy megértsd, miről van szó, el kell mon­danom az életemet…

1

Gangoly Attila

l

1

– Atyám hatalmas gyűjteményt szedett össze a festményeidből, Orfini, és zárt ajtók mögött őriztette őket, mert úgy vélte, hogy a képeket nem szabad kitenni avatatlan szemeknek…

E zárt ajtók mögött serdültem föl, titkos szobák mélyén. A legfondorlatosabb művészet­tel, amely próbára tenné még a te képzeletedet is, megterem­tették körülöttem egy bura alatt ápolt növény finom magányát. Hogy megkíméljék lelkemben a gyermeket, távol tartottak leendő alattvalóim nyughatatlan sokaságától. Egyikük sem surranhatott el a küszöböm előtt, nehogy elérjen valamelyik keménykötésű férfi vagy gyönyörű asszony árnyéka. Csak hébe-hóba mutatkozott az a néhány szolga is, akik a gondomat viselték.

Az órák körben jártak, s csak a falakra aggatott képeid jelentették nekem a birodalmat, az emberiséget. Színeik felizzottak a virradattal, és elhalványultak a szürkülettel. Kerek tíz esztendőn át minden átkozott éjszaka makacs önkínzással néztem őket a holdvilágnál, vala­ hányszor nem jött álom a szememre.

Nappal egy szőnyegen kuporogva és tenye­ remmel remegő térdemet zabolázva, azokról az örömökről képzelegtem, amelyeket a jövő tartogat számomra. Nem érdekelt az arabeszkek szépsége, s még a Korán tanulmányozását is elhanyagoltam. Úgy gondoltam, hogy a tenger a szörnyek szülőhelye, a hegyek pedig az égbolt talapzatai. És hogy e sok badarságot elképzeljem, Orfini, a festményeidet használtam föl. Te hitetted el velem: a tenger olyan kék, hogy a beleejtett kő zafírrá változik, mielőtt feneket érne. Azt is a te ecseted sugallta, hogy a táncosnők teste úgy nyílik és csukódik, mint a virágok, s hogy a karcsú harcosok maguk is nyílvesszők, amelyek bármikor az ellenség szívébe fúródhatnak…

Tizenöt éves koromban sarkig tárultak a világtól elfalazó ajtók. Lóhalálában a palota tetőteraszára vitettem ma­gam hordszékemen, mert a hosszú bezártság miatt a futáshoz is gyönge lettem volna.

(17) roham-5.indd 17

2007.10.08 14:21:00

Seherezádé új mesét mond l

l

A teraszról akartam látni az égen örvénylő fel­hőket, ám közel se bizonyultak olyan káprázatosnak mint a te felhőid.

A gyaloghintómat kértem. Utakon rázkódva, amelyeknek sem kátyúira, sem köveire nem voltam felkészülve, bejártam a kalifátus minden vidé­két, de nem találtam rá a te kertjeidre, amelyek tele vannak buja asszonyokkal, akiknek a teste maga is kert. A parti sziklák éle elvette kedvemet az óceántól is. A lefejezettek vére sem volt olyan vörös, látványuk sem olyan torokszorító, mint a te kivégzett gonosztevőidé, s a földhözragadt nép együgyűsége megakadályo­zott abban, hogy a virágzó fák pompáját élvezzem.

A legkívánatosabb táncosnő testétől éppúgy undorodom, mint a legyekkel borított, bűzlő nyers hústól. Ha valamelyik bárdolatlan katonám röhögése véletlenül megütné a fülemet, felkavarodna a gyomrom.

Hazudtál nekem, Orfini, öreg szemfényvesz­ tő! A világ nem több, mint összevissza dobált színfoltok tömkelege, amelyeket egy tébolyult szellem mázol szét az űrön, s minduntalan elmosnak az emberi könnyek. Birodalmam árnyékbirodalom, s én sem vagyok valóságos uralkodó.

Mert az egyetlen ország, amely fölött uralkodni érdemes, a hozzád hasonlók országa, nyomorult vénség! Évek teltek el, és sokat töprengtem rajta, milyen büntetéssel sújtsalak téged, Orfini. Azt az embert, akinek mágiája viszolygást keltett bennem minden iránt, ami születésem jogán az enyém, s olthatatlan vágyat az iránt, amit hódítóként tűzzel-vassal sem tudnék megsze­ rezni…

4

– Először arra gondoltam, hogy kegyelemből csak megvakíttatlak – folytatta révetegen a birodalom ura –, majd arra, hogy elegendő, ha csak tőből kitépetem a karodat. De aztán meggondoltam magam…

– Miért? – kérdezte szinte tárgyilagosan a festő, palástolva félelmét, ami fölért egy felségsértéssel.

– Mert te, Orfini – rivallt rá nyomban a kalifa, aki mindaddig alig hallhatóan beszélt –, képes lennél világtalan szemeddel is áttekinteni Allah művét, és nem szégyellnéd szájjal megragadni az ecsetet!… Ennélfogva úgy döntöttem – halkult el újra a kalifa hangja –, hogy kénytelen-kelletlen az életedet veszem el. Megértettél engem, idegen?

Az ítélet hallatán Nicolaus, aki addig a pillanatig tétován görnyedezett, kiegyenesítette de­ rekát, előrántotta csorba tőrét, s rávetette magát a kalifára. Két őr kellett, hogy lefegyverezzék. Az uralkodó torz mosollyal, mélyet sóhajtva tette hozzá: – És azért is gyűlöllek, Orfini, mert meg tudtad kedveltetni magad az emberekkel... még az igazhitűekkel is… Öljétek meg a gyaur kutyát!

Nicolausnak az istenített mester iránt táplált sze­retete túlszárnyalt minden földhözragadt sze­ relmet, amelyet önző férfiszívből asszonyi vonz­ erő kiválthat. A tanítvány előrelépett, ne­hogy ki­­lövellő vére foltot ejtsen Orfini köpönyegén.

Akkor az egyik katona megvillantotta kardját, s Nicolaus feje elvált a törzsétől.

A rabszolgák szempillantás alatt eltüntették a holttestet, s Orfini megbámulta a márványpadlón a piros vértócsát. Bár hite szerint a halál pillanatában egy rabságra kárhoztatott lélek szabadul ki a test börtönéből, nem tudta teljesen elrejteni szomorúságát… Végül az ural­kodó türelmetlen mozdulatára két herélt törölte le a festő arcát egy gyolcskendővel.

– Figyelj rám, Orfini – suttogta a kalifa kiszáradt torokkal –, mert még nem jött el a sírás ideje. Őrizd meg szemed élességét, hogy ne homályosítsák el hiábavalóan ejtett könnyek.

Mert nem bosszúból kívánom a halálodat; ne­ mesebb terv vezérel. Úgy akarom, hogy használd ki azt a néhány drága órát, ami még hátravan az életedből, és alkosd meg főművedet: egy festményt, ami a legvégső titkok foglalata… Aligha kétséges, hogy a halál torkában az isteni bölcsesség hatol majd be műved minden részletébe. Az emberi érzékek határain túl is érzékelni fogod a dolgok lényegét... Ez az én tervem, Orfini, s hidd el, rá tudlak kényszeríteni, hogy véghezvidd. Ha visszautasítasz, mielőtt megöletnélek, szemed láttára tűzre vettetem a képeidet.

A kalifa jelt adott a kisujjával, s a heréltek, akik az imént felszárították a festő könnyeit, most egy kifeszített vásznat hoztak be. Orfini meg­rázkódott, s választott egyet a különböző színű és hosszúságú ecsetek közül, amelyeket legyező alakban egy szerecsen rabszolga nyújtott oda ne­ki. A lábánál guggoló eunuch törte porrá a festéket; csapnivaló munkát végzett, és Orfini csak annál jobban sajnálta a lenyakazott Nicolaust.

illusztráció: Szöllősi Géza

1

Gangoly Attila

(18) roham-5.indd 18

2007.10.08 14:21:03

illusztráció: Szöllősi Géza

5

A mester nekilátott, hogy megfesse kedvenc témáját, a vihar utáni óceánt és félkörben a tengerpartot, amely még magán viseli a pusztítás sebhelyeit. A márványpadló csodálatosképp nedvessé vált, de az átszellemült Orfini, elmerülve az alkotásban, nem vette észre, hogy bokáig vízben dolgozik.

