gazprom

Valerij Panyuskin – Mihail Zigar

GAZPROM az orosz fegyver

KALLIGRAM Pozsony, 2008

A fordítás Валерий Панюшкин, Михаил Зыгар: Газпром русское оружие című műve alapján készült.

Az eredeti kötet megírásában közreműködött Irina Reznyik Fordította Goretity József

Copyright © 2008 by Valery Panyushkin and Mikhail Zygar Hungarian translation © Goretity József, 2008 ISBN 978-80-8101-044-6

TARTALOM TARTALOM ........................................................................................................................ 3 ELŐSZÓ ............................................................................................................................... 5 ELSŐ FEJEZET – A MEGMARADÁS ÖSZTÖNE ........................................................ 8 KITÜNTETŐ SZÁMŰZETÉS................................................................................................... 8 A GAZPROM VÁROSAI ...................................................................................................... 12 A MEGMARADÁS ÖSZTÖNE ............................................................................................... 16 MÁSODIK FEJEZET HÁZUNK A GAZPROM ........................................................... 21 AZ ÚJ MINISZTERELNÖK-HELYETTES ................................................................................ 21 A POLITIKAI ÖNGYILKOS .................................................................................................. 24 AZ ÉRDEKELLENTÉTEK .................................................................................................... 31 HARMADIK FEJEZET A VAGYONKEZELÉSI MEGÁLLAPODÁS ...................... 39 AZ ELNÖK KÉRDÉSE ......................................................................................................... 39 NYEMCOV TERVE ............................................................................................................. 44 A KIRÁLYI FOGADÁS ........................................................................................................ 50 NEGYEDIK FEJEZET A GAZPROM A TRÓNÖRÖKÖS ELLEN ........................... 56 A RÓMAI BIRODALOM ..................................................................................................... 56 BABILON .......................................................................................................................... 62 BIZÁNC ............................................................................................................................ 73 ÖTÖDIK FEJEZET A GAZPROM ELVESZÍTI A HANGJÁT .................................. 82 AZ ÚJ ÉV .......................................................................................................................... 82 ÜGYÉSZSÉG VAGY GAZPROM? ......................................................................................... 87 A TENGERALATTJÁRÓ ÉS A PISZTOLYGOLYÓ.................................................................... 94 NOSZTALGIA VAGY CSOKOLÁDÉ ...................................................................................... 98 DE-DE ÉS NEM-NEM ....................................................................................................... 105 HATODIK FEJEZET A PITYERI EMBER................................................................. 108 PUTYIN, A HÍRSZERZŐ .................................................................................................... 108 AZ „UTÓDLÁS” MACHINÁCIÓJA...................................................................................... 111 „HOL VAN AZ A PÉNZ?”.................................................................................................. 116 NE LOPD MEG A GAZPROMOT! ....................................................................................... 120 AKIK KIKERÜLTEK A LISTÁBÓL ...................................................................................... 125 HETEDIK FEJEZET ÉLJEN BELARUSZ! ................................................................. 127 A BOLDOG VEZETÉK....................................................................................................... 127 ÖRÖKRE ELNÖK ............................................................................................................. 133 AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG VÉGET ÉR..................................................................................... 139 NYOLCADIK FEJEZET A GAZPROM MINT FEGYVER ...................................... 145 GÁZFORRADALOM ......................................................................................................... 145 A TITOKZATOS KÖZVETÍTŐK .......................................................................................... 149 A HÁBORÚ ..................................................................................................................... 157 KILENCEDIK FEJEZET A GAZPROM A POKOL KÜSZÖBÉN ........................... 166 GÁZHALÁL ..................................................................................................................... 166

EGY MÉRGEZÉS TÖRTÉNETE ........................................................................................... 170 A GÁZBÓL SZÁRMAZÓ PÉNZ ........................................................................................... 174 GÁZÉRT EMBEREKET...................................................................................................... 180 A GÁZKAZÁN ................................................................................................................. 186 TIZEDIK FEJEZET NYUGATI HADJÁRAT ............................................................. 194 GÁZHUSZÁROK .............................................................................................................. 194 GERHARD SCHRÖDER ÉS A FORDÍTÁS NEHÉZSÉGEI ........................................................ 198 EGY SZERELEM TÖRTÉNETE ........................................................................................... 203 BAJ A TENGERFENÉKEN ................................................................................................. 210 A GAZPROM GYERMEKEI ............................................................................................... 212 TIZENEGYEDIK FEJEZET GAZPROMORSZÁG ................................................... 217 HAZAFIAS ÉRZÉS ............................................................................................................ 217 AZ ORSZÁG TULAJDONSÁGAI ......................................................................................... 221 A BOLDOGSÁG RECEPTJE ............................................................................................... 226 DALOK ÉS TÁNCOK ........................................................................................................ 228 A MI GÁZUNK ................................................................................................................. 230 TIZENKETTEDIK FEJEZET A SEMMI KÖZEPÉN ................................................ 234 A SEMMI JELLEMZŐI....................................................................................................... 234 A SENKI.......................................................................................................................... 236 KITŐL JÖN A TELEFON? .................................................................................................. 248 UTÓSZÓ ........................................................................................................................... 255 OROSZORSZÁG A CSŐBEN .............................................................................................. 255 NÉVMUTATÓ ................................................................................................................. 258 TÁRGYMUTATÓ ........................................................................................................... 265

ELŐSZÓ Az Oroszországban kitermelt gáz, amely a fél világnak meleget ad, mindig is fegyver volt, mégpedig veszélyes fegyver. Közvetlenül a második világháború után, amikor a Szovjetunióban elkezdték kiépíteni az első, a Szaratov-Moszkva gázvezetéket, a munkát a Hadmérnökségre bízták, amelynek vezetője Lavrentyij Berija volt.

Különben abban az időben Berija irányította a szovjet atombomba előállítását is, úgyhogy a gázvezeték kiépítése és az atombomba tényszerűen is egymáshoz volt mérve, a gázvezetéket hadifoglyok, elsősorban német hadifoglyok építették.

Aztán Sztálin meghalt, Beriját agyonlőtték, Nyikita Hruscsov pedig egyik kezével áldását adta a berlini fal építésére, a másikkal pedig magához akarta édesgetni Európát a szovjet gáz segítségével.

1960-ban Hruscsov szerződést kötött az olasz ENI kőolaj- és földgáztársaság elnökével, Enrico Matteivel kőolaj és földgáz szállításáról. De ha kőolajat lehetett tankhajókkal szállítani, a gázszállításhoz vezetékekre volt szükség, a szovjet vezetékektől viszont az európaiak féltek. 1963-ban az amerikai elnök, John Kennedy nyomására a német kancellár, Konrad Adenauer felbontotta a már megkötött szerződést, és betiltotta, hogy a Szovjetuniónak nagy áteresztőképességű csöveket szállítsanak.

Ekkor gázvezetékcsöveket kezdtek el gyártani Szibériában, amelyekre ráírták, hogy „Nesze neked, gázcső, Adenauer!”, mint ahogyan nemrégiben még a tankokra írták fel, hogy „Irány Berlin!”.

Hiszen a gáz is fegyver.

Enrico Mattei pedig, aki arra törekedett, hogy véget vessen a Szovjetunió ellen irányuló kőolaj- és földgázblokádnak, titokzatos körülmények között vesztette életét, amikor közvetlenül a Hruscsovval történt találkozót követően és nem sokkal a Kennedy amerikai elnökkel megvalósítandó találkozója előtt lezuhant a helikopterével. Az a hír járta, hogy meggyilkoltak, és halálának oka a Szovjetunióval kötött megállapodás volt. Kideríteni ezt azonban senkinek sem sikerült, mivel minden nyomozó és újságíró, aki Mattei halálának körülményeit kutatta, szintén meghalt vagy nyomtalanul eltűnt.

A gáz veszélyes fegyver!

A gáz azonban mégiscsak eljutott Európába. 1970-ben az NSZK kancellárja. Willy Brandt és Leonyid Brezsnyev aláírta azt a gázcsövekről szóló legendás szerződést, amelynek értelmében Németország nagy áteresztő képességű gázcsöveket kezdett el szállítani a Szovjetuniónak, a Ruhrgas pedig szovjet gázt vásárolt. 1973. október 1-jén. 13 óra 15 perckor először indult el a gáz a Szovjetunióból Európába.

Az amerikaiak hosszú éveken át igyekeztek rábeszélni Willy Brandtot, hogy álljon el a Szovjetunióval kötött szerződéstől. Schultz, az Egyesült Államok külügyminisztere már 1980-ban Bonnba repült, hogy lebeszélje az NSZK-t a gázvezeték építéséről. Az amerikaiak azt mondták, hogy egy hadművelet esetén az oroszok egyenesen a gázvezetékből fogják feltankolni a tankjaikat, és a vezetékeik révén néhány nap alatt el fogják tudni foglalni egész Európát.

Egy évtized elteltével az orosz tankok kivonultak Európából. A vezetékek azonban maradtak. Meg a félelem is.

Mégiscsak fegyver a gáz.

A Gazprom volt elnökhelyettese. Vjacseszlav Seremet is szerette hangoztatni, hogy a gáz hasonló a fegyverhez: „Ég, robban és fojtogat” – mondogatta Seremet. És ez a mondása nagy népszerűségnek örvendett a gázosok körében.

Az európaiak egytől egyig félnek az orosz gaztól, és riasztó számokat hoznak fel ennek igazolására: Finnország például 100%-ban a Gazpromtól importált gáztól függ, Ausztria 75%-ban. Németország 45%-ban. De bármilyen furcsa is, félnek a gáztól Oroszországban, sőt, még magában a Gazpromban is. A vállalat régi rókái azt mondják, a gázkitermelést mindig a legnehezebb, a leghálátlanabb munkának tartották a cég más üzlettevékenységeihez képest. Éppen ezért a Gazprom mindig igyekezett, hogy a munka frontját ne korlátozza kizárólag a gázkitermelésre, éppen ellenkezőleg, egyre jobban és jobban kiszélesítette azt. Gáz lengi körül mostanában a futballklubokat, a különféle villamos műveket, újságokat, tévécsatornákat, nyugdíjalapokat, biztosítási társaságokat, bankokat, légitársaságokat.

Csak Oroszország területén a Gazprom vezetékeinek hossza 463.000 kilométert tesz ki. Ez tízszer több, mint az egyenlítő hossza.

Több, mint a Föld és a Hold távolsága. A Gazprom vezetékei elegek lennének végső soron ahhoz, hogy a Holdat a Földdel összekössék.

A Gazpromtól annyira félnek, a Gazpromot annyira dicsérik, hogy úgy fest, nem jut idő arra, hogy akár egy pillantást is vessenek rá, miként épül fel, hogyan is néz ki belülről. Hogy milyen állapotban van mostanság ez a hatalmas orosz fegyver, amelyet még Berija és Hruscsov kovácsolt, Brezsnyev és Koszigin használni tanult, és amelyet Csernomirgyin és Vjahirev Putyin kezébe adott. Nem rozsdásodott-e meg véletlenül? Tényleg olyan veszélyes-e? És végül, szét lehetne-e szerelni, hogy feleletet kapjunk ezekre a kérdésekre?

Az első szavak, amelyeket Jegor Gajdar, Jelcin megbízott miniszterelnöke mondott nekünk, amikor a gázzal kapcsolatos interjút kértünk tőle, ezek voltak: – Minek kell ez maguknak? Nem értik, hogy meg fogják magukat gyilkolni? Tudják maguk, mibe akarnak belemászni?

– Még nem tudjuk.

Első fejezet – A MEGMARADÁS ÖSZTÖNE

Kitüntető száműzetés Moszkvától úgy húsz kilométerre, a Kalugai sugárúton, jobbra, hurkot téve a híd alatt, keskeny, de jól kiépített út vezet, amelynek elején tábla tiltja a behajtást. Mi azért behajtunk. Reggel van. Időről időre apró szemű eső kezd szitál ni. Az út kihalt. Egyetlen kocsival se találkozunk. Egyetlen kocsi sem megy előttünk, egyetlen egy sem jön mögöttünk. Augusztusi erdő vesz körül bennünket, érett berkenye tarkítja, de az erdő még zöld, sűrű, és jól elrejti, ami rajta túl van.

Lassan hajtunk. Nehéz lenne elképzelni, hogy közlekedésiek ellenőrizzék a sebességet ebben a parkban, amit direkt a fejesek populációjának védelmére hoztak létre. De a túlnépesedett és dugókban fulladozó Moszkva után kellemes érzés lassan autózgatni ezen az üres és az erdőben kanyargó úton. Kicsit ráz bennünket a hideg. Talán a szokatlanul korai kelés miatt, hiszen az, akihez megyünk, mint egy parasztember, hajnalban kel, és az interjú időpontját reggel nyolcra jelölte meg. De az is lehet, hogy az izgalom, az amiatt érzett újságírói lámpaláz teszi, hogy mindjárt meglátjuk az embert, aki, mint véljük, azon kevesek közül való, akik nem tönkretették az országot, hanem lehetőségükhöz mérten meg akarták óvni. Azt az embert, aki, amikor a terroristák túszokat szedtek, Oroszország történetében talán egyetlenként mindenek előtt arra törekedett, hogy megmentse a túszokat, nem pedig arra, hogy mindenek előtt, bármi áron is megsemmisítse a terroristákat. Azt az embert, aki, mint gondoljuk, ha hatalomra került volna, más sors várt volna ránk. Vagy egyszerűen csak idealizáljuk őt? Mindenesetre ráz bennünket a hideg.

Az erdő véget ér. Beérünk egy településre. Az utat jobbról is, balról is egyforma, zömök, meglehetősen nagy, de villáknak mégis kicsi házak szegélyezik, amelyek három méter magas kerítések mögé rejtőznek. A városi folklórban ezeket „gazpromos dácsáknak” hívják; olyan településeket jelölnek, melyeket a Gazprom legfelső vezetői és

olyan magas rangú állami hivatalnokok részére építettek, akiknek valamilyen okból nem jutott dácsa az elnöki adminisztráció tagjai részére felépült épületek között a Rubjlovszkoje sugárúton.

Amennyire tudjuk, az az ember, akihez jöttünk, nem azért lakik itt, mert létrehozta a Gazpromot, hanem azért, mert orosz nagykövetként teljesít szolgálatot Ukrajnában. Amennyire tudjuk, ennek az embernek nincs saját ingatlana, palotája vagy villája, van ugyanakkor egy réges-rég kialakult életvitele, amely feltételezi, hogy mindenképpen kapjon egy tisztességes dácsát, legyen az minisztériumi, testületi vagy kormánytagoknak kijáró.

Odaérünk az ellenőrző kapuhoz. A sorompónál szolgálatot teljesítő őrök megtalálják listájukon autónk rendszámát, egy fémrúdra erősített tükör segítségével benéznek a kocsi alá, és a sorompó felnyílik. A sorompó után jobbra kell fordulnunk, aztán balra, majd megint balra az üres utcákon, amelyeket háromméteres kőkerítések öveznek. A település virágzó arab városra emlékeztet: a falakon kívül semmi élet jel, minden a falakon belül zajlik.

Leparkolunk a kocsival. A vak kerítésfalban kis kapu nyílik ki előttünk. Belépünk, és egy kertben találjuk magunkat. Sok-sok virág.

Csodás alma- és körtetermés. Hatalmas üvegház, amelyben a mennyezethez erősített, vastag oszlopok meredeznek, hatalmas paradicsomokkal rakottan. Egy nem éppen fiatal, kinézetre mogorva, de egyébként kedves testőr fogad bennünket, és a ház mellett, a kerten át egy lugasba vezet minket, miközben beszélgetéssel köti le érdeklődésünket. Ha vécére akarunk menni vagy kezet akarunk mosni, megtehetjük az őrházban, ahol még másik három őr üldögél és futballmeccset néz a tévében. Ha érdekel bennünket a Gazprom, mindenképpen el kell repülnünk a Jamal-félszigetre, meg kell csodálnunk helikopterről a Nagy Keresztet, és el kell mennünk erre és erre a lelőhelyre, amelyet mind a mai napig ez és ez az ember, egy derék fickó vezet. A testőr beszédéből kitűnik, hogy patrónusának védelmét minimum húsz éve látja el, és alaposan ismeri a patrónusa által létrehozott társaságot.

– Helyezzék kényelembe magukat, Viktor Sztyepanovics azonnal jönni fog. Öt perc múlva nem a főbejáraton, hanem a hatalmas ház egy kis oldalajtaján megjelenik Viktor Sztyepanovics Csernomirgyin, az egy-

kori szovjet gázipari miniszter, a Gazprom alapítója, Oroszország kormányának volt miniszterelnöke, aki ma Oroszország ukrán nagykövete, vagyis kitüntető száműzetésben tartózkodik. Komótosan jön elénk. Kényelmes, vastag, barna színű pulóver van rajta. Valami ősz ragadozómadár-fejet viselő, totemisztikus medvére hasonlít, esetleg Diocletianus római császárra, aki elvonult a világtól, hogy káposztát termesszen: kissé horgas orr, bozontos szemöldök, szigorú tekintet.

Amint felénk közeledik, mosolyog, aztán kezet szorít velünk, miközben tetőtől talpig végigmér bennünket, mintegy azt kérdezve, tényleg komolyan érdekel-e minket a Gazprom. S miután úgy dönt, hogy tényleg komolyan, beinvitál bennünket a lugasba. Háttal a fal felé, szemben a bejárattal leül és mesélni kezd.

Lassan beszél. Tiszteletteljesen elősorolja összes elődjét a gázipari miniszteri székben. Mind a mai napig népgazdaságnak hívja a gazdaságot, és úgy tetszik, eleget akar tenni valamely szovjet kánonnak a munkaeredményeket felmutató elbeszélésében: Kellenek bele nyílt tekintetű, becsületes arcú, remek fickók, kell benne lennie fényes jövőképnek, hősies munkáról szóló romantikának, a konfliktusok pedig, ha vannak egyáltalán, a jó és a rossz konfliktusai kell legyenek. Mintha csak illusztrálni akarná azt a szovjet posztulátumot, hogy az embereket kizárólag jó szándék mozgatja, Csernomirgyin azt mondja: – A lelőhelyeken kezdetben tiltakoztak a gáz ellen: „Nem, miféle gázról beszélnek! Mindannyian itt fogunk felrobbanni!” – Majd megértően folytatja: – Persze, a gázhoz hozzá kell szokni… De mihelyt hozzászoktak, mihelyt a közelébe kerültek, gyorsan növekedni kezdett rá az igény. A 80-as években a Szovjetunióban minden iparágban csökkent a növekedés üteme, kivéve a miénket. Micsoda tempót vettünk fel! Ha egyszer már kapcsolatba kerültél a gázzal, nem tudsz leállni. Vonz magához.

Csernomirgyin hanglejtése csak akkor változik meg, amikor elbeszélésében a peresztrojka időszakához ér. Elbeszélésében megjelenik egy új szereplőtípus, a populistáé. Amikor arról az időről beszél, amelyben Mihail Gorbacsov lett az SZKP KB főtitkára, Csernomirgyin azt mondja: – Kezdetben mindannyian eufóriában voltunk. Andropov, majd Csernyenko után egyszer csak jön ez a fiatal, szimpatikus Mihail

Szergejevics, és papír nélkül mond beszédet – mindannyian fellelkesültünk. Igaz, később aztán kiderült, hogy több a beszéd, mint a tett. Hiszen akkoriban, a 80-as évek végén én a KB tagja voltam, részt vettem az összes plénum munkájában. Meglehetősen gyorsan világossá vált minden. Minden csak duma volt: a pluralizmusról, a demokráciáról. Amikor kezdték megválasztani a vállalatok vezetőit, számomra száz százalékig világossá vált, hogy elbukunk. Már az első gyárigazgató-választási hullám elsöpörte az igazi, vezetésre termett embereket. Jöttek a populisták. Akkor elhatároztam, hogy valamit tenni kell, meg kell menteni a gázipart.

Csernomirgyin mesél, közben bejön hozzánk a lugasba egy nem éppen fiatal, kötényes nő, aki teát hoz. Kitölti a teát, alátétes poharakba, ahogy az a Szovjetunióban dívott. A teához mákos szárazsüteményt és gyümölcspasztillát kínál.

Ugyanilyen teasüteményt és gyümölcspasztillát árultak annak idején a szovjet boltokban, és nemcsak amiatt számítottak finom nyalánkságoknak, mert azokban az időkben nyalánkságok dolgában elég rosszul álltunk, hanem azért is, mert ez a pasztilla tényleg finom, a teasütemény tényleg a hazai sütőipar nagy vívmánya, a teát pedig alátétes pohárból inni tényleg kellemes.

– Kínálják meg magukat! – mondja Csernomirgyin. És ez a kis epizód a teával minden szónál többet árul el a logikájáról: Ha demokráciát építesz, ha pluralizmusra törekszel, ha hirdeted a nyugati értékeket, valóban le kell mondanod arról a szokásról, hogy alátétes pohárból idd a teát? Tényleg le kell mondanod a teasüteményről meg a pasztilláról? Tényleg le kell rombolnod – amint Csernomirgyin mondja – a népgazdaság jól kialakított és kifogástalanul működő ágazatát?

Csernomirgyin lényegében arról mesél nekünk, miként ment végbe a csoda: a Szovjetunió szétesett, a szovjet gázipar viszont nem.

Az árliberalizáció következtében a szovjet vállalatok többsége csődbe jutott, a gázipari vállalatok azonban nem; megmaradtak állami tulajdonban, és szolgálják a közjót. Csernomirgyin mesél, és elbeszélése mindössze egyetlen eldöntetlen kérdést hagy maga után; miért van az, hogy ő, Csernomirgyin, aki ezt a csodát véghez vitte, nem lett az ország vezetője, nem lett a nép vezére, hanem ha mégoly kitüntető pozícióba is, de végeredményben száműzetésbe került,

vagy másképpen, ha mégoly kitüntető is, de mégiscsak nyugállományba vonult?

A Gazprom városai Megyünk a Jamal-félszigetre. Itt, a Jamal-félszigeten minden város a gáz miatt és a gázból származó pénzen épült. Az utóbbi években épített települések egyszerűen csak gázipari kaszárnyák. Ezeknek nincs állandó lakossága, a lakosság turnusonként változik, havonta egyszer vagy kétszer. Nincs itt sem állami adminisztráció, sem önkormányzat. A Novozapoljarnij nevű településnek például még csak polgármestere sincs – itt mindenki a Gazprom menedzsere vagy munkatársa. Novozapoljarnijban a Gazprom vagy annak szimbóluma – egy G-t formázó gázégő – tekint le mindenhonnan, mint a Nagy Testvér szeme. A Gazpromot hirdetik az utcai hirdetőtáblák, a Gazprom van az üzletek kirakataiban, az étterem tányérjain és kanalain, a szálloda bútorain, a golyóstollakon, az öngyújtókon és a hivatalos papírokon. Az egyetlen bank itt a Gazprombank. Novozapoljarnijban sajnálkoznak, hogy nincs templomuk. A szomszédos Jamburgban viszont építettek egyet a Gazprom-ternplomot.

Csupán a régi, még a szovjet korszakban épült városok, az olyanok, mint Novij Urengoj vagy Nadim emlékeztetnek itt a szokványos településekre. Novij Urengojban még négy egyetem is van. A legészakabban fekvők a világon, olyanok, amelyek az örök fagy birodalmában találhatók. Novij Urengojban több mint százezer ember él, és mindannyian sajnálják, hogy Csernomirgyin előde, a volt gázipari miniszter, Szabit Orudzsev éppen ezt a helyet választotta ki a város számára. A város egy magaslaton áll, kitéve mindenféle szélnek, távol minden közlekedési csomóponttól. Sokaknak meggyőződése, hogy ha Novij Urengojt húsz kilométerrel arrébb lehetne tolni, az élet itt sokkal kellemesebb volna.

Igaz, a városnak van vasútvonala, csak éppen nem működik. A Szalehard-Igarka vasútvonalat még 1949-ben kezdték el építeni. De Sztálin halála után amnesztiát hirdettek, így aztán nem maradt, aki a

vasútvonalat tovább építse, mivel a sitteseken kívül nem volt olyan vasútépítő munkás, aki az örök fagy birodalmában vállalta volna a munkát. Az építkezést abbahagyták, a vasútvonalról pedig megfeledkeztek. Még ma is csak „holt útnak” nevezik. És a helybéliek titkon sajnálják azt az amnesztiát.

Az itteniek elmesélik, hogy Viktor Csernomirgyin, amikor a Szovjetunió gázipari minisztere volt és helikopterén ideérkezett, hogy ellenőrizze a környéket, nagyon elégedetlen volt Novij Urengojjal. Úgy vélte, hogy az efféle településeknek ideigleneseknek kell lenniük, mivel az örök fagy birodalmában állandó lakosoknak nem kell élniük. A város állandó lakosai pedig mintha némiképp sértve éreznék magukat Csernomirgyin e szavai miatt. Az utcákon ilyen plakátok láthatók; „Novij Urengoj – a jövőm”.

Mindeközben senki sem akar itt megöregedni: mindenki moszkvai, pétervári vagy más nagyvárosbeli lakásra gyűjt, hogy az első adandó alkalommal mindent itt hagyjon és elmenjen oda, ahol nincs nyolc hónapig tartó északi sarki sötétség. Novij Urengojban nemrégiben még temető sem volt. Senki sem akart itt meghalni.

Nemrégiben azonban lett temető is, mert nem mindenkinek sikerül innen elmennie.

A gázosoknak itt saját világképük és saját „gazpromos” nyelvük van. A kitermelés (dobicsa) szót úgy mondják ki, hogy a hangsúlyt az első szótagra teszik. A világ gázkitermeléssel nem foglalkozó többi részét Földnek nevezik. Az új váltás dolgozói a „Földről” jönnek, a régiek a „Földre” térnek vissza – mintha csak valami űrhajósok lennének. A munka helyszínét az itteni nyelv azonban nem Kozmoszként, hanem „Északként” emlegeti.

A Gazprom birodalmán kívül itt mindössze a nyenyecek, Jamal őslakosai élnek. Ők nem a gáztól, hanem a rénszarvasoktól függenek.

– Még nem tudni pontosan, ki kit terelget – tréfálkoznak a gázosok –, hiszen a rénszarvas nem valami kezes állat. Maguk terelgetik magukat, és mohát legelnek. Ha az egyik helyen lelegelték, odébbállnak. A nyenyecek meg utánuk: figyelik őket, hogy ne széledjenek szét.

A nyenyecek időnként bejönnek a gázosok városkáiba élelmiszerért meg vodkáért. Azok a melósok, akik még csak nemrégiben

érkeztek ide a „Földről”, kiszállingóznak a tornácra és megkérik a nyenyeceket, hadd fényképezkedhessenek le a rénszarvasokkal. A gázkitermeléseken nyenyecek általában nem dolgoznak. Meséltek nekünk egy nyenyec gázos szakemberről, aki elvégezte az iskolát, fúrómesterként dolgozott a kitermelésen, aztán otthagyott mindent és visszament rénszarvast őrizni. Régi ismerőseinek így magyarázta a dolgot: – Ti akkor keltek, amikor parancsolják, oda mentek, ahová parancsolják, azt csináljátok, amit parancsolnak. Én is így éltem másfél éven át, de ez nekem kínszenvedés. Itt pedig most már a magam ura vagyok.

A gázosok a vállukat vonogatják. Aztán hozzáteszik: – Végső soron meg lehet érteni.

Amikor a gázosok a munkájukról beszélnek, mindig valami északi romantikával kezdik, és végül mindig a pénznél kötnek ki.

Amikor Mihail Volnov fúrómesterrel felkapaszkodunk a fúrótoronyra, beosztottjai azt mondják: – Egy új lelőhely elfoglalása, a gázláng meggyújtása a vadaknak mindig nagy boldogságot jelent. Az egész tundra minden állata idesereglik olyankor megmelegedni. Rénszarvasok, rókák, sarki rókák – sorban, mind.

– Hagyjátok már, ezt a kitermelők csak hazudják. Amikor a gáz kitör, a föld annyira megremeg, hogy úgy érzi az ember, mindent elpusztít. Miféle állatok jönnének olyankor ide? Ha én állat lennék, a helyükben minél messzebb menekülnék a gáz elől. Bár ki tudja?

Lehet, hogy mégsem hazudnak.

– Igen, olyankor, amikor a gáz kitör, érzed, mitől kell félned. A természettől. Hiszen a gáz is a természet része. Szinte él.

– Pontosan. Olyan forróság van olyankor, hogy még télen, akár mínusz negyven fokban is egy szál gatyában lehet járni.

Felmászunk a fúrótoronyra. Apró szemű eső esik, az eget egész nap sötét fellegek borítják. Odafent úgy fúj a szél, hogy az ember azt érzi, mindjárt leszakítja a fejét. A gázosok által legkedveltebb időszak ez. Az ősz. Augusztus eleje.

– Szerencséjük van, hogy ilyenkor érkeztek. Fagy nincs még, hőség sincs, nincsenek szúnyogok meg muslicák se – örvendeznek az időjárásnak a gázosok.

Az elterjedt gazpromos szólás viszont, amelyet, azt mondják, Vjacseszlav Seremet, az igazgatótanács volt elnökhelyettese ötlött ki, így hangzik: „Akármiről is beszélnek, mindig a pénznél lyukadnak ki”. És az időjárásról szóló beszélgetés hamarosan a pénzre terelődik át.

– De hát mit nekünk az időjárás? Mit nekünk a fagy? – mondja Volnov. – A fagy minket nem riaszt el, csak fizessenek – és ezzel a beszélgetés újra visszatér a gázosok romantikájához. – De amikor nincs fizetés, a társaság akkor se széled szét. Hová is mennél, ha egyszer fúrómester vagy? A 90-es években például nem fizettek, mégse mentem el. Seftelni menni alantas dolog. Mégiscsak fúrómester vagyok! Fúrómesternek pedig születni kell. Isteni adottság – és megint csak visszatér a pénzre. – Túlórázni persze nem hagynak bennünket. A könyvelés szigorú, a túlmunkáért nem fizetnek. A megengedett keretek között persze a maximumot akarjuk ledolgozni.

A fúrótornyon, bármilyen legyen is az idő, dolgoznak. A többi területen – új gázmező elfoglalásán, a kitermelésen, a karbantartáson – korlátozások vannak. Amikor mínusz negyvennyolc foknál hidegebb van, a gázosok nem dolgoznak. És nem az emberek miatt.

– Hiszen az ember mindent kibír, a fém viszont törik – mesélik –, ha hidegebb van, mint mínusz negyvennyolc fok, a fém törékennyé válik. Ezért olyankor nem szabad semmiféle karbantartást sem végezni. Az ember viszont mindent kibír.

Télen errefelé a hőmérséklet általában nem emelkedik mínusz negyven fok fölé. A szél leveri az embert a lábáról. Már ahhoz is, hogy a kocsitól eljusson az iroda tornácáig, bátorságra van szükség.

A fúrótorony tetejére a lakókocsikból kötél mentén és csak csoportosan indulnak el, másként a szél lesodorja az embert az árokba, és tavaszig meg se találják. A gázkitermelők havi váltásokban érkeznek ide, ki honnan: Moszkvából, Ufából, Tyumenyből, Krasznodarból. Direkt ilyenkor jönnek, még akkor is, ha újévre otthon hagyják az asszonyt meg a gyerekeket. Hiszen a kitermelésen a fizetés a tervteljesítéstől függ: minél több gázt termeltek ki, annál

többet fizetnek. Télen pedig mindig több gázra van szükség, ezért a téli hónapok a legjövedelmezőbbek, a legkifizetődőbbek.

– Azt szoktuk mondani: majdnem harctéri körülmények közőrt dolgozunk – büszkélkednek a gázkitermelők. – És amivel dolgozunk, ég, robban és fojtogat. Mint a háborúban. Így hát mi is harcolunk. A gázosoknak ez a boldogsága: hogyan lehet minél tovább kibírni. Aki mindenkinél tovább bírja, az a legboldogabb. És nem nagyon dönthető el, a munka szeretete vagy a magas fizetés tart ja-e itt az embereket. És nem nagyon dönthető el, belefogtak-e volna szeretett munkájukba, ha nincs ez a magas fizetés. És nem kell azt gondolni, ellentmondás van abban, hogy az emberek úgy akarják szeretett munkájukat végezni, hogy közben magas fizetést is kapjanak érte. Szergej Gyegtyarjov, a Novozapoljarnij lelőhely kitermelési helyettes vezetője arról próbált meggyőzni bennünket, hogy a legfőbb, ami a gázosokat északra vonzza, az a pörgés; miközben azonban a pörgésről beszél, szinte elkerülhetetlenül a pénzre fordítja a szót: – Micsoda pörgés volt az, amikor beindították az egyik telepet, aztán a másikat! Lélegzetelállító. Most is jó persze, aranyidők járnak, egyszerűen csak nem szabad akadályozni a gáz útját. És akkor feltör.

2012-től viszont elkezdődik a kompresszoros korszak, az keményebb dolog lesz. Addig viszont még megerősödünk itt egy kicsit.

Hamarosan megépül az uszodánk. Konditermünk, teniszpályánk, röplabdapályánk már van. A szociális ellátás nagyon jó, minden megszületett gyerek után komoly pénzeket fizetnek. Évi egy hazautazás ingyenes. Kapunk kedvezményes hitelt, ez nagyon vonzó. Persze gondolatban mindenki a szabadságot dédelgeti. A szociális juttatások viszont itt tartják.

A megmaradás ösztöne Jegor Gajdar, a Jelcin-korszak volt megbízott kormányfője, ha megkérdezik tőle, hogyan és miért hozta létre Csernomirgyin a Gazpromot, azt válaszolja:

– Csernomirgyin nem ostoba. Rájött, hogy a régi minisztériumi szisztéma összeomlik. A szovjet minisztérium olyan rendszer volt, amelyik szorosan hozzá volt nőve az autoritárius hatalomhoz. A minisztérium addig maradt életben, ameddig teljesítették a parancsokat. Ahhoz, hogy a parancsok teljesüljenek, fegyveres hatalomra van szükség. Minden embernek fel kell fognia, hogy ha nem teljesíti a parancsokat, a fegyveres hatalom vagy börtönbe ülteti, vagy kivégzi.

Mihelyt meggyengült a fegyveres hatalom, parancsuralommal kormányozni nem lehetett tovább. Márpedig a nyolcvanas évek közepére meggyengült. És Csernomirgyin rájött, hogy a gázipar megmentése érdekében az embereket nem erőszakkal kell munkára fogni, hanem érdekeltté kell őket tenni. Rájött, hogy az emberek nem azért fognak dolgozni, mert különben börtönbe csukják őket, hanem mert ők maguk előnyösnek érzik, ha végrehajtják a vezetéstől kapott utasításokat.

Gajdar a „rájött” szóval valójában egy hatalmas struktúra bonyolult reorganizációs folyamatát írja le, azét a struktúráét, amely még ma is vagy félmillió embert foglal magában, a szovjet időkben pedig ennek egy harmadával többet. Csernomirgyin, mielőtt belekezdett volna a reformokba, elkezdte Nyugatra küldeni az embereit: Németországba, Olaszországba.

– Akkoriban azt mondtam – emlékszik vissza Csernomirgyin –, hogy olyan rendszert kell létrehoznunk, amelyet akkor se tudnak tönkretenni, ha egy hülye fog a vezetés élére kerülni. Áttanulmányoztuk a világon létező minden rendszert, és mindenből a legjobbat alkalmaztuk: technológiában is, berendezésekben is.

Hogy ne lehessen tönkretenni, a rendszernek „hülyeállónak” kellett lennie!

Mintapéldának az ENI-t, az olasz állami gázipari vállalatot vette alapul.

– A legnagyobb akadályt – emlékszik vissza Csernomirgyin – Rizskov jelentette. Nyikolaj Rizskov. A Szovjetunió Minisztertanácsának utolsó előtti elnöke. A peresztrojkának ez a fő közgazdásza alapjában véve azzal vonult be a történelembe, hogy nyilvánosan kijelentette, éjszakánként állítólag sír amiatt, hogy nőnek az árak. Az újságok aztán még sokáig úgy jelentek meg, hogy mindenféle karikatúrákat hoztak le a síró Rizskovról. Rizskov sírt, az árak

viszont nem hallgattak rá, és Rizskov nem fogta fel, hogy az árak már sohasem fognak engedelmeskedni neki.

1989-ben azonban, amikor Csernomirgyin konszernné alakította át a minisztériumát, a döntés Rizskovtól függött.

Csernomirgyin elmeséli, hogy a konszern ötletével felkereste néhányszor Rizskovot. Mindenféle sémákat rajzolt le neki, magyarázott, beszélt- beszélt-beszélt késő estig. Egy ilyen beszélgetés végén Rizskov megkérdezte: – Vagyis, ha jól értem, nem akarsz miniszter lenni? – Még mindig azt hitte, hogy a Szovjetunióban van értelme miniszternek lenni.

– Nem, nem akarok – válaszolta Csernomirgyin.

– És nem leszel kormány tag sem? – értetlenkedett Rizskov. – És felfogod, mit veszítesz ezzel? A dácsát, a privilégiumaidat?

– Igen, felfogom.

– Te magad akarod?

– Én magam. Értsd meg Nyikolaj Ivanics, már nem fontos, hogy miniszter legyen az ember. Részvénytársaságot alapítunk.

Rizskov kételkedett.

– Mennyi helyettesed van most? – kérdezte.

– Három első és nyolc rendes – felelte Csernomirgyin.

– Nos, ha én most elengedlek, holnap viszel magaddal húsz helyettest!

– Minek? Nem kell nekem húsz helyettes. Elég lesz kettő is.

Csernomirgyin úgy ment el éjfél után Rizskovtól, hogy a Minisztertanács elnökét abban a meggyőződésben hagyta ott, hogy a gázipari miniszternek elment az esze. Csernomirgyin a minisztériumba hajtatott, ahol két, a tervbe beavatott helyettese várta: Rem Vjahirev és Vjacseszlav Seremet. Már a kocsiban csörgött a telefonja: „A gázipari minisztérium állami konszernné alakításának kérdését holnap a Minisztertanács ülésén meg fogjuk vitatni”. Annak az 1989es éjszakának hátralevő részét Csernomirgyin, Vjahirev és Seremet azzal töltötték, hogy kigondolták, miként adják elő akciójukat az ülésen. Csernomirgyinnek előzetesen csak a Minisztertanács elnökhelyettesével, Batanyinnal sikerült beszélnie. Ő azt ígérte:

„Segíteni se fogok, mert nem értek vele egyet, de akadályozni se fogom”. És megtartotta a szavát. Csernomirgyin felszólalását a Minisztertanács hallgatásba burkolózva fogadta. A kormány többi tagjának reakciója a hitetlenkedés volt. És akkor magához vette a szót Alekszandra Birjukova, a Minisztertanács másik elnökhelyettese, aki a könnyűiparért volt felelős.

– Meghallgattam, amit az imént a miniszter mondott – emlékszik vissza a szavaira Csernomirgyin –, de semmit sem értettem belőle. Viszont azt akarom mondani: miért ne próbálnánk ki? Mitől féljünk? A minisztert jól ismerjük. Soha semmi kifogásunk vele szemben nem volt. Ha nem sikerül neki, a fejét vesszük és visszaállítjuk a helyükre a dolgokat.

