Fekete kabóca

LOVAS SZ. JUDIT Fekete kabóca

Sokkal tovább kellene a miattad talált Úrnő előtt térdelnem, hogy ne fájjon a hátam tőle, és valamit megtanuljak.

Tudom, annak a borzongásnak a töredékével nyitok be a vaspántos, fehér tölgykapun, ami bennem halk kérdés csak, hogy milyen lehet mindig azt akarni, hogy árnyékává váljunk félig önmagunknak, vajon arra lettem-e kitalálva, hogy szemem különös fényét hordjam a néha kacskaringós ágakra nőtt zölden kifeslő természet gödrében, ahonnan kiszedem, mint a régi tavat ibolyaszínnel erjesztő békaszőlőt, mielőtt a látás megrészegítene tátogva, ahogy a brokát-halak, vagy más vagyok, szürke eminenciás

a kertben, aki kabócáktól percegetve, kihalt vasúti sínek mentén jött el idáig, hogy árnyékot találjon. Rémlik, mintha nekem kellene gondoznom a virágokat, megnyírni a sövényt, vagy szilvakompóttal és tojásrántottával tömve megint más szakdolgozatát fogalmaznom

remélve az éjjeli tücskök énekét ott, ahol, ha elég ideig hasznos vagyok, talán ezt is rám bízzák, mert tudod, átszellemülés fekete villanásaként gubbasztó árnyék, a tücskök szebbek, mint a kabócák.

A hangjuk miatt. Nem előítélet ez, inkább kiindulási pont, olyan, mint amiből eljöttem, kevés, ha néha falba vágnám a buzgó rendrakás közt, leesne a vállamról tőből a száradt kéz, magam mellett tartom, mint ami pókhálón nyekken, üvegszálas próbababa, hátsómban krómacél nem lakájnak való, autófényezőnek a merészség emléke, az érte járó bér –

dacként nyakszegetten lóg ma a fáról, míg a filigrán elszántság bennem leveszi, ami talán nem is tudja úgy megfogni a tányért hogy egy ujjal se érjen a széléhez, mert senki nem edzette még meg, talán igen.

Annyi baj legyen!

Összességében felszabadító érzés értelmes, gondolkodó bútordarabként állni trónunk előtt a gyártósorról levéve: többé nem olyan egyszerű tevékenységet űzve, ahol nem kell megszólítani senkit, bátrabban mondja ki az ember, hogy „Igen, Úrnőm!” – a hümmögés helyett.

Csak az imposztor-vért tudnám kiölni végre magamból, hogy miféle fajzat vagyok, mert akárhogy nézem, hozzám mérten szokatlan kedvtelés ez: a délutánra keresztelt szobák közt fogni a tányért tenyér-éllel

megtámasztva, ahogy ujjainkat hálásan görbítjük fekete kabócaszívünk alá: született lakáj, aki így függőben tartja, mint lógó mandzsettát az ingujjtartó- pánt csukló felett – tisztán érzem – mert közben ehhez minket ruha, fehér kesztyű nem idomít.

IMPRESSZUM

KIADÓ, FELELŐS KIADÓ: BORDÁS MÁTÉ SZÉKHELY: 1092 BUDAPEST, FERENC KRT. 6. FELELŐS SZERKESZTŐ: BORDÁS MÁTÉ SZERKESZTŐK: KOVÁCS GERGŐ, TANCSIK BRIGITTA LAPTERV: BORDÁS ORSOLYA

FACEBOOK.COM/ROSTLAP

SOUNDCLOUD.COM/ROSTIRODALMILAP

ROSTIRODALMI@GMAIL.COM

/100