Egy törékeny lélekvesztő megnőtt a festő ecset­je nyomán, s most már a vászon egész előterét elfoglalta. Hirtelen felhangzott a távolban az evezők ütemes zaja, olyasfajta elevenség­ gel, mint a halászmadarak szárnycsattogása.

A zaj közeledett, lassanként (egyik oszloptól a másikig úszva) betöltötte a termet, azután megszűnt, s csak néhány fennakadt vízcsepp tündökölt remegve az evezők tollán.

A vezírek és emírek, vállig vízben, az etikett megkövetelte merevséggel szép sorban lábujjhegyre ágaskodtak. A tajték már elérte a kalifa szívét. Olyan mélységes volt a csönd, hogy egy megbüntetett háremhölgy néma könnyhullatását is hallani lehetett volna a szeráj felől…

A semmiből fölbukkanó alak valóban Nicolaus volt. Viseltes, hétköznapi ruhája lógott raj­ ta, amelyen még látszott a feslés is, amit hajnalban, a katonák betoppanása miatt nem tudott megvarrni; nyaka körül azonban furcsa vörös kendő lobogott.

Orfini befejezte a munkát, ám az utolsó ecset­ vonás előtt halkan így szólt: – Halottnak hittelek…

A másik − felelet helyett − izmos karját nyújtotta, s szolgálatkészen besegítette a festőt a tengeren hintázó bárkába, melynek minden részlete, még deszkáinak erezete is tökéletes aprólékossággal lett kidolgozva. …A márványmennyezet visszatükröződött a vízben, s ezért úgy rémlett, mintha Nicolaus egy roppant barlang belsejében forgatná az evezőket.

Halvány derengés csorgott szét, mint az elfolyó égbolt.

Az alámerült vezírek, emírek, katonák, eunuchok és rabszolgák haja ott kígyózott a hullámokon, testük azonban mozdulatlan volt; csak néha emelkedett meg lágyan egy-egy kar, amint halak és medúzák szelték át a süket vizet.

A kalifa feje

roham-5.indd 19

úgy úszott a tenger színén, akár a tavirózsa; később lesüllyedt, s a szenvtelen arc püffedni kezdett, a kidülledt szemgolyók pedig rézsút fordultak a fény felé.

– Nem gondoltam volna – mondta hitet­ lenkedve Orfini –, hogy annyi temérdek vizet tudok festeni, amennyi elegendő egy falak nél­ kü­­li trónterem elárasztásához… Most mitévők legyünk?

– A tenger nyájas, a szél simogat, a madarak fészket raknak, és pártunkat fogják az istenek – sorolta ártatlan életörömmel Nicolaus. – Keljünk át a hullámokon túlra…

– Nem bánom – egyezett bele örömest Orfini. És az öreg mester (korát meghazudtoló fürge­ séggel) magához ragadta a kormányt, erőtől duzzadó tanítványa pedig buzgón hajolt az evezők fölé. A bárka lassan távolodott, de még sokáig kivehető volt Nicolaus vérvörös kendője, és Orfini zabolátlanul röpködő szakálla a szélben. Végül a bárka csak egy folyvást zsugorodó festékfolt lett az alkonyóra színeiben ragyogó mennybolt freskóján.

2007.10.08 14:21:07

K

ét légy ült egy viharvert görög bárka kor­ látján:

„…Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kívánod.”

− mondta Kirké Odüsszeusznak. Leírtad, Proklosz? − Le, Aiász. − Akkor elmehetsz. Hívd össze a gyűlést a fedélköz szokásos helyére, s gondoskodj elég viaszról mindenkinek. Ügyelj, hogy az egész család ott legyen.

Alighogy az írnok elröppent, Aiász a szalamisziak egykor legyőzhetetlen vezére meg­ roggyantotta hátsó lábait, s kényel­mesen a potrohára nehezedett, majd felszabaduló első végtagjaival összetett szemei benedvesítésébe kezdett. „Leleményes Odüsszeusz, fényes Odüszszeusz, fürge Odüsszeusz! Utált jelzők ezek.

Hogy nem diktálhatom, hogy ezer­s zer elátkozott Odüsszeusz, hogy ganéban tobzódó, hogy féreg járta, gyáva, kétszínű, hamislelkű Odüsszeusz. Hát csak én ismerlek egyedül igazán? Ó istenek, hogy gyűlöllek! Mekkora erőt adott egykor nekem hogy ennek ellenére mellettem virulsz, de mára látom milyen szánalmas vagyok mégis: légyhüvelyben sorsod dokumentálva.”

Elhallgatott, s leengedte ízelt, hosszú lábait. Proklosz irónja nem messze hevert, úgy, ahogy a tollforgató kéz sietve ledobta.

Aiász szeme továbbvándorolt, fülében még ott visszhangzott a pergamenen sercegő toll hangja, miközben elrévedve bámult a hajó oldalán megtörő habokba.

„Mikor elnyerted előlem Akhilleusz fegy­v ereit – folytatta Odüsszeusszal megkezdett egyoldalú vitáját –, téboly fogott el, bosszút esküdtem, mérget kentem fegy­v eremre, s téged vágni le éjjel indultam sátradba. De kedvesed, Athéné utamat állta, s feddve, hogy én, szalamisziak vezére lábnyomodba sem érek; leckét adott nekem keserveset: kövessem és tanuljam életed, hű krónikát vezetve, melyből ezred­ éveken keresztül emlékeznek majd neved­re.

Iderendelt melléd légypondróként engem s családom, hogy majd ha megnyugszik sorsod, tanulva belőle enyém is megnyugodjék, s váljak újra görögök alázatos díszévé. Addig meg higgye mindenki, hogy önkezemmel vetettem véget életemnek szégyenemben.”

A nagydarab, bögölyszerű légy megfordult a korláton, és az ithakai felé pillantott. „Mindent láttam Odüsszeusz, s mindent le is diktáltam: hogy dúltad-ölted a kikón népet, hogyan hágtad meg asszonyaikat, etetted társaid Küklopsszal, és éltél hereként Kirkével.

S te mégis: „hallgasd meg, ha kívánod” – ehh, kivételeznek veled még a Szirénekkel is.

A hullámok moraja és az evezők monoton zaja ringatta dühét zaklatott monológba, majd hirtelen, mintha csak kósza légáramlat emelné, a levegőbe röppent könnyedén. „Miért vagy te különb, Odüsszeusz? Miért kell miattad féregként élnem?”

Kiáltása azonban elhalt visszhangtalan. És mintha saját kicsinységének tudata térítette volna észhez, dühében csillapodva ereszkedett a hajókorlátra vissza. „De ne félj, okul majd történetedből az utánunk jövő, mert mindent leírtunk, s veled riogatja majd a görög anya gyermekét. Én meg addig, Hellász dísze árnyékodban sorva-

(20) roham-5.indd 20

2007.10.08 14:21:10

illusztrรกciรณ: Gyล rffy Lรกszlรณ roham-5.indd 21

2007.10.08 14:21:14

és dok kívül-belül, nem érdemelt sorsom egyre inkább elgyengít, s tán Athéné kedve szerint már ellened sem törnék, ha visszaváltozhatnék a szalamisziak vezérévé egyhamar.”

Mélyet sóhajtva újból szemei nedvesítésébe fogott: „Légyként élni nem görögnek való”.

Mintha csak helyeselni akarná légysorsa hiábavalóságát, a hajó hirtelen meg­ emelkedett. A tat felől kiáltás harsant, majd a széltől elernyedt vitorla pukkanó hangja hallatszott.