A Szovjetunió Minisztertanácsa ezután nem egészen két évig létezett, mint ahogy magának a Szovjetuniónak is kevesebb mint két éve maradt már csak hátra. Az ülés résztvevői viszont azt hitték, hogy bárkinek is a fejét tudják még venni, hogy bármit is vissza tudnak még a helyére állítani. Valójában azonban már semmit sem tudtak tenni. Nem sokkal azután, hogy a Gazprom megszűnt minisztériumnak lenni, a Minisztertanács elnöke, Rizskov a Legfelsőbb Tanács ülésén beszédet mondott, és a szónoki emelvényről kinyilvánította, hogy a Szovjetunióban az árak mesterségesen alacsonyan vannak tartva, azokat minimum a kétszeresükre kell emelni, a kenyérét pedig legalább a háromszorosára. Rövid időn belül az egész országban eltűntek az áruk a polcokról. Az országban bevezették a jegyrendszert. 1990. december 26-án a hatvanegy éves Rizskov nyugdíjba vonult. A szovjet miniszterelnöki poszton Valentyin Pavlov váltotta fel. Pavlov annak reményében, hogy kezelni tudja a gazdasági válságot, pénzreformot próbált bevezetni, a reform azonban nem vezette ki az országot a válságból, csupán az embereket bőszítette fel, akik a reform ideje alatt elveszítették a pénzüket.

A Szovjetunió meglehetős gyorsasággal szétesett. Több köztársaság kormánya nyíltan szabotálta a szövetségi kormány döntéseit, amelyeket a belügyeikbe való beavatkozásnak nyilvánított. Csak a Gazprom volt képes rá, hogy biztonságosan a fennhatósága alatt tartotta a Szovjetunió egész területén húzódó vezetékeit és lelőhelyeit.

1991. augusztus 19-én a szovjethatalom utolsó kísérletet tett arra, hogy megmentse magát. A Szovjetunió alelnöke, Janajev, a KGB elnöke, Krjucskov és a védelmi miniszter, Jazov fordulatot akartak véghezvinni, és kiszorítani a hatalomból a Szovjetunió elnökét, Mihail Gorbacsovot. Támogatta őket ebben Pavlov miniszterelnök is.

A kísérlet megbukott, ráadásul az összeesküvők nem Gorbacsov elnökkel kerültek szembe, akit házi őrizetbe vettek krími dácsáján, hanem Oroszország elnökével, Borisz Jelcinnel, akinek sikerült ellenállást szerveznie Moszkva utcáin és megszereznie előbb a nép támogatását, aztán a hadseregét is. Ténylegesen ettől a pillanattól szűnt meg létezni a Szovjetunió, minden minisztériumával együtt.

Jogilag a Szovjetunió 1991 decemberétől nem létezik, amikor is Oroszország elnöke, Borisz Jelcin és Ukrajna elnöke, Leonyid Kravcsuk, valamint Belorusszia Legfelsőbb Tanácsának elnöke, Sztanyiszlav Suskevics aláírták a belovezsszki egyezményt.

A Gazprom, amely évente több mint 800 milliárd köbméter gázt termel ki és ezzel a kitermelés mennyiségét tekintve első a világon, a Gazprom, amely 160 ezer kilométer hosszú vezetékrendszerrel, 350 kompresszorállomással, 270, a gáz komplex előkészítését végző ipari berendezéssel, néhány ezernyi földgázforrással és néhány tucatnyi földalatti tárolóval rendelkezik, elveszítette vezetékrendszere egyharmadát, lelőhelyei egyharmadát és a kompresszorállomások egynegyedét.

De a Szovjetunióval és bármelyik minisztériumával ellentétben továbbra is létezik.

Második fejezet HÁZUNK A GAZPROM

Az új miniszterelnök-helyettes 1992. május 30-án Vlagyimir Lopuhin, a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter meg kellett védje a kormányülésen az ország kőolaj- és földgáziparára vonatkozó reformkoncepcióját. Pontosabban akkor még csak a kőolajéra vonatkozót. Lopuhin miniszternek ugyanis a földgázágazat nem volt ínyére. Anatolij Csubajsz, az oroszországi privatizáció ideológusa azt mondja, hogy a Gazprom technológiailag különbözött minden más ipari ágazattól. Felosztani és hatalmat gyakorolni felette tulajdonképpen lehetetlen volt.

Az autógyártásban például, mondja Csubajsz, minden gyárigazgató független gazdának, valamiféle hűbéri kisfejedelemnek érezhette magát. A kőolajiparban ugyanez volt a helyzet. Egy nagy gyár igazgatója vagy egy kőolaj-kitermelő igazgatója isten és cár volt a maga régiójában. A gyárak és kőolaj-kitermelők igazgatói kezdetben ellenszegültek a privatizációnak, de mivel elkülönültek egymástól, előbb-utóbb beadták a derekukat. A Gazprom egészen más ügy volt. A Gazprom úgy tartotta magát, akár egy erőd. A kőolajat, mosolyog Csubajsz, durván szólva vödörbe lehet tölteni, elvinni a lelőhelyről és eladni. A Gazpromot alkotó négy gáztenger és tizenkét fővezeték egyetlen rendszerbe van foglalva, és egymás nélkül egyik sem tud létezni. A gázt semmiképpen sem lehet darabokban eladni.

A gáz, a meglehetősen tehetetlen kőolajjal ellentétben könnyű és illékony, és mintha csak várná a legkisebb hibát a technológiában, a legkisebb rést a vezetéken, a legkisebb egyeztetési hiányt a szállítók között, hogy a felszínre törjön és felrobbanjon. A Gazprom birodalma teljes egészében a moszkvai főiroda vezérlőpultjának, vagyis a vezetőség elnökének irányítása alatt áll. Éppen ezért az a reform, amelyet Lopuhin május 30-án a kormányülésen beterjesztett, egyelőre csupán a kőolajat érintette. Az

előző napon Lopuhinnál egész éjszaka folyt az egyeztetés. Ezen az ülésen részt vett a miniszter helyettese, Mihail Hodorkovszkij, aki akkor még bankár volt, de láthatóan már eldöntötte, hogy a kőolajjal fog foglalkozni, valamint azok az „olajtábornokok”, akik akkor még csak igazgatók voltak, de a későbbiekben olajtársaságok tulajdonosai lettek. Lényegében felfogták, hogy elkerülhetetlen, hogy a kőolajágazat sok magánvállalatra essen szét, és hogy ezen belül az olajvezeték egyiküknek sem fog jutni. Az „olajtábornokok” közül akkor senki sem volt képes úgy kontrollál ni a kőolajágazatot, mint ahogyan Csernomirgyin a gázágazatot, ezért megbékéltek a privatizációval, és Lopuhin reformja ilyen vagy olyan kikötésekkel azt ajánlotta nekik, hogy azoknak a lelőhelyeknek a tulajdonosaivá váljanak, amelyeknek május 30-ig csak a vezetői voltak. A kormányülésen feltételezhetően elfogadták a koncepciót, és mindannyian megértették, hogy ezt a koncepciót még át kell tenni a gyakorlatba, ennek megfelelően megreformálni minden egyes lelőhelyet, és ez minden egyes alkalommal harcot fog jelenteni.

Május 30-ra azonban csak a jelentés volt kész és mindenkivel leegyeztetett. Lopuhin a Kreml György-termében üldögélt, ahol akkor a kormányülések zajlottak, a miniszter előtt pedig ott feküdt egy vaskos dossziéban a jelentése anyaga. A kormánytagok, beleértve a miniszterelnököt, Jegor Gajdart is, teljes létszámban megjelentek. A törvény értelmében azonban a kormány élén akkor az elnök állt, a miniszterelnök csak helyettesítette. A május 30-i kormányülést személyesen magának Borisz Jelcinnek kellett vezetnie. Mindenki az elnököt várta.

Az elnök persze nem volt messze, csupán egy ajtóval odébb, egy kis dolgozószobában, amelyet a kormányülések helyének szomszédságában alakítottak ki számára.

Az elnök a karszékében ült. Kinyílt az ajtó. Nem az, amelyik az ülésterembe vezetett, hanem a folyosói. A folyosóról belépett a Gazprom igazgatóságának elnöke, Viktor Csernomirgyin, akit Jelcin előzetesen kéretett be.

– Viktor Sztyepanovics – szólt az elnök. – Úgy döntöttem, hogy nyugdíjba küldöm Lopuhin minisztert, és önt nevezem ki a helyére.

Régóta ismerték egymást, még a szovjet időkből, Szverdlovszkból, ahol Jelcin az építészeti, Csernomirgyin pedig a gázszállítási igazgatóság vezetője volt. Amint az a szovjet időkben elfogadottá vált, a vezetők tegezték, de kereszt- és apai nevükön szólították egymást. Ugyanakkor Jelcin, miután az új Oroszország elnöke lett, szakított ezzel a szovjet hagyománnyal, és mindenkit magázott.

Csernomirgyin is magázta tehát Jelcint – mégiscsak ő volt az elnök.

Viktor Csernomirgyin úgy meséli most el ezt a történetet, mintha fel lett volna készülve Jelcin ajánlatára. Ma ezt a felkészültséget azzal magyarázza, hogy Vlagyimir Lopuhin nyilvánvalóan gyenge miniszter volt. Csernomirgyin elmondása szerint Lopuhin véletlenül lett miniszter. Lopuhint állítólag egyik éjszaka felhívta telefonon Jelcin egyik híve, Alekszandr Sohin, és megkérdezte: „Vologya, akarsz miniszter lenni?”. Sohin természetesen tagadja ennek az éjszakai telefonnak a tényét, annak a tényét azonban senki sem tagadja, hogy akkoriban a karrierek tényleg így, egyetlen telefonhívásra alakultak.

Mellesleg Jegor Gajdar azt állítja, hogy a Lopuhin által javasolt kőolaj-ágazati reform értelmes, átgondolt volt, és ami a fő, életszerű is. E reformnak köszönhetően a kőolaj-kitermelés, amely 1991-ben és 1992-ben évi hatvanmillió tonnával esett vissza, növekedni kezdett, ugyanakkor a Gazprom gázkitermelése, amelyet nem érintettek a Lopuhin-féle reformok, igaz, hogy a 90-es évek elején szinte egyáltalán nem esett vissza, ám a 90-es évek végén szinte nem is emelkedett, mint ahogy nem emelkedik ma sem. Gajdar ezt azzal magyarázza, hogy a magántulajdon effektívebb az állami tulajdonnál. És Gajdar még azt is mondja, hogy Csernomirgyin nem azért viszonyult olyan nyugodtan az elnök ajánlatához, mert gyenge miniszternek tartotta Lopuhint, hanem azért, mert előre tájékoztatták az elnöki ajánlat lényegéről.

– Nem tudom – vonja meg a vállát Gajdar –, ki beszélte rá Borisz Nyikolajevicset arra, hogy Lopuhint cserélje le Csernomirgyinre.

Ez mind a mai napig rejtély előttem.

Csernomirgyin kilépett a folyosóra az elnök dolgozószobájából, és a nagy üléstermet megkerülve ment végig rajta, hogy azon az ajtón mehessen be, amelyen a többi kormány tag is. Jelcin egyenesen

a dolgozószobájából lépett be az ülésterembe, azon az ajtón, amely kizárólag neki volt fenntartva.

– Úgy döntöttem, hogy nyugdíjba küldöm a fűtőanyag-ipari és energetikai minisztert – mondta az elnök, és súlyos tekintetét körbehordozta a kormánytagokon, mintha csak várta volna és azonnal elejét is akarta volna venni a miniszterek legkisebb engedetlenségének. – Miniszterelnök-helyettesnek pedig, aki a fűtőanyag-ipari és energetikai komplexumért fog felelni, kinevezem Viktor Sztyepanovics Csernomirgyint.

Miközben az elnök ezt elmondta, Csernomirgyin végigment a folyosón, belépett az ülésterembe, köszönt az új kollégáknak, és elfoglalta a helyét. A volt fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Vlagyimir Lopuhin, mint mondják, szégyenében elvörösödött, mint a rák. Jelentését aznap nem hallgatták meg. Másnap a kormány minden különösebb vita és kiigazítás nélkül elfogadta a kőolaj ágazat reformjának koncepcióját, amelyet a felmentett Lopuhin miniszter terjesztett elő. Úgy tetszik, mindez politikai minisztercsere volt. Azok az ismeretlenek, akik rábeszélték az elnököt, hogy mentse fel Lopuhint és nevezze ki Csernomirgyint, valószínűleg megígérték az elnöknek, hogy nem fogják útját állni a kőolajágazat reformjának.

Ezért cserébe viszont az elnök valószínűleg megígérte ezeknek az ismeretleneknek, hogy nem fogja bántani a Gazpromot, és az ország energetikai irányítását a Gazprom vezetőjének kezébe fogja adni.

Ezzel a pillanattal kezdődött Csernomirgyin öt évig tartó politikai karrierje, amely a gázipari társaság fejét majdnem az ország elnöki székébe is juttatta. Úgyhogy a Gazprom, ahogy akkoriban mondták, „Oroszország gerincéből” majdnem magává az Oroszország feletti hatalommá vált.

A politikai öngyilkos Közvetlenül a kormányülés után Jegor Gajdar miniszterelnök bement a dolgozószobájába, és elkezdett fel-alá járkálni egyik sarokból a másikba. Most is ugyanígy járkál a szobájában, amint az interjút adja. Már rég nem miniszterelnök, jelenleg az Átmeneti Időszak

Gazdaságának Intézetét vezeti, a hatalom néha tanácsokért fordul hozzá gazdasági ügyekben, de ritkán. A szobájában való fel-alá járkálás szokása azonban megmaradt. Hiába, az idegek. Túlságosan nagy volt a felelősség súlya és túlságosan nagy volt a politikai intrikák feszültsége ennek a csendes, telt, intelligens, álmos szemű embernek, aki arra készült, hogy gazdaságelmélettel foglalkozzon, nem pedig arra, hogy miniszterelnök legyen egy olyan pillanatban, amikor az ország a polgárháború és az éhínség szélén állt.

Gajdar vagy öt percig járkált céltalanul a szobájában. Öt perc elteltével felhívta Jelcin: – Elnézését kérem, Jegor Tyimurovics. Nem volt időm, hogy felhívjam, és szóljak a döntésemről. És arra sem volt időm, hogy megbeszéljem önnel, E telefonhívás után Gajdar már tudatosan kezdett el járkálni a szobájában. Másfél órán át járkált fel-alá. Azon gondolkodott, be kelle nyújtsa a lemondását most, amikor Jelcin elnök a feje fölött távolította el posztjáról az egyik reform-miniszterét. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter nyugdíjazásával a dolog nem ér véget. A kommunisták és a „vörös igazgatók” nyomására, akik a parlament jó felét tették ki, az elnök elkezdte feladni a reformereit, és fel is fogja őket adni mind, beleértve Gajdart is. Másfelől viszont a kormány széthullásáig maradt még valamennyi idő (mint majd kiderül, öt és fél hónap), és ez alatt az idő alatt Gajdar véghezvihet néhány, az ország számára fontos reformot: konvertibilissé teheti a rubelt, feloszthatja a Szovjetunió volt tagköztársaságainak valutáját, és ami a fő, logikusan végigviheti az árak liberalizációját. Gajdar, miután mászkált vagy másfél órát a szobájában, úgy döntött, hogy marad és megcsinálja azt, amire a politikai intrikák hagynak neki időt.

Az imént leírt események előtt fél évvel Oroszországban még az a szovjet szisztéma működött, hogy az égvilágon minden árut központilag és kötött áron osztottak el. A boltok polcai üresen álltak. A kirakatokban mindössze az elviselhetetlen ízű barnamoszat-konzervek gúlába rakott pléhdobozai sorakoztak. Vajért éjszakától kezdve sorban álltak az emberek. A pékek nem tudtak miből kenyeret sütni.

Oroszországnak 30-40 millió tonna gabonát kellett volna felvásárolnia, hogy elkerülje az éhínséget, de nem volt rá pénze. Csak

az Egységes Energetikai Rendszer látta el árammal a házakat és a kórházakat, mellesleg az is már áramkimaradásokkal, csak a vasút szállította még az utasokat, habár veszteséggel, és csak a Gazprom látta még el a házakat és az erőműveket gázzal, nem remélve, hogy valaha is meg fogja kapni ennek a gáznak az árát. A szovjet tervgazdaság agonizált. Senki sem akart már ingyen dolgozni, az állam pedig már nem rendelkezett hűséges hadsereggel, rendőrséggel és titkosszolgálattal, hogy munkára kényszerítse az embereket, ahogyan azt Sztálin csinálta. Az államnak már szinte semmije sem maradt, az állam felzabálta az utolsó készleteket is, de Gajdaron kívül csak kevesen tudták, hogy az ország aranyvalutakészletét egyetlen bőröndbe bele lehetne pakolni, és hogy az ország élelmiszerkészlete mindössze két hétre elegendő. Azonnal fel kellett szabadítani az árakat, hogy a gazdaság beinduljon.

1992. január 2-án lépett életbe Jelcin elnök árliberalizációról szóló rendelete. Oroszország ténylegesen egyetlen lépésnyire volt az éhínségtől és a polgárháborútól. A gazdaság felocsúdott a kómából, bár az még messze volt, hogy talpra is tudjon állni. Rögzített áraik csak a gázosoknak, az olajosoknak és az áramszolgáltatóknak maradtak. Valójában a gázosok és az olajosok szponzorálták a kilábalóban lévő oroszországi gazdaságot, úgy, ahogyan a beteget is tápláló injekciókkal tartják életben. Az olajosok és a gázosok csak az exportszerződések teljesítésén kerestek, az országon belül viszont veszteséggel szállították le az olajat és a gázt. 1992. április 11-én Gajdar kormánya lehetővé tette a gázosoknak és az olajosoknak, hogy valutabevételeik 38%-át a külföldi számlákon hagyják. Úgy tervezték, hogy ezen a pénzen élelmiszert vesznek, behozzák Oroszországba, és szabad áron értékesítik. Az állami olajtársaságok és a Gazprom vezetői azonban úgy látszik, a valutabevételnek ezt a 38%-át úgy vették, mint azért kapott ajándékot, hogy Oroszországban a gázt és az olajat önköltségi áron alul adják el.

Május 19-én Gajdar arra kötelezte a Gazpromot és az olajexportőröket, hogy külföldi számláikat regisztrálják a Központi Banknál, és számoljanak el a Pénzügyminisztériumnak az ezeken a számlákon történő pénzmozgásokkal. És akkor eltelt tíz nap, a gázosok megették früstökre Lopuhin minisztert, és arra készültek, hogy magát Gajdart is felfalják. És nem lehetett a végtelenségig Jelcin elnök támogatására számítani. És nem lehetett számítani a választók

támogatására sem, akik nem akarták megérteni, hogy Gajdar kormánya mentette meg őket az éhínségtől meg a polgárháborútól, azt viszont nagyon is megértették, hogy a tej tízszer drágább lett.

Gajdar járkál a szobájában, és így emlékezik: – Politikai öngyilkosságot követtem el, amikor felszabadítottam a befagyasztott árakat. Már a Szovjetunióban, már a novocserkasszki felkelés ideje óta tudta az ország minden vezetője, hogy az árliberalizáció elkerülhetetlen. De senki sem merte megcsinálni, mert ez politikai öngyilkosság volt. Mi pedig megtettük – azzal Gajdar a háta mögött összekulcsolja a kezét, mintha ezért a liberalizációért most rögtön a vérpadra kellene fellépnie. – Amikor felszabadítottuk az árakat, több tucat magas beosztású és jól informált ember, aki tudta, hogy az árliberalizáció elkerülhetetlen, azt kezdte javasolni Jelcinnek, hogy határolódjon el tőlünk. Jelcinnek azt tanácsolták, mondja azt, hogy no, hát jól átvágtak bennünket a „chicagói fiúk”, a liberalizációt visszafordítani már nem lehet, Gajdar kormányát viszont szétzavarja, amiért a polgárokat koldussorsra juttatta. – Gajdar rövid időre elhallgat, látszik, még mindig meg van rendülve amiatt, ahogyan Jelcin viselkedett. – Borisz Nyikolajevics azonban – folytatja Gajdar – ehelyett járni kezdte az ország kulcsfontosságú helyeit, és magyarázni kezdte, hogy az árliberalizáció helyesen lett végrehajtva, az ország érdekében, és az ő utasítására.

Ezek az utak nem voltak könnyűek Jelcin számára. Ő volt a legnépszerűbb ember az országban. A választók 90%-a voksolt rá Moszkvában és szülővárosában, Jekatyerinburgban. Hozzá volt szokva, hogy lába előtt a teret lelkes nép tölti be, és azt kiabálja, „Jelcin! Jelcin!”. Az árliberalizációt követően azonban megérkezett Nyizsnyij Novgorodba, elment egy élelmiszerboltba, ahol a bolt előtt sorban álló tömeg megátkozta. Igen, a boltban végre volt tejföl, amiről sok ember már azt is elfelejtette, hogy néz ki. A tejföl azonban nem ötven százalékkal lett drágább, ahogyan azt Jelcin várta, még csak nem is százzal, hanem a tízszeresére nőtt az ára.

– Miért ilyen drága a tejföl? – leckéztette Jelcin a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzót, Borisz Nyemcovot. – Azonnal leszállítani az árát az ötszörösével!

– Nem lehet, Borisz Nyikolajevics. – Ez a szabad ár. Az a bizonyos szabad ár.

Jelcin, aki őszintén szerette a hatalmat, és hozzászokott az általános tisztelethez, észrevehetően szenvedett ezeken az utakon.

Egy ilyen utazást követően magához hívatta Gajdart, és megkérdezte tőle: – Jegor Tyimurovics, csökkentettük a katonai kiadásokat, csökkentettük a mezőgazdasági támogatásokat, csökkentettük az oktatási és az egészségügyi kiadásokat, a nyugdíjköltségeket. Akkor mondja meg, mi most a mi politikai támogatottságunk bázisa?

– Nincsen politikai támogatottságunk – válaszolta Gajdar.

A népi elégedetlenség hullámain, amelyeket a felszabadított árak keltettek, a parlamentben, amelynek funkcióját akkor a Népi Küldöttek Kongresszusa töltötte be, megerősödtek a kommunisták.

Mind népszerűbbekké váltak a „vörös igazgatók” (a szovjet vállalatok vezetői, a kommunista párt tagjai és a tervgazdaság támogatói), akik semmi jót sem reméltek az árliberalizációtól, mivel a szovjet tervgazdasági rendszer rászoktatta a vállalataikat arra, hogy versenyképtelen árut gyártsanak, amelyre az árak felszabadítása értelmetlen. Az olajosokat még csak rá lehetett beszélni, hogy a szabad piac, a privatizáció és az iparág restrukturálása előnyös a számukra. Az olajágazat paralízisben szenvedett. A Gazprom viszont nem érezte rosszul magát. A Gazpromnak még a Szovjetunió széthullása előtt sikerült effektív, monopolhelyzetben lévő társasággá alakulnia. És a Gazprom most nem akart megválni monopolhelyzetétől. A Gazprom a maga hazafias feladatát abban látta, hogy áron alul elássa gázzal a lakosságot és az ipart, a hasznát viszont abban, hogy exportra termeljen gázt.

Objektíven értékelve, a „vörös igazgatók” erősebbek voltak a Gajdar-féle liberálisoknál, akik politikai öngyilkosságot követtek el.

Gajdar megértette, hogy ha nem akarja magával rántani a politikai nemlétbe Jelcin elnököt is, akkor át kell adnia miniszterelnöki székét a „vörös igazgatóknak”. És csak egyetlen olyan „vörös igazgató” volt, aki akkorra már létrehozott egy effektíven működő és versenyképes társaságot, és aki nem álmodozott arról, hogy majd visszatér a tervgazdaság, amely lehetővé tenné, hogy az ördög tudja,

miféle, senkinek se kellő vackot állítsanak elő, és aki nem annyira megértette, mint inkább megérezte, hogy miként is épül fel a piac. Ez az ember Viktor Csernomirgyin volt. Jelcin azonban kitartott amellett, hogy Gajdarnak meg kell maradnia miniszterelnöknek.

1992 őszén ahhoz, hogy Gajdart a kongresszus küldöttei megerősítsék miniszterelnöki posztján, 445 szavazatot kellett összegyűjtenie. Ez lehetetlen volt, Jelcin mégis jelölte Gajdart a miniszterelnökségre, és Gajdar mindössze 400 szavazatot kapott.

Ekkor Jelcin konzultálni kezdett a frakciókkal. Az alkudozás tárgyát az új, Jelcin-féle Alkotmány képezte. Gajdar miniszterelnökségének megerősítéséért cserébe a kommunisták azt követelték, hogy az új alkotmányban Jelcin mondjon le az elnöki teljhatalmat célzó passzusokról, például arról, hogy az elnök, ne pedig a parlament nevezze ki a védelmi minisztert és a belügyminisztert. Jelcin beleegyezett.

A kommunistákkal folytatott megbeszélés után Jelcinhez odament egy küldött, Szergej Jusenkov. Ő volt az első katonatiszt, aki az 1991-es augusztusi puccs idején Jelcin oldalára állt. Meg fogják ölni, ha Jelcin már nem lesz elnök. És akkor azt mondta: – Borisz Nyikolajevics, a kommunisták becsapják magát. Legalább követeljük előbb Gajdar megerősítését, aztán majd kiigazítjuk az Alkotmányt.

– Szergej Nyikolajevics – válaszolta az elnök –, ne kicsinyeskedjen.

Jelcin meg volt róla győződve, hogy az ország elnökét becsapni ugyanaz, mint elárulni a Hazát. Az elnök kezdeményezésére megtették az Alkotmányban a módosításokat. A Népi Küldöttek Kongresszusa megkapta a jogot, hogy a küldötteknek megfelelő fegyveres testületeket irányító minisztereket válasszanak meg. És akkor az elnök újra előterjesztette Jegor Gajdar miniszterelnöki jelölését.

A szavazást megelőzően Jelcin magához hívatta Gajdart abba a kis dolgozószobába, amely a kongresszus elnöki tribünje mellett volt.

– Mit gondol, mennyi szavazata fog összegyűlni? – kérdezte Jelcin mosolyogva. Kellemes érzéssel töltötte el, hogy Gajdarnak adhatja a miniszterelnöki posztot.

– Négyszázhúszat – válaszolta mosolyogva Gajdar.

– Hagyja már abba – legyintett négyszázhatvan szavazata fog összegyűlni.

Jelcin.

–

Legalább

Aztán megtörtént a szavazás. Gajdar 425 szavazatot szerzett. És Jelcint megrendítette a kommunisták álnoksága. Felhívta Gajdart, és megkérdezte tőle: – Még most is mosolyog?

– Mit tehetnék – kérdezett vissza Gajdar –, sírnom kellene, vagy mi?

– Én viszont nem mosolygok! – mondta Jelcin, és Gajdar hallotta, amint a fogát csikorgatja, amikor kimondja ezt a mondatot.

Másnap reggel Jelcin segítői és bizalmasai felhívták néhányszor Gajdart. Kérték, hogy hívja össze a kormányt. Kifejezték reményüket, hogy a kormány képes megőrizni az ország stabilitását. Jelcin ugyanebben az időben a Népi Küldöttek Kongresszusán fellépett a tribünre. A küldöttek elhallgattak. Az elnök körbejártatta rajtuk súlyos tekintetét, és azt mondta: – Gondolom… – Jelcin mindig elhagyta a névmásokat a nyilvános beszédeiből.

– Gondolom, a Népi Küldöttek Kongresszusa nem tükrözi a nép akaratát. Kérem… Kérem a híveimet, hagyják el a Kongresszust.

Olyan volt ez, mint Jeanne D’Arc kiáltása: „Aki szeret, utánam!” Az elnök lejött az emelvényről, és a székek között lassan elindult a kijárat felé. Jobbra és balra tőle küldöttek álltak fel a helyükről, és elindultak az elnök után, ki a teremből. Ketten, hárman, tízen, húszan, harmincan… A Kongresszus elnökének, Ruszlan Haszbulatovnak arcán ijedtség futott át: mi van, ha az elnöknek most is, ugyanúgy, mint 1991 augusztusában, a puccs idején, sikerül magával ragadnia az embereket, elérnie, hogy a Kongresszus feloszlassa magát, és új küldöttválasztást kell tartani? Ötven, hetven, száz ember. Mentek az ajtó felé. Százötven, száznyolcvan, kétszáz. A többiek azonban a helyükön maradtak. A Kongresszus elnöke megnyugodott. Az elnökkel együtt kétszázan hagyták el a Kongresszust.

A határozatképesség megmaradt. Jelcin vesztett. Gajdar azt mondja, hogy a Kongresszuson a küldöttek többségének nézete amorf volt. A többségnek egyszerűen kényelmesebb volt ülve maradnia a helyén,

semmint részt vennie valami kétségbeesett politikai demonstrációban. Gajdar azt mondja, hogy ha felkészítik rá a küldötteket, akkor a Kongresszust több mint a fele népi küldött elhagyta volna, és a Kongresszus feloszlatta volna magát. De Jelcin még mindig nem hitt abban, hogy a népszerűsége csökkenne attól, hogy a boltokban drágább lett a tejföl. Még mindig hitt abban, hogy az oroszok képesek többre tartani a szabadságot és a demokráciát, mint a tejfölt. És veszített.

Az elkövetkező napokban a Kongresszuson maradt küldöttek több változtatást is elfogadtak az Alkotmányban. Ezeknek a kiigazításoknak következtében az elnöki hatalom névlegessé vált, a fegyveres testületek a parlament hatáskörébe kerültek át. Ez nem tükrözte a hadsereg és a rendőrség valós állapotát, a csapatokat ugyanúgy, mint 1991 augusztusában, megosztották és egymás ellen fordították. Oroszország ismét a polgárháború szélére sodródott.

Néhány nap múlva Jelcin magához kérette Gajdart, és megkérte, hogy a végrehajtó hatalom nevében vegyen részt az Alkotmány vitáján. A polgárháború elkerülése érdekében Ruszlan Haszbulatov, a Kongresszus elnöke, Jegor Gajdar miniszterelnök és Valerij Zorkin, az Alkotmánybíróság elnöke összegyűltek, hogy kompromisszumot alakítsanak ki a törvényhozói és a végrehajtói hatalom között. A kompromisszum képletét ismét csak Gajdar ajánlotta fel. Azt ajánlotta, hogy nyugdíjba vonul, ezért cserébe viszont a Kongresszus visszavonja az Alkotmányban tett, az elnöki hatalmat korlátozó javításokat, és az új, Jelcin-féle Alkotmányt népszavazásra bocsátja.

Az új miniszterelnököt Gajdar javaslata szerint több jelölt közül, ranglistás szavazással kell megválasztani.

Az érdekellentétek Viktor Csernomirgyin miniszterelnök-helyettes a Kongresszus munkájában nem vett részt. A fűtőanyag-ipari és energetikai ágazatot felügyelte, és semmi értelmét nem látta a politikai huzavonának, amelyre viszont Gajdar és Jelcin idejük nagy részét fordították.

Csernomirgyin úgy vélte, a gyakorlati ténykedéssel kell inkább fog-

lalkozni. Tisztelte Gajdart, a reformjait feltétlenül szükségeseknek ítélte, de nem volt képes felfogni, miként vehet részt egy miniszterelnök a kulisszák mögötti vitákban, miközben nem veszi fel a „K”vonalat, a sürgős kormányzati telefont.

Gajdar nemcsak a „második K-vonalat” nem vette fel – emlékszik vissza Csernomirgyin. – Nem vette fel az elsőt sem. Hogyan lehetséges ez? Én vagyok a miniszterelnök-helyettes. Vagyis ha felhívom az első „K”-vonalon, az azt jelenti, valami fontos dolog miatt hívom.

A „második K-vonalon” a vezetők a titkáraikon keresztül hívják egymást. Az elsőn – közvetlenül. A szovjet rendszeren nevelkedett Csernomirgyin számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne vegye fel az „első K-vonalat”. És akkor 1993. december 13-án Csernomirgyin dolgozószobájában megszólalt az „első K-vonal”. Jelcin telefonált. Azt mondta: – Viktor Sztyepanovics, nem bírjuk megtartani Gajdart, jöjjön azonnal a Kongresszusra.

December 14-én megtörtént a Kongresszuson a „puha” ranglistás szavazás. A küldöttek négy jelölt közül választhattak. A ranglistás szavazáson 637 szavazatot kapott a Biztonsági Tanács titkára, Jurij Szkokov, és 621 szavazatot a miniszterelnök-helyettes, Viktor Csernomirgyin. A másik két jelölt, Jegor Gajdar és az Avtovaz igazgatója, Vlagyimir Kadannyikov messze leszakadt a két elsőtől.

A vonalban hallgatás. Jelcin elnök nyilvánvalóan nem tudta Gajdart miniszterelnökké kinevezni, a Kongresszus nem támogatta volna az elnököt, a végrehajtói és a törvényhozói hatalom közötti háború új erővel lángolt volna fel. Jelcin átadhatta a kormányzást Szkokovnak, vagyis végső soron a fegyveres testületeknek, vagy Csernomirgyinnek, vagyis mindent összevetve, a Gazpromnak. És Jelcin ingadozott.

A szünetben Gajdar lépett be Jelcinhez, az elnöki páhollyal szomszédos kis dolgozószobába. Azt tanácsolta Jelcinnek, hogy fejezze be a küzdelmet a liberális kormány megtartásáért. Meg azt is, hogy a Kongresszusnak ne Szkokovot, hanem Csernomirgyint javasolja miniszterelnöknek.

– Ha Csernomirgyin mellett dönt – mondta Gajdar –, én azt fogom mondani a kormány tagoknak, hogy morálisan megmarad a joguk arra, hogy maradjanak és együtt dolgozzanak az új miniszterelnökkel. Öt perc múlva Gajdar kijött Jelcintől, az ülésteremben demonstratívan odalépett Csernomirgyinhez, és gratulált neki. A küldöttek ebből megértették, hogy az elnök a Gazprom emberét választotta.

Csernomirgyin megerősítése a miniszterelnöki posztra ezt követően tiszta formalitás maradt. Az elnök szavazásra bocsátotta jelöltjét, és az új miniszterelnök a küldöttektől 721 szavazatot kapott. Úgy látszott, a Gazprom ujjonghatott, hogy társasági érdekeit a kormányban most már a legmagasabb szinten képviselik – és a Gazprom ujjongott is. Úgy látszott, Csernomirgyin érezhette azt a Gajdar számára ismeretlen magabiztosságot, amely abból származhatott, hogy háta mögött egy olyan erőteljes ipari szervezet állt, mint a Gazprom, és Csernomirgyin nyilván érezte is ezt a magabiztosságot. Ugyanakkor hamarosan kiderült, hogy az állam és a társaság érdekei jelentősen eltérnek egymástól.

Csernomirgyin egy számára szokatlan, kettős helyzetbe került.

Egyfelől a kinevezése okán elkötelezte magát a parlamenti képviselőknek. Másfelől még egy év sem telt el a kinevezése után, amikor Csernomirgyin parancsot adott arra, hogy tankok lőjenek a parlamentre. Azzal a megállapodással ellentétben, amelyet Jegor Gajdar és Ruszlan Haszbulatov kötött, a parlament nem törölte el azokat a kiigazításokat az alkotmányból, amelyeket arra az esetre ígért, ha Gajdar távozik a posztjáról. Ennek eredményeként még egy év sem telt el Csernomirgyin miniszterelnökségéből, amikor a végrehajtói és a törvényhozói hatalom közötti konfliktus fegyveres ellentétté fokozódott. A parlament törvényen kívülinek nyilvánította a végrehajtói hatalmat. Ruszlan Haszbulatov követői elbarikádozták magukat a parlament épületében, és elindultak, hogy megostromolják az osztankinói tévétornyot és a moszkvai városházát. És az 1993. október 3-ról 4-re virradó éjszakán az e parlament által kinevezett Csernomirgyin felhívta a védelmi minisztert, Gracsovot, tankokat követelt és kapott is tőle. A tankok lőni kezdték a Krasznopresznyenszkaja rakparton álló parlamenti épületet, majd miután az épületet rendbe hozták, ez lett a kormányzati épület.

Tragikusan megosztott időszak volt ez. 1993. február 1-jén Csernomirgyin lehetővé tette a Gazpromnak, hogy a négyszeresére emelje az országon belüli gázárat, mindezzel együtt az országon belül szinte senki sem fizetett nekik a gázért, és a társaságnak lényegében mindegy volt, mennyi pénzt nem fizetnek ki nekik: annyit-e, mint korábban, vagy négyszer többet.

Egyáltalán, abban az időben Oroszországban pénz helyett váltórendszer volt forgalomban. Mondjuk, valamelyik klinikának gázra volt szüksége, de a gázért fizetni nem tudott. A klinika főorvosa az Egészségügyi Minisztériumhoz fordult, és engedélyt kapott rá, hogy valamelyik kereskedelmi banktól hitelt vegyen fel, hogy ebből a hitelből gázt tudjon vásárolni. Az állam kötelezettséget vállalt, hogy idővel visszafizeti a banknak ezt a hitelt. A kereskedelmi bank adott ugyan hitelt a klinikának, de nem pénzben, hanem váltóban. Egy százrubeles váltót azonban a Gazprom nem volt hajlandó száz rubelnek elszámolni, hanem mondjuk csak hatvannak, és a klinikának hatvan rubel értékben adott gázt. Aztán a bank követelte a Gazpromtól a váltó kiegyenlítését, de a váltót már nyolcvan rubelnek számolta el. A Gazprom viszont az államtól a százrubeles váltó kiegyenlítését követelte. Az állam, mivel pénze nem volt, a száz rubelt elengedte a Gazprom adójából. Ily módon a Gazprom, miután leszállított hatvan rubel értékű gázt, száz rubel értékű adóleírást kapott az államtól. A bank pedig nyolcvan rubelt kapott azért a váltóért, amelynek piaci értéke hatvan rubel volt.

Ez természetesen csak nagyon hozzávetőleges és igen pontatlan felvázolása annak a sokféle váltóleszámolásnak, amely a kilencvenes évek elején életben tartotta az orosz gazdaságot. A lényeg az, hogy a tényleges pénzek a Gazpromhoz közel álló bankoknál jelentek meg, az olyanoknál például, mint az Imperial, amelyben az igazgatótanács elnökeként mintegy másodállásban a Gazprom vezetője, Rem Vjahirev dolgozott. És az is lényeges, hogy a váltórendszernek köszönhetően a Gazprom jelentős adócsökkentésekhez jutott, és (ha hinni lehet a hivatalos elszámolásoknak) soha sem volt pénze sem arra, hogy adót fizessen, de még arra sem, hogy a dolgozóinak munkabért adjon.

Csernomirgyin miniszterelnök, feltételezzük, szemet hunyt a váltórendszer fölött. De ha a váltórendszer előnyös volt a Gazprom

vezetésének, amellyel Csernomirgyin baráti kapcsolatokat ápolt, akkor Csernomirgyinnek, a miniszterelnöknek ez a váltórendszer nem volt hasznára. Azon kellett a fejét törnie, hogy az üres államháztartásból hogyan hasítson ki fizetést az orvosoknak, tanároknak, katonatiszteknek. És bizony ez fájdította Csernomirgyin fejét akkor is, amikor 1993 novemberében a százezer lakosú Nadim városában nyolcvanezer, a Gazpromnak dolgozó építőmunkás lépett sztrájkba, sőt mi több, megbízottakat küldtek Vorkutába, hogy egyesítsék az építőmunkások és a szénbányászok sztrájkját, és végső soron alakítsák azt általános sztrájkká.