De nem tartott sokáig e néma bólintás.

A hajótest meglódult, s áttörve a hullámfalon, a mögötte támadt hullámvölgybe siklott szelíden. „De rólam megfeledkeztek az istenek – folytatta zord hangon Aiász −, nem segít sorsomban senki, s csak halovány remény, hogy egyszer újra ép lehetek csapatommal. Pedig Trója alól megtérve isten lehettem volna népem között.

Nálam dicsőbb senki se volt, s csak cseled szelte ketté életemet. Csel, csalárdság ez a te világod – s mégis díjazzák az istenek. Én meg pondróként senyvedek győzelmünkért.

Ha tűröm. Ha hagyom, hogy te, férges felül­ kerekedj. Ha hagyom, hogy legyűrje dacom a lassan folyó idő, s az isteni rendelkezés, mely írnoknak engem melléd rendelt. Ha hagyom, hogy családom morzsáidat egye, s egy csapásra kérkedve kettőt is szétmorzsolj testvéreim közül. Ha hagyom, hogy sorsod, s életed felülírja az enyém. Ha hagyom, hogy még a szirének dala is téged gyönyörködtessen egyedül…”

Zizegve bolydult fel egy pillanatra, légy­ sorsa őrült táncát járva a hajókorlát iszamos fáján, majd megtorpant, és mintha nem csak a környezetét, az időt is semmissé akarná tenni, mozdulatlanul meredt a hajóorr mögött nyíló végtelen felé.

a

Legyek

− Most hogy szabadultunk, legjobb lenne téged lekötni, hogy ne keverhess minket több veszedelembe. Megfáradtunk már a bolyongásodban. − Épp azt fogjátok tenni, de előbb hallgassátok meg, miként élhetjük túl az előttünk álló veszedelmeket, mit mondott Kirké nekem…

Mintha két világ ért volna össze, az idő kitágult, s a horizont egyetlen apró fekete ponttá sűrűsödött a hős trójai tekintetében. A bögölyszerű légy közelebb röppent a korláton Odüsszeuszhoz. „Furcsa egy légy ez. Mintha Trója óta körülöttem dongna. Kilóg ez a pondrók közül nagyságával, ahogy az izmos Aiász hajdan kilógott a görögök közül. Miért kellett velem versengenie?”

A görögök gyűrűje értetlenül fonódott szorosabbra körülötte. „Mindegy ez most – folytatta, s tekintetét erővel szakította el a levegőben vibráló fekete ponttól. Ideje lenne már hazakeveredni, de ez

a kaland előtte még jónak ígérkezik, és csak az enyémnek. Tudom, Athéné támogat, nincs mitől tartanom. Egy­szer majd még Zeusznak is cselt vetek valahogy, de addig is beavatom a legényeimet.” „…Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kívánod.”

De megállt a hajó is. Alig hagyták el a partot, amikor a bárka felbolydult, s odahagyva az evezőket, Odüsszeusz köré gyűltek a görögök. − Mi jön most, Odüsszeusz? Meddig hány­ kódunk még miattad a tengereken? − Két könnyű kaland jön most, fiúk. Kirké maga mondta, ki vitorlánk dagassza egyenletes széllel. Aztán hamar hazaérünk.

(22) roham-5.indd 22

2007.10.08 14:21:22

− Ezt mondta nekem Kirké, s így is kell cselekedni, fiúk. Bárhogy üvöltenék, csak vonjátok szorosabbra kötelékem, s evezzetek szaporán, ahogy csak erőtökből telik. − Mi meg megint megszakadunk, amíg te szórakozol. Inkább engedünk azon a kötélen, csak bajba taszít minket a véred! − Két veszély van előttünk, mint mondtam, ha nem úgy tesztek ahogy előírtam, s nem mondom meg, mi a nyitja a másiknak, mind odavesztek − társaim.

A görögök zsörtölődve bár, de beletörődtek Odüsszeusz szavába, a hajó újra nekilódult, s az evezők monoton zaja ringatta újra egyhangú utálkozásba Aiászt.

Talán napestig is folytatta volna sirámait, hullámokban öklendezve dühének sugarát, mikor a láthatáron sziget tűnt fel, talán már a sziréneké, s a bögölyszerű légy-Aiász nem várhatott tovább, leröppent a fedélközbe az övéihez.

Ahogy a lépcső alatti megszokott gyülekezőhely felé tartott, s meglátta egy kupacban a majd harminc legyet, megfeledkezett magáról, s ritka alkalomnak látta a helyzetet, hogy malomkezével kéttucatnyi legyet csapjon agyon egy lendületből. Hogy elképedne Odüsszeusz! Ám közelebb érve megcsapta fülét a zsongás, légycsaládja izgatott zümmögése, s a cuppogás pedig – mely a Proklosz irányította viaszdagonyázók felől hallattszott − hirtelen saját sorsára emlékeztette. Végül kedvese láttán, ki éppen gyermekei fülét kente a meleg anyaggal, szíve megenyhült. − Hagyjátok ezt egy kicsit, kedveseim!

Beszédem van hozzátok.

Hiába volt Aiász kétszer akkora, mint bármely más légy, mégiscsak légy volt, s jöttét nem vették észre az elátkozott szalamisziak saját izgatott szárnycsapkodásuktól. − Nehéz lesz ezt kivakarni, Aiász, remélem, nem tévedsz! – mondta kedvese, s a többieknek is példát adva potrohára nehezedve urára emelte tekintetét.

− Régóta hánykódunk tébolyod miatt, Aiász. Mit kell még érted elviselnünk?

A legyek vezére a közbeszóló felé villantotta tekintetét, s egy pillanat alatt éktelen haragra gerjedt. − Ti a szalamiszi Aiász családja vagytok, nélkülem senkik a görög tengerben. Ha nem emel ki engem tébolyom a szolgák seregéből, ha nem tiprom tízesével a trószokat, ha nem apám vagy én nemzünk titeket, sorsotok e pond­rósorsnál is nyomorúságosabb lenne.

Szolgaként idomulnátok idegenek akaratához.

Aiászt e szavak, s féktelen indulata igazi óriássá növesztette. Az előtte felsorakozott legyek − még asszonya is −, valóban pondróvá váltak, míg a bögölyszerű szinte újra emberré vált a gőgtől. Szemei vérben forogtak, s éktelen büszkesége e szónoklat erejéig istenné tette a legyek között. − Azért hívtalak egybe titeket, mert családom, s a krónika vezetését, mely egykor megszabadít szolga sorsotokról − Prokloszra hagyom. Én pedig átadom magam a sziréneknek, kiknek hangjától megfosztom vetélytársam:

Odüsszeuszt.

A dörgedelem tar­­­ talmától, s az Aiász-istenné vált jelenéstől megbénultak a legyek. Pisszenés se hallatszott, csak az evezők ütemes zaja, amint újra és újra belemerítkeztek a Tirrén-tenger mélykék vizébe.

Proklosz tért magához elsőként, ki rátermettségét azonmód bizonyítva rászólt a legyekre:

(23) roham-5.indd 23

2007.10.08 14:21:28

− Tömjétek be fületeket, mindjárt odaérünk!

– majd jó példát mutatva maga is így tett.

Nem mert senki ellentmondani; Áiász úgy növekedett föléjük haragjában, mint egykor Uránosz az istenek fölé.

Odüsszeusz parancsára elkészült minden időre, pedig a szigetet hamar elérte a bárka.

Húzták az evezőt a görögök, ahogy erejükből tellett, Odüsszeusz a vitorlánál feszült gúzsban, s a szalamiszi legyek sorsukat rettegték a lépcső alatt magányosan. Aiász, kit gyűlöltek, de szerettek is már nem volt velük. Végleg egyedül maradtak, kitéve az Ithakai kedvének, s kitudja, Proklosz helyt áll-e majd egyedül?

− Éppen ezt akarom tudni! De nem hallom! Társak, segítsetek! Egy légy űz csúfot belőlem!

De a társak csak feszítették Odüsszeuszt, s evezőcsapásaik alatt a bárka lassan elsiklott a sziget mellett.

A bögölyszerű légy dühödten verdesett a riválisa feje körül, légysorsa őrült tánca, úgy tűnt, túlharsog minden szirén éneket. „Most mindent törlesztek – zizegte, és az Ithakai vergődését kárörvendve figyelte. Most én járok túl a te eszeden. Szalamiszi Aiász vagyok, emlékezz rám!” „Jer, te dicső bögölyszerű, jer, akhájok nagynevű dísze,

„Jer, te dicső Odüsszeusz, jer, akhájok nagynevű dísze,

hagyd csak ott a bárkát, hogy halljad a hangunk.”

állítsd csak meg bárkádat, hogy halljad a hangunk.”

− Eresszétek köteleim, társak! Megyek már, Szirének! – üvöltött Odüsszeusz, s feszengett keményen.

A bögölyszerű légy ekkor orrára szállt, majd fülébe zsongott, s csípni próbálta, hogy ne élvezhesse a szirének dalát. − El innen, te légy! Takarodj! Társak, segítsetek!

– kiáltotta a fényes Odüsszeusz, s a társai csak szorították kötelét rendelése szerint. − Mely isten átka ez? Egy légy tesz tönkre, Zeuszra! „… mert mi tudunk mindent…” zzz, bzzz! − Mit tudtok? Nem hallom! El innen, te átkozott légy! Verjenek meg az istenek! „… mi az élet adó földön megesik még.” zzz, bzzz

S a szirének, kik átláttak Athéné átkán, Aiászt szólították már, kit istennek mutatott haragja.

S Aiász, szalamisziak dísze, trószok legyőzője ellenállt, míg bírt daluknak, tovább, mint bárki bírta volna, mert feszítette a düh, s az elégtétel, hogy bosszút állhatott Odüsszeuszon, hogy végül a szirének dala csak neki jut majd osztályrészül.

De egyszer csak leállt a zümmögéssel, nem bírta már kizárni fejéből a dallamot. Lendü­ letet vett Odüsszeusz orráról, s elröppent a szirének szigetére.

Nem hallottak róla többet a görögök.

Proklosz, ki rettegte Athénét, s élni akart még, a vitorlához köttette magát viasszal a fülében a vitorlához, hogy továbbvezethesse az Ithakai krónikáját. Csodálta Aiászt, amint Odüsszeusszal küzdött, s hiába volt légy, olyannak látta, mint Trója alatt győztes akhájként.

A krónikába meg – bár kétkedve − azt a dalt írta, mit leleményes Odüsszeusz a szirének szájába költött énekül társainak kacagva.

(24) roham-5.indd 24

2007.10.08 14:21:31

(25) roham-5.indd 25

2007.10.08 14:21:40

26 roham-5.indd 26

2007.10.08 14:21:40

27 roham-5.indd 27

2007.10.08 14:21:41

28 roham-5.indd 28

2007.10.08 14:21:41

29 roham-5.indd 29

2007.10.08 14:21:42

roham-5.indd 30

2007.10.08 14:21:51

Csigas Gabor illusztráció: Szöllősi Géza

Mindig egy uj kor hajnalan

– A jó kénköves pokolba veled – mondja Megan, miközben egy újabb pohár Martinit tölt magának. Megan alig pár hete múlt harminc.

Szép nő, mégis egyedül iszik. Arcán elmaszatolt, finom smink. Szemének remegő tükrében összefolyik az ital vörös visszfénye a híradó kü­ lönkiadásával. Már nem sok hiányzik egy újabb könnycsepphez.

Odakint hideg van, de ez még nem az igazi tél – még csak egyszer esett a hó, és akkor sem maradt meg egy óránál tovább. Most az eső szitál, ám a tévé szakkommentátora szerint semmi akadálya az expedíció elindításának. Vált a kép.

A monoton hangon tovább magyarázó férfi he­ lyett a kamera már a hordozórakétát mutatja, egy pár órával korábbi felvételről. Az óriást ölelő állványzaton akkor még narancssárga egyen­ kabátos hangyák nyüzsögtek. Megan tudja, hogy most egy sincs ott. Csak a legénység, de ilyen távoli kameraállásból ők sem látszanának.

Már beszálltak. Fényképeket vágnak be róluk.

Az egyikük, Halwood Cronas fotója ott áll a tévé mellett is, bekeretezve. Nem ugyanaz a kép, de ugyanaz az arc. Megan elmorzsolja a könnycseppet.

Leül a telefon mellé, egy régi székre, és felveszi a kagylót. Vár, amíg már nem Halwoodot mutatják. Csak aztán tárcsáz.

– Kár, hogy nem vagy otthon, Tissy – mondja egy idő után egy üzenetrögzítőnek. – Meg akartam kérdezni, nézed-e. És hogy tudtad-e azt is előre, hogy nem tudom majd lebeszélni. Mint ahogy megálmodtad a kaliforniai földrengést, ami elvitte Alectát, aztán amikor valaki elgázolta apát Texasban. Ezt akartam kérdezni, hogy azt is láttad-e előre, hogy hiába látod előre, hogy hiába próbálok szólni Halnak, nem sikerül.

Megan megszakítja a vonalat. Ül, nézi a tévét. Egy óra számol vissza kérlelhetetlenül a képernyő jobb alsó sarkában. Lassan csordogálnak a hátralévő pillanatok, akár a Martini a feldőlt üvegből. Mikor borulhatott el? Olyan, mint a vér – Uranosz kiontott vére, amiből az Erin­ nüszök születtek, akikről Megan apja a lányait elnevezte. Hiba volt, gondolja Megan, mert a véletlenekben csak a Halwood-féle tudományhívők hisznek. A többieknek marad a sors – a név pedig a sors pecsétje, csakúgy, mint a vér.

Tissy legalábbis mindig ezt mondja, és Megan neki hisz, a nő­vérének, senki másnak. Már csak öt, öt perc maradt a hajtóművek begyújtásáig. Megan ismét felveszi a telefont, és megnyomja az újratár­ csázás gombot.

– Megint én, te rohadt automata – mondja a gépnek. – Bocs, Tissy. Tudod, micsoda fúria tudok lenni. Azt akartam még kérdezni, hogy előre láttad-e, hogy nem azért nem tudom majd lebeszélni Halwoodot, mert nem hallgat rám, illetve arra, amit a jóslataidról mondok neki, hanem azért, mert meg sem próbáltam. Egyáltalán. Mielőtt elment, veszekedtünk. Megmondtam neki, hogy tudom, hogy már rég összejött azzal a nővel a hajón. Aztán már nem is akartam figyelmeztetni. Azt akartam, hogy haljon meg inkább, robbanjanak fel… – Megan lehajtja a fejét, ki akar térni a fénykép és a tévén felbukkanó arcok vádló pillantása elől. – És ha te tudtad, hogy én nem fogom megtenni, miért nem szóltál neki te magad? Miért? Vagy ezt már nem tudtad? Hogy van ez?! Csak töredékeket látsz a végzetből?! – Fokozatosan emeli a hangját, és végül már kiabál, de továbbra is a padlót nézi.

Hosszú, szőke haja előrehullik, leér egészen a kőig.

Két perc még, mondja a tévében valaki, és Megan meghallja ezt a pillanatnyi csendben.

– Tudod, Tissy – folytatja sokkal halkabban –, én most azt hiszem, te meg akartad hagy­ ni nekem a szabadságot, hogy eldönthessem, szólok-e. Én pedig úgy döntöttem, rábízom a technika istenére, meg a sajátomra, hogy intézzék el maguk között a dolgot. Lássuk, ki az erősebb! Hiszen ez a hajó a leggyorsabb, legbiz­ tonságosabb és leghatalmasabb, amit valaha építettek! Hiszen fél év múlva visszatérnek az előretelepített uránuszi állomásról, nem igaz?