A kormány és a Gazprom végül is fokozatosan arra a hallgatólagos megegyezésre jutott, hogy a társaság fizet adót, de nem a törvény által meghatározott mértékűt, hanem csak annyit, amennyire a kormánynak a leghalaszthatatlanabb ügyek rendezéséhez szüksége van. „A lehető legjobban akartuk, és úgy sikerült, mint mindig” – ez volt Csernomirgyin miniszterelnök egyik, a sajtó által is felkapott szállóigéje. És ez a mondat minden komikussága ellenére is híven tükrözte az akkori események lényegét: a reformok nem úgy haladtak, ahogy eltervezték őket, hanem ahogy éppen sikerültek.

A reformok azonban mégiscsak beindultak. Gajdar „politikai öngyilkossága” ellenére a liberálisok pozíciója igen erős volt, és a privatizáció gondolata még mindig nagy népszerűségnek örvendett.

Csernomirgyin elmeséli, hogy amikor még a Gazprom vezetője volt, találkozott az orosz privatizáció atyjával, Anatolij Csubajsszal, és minden lehetséges eszközzel igyekezett megvédeni a Gazpromot a privatizációtól.

– Amikor miniszterelnök lettem – mondja Csernomirgyin –, berekesztettem ezeket a beszélgetéseket.

A Gazprom privatizációja azonban zajlott. Csubajsz helyettese, Pjotr Mosztovoj, aki közvetlenül foglalkozott a Gazprom privatizációjával, kétszer is megrovásban részesült, és egyszer még majdnem a posztjáról is repült, de mindannyiszor, amikor Csernomirgyin komolyan támadta Mosztovojt, Csubajsz elment a Kremlbe, beszélt Jelcinnel, megmentette Mosztovojt, a gázkonszern privatizációja pedig folytatódott. Lényegében Csernomirgyinnek mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a Gazpromot különleges feltételek mellett, restrukturálás nélkül privatizálták, vagyis

megmaradhatott monopolhelyzetben, valamint úgy, hogy egyetlen Gazprom-részvényes sem adhatta el szabadon, a vezetőség beleegyezése nélkül a részvényét.

Egyfelől a Gazprom jogot szerzett arra, hogy megvegye az államtól a részvények tíz százalékát, privatizációs csekkekért, nominális áron (körülbelül tízszer olcsóbban a feltételezett piaci értéknél), másfelől azonban a Gazprom csak ezeket a részvényeket vihette a nemzetközi piacra, miközben a társaság többi részvényével csak Oroszországban, mégpedig a piaci értéknél jóval alacsonyabb áron kereskedhetett. Egyfelől a Gazprom menedzserei a privatizáció révén jelentős összegekhez jutottak, másfelől a Gazpromnak előírták, hogy részvényeik 28,5%-át csak azokban a régiókban helyezhetik el, ahol a társaság dolgozik, és a részvényeket csak természetes személyeknek adhatják el. Egyfelől a Gazprom részvényeinek 35%-a az állam tulajdonában maradt. Másfelől 1994. január 19-én Csernomirgyin utasította a kormányt, hogy háromnapos határidőn belül készítse elő aláírásra egy hitelegyezmény tervét, amelynek értelmében az állam tulajdonában lévő részvények átkerülnek a Gazprom vezetéséhez vagyonkezelésre, a vagyonkezelésért jutalmul pedig a Gazprom vezetése megkapja a jogot, hogy nominálértéken felvásárolja az államtól a részvényeket. Az állam és a Gazprom érdekei szétváltak, de láthatóan a miniszterelnök, Viktor Csernomirgyin és a Gazprom vezetésének elnöke, Rem Vjahirev komolyan bíztak abban, hogy egyszer majd, a történelmi jövőben az állam és a gáztársaság érdekei közös nevezőre jutnak. Csak továbbra is a hatalomba kellett kapaszkodni, és ha ímmel-ámmal is, de a reformokat végig kellett vinni.

A Gazprom és a miniszterelnök érdekei először 1995 áprilisában estek egybe, amikor Csernomirgyin létrehozta és az élére állt a „Házunk, Oroszország” elnevezésű politikai mozgalomnak. A Gazprom vezetője, Rem Vjahirev még csak nem is titkolta, hogy támogatja a Csernomirgyin-féle új pártot. Az újságírók erre minden feszélyezettség nélkül „Házunk a Gazprom”-nak kezdték nevezni a pártot, és kevesen kételkedtek abban, hogy év végén ez a párt fog nyerni a választásokon. A kormányzók meg a nagyvállalatok igazgatói nyíltan mellé álltak a Csernomirgyin-féle új pártnak. A kulturális élet emberei meg a show-business csillagai, jellemzően,

siettek belépni a hatalom pártjába. A városokat a választások előtt teleaggatták plakátokkal, amelyeken Csernomirgyin házikó alakra formált kézzel mintegy védte Oroszországot a bajoktól. És mégis, Csernomirgyin, aki megszokta már, hogy értékelni tudja gázkonszernjének reális erejét, nyilvánvalóan nem értékelte eléggé a televízió efemer erejét. Mint közszereplő politikus, számos hibát követett el. Pontosabban akármit is csinált, a tévések ügyesen állították be ezt úgy, mint hibát.

Zajlott a csecsen háború. 1995-ben a terroristák elfoglaltak egy kórházat Bugyonnovszk városában. Csernomirgyin vezette a tárgyalásokat a túszok szabadon engedéséről. Az egész ország hallhatta, miként kiabál a miniszterelnök telefonban a terroristák vezérének: „Samil Baszajev, beszéljen hangosabban”. Amikor a túszok kiszabadultak, csak aki nem akarta, az nem vetette Csernomirgyin szemére, milyen ostoba és esetlen volt ez a mondat.

Valójában pedig Oroszország legújabb kori történelmében Csernomirgyin volt az első olyan tárgyaló, akinek sikerült a terroristáktól kimenekítenie a túszokat. Mégis nevettek rajta. Habár a mondatában nem volt semmi kinevetnivaló. A Kaukázusban az a szokás, hogy az emberek csak a keresztnevükön szólítják egymást, és tegeződnek. A miniszterelnök azonban mégsem fordulhatott egy terroristához úgy, hogy tegeződve a keresztnevén szólítja, mint valami régi jó barátját.

Moszkvában az a szokás, hogy az emberek a családi nevükön szólítják egymást, úgy, hogy a családnév elé odateszik a goszpogyin (úr) szót. De Csernomirgyin azt sem mondhatta, hogy Baszajev úr (goszpogyin Baszajev), mert hát, az ördögbe is, miféle úr lenne az, aki gyerekeket és nőket ejtett túszul? A „beszéljen hangosabban” pedig mindössze annyit jelentett, hogy a miniszterelnök rosszul hallotta a telefonban Baszajevet. Csernomirgyint azonban kinevették. És ez csupán egy volt abból a számtalan epizódból, amely csökkentette Csernomirgyin pártjának rangját, annak ellenére, hogy a Gazprom milyen nagyságrenddel járult hozzá a pártkasszához.

1995 szeptemberében a Csernomirgyin pártjára vonatkozó kérdésre Jelcin óvatlanul csak legyintett, majd azt mondta, a párt komolytalan, és a választásokon 8-10%-nál több szavazatot nem szerez.

Ezzel Jelcin mintegy megfosztotta· az elnöki támogatástól a „Házunk, Oroszországot”.

1995 decemberében a „Házunk, Oroszország” párt 10%-ot kapott a választásokon. Ez katasztrofális vereséget jelentett. Csernomirgyinnek nem sikerült nagy frakciót alakítania a parlamentben.

Lemondott képviselői mandátumáról, és tovább dolgozott mint miniszterelnök.

Harmadik fejezet A VAGYONKEZELÉSI MEGÁLLAPODÁS

Az elnök kérdése Csernomirgyin nem emlékszik rá pontosan, mikor zajlott le ez a beszélgetés, mindenesetre egy vadászaton történt. Száz kilométerre Moszkvától, a Zavidovo vadasparkban, amely egy csöppet sem változott azóta, hogy a pártfőtitkárok vadászparadicsomából az új Oroszország elnökének vadászparadicsomává lett. Közúti rendészeti poszt a rét kellős közepén, sorompó, a poszton túlra csak speciális belépővel rendelkező kocsik tudnak behajtani. A vadban bővelkedő erdőben hótól megtisztított aszfaltutak vezetnek. A Lama és a Sosa folyók között elterülő kis réteken vadlesek, amelyeket kényelmesen berendeztek, hogy a magas rangú vadászok be tudják ott várni a hajtók által feléjük hajtott vadat. 1996 telének vége volt. Az elnökválasztás éve. Az árliberalizáció, a hatalmas infláció, a csecsen háború, az ügyetlenül elindított privatizáció miatt az Összoroszországi Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint Jelcinre a választóknak mintegy 5,4%-a készült szavazni, míg a kommunisták vezéregyéniségére, Gennagyij Zjuganovra a 11,3%-uk. És a vadászaton Jelcin megkérdezte Csernomirgyint: – Viktor Sztyepanovics, elnökválasztáson?

hajlandó

lenne

elindulni

az

Most, amint Csernomirgyin felidézi ezt a történetet, azt mondja, hogy az elnökség lehetőségéről akkoriban beszélt vele majd’ minden kormányzó és nagyvállalati igazgató. Biztosították a támogatásukról.

De az elnöki szék elfoglalására Csernomirgyin nem volt felkészülve: jól eligazodott ugyan az oroszországi belügyekben, de túlságosan tapasztalatlan volt a nemzetközi politikában. Csernomirgyin azt is mondja, jól látta, mennyire szeretne Jelcin újra elnök lenni, a katasztrofálisan alacsony támogatottság ellenére.

Csernomirgyin nem mondja el, hogy Jelcin akkoriban sokaknak feltette a „nem akarna elnök lenni?” kérdést. És ez persze ellenőrző kérdés volt. Vlagyimir Sumejko, a Föderáció Tanácsának elnöke azt válaszolta, hogy felkészült arra, hogy elnök legyen, megígérte, hogy folytatja és végigviszi a Jelcin által megkezdett demokratikus reformokat, és egy hét múlva meg kellett válnia a posztjától. A Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóhoz, Borisz Nyemcovhoz Jelcin Jegor Gajdart küldte el megkérdezni, nem akar-e indulni az elnökválasztáson. Nyemcov azt felelte: „Nem, azt gondolom, Jelcinnek kell maradnia az elnöknek”, és ezután előléptették.

Csernomirgyin is nemmel válaszolt. Lehet, hogy tényleg félt a nemzetközi politikától. Az is lehet, hogy a szovjet időkben a nómenklatúrában felszedett igazságérzete súgta meg Csernomirgyinnek, hogy korai még az ország legmagasabb posztjáról álmodozni, ez még nem az ő szintje. Lehet, hogy Csernomirgyin egyszerűen csak megsajnálta Jelcint. Lehet, hogy rájött, hogy az elnök kérdése csak csapda. Csernomirgyin tehát azt válaszolta: – Borisz Nyikolajevics, ne nyugtalankodjék, meg fogjuk választani elnöknek.

Nagyjából ugyanebben az időben egy svájci kisvárosban, Davosban, egy gazdasági fórumon az ülés befejeztével egy milliomos, Borisz Berezovszkij magához vett egy üveg bort, fölment egy másik milliomos, Vlagyimir Guszinszkij szobájához, és becsöngetett.

Guszinszkij már köntösben volt. Ajtót nyitott és megijedt: Guszinszkij és Berezovszkij hosszú hónapokig tartó háborút folytatott egymással mind a tulajdonukban lévő tömegtájékoztatási eszközökön keresztül, mind pedig a kormányban és a fegyveres testületeknél meglévő kapcsolataik révén. Guszinszkij meglepett pillantására Berezovszkij azt mondta, hogy ki kell békülniük, és egyesíteniük kell az erőiket. Másként az elnökválasztáson hatalomra jutnak a kommunisták, és akkor nem lesznek sem reformok, sem magántulajdon, sem Jelcin, és ami a legfontosabb, ők ketten, Guszinszkij és Berezovszkij sem.

Ezzel a pillanattal elkeseredett választási kampány indult Jelcin mellett. Azok a fiatal bankárok, akik a Jelcin-féle reformoknak köszönhették meggazdagodásukat, Jelcin választási kampánya érdekében egyesítették pénztartalékaikat. A Gazprom vezetője, Rem

Vjahirev nyíltan kijelentette, hogy az elnökválasztáson Jelcint fogja támogatni, mert ha a kommunisták kerülnek hatalomra, ő, mármint Vjahirev nem lehet a Gazprom vezetője. Guszinszkij és Berezovszkij a tévécsatornáikat és az újságaikat a Jelcin melletti reklámra és a Zjuganov-ellenes propagandára állították rá. Jelcin győzelme esetére a bankárok azt várták, hogy meg fogják kapni (és meg is kapták) az ország legjobban működő vállalatait, az olaj- és fémipari társaságokat, előre lezsírozott adóügyi csődeljárásokon, jóval olcsóbban a reális értéküknél. Guszinszkij azt várta, hogy megkapja (és meg is kapta) teljes egészében azt a sávot, amelyen a tulajdonában lévő tévécsatorna, az NTV sugárzott, valamint pénzt is a csatorna fejlesztésére. Ehhez a pénzhez, mint a politikai lojalitásáért járó fizetséghez úgy jutott hozzá, hogy az állami társaságként működő Gazprom megvette az NTV-nek mint magántelevíziónak nagy részvénycsomagját. Úgy számítottak, hogy a Gazprom a részvényeit sohasem fogja érvényesíteni, a részvényesek ülésén szavazni nem fog, és egyáltalán, nem fog beleavatkozni a tévécsatorna ügyeibe.

Jelcin támogatásáért Berezovszkij azt várta, hogy a kőolaj businessen kívül hatalmas politikai befolyást fog szerezni (és egy rövid időre szerzett is).

Jelcin választási stábjának vezetője Anatolij Csubajsz lett.

A súlyos beteg Jelcin utazgatni kezdett az országban populista politikai show-műsoraival. Az elnök hol egy rock-koncerten táncolt a zenészekkel együtt fönn a színpadon, hol Csecsenföldön írta alá egyenesen egy harci helikopter propellerén a háború befejezéséről szóló rendeletét.

1996. június 16-án Borisz Jelcin és Gennagyij Zjuganov bejutott az elnökválasztás második fordulójába. De Jelcin több szavazattal, mint Zjuganov. 1996. június 17-én az értékpiacon a Jelcin számára reményt keltő eredmények hatására eufórikus hangulat alakult ki, egyetlen nap alatt az értékpapírok jegyzése 12%-kal nőtt. 1996. július 3-án az elnökválasztás második fordulóját Borisz Jelcin nyerte meg, aki a szavazatok 53,8%-át kapta. Az alapjában véve kommunistákból álló parlamentet ez annyira demoralizálta, hogy még csak vitatni sem kezdte a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményt, és Jelcin javaslatára megerősítette miniszterelnöki posztján Viktor Csernomirgyint, mégpedig nem is 226 szavazattal, ahogyan azt várni

lehetett, hanem 315-tel. Augusztus 22-én Viktor Csernomirgyin fűtőanyag-ipari és energetikai miniszterré nevezte ki egy hozzá közel álló, „gazpromos” emberét, a Lentranszgaz egykori igazgatóját, Pjotr Rogyionovot. Rogyionov az első nyilatkozataiban „szeretett vezetőnk”-nek nevezte Csernomirgyint, és a gázra kiszabott adók csökkentésének szükségességéről beszélt.

Ez a nyár a politikai és a business-illúziók nyara volt.

– Hiszen nem tudhattam – mondja Csernomirgyin –, hogy Borisz Nyikolajevics mindjárt a választások után ágynak esik.

Márpedig ágynak esett. Nem bírta ki a feszültséggel teli választási kampányt. Augusztusban az elnök meg sem jelent nyilvánosan.

Szeptember 5-én beleegyezett a szívműtétbe. Csernomirgyin azt mondja: – Nem tudom, hogy születtek a döntések. Hozzám már csak az elnök által aláírt utasítások kerültek, és nem tudtam, ki készítette elő neki ezeket az utasításokat, és kivel tanácskozott, miközben a döntéseket hozta. Minden valószínűség szerint azokban az időkben a politikával foglalkozó emberek közül az elnökhöz csak a lányának, Tatyjana Gyjacsenkónak és a vejének, Valentyin Jumasovnak volt bejárása. Meg valószínűleg Berezovszkijnak. Azt is beszélik, hogy a választási stáb vezetéséért jutalmul Anatolij Csubajsz szerette volna, ha a választások után kiléphet a kormányból, és élére állhat az állami tulajdonban lévő Rosznyeftynek. És hogy már alá is volt írva az elnöki kinevezéséről szóló utasítás. Berezovszkij és Guszinszkij azonban kijelentették Csubajsznak, hogy a Rosznyeftyet bizony nem fogja megkapni, hogy a győzelem alapvetően az ő érdemük, ezért az állami olajvállalat is őket illeti. Csubajsz elment Jelcinhez, és egy új utasítással tért vissza tőle. Jelcin kinevezte az elnöki adminisztráció élére. Jelcin tisztelte a fiatal reformistákat, de Berezovszkij és Guszinszkij nyomásának nem tudott ellenállni.

Berezovszkij összebarátkozott Tányával és Valjával (akkoriban mindenki csak a keresztnevükön emlegette őket, nem tartva szükségesnek megmagyarázni, miféle Tányáról és Valjáról is van szó).

Tatyjana Gyjacsenko, úgy tűnik, komolyan úgy gondolta, hogy Berezovszkij nagyformátumú politikus, kiválóan ravaszkodó ember

és próféta, és azt mondják, vakon belement abba, hogy részt vegyen politikai intrikáiban és pénzügyi machinációiban.

– Nem tudni, hogy egy fél évig ki vezette az országot – mondja Csernomirgyin, és ezzel azt akarja mondani, hogy Berezovszkij. És Csernomirgyin még csak nem is titkolózik. Berezovszkij említésekor Csernomirgyin arcán továbbra is lekezelő mosoly jelenik meg. Csernomirgyin számára, aki élete jelentős részét a gazdaság reális szektorában dolgozta le, Berezovszkij, aki elsőként agyalta ki, hogy Oroszországban nem társaságok tulajdonosának kell lenni, hanem kontrollálni kell a társaságok pénzügyi csatornáit, nem tudni, hogy kicsoda. Hát ez a Nem Tudni Kicsoda vezette az országot.

Jelcin fél évig, sőt, majdnem egy évig nem csinált semmit. Ez alatt az idő alatt lezajlottak az adóügyi csődeljárások, és azok a bankárok, akik segítettek Jelcinnek a választási kampányban, megkapták a maguk olaj- és fémipari társaságait, nemcsak hogy a nép akarata ellenére, hanem az oroszországi privatizáció ihletője, Anatolij Csubajsz akarata ellenére is. Berezovszkij, még Csernomirgyin számára is váratlanul, megkapta a Szibnyeftyet, habár ez a társaság egyáltalán nem szerepelt az olajágazat privatizációs tervében.

A Gazprommal szemben, a kialakult gyakorlattal ellentétben, adóköveteléseket nyújtottak be. A társaság elnöke, Rem Vjahirev az Állami Duma képviselőinek a következőt írta: „Igen, a Gazprom tartozik ugyan 15 trillió rubellel a költségvetésnek, a Gazpromnak azonban 48 trillió rubellel tartoznak a gázfogyasztók”. 1996. október 3-án a Gazprom néhány leányvállalatának zárolták a számláit. Ez nagyon is arra hajazott, hogy Nem Tudni Kicsoda elkezdte a társaság elfoglalását. Csernomirgyin azt mondja: – Ha Jelcin ereje teljében lett volna, biztos vagyok benne, hogy semmi efféle nem történik.

Jelcin azonban ténylegesen csak 1997 tavaszán állt újra munkába. És azonnal kormányátalakítással kezdte. 1997 márciusában Jelcin első miniszterelnök-helyettesekké nevezte ki Anatolij Csubajszt és a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzót, Borisz Nyemcovot. Mindemellett Csubajsz még pénzügyminiszter is lett, Nyemcov pedig egy hónap múlva elfoglalta a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszteri széket,

felváltva a gazpromos Pjotr Rogyionovot, és megerősítve ezzel a kormányban a liberális reformerek pozícióját.

Nyemcov terve Nyemcov, amikor Jelcin hívására a Kremlbe érkezett, bemutatta az elnöknek a Nem akarok a bandita-kapitalizmus uralta országban élni című reformtervezetét. A tervezet első pontjaként a Kreml államosítását jelölte meg: azt javasolta, hogy vegyék el az oligarchák Kreml-belépőjét. Második pontként az adóügyi csődeljárások beszüntetése szerepelt. Nyemcov szerint Jelcin ezt a tervezetet zseniálisnak nevezte (habár a „zseniális” nem Jelcin, hanem Nyemcov szavajárása volt), és sok sikert kívánt a munkájához.

Mostanra azokból az illúziókkal teli időkből Nyemcovnak nem maradt más, csak fényképek. Ezekkel a fotókkal van teleaggatva Nyemcov irodája, amelyet a Kotyelnyicseszkaja rakparton álló toronyházban bérel. És ha ez a toronyház a sztálini korszak totalitarizmusának szimbóluma, akkor az a négy szoba, amelyeket Nyemcov minden konkrét cél nélkül bérel, csak azért, hogy mégis csináljon valamit, az Oroszország történetében valószínűleg legliberálisabbnak számító két év szimbólumává vált. Szinte mindegyik fotón Nyemcov és Jelcin látható. Némelyiken még Richard Gere is. A fényképeken Nyemcov még fiatal, fess, mosolygós. Optimizmus és kitűnő, sportos tartás – talán ez minden, amit Nyemcovnak a fényképeken túl sikerült megőriznie miniszterelnök-helyettesi korszakából.

Nyemcov elmeséli, hogy hivatalból irányítania kellett a Gazprom állami képviselőit. Alá kellett írnia az igazgatótanácsban szavazásra bocsátott direktívákat, be kellett kérnie a beszámolókat.

– A Gazpromban a helyzet a következő volt – mondja Nyemcov, és szemezgetni kezdi a mogyorót és aszalt gyümölcsöt, amelyet örökös titkárnője, Irina Lvovna hozott be: a Nyemcov sportos alakjára ártalmas dolgok közül csak a Market étteremből való, cseresznyés fagylaltot fogyasztja a volt miniszterelnök-helyettes. – A helyzet az volt, hogy a részvények 38%-a közvetlenül a Vagyonkezelési

Minisztériumon keresztül az államé volt, és még 10%-a a Roszgazifikacija állami társaságon keresztül. A Roszgazifikaciját mindenki Vjahirev birtokának tekintette, és annak ellenére, hogy ezek a részvények az állam tulajdonában voltak, senkinek eszébe sem jutott, hogy ez a csomag a szavazásokon szintén az állam nevében és az állam érdekeit képviselve voksolhat. Én áprilisban lettem fűtőanyagipari és energetikai miniszter, a Gazprom részvényeseinek ülése pedig júniusra volt kitűzve, és akkor megtudtam, hogy habár a Gazpromban az állam képviseletét látom el, mégsem szavazhatok az állami tulajdonú részvények arányában, mert ezen részvények felett vagyonkezelés i jogot szerzett a Gazprom, pontosabban egy természetes jogi személy, Vjahirev. Ily módon 1997-ben a Gazprom egyetlen személy tulajdonát képezte. Ezt a személyt Rem Ivanovics Vjahirevnek hívják.

Amikor megkérdeztük Csernomirgyint, igaz-e mindez, Csernomirgyin elneveti magát. Aztán azt kérdezi: – Ki mesélte ezt maguknak? Borja Nyemcov? Amennyire tudom, az állami részvénycsomagot nem személyesen Vjahirevnek adták át vagyonkezelésre, hanem a Gazpromnak. De Borja Nyemcov majd elmondja maguknak. Persze jobb, ha megkérdezik tőle, hogyan ültette át a csinovnyikokat Volgába.

Miután Nyemcov miniszterelnök-helyettes lett, valóban kezdeményezte, hogy az állami hivatalnokok ne Mercedeseken és BMWken járjanak, hanem orosz gyártmányú Volgákon, amelyeket mellesleg Nyizsnyij Novgorodban gyártanak. Csernomirgyin csak mosolyog: – De ő volt az egyetlen, aki Volgán járt, mindenhonnan elkésett, és állandóan bekéredzkedett Csubajsz BMW-jébe.

Maga Rem Vjahirev másokon keresztül juttatta el hozzánk azt az információt, hogy a vagyonkezelés i szerződés nem az ő nevére szólt, hogy ő mindig is szerette volna a szerződés mielőbbi felbontását, és ha akarjuk, megmutatják nekünk a szerződést. De aztán végül is nem mutatták meg.

Alekszandr Kazakov, egy másik fiatal reformer, akit a kormányzat 1996-ban kinevezett a Gazprom igazgatótanácsának elnökévé, vagyis odatették, hogy figyelje Vjahirevet, azt mondja:

– A vagyonkezelési szerződés személyesen Rem Ivanics nevére szólt. Ez biztos. Bár az is igaz, hogy én magam a szerződést sose láttam. Borja Nyemcov viszont azt mondta, a szerződés a kezében volt. De én már hozzászoktam, hogy százzal elosszam azt, amit Borja mond. Akárhogy is volt, annak a szerződésnek törvényességében erősen kételkedem. Egyetlen igazgatói tanácsülésen sem erősítettük meg.

Jegor Gajdar, amikor megkérdezzük tőle a vagyonkezelési szerződést, elkomorodik: – Ez persze nem túl természetes dolog – mondja Gajdar –, hogy a miniszterelnök, Csernomirgyin ennyire szoros kapcsolatban állt a Gazprommal. A vagyonkezelési szerződéssel Borja Nyemcov hosszú időn át veszkődött, aminek az lett az eredménye, hogy elrontotta a viszonyát a miniszterelnökkel, és ezzel tönkretette a karrierjét.

Most, a választások előtti évben, figyelembe véve, hogy Nyemcov a Szojuz Pravih Szil (Jobboldali Erők Szövetsége) képviseletében indul az elnökválasztáson, azokhoz a történetekhez, amelyeket mesél, mindenesetre némi gyanakvással kell viseltetni.

Nyemcov tehát a következőképpen meséli el a történetet. A vagyonkezelési szerződésről, meg arról, hogy az állam képviselője nem szavazhat a Gazprom részvényeseinek ülésén az állam nevében, a kormányzati apparátus egyik munkatársa, bizonyos Kopejkin számolt be neki. Nyemcov kérte, hogy mutassák meg neki a szerződést, de az apparátusból tíz napon át senki sem tudta bevinni azt az első miniszterelnök-helyettesnek. Tíz nap multán az apparátus egy másik tagja, bizonyos Trenoga mégiscsak bevitte hozzá a kért dokumentumot, és amikor Nyemcov megkérdezte tőle, honnan szerezte meg, Trenoga olyan sokatmondóan vonta meg a vállát, hogy Nyemcovnak azt kellett gondolnia, Csernomirgyin miniszterelnök széfjéből lopták ki.

– Elkezdtem olvasni a szerződést – meséli Nyemcov –, és rossz érzés fogott el. Túl azon, hogy az állam átadta vagyonkezelésbe Vjahirevnek a Gazpromot, a szerződésben szerepelt még egy opció, amely szerint annak fejében, hogy Vjahirev diszponált az állami részvények felett, 1999-ben jogában állt megvásárolni az állami részvénycsomagot részvényenként egy rubelért. Persze, Oroszországban lopnak, mindig is loptak – folytatja Nyemcov –, de

ennyire! Hogy a társaság részvényeit, amelyek ma egyenként 250 rubelt érnek, egy rubelért eladják?! Ez rablás! Ráadásul a szerződésben szereplő rubel nem is denominált volt, vagyis az ezredrészét érte a mai rubelnek. Vagyis a Gazprom részvényeinek 40%-át kétszázötvenezerszer kevesebbért akarták eladni, mint a valódi áruk. Értik? Úgy számítottak, hogy Vjahirev mindössze egymillió dollárért megveszi a Gazpromot! Azt a Gazpromot, amelyik ma kb. háromszázmilliárdot ér.

Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy 1997-ben a Gazprom egy részvénye nem ért tíz dollárt. A Gazprom kül- és belpiaci részvényei szigorúan ketté voltak választva. A belső piacon a Gazprom részvénye 0,6 dollárt ért, a külső piacon kb. 5 dollárt.

Nyemcov felhívta Vjahirevet, és azt ajánlotta, azonnal bontsák fel ezt a szerződést.

– Nem megy – válaszolta szívélyesen és nyugodtan Vjahirev (hacsak Nyemcov nem ferdítette el túlságosan Vjahirev szavait). Ez a vagyonkezelési szerződés teszi lehetővé, hogy a társaságot kézben tudjam tartani. Köztünk és az állam között eddig soha semmi probléma sem volt ebből. Ha viszont felbontjuk ezt a szerződést, ki tudja, hogy lesz tovább.

Ha Nyemcov elbeszélése megfelel a valóságnak, akkor ez zsarolás volt. A Gazprom vezetője udvariasan elmagyarázta a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszternek, hogyha az felbontja ezt a bizonyos szerződést, problémák keletkezhetnek: egész városok fagyoskodhatnak, vállalatok állhatnak le…

– Rem Ivanovics – mondta Nyemcov –, mi nagyra tartjuk önt, mint menedzsert, de úgy véljük, hogy a Gazprom negyven százalékát egymillió dollárért megvenni, ez bizony bűncselekmény, ugye érti, Rem Ivanovics?

– Nem értek egyet magával – válaszolta nyugodtan Vjahirev. 1994 óta a társaság jól működik a kezem alatt, maga meg jön itt, és mindent a feje tetejére akar állítani. Kialakult együttműködésünk van az állammal, és ez a gyakorlat megmutatta, hogy pozitív eredményekre képes mind a társaság, mind az állam számára.

Megoldjuk a gázszolgáltatást, gázzal látjuk el Európát, adót fizetünk,

maga meg előáll itt mindenféle rablással, fosztogatással meg banditizmussal…

Másnap Nyemcov felhívta Csernomirgyin miniszterelnököt, és közölte, hogy találkozni akar vele. Csernomirgyinnél, attól kezdve, hogy a kormányzatban dolgozni kezdett, sosem volt titkárnő, csak titkár, mert mint Csernomirgyin elmeséli, még a Gazpromnál az egyik titkárnője kötelességének tartotta, hogy rávegye a főnökét az isten tudja, kivel történő találkozásra, csak azért, mert az illető Csernomirgyin szülővárosából, Orenburgból érkezett. A titkárok viszont képesek voltak elkülöníteni a fontos látogatót a nem fontostól. Amikor azonban Nyemcov, a miniszterelnök-helyettes megérkezett Csernomirgyinhez a kormányépület ötödik emeletére, a titkárnak eszébe se jutott, hogy ne engedje be.

– Egyetlen kérdésem volna – mondta Nyemcov, amikor a miniszterelnök irodájába belépett. – A vagyonkezelési szerződés, – Csak minden botránykeltés nélkül – válaszolta Csernomirgyin. (Már amennyiben Nyemcov hitelesen adja tovább a miniszterelnök szavait: maga Csernomirgyin efféle beszélgetésre nem emlékszik, és egyáltalán, azt állítja, hogy a vagyonkezelési szerződéssel kapcsolatos egész históriát Nyemcov az ujjából szopta ki.)

– Egyetértek – ült le közben Nyemcov. – Legyen botrány nélkül.

– Mit szeretnél? – kérdezte Csernomirgyin.

– Fel akarom bontatni – felelte Nyemcov. – Megtehetjük ezt botrányosan is, úgy, hogy beidézzük az ügyészségre Szoszkovec miniszterelnök-helyettest, aki a szerződést az állam részéről aláírta, vagy úgy is, hogy csendben leülünk az asztalhoz, és felbontjuk a szerződést.

Ezt követően Nyemcov szövegelni kezdett Oroszország kirablásáról, a fosztogatásról, a bűnügyekről. Csernomirgyin nyugodtan figyelte a helyettesét. Hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte: – Hogyan fog ez hatni az ország energetikai biztonságára? És Nyemcov nem tudta, hogy a miniszterelnök most ugyanúgy zsarolja-e őt, mint ahogy annak idején a Gazprom vezetője is, avagy Csernomirgyin maga is erőtlen a hatalmas, monopolhelyzetben lévő gáztársasággal szemben, amelyet ő maga hozott létre, és amely felett

esetleg elveszítette a kontrollt, legyen bár háromszorosan is miniszterelnök.

Egy hét múlva Nyemcov bejutott Jelcin elnökhöz. Az elnök efféle, a miniszterekkel lezajlott találkozói két részből álltak: egy hivatalosból, amikor a tévékamerák előtt a miniszter élénken jelentést tesz az elnöknek valami semmiségről, meg egy nem hivatalosból, amikorra az újságírókat már eltávolították, és az elnök meg a miniszter elkezdik tárgyalni azon titkos ügyek valamelyikét, amelyek valóban érdeklik őket, és amelyek valóban meghatározóak az ország sorsára nézvést.

Szóval, mihelyt kihajtották az újságírókat, Nyemcov letette Jelcin elé a vagyonkezelési szerződést, és azt mondta: – Borisz Nyikolajevics, olvassa el, kérem, mindössze másfél oldal.

Jelcin hosszasan olvasta. Miután kétszer is átolvasta, megkérdezte: – Mondja, mi ez az opció?

Nyemcov elmagyarázta, hogy az opció nem más, mint a menedzser azon joga, hogy különleges feltételekkel megvásárolja a társaság részvényeit. Hogy a vagyonkezelési szerződés szerint Vjahirev jogot nyer arra, hogy a Gazprom 40%-át egymillió dollárért megvegye…

– Értem – szakította félbe Jelcin. És egyenesen a vagyonkezelési szerződésre, átlósan, a bal felső sarokba odaírta: „Ez Oroszország kifosztása! Szkuratovnak! Intézkedni!”, majd aláírta.

Jelcin utasítása a főügyésznek, Jurij Szkuratovnak szólt. De tudni kell, hogy még személyesen az elnöktől származó utasítást is, legyen az bármennyire is elnöki utasítás, akármelyik csinovnyik, köztük a főügyész is el tudja mismásolni. Először is nem tudni, hogy a szerződés, rajta az elnök dühödt utasításával, eljutott-e egyáltalán a főügyészig, hiszen útközben bárhol eltűnhetett. Másodszor, nem tudni, hogy a főügyész komolyan utasította-e munkatársait a szerződés ügyének elintézésére, hiszen intézhette úgy is, hogy az ügy menete lefékeződjék. Harmadszor, nem tudni, komolyan le-

folytatta-e az ügyészségi nyomozást a nyomozó, akinek odaadták az ügyet, hiszen az is húzhatta-halogathatta a dolgot, tologathatta az aktákat, maximálisan összekuszálhatta a szálakat, elrejtve a lényeget a végtelen papírtermelésben.

1997. május 12-én Jelcin aláírt egy rendeletet, amely szerint felül kell vizsgálni a Rem Vjahirevvel kötött vagyonkezelési szerződés feltételeit. Az elnöki rendelet értelmében Vjahirev elveszítette annak lehetőségét, hogy megvalósítsa az opcióban foglaltakat, és megvehesse az állami részvénycsomagot. De a rendeletet figyelmen kívül hagyták. A Vjahirevvel kötendő új vagyonkezelési szerződés aláírását addig húzták, ameddig csak tudták (és decemberig sikerült is elhúzniuk). A vagyonkezelési szerződés ügye fél évig vesztegelt, aztán meg már Nyemcovnak kisebb baja is nagyobb lett ennél: amíg azzal foglalkozott, hogy Vjahirev (valós vagy vélt) kísérletet tett a társaság részvényeinek megszerzésére, közben elszalasztotta azt a pillanatot, amikor a milliomos Borisz Berezovszkij kísérletet tett a Gazprom pénzcsatornáinak kontrollálására.

A királyi fogadás A Gazprom részvénytulajdonosainak júniusi ülésén egyebek mellett azt is tervezték, hogy új igazgatótanácsi elnököt választanak.

Nyemcov elmeséli, hogy június elején beállított hozzá Berezovszkij, és azt mondta: – Szeretnék a Gazprom élére kerülni, tudnál ebben támogatni?

– Hogyhogy? – értetlenkedett Nyemcov.

– Vagyis hogy szeretnék az igazgatótanács elnöke lenni – bökte ki jellegzetes hadarásával Berezovszkij.

– Borisz Abramovics, eszénél van? – Berezovszkij szavai Nyemcovra úgy hatottak, mint valami lázálom vagy rossz tréfa. – Mi köze van magának egyáltalán a társasághoz?

– Neked én nem mondok semmit – hadarta Berezovszkij. – Nézd meg ezt a papírt.

És e szavak kíséretében Berezovszkij átadta Nyemcovnak a részvénytulajdonosok határozatának tervezetét. Az volt rajta feltüntetve, hogy a részvény tulajdonosok közgyűlése beválasztja az igazgatótanácsba Borisz Abramovics Berezovszkij, és javasolja az igazgatótanács elnöki posztjára.

– Mi ez a zagyvaság? – képedt el Nyemcov.

– Nézd meg rajta a láttamozásokat – erősködött a milliomos.

A határozat tervét Viktor Csernomirgyin miniszterelnök és a Gazprom elnöke, Rem Vjahirev láttamozta.

– Borisz Abramovics – dühödött fel Nyemcov –, amíg én itt ülök, amíg én a Gazpromban az államot képviselem, addig maga nem lesz az igazgatótanács elnöke.

Amint Berezovszkij ment kifelé Nyemcovtól, még visszafordult: – Hívd fel Vjahirevet, hívd fel Csernomirgyint…

Mihelyt Berezovszkij elment, Nyemcov azonnal felhívta Vjahirevet, és megkérdezte tőle, láttamozta-e a részvény tulajdonosoknak azt a határozati tervét, amely gyakorlatilag Berezovszkij kezébe adja a társaság pénzcsatornáit.

– Láttamoztam – mondta Vjahirev. – Hiszen tudtam, hogy te ellene leszel, és a határozat nem fog átmenni.

Csernomirgyin, ha hinni lehet Nyemcovnak, szintén megerősítette, hogy láttamozta a papírt, de nem abban az értelemben, hogy tényleg egyetértene azzal, hogy a Gazpromot Berezovszkij kezébe adják, hanem csak abban az értelemben, hogy megismerkedett a tervezet tartalmával.

– Viktor Sztyepanovics! – üvöltötte Nyemcov a telefonba. – Egy miniszterelnök nem láttamoz dokumentumokat abban az értelemben, hogy megismerkedett a tartalmukkal!

– Na – hárította el magától a dolgot Csernomirgyin –, nincs most ezzel időm foglalkozni. Igazodj el ott…

– Már eligazodtam!

– Akkor jól van.

Nagyon is valószínű, hogy Csernomirgyin és Vjahirev egyáltalán nem azért láttamozták a dokumentumot, mert tényleg komolyan Berezovszkij kezébe akarták volna adni a Gazpromot. Egyszerűen csak a visszautasítással nem akarták megsérteni a befolyásos oligarchát, és abban reménykedtek, hogy a visszautasítással majd Nyemcov fogja megsérteni, aki abban az időben Jelcin kedvencei közé tartozott, és a sajtó nagyon is komolyan vette, mint Jelcin utódát az elnöki székben.

Közvetlenül a részvény tulajdonosok gyűlése előtt, június végén Csernomirgyin és Nyemcov hivatalos látogatáson Kínában járt. A pekingi reptéren Berezovszkij várta őket. Berezovszkij sosem volt rest repülőre ülni és akár Kínába is elmenni, ha ez számára valamilyen sikerrel kecsegtetett. Csernomirgyin úgy emlékszik vissza, hogy Berezovszkij képes volt a legváratlanabb helyeken is felbukkanni, mint egy kis ördög a dohányszelencéből. Berezovszkij személyes kapcsolatai Jelcin családjával, valamint a Berezovszkij tulajdonában lévő tévécsatornák és újságok arra késztettek bármilyen rendű-rangú csinovnyikot, hogy szóba álljon az oligarchával, ha már egyszer nem sikerült a bokros teendőkre hivatkozva elkerülni a találkozást.