Fél év múlva, ha a technika úgy akarja. – Elhallgat, nagyot nyel. – Lássuk, megengedheti-e nekik azt is, hogy semmibe vegyenek másokat, így, az ő nevében. Őket választották, hogy gyereket csi­ náljanak ott, és ők ezért mindent eldobtak. Engem is. A tudományért, a hírnévért. A kormány is számít a megértésemre. Írtak nekem egy kurva elnöki levelet. Ott lehetnék a kilövésnél, személyesen, mint mindig egy új kor hajnalán. – Megan végre felnéz. Egyre jobban szédül a fejébe szálló vértől és az alkoholtól. – Egy perc! Már csak egy!

Bassza meg a kormány, meg ők is, meg mindenki! Nem szóltam nekik! Lássuk, ki az erősebb, mi vagy az ő perfekt génkészletű, űrhajósnak szü­ letett plasztikistenük!

Tíz. Kilenc. Nyolc.

– Most leteszlek, Tissy – mondja Megan, de nem teszi le.

Telefonnal a kezében mered a tévére.

A képernyőn baljós, narancssárga lángrózsa bontja ki dübörgő szirmait.

– Ilyen színű virágot kaptam tőle az első randevúnkon – motyogja Megan. – Fél évvel apa halála után.

Elsírja magát. Égnek a könnyei.

(31)

roham-5.indd 31

2007.10.08 14:21:59

(32) roham-5.indd 32

2007.10.08 14:22:08

Szöllősi Géza: T. és A.

(33) roham-5.indd 33

2007.10.08 14:22:17

Szöllősi Géza: L. és G.

(34) roham-5.indd 34

2007.10.08 14:22:23

(35) roham-5.indd 35

2007.10.08 14:22:28

T

Spielmann István

é örökül s

K

ora hajnalban, még sötétben indultunk.

A tenger olyan sima volt, akár az olaj.

Van egy tengerész babona, amely azt mondja, hogy ha sima tengeren hagyjuk el a kikötőt, valami baj fogja érni a hajót. Nos, én nem vagyok babonás, de a kikötőből kifelé ez többször eszembe jutott. Gondolkodtam is azon, hogy vajon mi lehet az oka. Meg is kérdeztem Rafael Páldit, akit ezután csak Rafinak fogok hívni, hogy szerinte hogyan keletkezett ez a babona. Ő a vállát vonogatta: – Ezen még sosem gondolkodtam, de valószínűleg onnan eredhet, hogy az őszi monszun érkezése előtt erős leszálló lég­ áramlat van, és a tenger ilyenkor néha egyik pillanatról a másikra válik viharossá.

Ez elég logikusan hangzott, tehát bele is nyugodtam. Közben keleten, bár még nem kelt fel a nap, rózsaszínen izzott a tenger.

Nagyon ritka természeti jelenség az ilyen.

Valószínűleg a sima víztükör miatt lehetséges ez a jelenség.

Rafi megkért, hogy vegyem át tőle a kormány­ kereket, szeretne két-három órát aludni.

A másik három halász lent a fokszliban az iga­z ak álmát aludta. Rafi megadta nekem a koordinátákat, én bekapcsoltam a rádiót, és felhívtam a For X T-t. Ez a halászhajók rádióállomása. Megkérdeztem, milyen idő várható. A válasz meglepett: egész héten csendes, szél­ mentes lesz az idő. Nesze neked, tengerész babona! – gondoltam, és valami zenét keres­­­­ tem a rádióban. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar nyelvű rádióamatőrt fogtam.

Bekap­c soltam az adókészüléket, és beszédbe elegyedtem vele. Először azt hitte, hogy a hívott partnerrel beszél, és egy darabig meg is hagytam ebben a hitében. Néhány percig eltartott, amíg rájött arra, hogy egy idegennel diskurál. Olyan pipás lett a faszikám, hogy mindenféle gorombaságot kiabált. Még talán

anyázott is. Én tulajdonképpen jót nevettem az egészen. Egy darabig még frocliztam, majd kiszálltam a vonalból. Ezután lekötöztem a kormánykereket, és leszaladtam a konyhába főzni magamnak egy kávét. Néhány perc alatt kész is lett, és nekiláttam megenni a reggeliebédemet. Kissé konzervatív vagyok a gyom­ romra, és a tengeri herkentyűket nem szíve­­ sen eszem meg. Ezért aztán ha a hajón nem volt csirke, akkor kávén, vajas kenyéren és halván éltem. Készítettem is magamnak egy nagyon nagy szelet vajaskenyeret, egy darab halvát, és találtam a hűtőben egy szelet száraz sajtot. Az egész kaját tálcára raktam, és szaladtam vissza a kormányhoz.

Legnagyobb meglepetésemre a kormánynál már Máti állt. De mivel nem ismerte a ko­o r­ dinátákat, ezért négy-öt fokkal el is tért tőle. Ő volt köztünk egyedül szakképzett halász, mivel halászati szakközépiskolát végzett.

Mi­­­­­­után befaltam a reggeli-ebédemet és meg­ ittam a majd fél liter kávémat, elmentem aludni. Kora délután ébredtem fel, kimásztam a fokszliból és szaladtam, hogy leváltsam Mátit. Helyette Rafi állt a kormánynál. Épp akkor hagytuk el Ciprust, és a fedélzeten ülve hárman hálót javítottak. Én egyből leszaladtam a gépházba. Még szerencsém volt. Ha negyedórával később ébredek fel, elfogy a gáz­o laj az egyes számú tartályból, ami nagyon kellemetlen, mert az egész adagoló rendszert légteleníteni kell. Gyorsan átkapcsoltam egy teli tartályra, s így megúsztam egy csomó kellemetlenséget.

Közeledtünk a török partokhoz: távcsővel már látni lehetett. Egy jó óra után Rafi bekap­ csolta az ekhoszandert. A műszer másfél kilométer mélységet mért. Ezért közelebb kellett menni a parthoz, mert ebben a mélységben még nem lehet halászni. Három-négyszáz méternél végre ledobtuk az első hálót. Mellesleg

(36) roham-5.indd 36

2007.10.08 14:22:28

illusztrรกciรณ: Kiskovรกcs Eszter

roham-5.indd 37

2007.10.08 14:22:37

roham-5.indd 38

2007.10.08 14:22:45

illusztráció: Kiskovács Eszter

Törökülés megjegyzem, hogy a halászat olyan, mint a vadászat. A halászok úgy mennek a hal után, mint a vadászok a vad után. A kora őszi idény­ ben a halak Törökország délkeleti részéhez vándorolnak át. Talán fél órája húztuk a há­l ót, amikor megjelent egy rozoga bárka, feleakkora, mint a mi hajónk. Kilométerre lehe­t ett a bárkánktól, de láthatólag felénk tartott. Kérdeztem Rafitól, mit akar ez a hajó tőlünk. Azt válaszolta, hogy cigarettát, kávét vagy vizet szok­t ak kérni. Amikor száz méter­ re közelítettek meg, hirtelen katonák ugrottak elő, és kiderült, hogy ez a parti őrség hajója. Gépfegyvert szegeztek ránk. Törökül kiabáltak, de semmit sem értettünk. Mi még a hálót húztuk, így a hajónk két-három cso­ mó sebességgel tudott csak haladni.

Rafi­n ak rögtön javasoltam, hogy én kinyitom a brenzát (a csörlő rög­ zítőkerekét), szökjünk meg, ez a rozoga bárka úgysem ér utol bennünket. Rafi féltette a legénységet és azt mondta, hogy ha bármelyikünket eltalál egy gépfegyvergolyó, övé a felelősség. Így hát felhúztuk a hálót és bevártuk őket.