– Maga meg mit keres itt? – kérdezte Csernomirgyin.

– Hát – hadarta Berezovszkij –, eljöttem, hogy magával meg Nyemcovval hármasban megbeszéljük a Gazpromnál betöltendő vezetői posztom ügyét.

Csernomirgyin mélyet sóhajtott. Az egyenes beszédet most nem tudta elkerülni Berezovszkijjal. Csernomirgyin, Nyemcov és Berezovszkij késő este értek az orosz követségre. Nyemcov úgy emlékszik vissza, hogy a követség nyomasztó hatással volt rá. Hatalmas épület. Áporodott szagú szőnyegek, amelyeket tisztességesen valószínűleg a sztálini idők óta nem porolt ki senki. A szobákban bézs színű telefonok, közvetlen kormányzati vonalak – ezek azok, amelyeken ha hívás érkezik, Csernomirgyin halaszthatatlan kötelességének tartja válaszolni. Nyemcov odasandított az egyik készülékre, félt, hogy mindjárt odaszól nekik rajta Jelcin, és akkor kész, vége, a Gazprom Berezovszkij kezébe kerül.

De Jelcin nem telefonált. A kicsinyke, fülledt dolgozószobában, amely tele volt tömve hangfogókkal, amelyek megakadályozták, hogy bármilyen eszközzel is lehallgassák a beszélgetést, Berezovszkij Csernomirgyinhez fordulva azt mondta: – Viktor Sztyepanovics, tud róla, hogy a helyettese, Nyemcov ellenzi, hogy én a Gazprom igazgatótanácsának élére kerüljek?

– Tényleg ellenzed? – kérdezte ártatlan tekintettel Csernomirgyin Nyemcovot. – Miért?

– Azért – válaszolta Nyemcov –, mert Berezovszkijnak sem a Gazpromhoz, sem a gázhoz semmi köze sincs, és mert az állami cégnél betöltött poszt ját Borisz Abramovics a saját biznisze támogatására használná fel, és mert…

– Látja – fordult oda Nyemcovot félbeszakítva Berezovszkijhoz Csernomirgyin –, a helyettesem nem egyszerűen csak ellenzi, hanem érvekkel alátámasztva ellenzi.

– Viktor Sztyepanovics – szólalt meg Berezovszkij, és ha hinni lehet Nyemcovnak, elvesztette az önuralmat –, hát tényleg nem látja, hogy a helyettese szórakozik magával, és egyáltalán, magát szarba se veszi?!

Nyemcov elnevette magát. Csernomirgyin szintén mosolygott, megvonta a vállát, és azt mondta Berezovszkijnak: – Mit tehetnék? Nem harcolhatok Nyemcovval, ő a trónörökös.

– Csernomirgyin arcán boldog mosoly jelent meg amiatt, hogy a mindenható Berezovszkij itt dühöng, szitkozódik, de mégsem tudja megkaparintani a Gazpromot, amelyet, akárhogy is forgassuk, a miniszterelnök mégiscsak a tulajdon gyermekének és birtokának tekintett.

A követség udvarán Berezovszkij odalépett Nyemcovhoz, és odasúgta neki: – Eltaposlak.

Nyemcov akkor még csak mosolygott válaszképpen, aztán visszatért Moszkvába, levezette a részvény tulajdonosok ülését, és csak néhány hónap elteltével vette észre, hogy a sajtóban és a tévében sajtókampány folyik ellene. Az újságírók kapcsolatba hozták

prostituáltakkal, a tévéoperatőrök a legelőnytelenebb pozíciókból vették fel, úgy, hogy még a legszimpatikusabb ember is valami szörnyetegnek nézett volna ki. És Jelcin kedvencének népszerűségi mutatója reménytelenül süllyedni kezdett.

A vagyonkezelési szerződést pedig mindeközben csak nem bontották fel. Az 1997-es sajtó tele van olyan hírekkel, amelyek a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Borisz Nyemcov és a Gazprom vezetője, Rem Vjahirev közötti tárgyalásokról szólnak.

Alkudoztak egymással. A Gazpromnak nagyadóhátralékai voltak. A Gazprom nem fizette meg az adóit, és ezt azzal indokolta, hogy lényegesen több pénzt nem kapott meg a gázfelhasználóktól, mint amennyi adóval az adóhivatalnak tartozik. Nyemcov viszont tudta, hogy a költségvetés adóbevételek nélkül kimerül. Éppen ezért Nyemcov és Vjahirev tárgyalásai gyakran a vagyonkezelési szerződéssel kezdődtek, és azzal végződtek, hogy Vjahirev megígérte, befizetik az adójukat annak ellenére, hogy a felhasználók nem fizettek nekik a gázért.

Ez a história egészen 1997 decemberéig húzódott, amikor is Jelcin elnök hivatalos látogatásra Svédországba utazott. A találkozón volt egy ünnepélyes fogadás, amely a királyi protokoll szerint zajlott: díszőrség, a két ország himnusza… Az esemény egy bizonyos szakaszában Jelcin elnöknek végig kellett sétálnia a szőnyegen a királyi család tagjaival, akiknek be kellett mutatnia az őt kísérő delegáció tagjait.

A delegáció tagjai felsorakoztak. A sor elején a Gazprom vezetője, Rem Vjahirev állt, aki azért érkezett a delegációval, mert az elnöki látogatás idején írták alá a svéd-orosz gázegyezményt. A hosszú sor végén a miniszterelnök-helyettes, a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Borisz Nyemcov állt. Miután Jelcin üdvözölte az egész delegációt, és végre odaért Nyemcovhoz, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna valami, odasúgta neki: – És Vjahirev visszaadta már a Gazpromot?

– Nem, Borisz Nyikolajevics – jött zavarba Nyemcov, mert mégsem volt helyénvaló, hogy az elnök és a miniszterelnök-helyettes az ország belügyeiről sugdolózzék egy külföldi látogatás alkalmából, ráadásul a svéd királyi család szeme láttára.

– Menjünk! – szólt Jelcin, és zakója ujjánál fogva maga után húzta Nyemcovot.

Királyi őfelsége álmélkodva figyelte, hogyan kapja el az orosz elnök a zakója ujjánál fogva az egyik miniszterét, és miközben tojik a diplomáciai etikettre, hogyan vonszolja maga után az egész orosz delegáció előtt vissza, a sor elejére. A magas termetű Jelcin, még mindig Nyemcov zakója ujjába kapaszkodva, lehajolt az apró termetű Vjahirevhez, és fenyegetően megszólalt: – Rem Ivanovics, adja vissza a Gazpromot! – Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – Adja vissza jószántából, mert nagy bajok lesznek.

Miután az elnök ezt elmondta, mosolyogva visszatért a svéd királyi családhoz, és úgy tetszett, egyáltalán nem törődött azzal, hogy másnap az újságok majd megint megírják, hogy Jelcin részeg volt, megint huligánkodott, már megint megsértette a protokollt, és már megint lejáratta Oroszországot. Úgy ment vissza, hogy meg volt róla győződve, éppen most mentette meg Oroszországot a kifosztástól.

Nyemcov azt meséli, hogy Vjahirev akkor azt mondta neki: – Ezt sose bocsátom meg neked. És nem is bocsátotta. Borisz Nyemcov miniszterelnök-helyettesnek hamarosan meg kellett válnia a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszteri tárcától. A miniszterelnök-helyettest személyesen a miniszterelnök, Viktor Csernomirgyin váltotta le. Nyemcovnak valódi hatalom nem maradt a kezében, csupán a miniszterelnökhelyettesi nagyon magas, de tisztán politikai pozíciót tölthette be továbbra is.

Negyedik fejezet A GAZPROM A TRÓNÖRÖKÖS ELLEN

A Római Birodalom 1998. március 23-án a Gorbatij hídon, a Fehérház, vagyis az orosz kormányépület mellett, mint akkoriban mindig, tüntetés zajlott. Hivatásos tüntetők vörös zászlókkal felfegyverkezve követelték a „nép kifosztóinak”, Viktor Csernomirgyinnek és Anatolij Csubajsznak a leváltását. Az újságírók, akik a Fehérházba igyekeztek, őszinte csodálkozással szemlélték a tüntetőket. „Maguk meg miért tüntetnek? – kérdezte meghökkenve egy járókelő. – Hiszen Jelcin éppen ma eresztette szélnek mindkettőjüket.” A tüntetők nem hitték el neki. „Ez provokáció! Kapjátok el! Hazudik!”

– kiabálták.

A Fehérház lakói szintén nem tudták elhinni a hírt. Ötévnyi miniszterelnökség után Viktor Csernomirgyin leválthatatlannak és elküldhetetlennek tetszett. A betegeskedő és passzivitásra kárhoztatott Borisz Jelcin mellett Viktor Csernomirgyin vált a helyzet valódi urává: a hatalom legalapvetőbb eszközei az ő kezében összpontosultak. Éppen ezért az eltávolításáról szóló hírek egyenértékűek voltak egy forradalommal. „Ilyen miniszterelnök mellett elnökre nincs is szükség” – mondogatták róla gyakran. Ráadásul nemcsak a tisztelői: Ezt a mondatot nagy előszeretettel ismételgette Borisz Jelcinnek „Tánya és Valja”, vagyis az elnök lánya, Tatyjana Gyjacsenko és jövendőbeli férje, Valentyin Jumasov, aki akkoriban az elnöki adminisztráció vezetője volt. Mindkettőjüket, de rajtuk kívül különösen még Borisz Berezovszkijt nagyon is nyugtalanította Csernomirgyin megingathatatlansága és függetlensége. Berezovszkij nem bocsátotta meg Csernomirgyinnek azt a sikertelen kísérletet, hogy a Gazpromot az irányítása alá tudja vonni. Berezovszkij régóta ellenséges viszonyban állt az első miniszterelnök-helyettessel, Anatolij Csubajsszal, de

nagyon is jól értette, hogy addig nem tud megszabadulni Csubajsztól, amíg a miniszterelnöki székben Csernomirgyin ül. És végül Berezovszkij, Tánya és Valja kénytelen volt arra is gondolni, hogy közeledik a 2000-es év, amikor letelik Borisz Jelcin második elnöki ciklusa, és az országban újra választásokat írnak ki. Ráébredtek, hogyha semmilyen intézkedést nem indítanak el, a következő elnök Csernomirgyin lesz. A Gazprom és a kormányzók támogatása biztos garanciája lesz a sikerének.

Ma már Csernomirgyin úgy emlékszik vissza a dologra, hogy éppen ebben állapodtak meg Jelcinnel is. A zavidovói vadászaton abban egyeztek meg, hogy 2000-ig együtt dolgoznak, aztán pedig Jelcin úgy megy el, hogy az elnöki széket Csernomirgyinre hagyja.

Tánya, Valja és Berezovszkij azonban semmiféle kötelezettséget ez ügyben nem vállaltak. Kénytelenek voltak végiggondolni, hogy Csernomirgyin elnöksége alatt elveszítik jelenlegi pozíciójukat. És arról ábrándoztak, hogy megszabadulnak tőle. Éppen ezért Tatyjana Gyjacsenko minden este bekapcsolta a tévét, hogy megmutassa apjának a híradóban, milyen sikereket ér el az egészséges és aktív Csernomirgyin az idő alatt, amíg ő, a beteg Jelcin otthon ül. „Egy ilyen miniszterelnök mellett elnökre nincs is szükség” – mondta az apjának újra és újra.

Március elején Csernomirgyin az Egyesült Államokba utazott, ahol is négyszemközti tárgyalást folytatott Al Gore elnökhelyettessel.

Jelcin asztalán ott volt a jelentés: Csernomirgyin úgy viselkedik, mint az ország lehetséges vezetője, és mindenki így is fogadja; Jelcinnel már senki sem számol. Az ország külföldi képviselete mindez ideig Jelcin kizárólagos joga volt.

Aztán Csernomirgyin elment Odesszába, egy négyoldalú tárgyalásra az ukrán elnökkel, Leonyid Kucsmával, a moldáv elnökkel, Pjotr Lucsinszkijjel, és a hivatalosan el nem ismert Dnyeszter-melléki Köztársaság vezetőjével, Igor Szmirnovval. Amint az újabb híradásban Jelcin meglátta, milyen fesztelenül viselkedik Csernomirgyin az elnökök társaságában, feldühödött, és a következő kérdéssel hívta fel a miniszterelnököt: „Ki küldött téged oda?!”.

De az utolsó cseppet a pohárban Jelcin számára az jelentette, ahogyan a miniszterelnök 1998. április 4-i, hatvanadik születésnapjára készülődtek. A csinovnyikok, az üzletemberek, a politikusok és

művészek úgy készülődtek rá, mint valami össznépi nagy ünnepre.

A leendő elnök születésnapjára rendezendő ünnepi alkalom a legapróbb részletekig ki volt dolgozva, az ajándékok előkészítve; az autóktól kezdve a miniszterelnököt ábrázoló gobelineken át Ljudmila Zikina énekesnő direkt ez alkalomra készített lemezéig. Az ünnepi beszédek és a dicshimnuszok, mindez a kiválóan előkészített esemény felbőszítette Borisz Jelcint.

A születésnapi ünnepség előtt két héttel az elnök aláírta a hűséges miniszterelnökének leváltásáról szóló rendeletet.

Március 21-én Jelcin elhívta magához a városon kívüli Gorki-9 rezidenciába Csernomirgyint, és közölte vele a leváltását. Ráadásul igyekezett arról meggyőzni a miniszterelnököt, aki e nehéz években mindvégig hűséggel kitartott mellette, hogy a felmentése egyáltalán nem a kegyvesztettség jele. Jelcin kijelentette, hogy Csernomirgyinnek mint leendő elnöknek most a 2000-es elnökválasztások előkészítésére kell koncentrálnia.

Nem tudni, elhitte-e Csernomirgyin, hogy egy ember támogatásához tényleg a felmentésére van-e szükség. De vitatkozni nem kezdett.

Délután megérkezett Jelcinhez Valentyin Jumasov, és a lehetséges miniszterelnökök négy jelöltből álló listáját hozta az elnöknek; olyanok szerepeltek rajta, mint a parlament felsőházának elnöke, a veterán Jegor Sztrojev, aki dolgozott már az SZKP KB politikai bizottságában is; a Duma volt elnöke, Ivan Ribkin; a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Szergej Kirijenko, és az első miniszterelnökhelyettes, Borisz Nyemcov. Jelcin az első jelöltet elvetette, mert a kinevezése sokkolta volna a Nyugatot. Az utolsót amiatt, mert azt sohasem választotta volna meg a Duma. Aztán elvetette Ribkint is, mert mellette túlságosan is aktívan lobbizott Borisz Berezovszkij, akiben azonban Jelcin teljességgel nem bízott. Így aztán nem maradt más, mint a fiatal energetikai miniszter, Kirijenko. Egy hónap múlva a Duma harmadszori nekifutásra meg is választotta miniszterelnöknek.

Miután Csernomirgyin megtudta, hogy felmentették, azonnal intézkedett, hogy vigyék el a holmiját a Fehérház miniszterelnöki szobájából.

A Krasznopresznyenszkaja rakparti kormányépületben sokkos állapotban voltak az emberek. Az utóbbi években éppen a Fehérház, az, amelyet annak idején tankokból lőttek, majd restauráltak, és amelybe aztán bevették magukat a kormányhivatalnokok, Oroszország valódi központjává vált. Pontosan ezeken a folyosókon és ezekben a szobákban hoztak meg minden fontos döntést. A Fehérház olyan volt, mint Róma, ahonnan kiindulva az utak eljutottak a birodalom minden részébe, Csernomirgyin pedig úgy ült odabent, mint egy római császár. Maga alá vont bármely légionáriust, azok pedig meghajoltak tekintélye előtt.

A Csernomirgyin felmentéséről szóló hír a Fehérházra leadott újabb lövésként hatott. A miniszterelnöki apparátus tagjai pánikszerűen rohangáltak, nem tudták, mi lesz most velük: magával viszie őket a miniszterelnök („Hová? Hogyhogy hová? Hát a Gazpromhoz! Azt mondják, Vjahirev már létre is hozott kétszáz státuszt!”), avagy ráhagyja őket az utódjára. A hivatalnokok szinte eszüket vesztették: rohangáltak össze-vissza a Fehérházban, rémhírekkel traktálták egymást, majd kicsit később elkezdték emlékbe leszedegetni az ajtókról a főnökök névtábláit. A miniszterelnöki részlegben megkezdődött a kiköltözés, éjjel-nappal hordták ki a hohlomai dísztárgyakat, fegyvereket, szablyákat, képeket, könyveket. Mindezekkel a holmikkal együtt a Fehérházat elhagyta jelentőségteljessége is; a kormányépület megszűnt Oroszország legfontosabb helye lenni.

A számos ajándékot, amely Csernomirgyinnél hatvanhárom hónapi miniszterelnöksége alatt felhalmozódott, szombaton kezdték elszállítani, és csak kedden tudták befejezni. A holmit a Szaharov akadémikus utcára vitték, ahol nem sokkal ezelőtt fejeződött be a „Házunk, Oroszország” mozgalom székházának rendbehozatala; ezt az épületet szemelték ki arra, hogy az elnökválasztási kampány központi irodája legyen.

Hétfőn, március 23-án a tévé közvetítette Jelcin elnöki beszédét. „Több mint öt évig dolgoztunk együtt Viktor Sztyepanoviccsal. Sokat tett az országért, értékelem is a megfontoltságát és a megbízhatóságát. Sosem kételkedtem hűségében és odaadó munkájában, emberi tisztességében.” És elmagyarázta a nézőknek,

hogy azt az utasítást adta Csernomirgyinnek, összpontosítson a 2000es elnökválasztások politikai előkészítésére.

Csernomirgyin egész magatartásával igyekezett azt mutatni a környezetének, hogy az elnök az adott szituációban az egyetlen lehetséges helyes döntést hozta, és hogy a leváltott miniszterelnök mindezért hálás neki.

Enyhe pánikhangulat lengte körül a Gazpromot is. Hiszen a korábbi években a gigantikus gázvállalat és a kormány, minden probléma ellenére, egységes egésznek tekintette magát. A Fehérház csinovnyikjai ezzel kapcsolatban egyszer össze is állítottak egy tréfás „rendeletet” Az állam és a Gazprom Rt. Egysége címmel, amelyben többek között ilyenek szerepeltek: „Az Állam és a Gazprom egységes. A miniszterelnököt távollétében a Gazprom vezetésének elnöke helyettesíti, és viszont”. Csernomirgyin távozásával ez az egység megbomlott. Április 9-én Csernomirgyin betöltötte a hatvanadik életévét. A fő ünnepségek a „Házunk, Oroszország” Szaharov utcai központjában zajlottak. Este aztán volt még egy vacsora a kiválasztottak számára, a Fogadás Házában, a Veréb-hegyen. Csernomirgyint ott Borisz Jelcin és Rem Vjahirev köszöntötte.

A Gazprom vezetője elmondta, hogy az ünnepelt számára készített egy „kicsi, de drága ajándékot”, aztán pontosította: „Nem pénzbeli értékben volt drága, hanem mint emlék a Gazpromról”. Egy narancsszínű, névre szóló fúrómesteri védősisak volt. De nem ez volt a teljes ajándék. Az est végén, amikor Borisz Jelcin már elment, Rem Vjahirev átfogta régi barátja vállát, és nem zavartatva magát mások jelenlététől, hirtelen azt mondta: – Minden lehetséges eszközzel támogatni foglak. Régi barátok vagyunk, együtt küzdöttünk az Orenburgi körzet gázlelőhelyein.

– Azt szeretnéd, hogy visszamenjek a Gazpromhoz? – értetlenkedett Csernomirgyin.

– Nézz magasabbra! Az elnökválasztásokon! – dörmögte Vjahirev.

Hamarosan bejegyezték a CSVSZ-2000 alapítványt, amely a volt miniszterelnök elnökválasztási kampányának felfuttatásával volt

hivatott foglalkozni. Ugyanakkor Csernomirgyin népszerűsége hihetetlenül esni kezdett: a médiában egyre gyakrabban publikáltak Csernomirgyint kompromittáló cikkeket, amelyek arról a vagyonról szóltak, amelyet a miniszterelnöksége alatt harácsolt össze, meg a korrupcióról, amely az ő ideje alatt virágzott fel a Fehérházban.

Maga Csernomirgyin ezekre a vádaskodásokra leginkább csak legyintett: – Ami nem az én saram, nem ragad rám – mondogatta.

Csernomirgyin leváltását követően komoly problémák kezdtek jelentkezni a Gazpromnál is. Csernomirgyin mindaddig úgy használta a Gazpromot, mint megbízható hátországot és biztos támaszt, Rem Vjahirev pedig, aki bár számtalanszor kifejezte abbéli elégedetlenségét, hogy az állam kifosztja, mégiscsak engedelmeskedett.

– Csernomirgyin és Vjahirev viszonya természetesen bonyolult volt – emlékszik vissza Alekszandr Kazakov, aki akkor a Gazprom igazgatótanácsának elnöke volt, egyidejűleg pedig az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettese. – Ilyen emberek között lennie kellett súrlódásnak. És voltak persze közöttük emelt hangú beszélgetések is. Rem Ivanicsnak azt a pénzt, ami összegyűlt náluk és amit a társaság fejlesztésére akart fordítani, állandóan át kellett adnia az államnak, mivel az államnak nem volt miből kifizetnie a béreket.

Az emberek az utcára vonultak, és a védősisakjaikkal kopácsoltak a Fehérháznál. A kormány Vjahirevhez fordult: „Rem Ivanics, fogadd el a hitellevelet.” Ő meg elfogadta. Minden a Gazpromon múlott: keserves adósságokat vállalt fel, csakhogy az ország költségvetését helyreállítsa. És az ország a Gazpromnak köszönheti, hogy túlélte.

A kormányzatban Kirijenkónak más véleménye volt a Gazpromról. Az ifjú reformerek elégedetlenek voltak a Gazprommal már Csernomirgyin idejében is, most azonban, a Gazprom alapítójának eltávolítása után ezek az ifjoncok szembeszálltak Vjahirevvel. Se barátságot, se tiszteletet nem tanúsítottak Vjahirev iránt.

Miután Rem Vjahirev ott maradt egyedül, a miniszterelnök védelme nélkül – aki egyébként vég nélkül hajtogatta, hogy „Nem engedjük, hogy szétverjék a Gazpromot” –, nem tudta, miként is viselkedjen. De a nyár elején már a Gazpromnál is ráébredtek, hogy muszáj belebonyolódniuk a médiaháborúba.

Még Csernomirgyin leváltása előtt létrehozták a Gazprom egy alvállalkozását, a Gazprom-Médiát, egy olyan holdingot, amely a nagy gázcég minden médiaügyét volt hivatott intézni. A politikai elemzők mindig úgy gondolták, hogy a Gazprom-Média legfőbb célja az volt, hogy előkészítse Csernomirgyin elnökké választását: ez lett volna tehát Rem Vjahirev erőteljes baráti támogatása. De aztán világossá vált, hogy magának a Gazpromnak is szüksége van a jó PRra.

Babilon Júniusban kinevezték a Gazprom-Média vezetőjévé Szergej Zverjov politológust, aki addig Vlagyimir Guszinszkij csoportját, a MOSZT-ot (Híd) vezette. Akkoriban ezt a kinevezést úgy fogadták, mint a Gazprom és Guszinszkij szövetségét, hogy tudniillik miután Csernomirgyint kiszemelték, most elkezdik a választási kampányát.

Szergej Zverjov ma már azt állítja, hogy ilyesféle megegyezés a Gazprom és Guszinszkij között nem volt, ő egyszerűen csak a közte és Guszinszkij között már régóta kiéleződött konfliktus miatt hagyta ott a MOSZT-ot. Zverjov valóban együtt dolgozott Csernomirgyinnel, ő állt az élére a konzultáns okból összeállt csapatnak, ő hozta létre a CSVSZ-2000 alapítványt. Ugyanakkor, meséli Zverjov, a Gazpromnál egyáltalán nem Csernomirgyin kampányának felfuttatása volt a feladata, hanem az, hogy megoldást találjon a Gazprom és az új kormány között felmerült problémákra.

– Engem mindenekelőtt azért hívtak a Gazpromhoz, mert Csernomirgyint eltávolították a kormányból- emlékszik vissza Zverjov. – A kormányba új reformerek jöttek, vagy ahogy Vjahirev mondta, a pionírok: Kirijenko, Fjodorov, Nyemcov. Számukra Rem Vjahirev, Seremet és a Gazprom más vezetői idegen mentalitást és nézeteket képviseltek. Vjahirev ezt meglehetősen nehezen viselte: más nemzedékhez tartoztak, és sehogy sem tudtak közös hangot találni.

Amíg a miniszterelnöki székben Csernomirgyin ült, a Gazpromnak semmiféle PR-ra nem volt szüksége, aztán rájöttek, hogy az mégis elengedhetetlen. Hát ezzel foglalkoztam én. Én kimehettem este

Kirijenko dácsájára, Rem Ivanovics nem. Én tudtam beszélni mindegyikükkel, Vjahirev és Seremet pedig nem.

A Gazprom elleni támadás egy időre esett az egész világot érintő pénzügyi válsággal. A kormánynak pénzre volt szüksége, és a kormányban arra számítottak, hogy hitelt fognak kapni a Nemzetközi Valutaalaptól, amely azonban azt követelte, hogy számoljanak le azokkal, akik nem fizetnek adót, mindenekelőtt a Gazprommal. Júniusban az Adóhivatal vezetője, Borisz Fjodorov megvádolta a Gazpromot azzal, hogy a vállalat nem fizet adót, és azzal fenyegette, hogy zárolni fogja a vagyona egy részét. Aztán a részvénytulajdonosok ülésének előkészítése közben lábra kaptak olyan híresztelések, hogy a kormány megpróbálja elmozdítani a helyéről Rem Vjahirevet. Ez persze ostobaság volt: Kirijenko kormányának nem volt olyan eszköz a kezében, amivel a mindenható Vjahirevet el tudta volna távolítani. Ennek ellenére az új igazgatótanács elnöki posztjának megszavazása előtt Vjahirev úgy tett, mintha kész lenne meghátrálni: megígérte, hogy pótlólag befizet az államkasszába még ötven millió dollárt mint adót és mint az állami részvények után járó osztalékot. Az igazgatótanácsot egyeztetett összetételben választották meg, és csak az igazgatótanács elnöki posztján váltotta fel Alekszandr Kazakovot a vagyonkezelési miniszter, Farit Gazizulin.

De még egy hét sem telt el, és Rem Vjahirev máris visszavonta az ígéreteit. A kormányhatalom és a Gazprom közötti legnagyobb összeütközés 1998. június 2-án következett be.

Ezen a reggelen Szergej Kirijenko miniszterelnök dühtől sápadtan rontott be a kormányülésre, és azt kiabálta: – Felbontjuk a vagyonkezelési szerződést Rem Vjahirevvel! Már megint nem fizette be az adót.

A kormányülések akkoriban nyilvánosak voltak: a sokkhatás alá került újságírók a mobiljaik után kapkodtak. Kirijenko pedig folytatta: mivel a Gazprom júniusban csak a harmadát fizette be a adókötelezettségének, az Adóhivatal zárolja a vagyonát és a számláit. Öt perc múlva azonban csörgött Kirijenko telefonja.

– Igen, igen! Hallgatom, Borisz Nyikolajevics! Hogy micsoda?!

Mindenki előtt világos lett, hogy az elnök nem támogatja a miniszterelnök kirohanás át.

Néhány perc múlva Kirijenkót felhívta az Állami Duma elnöke, Szeleznyov: – Igen, Gennagyij Nyikolajevics. Már telefonált – mondta Kirijenko. – Nem, nem fogjuk elkapkodni. Hogy magához? Sajnos, nincs időm. Kormányülésen vagyok.

Szeleznyov a szőnyeg szélére állította Kirijenkót. Betelefonált a Dumába a Gazprom elnökhelyettese, Vjacseszlav Seremet (Rem Vjahirev éppen Bécsben tárgyalt), és követelésére a képviselők „a Gazprom helyzetének tisztázásáig felfüggesztették” a kormány számára nélkülözhetetlen válságkezelő törvények megtárgyalását.

Az Adóhivatal vezetőjét a „még jó, hogy nem a házmestert küldik” felkiáltással fogadták, és követelték a miniszterelnök megjelenését.

Végül is Szergej Kirijenko megadta magát, és elment a Dumába.

Borisz Jelcin pedig a sajtótitkárán keresztül megüzente, hogy „szó sem volt a Gazprom vagyonának és számláinak zárolásáról vagy az igazgatótanács elnökének és a Gazprom vezetőjének, Rem Vjahirevnek elmozdításáról”, igaz, eközben dicsérte „a kormány elvi megközelítését” is, mindazonáltal a támadás ezzel vissza volt verve. Éppen csak Rem Vjahirevnek kellett azonnal hazautaznia Bécsből, hogy aláírja Kirijenkóval azt a jegyzőkönyvet, amely garantálta az esedékes adók időbeni befizetését.

A „június 2-i operáció” más következménnyel is járt: véget vetett a Rosznyefty, a legnagyobb állami olajvállalat privatizációjának.

A támadás időpontjában Rem Vjahirev éppen azért volt Bécsben, mert a Lukoil vezetőjével, Vagit Alekperovval együtt tárgyalásokat folytatott a Royal Dutch/Shell vállalat vezetőivel arról, hogy olyan konzorciumot hoznak létre, amely kivásárolhatta volna a Rosznyeftyet a következő árverésen. Szergej Kirijenko bejelentése a Gazprom számláinak zárolásáról éppen akkor történt meg, amikor a tárgyalások már majdnem befejeződtek. A Royal Dutch/Shell sürgősen kilépett a konzorciumból, és nem vállalta, hogy részt vegyen a Rosznyefty privatizálásában. Így aztán a Rosznyefty privatizálása azóta se történt meg.

A konfliktus egész júliuson át húzódott. Kirijenko kormányának támadása a Gazprom ellen megmutatta, hogy a Gazprom már nem az az érinthetetlen vállalat, mint amilyen Csernomirgyin idejében volt. Sőt mi több, azt is megmutatta, hogy a Gazprommal szemben fel lehet venni a harcot.

Eddig a pillanatig a Gazpromnak az volt az image-e, hogy olyan, mint egy legyőzhetetlen titán. Úgy tartották, hogy az az ember, akire a Gazprom választása esik, feltétlenül meg fogja nyerni a következő elnökválasztást. Kirijenko támadása sikertelen volt ugyan, de segített abban, hogy kitapinthatókká váltak Vjahirev erődjének gyenge pontjai.

Amint Szergej Zverjov, aki abban az időben a Gazprom védelmének információs kampányát vezette, elmeséli, a kormány nem értette pontosan, kié is a Gazprom: – Olyan legendák keringtek, melyek szerint a Gazprom személyesen Vjahirev, Csernomirgyin, Seremet és Puskin tulajdona. Legendák keringtek arról, hogy mindent szétlopkodtak, hogy szörnyűséges korrupció zajlik. Valójában azonban a Gazprom nem volt más, mint a menedzsment személyes érdekeinek és a Gazprom mint vállalat érdekeinek bonyolult összefonódása. És nem mindig a vállalat érdekei kerekedtek felül a személyes érdekeken. Voltak ott olyan gyűlöletes személyiségek, mint a már halott Guszlisztoj. És voltak persze tisztességes profik is. A cég azóta már elhunyt elnökhelyettese, Remizov azt mondta: „Én például nem vagyok olyan, mint a többiek. Én nem lopok. Nézni viszont, hogy mások ezt hogyan csinálják, utálom.”

Amikor Kirijenko azzal fenyegetőzött, hogy felbontja a vagyonkezelési szerződést Vjahirevvel, azt akarta kipróbálni, mennyire erősek a pozíciói a monopolhelyzetben lévő gázvállalat vezetőjének, és hogy mennyire viselkedik magabiztosan az állammal szembeni küzdelemben. Ebben az időben a részvények 40%-a a föderáció tulajdona volt, abból 35% felett Vjahirev, 5% felett pedig a Vagyonkezelési Minisztérium rendelkezett. Az állami részvények 0,9%a felett az RFFI (Oroszországi Alapkutatási Alap) rendelkezett. A részvények 30,3%-a oroszországi természetes személyek tulajdonában volt (ennek majdnem a felét, 15%-ot eredendően a Gazprom dolgozói kollektívája és menedzserei kapták, 5%-át az

északi területek népei, a fennmaradót pedig aukciókon értékesítették). A részvények 15,7%-a oroszországi jogi személyek kezében volt, 2%-a külföldieké. A 10%-át maga a Gazprom vette meg még 1992ben, hogy az ADR-en keresztül értékesítse. 1,1%-ot tett ki a Roszgazifikacija alaptőkéjéhez való hozzájárulás.

Ily módon a konfliktus kirobbanásának pillanatában senki – beleértve Kirijenko miniszterelnököt is – sem tudta, hogy a részvények hány százaléka fölött rendelkezik valójában Vjahirev. Ha még azt is feltételezték, hogy a dolgozói kollektíva minden részvénye az ő kezében van, abban nem lehettek biztosak, hogy az aukciókon eladott részvényeket nem a Gazprom filiálé-cégei vásárolták-e fel. És habár a Forbes című amerikai lap Vjahirev vagyonát 1,3 milliárd dollárra tette (ez a Gazprom részvényeinek minimum 10%-a), az állam ellen folytatott nyílt harcának kimenetele akkor sem lehetett bizonyos. Annál is inkább, mert Vjahirev mintha belement volna a játékba, és ő maga kezdett azzal fenyegetőzni, hogy felbontja a vagyonkezelési szerződést, azt a látszatot keltve ezzel, hogy a Gazprom feletti kontrollhoz erre nincsen szüksége, sőt, éppen hogy a terhére van. Különben ez a furcsa pókerjátszma Vjahirev és Kirijenko között nem húzódott sokáig. Eljött 1998 augusztusa.

A hónap elején Kirijenko ellen fellázadtak az olajvállalatok is, amelyek az adóterhek csökkentését követelték. A Nemzetközi Valutaalap Kirijenkótól ennek éppen az ellenkezőjét követelte. Az óvatos Vjahirev nem kockáztatta meg, hogy támogatja az olajosok lázongását, és különbékét kötött a kormánnyal. Minden vele szemben megfogalmazott kifogást elejtettek, amivel persze Vjahirev mintegy beismerte, hogy nem olyan erős, mint amilyennek látszik.

Vjahirev nyilván maga sem gondolta, hogy rendelkezzen bár egy olyan hatalmas fegyverrel, mint a Gazprom, attól legyőzhetetlen lenne. De a Gazprommal kötött béke Kirijenkón sem segített.

Augusztus 18-án a Kirijenko-kormány csődöt jelentett.

Kinevezésekor az akkor még igen fiatal Kirijenkóra ráragasztották a Kindersurprise* gúnynevet. Hiszen nagyon váratlan volt az ő felbukkanása: sehol sem volt, és mindjárt bekerült a miniszterelnöki székbe. A csőd még nagyobb surprise volt. A fél ország szabadságon *

A Kinder-tojás angol neve (a dig.)

volt, és az emberek hirtelen rádöbbentek, hogy nem tudnak hazajutni, további pihenésre pedig végképp nincsen már pénzük. A nyaralók nem tudtak a bankkártyáikról pénzt felvenni, a valutaváltóhelyek pedig nem fogadtak el rubelt. A szabadságról hazaérkezők azt tapasztalták, hogy szomszédjaik és rokonaik mindent, ami csak a kezük ügyébe került, letakarítottak a boltok polcairól – minden drágulni kezdett. Aztán egy hónap múlva mindannyian kénytelenek voltak tapasztalni, hogy a fizetésük a harmadátötödét éri csak.

A csődbejelentés után két nappal megjelent a Dumában Viktor Csernomirgyin. Találkozott a parlamenti frakciók vezetőivel, bírálta a Kirijenko-kormányt. A leváltott miniszterelnök megjelenése senkit sem lepett meg, sőt, mindenki úgy fogadta, mint aminek így kell lennie: visszatért a gazda, hogy rendet tegyen. Annál is inkább, mert Borisz Jelcin már hetek óta nem mutatkozott a nyilvánosság előtt senki sem tudta, hol tartózkodik és milyen állapotban van, és akkor ebben a nehéz helyzetben megjelent az az ember, akit mindenki az elnöki poszt várományosának és a jelenlegi elnök helyettesítőjének tartott. Augusztus 21-én, pénteken megjelent a kormányülésen Szergej Kirijenko, ahol a parlamenti frakcióvezetők sorban egymás után kinyilvánították bizalmatlanságukat a kormányával szemben.

Másnap Borisz Jelcin videofelvételről bejelentette, hogy Viktor Csernomirgyint megbízott miniszterelnöknek nevezi ki. „Nem rontotta meg sem a hatalom, sem a leváltás” – nyilatkozta Borisz Jelcin, értésére adva ezzel mindenkinek, hogy éppen Viktor Csernomirgyinnek kell őt az elnöki székben felváltania.

Az elkövetkező héten az ország a növekvő árak, a rubel elértéktelenedése és a pénzkifizetést beszüntető bankok okozta rettegésben élt, ugyanakkor mégis abban a hitben, hogy a politikai dráma véget ért: Borisz Jelcin de facto nyugdíjba vonult, és az ügyeket Viktor Csernomirgyinre bízta. A Gazprom hajdani létrehozója tehát visszatért a Fehérházba, és úgy kezdett el viselkedni, mintha de jure az ország elnöke lenne. Ráadásul a Kremlben gyakorlatilag nem maradt ellenfele. Amint Szergej Zverjov meséli, aki ezeket a nehéz napokat a Fehérházban töltötte, „Csernomirgyint ugyanazok hozták most vissza, akik annak idején eltakarították. Tánya, Valja és Borisz Berezovszkij. Megértették, hogy a többi variáció még zűrösebb és

veszélyesebb, Csernomirgyinnel pedig végső soron mégiscsak meg lehet állapodni bizonyos garanciákról. És Borisz Berezovszkij valóban óriási aktivitást mutatott fel Csernomirgyin segítésében.

Pletykák szerint még az oligarchákat is összehívta, hogy állapodjanak meg a következő kormány tagjainak listájában. A fáma szerint, amikor Berezovszkij bevitte ezt a listát Csernomirgyinnek, a megbízott miniszterelnök reakciója elég váratlan volt. Csernomirgyin állítólag elkezdte olvasni a listát, és amint meglátta az első nevet, kifakadt „na húzzatok el a faszra…!”

Igaz, Szergej Zverjov azt állítja, hogy mindez csak kitaláció: elmondása szerint abban az időszakban Berezovszkij minden afféle törekvése ellenére, hogy megpróbáljon hatni a helyzetre, Csernomirgyin maga hozott meg minden döntést. Állítólag éppen ez az időelőtti önállósága és önbizalma dühítette fel az oligarchákat, akik azt szerették volna, ha az új miniszterelnök a lekötelezettjüknek érzi magát, éppen ezért az Állami Duma szavazásán nem támogatták Csernomirgyint.

Ugyanakkor Csernomirgyin és Berezovszkij közel kerülése óvatosságra intette a Dumát, amelyben Moszkva főpolgármestere, Jurij Luzskov kezdeményezte ellene a harcot. Luzskov aktívan kampányolt Csernomirgyin ellen, mivel arra számított, hogy ő maga fog a miniszterelnöki székbe ülni, aztán a későbbiekben majd ebből a pozícióból harcba tud szállni az elnöki posztért. És végül, a kommunisták egyáltalán nem szerették volna megtenni Csernomirgyint az elnöki poszt várományosának: egy dolog küzdeni a gyorsan öregedő Jelcin ellen, és egészen más az erős pozícióban lévő Csernomirgyin ellen, akinek a kezében a választásokra (amelyek, mint a kommunisták felfogták, 2000 márciusánál jóval hamarabb is bekövetkezhetnek) összpontosulhatott az egész államhatalom.

Ennek eredményeként a Duma először egyszer, aztán még egyszer elvágta Csernomirgyint a szavazáson. Csernomirgyin százszázalékos esélye arra, hogy Jelcint felváltsa, ily módon meghiúsult. Az államfőnek nem volt kedve megvédeni Csernomirgyint. Úgy döntött, hogy amilyen gyorsan csak lehet, új miniszterelnököt talál.

Oroszország politikai életének, erejének központja, amely nemrégiben még a Fehérházban volt, most átkerült az Ohotnij soron található hajdani Állami Tervhivatal épületébe, az Állami Dumába. A

parlament, amely jobbára a kommunisták kontrollja alatt állt, és amely már kidolgozta Jelcin impeachmentjének eljárását, hirtelen ráébredt, hogy torkon ragadta az elnököt.

Az Ohotnij soron álló Duma-épület 1998-ban Babilonra emlékeztetett. Képviselők, újságírók, kirándulásra érkezett iskolások nyüzsgésétől volt hangos. A komor üléstermekben végeérhetetlen frakcióülések zajlottak, terveket, stratégiákat, forgatókönyveket dolgoztak ki. Csattogtak a printerek, csörögtek a telefonok, a pagerek – akkor még ezek is forgalomban voltak.

Augusztus végén Jelcin találkozott a frakcióvezetőkkel. A hosszú megbeszéléseket követően a Jabloko (Alma) vezetője, Grigorij Javlinszkij vette magához a szót, és azt mondta, hogy mindössze egyetlen jelölt van arra, hogy betöltse a kormányfői posztot, ez pedig nem más, mint a külügyminiszter, Jevgenyij Primakov.

– És maga mit gondol erről, Gennagyij Andrejevics – kérdezte nagy érdeklődéssel Jelcin a kommunisták vezetőjét, Gennagyij Zjuganovot.

Két nap múlva Jevgenyij Primakovot kinevezték Oroszország új miniszterelnökévé. Ahogyan Szergej Zverjov meséli, a Gazpromnál ennek nagyon megörültek. Rem Vjahirev elégedett volt, hogy végre megszűnt a „pionírok” hatalma. És Viktor Csernomirgyin politikai katasztrófáját a Gazpromnál egyáltalán nem tartották katasztrófának.

– Jól emlékszem rá, hogy az ülésen Rem Ivanics a kezét dörzsölve azt mondta: „Minden rendben, a pionírfiúkat eltakarították, végre normális, értelmes ember került a helyükre”. Rem Ivanics megint megengedhette magának, hogy lábbal vagy akármivel rúgja be a kormány ajtaját. Primakovval ugyanahhoz a nemzedékhez, ugyanahhoz az iskolához tartoztak, ugyanolyan volt a mentalitásuk.

X számú közös ismerősük, közös történetük volt. Vjahirev nagyon örült.

Hirtelen kiderült, hogy a Gazprom és Csernomirgyin nem egységes egészet alkotnak, és hogy a gázvállalat és létrehozója között a kapcsolat nem is annyira felhőtlen. Csernomirgyin és Vjahirev ismerősei azt állítják, hogy 1998 augusztusa után a kettejük kapcsolata megváltozott. A hajdani barátságon repedés támadt: mindenekelőtt amiatt, mert Vjahirev úgy vélte, nincs szüksége többé

Csernomirgyinre. Amíg az ellenséges és értetlen Kirijenko volt a miniszterelnök, Csernomirgyinnek pedig volt még rá esélye, hogy visszakerüljön a hatalomba, Vjahirev megtartotta régi barátját. Most viszont, hogy Csernomirgyint végleg ejtették, a személye terhessé vált.

– A kettejük barátságáról beszélni igen nagy túlzás. Vjahirev nem különösebben szerette Csernomirgyint – meséli Szergej Zverjov. Én magam kapcsolatban maradtam Csernomirgyinnel, aztán egy ponton értésemre adták: tulajdonképpen kinek is dolgozol?

Csernomirgyin bukása a Dumában elmeszelte minden további politikai ambícióját.

– Csernomirgyint akkor végérvényesen elvágták – véli Zverjov.

– Pedig jó elnök lett volna belőle. Nagyon jó. Ő nem tette volna meg azt, amit mások megtettek. Csernomirgyinnek, mint egyébként Jelcinnek is, van egy értékes tulajdonsága: mindketten hittek másoknak. Csernomirgyin számára én teljesen idegen voltam, kora szerint akár az apám is lehetne. Ennek ellenére együtt tudott dolgozni velem, megbízott bennem. És tudott irányítani mindenkit: mindenféle Csubajszokat, Nyemcovokat, más embereket, akik teljesen idegenek voltak számára. De ő abszolút demokrata volt.

A Gazprom és Primakov együttműködésének azonnal beérett a gyümölcse. Az Állami Adóhivatal elismerte, hogy a Gazpromnak nemhogy adóhátraléka van, hanem a Kirijenko-kormány alatt 3,1 milliárd rubeles túlfizetése keletkezett. A túloldal viszont egy efféle barátságos lépés ellenszolgálataként azt követelte, hogy a Gazprom tartsa távol magát a politikától.

Vjahirev engedelmeskedett: minden idejét a külföldi gázprojektek megvalósítására fordította, megteremtette a feltételeit, hogy a Gazprom jelen legyen Csehországban, Németországban, és hogy először a brit piacra is kilépjen. Politikával pedig nem foglalkozott.

1998. szeptember 27-én, nyilván Vjahirev hathatós tanácsára, Csernomirgyin lemondott arról az eredeti tervéről, hogy ringbe szálljon a Gazprom területének számító Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet parlamenti képviselői tisztéért. A magyarázat nem volt túl meggyőző („A Duma nem nőtte ki magát össznépi szervezetté, és csak

nyomasztotta az országot, ahelyett, hogy dolgozott volna”), a Csernomirgyint nem túlságosan kedvelő jamali gázosok pedig meg voltak sértődve. Ennek ellenére az ex-miniszterelnök újra megerősítette, hogy a 2000-es választásokon indulni akar Oroszország elnöki posztjáért.

Mindezek persze csak szavak voltak: megválasztásának előkészületeivel többé senki sem foglalkozott, a Gazprom pedig nem adott rá pénzt. A CSVSZ-2000 alapítvány befulladt. A Gazprom politikából való kivonulásának lett még egy szimbóluma: Zverjovnak, a politológusnak elbocsátása a Gazpromtól. Az ő elmondása szerint Primakov valami újévi fogadáson megkérdezte Vjahirevet: – Mire tartod Zverjovot? Politizálni akarsz?

Ez éppen elég volt. A Gazprom társadalmi kapcsolatok fejlesztésével és tömegtájékoztatással foglalkozó hivatalát megszüntették, a Gazprom-Média beszüntette tevékenységét.

Az új, 1999-es év beköszöntével a választási kampány közeledtét mindenki érezte. És valószínűleg mindenki részt is akart venni benne, kivéve Rem Vjahirevet, aki bezárkózott a tornyába, és onnan, a magasból mosolyogva figyelte az alatta folyó tülekedést.

Azon a télen a média azt tárgyalta, hogy a közeledő választások döntő ütközetet fognak hozni az „andropovi iskola” revánsra vágyó csekistái és a demokratikus erők között. Az újságíró Leontyjev például, aki a Berezovszkijhoz tartozó ORT tévécsatornánál helyezkedett el, azzal ijesztgette a közvéleményt, hogy az „andropovi iskola emberei” kommunista restaurációra készülnek az országban.

A kommunista restaurációt Leontyjev „az ország számára pusztítónak” nevezte. Mindeközben, amint Leontyjev állította, csupán Berezovszkij értelmezi helyesen a helyzetet, éppen ezért intéznek ellene „frontális támadást”: „Nem fognak egyszerre rátámadni mindenkire. Szépen sorjában fognak megfojtani mindenkit. Nagyon ügyesen fogtak hozzá. Berezovszkijra nem amiatt esett a választásuk, mert nem tetszik a képe, hanem az ORT miatt: a csatorna kolosszális ideológiai fegyver”.

Természetesen az „andropovi iskola emberei” alatt, akik el akarják temetni a demokráciát, az újságírók Jevgenyij Primakovot és csapatát értették. Az ellentétes tábort Borisz Berezovszkij szimboli-

zálta (a „modern Raszputyin”, ahogy a kommunisták vezetője, Gennagyij Zjuganov nevezte).

A liberális Izvesztyija című újságot ugyanebben az időben szinte sokkolta Jevgenyij Primakov azon kijelentése, miszerint el kell törölni a kormányzóválasztást, és a lap ezt a kezdeményezést úgy értékelte, mint „az állam föderális alapjainak likvidálására és a régi, központi bizottsági hierarchia visszaállítására tett kísérletet”.

Rem Vjahirev ezekből a zavaros időkből igyekezett a legtöbb hasznot húzni. Hogy mivel fog végződni a harc, nem tudta, beleavatkozni nem mert, ezért amennyire csak tudott, elhatárolódott tőle.

1998 végén a Gazprom állami részvényeinek 2,5%-át eladták a német Ruhrgasnak. Aztán 1999 januárjában a Gazprom dumabeli lobizzóinak erőfeszítései nyomán elfogadták „A gázellátásról” szóló törvényt. E törvény értelmében állami tulajdonban a Gazprom részvényeinek 25%-a plusz egy részvény maradt. Hihetetlen történet volt ez: a kommunisták által kontrollált Duma beleegyezését adta az állami részvények 13,5%-ának eladásába. A törvény értelmében a Gazprom értékpapírjainak maximum 25%-a mínusz egy részvény kerülhetett külföldi tulajdonba. Mindezzel a kommunisták a privatizáció kérdésében liberálisabbnak bizonyultak az elnöknél, Borisz Jelcinnél, aki még 1997-ben a Gazprom alaptőkéjének külföldi tulajdonrészét kilenc százalékban korlátozta. Láthatóan Rem Vjahirevnek nem volt türelme hozzá, hogy a lehetőség szerinti legnagyobb mértékben függetlenedjen az államtól, hogy egy újabb támadás esetén még jobban elbarikádozhassa magát. Ebben az értelemben a külföldi tulajdonosok, vagyis a gázvállalatok érthetőbbek és kellemesebbek voltak a számára, mint az orosz kormány állandóan változó miniszterei. Mindeközben ugyanez a törvény megtiltotta a „gázellátás egységes rendszerének”, vagyis a Gazpromnak feldarabolását, amit a nemzetközi pénzügyi szervezetek már régóta követeltek. És végül 1999 januárjában Rem Vjahirev tett még egy jelentős lépést, amikor is kineveztette a fiát, Jurijt a Gazprom legjövedelmezőbb leányvállalata, a Gazexport vezetőjének.

Ugyanebben az időben a hatalom gyorsan kicsúszott a Kreml embereinek kezéből. Az elnök nyugdíjba küldte Jurij Szkuratovot, a

főügyészt, aki erre válaszul fellázadt: azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza az elnöki család korrupciós ügyeinek tényeit. A főügyész felmentése megfeneklett: a Föderációs Tanács, amely az alkotmány szerint a főügyész felmentését el kell fogadja, kétszer is a felmentése ellen foglalt állást. A Kremlnek semmilyen eszköze nem volt arra, hogy hatni tudjon a Föderációs Tanácsban ülésező kormányzókra.

A fellázadt főügyésszel folytatott harcban a Kreml azt az utasítást adta, hogy a részleteket (egészen pontosan annak a videokazettának a részleteit, amelyen a főügyész prostituáltakkal volt látható) egy különbizottságnak kell feltárnia. E bizottságnak tagja lett a Belügyminisztérium vezetője, Szergej Sztyepasin és az FSZB vezetője, Vlagyimir Putyin. Amikor beszámoltak az elnöknek az eredményről, észrevehető volt, hogy az intelligens Sztyepasin elvörösödik, zavarba jön és dadog. Putyinnak nem számított: a főügyész kalandjairól magabiztosan, enyhe iróniával beszélt. Amint a későbbiekben a sajtóügyi miniszter, Mihail Leszin visszaemlékezett rá, Alekszandr Volosin, az elnöki adminisztráció vezetője akkor kérdezte meg először: „Mit gondolsz, Putyinból lehetne elnök?” Áprilisban a Dumának át kellett tekintenie Borisz Jelcin impeachmentjének kérdését. A Kreml azzal fenyegetőzött, hogy ha a dolog eljut a szavazásig, az elnök szélnek ereszti a prokommunista miniszterelnököt, Primakovot. Az elnöki adminisztráció és a miniszterelnök közötti kapcsolat a lehető legrosszabb volt. Amikor Primakov a Kreml kérésére megjelent a Dumában, hogy rábeszélje a frakcióvezetőket, vegyék le napirendről az impeachment kérdését, ezt mondta: „Se nekünk, se maguknak erre még nincs szükségünk”.

Borisz Jelcin viszont egy kormányzókkal szervezett találkozón arra a kérdésre, hogy nem készül-e felmenteni Primakovot, azt válaszolta: „Primakov egyelőre hasznos, később meg majd meglátjuk”.

Bizánc A megoldás május 12-én született meg. Az impeachment dumabeli megtárgyalásának előestéjén Borisz Jelcin felmentette tisztsé-

géből Jevgenyij Primakovot. A végső döntést Tatyjana Gyjacsenko, az elnöki adminisztráció volt vezetője, Valentyin Jumasov, és az őt ezen a poszton felváltó Alekszandr Volosin hozta meg. Új miniszterelnöknek a belügyminisztert, Szergej Sztyepasint szemelték ki, aki Jelcin elnöksége alatt szinte már az összes lehetséges posztot betöltötte az FSZB vezetésétől az igazságügyi miniszterségig.

Másnap a Duma nem tudta összeszedni az impeachment elindításához szükséges háromszáz szavazatot. Aztán pedig a Jevgenyij Primakovhoz való hűségét illető nem túl régi rágalmak ellenére miniszterelnökké választották Szergej Sztyepasint. Éppen ezt a napot lehet a modernkori orosz történelemben az „utódlás” machinációjának kezdeteként számon tartani: az Oroszországi Föderáció elnöki adminisztrációja, miután megtörte a Duma ellenállását, meg tudott szabadulni a vele ellenséges Primakov miniszterelnöktől, és elkezdte az elnöki poszt várományosainak castingját. A machináció végrehajtásához nemcsak hogy meg kellett találni a megfelelő jelöltet, hanem köré kellett tömöríteni a kormányzókat és az oligarchákat is. Vagy legalábbis a minimálisra csökkenteni az ellenállásukat. És persze alapvető feltétel volt a Gazprom kezes báránnyá tétele is.

A jelöltek shortlist-jén az első helyet a Belügyminisztérium vezetője, Szergej Sztyepasin foglalta el: ő szentpétervári születésű volt, „emberarcú erős ember”, aki előszeretettel tette kezét a szívére, és bármire a „tiszti becsületszavát” adta. A második helyre a közlekedési miniszter, Nyikolaj Akszenyenko került, egy erős gazdasági vezető és a kremli adminisztráció új üdvöskéje. Őt nevezték ki az új kormány miniszterelnök-helyettesének, aki a Gazprom választási feltöltéséért felelt. Új posztján, szinte az első napon bejelentette, hogy felbontja a vagyonkezelési szerződést Rem Vjahirevvel, és hogy a Gazprom állami tulajdonú részvényeit (35%-ot) az új fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Viktor Kaljuzsnij felügyelete alá helyezi, akit egyébként a Szibnyefty vezetőjéhez, Roman Abramovicshoz közeli embernek tekintettek. Maga Kaljuzsnij azonnal viharos ténykedésbe kezdett, és azt ígérte, megfosztja Vjahirevet az állami részvénycsomagtól. Ez természetesen nem jelentette Vjahirev menesztését. Még csak azt sem, hogy ettől nagyon

meggyengült volna, tekintve, hogy az állam nem tudta, pontosan mennyi részvény felett is rendelkezik Vjahirev.

Rem Vjahirev annyira beleélte magát abba, hogy távol tartja magát a politikától – amiről még Primakovval állapodott meg –, hogy simán benyelte ezt az ütést. Az ütés nem volt nagy, de elvi jelentőségű. Vjahirev hirtelen újra ráébredt, hogy a kormányzatot és az elnöki adminisztrációt számára kellemetlen, érthetetlen vagy ismeretlen emberek özönlötték el. Ráadásul Primakov menesztésével egy időben az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettesi posztjára az a Szergej Zverjov került, akit éppen Vjahirev küldött el nemrégiben – ez persze újabb kellemetlen meglepetés volt Vjahirev számára.

Rem Vjahirev megsértődött, és úgy döntött, véget vet önként vállalt izolálódásának. Annál is inkább, mert Jevgenyij Primakov menesztésével a Vjahirev-csapat és a Kreml között kibontakozott harc nemhogy véget ért volna, hanem még inkább kiéleződött. Az elnöki adminisztráció spontán összeverődött ellenfeleinek táborában ott volt a felmentett miniszterelnök, Jevgenyij Primakov, a mellőzött moszkvai főpolgármester, Jurij Luzskov és az NTV tévécsatorna tulajdonosa, az oligarcha Vlagyimir Guszinszkij. A megsértett Rem Vjahirev úgy döntött, segít nekik a Kreml elleni harcban.

– Primakov és Luzskov sokkal közelebb álltak hozzá – emlékszik vissza Alekszandr Kazakov. – Ebből is eredt az NTV-vel kapcsolatos politikájuk. Semmi kétségem afelől, hogy mindezt egyeztették.

– Komoly konfliktusba keveredtünk – emlékszik vissza Alekszandr Volosin. – A Gazprom politikailag Primakovot és Luzskovot támogatta, és aktívan fellépett ellenünk. Meg voltak győződve róla, hogy a Kreml már a végét járja. A Gazprom pénzzel tömte őket, az ő csapatukban játszott. Rem Ivanics ravaszkodott.

Rem Vjahirev belekezdett a kormányzat elleni soros csatájába.

Ráadásul úgy, hogy nem is sejtette: ez élete legfontosabb ütközete.

Első lépésként tartott egy arcátlan sajtótájékoztatót.

– A Gazprom elnöke vagyok, és az is maradok mindaddig, amíg a megbízatásom le nem jár – kezdte a sajtótájékoztatót. Aztán rátért a

vagyonkezelési szerződésre, amelyről azt mondta, „ostobább papírt még életemben nem láttam”, és azt ígérte, bárkinek átadja a lehetőségét, hogy az állami részvénycsomaggal a társaság szavazásán részt vegyen. Kaljuzsnijról pedig lekezelően azt állította, hogy ő ilyen nevű minisztert nem ismer.

Szinte ugyanebben az időben a Gazprom vezetője, mintegy parodizálva Borisz Jelcin ténykedését, aki sehogy se tudta megtalálni az utódját, megnevezte azt az embert, aki potenciálisan őt válthatja a posztján: ez nem volt más, mint Vjacseszlav Seremet, aki hosszú évek óta a helyetteseként dolgozott.

A Kreml és a Gazprom első nyílt összeütközésére június 30-án, a részvény tulajdonosok közgyűlésén került sor, amelyen meg kellett választani az igazgatótanács új elnökét. Az előző napon Szergej Sztyepasin miniszterelnök és Alekszandr Volosin, az elnöki adminisztráció vezetője felkereste Rem Vjahirevet a Gazprom Nametkin utcai székházában. Ilyen szintű látogatást addig még semmilyen más vállalat sem érdemelt ki. Volosin és Sztyepasin azért jöttek, hogy megállapodjanak Vjahirevvel az igazgatótanács tagjainak listájáról: arra kérték Vjahirevet, hogy állami részről ne négy tagot válasszanak be, mint addig, hanem ötöt. Arról beszéltek, hogy mivel a Gazprom részvényeinek 37,38%-a állami, ennek megfelelően az igazgatótanácsban az államot körülbelül 4,7 hely illeti meg. Ezen kívül arra is javaslatot tettek, hogy az igazgatótanács elnökévé Viktor Csernomirgyint válasszák meg.

Hogy a Kreml az ex-miniszterelnökre tett javaslatot, egyáltalán nem volt meglepő. Csernomirgyin, Vjahirevvel ellentétben, sohasem állt közel Primakovhoz és Luzskovhoz. Sőt mi több, soha sem tudta volna megbocsátani ennek a párosnak, hogy egy pillanat alatt elmeszelték mint miniszterelnököt és mint lehetséges elnököt. Éppen ezért Csernomirgyinnek most a trójai faló szerepét szánták: a Gazpromon belülről kellett volna szembeszállnia a Primakov–Luzskov párossal.

Volosin, Sztyepasin és Vjahirev megbeszélése hosszúra nyúlt.

Ugyanakkor másnap a részvény tulajdonosok közgyűlése a maga módján döntött: az igazgatótanácsba, mint mindig, most is csak négy állami képviselő került. Az igazgatótanács elnökének viszont megválasztották Viktor Csernomirgyint.

Sztyepasin még csak hajlandó lett volna Vjahirevnek megbocsátani ezt a szabadosságot, Volosin azonban feldühödött, és győzködni kezdte a miniszterelnököt, hogy „ne tűrje el ezt, ne hagyja, hogy így viselkedjenek vele”. Volosin meg akarta győzni Sztyepasint, hogy ha a Gazprom a választások előtt ennyire önállósodik, az nagyon veszélyes lesz. Sztyepasin viszont úgy vélte, hogy nem érdemes a választások előtt a Gazprom ellen felvállalt konfliktussal tovább élezni a helyzetet.

– Te mint miniszterelnök utasítást adtál arra, hogy kiket kell beválasztani az igazgatótanácsba. Ezek pedig kigolyózták őket! És ki intézte ezt el? Rem Ivanics maga vette a dolgot a kezébe és döntötte el. És most ki kell a dolgot igazítani. Rendkívüli közgyűlést kell összehívni, és újraválasztani az igazgatótanácsot – heveskedett Volosin.

– De hiszen ez olyan óriási cég… Hogy fog erre reagálni a piac?

– ingadozott Sztyepasin.

– Beleköptek a képedbe! Gyerünk, hívd össze az ülést, hívd Vjahirevet, de semmi magyarázkodás.

Sztyepasin engedelmesen összehívta magánál az ülést.

Alighogy leült mindenki a helyére, Rem Vjahirev, mintha csak ő lett volna a házigazda, magához vette a szót. Szinte a küszöbről jelentette be, hogy tudja, miért hívtak össze most mindenkit: minden amiatt van, mert valaki elégedetlen a megválasztott igazgatótanáccsal”. Valójában azonban, bizonygatta, semmi szörnyűséges dolog nem történt, az állam és a Gazprom mindig is egyek voltak és nem is tűnhetnek el egymás elől, hogy azonban honnan jönnek az efféle vádaskodások, az nem egészen világos.

Sztyepasin bólogatott, majd azt mondta, Vjahirevnek kétségkívül igaza van. Meg hogy a kormányban mindenki tudja: a Gazprom komoly vállalat, következtetések levonását elsietni nem kell, távlatosan azonban szükség van következtetések levonására, majd pedig a dolgok rendezésére.

Ezt követően Volosin vette magához a szót, és meglehetősen durván magyarázni kezdte, hogy a Gazpromnak össze kell hívnia a részvényesek közgyűlését és újra kell választania az igazgatótanácsot. És elindult a kijárat felé. Amikor már az ajtóban

volt, Sztyepasin a következő szavakkal zárta le az ülést: „Alekszandr Sztaljevicsnek márpedig igaza van”.

Ez az eset sorsdöntőnek bizonyult – de nem Vjahirevre, hanem Sztyepasinra nézvést. Azon esélyei, hogy jogot formáljon az elnöki poszt öröklésére, a szemünk előtt foszlottak szerte.

Az igazgatótanács első és második megválasztása közötti időszakban, 1999 nyarán a Gazprom és a Kreml között nyílt harc bontakozott ki. A Gazprom bejelentette, hogy az előző évi veszteségei 1,8 milliárd dollárra rúgtak, ezért szó sem lehet róla, hogy a részvényeseiknek osztalékot fizessenek, így tehát az államnak sem fognak fizetni. Ez nem jelentett mást, mint hogy megtagadták a finanszírozását az „öröklés” machinációjának, amelyet a Kreml folytatott, és még azt is jelentette, hogy a Gazprom bármilyen jelöltet támogathat a saját belátása szerint.

Ezzel egy időben az NTV-ben (amelynek részvényesei Guszinszkij és a Gazprom voltak) napról napra erőteljesebbé váltak a Kreml elleni kritikák, illetve Luzskov és Primakov támogatása. A Kreml azt követelte, hogy a Gazprom mint az NTV nagy részvényese és hitelezője próbáljon hatni a tévétársaságra, hogy az hagyja abba a Kreml elleni éles támadásokat. Vjahirev azonban a füle botját sem mozdította.

Mindeközben a Gazprom ellen éles nyilatkozatháborúba kezdett a fűtőanyag-ipari és energetikai miniszter, Viktor Kaljuzsnij. És végül elindult a Gazprom tévés kompromittálás a is. Az ORT tévécsatorna bemutatott egy riportfilmet a Gazprom részvényeseiről, akik fel vannak háborodva azon a tényen, hogy a konszern nem fizet nekik osztalékot, miközben óriási összegeket fordít a Média-Moszt és az NTV fenntartására. Aztán Kaljuzsnij az egyik nyilvános beszédében kifejezte csodálkozását: „Minek a Gazpromnak egy külföldi vállalat, az Itera, amikor a belső piacon zajló ügyleteket a Mezsregiongaz, a külső piacon zajlókat pedig a Gazexport bonyolítja?”. Aztán az ORT bemutatott egy újabb riportfilmet, amelyben egyenesen azt állították, hogy a Gazprom az Iterába menti ki az aktívumát.

Augusztusban a helyzet csak tovább romlott. Jurij Luzskov pártja, az Otyecsesztvo (Haza) és a kormányzók blokkja, a Vszja

Rosszija (Egész Oroszország) egyesült. Az így létrejött konstrukció grandiózussága nyilvánvalóan jelezte, hogy a Gazprom bőkezűen finanszírozza őket. Az egyesülést megelőzően Szergej Sztyepasin megkapta az utolsó esélyt. Augusztus 3-án Alekszandr Volosin elkeseredett tárgyalást folytatott a Vszja Rosszija vezető kormányzóival, akiket rá akart beszélni, hogy váljanak a hatalom pártjává, és hogy a miniszterelnököt tegyék meg első emberüknek.

Az utolsó pillanatban azonban maga Sztyepasin jelentette be, hogy semmiféle politikai tömörülésbe nem lép be. A csatamezőről való ilyetén elfutását nem bocsátották meg neki. Még egy hét sem telt el ezután, amikor Sztyepasint leváltották. Arra, hogy Borisz Jelcint végérvényesen meggyőzzék Sztyepasin gyengeségéről, három nap kellett: augusztus 6-8. És mindebben nem utolsó szerepet játszottak az észak-kaukázusi események. Miután a vahhabiták behatoltak Dagesztánba, Jelcin beleegyezett Sztyepasin felmentésébe.

Szeptember 9-én egy ezzel kapcsolatos tévébeszédében Borisz Jelcin megnevezte az új miniszterelnököt, Vlagyimir Putyint, majd azt mondta, hogy 2000-ben őt szeretné látni elnökként is. A shortlistből a többi jelöltet kiejtették. Az új miniszterelnöknek máris meg kellett birkóznia Vjahirevvel.

Putyin kinevezésének másnapján a Kremlbe hívatták Viktor Csernomirgyint. A Gazprom igazgatótanácsa elnökének előadták a Rem Vjahirev ellen felhozott vádakat: az NTV-vel kapcsolatos ténykedésétől kezdve Primakov és Luzskov finanszírozásáig.

Csernomirgyin nem tudott mit felhozni mindez ellen. A találkozó végén Csernomirgyin kővé vált arccal annyit mondott, hogy az elnök „támogatta Rem Vjahirevet”. De egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megértse: Vjahirevet egy hajszál választja el a teljes katasztrófától. És már másnap megjelent a Le Monde című francia lapban egy interjú Borisz Berezovszkijjal, aki azt mondta, hogy Rem Vjahirev „elfogadhatatlanul viselkedik, amennyiben támogatja Luzskovot”, és hogy Vjahirev elbocsátása elengedhetetlen, mivel „nem normális állapot, hogy ezt a pénzügyi potenciált az elnök és a kormány ellen használják fel”.

A Kremlben lázasan folytak a tárgyalások a különféle forgatókönyvekről, többek között Vjahirevnek a Gazprom elnöki pozíciójából való elmozdításáról is. Különösen ragaszkodott Vjahirev

elbocsátásához Berezovszkij. A legradikálisabb talán a következő terv volt. Augusztus 26-ra volt kitűzve a részvényesek közgyűlése, előtte, 23-án ünnepelte viszont Rem Vjahirev a 65. születésnapját. A tervek szerint ez alkalomból meg kellett jelennie Jelcinnél, hogy az elnök felköszöntse és kitüntetést adjon át neki. Az elnök szobája előtt azonban személyesen Putyinnak kellett volna várnia a fegyveres testületek vezetőinek társaságában. Ezt követően meg kellett volna mutatniuk neki egy kompromittáló dokumentumokat tartalmazó mappát – amely rá magára és a gyerekeire vonatkozó terhelő adatokat tartalmazott-, ami után Vjahirev már nem tehette volna meg, hogy ne fogadja el a felmentését.

Az efféle előkészületekről szóló híresztelések, amelyeket az ORT riportjai is alátámasztottak, a bátornak éppen nem mondható Rem Vjahirev számára túl soknak bizonyultak. A születésnapján tűkön ült: a külföldi vezetők mindenféle drága ajándékokkal halmozták el, a Kremlbe azonban nem hívták be. Borisz Jelcin mindössze egy születésnapi táviratot küldött, Vlagyimir Putyin pedig a kormányzat részéről egy oklevelet, „állami szolgálataiért, amelyeket a hazai gázipar fejlesztése érdekében tett, az ország gazdaságának megbízható gázellátásáért és hosszú éveken át tartó, becsületes munkájáért”.

A nyugtalanító híresztelések terjesztésén kívül a kormányzat konkrét tettekkel is előállt. Egy sor, a Gazprom alá tartozó cégnél rendelt el nyomozást, többek között a Gazszibkontraktnál és a SZIBUR-nál. Augusztus 26-án a részvényesek közgyűlésén minden úgy ment, mint a karikacsapás. Az igazgatótanácsba beválasztották az állam öt képviselőjét. Rem Vjahirev megtarthatta a posztját. Az állami vagyonkezelési miniszter, Farit Gazizulin bejelentette, hogy előkészületben vannak azok az anyagok, amelyek a vagyonkezelési szerződés meghosszabbítását teszik lehetővé.

– Végig akarom csinálni a választásokat, az egyiket is, a másikat is, aztán átevezni a túlsó oldalra – mondta Vjahirev nem sokkal a második igazgatótanács megválasztása előtt. Ezt követően nyíltan már soha többé nem konfrontálódott a hatalommal.

Az orosz politika egyetlen pólusa, erejének legfőbb központja a Kreml lett. Már 1999 augusztusától kezdve ott, az erőd falain túl, a Pal Palics Borogyin által frissen renovált folyosókon és dolgozó-

szobákban hozták meg a legfontosabb döntéseket. A csinovnyikok, elképzelhetetlen mennyiségű papírral a hónuk alatt, hangtalanul suhantak a vörös szőnyegeken, és belepillantgattak a tükrökbe. Ez már maga Bizánc volt.

– Rem Ivanics, mint valami ravasz öreg róka, aki mindentől fél, egyszerűen felszívódott, eltűnt a balfenéken. Olyan nagy lépésre, hogy nyíltan támogassa régi ellenfelét, Primakovot, nem szánta volna rá magát – hangoztatja Szergej Zverjov.

Az 1999 decemberi parlamenti választásokon a sebtében összetákolt, Kreml-közeli párt, a Jegyinsztvo (Egység) győzött. Az Otyecsesztvo-Vszja Rosszija, amely az ORT-ben leadott riportoknak és Szergej Dorenko újságíró erőfeszítéseinek köszönhetően lejáratódott, a harmadik helyet szerezte meg. Viktor Csernomirgyin „Házunk, Oroszország”-ja pedig be se került a Dumába.

A választások után az állam azonnal ötszázalékos exportvámot vetett ki a gázra, és követelte a nagyobb mértékű adózást.

Válaszképpen maga Rem Vjahirev javasolta a Gazprom szétverését, amennyiben kitermelési, szállítási és exportáló társaságokra akarta szétbontani. Azt is bejelentette, hogy valószínűleg ő maga is más posztot fog elfoglalni, de már egy másik társaságnál. Nem tudta, hogy tőle már semmi sem függ.

Ötödik fejezet A GAZPROM ELVESZÍTI A HANGJÁT

Az új év 1999. december 31-én az elnöki adminisztráció vezetője, Alekszandr Sztaljevics Volosin elkésett a munkahelyéről. Amikor Borisz Jelcin dolgozószobájába belépett, már 9 óra 15 perc volt. Jelcin utálta, ha késnek. Bárkinek, aki csak öt percet is késett, Jelcin azt ajánlotta, azonnal írja meg a felmondását. Ez alkalommal azonban nem.

Volosin odaért volna már előbb is, de titkárainál a printer begyűrte a papírt. Volosin majdnem 15 percet vacakolt a nyomtatóval.

Jelcin pedig ült a szobájában, és várta, hogy az adminisztráció vezetője megérkezzen. Türelmesen várt, mert ezen a napon kellett aláírnia a saját nyugdíjba vonulásáról szóló rendeletet. És a printer begyűrte lapok éppen ez a rendelet volt.

A Kremlben nagy csönd honolt. Az újév előtti napot munkaszüneti nappá nyilvánították. Csak az elnöki adminisztráció munkatársainak kellett munkába menniük, meg egy forgatócsoportnak, amelynek fel kellett vennie az elnök újévi beszédét, ami egyúttal nyugdíjba vonulásának nyilvános bejelentése is volt. A tévéseket hajnali ötkor telefonhívások sora ébresztette, arra kérték őket, hogy azonnal induljanak a Kremlbe, a Kremlben aztán elvették a mobiljaikat, vezetékesről meg megtiltották nekik, hogy hazatelefonáljanak. A forgatócsoport tagjainak feleségei halvány fogalmat se bírtak alkotni arról, vajon hová tűnt a férjük az újév előtti napon.

A tévések beállították a világítást és feldíszítették a kis fenyőfát.

Az elnöki adminisztráció munkatársai valami papírmunkával voltak elfoglalva, és felfogták, hogy az ő legfőbb dolguk most: hallgatni. Az elnöki szobában pedig 9 óra 15 perckor az elnöki adminisztráció vezetője letette az elnök elé az asztalra a papírokat, és magyarázni

kezdte, hogy mi micsoda és mire való. Jelcin jelentőségteljesen bólogatott, és egyiket a másik után sorban aláírta.

Jelcin odaért a Volosin fölmentéséről szóló utasításhoz.

– És ez mire való? – kérdezte bosszúsan.

– Borisz Nyikolajevics, hiszen én magához álltam be dolgozni.

Az adminisztráció vezetője nem vörös vándorzászló. Én nem kerülhetek át Putyinhoz úgy, mint a dolgozószobája berendezése.

Vlagyimir Vlagyimirovics nyilván a saját elgondolása szerint fog berendezkedni.

– Berendezkedni? Berendezkedni… Berendezkedni – ismételgette Jelcin. Gyakran elismételte ugyanazt a szót, ha mélyen elgondolkodott. – Tulajdonképpen így van ez rendjén.

Jelcin energikusan aláírta a többi papírt is, aztán kiment a forgatócsoporthoz, felolvasta a nyugdíjba vonulásáról szóló iratot, bejelentette, hogy az elnöki feladatokat Putyin fogja ellátni, remegő hangon kimondta a nevezetes szavakat, hogy „vigyázzatok Oroszországra”, és elsírta magát. Az elnöki beszédet forgató Andrej Makarov operatőr nem kapcsolta ki a kamerát, úgyhogy az ORT tévécsatorna archívumában, amely akkor Borisz Berezovszkijé volt, valószínűleg a mai napig megtalálhatók még ezek a síró elnököt mutató felvételek.

– Aztán az elnök elutazott, mi pedig itt maradtunk, hogy vigyázzunk Oroszországra – mondja Volosin. Ülünk Volosinnal a RAO EES-ben (EER Rt.-ben) lévő dolgozószobájában. Már nem az elnöki adminisztráció vezetője, de nem 1999, hanem 2003 óta. Akkor, december 31-én, néhány órával azután, hogy Jelcin aláírta a fölmentéséről szóló iratot, Putyin aláírta az újbóli kinevezését. Putyin abban a pillanatban nem érezte magát túl magabiztosnak. Ő volt az elnöki feladatokat ellátó megbízott elnök, de nem volt pénze és nem voltak médiaeszközei, és összes teljhatalma semmit sem ért Volosin hatalmi játszmákban szerzett tapasztalatai és a Berezovszkij-féle ORT tévécsatorna nélkül. Néhány év alatt Putyin majd megszerzi az ellenőrzés jogát a nagy pénzforrások, mindenekelőtt a Gazprom meg a nagy tévécsatornák felett. És akkor felmenti Volosint és emigrációba kényszeríti Berezovszkijt.

Alekszandr Volosin most az Egységes Energetikai Rendszer igazgatótanácsának elnökeként dolgozik. Ez az utolsó olyan nagy állami vállalat, ahová még felveszik a Jelcin-csapat volt tagjait.

Volosinnak elég kicsi a szobája. Meglehetősen sötét is. Odakint már szürkület van, de Volosin nem kapcsol villanyt. Volosin már nem dohányzik, abbahagyta, amikor kikerült a Kremlből. Gyakran tréfálkozik és nevetgél. De nem úgy, ahogyan a politikusok vagy a komikus színészek szoktak: nem hangosan. Ironikusan mosolyog, mint az olyan filmrendezők, akik újra megnézik egy régi és a maguk idejében sikeres filmjüket.

Akármit is mond Volosin, ő mégiscsak egy picinyke részét meséli el mindannak, ami a Kremlben 2000-ben történt, amikor az elnöki adminisztráció vezetője de facto az ország második embere volt, és valószínűleg Putyin elnök legbizalmasabb tanácsadója is.

Nem mondja el, kinek a fejében született meg a gondolat, hogy az elnöknek december 31-én le kell mondania, és a néptől az újévi ünnepi beszéd alkalmával kell elbúcsúznia. De az adminisztráció volt munkatársai azt állítják, hogy Volosin állítólag már 1999 nyarán gondolkodni kezdett rajta, miként lenne a lehető legjobb Jelcinnek idő előtt nyugdíjba vonulnia. Azt mesélik, hogy magának BEN-nek (így nevezték az adminisztrációban Borisz Nyikolajevics Jelcint) is tetszett az idő előtti nyugdíjba vonulás ötlete. Beteg volt, a népszerűsége alacsony (5% körüli), de Putyin miniszterelnökké való kinevezése után a helyzet javulni kezdett. Azt mondják, az újévi távozás ötletével Jelcin nagyon elégedett volt: az ellenfelei nem számítottak rá, ebben a kanyarban biztosan meg lehet őket előzni és messze maguk mögött hagyni.