A parti őrség szinte meg­ csáklyázott minket, és a katonák puskával és géppisztollyal megszállták a hajónkat. Megvárták, amíg felhúzzuk a hálót, majd szorosan összekötötték a két hajót, és bevontattak minket egy Tasz­a zsuk nevezetű kis halászfalu kikötőjébe. A parton már katonák vártak minket. Rajtam kívül a négy társamat teherautóra rakták és elvitték egy Szilifke nevű városba. Mivel én gépész voltam, a hajón vettek őrizetbe, mert be kellett indítani a motort és ki kellett szívni a fenékvizet (bilcset). Egyedül maradtam a ha­ jón. Védtelennek éreztem magam: rossz érzés volt idegen országban nyelvismeret nél­k ül kuksolni ott. Minden abszurdnak tűnt.

Rossz érzésemet fokozta, hogy megjelent egy civil ruhás ember a hajón, aki levitt a part­ ra egy kis irodaszerű helyiségbe. Több dolgot kérdezett, amit nem értettem. Majd rátért a lényegre, és el akarta venni az oroszlános aranygyűrűmet. Egy pillanat alatt átfutott rajtam az emlék, amikor 1944. október 16-án a nyilasok elhurcoltak minket a téglagyárba, és Marótiné „nemzetes asszony” letépte nyakamról ezüstláncomat azzal a felkiáltással, hogy még ilyen sem volt az ő gye­r ekeinek. Ennek az emléknek a

hatására megmakacsoltam magam, valami konok düh szállt meg. Én ezt a gyűrűt akkor sem adom oda, ha megvernek miatta. Amikor kiabálni kezdett velem a civil ruhás ürge, sarkon fordultam és visszamentem a hajóra.

Két éjszakát aludtam a hajón. Második nap átvontatták a Merszin nevezetű kikötővárosba, engem meg felraktak egy motorkerékpár hátsó ülésére, és a többiek után vittek. Érdekes módon, ha az ember kiszolgáltatott, szinte paranoiddá válik. Ezért történhetett, hogy mikor a csendőr a motorkerékpárján vitt, és egyszer csak megállt, majd leparan­ csolt a motorról, arra gondoltam, hogy lát­ szat­r a szökni hagy, mert meg akar vádolni vele, vagy így akar lelőni. Kicsit elszégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy csak azért szállított le, mert a motor nem tud kettőnkkel feljutni az emelkedőn.

Társaimmal a bíróság épü­ letében találkoztam. Odajött hozzám egy ember, aki bemutatkozott, mint követségi attasé. Bevezetett minket a vizs­g álóbíróhoz. Elkövettem azt a hibát, hogy amikor a vizsgálóbíró hozzám beszélt, hátratett kézzel álltam vigyázállásban, mint Izraelben szokás. Ezért elkezdett velem kiabálni, és mutatta, hogy a kezem a combom mellé tegyem. Úgy látszik, ezzel mindnyájunk számára kivívtam az ellenszenvét. Ahogy bekísértek bennünket a börtönbe, és a főfoglár értésünkre adta, hogy le fogják vágni a hajunkat kopaszra.

Amikor tiltakoztunk, megfenyegettek, hogy erőszakkal vágják le.

Utólag kiderült, hogy a börtönigazgató a rabtársak, sőt még a börtönőrök is egész rendes emberek. De ne vágjunk a dolgok elébe! Én ugyan Magyarországon sohasem voltam börtönben, de másoktól hallottam a magyar börtönviszonyokról. A török börtön­u dvaron mindenki szabadon mászkált, a cella ajtaját reggel kinyitották, és csak sötétedéskor kellett visszamenni oda. Senki sem volt rabruhában, mindenki azt csinált, amit akart.

Igaz, hogy nem is gondoskodtak a rabokról.

A napi ellátás egy cipó és egy tányér leves vagy főzelék. Mindenki magáról gondoskodott, a rabok spontán szerveződtek: például volt sislik árus, aki maga által gyártott tűzhe­l yen készítette és árulta a sisliket, volt, aki kávét, teát árult, aki fényképe­k et ké­ szített vagy gyöngyből övet, erszényt varrt. Volt, aki mosott, aki cipőt tisz-

(39) roham-5.indd 39

2007.10.08 14:22:46

Törökülés tított. Akinek meg volt pénze, kintről hozatott magának ennivalót és cigarettát.

Nekünk az attasé az egyik étteremben egy hét­r e előre kifizette a napi háromszori ételt, amit természetesen behoztak. Mindenki a földön, egy szalmazsákon feküdt, és takaróról magának kellett gondoskodnia. Egy ötször hat méteres szobában húszhuszonöten feküdtünk. Az első napokban komoly problémát jelentett a vécépapír. Mivel a törökök nem használnak ilyet, így nem lehetett a városban sem kapni. Egy idő múlva rájöttünk, hogy ők mit használnak helyette.

Mindenkinek volt egy kis csőrös kannája, így mosta meg magát. Természetesen egész Törökországban még a szál-

lodákban is csak guggolós WC volt. Ennyit a kakálásról.

ven évig tartott a vérbosszú. Úgy ért véget, hogy az akkori államelnök Menderesz szulhánt rendezett nekik. Ez békéltető tárgyalás, amelyen a két családot összehívják, és egy vacsora közben itt békítik össze őket. Általában azoknak a családoknak rendezik, akik már maguk sem tudják, hogy mi az oka a vér­ bosszúnak.

Szilifkén a közel kétszáz rab közül negyven fogoly ült vérbosszú miatt. Többek között a barátom, Hadzsi Musza Gök is közéjük tartozott. Neve tükörfordításban „Zarándok Kék Mózest” jelent. Hadzsi úgy lett a barátom, hogy a jobb kézfejére pisztolyt tetováltam, és ezért majdnem lebuktunk, mert a törököknél tilos a tetoválás.

Végre eljött az első tárgyalásunk ideje, amitől azt reméltük, hogy kaució ellenében szabadon engednek bennünket. Egyszerre három ügyvédünk volt, köztük az ország legjobbja.

Mindhárom azzal bíztatott, hogy 99%-ban biztos, hogy kiengednek bennünket. Sajnos, az 1% jött be. Az ügyvédek nem is értették, miért. Semmi baj, a következő tárgyalás után biztosan kikerü­l ünk a börtönből – mondták.

Mi éreztük, hogy a bíróknak ellenszenvesek vagyunk, mert nem értették,

Néhány hét után már kezdtünk egy kicsit törökül beszélni. Miután megtanultam a tö­ rök ábécét, amely csak 4 betűvel különbözött a magyartól, felolvastam a törököknek az új­ ságból. Sehogyan sem értették, hogy ha nem tudok törökül beszél­n i, hogyan olvashatok.

Pedig egyszerű: én nem értettem, amit olvasok, ők viszont írni-olvasni nem tudtak.

Szép lassan kialakult bennem egy kép a török parasztokról és szegény emberekről, ami egyre pozitívabb lett. Törökország­ ban nincsen középosztály. Nagyon szegények és nagyon gazdagok vannak. A nagyon szegény a keveset is megosztja velem. Hi­ he­t etlen volt számomra, hogy a rabok 5060 %-a vérbosszú miatti gyilkosságért ül tizenöt-húsz évet. A fönnmaradtból 30% általában szexu­á lis bűncselekmény miatt, amibe beletartozik a leskelődés is, vagyis az úgynevezett rönt­g enjapmák, amely a hálószobába való leskelődést jelenti. Ezért négy-öt évet lehet kapni. 5-20% autó­l opás, és egyéb közbűntényből tevődik össze. Visszatérve a vérbosszúhoz: volt két család, ahol százöt-

hogy öt halász miatt miért ez a nagy felhajtás: napi háromszori étkeztetés, ügyvédek stb. El se tudták képzelni, hogy van olyan ország, ahol minden ember nagy érték. Még mi is.