Az az újévi éjszaka sokakat sokkhatásként ért.

– Amikor mindezt meghallottam a tévében, nem hittem a fülemnek – mondja Alekszandr Kazakov, aki akkor a Gazprom vezetésének tagja volt, és korábban a Gazprom igazgatótanácsának elnöki poszt ját és az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettesi posztját is betöltötte. – Ez egészen egyszerűen zseniális volt. Ma is el vagyok ragadtatva.

– Természetesen terjengtek pletykák arról, hogy Jelcin talán idő előtt elmegy, azért, hogy helyzeti előnyt adjon Putyinnak – mondja Jevgenyij Kiszeljov, aki akkoriban az NTV tévécsatorna főigazga-

tójaként dolgozott, és ő csinálta a hetente jelentkező elemző műsort, az Összegzést (Itogi), – De hogy december 31-én, az újév előestéjén, ezt senki sem gondolta. Munkaszüneti nap volt. Újévi műsortervünk volt. És akkor hirtelen be kellett menni dolgozni, hogy megcsináljuk az Összegzés különkiadását.

Az újdonsült megbízott elnök, Vlagyimir Putyin mellesleg azt az újévet egy helikopteren töltötte a feleségével: valahol Dagesztán és Csecsenföld között, ahová, miután átvette a hatalmat Jelcintől, elrepült. Putyin népszerűsége akkoriban mindössze ennek az új kaukázusi háborúnak a sikerén nyugodott, és eltelik még néhány év, mire Putyin népszerűsége táplálkozni tud az állami fűtőanyag-ipari és energetikai korporációk pénzügyi sikereiből és a mértékadó tévécsatornák feltétlen lojalitásából. És Putyin ment Csecsenföldre: a választási harc folytatódott.

Putyin legfőbb és egyetlen ellenfele az első elnökválasztásán nem politikus és nem párt volt: a Putyin-féle Egység párt parlamenti választáson elért sikerei után ezek szinte mind kiestek a játékból.

Borisz Jelein utóda ellen csak az NTV tévécsatorna küzdött, amely Vlagyimir Guszinszkijhez és a Gazpromhoz tartozott.

Abban az időben ez volt a legnépszerűbb, a legszínvonalasabb és a legtekintélyesebb tévécsatorna Oroszországban. Ezen mentek a legjobb hírműsorok, a legjobb talk-show-k, a legjobb filmek. A nézők hozzászoktak, hogy az NTV riporterei adnak elsőként tudósítást a legizgalmasabb helyekről, hogy képesek bírálni és leállítani a háborút, ahogyan ez az első csecsen kampány alkalmával történt, hogy a hetente jelentkező Összegzésben Jevgenyij Kiszeljovnál értő, bár elég unalmas kommentárokat lehet hallani a műsorvezetőtől meg a meghívott, magas rangú szaktekintélyektől, hogy az Összegzés komolyságát háttérbe szorítja a Bábok (Kukli) szatirikus politikai show-jának fergetegessége és a Leonyid Parfjonov készítette Nemrég (Namednyi) című kulturális műsor kétségbevonhatatlan kiválósága. És ott voltak még azok a dokumentumfilmek, amelyeket maga Kiszeljov és Parfjonov forgatott. És ott voltak azok a hírolvasók, akiket a közönség úgy fogadott, mint régi ismerősöket, akiknek lehet hinni, akik minden este eljönnek hozzájuk vendégségbe, és elmesélik mindazt, ami történt. És akármit is mondtak a tévécsatorna tulajdonosának, Guszinszkijnak azon törekvéséről, hogy irányítani

akarja az információs csatornákat, az ott dolgozó újságírók munkájában volt frissesség, bátorság, kompromisszum-nélküliség, tisztesség, tehetség – vagyis mindazok az értékek, amelyek az azóta eltelt évek alatt gyakorlatilag eltűntek az oroszországi újságírásból.

A Kreml és a Gazprom akkori lakói közt kering egy legenda Rem Vjahirev és a már megbízott elnök, Vlagyimir Putyin első beszélgetéseiről. Együtt utaztak egy repülőgépen, amint éppen bejárták az országot.

– Mikor lesz már ennek vége? Hogyhogy nem tudja rávenni az NTV-t, hogy bizonyos keretek közt tartsa magát? – kérdezte Putyin Vjahirevtől.

A Gazprom vezetője mondani kezdett valamit a szólásszabadságról. A megbízott elnök tekintete súlyossá vált.

– A kezetekben a többségi tulajdonosi csomag, és mégse tudtok mit tenni? Szóval, ha nem teszed őket helyre, széttéplek.

Rem Vjahirev, Oroszország legfontosabb vállalatának teljhatalmú ura valószínűleg ilyen szavakat még sosem kapott. Olyan sokkhatás alá került, hogy válaszolni sem tudott. De hasonlóképpen sokkolta mindez a beszélgetés számos tanúját is, habár akkorra már Putyin nevezetessé vált elhíresült „hugyozni a klotyóban kell” szavaival.

– És most mit csináljak? – dünnyögte Vjahirev, amikor szállt ki a repülőből.

– Hogy mit csinálj?… Mégiscsak ő lesz maholnap az elnök… – Vjahirev emberei sehogy se tudtak magukhoz térni az átélt rettenetből.

Nem tudni, mit adott le az NTV, ami így felbőszítette a jövendőbeli elnököt. Lehet, hogy a túlságosan kritikus hang annak a csecsenellenes kampánynak bemutatásakor, amelynek Putyin a választások előtti népszerűségét köszönhette, és amelynek igazságosságában, úgy tetszik, őszintén hitt. De az is lehet, hogy a Putyin családtagjait érintő sértő megjegyzések.

A tévécsatorna akkori főigazgatója, Jevgenyij Kiszeljov azt mondja, két alapvető variációt hallott, amelyek az NTV és Putyin közötti háborúskodás t okozhatták.

– Az első verziót azok mesélik előszeretettel, akik nem szeretik Vlagyimir Guszinszkijt. Állítólag valamikor 1999 végén elment egyszer Putyinhoz, és kijelentette: „A támogatásunk nélkül úgyse fognak elnökké választani. Gyere, beszéljük meg, hogyan támogassa az állam az NTV-t, mi pedig cserébe hozzásegítünk, hogy elnök legyél”. De én ezt a verziót nem hiszem el. Vlagyimir Alekszandrovics természetesen temperamentumos ember, szókimondó is, de nem hülye. Minden közvélemény-kutatás szerint már november elejére mindenki számára világos volt, hogy Putyin lesz az új elnök. A második verzió az, hogy Putyin asztalára állítólag letettek vagy egy kiértékelést, vagy egy kazettát a mi csecsenföldi felvételeinkkel. Ezt követően Putyin a Belügyminisztérium első emberén, Rusajlón keresztül megüzente Guszinszkijnak, hogy ne telefonáljanak és ne keressék a vele való találkozást.

Az NTV utolsó, a sportszerűség határán (vagy már azon is túleső) dobása Putyinnal szemben a Bábok című műsornak az az adása volt, amelyben a megbízott elnököt Kis Zachesként ábrázolták. A műsor elején Borisz Jelcin ringatta bölcsőben, aki arról panaszkodott, hogy neki, „az orosz demokrácia atyjának” ilyen csúnya kis utóda van. Aztán megjelent egy tündér Borisz Berezovszkij arcával, aki végül is emberré formálta a Kis Zaches-Putyint.

A Báboknak ezt az adását 2000 januárjában mutatták be, két hónappal az elnökválasztás előtt. Nem befolyásolta a választások kimenetelét: Putyin még az első fordulóban megszerezte a szavazatok 52%-át. Ahhoz azonban, hogy a hatalom valódi birtokosa váljon belőle, a poszton túl pénzügyi és médiatámogatást kellett szereznie.

Ügyészség vagy Gazprom?

Jevgenyij Kiszeljov úgy emlékszik, hogy a Gazprom és az NTV kapcsolatai még 1995-re mennek vissza. Akkor támadt Vlagyimir Guszinszkijnak az az ötlete, hogy fektessenek be tőkét az akkor még fiatal NTV tévécsatorna támogatására, oly módon, hogy eladják a zároló részvénycsomagot valamelyik gazdag vállalatnak. A

legszerencsésebb variációnak a Gazprom tetszett, mert mérhetetlen sok pénze van”. A tárgyalásokban fontos szerepet vállalt Viktor Csernomirgyin. Neki és a tévének jók voltak a kapcsolatai, a miniszterelnök mindig szívesen adott interjút az NTV-nek és vett részt a csatorna különféle projektjeiben, annak ellenére, hogy az 1994-es parlamenti választások idején „az újságírók teljes gőzzel nekiestek a „Házunk, Oroszország”-nak, miközben politikailag inkorrekt tréfákat engedtek meg maguknak”. Például éppen az NTV-ben nevezték el a mozgalmat „Házunk a Gazprom”-nak. A miniszterelnökről pedig, aki a választási plakátokon házikót formálva a kezéből volt látható, az NTV-sek azt mondták, hogy „el akar fedni valakit”.

Ennek ellenére már 1996-ban az NTV és Vlagyimir Guszinszkij minden lehetségest megtettek annak érdekében, hogy az elnökválasztáson Borisz Jelcin győzzön. Aztán nem sokkal a választások után az NTV szerződést kötött a Gazprommal, amely „a későbbiekben sorsdöntőnek bizonyult”. A Gazprom megvette az NTV tulajdonosától, a Média-Moszttól a részvényei 30%-át. Kiszeljov elismeri, hogy ezt a pénzt jórészt hálából kapták azért a segítségért, amelyet az NTV nyújtott Borisz Jelcinnek a választások előtti kampányban: „Eljött a pillanat, amikor összefüggésbe hozták e tárgyalások sikeres kimenetelét és a tévécsatorna választásokon játszott szerepét”.

A szerződéskötést a Gazprom és az NTV munkatársai hatalmas bankettel ünnepelték meg a monopolvállalat fogadótermében.

– Tengernyi vodkát bevedeltek. Merthogy ezen a banketten kemény, szovjet gázcéges igazgatók meg kemény fúrótornyos srácok vettek részt, és ilyen ostobaságokkal, hogy fehér bor vagy vörös bor, nem foglalkoztak. Csakis vodka folyt, mégpedig hatalmas korsókból.

Az ültetésrend úgy volt, hogy minden NTV-st jobbról-balról egy-egy gazpromos vett közre.

Az asztal U alakra volt elrendezve, mint egy esküvőn. Az összejövetel elején felállt a már nem éppen józan Csernomirgyin, és elmondta huszonöt perces programbeszédét. Egyetlen egyszer sem akadt meg, egyetlen egyszer sem tántorodott meg. A beszéd egyetlen kulcsfontosságú gondolatra épült: jó az aktíva. Helyes, hogy a Gazprom befektet a médiába. Csernomirgyin emlékezett rá, hogy

nemrégiben az Egyesült Államokban látta, hogyan mennek ezek a dolgok: a General Electric például nem sokkal azelőtt szerezte meg az NBC tévét.

– Hogy hogyan éltem túl ezt az egészet, nem tudom – emlékszik vissza Kiszeljov. – Majd’ belehaltunk, mert egyetlen tósztot sem lehetett kihagyni. „Fenékig!” – erősködtek mindannyiszor a gazpromos srácok. – „Most Rem Ivanics mond tósztot. Nem lehet, hogy Rem Ivanics tósztja után ne igyál.” Aztán amikor az üzletet megkötötték, a Gazpromot se látni, se hallani nem lehetett többet.

Guszinszkij mindig mondhatta volna: „Ne nyúlj Csernomirgyinhez, ne mássz rá Vjahirevre, ne bántsd a Gazpromot”. De nem ezt tette. A Gazpromtól érkezett egy-egy kérés, de nem túl terhes. Például hogy üzembe állítanak egy gázforrást vagy egy gázvezetékszakaszt.

Odatelefonáltak, és kérték, hogy legyen benne a napi hírekben.

Egyébként semmiféle korlátozás nem volt, egyetlenegyen kívül: ne engedjünk meg magunknak semmiféle személyeskedést a „nagypapával” és a családjával szemben. Mármint a szűkebb családjával szemben.

Nagypapának a 90-es években az újságírók Borisz Jelcint nevezték szeretettel.

A Gazprom és az NTV szerelmi kapcsolata tovább is fejlődött.

Néhány év leforgása alatt a Média-Moszt a Gazprom garanciája mellett két óriáshitelt is felvett, az egyiket a Credit Swiss First Boston banktól, a másikat pedig a Szberbanktól. A hiteleket a műsorszórás kiterjesztésére, az NTV stábjának megnövelésére, filmek és sorozatok vásárlására, tudósítóhelyek létrehozására és az NTV+ műholdas sugárzás beindítására fordították. A hiteleket egyébként Guszinszkij nem készült visszafizetni A Gazprom az NTV adósságaira először 1999 tavaszán emlékeztetett – akkor, amikor Kiszeljov elmondása szerint Guszinszkij összeszólalkozott a Család (a tágabb értelemben vett család) tagjaival. Guszinszkij persze tudott már a télen a Gazprom készülő támadásáról. Összeszedte a Média-Moszt összes részvényesét és a média minden főszerkesztőjét, és elmondta nekik, hogy nehéz idők következnek. A részvényesek egy része arra hajlott, hogy mindent eladjanak és menjenek el az országból. Ám a főszerkesztők, többek között Kiszeljov és az Eho Moszkvi (Moszkvai Visszhang) rádió

vezetője, Alekszej Venyegyiktov kijelentették, hogy nem akarnak mindent feladni, nem akarják elveszíteni az arcukat, és sehová sem készülnek elmenni.

Döntőnek Guszinszkij véleménye bizonyult, aki szintén azt mondta, hogy harcolni kell. És a harc megkezdődött. 2000. március 2-án Guszinszkij a Le Monde-nak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy az NTV-t a bezárás veszélye fenyegeti, mert kritizálta Putyint.

– Guszinszkij mindenkinek azt akarta demonstrálni, hogy a problémák nem amiatt vannak, mert ő rosszul viszi az üzletet, hanem amiatt, mert ő egy olyan média gazdája, amely a kritikai realizmus módszerével dolgozik – meséli Kiszeljov. – Vagyis tulajdonképpen a támadást a védekezés eszközeként használta.

Három nappal Putyin beiktatása után a Média-Moszt Holding egyes irodáiban nyomozás indult. Az első vádnak az NTV-hez semmi köze sem volt. A főügyészség bejelentette, hogy bűncselekményt azokkal a törvénysértésekkel kapcsolatban állapítottak meg, amelyeket a szintén a Guszinszkij tulajdonában lévő Russzkoje Video privatizációja során követtek el.

Válaszképpen az NTV és Guszinszkij más médiái még élesebb kritikával illették Putyint. „Mi lesz velünk holnap? Hová tart az ország? Az az érzésünk, hogy 1991 augusztusa felé közeledünk. A hatalom ismét szétrobbanhat” – elmélkedett Jevgenyij Kiszeljov az Összegzés 2000. június 11-i adásában.

– Akkoriban azt gondoltuk, hogy ez csak egy újabb információs háború, olyan, amilyenből volt már sok. Senki sem fogta fel úgy ezt az információs háborút, hogy az, aki veszít, annak mennie kell – emlékszik vissza Leonyid Parfjonov tévés újságíró, aki akkor az NTV-nél dolgozott. – Úgy gondoltuk, hogy Guszinszkij meg Berezovszkij továbbra is létezni fog: az egyik valamin most veszít, aztán majd valami máson pedig nyer. Ez volt mindannyiunk meggyőződése egészen addig, amíg Guszinszkijt le nem tartóztatták.

Guszinszkijt június 13-án letartóztatták, és a Butirki börtönbe zárták. Ez sokkot váltott ki minden oligarchából, különösen a Gazprom vezetőiből: a letartóztatás azt jelentette, hogy azok az ímmel-

ámmal folytatott tárgyalások, amelyek Guszinszkij és a Gazprom között zajlottak, a Kremlt egyáltalán nem elégítették ki, és a Kreml most úgy döntött, hogy a főügyészség segítségére siet. Tizenhét oligarcha nyílt levélben fordult a főügyészhez, Usztyinovhoz azzal, hogy az ő kezességvállalásuk mellett engedjék szabadon Guszinszkijt. A tizenhét aláírás között az utolsó előtti Rem Vjahirevé volt.

Putyin ekkor éppen Spanyolországban tartózkodott.

Mindenesetre kijelentette, hogy váratlanul érte Guszinszkij letartóztatása, annak okai számára ismeretlenek, mivel Ő, az elnök „nem tudta elérni telefonon a főügyész!”. Putyin egyúttal azt is mindenkinek értésére adta, hogy nagyon elégedetlen a Gazprom tétlenségével. Azt mondta, nem érti, hogy a média miért megy el szó nélkül azon tény mellett, hogy a Gazprom hitelt adott Guszinszkijnak akkor, amikor Guszinszkij mint adófizető nem Oroszországban, hanem külföldön van bejelentve. „Hogy miért kell a Gazpromnak erre a problémára pénzt költenie, nem értem” – mondta az elnök.

Miután Putyin visszatért Spanyolországból, magához hívatta Vjahirevet. Vjahirev beszámolt a tárgyalásokról, amelyeket Guszinszkijjal folytatott, és megígérte, hogy ettől kezdve aktívabban fognak dolgozni. Mindent elmagyaráztam Putyinnak, ő pedig egyetértett velem. Megkérdeztem tőle: nyomást fog rám gyakorolni? Ő pedig azt felelte, hogy nem” – mesélte néhány nap múlva Vjahirev.

– Amikor Guszinszkijt letartóztatták – emlékszik vissza Kiszeljov –, jött egy e-mail, amelyet a sajtóminiszter, Leszin küldött. Ha azt akarják, hogy Guszinszkijt kiengedjék, állapodjunk meg az önöknél lévő összes tulajdonrész eladásáról. Aztán külföldön fognak élni, és remekül fogják ott érezni magukat. A válaszlevél ennyi volt: „Tárgyaljunk róla”.

Guszinszkij három napot töltött a Butirkiben. Június 16-án Rem Vjahirev közölte, hogy a Gazpromnak nincs követelése a MédiaMoszttal szemben. Ugyanazon a napon a Főügyészség döntést hozott arról, hogy felfüggeszti a Guszinszkij külföldre utazását tiltó óvintézkedés hatályát.

Most a Gazpromnak kellett bebizonyítania, hogy a menedzserei nem kevésbé hatékonyan dolgoznak, mint a főügyészség emberei, és képesek rá, hogy békés úton elvegyék Guszinszkijtól az NTV-t. És ekkor a Gazpromnak eszébe jutott az egykor létrehozott, azóta azonban semmire sem használt Gazprom-Média. Most ennek a cégnek kellett konszolidálnia az összes médiát, amely a monopol gázcéghez tartozott, egyúttal a tartozás fejében elperelni Guszinszkijtól a Média-Mosztot és az NTV-t, minden más, hozzá tartozó médiával együtt: az Eho Moszkvi rádiót, a 7 Dnyej (7 Nap) kiadót, az NTV+ műholdas csatornát.

A Gazprom-Média igazgatótanácsának vezetője nem volt más, mint a Gazprom igazgatótanácsának egykori elnöke, Alekszandr Kazakov. Vezérigazgatója pedig az Állami Vagyonkezelő volt vezetője, Alfred Koch lett.

Alfred Koch elmeséli, hogy azt a javaslatot, miszerint az NTV-t el kell venni Guszinszkijtól és átadni a Gazpromnak, vagyis az államnak, a sajtóminisztertől, Mihail Leszintől kapta. Mindez Leszin dácsáján történt. Koch és Leszin, a régi jó barátok a gőzfürdőben izzasztották magukat. És Koch megörült annak, hogy az oligarchától, Guszinszkijtól elveszik a tévécsatornát, mert ez a feladat érdekesnek tűnt Koch, a pénzember, és igazságosnak Koch, a politikus számára.

Kochnak éppen elég oka volt utálni Guszinszkijt, mint ahogy gyűlölte az oligarchákat az ország lakosságának túlnyomó többsége is. Koch nem felejtette el, hogy amikor az állami vagyonkezelőnél dolgozott, nem volt elég ereje ahhoz, hogy ellenálljon Guszinszkij nyomásának a privatizációs kérdésekben. Kochnak még régi társai, Csubajsz és Nyemcov, akik 1997-ben és 1998-ban miniszterelnökhelyettesek voltak, nyílt háborút hirdettek az oligarchák ellen, beleértve Guszinszkijt is, és nem engedték Guszinszkijnak, hogy bagóért privatizálja az állami telefonvállalatot, a Szvjazinvesztet; ugyanakkor a háború egészét kétségtelenül elvesztették, mert nyugdíjba mentek, a történelembe pedig úgy vonultak be, mint a csődöt jelentett kormány képviselői. És végül, Koch ellen a Guszinszkij-féle média meglehetősen mocskos kampányt indított, amelyet az „írók ügye”-ként emlegettek. Kochot és Csubajszt azzal vádolták, hogy szerződést írtak alá az egyik külföldi kiadóval, mely szerint könyvet kellett volna írniuk a privatizációról, a honoráriumot

fel is vették, de a könyvet nem írták meg. Természetesen a Guszinszkijnak dolgozó összes újságíró nem mulasztotta el célozni rá, hogy nem honoráriumot, hanem kenőpénzt kaptak.

– És ne mondják nekem, hogy Guszinszkij alatt az NTV-nél érvényesült a szólás szabadsága – mondja Koch. – Mert az nem volt. Én magam is részt vettem az 1996-os elnökválasztás idején az értekezleteiken. Emlékszem, hogyan kapott Jevgenyij Kiszeljov utasításokat Guszinszkijtól. És azt is hallottam, hogyan kérdezte meg tőle Venyegyiktov (a Guszinszkij tulajdonában lévő Eho Moszkvi rádió vezetője), jó napot” helyett azt, hogy „Na? Kit áztatunk ma el?”

Kazakov és Koch, úgy tetszik, tényleg azt gondolták, hogy először is, helyreállítják az igazságot, amint az oligarchát arra kényszerítik, hogy adósságai fejében adja át a tévécsatornát, másodszor pedig, hogy elősegítik a szólás szabadságát, mert így Guszinszkij nem fogja tudni többé felhasználni az újságírókat a saját politikai és gazdasági céljai érdekében.

– Én mindjárt mondtam Vjahirevnek, hogy szívesen leszámolok Guszinszkijjal – ismeri be Kazakov –, és persze Koch is. A Guszinszkij iránt érzett személyes ellenszenv segített ebben.

Kazakovval és Kochhal együtt a művelet sikeréért a sajtóminiszter, Mihail Leszin felelt. Neki is súlyos okai voltak rá, hogy az NTV elvételét igazságos és fontos dolognak tartsa. Leszin, az állami hivatalnok számára érdekes feladatot jelentett hatáskörébe vonni az ország legjobb tévécsatornáját. Leszin, a politikus számára igazságosnak tetszett, ha az állam (a Gazprom személyében) visszakapja azt a tévécsatornát, amelyet állami pénzből alapítottak. Úgy tervezték, hogy a tévétársaság 25%-a az államé lesz, 25%-át el akarták adni egy jó hírnévnek örvendő külföldi befektetőnek, ráadásul Leszin, Kazakov és Koch is kapott volna egy opciót, egyenként 5%-os részvényarányban.

Mihelyt Guszinszkij kijött a börtönből, elkezdte tárgyalásait a Gazprom-Médiával.

– Guszinszkij rendszeresen találkozott Kochhal, valamiről meg akartak állapodni – emlékszik vissza Leonyid Parfjonov. – Guszinszkij azt mondta: „Itt van például Alik, Alik normális srác”. És Koch is azt mondta: „Hát, tulajdonképpen minden rendben, mindent

elrendezünk”. A polémia hőfoka az NTV ügyében hol emelkedett, hol alábbszállt. Nyilvánvaló volt, hogy kompromisszumra törekszenek. Senki sem akarta tönkretenni az NTV-t. Ez a meglehetősen hosszan elhúzódó ügy így is, úgy is végződhetett volna. Azt hittem, Guszinszkij valahogy lemarad.

Július 20-án Guszinszkij és Koch megkötötték a szerződést.

A Gazprom-Média kivásárolta Guszinszkij összes adósságát, ezen felül fizetett neki 300 millió dollárt, és ezért megkapta az egész Média-Mosztot. Ezt a szerződést, valamint a szerződés „hatodik függelékét”, amely külön tárgyalta, hogy éppen az NTV-ről való lemondás garantálja Guszinszkij szabadságát, a sajtóügyi miniszter, Leszin láttamozta.

Rögtön ezután a főügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette a Guszinszkij elleni eljárást. Külföldre távozásának megtiltását és vagyonának zárolását szintén megszüntették. Guszinszkij Spanyolországba ment. És egy hónappal később bejelentette, hogy hajlandó eladni a Gazpromnak az NTV-t.

A tengeralattjáró és a pisztolygolyó 2000 augusztusában történt valami, ami semmilyen vonatkozásban nem függ össze sem az NTV-vel, sem Guszinszkijjal, sem a Gazprommal, ami azonban mégis nagy hatást gyakorolt az események további folyására. Augusztus 12-én a Barents-tengerben elsüllyedt a Kurszk tengeralattjáró. A legénység tagjai a baleset után néhány napig még életben maradtak. De senkit sem mentettek meg.

Az újságírók nekiestek Putyin elnöknek – elnökké választása óta valószínűleg első alkalommal bírálta őt mindenki. Először is azzal vádolták, hogy nem szakította meg a szabadságát, amikor hírt kapott a tragédiáról.

A tévétudósítók konstatálták, hogy a hatalom emberei sokáig titkolták a katasztrófa adatait, túlságosan későn kezdték el a mentést, és halogatták a külföldi szakemberek bevonását, akik tudtak volna segíteni a mentésben.

Augusztus 22-én Putyin megérkezett Vigyajevóba, az Északitengeri Flotta bázisára, hogy találkozzon a tengeralattjáró legénységének hozzátartozóival. Valószínűleg ez volt egész elnöksége legnehezebb és legkellemetlenebb találkozója. A bánattól eszüket vesztett emberek ordítoztak az elnökre, tétlenséggel vádolták, és azokra az információkra hivatkoztak, amelyeket a tévéhíradókból kaptak.

– Szóval a tévé? Ha tévé, akkor hazudik – válaszolta a dühét visszafogva Putyin. – Hazudik. Hazudik. Annál a tévénél olyan emberek vannak, akik tíz éven át rombolták azt a hadsereget és azt a flottát, ahol ma emberek halnak meg. Ma az első sorokban tolonganak, hogy megvédjék ezt a hadsereget. És megint csak azzal a céllal, hogy diszkreditálják és végérvényesen szétverjék ezt a hadsereget és ezt a flottát. Éveken át lopkodták a pénzt, most meg mindenkit és mindent megvesznek.

A tévé nem adta le ezt a találkozást. De az NTV-ben is meg az ORT-ben is mindennap megmutatták a Kurszk legénységének összetört hozzátartozóit, akik nem zavartatva magukat, újra és újra belekiabálták a kamerába a vádjaikat.

A Kreml kapcsolata Borisz Berezovszkijjal, aki valaha aktívan segített Putyinnak és küzdött Guszinszkij ellen, ekkorra már elromlott. Már a Kurszk katasztrófája előtt is beszélték a Kremlben, hogy a Berezovszkij-féle ORT-t vissza kellene helyezni az állam felügyelete alá. Az augusztusi tragédia felgyorsította az eseményeket.

A Kurszk katasztrófáját követő hónap során a Berezovszkij-féle ORT teljes egészében a Kreml tulajdonába került. Roman Abramovics megvette Berezovszkij részvénycsomagját, és átadta az államnak. Az NTV elleni harcot pedig még folytatni kellett. Annál is inkább, mert az, ami olyan simának látszott, hogy Guszinszkij kezéből átkerül a Gazprom-Médiához az NTV, kezdett göröngyössé válni. Az Oroszországból emigrált Guszinszkij Nyugaton meleg fogadtatásban részesült. Megválasztották a Zsidó Világkongresszus alelnökévé, találkozott az Egyesült Államok elnökével, Clintonnal. Aztán egyszer csak úgy látta, hogy túl nagy falat ő Putyinnak, akinek az image-ét megtépázta a Kurszk katasztrófája és a Berezovszkijjal lezajlott konfliktusa.

Szeptemberben Guszinszkij bejelentette, hogy az NTV eladásába kényszer hatására egyezett bele, hogy állítólag azt felajánlva kényszerítették ki belőle ezt az ígéretet, hogy viszonzásképpen kiengedik a börtönből. Mindeközben a Média-Moszt közzé tette a nevezetes „hatodik függeléket”, amelyet Leszin miniszter láttamozott.

Hihetetlen botrány tört ki. Putyin hivatalosan utasította a kormányt, hogy vizsgálja ki, milyen szerepet játszott a sajtóügyi miniszter, Leszin a Guszinszkij és a Gazprom-Média között létrejött szerződés aláírásában. A kormányülésen Kaszjanov miniszterelnök felállította Leszint és jól lehordta. De nem menesztette. Alfred Koch pedig összehívott egy sajtótájékoztatót, amelyen Guszinszkij álnokságára panaszkodott, aki csak úgy tett, mintha el akarná adni a bizniszét, valójában azonban kimentette a társaság aktívumát offshore cégekbe.

Novemberben a főügyészség felújította a Guszinszkij elleni bűntetőeljárást, hazarendelte kihallgatásra, azzal fenyegetőzve, hogy az Interpolon keresztül fogja kerestetni, és letartóztatja, ha semmibe veszi a felszólítást. De Guszinszkij nem ment vissza Oroszországba.

Ez a hintajáték folytatódott az év végéig. A Média-Moszt és a Gazprom-Média hol békemegállapodást kötött, hol felbontotta. A főügyészség hol hangos sajtótájékoztatót tartott az ügyről, hol elhallgatott. Az év végéhez közeledve a nyomás egyre erősödött. A bírósági eljárásba bekapcsolódott az adóhatóság, amely azt követelte, hogy számolják fel az NTV-t, mivel az utóbbi két évben negatív pénzügyi mérleget mutatott. A főügyészség a legkülönfélébb indokokkal idézte be már az NTV újságíróit is. Az esti híradó vezetőjét, Tatyjana Mitkovát például azzal vádolták, hogy megfenyegette a szomszédját, aki egy emelettel feljebb lakott nála, és eláztatta a frissen felújított lakását.

Az újévet követően hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az NTV napjai ebben a formában meg vannak számlálva.

– Az NTV akkoriban a fellázadt Patyomkin páncélosra hasonlított – mondja Jevgenyij Kiszeljov. – Mindenki teljes bizonytalanságban élt. Mihelyt beértem dolgozni, már a liftnél megállítottak, és követelték, mondjam meg: mi lesz velünk ezután. A munkaidőm nyolcvan százalékát arra fordítottam, hogy beszéljek az emberekkel.

Meg akartam nyugtatni őket valahogy. Az volt az érzésünk, hogy a hatalomnak nincs egyértelmű irányvonala velünk kapcsolatban. Hol ránk szálltak, és akkor azt gondoltuk, ennyi volt, itt a vég. Aztán leszálltak rólunk, és azt gondoltuk, van még remény.

Az újságírók ezt a pánikhangulatot belevitték az adásokba is.

Az NTV-ben a fő téma nap mint nap az NTV-ben kialakult helyzet volt. És egyévnyi csatározás után sok néző, de az NTV sok munkatársa is belefáradt már ebbe a „messianisztikus újságíróskodásba” (Leonyid Parfjonov kifejezése), amelyet Jevgenyij Kiszeljov hirdetett.

Minél hosszabb ideje húzódott a hatalom és a Gazprom elleni küzdelem, annál nehezebben tudott megküzdeni az NTV a nézők szimpátiájáért. Az NTV egyik újságírónője akkoriban azt találta mondani, hogy nehéz egy egész éven át kifordult belekkel létezni, és ez a mondat nagyon is jól fejezte ki az általános hangulatot.

– Mondtam Kiszeljovnak – emlékszik vissza Leonyid Parfjonov –, hogy erőn felüli felelősséget vállal, amikor az újságírókat hivatásos forradalmárokká akarja változtatni.

Január végén az NTV bemondója, Szvetlana Szorokina egyenes adásban fordult Putyin elnökhöz, és arra kérte, találkozzon az NTV újságíróival. Putyin felhívta Szorokinát a munkahelyi számán, és a kollégáival együtt meghívta a Kremlbe.

– Elmentünk a Kremlbe, és lógó orral jöttünk el onnan – emlékszik vissza rá Jevgenyij Kiszeljov. – Megértettük, hogy nincs miben reménykednünk. Először is, az elnök demonstratívan éppen előttünk találkozott a főügyésszel, Usztyinovval. Aztán a találkozót azzal kezdte, hogy felolvasta azt a papírt, amelyet Usztyinov hozott neki.

Ez afféle megfélemlítés volt. Csupa hazugság és hazugság. Aztán minden bevezető nélkül: pénzt vettek fel a Gazpromtól, most meg nem akarják visszaadni, és így tovább, és így tovább. Megpróbáltunk ellenvetést tenni: „Önt rosszul informálták”. „Én megbízom az informátoraimban” – válaszolta Putyin. Aztán folytatta: önök az újságírásban megengedhetetlen módszerekkel élnek, feketén kapnak fizetést… Nem is emlékszem minden részletre. De Putyin olyan tájékozottságról tett tanúbizonyságot, hogy kétség sem férhetett hozzá, az egész procedúrát ő maga irányítja személyesen.

A divatmajmoló Parfjonov pedig még azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy az elnökön egy neves szabónál varratott, kimondottan drága anyagból készült zakó volt.

Nosztalgia vagy csokoládé Jevgenyij Kiszeljovval és Leonyid Parfjonovval majdnem egy időben találkozunk. Parfjonov tízre vár bennünket a Szretyenkán lévő Sokoladnyica kávéházban. Kiszeljov egykor a Csisztoprudnij bulváron lévő Nostalgie étteremben.

A 2001-es tavaszi események óta több mint öt év telt el. Már egyikük sem dolgozik a tévénél, de semmi lényegeset nem felejtettek el. Mindketten szenvedélyesen beszélnek arról, ami azokban a hónapokban történt velük.

Parfjonov meglehetősen vidám, élénken gesztikulál, egyremásra parodizálja akkori ismerősei hangját. Kiszeljovot úgy jeleníti meg, hogy patetikus, professzori hangot üt meg: – Az elmúlt héten a Kremlbeli ö-ö jóakaróink közül valakinek eszébe jutott az a ö-ö probléma, amellyel, meg kell jegyeznünk, az önök alázatos szolgája is ö-ö már nemegyszer foglalkozott…

Kiszeljov most is ugyanolyan kimérten, lehangolóan beszél, mint régen. És igyekszik meg sem említeni Parfjonov nevét.

Mindketten elmesélik az NTV és a szólásszabadság védelmében szervezett tüntetést, amely 2001. március 31-én, a Puskin téren zajlott. Ez volt az első és egyben az utolsó olyan sokezres tüntetés, amelyet Moszkva belvárosában Putyin egész elnöksége alatt szerveztek.

Kiszeljov úgy emlékszik vissza a tüntetésre, mint utolsó és döntő ütközetre: – Volt valamiféle illúziónk, hogy a tüntetés hatni fog a hatalomra. Hogy a hatalom nem tudja semmibe venni a közvéleményt. De ez csak illúzió volt. A tüntetést követően a hatalom cinikusan elkezdte a

kollektíva szétzilálását. Másfél-kétszeres fizetést kollégáknak. Bár pontos számokat nem hallottam.

ígért

be

a

Parfjonov úgy emlékszik vissza a tüntetésre, mint az elviselhetetlen ízléstelenség mintapéldájára. Parfjonov fejtegetéseiből az derül ki, hogy az NTV nem azért szűnt meg létezni, mert a hatalom szétverte, hanem mert a tévécsatorna esztétikai értelemben kifulladt: – A Puskin téri tüntetés teljesen letaglózott. A társadalom, amint megjelenik az NTV-Design által legyártott transzparensekkel! – Parfjonov elhúzza a száját, elviselhetetlenül közönségesnek érzi, hogy a tüntetést úgy rendezték meg, mint egy olcsó szappanoperát. – Egyszerűen képtelen voltam elviselni.

A tüntetést követően a konfliktus döntő stádiumába érkezett. Április 3-ra a Gazprom kitűzte az NTV részvényeseinek közgyűlését, arra számítva, hogy azon a társasághoz lojális igazgatótanácsot fognak választani. Ebben az időben az NTV részvényeinek 48%-a volt a Gazprom tulajdona, 4,5%-a pedig az amerikai Capital Research Management alapítványé. A maradék a Média-Moszté volt, habár a döntőbíróság határozata szerint a Média-Moszt részvényeinek 20%-a zárolva volt, így a Média-Moszt ennek arányában nem volt jogosult a szavazásra.

Az NTV jogászai arra számítottak, hogy megakadályozzák a részvényesek közgyűlését, ezért keresetet adtak be a szaratovi kerületi bírósághoz, amelynek a részvényesek közgyűlését be kellett volna tiltania.

– A szaratovi bíróságnak be kellett volna tiltania a közgyűlésünket, amelyen meg kellett választanunk az NTV új igazgatótanácsát – emlékszik vissza az esetre a Gazprom-Média igazgatótanácsának akkori elnöke, Alekszandr Kazakov, – A jogászaik Szaratovba repültek. Ekkor felhívtuk a szaratovi kormányzót, Ajackovot, és azt mondtuk neki: „Érkezik hozzátok egy repülő, vissza kellene fordítani”, Ajackov mindent értett: a mi társaságunk fegyelmezett.

Ajackovot annak idején, amikor az elnöki adminisztrációban dolgoztam, én magam helyeztem a kormányzói székbe. És a gépet nem engedték leszállni. Akkor elindultak kocsival. De egy éjszaka alatt már nem értek oda. Mi pedig közben hozattunk a bírósággal egy másik döntést, amely semmissé tette az övékét. Amikor Kiszeljov megérkezett a részvényesek közgyűlésére az általa hozatott bírósági határozattal, megmutattuk neki a miénket: Kiszeljov sokkot kapott.

Erre egyáltalán nem számított. Mi pedig megválasztottuk az új igazgatótanácsot, amely kinevezte az új menedzsmentet.

Megjegyzendő, hogy ez a Kazakov és Koch által megrendezett kis epizód szinte teljes egészében megismételte azt az esetet, amelynek hét évvel azelőtt éppen Koch volt az áldozata. Amikor Alfred Koch a kilencvenes évek közepén miniszterelnök-helyettes volt, ugyanúgy, ahogyan 2001-ben az NTV jogászai, a kormány határozatával Nyizsnyevartovszkba utazott a Nyizsnyevartovszknyeftyegaz vállalat privatizációja ügyében. Az volt a feladata, hogy időben odaérjen a vállalat dolgozóinak közgyűlésére, elfogadtassa velük a kormányhatározatot, és megkezdje a vállalat privatizációját. A Nyizsnyevartovszknyeftyegaz igazgatójának, Viktor Palijnak ki nem mondott utasítására azonban a miniszterelnök-helyettes gépének nem adtak leszállási engedélyt, és kényszerleszállásra Szurgutba irányították. És ez egy menetrend szerinti járat volt, a több száz egyszerű utasnak okozott kellemetlenséggel senki sem foglalkozott a tulajdonjogokért folytatott küzdelem hevében. És Koch miniszterelnök-helyettesnek autón kellett megtennie a Szurgut és Nyizsnyevartovszk közötti 220 kilométeres utat, amely útnak csak jóindulattal nevezhető. Az úton a miniszterelnök-helyettes kocsiját fegyveresek tartóztatták fel. És a miniszterelnök-helyettest a tundra kellős közepén pontosan annyi ideig tartóztatták fel, amennyire Palij igazgatónak szüksége volt ahhoz, hogy a dolgozók közgyűlését levezesse, a kollektíva leszavazza a privatizációt úgy, mintha ellenkező kormányutasítás nem is létezett volna. És nem kell azt hinni, hogy a Jelcin-féle privatizáció idejének farkastörvényei civilizáltabbakká váltak volna a putyini időkben.

Az NTV igazgatótanácsának tagjaivá a Gazprom vezetőit, Rem Vjahirevet, Vjacseszlav Seremetet, Alekszandr Kazakovot, valamint a tévés újságíró Leonyid Parfjonovot választották meg. Az igazgatótanács elnöke Alfred Koch lett, a csatorna főigazgatójává pedig az amerikai Boris Yordant nevezték ki. Arra számítottak, hogy ha egy külföldit neveznek ki erre a posztra, az le kell csendesítse a nemzetközi újságíró társadalmat, amely nagy figyelemmel követte az NTV-nél zajló eseményeket. Mindeközben Guszinszkij a saját részvénycsomagjának eladásáról Ted Turnerrel és Rupert Murdochkal folytatott tárgyalásokat, és ezek a médiamágnások valóban

komoly érdeklődést is mutattak a részvényei iránt. A Gazprom azonban megelőzte őket.

Koch már az új megbízatásával, az igazgatótanács elnökeként Osztankinóba ment, hogy találkozzon az újságírókkal. E találkozást az NTV közvetítette. Jevgenyij Kiszeljov arra számított, hogy ha bemutatják, miként ragadja magához Alfred Koch, a Gazprom megbízottja a tévétársaságot, a nézők felháborodnak. De a számítása hibásnak bizonyult: az NTV hosszú éveken át maga oltotta bele nézőibe a liberális szemléletet, és most az NTV sok-sok liberális nézője nem látott abban semmi gaztettet, hogy a Gazprom menedzsere a tartozás fejében elveszi a tévécsatornát, ha már egyszer a tévécsatorna volt tulajdonosa adósságokba verte magát.

– Ennél önleleplezőbb dolgot kitalálni se lehetett volna – mondja Parfjonov. – Az újságírók azt mondták Kochnak: „Maga nem tudja, kikkel beszél. Maga az NTV műsorvezetőivel beszél!”. Azt hitték, szent fényben ragyognak, Koch pedig ezt válaszolta: „Na jó, rendben. Én viszont a zsozsóról beszélek. Hiszen maguk harcoltak a kapitalizmusért. Nos hát, akkor most eljöttem magukhoz, mint kapitalista”. Az adás után sokan felhívtak és megkérdezték: „Miért adják le mindezt? Idióták ezek?”. Koch természetesen cinikus ember, akár még gazember is, de tehetséges. Az újságírók még retorikában se bírnak vele. Április 6-án Leonyid Parfjonov úgy döntött, hogy otthagyja az NTV-t, és nyílt levelet intézett Jevgenyij Kiszeljovhoz. „Engem már nem is érdekel, parancsra égeted-e föl magad mögött a falut az utolsó házikóig, vagy önállóan cselekszel. Csak azt éred el, hogy a „maszka-show” nálunk, Osztankinóban is folytatódjon, minden erőddel ennek kiprovokálásán fáradozol. Az embereket ágyútölteléknek tartod, a srácokat túszul ejtetted” – írta Parfjonov Kiszeljovnak. Parfjonov után elment a híradó vezetője, Tatyjana Mitkova is, aztán még néhány újságíró. De a többség Kiszeljovval maradt. Április 14-én éjszaka kiszállt egy operatív egység, és leváltotta a biztonsági őrséget. Az akció gyorsan ment végbe: a Gazpromnak be kellett vinnie a tévécsatornához az új menedzsmentet, a régi biztonságiak viszont nem engedték be őket. Reggel nyolckor elkezdődött a hírműsor, amely azonban néhány perc múlva félbeszakadt: helyette vetíteni kezdték A dzsungel törvényei című sorozatot.

– Láttam, hogyan zajlott le az egész – meséli Parfjonov. – A biztonsági őrséget egyszerűen lefizették. Igaz, én már kicsit később érkeztem: akkorra már mindegyikük a felmondását fogalmazta.

– Akkoriban sokat beszélgettünk Kiszeljov csapatának újságíróival – emlékszik vissza Kazakov. – Mire ez az ellenállás, talán annyira szeretik Guszinszkijt? – kérdeztük tőlük. – „Nem, Guszinszkij szemét alak” – válaszolták az újságírók. – „Hát akkor dolgozzanak velünk, hozunk külföldi befektetőket, találunk jó embereket, minden a legnagyobb rendben lesz.” – De az újságírók nem hittek nekünk. Mi pedig hittük, hogy ez pontosan így lesz. – Kazakov szünetet tart, mély lélegzetet vesz, mert most be kell vallania, hogy az NTV elvétele Guszinszkijtól csak jogilag volt igazságos, tényszerűen pedig ez nem csupán a tévécsatorna szétverése volt, hanem az oroszországi szabad újságírás beszüntetése is. Kazakov aztán azt mondja: – Az újságíróknak igazuk lett. Nem nekünk, hanem nekik lett igazuk.

Az „NTV unikális kollektívája”, ahogyan akkoriban nevezték őket, szétesett. Nagyobbik része Kiszeljovval együtt átment a TV6 csatornához, amelyet hamarosan szintén megszüntettek. A kisebbik része ott maradt az új NTV-nél, és tovább dolgozott Boris Yordan főigazgatóval.

Leonyid Parfjonov kifejezésével élve, kezdetben a „Yordan-féle arany idők” köszöntöttek rájuk. Az új csapat igen eredményesnek bizonyult, és a csatorna népszerűsége magasra kúszott. Parfjonov csinálni kezdte hetente jelentkező elemző műsorát, a Nemrég-et.

Kiszeljov Összegzés-ével ellentétben Parfjonov műsora friss, pezsgő, merész volt. És a nézettsége magas volt. A Gazprom a csatorna információs programjaiba nem avatkozott bele, a vezetősége rendszeresen elmondta, hogy szándékában áll eladni a résztulajdonát, mivel a média a monopolhelyzetben lévő gázvállalatnak nem vág a profiljába, és tovább már nem érdekelt benne. Ugyanígy beszéltek akkor is, amikor a Gazprom vezetését csendben leváltották, és Rem Vjahirev irodáját Alekszej Miller foglalta el.

Alekszandr Kazakov úgy emlékszik, hogy a Gazprom-Média komoly tárgyalásokat folytatott a német médiamágnással, Leo Kirchhel arról, hogy a Gazprom eladja neki részvénycsomagját.

– Koch és én kezdetben meg voltunk győződve róla, hogy a Gazprom a csomagját külföldinek akarja eladni. És a prioritást természetesen egy német élvezte. Putyin jól tud németül. Koch is német. A Gazpromnak is vannak ügyletei a németekkel. Néhány alkalommal jártunk Kirchnél Münchenben. Nagyon érdekeltnek mutatkozott a dologban. Jól indult az egész, és már eljutottunk az ártárgyalásokig.

Kirch különben unikális figura: megérte a háború végét, nálunk volt hadifogoly. Szóval, Oroszországot nemcsak hallomásból ismeri. De egy bizonyos ponton háttérbe nyomtak bennünket, és odaadták a tárgyalásokat valaki másnak a kezébe. Akkor vált világossá, hogy semmiféle eladásról szó sem lehet. Kirch pedig még hosszú ideig próbálkozott. Néhányszor felhívott, én pedig mit mondhattam neki: ennyi volt, én már nem vagyok tárgyalópartner, mindezt nem velem kell megbeszélni. Ebben a helyzetben egyébként bennünket mint opciótulajdonosokat is megszüntettek.

2001 októberében Kazakov és Koch otthagyta a Gazprom-Médiát. Koch elmeséli, hogy minden alkalommal, amikor az NTV ügyében a Gazprom új vezetőjéhez, Millerhez ment, az néhány órán át az előszobában váratta. És ez Koch számára különösen sérelmes volt, hiszen Millerrel ők iskolatársak voltak a Leningrádi Egyetemen, fiatal koruk óta ismerték egymást, tegeződtek. Egy alkalommal, néhány órányi várakozás után Koch egyszerűen felállt, és kisétált Miller előszobájából. Kochot a liftnél érte utol Miller titkára, és kérte, hogy menjen vissza. Koch visszament ugyan, de a Gazprom vezetőjének ajtaján túl Koch nyomasztó érzései beigazolódni látszottak. És akkor Koch ráébredt, hogy Miller egyáltalán nem akar együtt dolgozni vele, csak éppen el van most foglalva a társaság átszervezésével, és nincs érkezése Kochot minden zaj nélkül eltávolítani. Koch pedig elment magától is. Parfjonov tehetséges és szabad újságírói kísérleteinek politikai védelmére nem maradt más ott, csak az NTV főigazgatója, az amerikai Boris Yordan.

Egy évvel később, 2002 októberében egy csecsen terrorista csoport elfoglalta a Dubrovkán álló színházépületet, ahol aznap este a Nord-Ost című musical ment. Megkezdődött az ostrom. Az ország feszülten várt. Három napig Putyin elnök semmilyen hivatalos bejelentést sem tett. A harmadik napon szétküldtek a tévécsatornáknak egy videofelvételt a fegyveres testületek vezetőinek ta-

nácskozásáról, amely alá azonban hangot nem vettek fel. Úgy gondolták, hogy a tévések egyszerűen megmutatják az országnak, hogy az elnök nem alszik, de hogy miként nem alszik, miről folyik a tanácskozás, hogyan akarja megmenteni a túszokat, egyáltalán, meg akarja-e őket menteni, arról az országnak nem kell tudnia. Az összes tévécsatorna engedelmesen leadta az anyagot, és csak az NTV hívott be a stúdióba egy süketnéma-tolmácsot, aki a csinovnyikok szájáról ezt olvasta le: „Végső döntést kell hoznunk… Holnap fog megtörténni…”

A süketnéma-tolmács nyilvánvaló kigúnyolása volt a Kreml sajtószolgálatának. Egy nap múlva pedig az NTV, a Kreml tiltása ellenére, egyenes adásban közvetítette a színházépület ostromát.

Egy héttel később Putyin elnök a média vezetőivel folytatott megbeszélésen az NTV eljárását „a honfitársaik vérén vett népszerűség-hajhászásnak” nevezte, „már amennyiben persze a honfitársaiknak tekintik őket” – tette hozzá az elnök. Természetesen ez célzás volt arra, hogy az NTV főigazgatója, Yordan amerikai állampolgár.

Néhány hónap múlva Yordant elbocsátották. Helyére a Gazpromból Nyikolaj Szenkevicset nevezték ki. A tévéhez Szenkevicsnek mindössze annyi köze volt, hogy a szovjet idők egyik híres műsorvezetőjének fia volt. Képzettségét tekintve Szenkevics orvos volt, de a Gazpromnál dolgozott hivatalnokként.

– A személynek már semmi jelentősége sem volt – mondja Parfjonov. – Szenkevics vagy nem Szenkevics, mindegy. Kinevezték a bürokratikus reváns korszakának médiamágnását.

Szenkevics jöttével Parfjonovnak az NTV-nél nem maradt védelmezője.

Lévén az ország legismertebb műsorvezetője, abban reménykedett, hogy hamar talál új munkahelyet, de nem talált. Az egyik tévécsatorna tulajdonosa például azt mondta, hogy hajlandó felvenni Parfjonovot, de a szerződése a Kremlből érkező első telefonhívásig fog élni. Ez tulajdonképpen visszautasítást jelentett: világos volt, hogy ez a telefonhívás két perccel a Parfjonovval kötött szerződés aláírása után bekövetkezne.

Most, amikor Parfjonovval beszélgetünk, és azt kérdezzük tőle, tényleg nem tudta-e előre, már 2001 áprilisában, hogy a dolog ezzel fog végződni, Parfjonov azt mondja, nem sajnálja.

– Akkor, amikor Kiszeljov elment és jött helyette Yordan, megnyílt a lehetőségek egy kis tere. Sosem volt alkalmam csöndes, nyugodt környezetben dolgozni. Mindig megpróbálok a lehetőségek ablakán át beférkőzni, és amennyire ez az ablak nyitva áll, annyit dolgozom. Aztán ha az ablak bezárul, akkor újat kell keresnem. Ha nincs ablak, akkor meg kell keresni a lehetőségek szellőzőnyílását.

Minek találgatni, hogyan fordul mindez a későbbiekben?

De-de és nem-nem Az alatt a másfél év alatt, amíg a Gazprom azzal volt elfoglalva, miként vegye el az NTV-t Guszinszkijtól, az elnöki adminisztrációban azon gondolkodtak, mit csináljanak Vjahirevvel. A Gazprom régi gazdája nagyon engedetlenül viselkedett az NTV vonatkozásában, gyakran még akadályozta is azt a műveletet, amelyet a Kremlben kiterveltek. Ezen kívül Vjahirev nyugodtan megtehette, hogy meg sem jelent a Fehérházban a Hrisztyenko miniszterelnök-helyettessel előzetesen egyeztetett találkozón, mondván, hogy „elaludtam, most meg már nem érek oda”. A kormánytagoknak nem maradt más, mint hogy Putyinnak panaszkodjanak. Vjahirev pedig úgy számította, hogy Putyint le tudja venni bárdolatlan hízelgéssel a lábáról. Így például a Kék Áramlat gázvezeték megnyitóünnepségén Vjahirev kijelentette: „Oroszországnak van jövője, van reménysége, vannak céljai. Az ország kormánykerekénél megbízható ember áll: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin!”.

Válaszképpen Putyin nyilvános megvetéssel illette Vjahirevet.

A Gazprom vezetője az elnökválasztáson Putyin kandidálásának védnöke kellett volna legyen, Vjahirevet azonban nem hívták meg a védnökök találkozójára. Vjahirev elkísérte országjáró körútjára az elnököt, Putyin viszont úgy tett, mintha észre se venné, egész úton Anatolij Csubajsszal tárgyalt. „Nem-nem!” – felelte izgatottan Vjahi-

rev egy megbeszélésen az elnök vele szembeni kifogásaira. „De-de” – utánozta válaszképpen Putyin.

2000 januárjában Rem Vjahirev bejelentette azon szándékát, hogy a gáztársaságot kitermelő és szállító részlegre bontja: ez lehetővé tette volna számára, hogy megtartsa magának a Gazprom legjövedelmezőbb részét, a veszteségestől pedig megszabaduljon. De a kormányzat ezt a tervet megtorpedózta, és Vjahirevet arra kényszerítette, hogy amikor a Gazprom felosztásáról beszél, akkor az alatt csupán a profiljába nem illő cégektől való megszabadulást értse.

2000 júniusában Vjahirev megkísérelt módosításokat végrehajtani a Gazprom alapokmányában, amelyek lehetővé tették volna számára nemcsak a leányvállalatok kiléptetését a holdingból, hanem azt is, hogy a részvényeiket szabadon eladhassa. Vjahirev tudta, hogy egy év múlva lejár a vezetői megbízatása, és nem lesz egyszerű megtartania a posztját. Éppen ezért nem is túl ravasz módon azon igyekezett, hogy kihasítson a Gazpromból „emlékbe egy darabot”.

De az igazgatótanács június 29-i ülésén minden módosító javaslatát elvetették. Ráadásul Viktor Csernomirgyin úgy döntött, hogy elmegy a Gazprom igazgatótanácsából, helyére, az igazgatótanács elnöki posztjára pedig kinevezték az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettesét, Dmitrij Medvegyevet.

Csernomirgyin távozása a Gazpromból azt jelentette, hogy azok a lábak, amelyeken ez a kolosszus állt, kezdtek omladozni. Még inkább felbőszítette azonban Rem Vajhirevet az a tény, hogy beválasztották az igazgatótanácsba régi ellenségét, Borisz Fjodorovot, aki még a Kirijenko-kormány alatt nyomozott utána.

Augusztusban Rem Vjahirev nyilvánosan bejelentette, hogy a Gazprom gázkészlete kifogyóban van, ezért vagy fel kell emelni a gáz árát, vagy csökkenteni kell az importot, ellenkező esetben a vállalat beszünteti az Egységes Energia Rendszer gázigényeinek kielégítését. „Ezt a telet még átvészeljük. A jövőben viszont ahhoz, hogy legyen elegendő gáz a fűtésre, meg kell erőltetni magunkat. A 2001-2002-es télen komoly problémák adódhatnak. Aztán egy újabb év múlva már nem lesz mivel fűtenünk. Különben engem ez már nem érint, én akkor már nyugdíjban leszek” – okoskodott Vjahirev.

És végül, a legszörnyűbb ütést Vjahirevnek 2000 decemberében az Állami Duma vitte be. Elfogadta ugyanis a részvény társaságokról szóló törvényt. E törvény értelmében kivétel nélkül minden rt. vezetőjét le lehetett váltani az igazgatótanács szavazatainak egyszerű többségével. Eddig a Gazprom alapokmányának értelmében a vállalat elnökét csak az igazgatótanács egyhangú szavazása mellett lehetett eltávolítani: vagyis Vjahirevnek magának is a felmentése mellett kellett volna szavaznia.

2001 telén a Gazpromnál csend volt: mindenki az NTV-nél zajló eseményekre figyelt. De már egy hónappal azt követően, hogy a tévécsatorna a megfelelő kezekbe került, bekövetkezett az első, szimbolikus értelmű esemény. Viktor Csernomirgyint, a Gazprom alapítóját és az Állami Duma képviselőjét Ukrajnába küldték nagykövetnek. A Gazprom igazgatótanácsának üléséig mindössze egy hónap maradt hátra.

Különben az arról szóló híresztelések, hogy Vjahirev sorsa könnyen összekapcsolódhat az NTV sorsával, keringtek már 1999ben, Szergej Sztyepasin miniszterelnöksége idején is. Akkoriban a média azt írta, hogy állítólag az elnöki adminisztráció akkori vezetője, Alekszandr Volosin készült leváltani Vjahirevet, mivel a választások előtt megbízható embert szeretett volna látni a Gazprom élén, de félt az óriási botránytól, amelyet a média robbantott volna ki.

A legenda szerint Vlagyimir Guszinszkijhoz fordult támogatásért, akinek azt ígérte, hogy az NTV részvény tulajdonosával zajló eseményeket a hatalomnak megfelelő megvilágításba fogja helyezni.

Guszinszkij azonban állítólag túlságosan borsos árat szabott a választások előtt annyi pénze a Kremlnek nem volt.

Ezért kellett a Kremlnek éppen az NTV-vel kezdeni a leszámolást. És úgy látszik, Vjahirev nem fogta fel, hogy miközben a Kreml kedvéért tönkreteszi Oroszország legjobb tévécsatornáját, ő maga is elveszíti a hangját, ő maga is védelem nélkül marad. Akár így volt, akár sem, amikor a Kreml arra kényszerítette a Gazpromot, hogy ő maga semmisítse meg legfőbb információs fegyverét, a Kremlnek akkor teremtődött meg a lehetősége, hogy komolyan belekapaszkodjon a Gazpromba is.

Hatodik fejezet A PITYERI EMBER

Putyin, a hírszerző 2001. május 30-án kora reggel Rem Vjahirev a Kremlbe indult, Vlagyimir Putyin elnökhöz, mégpedig a lehető legrosszabb hangulatban. Másnap, május 31-én járt le a Gazpromnál Vjahirev megbízatása, a mai napon pedig az igazgatótanácsnak el kellett döntenie, meghosszabbítja-e a szerződését vagy sem. A kérdéssel kapcsolatban nem küldtek szét anyagot az igazgatótanács tagjainak, mindössze azt közölték velük, hogy a kérdést személyesen a Gazprom igazgatótanácsának elnöke és egyben az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettese, Dmitrij Medvegyev fogja előterjeszteni. Ez a bizonytalanság egyáltalán nem tetszett Vjahirevnek.

A Gazprom vezetőségéhez közel álló személy azt mondja, hogy Vjahirev eltávolítását és a Vjahirev-féle csapatnak a Putyin-félével való felváltását már jóval az előtt a nevezetes május 30-a előtt kidolgozták. Azt beszélik, hogy állítólag már 1999 végén, amikor Vlagyimir Putyin még az FSZB vezetőjeként dolgozott, a döntéshozóknak (Alekszandr Volosinnak, Borisz Berezovszkijnak) célzott arra, hogy nem szeretne miniszterelnök és elnök lenni, hanem a Gazpromot akarja irányítani. Azt is beszélik, hogy már 1999 végén, amikor Putyin még csak miniszterelnök volt, néhány ember, akinek a Gazprom Putyin-csapatába be kellett kerülnie, azt az utasítást kapta, hogy készüljön fel és tanulmányozza a vállalatot. Ezek a híresztelések azonban semmiféle megerősítéssel nem rendelkeznek: ha egy efféle akcióra készültek is, akkor titokban, a legjobb csekista hagyományok szerint, azt feltételezve, hogy a titkosság és a siker egy és ugyanaz. Vjahirev persze nem tudott erről az akcióról, csak valahogy érezte. Minden eshetőségre felkészülve, vagy talán éppen azért, mert valakitől mégiscsak kapott információt arról, hogy készülnek az eltávolítására, Vjahirev még 1999 végén elkezdett nyilvánosan beszélni arról, hogy elfáradt, hogy nyugdíjba szeretne

menni, és még az utódát is megnevezte barátja és helyettese, Vjacseszlav Seremet személyében. A Gazprom vezetői közt egyszer már szét is osztottak egy olyan dokumentumot, amely Vjahirev azonnali felmentéséről szólt, de aztán a papírokat visszakérték, és teljes hallgatást követeltek.

Valójában Vjahirev mindig is a Gazpromnál akart maradni, mindig harcolt ezért a vállalatért, amelyet, úgy tetszik, teljesen azonosított önmagával. Nyilván ő maga sem tudta már, önmagáért harcol-e vagy a Gazpromért, a saját vagyonáért és biztonságáért-e vagy a négy végtelen gázóceánért, a tizenkét gázvezetékért és a tavaszi patak csordogálásához hasonlóan vidáman folydogáló pénzcsatornákért. Lényegében egyszerű gázos volt ő. És az érzelmeit nem tudta finoman szavakba önteni. 1999-ben, a részvényesek közgyűlésének előestéjén, amikor Borisz Berezovszkij újabb ostrom alá vette a Gazpromot, és a nyugdíjba vonulás reális lehetőségnek mutatkozott, Vjahirev így festette le a társaság jövőjét, ha ő elmegy: „Ez nehéz dolog. A pénz balra folyik. Valamennyi a zsebekbe is folyik. A nagyobb része valakinek”.

Most, hogy a Kreml felé haladt, Vjahirev sehogy sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy most aztán Putyin tényleg mindjárt nyugdíjba küldi. Hogyhogy nyugdíjba? És mi lesz a Gazprommal?

Senki sem tudta volna úgy irányítani a Gazpromot, gondolta Vjahirev, ahogy ő irányította, mert senki sem ismerte úgy ezt n vállalatot, ahogyan ő ismerte.

A társaság egykori tagjai kedvtelve mesélik, hogy Vjahirev, amikor valamelyik értekezleten tudomást szerzett róla, hogy valami hiba keletkezett az egyik vezetéken, meg arról, hogy a műszaki brigád tagjai már útban vannak a helyszín felé, előbb csak káromkodott, aztán mozdulatlanná dermedt, megdörzsölte a halántékát, és azt mondta: – Csak mondjátok meg a srácoknak, hogy ne direktben menjenek oda, mert a 115-ös kilométernél van egy mocsár. Akár még a berendezés is elsüllyedhet benne. Tegyenek egy kerülőt fölfelé, aztán amikor leereszkednek, a 118-as kilométer után van egy kis lankás rész, onnan már nyugodtan meg tudják közelíteni a helyet.

Úgy ismerte a Gazpromot, mint a tenyerét. Most azonban, amint ment Putyinhoz, a dolog már nem arról szólt, hogy senki sincs, aki úgy ismerné a vállalatot, mint ő, hanem hogy nincs senki, aki úgy szeretné ezt a társaságot, mint ő.

A Kremlben Putyin köszönetet mondott Vjahirevnek a jól végzett munkájáért, és közölte vele, hogy a Gazpromot ezentúl „egy olyan fiatalember fogja vezetni, akiben ő, az elnök megbízik, van tapasztalata az üzleti életben, és ismeri az irányítás modern módszereit”. A Gazprom új vezetőjétől Putyin elvárta, hogy „megerősítse és bővítse a Gazprom állami részesedését”. Vjahirev elborult ábrázattal lépett ki Putyintól.

Vjahirev után három gazpromos, az igazgatótanács tagjai mentek be Putyinhoz: Vjacseszlav Seremet, Arngold Bekker, a Sztrojtranszgaz vezetője és Viktor Taraszov, a Gazprombank vezetője.

Putyin közölte velük is a döntését, és megkérdezte, van-e kérdésük.

Nem volt.

Ezt követően, 12 óra 30 perckor a Kremlben, az Állambiztonsági Tanács fogadótermében Putyin találkozott az igazgatótanács minden tagjával, és közölte velük az óhaját: Vjahirevet fel kell menteni a gázvállalat teljhatalmú vezetői állásából, a helyét pedig el kell foglalnia a harminckilenc éves Alekszej Millernek, Putyin régi pityeri ismerősének. Putyin kifejezte azon erőteljes kívánságát, hogy pétervári protezsáltját egyhangúlag fogadja el az igazgatótanács Vjahirev helyére. Ennek érdekében azonnal visszahívták szabadságáról az igazgatótanács egyik tagját, az állami vagyonkezelési minisztert, Farid Gazizullint.

15 órakor a Gazprom Nametkin utcai székházában hivatalosan összeült az igazgatótanács. Az ülésen Dmitrij Medvegyev mindenkinek bemutatta a Gazprom új vezetőjét, egy idegesen viselkedő, apró bajuszkát viselő, elhanyagolt fogsorú csinovnyikot. Néhány év elteltével fog majd csak a konszern új vezetője nyugodt, méltóságteljes külsőt ölteni, miután lenyírja a bajuszát és széles mosolyt erőltet az arcára. Akkor azonban még csak az elnök régi ismerőse volt, akit Putyin 2000 elején hívott Moszkvába és tette meg az energetikai miniszter helyettesévé, azért, hogy mint most kiderült, rábízza a legfontosabbat, a Gazpromot. Ellenvélemény nem volt.

„Vita nem volt” – emlékszik vissza az egyik résztvevő. Az igazgatótanács egyhangúlag elfogadta, hogy Rem Vjahirev szerződését ne hosszabbítsák meg, utódjának pedig kinevezte Millert.

Medvegyev viszont elegánsan átengedte Vjahirevnek (igaz, csak egy évre) az igazgatótanács elnöki posztját. A Gazprom újdonsült vezetője semmiféle érzelmet nem mutatott, tulajdonképpen csak hallgatott. E pillanatban Putyin elnök elnöksége idejének legnagyobb győzelmét aratta. A hatalmas gáztársaság élére olyan ember került, aki abszolút mértékben lojális volt Putyin iránt. Ezzel lezárult egy korszak: hiszen éppen Vjahirev volt az, aki egyszer kijelentette, hogy a Gazprom nélkül Oroszország sem lesz többé. Mostantól a Gazpromot és Oroszországot egy és ugyanazon dolgozószobából irányították.

Vjahirev távozása valóságos vihart kavart az értékpapírpiacon.

A Gazprom részvényei négy nap alatt 26,4%-kal drágultak, ami a társaságnak 1,5 milliárd dolláros értéknövekedést jelentett. A befektetőknek lényegében mindegy volt, ki váltja fel Vjahirevet. Úgy gondolták, hogy a Gazprom reformját éppen Vjahirev gátolta, ő állt ellen az akkor belföldire és külföldire tagozódott részvénypiac liberalizációjának.

Az „utódlás” machinációja Vjahirevtől eltérően Miller nem „gázos” ember volt. A Pétervári Közgazdasági Egyetemen végzett. Aztán néhány évvel az egyetem elvégzése után odakerült Csubajsz mellé. Ez utóbbi, miután 1990 októberében a Leningrádi Városi Végrehajtó Bizottság gazdasági ügyekért felelős igazgatóhelyettese lett, maga köré gyűjtött néhány gazdasági végzettségű fiatalembert. Miller a bizottságban Leningrád szabad gazdasági övezetté tételének projektjén dolgozott, aztán ezt a tervet gyorsan ejtették, mint olyat, ami teljesen reménytelen. 1991 nyarán Anatolij Szobcsak lett Leningrád polgármestere, a végrehajtó bizottságot felszámolták, maga Csubajsz pedig mint az Állami Vagyonkezelő elnöke, novemberben áttelepült Moszkvába.

– Miller a leggyengébb tagja volt Csubajsz csapatának – emlékszik vissza az egyik kollégája –, ezért Csubajsz nem is hívta magával Moszkvába.

A bizottságnak azok a tagjai, akik nem mentek Csubajsz után Moszkvába, szétszóródtak a pétervári polgármesteri hivatal különféle bizottságaiba. Talán Miller volt az egyetlen, aki közülük a szentpétervári önkormányzat külügyi bizottságába került át, abba, amelyiket akkor az eljövendő elnök, Vlagyimir Putyin irányított.

1996-ban Anatolij Szobcsak elvesztette Vlagyimir Jakovlevvel szemben a kormányzóválasztást, Szobcsak és Putyin csapata elhagyta a Szmolnij épületét, Miller pedig átkerült dolgozni a Szentpétervári Tengeri Kikötőhöz, ahol fejlesztési és befektetési igazgató lett. 1999-ben a Balti Gázvezetékrendszer vezérigazgatója lett, és úgyahogy vezette is a vállalatot, amíg 2000 év elején a volt főnökének, Putyinnak eszébe nem jutott, és magával nem vitte Moszkvába. Azok az emberek, akik akkoriban együtt dolgoztak Millerrel, úgy emlékeznek vissza, hogy Miller „figyelmesen tudott másokat hallgatni és jegyzetelni”. Komoly döntéseket Miller kapásból sohasem hozott, mindig gondolkodott néhány napot a jegyzetei felett, vagy talán megtanácskozta a dolgot valakivel.

– Miller nem rossz hivatalnok, majdnem ideális helyettes, de ennyi – emlékszik vissza egyik volt kollégája. – Teljességgel hiányzik belőle a kezdeményezőkészség, arra törekszik, hogy ne hozzon olyan döntést, amelyet „felülről” szankcionálhatnak, és semmilyen körülmények között sem vállal magára felelősséget.

– A legfőbb erénye az volt, hogy jól be tudott hódolni – emlékszik vissza rá egy másik volt kollégája. – A fal mellett járt. Észrevehetetlen volt. Úgy élt, mint az árnyék, és úgy is dolgozott, mint az árnyék…

A Gazpromnál töltött első hónapjaiban Miller valóban árnyékra emlékeztetett. Szinte ki se bújt a dolgozójából, ahová kora reggel bevette magát, és ahonnan gyakran csak éjfél után távozott. A Gazprom munkatársai azt mondják, hogy a tulajdon, ötödik emeleti szobájába is valahogy bizonytalanul ment be, mintha attól félne, hogy mindjárt kizavarják onnan. Sokáig nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy most ő a Gazprom gazdája.

– Miller mindenkit lenyűgözött fantasztikus munkabírásával mondja a Gazprom gazdasági hivatalának egykori vezetője, Alekszandr Szemenyaka. – Nyolckor bejött dolgozni, és csak éjfélkor ment haza. Most meg alig lehet bent találni az irodában.

Szemenyaka elmondása szerint Miller igyekezett mindenbe beledolgozni magát. Bizalommal fordult mindenkihez, minden iránt élénken érdeklődött, de gyors döntéshozást nem kockáztatott meg. Értekezleteket tartott, meghallgatta a beosztottjait, de döntést csak néhány nap múlva hozott. És mindenképpen demonstrálni akarta a folytonosságot.

Akkoriban a Gazpromnál nehéz lett volna olyan embert találni, aki fogadni mert volna arra, hogy Miller akár csak egy évig is kihúzza a vállalatnál. Putyin óriási támogatása mellett is Miller nehezen élte meg a Gazpromnál az első időszakot. Október 29-én a Sztrana.ru honlapon megjelent egy hír, amely az elnöki adminisztráció egyik munkatársára hivatkozva azt állította, hogy Miller állítólag megírta a Gazprom elnöki posztjáról való felmentése iránti kérelmét. A cikket azonban ismeretlen okból szinte azonnal levették a honlapról, az információt szolgáltató hivatalnokot pedig elküldték a munkahelyéről. A mai napig nem tudni, tényleg megírta-e Miller a felmondását.

Csak annyi bizonyos, hogy ha igen, akkor azt nem fogadták el, hiszen akkor Putyinnak el kellett volna ismernie, hogy hibát követett el, amikor kinevezte Millert az ország legnagyobb vállalatának élére.

Millert nem lehetett süllyesztőbe tenni, de nem azért, mert nem tudott hibázni, hanem mert Putyin nem szerette volna elismerni ezeket a hibákat. Vjahirev szűk körben még azt is elhintette, hogy „Miller egy hónap múlva felköti magát”. De eltelt egy hónap, és Miller nem kötötte fel magát. Még ha azért is nem, mert megtiltották neki.

Vjacseszlav Seremet 2001. július 31-én ünnepelte a 60. születésnapját. Az ünnepségre nemcsak az ünnepelt régi barátai mentek el, hanem Miller is. Mindenki tósztot mondott – meséli az egyik résztvevő –, köszöntötte Seremetet Vjahirev is, más gazpromosok is.

Aztán Miller kezdett el beszélni, de annyira izgult, hogy belezavarodott a mondandójába. A vendégek együttérzően néztek rá. Végül is Miller nem tudott jobbat kitalálni, minthogy felolvasta az akkori energetikai miniszter, Igor Juszufov üdvözlő táviratát. Mindezek

után Millernek annyira elfogyott a bátorsága, hogy észrevétlenül, gyorsan lelépett.

Aztán egy hónap múlva Miller az ünnepelttől elvette mind az aláírási, mind a kurátori jogát a Gazprom pénzügyi-gazdasági részlegében. Aztán egy újabb hónap múlva a neves vendégek, akik Seremet születésnapi ünnepségén Miller mellett ültek és azon mulattak, milyen ügyetlenül olvassa fel Miller a miniszter üdvözlő táviratát, kénytelenek lettek átadni a helyüket a Gazprom vezetésében az új megbízottaknak. 2001 szeptember elején Miller óriási tisztogatást végzett a Gazprom személyi állományában. Elmozdította helyükről Rem Vjahirev megbízható híveit: Alekszandr Puskint, aki a balti államokba és a FÁK államaiba irányuló gázeladást felügyelte, valamint Nyikolaj Guszlisztojt, a gazdasági igazgatót. Miller jobbkeze egy rövid időre egy pétervári hivatalnok, Pjotr Rogyionov lett, aki Vjahirev idejében „ellenzéki” hírében állt. Igaz, aláírási jogot Rogyionov se kapott, és néhány hónap múlva el is bocsátották.

A Gazprom csapatának kialakításában Alekszej Miller ugyanúgy, mint Putyin, nyilvánvalóan előnyben részesítette a „földijeit” és az ismerőseit. Így például a vállalat főkönyvelőjének kinevezte egy régi pétervári ismerősét, Jelena Vasziljevát. Kinevezése pillanatáig a legnagyobb vállalat, amelynél a hölgy dolgozott, a Szentpétervári Tengeri Kikötő volt, amelynek kb. 19,5 millió dolláros bevétele volt.

Kinevezése után Vasziljevának most egy olyan konszern könyveléséért kellett felelnie, amelynek exportbevétele több tízmilliárd dollárra rúgott, és adókötelezettsége Oroszország adóbevételeinek egynegyedét tette ki. Nyilvánvaló, hogy e kinevezésben nem a hölgy szakmai képességei játszották a főszerepet, hanem a vezetés iránti lejalítása. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Miller ugyanazoknál a cégeknél dolgozott, ahol Vasziljeva is, és Miller a hölgy főnöke volt.

A kinevezett új munkatársak nem sokat udvariaskodtak a régi gazpromosokkal. A Gazprom igazgatótanácsának egykori elnöke, Alekszandr Kazakov így emlékszik vissza Vasziljeva megjelenésére: – Egyszer bemegyek dolgozni, és a szobámban ott találok egy nőt. Megtetszett neki a szobám, és kiadta az utasítást, hogy hordják ki belőle a holmimat. Mit tehettem? Csak nem zavarhattam ki onnan.

Néhány hónap múlva Kazakov megírta a felmondását.

Millernek sok olyan pétervári ismerőse tudott a Gazpromnál rövid idő alatt nagy karriert befutni, akiknek annak idején volt szerencséjük együtt dolgozni vele a Szentpétervári Tengeri Kikötőnél vagy a Balti Gázvezetékrendszernél.

– Felfogtam, hogy el kell mennem és át kell adjam a helyem valakinek Miller köréből – mondja a Gazprom volt gazdasági vezetője, Szemenyaka. – A Gazprom mindig is kasztszerű képződmény volt, az új csapat pedig különös előszeretettel osztotta „mieinkre” és „idegenekre” az embereket. És bárhogyan is volt, engem a régi csapattal azonosítottak.

2002 áprilisában Szemenyaka elment a Gazpromtól, hogy a vállait egyik legfontosabb hivatalában, a gazdaságiban átadja a helyét egy akkor harminckét éves pétervári fiatalembernek, Miller barátjának, Andrej Kruglovnak. Kruglov mindössze két év alatt futotta be ezt a fantasztikus karriert és lett a Gazprom gazdasági igazgatója.

A Gazprom személyi állományának lecserélése gyors ütemben ment végbe. Szemenyaka visszaemlékezése szerint az egyik menedzsernek egyszer csak nem működött tovább a belépő kártyája, egy másikat hamarjában visszahívtak a szabadságáról, hogy közöljék vele, el van bocsátva.

Kirill Szeleznyov, aki a Szentpétervári Tengeri Kikötőnél Miller beosztottja volt, két év alatt a Gazprom vezetőjének titkárából annak a Mezsregiongaznak a vezérigazgatójává nőtte ki magát, amely az egész oroszországi gázpiacot felügyelte. A Gazprom vezetői apparátusának élére szintén Miller egy volt munkatársa, Mihail Szereda került, akivel Miller a Balti Gázvezetékrendszernél dolgozott együtt.

Egy másik kulcsfontosságú hivatalt, a vagyonkezelésit szintén Miller egy régi pétervári ismerőse, Alekszandr Krasznyenkov kapta meg, aki korábban az Astoria szálló főigazgatója volt. Az Astoriát 1995-ben részvényesítették, akkor, amikor Vlagyimir Putyin a pétervári önkormányzatnál dolgozott. Igaz, nem egész egy év múlva Millernek el kellett bocsátania Krasznyenkovot amiatt a botrány miatt, amely a vagyonkezelési hivatal felügyelete alá tartozó reklám-

és szponzori részleg óriási kiadásai miatt tört ki. Különben Krasznyenkov, miután otthagyta a Gazpromot, továbbra is ugyanúgy részt vett a vállalat vagyonkezelési ügyleteiben, bekerült a Gazprombank, a Szibur, a Sztrojtranszgaz és a Nortgaz igazgatótanácsába, ahol azóta is felvesz évente néhány millió dollárnyi honoráriumot.