Aztán megtudtuk, hogy nem fognak minket szabadon engedni, ezért követeltük a diplomáciai be­avatkozást, és éhségsztrájkkal fenyegetőz­t ünk. A második tárgyalás után valóban elkezdtük az éhségsztrájkot. Egy heti koplalás után a börtönigazgató magához hívatott minket és megkérdezte, milyen ünnepünk van, hogy nem eszünk, csak iszunk.

Ennek hallatán kirobbant belőlem a nevetés, és az éhségsztrájkot abban a pillanatban ab-

(40) roham-5.indd 40

2007.10.08 14:22:48

Törökülés bahagytuk. De mivel semmi élelmiszerünk nem volt, ráfanyalodtunk a börtönlevesre. Életemben olyan finom levest még nem ettem.

Különben nem volt igazunk az éhségsztrájkkal, mert Izrael állam mindent megtett az érdekünkben. Következő tárgyalásunkon végre kiderült, hogy mivel vádolnak. Csempészéssel és a török felségvizek megsértésével. A csempészést az ügyvédek megcáfolták. Természetesen újra nem engedtek minket szabadlábon védekezni, de a követség elintézte, hogy átszállítsanak bennünket Ankarába.

Az átszállítás előtt unalomból szellemidézést rendeztem a törököknek. Sötét helyiségben egy fekete terítővel letakart asztalon török ötlírást huzigattam az asztal alatti sötét cérnával, mindenkinek megjósolva, hogy hány évet fognak a nyakába sózni. Az egyiknek három évet, a másiknak kilencet jósoltam a pénz szakaszos mozgatásával.

Az első, másnapi tárgyalásán két év nyolc hónapot kapott. Úgy látszott, hogy bevált a jóslatom. A babonás törökök meg voltak győződve, hogy természetfölötti erő mozgatta a pénzt. Engem, a nagyszerű médiumot tisztelettel vettek körül, és ajándékokkal halmoztak el. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan vesznek. Arról, hogy felfedjem a szellemidézés trükk­ jét, szó sem lehetett, mert meglincseltek volna. Így is majdnem tragédiába fordult a játékom, mert akinek kilenc évet jósoltam, kis híján öngyilkosságot követett el. Amint hallottam, a szobatársai akadályozták meg.

Szerencsémre két nap múlva könyörögtek, hogy újra csináljak szellemidézést. Így si­ került két évre módosítanom a kilenc évet.

A duma nem volt bonyolult: Allah megkönyörült a szeren­c sétlen emberen. Másnap megjött a hír, hogy holnap megyünk Ankarába. Végül is számomra nem derült ki, hogy milyen ítéletet kapott, de valószínű­ leg eltaláltam azt is, mert mire visszamentünk a negyedik tárgyalásra, az illető, akit Ajhánnak hívtak, már ki is szabadult.

Ankarában a börtön lényegesen modernebb volt: külön ötágyas cellát kaptunk. És már volt, akivel értelmesen el lehetett beszél­ getni törökül. Ilyen­n ek tűnt Melih Cézár Tám, a másodéves közgáz egyetemista, aki gazdasági bűncselekmény miatt került bör­ tönbe. Kiválóan beszélt angolul, tájékozott volt a világtörténelemben, szerintem ma­ gyar történelemben is. Eger vár ostromát például – igaz, hogy török szempontból –, de jól ismerte. Épp ezért meglepődtünk, hogy kijelentette: Törökország két nap alatt Görögországot, két hét alatt a Szovjetuniót is képes elfoglalni. Hiába említettem a II. világháborúban a német hadigépezet kudarcát, fel se vette. Nem érvelt, csak mondta a magét. Ekkor értettem meg a török nacionalizmust.

A következő történetből pedig a vallási fanatizmusukat. Cézár Tam mesélte a követ­ kező legendát is. Élt Taszá­d zsuk városában egy imám, aki előtt megjelent egyszer egy angyal, és felszólította, hogy behunyt szemmel induljon kelet felé, és száraz lábbal el fog jutni Ciprus szigetére. Az imám el is indult, de amikor egy-két kilométer után kinyitotta a szemét, megszakadt a szárazföld.

Bizonyíték rá az a hosszú földnyelv, amely a Földközi-tengeren benyúlik Ciprus felé.

Ezekből a történetekből is látszik, hogy a tö­­rökök értékrendje egy európai embernek elsőre szokatlan, ugyanis első Allah, második a bajram, a zászló, csak utána jön a család, a feleség, a gyerek és minden más.

Legnagyobb megdöbbenésünkre azt az embert tisztelték legjobban – egy katonatisztet −, aki a kardjával levágta annak az orvosnak a kezét, aki szerinte felesége halálát okozta a szüléskor.

(41) roham-5.indd 41

2007.10.08 14:22:49

Törökülés

Az aktáink ott maradtak a szilifkei bíróságon, és így minden tárgyalásra oda kellett utaznunk, ami összesen négy nap kalandot-változatosságot jelentett. Nem beszélve arról, hogy még a kup­l erájba is bejutottam. Ebben a börtönben érdekes hierarchia uralkodott: volt elítélt, aki csics­k ást tartott, és mivel itt nem hozathattunk az étteremből semmit, így a kantinban vásároltakból főztünk magunknak. Én egy idő után meguntam, és találtam magamnak egy csicskást, aki kettőnkre főzött, s ezzel meg cigarettával, kávéval fizettem ki.

Lassan elteltek a börtönnapok. Hol lázadtunk, hol be­l enyugodtunk a sorsunkba. Eljött az utolsó, a hetedik tárgyalás napja, ahol megszületett az ítélet. Öt és fél évet kaptunk, plusz három év szürgünt, azaz száműzetést.

Izraelben az újságok tele voltak a hírrel, és felháborodva támadták a kormányt, amiért nem tudtak minket kiszabadítani. Az ügyvédek fellebbeztek. Közben kicserélődött az izraeli nagykövet, az új nagykövet pedig bejött hozzánk a börtönbe, és szavát adta, hogy kiszabadít minket, mert tudja, hogy ártatlanok vagyunk. Ugyanekkor támadták a török kormányfőt, akit korruptnak és bürokratának tartottak, és az egye­

temisták tüntettek ellene. Sokan közülük az ankarai börtönben találták magukat.

Szerencsénkre vértelen katonai puccsal megbukott a Mendelesz-kormány. Dzsemal Gürszel tábornok vette át a katonai hatalmat, és államelnöknek Iszmet Inünüt nevezte ki. Az egyetemistákat kiengedték, helyettük a régi rendszer kiszolgálóit hozták be. Az újságokban nap mint nap jelentek meg tudósítások arról, hogy kik kapnak közkegyelmet.

Egyszer csak megjelent a hír, hogy minket is kiengednek.

Ugyan kiszabadultunk a börtönből, a ha­ jónkat mégis ott fogták. Én megígértem Rafinak, hogy bármi is legyen a sorsunk, én segítek neki visszahozni a hajót. Néhány hónap múlva Rafi beállított hozzám. Megkérdezte, tartom-e még az ígéretemet. Természetesen igennel válaszoltam annak ellenére, hogy egy nagyon ked­v ező állásajánlatom volt: a Kanári-szigeteknél egy tonhalász hajóra főgépésznek hívtak. Törökországba repültem, elkezdtem rendbe szedni a hajót.

Rafi pár nap múlva érkezett, és ő is nekiállt a festésnek, javításnak. Közben megkeresett a kisváros muhtárjának a fia, aki többször meglátogatott bennünket a börtönben egy-egy beszélgetésre. Cambridge-ben tanult belsőépítésznek. Érdekelték az izraeli viszonyok, az építészet, a magyar építészet és kultúra. Most is majd egy napot beszél­ gettünk, amikor meghívott egy házibulira. Öten-hatan ültünk férfiak a földön párnákon.

A kör közepén nagy halom banán és narancs, hideg víz és a muzulmánoknál tiltott oroszlántej. Ez utóbbi a hideg víz és arak (ánizs­ pálinka) keveréke, ami tejszerűvé válik.

Ezután birkagulyást hoztak egy nagy kondérban. Más edény nem volt. Egy pitadarabból kanalat formáltunk, és kézzel kivettünk egy birkabordadarabot. A végén a vendéglátónk a maradék lerágott csontokat visszadobálta a kondérba. Kérdésemre , hogy ezt miért csi­ nálja, sértődötten válaszolta: „Na, mi az, a nőknek nem kell enni semmit sem?”

Aztán elmentünk lefeküdni. Nem volt baj az alvókámmal, jókat szunyáltam a börtönben is. Török rabtársaim ugrattak is, hogy nekem később kellett volna szabadulnom, mert a rabságom felét átaludtam.

illusztráció: Baranyai András

Persze Ankara nagyváros, és itt is kialakult a piti bűnözés. Autótolvajok, áruházi tolvajok, zsebmetszők, egyszerű kis betörők akadtak bőven. Ezek között volt egy „mindenevő”, aki néhány török líráért a zsilettpengét és az üveg­c serepet is hajlandó volt megenni. Kijelentette nekem, hogy öt líráért megeszi az egyik cipőmet. Azt még nem mondtam, hogy Rafinak 46-os lába volt, és nehezen kapott rá cipőt. Mi már majdnem elhordtuk az új cipőnket, mire találtak neki negyvenhatosat.

A cipőevő fiúnak felkínáltam tíz lírát, hogy Rafi cipőjét egye meg. Ő éppen a kantinból jött vissza, és földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy valaki éppen a nehe­­zen szerzett cipőjét eszi. Hatalmasat ugrott, o­l yan erővel tépte ki a cipőt a szájából, hogy a szerencsétlen első fogai meglazultak. Azt kérdezte, kinek az ötlete volt. Én lapítottam, de ő megjegyezte: biztos te voltál, Stefan.

A tíz lírát természetesen odaadtam a cipőevő fiúnak. Neki a másnapi kajája függött ettől a pénztől.

(44) roham-5.indd 42

2007.10.08 14:22:56

roham-5.indd 43

2007.10.08 14:23:02

roham-5.indd 44

2007.10.08 14:23:13

Masoto Japánból, 2006, állati húsok, formaldehid, üveg, 30x15x20 cm

Szöllősi Géza a legszerencsésebb alkotók közé tartozik, mert elmondhatja magáról, hogy folyamatosan lebeg a kortárs képzőművészet szellemi erőterében – és távolról sem a súly­ talanság állapotában. Készen áll arra, hogy bárme­lyik pillanatban egy olyan ötlettel áll­ jon elő, ami rögtön beépül a központi ideg­ rendszerünkbe és felkavarja az elhaltnak vélt neuronokat. Persze a gravitációnak hosszú távon nem illik fittyet hányni külö­ ­ nösen egy vizuálisasan földhözragadt közeg ő illend ami ben―, de Szöllősi túl van már azon, vagy kívánatos, az ő bestáriuma nem vár meghívásra. Egyedül ez a dacos levitáció ő a megfelelő pozíció, amelyben elkerülhet kor­ ji műfa és g minden kategorizáló bélye és közben lenni k ómna lát; csak így lehet végig auton nyt kreálni, vagy látvá ek filmn játék nagyköltségvetésű díjnyertes ő irodalmi magazint. Akár­ úttör ó, takoz kibon n szerkeszteni egy dinamikusa len dolga, hogy átörökítse genetikai in­ csak egy mutációra képes sejt, amelynek egyet tud a fela­ empátiával felvértezve mindig hasonulni formációját a jövő számára, Szöllősi kellő marad. dathoz, miközben sajátos üzenete ugyanaz ősi van a lényeg a gondolat – ilyen szempontból Szöll álca, csak a form Mondhatnánk, hogy itt a ól, alinb form a óját diszn t vágot de ő kiveszi Hirst félbe annyira posztkoncept, mint Damien Hirst, Jeff fogja ő de is, nista lácio belőle. Ily módon szimu hogy embert formázó hússzobrot készítsen i nyúl­ a művészet mőbiusz szalagján – elkészíti valód egyet még rva Koons lufi-nyusziját és – csava sága bátor vagy ideje volt nem ai kört, amit másoknak ból, laza gesztussal zárva be azt a szemiotik

megtenni. a ik, ahogy az agyunk álmodik, mozgatórugója A példákból is látszik, Szöllősi úgy gondolkod egy k loopo és lek pane , umok iunk által ismert motív szabad asszociációs mező, ahol a mindanny mégis töb­ abszurd esztétikájának engedelmeskedik, az ül egyed y olyan renddé állnak össze, amel fényké­ ott ágyaz ába form gény, mint hinnénk. A képre bet árul el mindennapjaink konfliktusairól fruszt­ gról, tottsá lgálta kiszo a mindent elmondanak pei is csak látszólag töredékesek: valójában k. hívun nak solat kapc csak osan mindarról, amit álság rációról, idegenségről, unalomról, vagyis olai főisk egy k akine G, da kicso en mindegy, hogy A lényeg a szituáció rettenete, ezért teljes i ló újjászületéséből éppen a reneszánsz isten lezaj jében miliő ztult vécé lepus pro­ és t szítet előké zen precí gondviselése hiányzik. Szöllősi Géza nem nél­ fesszionálisan előadott kegyetlen színháza metlen­ türel szos kama ek zőjén külözi rende yek amel t, ciójá intuí eki gyerm ségét és hogy z, ahho ek erény tetlen elengedhe élvezetes módon valóra válthassuk a legszörnyűbb rémálmainkat.

Győrffy László, képzőművész

roham-5.indd 45

Homo oral, 2006, állati húsok, formaldehid, üveg, 45x30x20 cm

AFFAIR

Hetero genitál IV., 2007, állati húsok, formaldehid, üveg, 45x20x30 cm

PROJECT

2007.10.08 14:23:21

roham-5.indd 46

2007.10.08 14:23:32

Kígyó malacot evett, 2006, állati bőrök

Hörcsögök vs Mókusok, 2006, állati bőrök

Nyúl nyúlból, 2007, nyúl

Disznó disznónak farkasa, 2005, állati bőrök

Szocialista graffiti, digitális print

Box, digitális print

roham-5.indd 47

MAN 1960-ból, digitális print

Botti Cel Li: Kínai Vénusz, digitális print

Általános nőmérőtábla, fa, réz, 220x220 cm

Légymintás tapéta, digitális print

2007.10.08 14:23:39

roham-5.indd 48

Sárkánytűz bolthálózat Budapest, Ferenc krt. 40.

Kecskemét, Hoffmann J. u. 5/b Zalaegerszeg, Kazinczy tér 6.

Székesfehérvár, Távirda u. 26.

Veszprém, Kossuth u. 10/a, Kinizsi Üzletház, I. em.

Sopron, Kolostor u. 1.

Szombathely, Hefele M. u. 3.

Pécs, Jókai u. 11.

Tatabánya, Győri u. 1/a., Konzum Üzletház Békéscsaba, Jókai tér 12.

Írók Boltja Bp. VI., Andrássy út 45.

Karton Galéria Bp. V., Alkotmány u. 18.

Központi Antikvárium Bp. V., Múzeum krt. 13-15.

Műcsarnok Bp. XIV., Hősök tere Szépművészeti Múzeum Bp. XIV., Hősök tere Bookline http://bookline.hu/ Művészetek Palotája Bp. IX., Komor Marcell u. 1.

Művész mozi Bp. VI., Teréz krt. 30.

Odeon-Lloyd mozi Bp. XIII., Hollán Ernő u. 7.

Filagóra könyvesbolt Bp. VIII., Üllői út 2-4.

www.roham.hu www.kulocitz.com

kulocity kapható:

Roham Központ (Mindig találsz újságot, és kedvezménnyel kapod a kiadványokat.)

Bp. VI., Révay utca 8. Révay Söröző nyitva h-p 15.00-23.00-ig sz 17.00-23.00-ig

2007.10.08 14:23:48