Egy kívülálló számára a Gazprom személyi állományának átrendezése esetlegesnek tűnhetett. A gazpromosok azonban azt mondják, hogy a cseréket átgondolt, kidolgozott terv szerint hajtották végre, amely a vállalat nagyon jó ismeretére vallott. Miller a lehető leggyorsabban tett a kulcspozíciókba megbízható embereket.

Ezek a megbízható emberek a lehető leggyorsabb an kellett, hogy ellenőrzésük alá tudják vonni a Gazprom alapvető pénzforrásait, és hogy elvegyék Vjahirev volt embereitől azokat az aktívumokat, amelyeket azok a társaságon kívülre helyeztek ki. A Gazprom biztonsági szolgálatának akkori vezetője, Szergej Lukas azt állítja, hogy a Gazprom minden kulcspozíciójának betöltését közvetlenül Putyin elnökkel egyeztették.

„Hol van az a pénz?”

2001. november 20-án Novij Urengojban összegyűlt az egész energetikai előkelő társaság. Putyin ellátogatott a hatalmas, sarkkörön túli lelőhelyre, ahol három héttel azelőtt megkezdődött a gázkitermelés. Az elmúlt tíz évben a Gazprom végre újra üzembe helyezett egy új lelőhelyet. És Putyin kitüntette Vjahirevet a Haza Szolgálatáért érdemrend negyedik fokozatával. Vjahirev azonban elégedetlenkedett: az egész előkészítő munkát ő végezte el, amit az utóda meg most lefölözött.

A kitüntetést követően a Gazprom volt vezetőjére kellemetlen meglepetés várt. Putyin kiokosította Millert, hogyan harcoljon Vjahirev örökségével: a legfőbb az, hogy nézzen utána, hogy semmit se lopjanak el. Putyin beszélt neki arról az árkülönbségről, amely abból keletkezik, hogy a Gazprom a belső piacon két-háromszor drágábban adja el a gázt, mint exportra a nyugati partnereinek.

– És oda miért adjuk olyan olcsón? – kérdezte az elnök, miközben Millerre nézett. – Hol a különbözet? Hol van az a pénz? Hadonászni persze nem kell, de eligazodni a dologban mindenképpen.

Putyin véleménye szerint a pénzt a közvetítő cégek számláján kellett keresni, az elnök úgy vélte, pontosan ott landolt a Gazprom exportbevételének nagy része. Tulajdonképpen ez is Vjahirevre mért ütésnek készült: a Gazpromexportot a fia, Jurij vezette. De Putyin már áttért egy másik témára: – Nagy figyelemmel kell kísérni a vagyonkezelés kérdését, mert ha csak a szátokat tátjátok, nemcsak a Szibur nem marad nálatok.

A Szibur a Gazprom menedzsereinek majdhogy nem a legkedvesebb gyermeke volt. Ennek igazgatótanácsában benne volt Seremet és Puskin is. Támogatásuk és finanszírozásuk révén a Szibur elnökének, Jakov Goldovszkijnak módjában állt három év alatt felvásárolni és konszolidálni olyan kőolaj-feldolgozó vállalatokat, amelyek a tranzitgáz feldolgozásával foglalkoztak, és a Sziburt integrált kőolaj-feldolgozó holdinggá – mellesleg az országban a legnagyobbá – alakítani. A Szibur többségi részvénycsomagja a Gazpromé volt, Goldovszkij viszont azt mondta, hogy a céget fejleszteni kell, ehhez pedig pótlólagos részvénykibocsátásra van szükség. A Gazpromnak 800 millió dollárt kellett költenie a pótlólag kibocsátott Szibur-részvények megvásárlására, ugyanakkor ez a pótlólagos részvénykibocsátás csak az első lépése volt annak a sok lépésből álló kombinációnak, amelyet Goldovszkij kiagyalt. Az a pénz, amelyet az első pótlólagos részvénykibocsátás alkalmával a Gazpromtól kapott, Goldovszkijnak arra kellett, hogy újabb és újabb pótlólagos kibocsátásokat hajtson végre mindaddig, amíg a Gazprom részvénycsomagja nem szűnik meg többséginek lenni a Sziburban.

Ennek a döntő játszmának utolsó szakaszát Goldovszkij előrelátóan még Vjahirev elbocsátása előtt egy hónappal elkezdte.

Minden valószínűség szerint Miller, aki még nem látott tisztán a Gazprom belső machinációiban, a Szibur pótlólagos részvénykibocsátásáig nem fogta fel, hogy a pótlólagos kibocsátás egyáltalán nem garantálta, hogy a Gazprom megőrzi többségi tulajdonát a Sziburban, és hogy a 800 millió dollárt Goldovszkij egy újabb pótlólagos kibocsátásra akarta költeni, csak most már a Gazprom részvétele nélkül. Azt beszélik, hogy Goldovszkij tervét Rogyionov

magyarázta el Millernek. Rogyionov kimutatta Millernek, hogy a második pótlólagos részvénykibocsátás után a Gazprom részesedése a Sziburból 38%-ra csökkent volna, a többségi tulajdon pedig Goldovszkij érdekeltségeié lett volna. És Rogyionov megmutatta Millernek még a Szibur azon hatalmas adósságait is, amelyekért a Gazprom vállalt garanciát.

Novemberben elküldték a Gazpromtól Puskint, a helyére Miller felkérte az Állami Duma képviselőjét. Alekszandr Rjazanovot, akihez Goldovszkijt bonyolult kapcsolatok fűzték. Négy évvel korábban, amikor Goldovszkij a Szibur számára fel vásárolta a gázfeldolgozó üzemeket, valósággal elüldözte Rjazanovot akkori helyéről, a szurguti gázfeldolgozó üzem igazgatói posztjáról, miután Rjazanov nem volt hajlandó eladni neki az üzem részvényeinek 28%-át. Rjazanov hajthatatlansága odáig vezetett, hogy egy éjszakát még a fogdában is el kellett töltenie. Rjazanov elbeszélése szerint a vámosok feltartóztattak a reptéren, és azzal vádolták, hogy mások pénzét külföldre akarja csempészni. Aztán Rjazanovhoz bement a fogdába maga Goldovszkij, és azt ajánlotta, hogy a részvényekért cserébe Rjazanov megtarthatja a vezérigazgatói székét.

Goldovszkij viszont úgy meséli az esetet, hogy Rjazanov állítólag elfogadta a részvények 34%-áért járó pénzt, amit aztán a részvények helyett vissza is küldött. Goldovszkijnak ekkor kellett elérnie valahogyan, hogy Rjazanovot elbocsássák. Rjazanov viszont, amikor már képviselő lett, gyakran megvédte az olajvállalatok érdekeit a Sziburral szemben.

Rjazanov most azt állítja, hogy amikor a Gazprom elnökhelyettese lett, elvből nem akart beleavatkozni a Goldovszkij-féle ügybe.

Goldovszkij pedig azt mondja, hogy „nem akarja újra felhánytorgatni ezt a kellemetlen esetet”.

A „kellemetlen eset” nagyjából a következőképpen zajlott le: Miller és Goldovszkij megállapodott, hogy a Gazprom részt vesz a már folyamatban lévő részvénykibocsátás kivásárlásában, csökkenti a Szibur adósságait, de a Szibur aktívájának zálogjoga mellett. Ez visszaállította volna a Gazprom többségi tulajdonát a Sziburban.

Goldovszkij azonban megszegte ezt a szóbeli megállapodást, és az újév előtt titokban újabb, immár a negyedik pótlólagos részvénykibocsátást akarta végrehajtani, és ezzel eltörölni a Gaz-

prom többségi részesedését. Ezért a ravaszkodásért Goldovszkij kegyetlenül megfizetett.

Az újévi ünnepeket követően, január 8-án a Szibur vezetőjét letartóztatták. Ezen a napon Goldovszkijnak találkoznia kellett volna Millerrel. Goldovszkij a Gazprom épületének ahhoz a kapujához érkezett, amely a főbejárattól jobbra, a csak a vezetőség számára fenntartott liftnél található. Goldovszkij testőrei lent maradtak, fegyvereseket a főnökség liftjébe nem engedtek. Goldovszkij belépett a liftbe, megnyomta az ötödik emeleti gombot, de Miller szobájáig már nem jutott el. Goldovszkijt az előszobában tartóztatták le, ott, ahol inkább egy hálószobába illő, hatalmas méretű selyemszőnyeg van leterítve. Miller még csak ki se jött a szobájából. Nem tudni, részt vett-e Miller a csapda felállításában, mindenesetre mindig azt állította, hogy őt magát is meglepte Goldovszkij letartóztatása.

Ugyanazon a napon letartóztatták Seremetet is, akit aztán három nap múlva szabadon engedtek, de aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy az országot nem hagyja el. Rem Vjahirev védelmére kelt Seremetnek. Goldovszkij néhány hónapot börtönben töltött, a többi rabbal közös cellában tartották, és nem engedték meg neki, hogy találkozzon a feleségével. Végül is Goldovszkij aláírt egy nyilatkozatot, hogy átadja a Gazprom érdekeltségébe tartozó tíz kőolajfeldolgozó vállalat részvényeit. Ez az aláírás a szabadon engedését is jelentette.

Később Goldovszkij azt mesélte, hogy álmában sem gondolta, hogy Miller előszobájában fogják letartóztatni. „Azt hittem, végül is meg fogunk egyezni, ki kit fog kivásárolni a Sziburból- mesélte. – Bár előző nap figyelmeztettek, hogy akár le is tartóztathatnak. De mi más lehetőségem lett volna? Elmenekülni az országból?”

Goldovszkij, aki ma Bécsben él és be se teszi a lábát Oroszországba, elmondta, hogy senkit sem akart becsapni, egyszerűen csak a Gazprom új menedzsmentjének megjelenésével megváltozott n Sziburral kapcsolatos koncepció. Ráadásul a Gazpromnak nem is kellett volna fizetnie, elég lett volna csupán a kölcsönt új részvényekre konvertálnia. „A következőt ajánlottam Millernek: vagy önök vásárolják ki az én részemet a Sziburból, vagy én az önökét, vagy adjunk el mindent, osztozzunk meg a jövedelmen, és hagyjuk a fenébe ezt az egész kőolaj-feldolgozót –

emlékezett vissza Goldovszkij. – A Gazprom azonban nem hozott döntést.”

Abban az időben, amíg Goldovszkij a börtönben csücsült, a Gazprom revizorai hozzáfogtak átvizsgálni a Gazexportot, azt a céget, amely Putyinnak azért volt gyanús, mert túlságosan olcsón adta el exportra a gázt. Szerencsénk volt, jó kis csekistát küldtek a nyakunkra – emlékszik vissza a Gazexport egykori munkatársa. – Csöndben elüldögélt, tanulmányozta az iratokat. Igaz, szeretett közben eliszogatni, úgyhogy egyszer el is aludt az ellenőrzendő anyag fölött.”

A Gazexport vezetője, Rem Vjahirev Jurij nevű fia nem kezdte el tanulmányozni ennek az ellenőrzésnek az eredményét, hanem önként megírta a felmondását. „A felmondásomat az motiválta, hogy nem értettem egyet azokkal a változásokkal, amelyek a Gazpromnál és a Gazexportnál zajlottak – meséli. – A legfőbb oka azonban az volt, hogy példát akartam mutatni apámnak. Úgy véltem, minél előbb elmegy a Gazpromtól, annál jobb lesz neki. Hiszen csak amiatt tartották ott, hogy vele fedezzék azokat a hibákat, amelyeket az új menedzsment a vezetésre való alkalmatlansága okán elkövetett.”

Amikor néhány év múlva megkérdezték Goldovszkijt, hogy Jurij Vjahirevvel ellentétben ő miért nem ment el „szép szóval”, azt felelte: „Azt mondtam akkoriban, hogy én független üzletember vagyok. Én hoztam létre ezt a társaságot, mégpedig nem a Gazprom, hanem a magam és a gyerekeim számára, miért kellene hát elmennem?”.

Ne lopd meg a Gazpromot!

Goldovszkij nem az egyetlen, aki a Gazprom támogatásával a maga és a gyerekei számára hozott létre társaságot. Így tett maga Rem Vajhirev is, meg a közeli munkatársai is.

Vjahirev a legszörnyűbb bűntettnek azt tartotta, ha valaki magától a Gazpromtól lopott. „Ne lopd meg a Gazpromot” – sulykolta a

fiatal munkatársakba. És adott még egy utasítást: „előbb lopj a Gazpromnak, csak aztán magadnak”. Mindeközben nem tartotta lopásnak a rokonok bevonását a „Gazprom körüli” bizniszbe.

Az 1990-es évek elején a séma hagyományosnak volt mondható: alapítottak a Gazpromnak mindenféle leányvállalatokat, aztán az alapítók között fokozatosan helyet kaptak Rem Vjahirevnek és körének rokonai és barátai. Vjahirevék szentül hitték, hogy ezekért a társaságokért tisztességgel megdolgoztak – emlékszik vissza az egyik vezető. – Csak valahogy nagyon otrombán csinálták. Részvényeket állítottak ki a gyerekük, a feleségük, a fivérük, a nővérük nevére.”

Vjahirev nem tartotta botrányosnak, hogy a bátyja, Viktor állt az élén annak a Burgaz nevű részlegnek, amely a Gazprom fúróvállalatait egyesítette; a fia, Jurij a Gazprom leányvállalatát, a Gazexportot vezette; a lánya, Tatyjana az egyik legnagyobb részvényese a Gazprom beszállító cégének, a Sztrojtranszgaznak, ennek a milliárdos pénzforgalmat bonyolító építőcégnek, amely a Gazprom megrendelései révén indult virágzásnak. A Sztrojtranszgaz két nagy társtulajdonosa volt még Viktor Csernomirgyin két fia is.

Tízéves fennállása alatt a Sztrojtranszgaz majdhogy nem monopolhelyzetbe került a oroszországi piacon mint a gázipar építéssel foglalkozó beszállítója. Olyan hatalmas projektekben vett részt, mint a Kék Áramlat és a Jamal-Európa vezetékek kiépítése. A cég 2000. évi munkája 1,3-1,4 milliárd dollár, aminek 70%-át a Gazpromtól kapott megrendelések tették ki. A Sztrojtranszgaz mindemellett a Gazprom egyik nagy részvényese is volt. 1995-ben a 2,5 millió dolláros beszállítói munkáért megkapta a konszern részvényeinek 4,83%-át.

Ily módon Vjahirev és Csernomirgyin leszármazottai a Gazprom egyik hatalmas részvénycsomagjának társtulajdonosai is lettek. „A Gazprom részvényeit rám erőltették, én készpénzt akartam” – bizonygatta az újságíróknak a Sztrojtranszgaz elnöke, Arngolt Bekker, majd hozzátette, hogy most már ugyan meg nem válik tőlük, mert a fedezetükkel hitelt vesz fel. Bekkert sokáig tartott rábeszélni.

Végül mégis beleegyezett, hogy az Aliser Uszmanov üzletemberrel folytatott „konstruktív beszélgetést” követően eladja a részvényeit. „Olyan ember, aki megoldja a problémákat” – ez az image alakult ki Uszmanovról a Gazpromnál. Olyan szerződéseket kötött meg

a Gazprom számára, amelyekben a monopolcég direkten nem akart, vagy különféle okok miatt nem tudott részt venni. Például amikor Uszmanov megvette Berezovszkijtól és Badri Patarkacsisvilitől az ország legjobb lapját, a Kommerszantot, az elemzők azt feltételezték, hogy az újságot (mint öt évvel korábban az NTV csatornát) a Gazpromnak, vagyis Putyinnak vette meg, a Gazprom azonban tiltakozott az efféle feltételezések ellen, és megalapozottan állította, hogy a társaságnak ehhez semmi köze, a Kommerszant megvásárlása pedig nem más, mint Uszmanovnak, az üzletembernek a magánprojektje.

Később Uszmanov részt vett még egy gyanús ügyletben, amikor megvette Nyikolaj Bogacsevtől a Tambejnyeftyegazt, ezt a nem túl nagy részvénytársaságot, amelynek tulajdona a világ egyik legnagyobb – a dél-tambejszki – gázlelőhely, 1,2 trillió köbméternyi gázkészlettel, amely természetesen nem kerülhette el a Gazprom figyelmét.

Még Rem Vjahirev idején Uszmanov a Gazprom egyik leányvállalatának, a Gazprominvesztholdingnak a vezetője volt; a leányvállalat feladata az volt, hogy a Gazprom profiljába nem illő fémipari tevékenységét értékesítse. Uszmanov kiválóan oldotta meg a feladatot: gyakorlatilag saját magának adta el az üzemeket, mivel vevőként az Uszmanovhoz közel álló Interfin nevű cégcsoport jelentkezett.

Igaz, Uszmanovnak ezt le kellett dolgoznia: ki kellett vásárolnia Bekkertől a részvényeket. Nem tudni, mit mondhatott Uszmanov Bekkernek, nem tudni, milyen érveket hozott fel neki vagy mivel zsarolta meg, mindenesetre a Gazprom 4,83%-os részvénycsomagjáért, amely ma körülbelül 13 milliárd dollárt ér, Bekker 190 millió dollárt kapott. A Gazprom egyes munkatársai azt állítják, hogy Uszmanov véletlenül csöppent bele ebbe az üzletbe: akkoriban egyszerűen csak a Gazprominvesztholding tudta finanszírozni.

Mások viszont hajlamosak azt gondolni, hogy csak Uszmanov ragadozó üzleti módszerének köszönhetően tudhatta a Gazprom Putyinnak alárendelt menedzsmentje konszolidál ni azt a szükséges mennyiségű részvényt, amely az állami részvénycsomaggal (38,37%) együtt lehetőséget adott a Gazprom állami ellenőrzés alá vonására.

Volt még egy cég, amely Rem Vjahirev idején virágzott, ez pedig az Itera. Kezdetben a Gazprom átengedte ennek a vállalatnak azt a jogot, hogy a türkmenisztáni gázt a FÁK államaiba exportálja, majd később átadott neki egy sor nagy kitermelő céget is. 2000-re az Itera Oroszországban és a FÁK államaiban 85 milliárd köbméter gázt értékesített, ennek forgalmi értéke több mint 3 milliárd dollár volt.

2001-ben viszont már a Gazprom után a második legnagyobb gáztársaság lett, amely 25 milliárd köbméter gázt termelt ki azokon a lelőhelyeken, amelyeket a Gazpromtól kapott meg.

Vjahirev társai az Iterát úgy tekintették, mint kényszerleszállásra alkalmas repteret, ahol abban az esetben, ha a Gazpromtól távozniuk kell, majd landolhatnak. A Gazprom és az Itera némely top-menedzserének szavai szerint a Vjahirev-féle társaság és az Itera vezetője, Igor Makarov még szóbeli megállapodást is kötött arról, hogy ha Vjahirevék otthagyják a Gazpromot, megkapják az Itera többségi tulajdonát. Maga Makarov egy efféle megállapodás létét mindig is tagadta. Bizonyítottan nem állítható, tudott-e egy efféle megállapodásról Miller, mindenesetre megfosztotta az Iterát a FÁK államaiba történő gázszállítás lebonyolításának jogától, és elvette az összes olyan kitermelő céget, amelyet az Itera a Gazpromtól kapott, az olyanokat, mint a Purgaz, a Szevernyeftyegazprom, amelynek azok a dél-oroszországi lelőhelyek voltak a birtokában, amelyek később a Nord Stream alapkészletévé váltak.

Az Iterától elvenni a kitermelő vállalatokat azért is volt még hasznos a Gazprom számára, mert az új csapat érkeztével hosszú évek óta először kezdett visszaesni a gázkitermelés. És ezt a csökkenést az Itera lelőhelyeivel akarták kompenzálni.

2003 elején a Gazprom hivatalosan is állami vállalat lett.

Februárban, a Gazprom fennállásának tízéves évfordulóján Putyin nyilvánosan is megköszönte Millernek, hogy elérte a Gazprom állami felügyeletét. A Gazprom mindössze néhány év alatt megszabadult azoktól a közvetítőktől, akiknek a számláin – az elnökjogos megjegyzése szerint- jelentős összegek landoltak. Mindössze néhány év alatt leállították azokat a kísérleteket, melyek szerint a Gazprom menedzserei ki akartak vonni a Gazprom ellenőrzése alól jelentős Gazprom-aktívumokat. Mindössze néhány év alatt az állam kezében konszolidálták a többségi részvénycsomagot, a Gazprom

„átlátható társaság” lett, részvényeinek piaca végre valahára liberalizálva lett, a társaság kapitalizációja a tízszeresére emelkedett.

Nem maradt más hátra, mint rendezni a helyzetet a szomszédos „tranzitállamokkal”, Belorussziával és Ukrajnával. És be kellett még vonni a gázegyensúlyba a közép-ázsiai gázt is. Legalább azért, hogy ne legyen észrevehető, a Miller-féle csapat munkája mennyire lecsökkentette a gázkitermelést a Gazprom lelőhelyein. És Miller csak a Mezsregiongazzal vallott kudarcot. A Vjahirev által 1997-ben alapított Mezsregiongazon keresztül ment az elszámolása az összes belföldi piacon eladott gáznak. A Mezsregiongaz néhány év alatt 3%-ról 85%-ra emelte a részesedését a gázeladás jövedelméből. Annak arányában, ahogyan ez a helyzet bonyolódott, a Gazprom leányvállalatának sikerült felvásárolnia és a tartozások fejében megkapnia a regionális gáztársaságoknak és azoknak a gázelosztóknak részvénycsomagjait, amelyek közvetlenül a felhasználóknak szállították a gázt. De a regionális gázvállalatok részvényei még nemrégen voltak csak a Mezsregiongaznál, és azokat átadták 2000-ben a speciálisan erre létrehozott Regiongazholdingnak.

A Mezsregiongaz tulajdonában (vagyis a Gazproméban) a Regiongazholding részvényeinek mindössze 20%-a volt, a többségi rész azoké a cégeké volt, amelyek baráti viszonyban álltak a Mezsregiongaz akkori vezetőjével, Valentyin Nyikisinnel, a fiával, Dmitrijjel és Viktor Csernomirgyin fiával, Vitalijjal.

2001 decemberében Miller leváltotta Nyikisint, helyére kinevezte Nyikolaj Gornovszkijt, a Leningrádi Bányászati Főiskola volt hallgatóját – ugyanezen a főiskolán védte meg kandidátusi disszertációját Vlagyimir Putyin. Igaz, Gornovszkij nem tudott jól együttműködni Millerrel, és két év múlva elment. Elment, de magával vitte a Mezsregoingaz legértékesebb cégét, az Azot egyesülést, amelybe beletartozik néhány nagy vegyipari vállalat, amelyek együttes forgalma meghaladja a 300 millió dollárt. Az Azot többségi tulajdonának visszanyeréséért a Gazprom a mai napig pereskedik.

Akik kikerültek a listából A Miller-csapat munkájának eredménye volt az is, hogy Oroszországban két milliárdossal kevesebb lett. 2001-ben, gyakorlatilag pont akkor, amikor Vjahirevet „menesztették” a Gazprom elnöki posztjáról, közzétették a Forbes magazin aktuális milliárdos-listáját. A Gazprom részvényei emelkedő tendenciát mutattak. A Forbes belevette a listájába Vjahirevet és Csernomirgyint is. Vjahirev vagyonát 1,5 milliárd dollárra becsülték (ez a 336. hely volt a világon), Csernomirgyinét 1,1 milliárd dollárra (ez a 452. hely volt). Egy év múlva azonban a nevük eltűnt erről a listáról.

– Természetesen nem szegény emberek, de milliárdokat nem gyűjtöttek, ez ma már nyilvánvaló – állapítják meg Vjahirevről és csapatáról volt beosztottjai.

A Gazpromtól Vjahirev nem ment sehová. Már nem lakik abban az elit házban, amelyet direkt a Gazprom felső vezetése számára építettek a Nametkin utcán, szemben a társaság főépületével. Igaz, ma már a gazpromosok házát is „árvaháznak” nevezi a városi folklór. Azt mondják, hogy Oroszország egykori legnagyobb hatalmú üzletembere ma otthon ül a dácsáján, ki se mozdul onnan, és csak horgászik. Azt mondják, sehogyan sem tud beletörődni az új helyzetbe, abba, hogy egykori vagyonából nem maradt már semmi sem.

A Gazprom egykori top-menedzsere meséli, hogy elment egyszer Vjahirevhez, aki azzal a kérdéssel fogadta, mit tud a Társadalmi Kamaráról, erről a sóhivatalszerű társadalmi szervezetről, amely arra hivatott, hogy puszta létével elfedje a valódi társadalmi szervezetek hiányát az országban, azokét, amelyeknek jó része sem jogilag, sem gazdaságilag nem felelt meg az új, Putyin-féle törvényeknek, amelyek a tevékenységüket szabályozták.

– Mi ez a Társadalmi Kamara? – kérdezte Vjahirev. – Mit gondolsz, fontos szervezet ez?

– Dehogyis, inkább csak fiktív dolog – felelte a volt top-menedzser az öregnek. – De miért kérdezi, Rem Ivanics?

– Mert ajánlottak benne egy helyet. Azon gondolkodom, elfogadjam-e vagy sem. Bár az is igaz, kicsit sokba kerül… – Vjahirev

arra utalt, hogy a Társadalmi Kamarában azért a bizonyos helyért kenőpénzt kellett volna fizetnie.

– Rem Ivanics, ne nyugtalankodjék, ha szükség lesz rá, megoldjuk, összeszedjük.

Ha ez előrelépést jelent a rehabilitációjához, akkor természetesen el kell fogadnia!

Az egykori top-menedzser kérdezgetni kezdte Vjahirevet, kitől érkezett az ajánlat, kihez kell fordulni. Vjahirev ezt-azt válaszolgatott. „És ekkor kiderült – mondja az interjúalanyunk –, hogy mindez csupán illúzió. Vjahirevnek senki semmit sem ajánlott komolyan, és nem is fog már soha. Egyszerűen csak valóságnak éli meg azt, amit szeretne. Őt már sohasem rehabilitálják.”

Amikor e könyv készült, Rem Vjahirev néhányszor belement, hogy találkozzon velünk, aztán mindannyiszor visszamondta.

Javasoltuk neki, hogy cáfolja meg bármelyik tényt, amelyre rábukkantunk, szálljon vitába Miller csapatával, Nyemcovval a vagyonkezelési szerződés ügyében, Putyinnal a Gazprom aktívumainak külföldre mentése ügyében, mesélje el a maga verziója szerint az eseményeket, próbálja meg rehabilitálni magát, ha nem is a jelenleg zajló politikai és üzleti életben, de legalább a történelemben.

Vjahirev hezitált, aminek az eredménye mégis csak a visszautasítás lett. A Gazprom nélkül Vjahirev elveszett, bizalmatlan, és úgy tetszik, meglehetősen boldogtalan öregember lett, aki láthatóan még abban is veszélyt sejt, hogy találkozzon és elbeszélgessen két újságíróval.

Hetedik fejezet ÉLJEN BELARUSZ!

A boldog vezeték 1994 elején a Belorusz Parlament képviselője, Alekszandr Lukasenko még rendszeresen bevitte magával a plenáris ülések termébe „Pogonya” (Üldözés) piros-fehér nemzeti színű zászlaját (azt, amelyet később majd ő maga tilt be), küzdött a néphatalomért, a szabadságért és az igazságosságért. 1994 júliusában Lukasenkót megválasztották elnöknek, ő pedig lábbal kezdte tiporni a szabadságot, és úgy esett, hogy éppen abban az évben az orosz Gazprom elfogadta azt a határozatot, mely szerint Belorusszia területén keresztül fogja megépíteni a Jamal-Európa gázvezetéket.

Valószínűleg ez tisztán gazdasági megfontolásból hozott döntés volt.

Ukrajna ekkorra már 900 millió dollárnyi összeggel tartozott a Gazpromnak. A Gazprom egyszerűen csak ki akarta vonni onnan a gázcsatornáit, nem akart Ukrajnától függeni, azért, hogy ha csak időlegesen is, és anélkül, hogy az európai szerződéseket megszegné, leállíthassa a gázszállítást a fizetésképtelenné vált szomszédos országba. Nyilvánvaló, hogy a Gazpromnál akkor nem is gondoltak arra, mi lesz akkor, ha az újdonsült belorusz elnök a kezébe kapja ezt a gázvezetéket mint politikai ütőkártyát. Senki sem gondolta, milyen sokáig kell majd még gazdasági megfontolásokból Oroszországnak és Nyugat-Európának hallgatnia és szemet hunynia a Belorussziában zajló önkényuralom felett. Márpedig tizenkét éven át kellett hallgatniuk.

A szomszédos országok csak hallgattak, amikor a belorusz lapoknak betiltották, hogy közöljék a korrupcióellenes felszólalását annak a Szergej Antoncsik képviselőnek, akit az elnökhöz közel álló emberek lopással vádoltak: az újságok a kihúzott szöveg fehér foltjaival jelentek meg. A szomszédok akkor is csak hallgattak, amikor Belorussziában betiltották a nemzeti zászlót, és visszaállították a szovjet szimbólumrendszert. Hallgattak, amikor a választott

parlamentet marionettfigurákra cserélték fel. És amikor Lukasenko elnök kiebrudalta Belorussziából a nemzetközi segélyszervezeteket, a szomszédok akkor is hallgattak, jórészt amiatt, mert épült a gázvezeték, és Belorussziára várt a feladat, hogy összekösse a gázzal teli jamali lelőhelyeket a pénzzel teli európai városokkal.

Aztán elkezdődött Belorussziában az ellenzékiek letartóztatása. És mindezt egy olyan országban, amely gazdasági kedvezményekben részesült: Oroszország Belorussziába átlagosan negyedakkora áron szállította a gázt, mint Nyugat-Európába.

Különféle számítások szerint a belorusz jólét 20%-át az olcsó orosz gáz tette ki. A gázon kívül ugyancsak olcsón szállított Oroszország Belorussziának olajat is. A Gazprom vezetéséhez közel álló informátorunk azt meséli (amit különben a Gazprom sajtótitkára, Szergej Kuprijanov tagad), hogy Belorusszia területén található az egyik úgynevezett „lyuk”, vagyis egy olyan gáztároló, amelyből a nyomás manipulálásával ipari mennyiségben lopják a szállítók a gázt. Hogy így van-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ha a belorusz gazdaság negyedrészt az orosz gázból élt, akkor ezek szerint negyedrészben a Gazprom finanszírozta a belorusz repressziókat, kínzásokat, embereltüntetéseket és választási hamisításokat.

1996. február 12-én a Belorusszián át vezető gázvezeték építése ténylegesen is megkezdődött. 1996. február 28-án a Gazprom elengedett Belorussziának 700 millió dollár értékű gáztartozást. Eközben Belorussziában börtönbe ültették a Nemzeti Bank vezetőjét, Tamara Vinnyikovát azért, mert megakadályozta azokat az alkoholés dohányügyleteket, amelyeket a Torgexponak az elnökhöz közel álló üzletemberei kötöttek. Aztán leültettek egy volt képviselőt, Vlagyimir Kugyinovot is azért, mert aláírt egy levelet, amely a képviselőket arra szólította fel, kezdeményezzenek impeachmentet Lukasenko elnök ellen.

1996. október 23-án az egyik belorusz várostól, Szlonyimtól nem messze ünnepélyesen végrehajtották az első hegesztést a Jamal– Európa gázvezeték belorusz szakaszán. Az ünnepségen részt vett a Gazprom vezetője, Rem Vjahirev, az Orosz Föderáció energetikai minisztere, Pjotr Rogyionov és Belorusszia elnöke, Alekszandr Lukasenko. Az ünnepség előtt Lukasenko elnök sajtószolgálata

megfosztott minden ellenzéki médiát a rendezvényen való részvételi jogától. Azt a kis térséget, amelyen az ünnepélyes hegesztést végezték, kis vörös zászlókkal vették körül, úgy, ahogyan azt a vadászok teszik farkasvadászat idején. A zászlókon kívül a konkurens orosz tévécsatornák, az ORT (amely akkor Berezovszkijé volt), az RTR (amely akkor állami tulajdonban volt) és az NTV (amely akkor Guszinszkijé volt) munkatársai történetük első közös stand-upját alkották meg: álltak egymás mellett hárman a képen, és arról beszéltek, hogy a belorusz elnök megsérti a szólásszabadságot.

Ennek a három fős stand-upnak a kezdeményezője az ORT akkori tudósítója, Pavel Seremet volt. A zászlókon belül azonban Vjahirev hallgatott: nyilván előnyösebb volt számára a gázvezeték, mint a szólásszabadság.

1997-re, azzal összefüggésben, hogy Jelcin elnök beteg volt és nem jelent meg a nyilvánosság előtt, Lukasenko elnök önbizalma kontinentális méreteket öltött. Úgy tetszett, a belorusz elnök komolyan azt gondolta, hogy amennyiben országa területén áthalad a gázvezeték, akkor már nemcsak Belorussziában törekedhet önkényuralomra, hanem Oroszországban is. 1997. február 20-án Lukasenko elnök nyilvánosan megbírálta a Gazprom vezetőjét, Rem Vjahirevet, amiért az személyesen neki, Lukasenko elnöknek küldte el azt a levelet, amelyben kéri, hogy Belorusszia fizesse meg a Gazpromnak a gázért járó tartozását (mintegy 250 millió dollárt).

Lukusenko megfeledkezett róla, hogy hatalmának egynegyede a Vjahirev-féle gázvezetékekből származik, és azt ordibálta, hogy rang szerint a gáztársaság vezetője nem irkálhat levelet személyesen neki, az elnöknek.

Márciusban, amikor Anatolij Csubajsz az orosz kormány miniszterelnök-helyettese lett, véletlenül meglátta az Oroszország és Belorusszia egyesítéséről szóló szerződés aláírásra előkészített példányait. Ez a szerződés nem tartozott Csubajsz felelősségi körébe, mégis félre kellett tennie miatta egyéb dolgait, és minden tőle függő intézkedést úgy meghoznia, hogy megakadályozza a szerződés aláírását: a szerződés értelmében az egyesített Oroszország és Belorusszia elnöke gyakorlatilag Lukasenko lett volna.

– Amennyire emlékszem rá – mondja Csubajsz –, belenéztem a dokumentumba, és láttam, hogy a szerződés értelmében a hatalom

legfőbb szervezete az államtanács kellett volna legyen. Az államtanács mindkét államra nézvést kötelező érvényű döntéseket hozott volna, és négy emberből állt, két-két főből mindkét országból: az elnökből és az országgyűlés elnökéből. Nálunk az országgyűlés elnöke a kommunista Szeleznyov volt, tőlük pedig benne lett volna Lukasenko, és ha jól emlékszem, Malofejev.

Csubajsszal egy repülőgépen beszélgetünk. Most, hogy Csubajsz az Oroszországi Egységes Energetikai Rendszer vezetője, egy régi és lepukkant IL-62-n repül, amely valaha Mihail Gorbacsov elnöki gépe volt. A tágas, puha ülések szinte lyukasra koptatva. A műanyagpanelek, amelyekkel a gép falai vannak borítva, felpuklisodtak. Csubajsz egy elkülönített kis dolgozósarokban ül, amelyben asztal és két szék van. Egyetlen nap alatt megjárjuk Kamcsatkát: húszórányi út oda-vissza. Csubajsznak csak a repülőn van ideje beszélgetni velünk azokról az időkről, amikor kis híján bekövetkezett, hogy hármasban vezesse Oroszországot az Állami Duma kommunista elnöke, Gennagyij Szeleznyov, az SZKP volt belorusz területi párttitkára, Anatolij Malofejev, akit maga Lukasenko nevezett ki a kinevezett parlament élére, és maga Lukasenko elnök.

– Tiszta őrület volt – folytatja Csubajsz. – Teljesen világos volt, hogy minden döntést Lukasenko, Szeleznyov és Malofejev fog meghozni. Ez alkotmányos fordulatot jelentett, hatalomváltást, ráadásul nem valami politikai huzavona eredményeként, hanem mert tátottuk a szánkat. A baj az volt, hogy Borisz Nyikolajevics Jelcin nagy bűntudatot érzett a Szojuz széthullása miatt, valahogy állandóan megpróbálta kompenzálni. De én is tudtam, hogy inkább beledöglök, semmint hogy engedjem, hogy ez a szerződés aláírásra kerüljön.

Hiszen ez mindazoknak az elárulása lett volna, akik Jelcinre szavaztak. Annak az elárulása, ami 1991 óta történt. Hiszen ez nem volt más, mint vakon átadni a hatalmat a vörös veszedelemnek. Mert Lukasenko egyetlen lépésre állt attól, hogy átvegye országunkban a hatalmat.

1997 tavaszán Csubajsz, aki akkor pénzügyminiszter volt, és nem volt semmi közvetlen köze az egyesülési szerződéshez, többször is próbálta meggyőzni Jelcint, hogy a szerződés által kínált hatalmi konfigurációban Jelcin mint döntéshozó politikus, eltűnik. Jelcin nem hitte.

Csernomirgyin is inkább az egyesülési szerződés támogatása mellett volt. Most, amikor mindezt felidézi, Viktor Sztyepanovics csak legyint, mintha csak valami jelentéktelen apróságról volna szó.

– Nagyon is hasznos dolog lett volna újraegyesíteni Oroszország és Belorusszia gazdaságát – mondja Csernomirgyin. – És Belorusszia gazdasága Oroszországéhoz képest csepp volt a tengerben, úgyhogy Lukasenko semmit se tudott volna csinálni. Nem volt abban semmi rettenetes. És mivel hivatalosan az egyesülési szerződésért Csernomirgyin volt a felelős (habár valójában Szergej Sahraj), így azok a politikusok, akik felléptek az egyesülési szerződés ellen, meg az ellen, hogy Lukasenko hatalomra jusson Oroszországban, automatikusan Csernomirgyin ellen is felléptek.

Nem tudni, ki volt az a politikus, aki a francia Le Monde-ban megjelent cikket inspirálta, mindenesetre a lap március 29-i száma közölt egy szenzációs cikket Csernomirgyin magánvagyonáról és az árnyékgazdasággal való kapcsolatairól. Az újság információi szerint a miniszterelnök magánvagyona hivatala betöltésének négy éve alatt 28 millió dollárról 5 milliárdra nőtt. Az újságírók nagy része akkoriban úgy vélte, hogy a Csernomirgyin magánvagyonáról szóló információkat Csubajsz szolgáltatta ki a francia újságíróknak, Csubajsz azonban ezt tagadja: azt mondja, véleménye szerint Csernomirgyinnek nem volt komoly köze az egyesülési szerződéshez, úgyhogy őt támadni nem volt miért. 1997. április 2-án Csernomirgyin nyilvánosságra hozta a jövedelmeit. Mint kiderült, „havi fizetése négymillió rubelt tett ki (ez kevesebb volt akkor, mint ezer dollár). Sem villája, sem dácsája, sem Gazprom-részvénye nem volt. Ennek ellenére ekkortól kezdve Csernomirgyin bekerült a Forbes listájába, az ország leggazdagabb emberei között volt számon tartva, és egészen Vlagyimir Putyin elnökké választásáig rajta is maradt ezen a listán. Amikor Csernomirgyint elküldik majd megtisztelő száműzetésébe, nagykövetnek Ukrajnába, kiderül, hogy tényleg nincsenek se milliárdjai, se villája, se Gazprom-részvénye.

Csubajszon kívül különböző módokon és különféle okokból ellenálltak az egyesülési szerződésnek sokan mások is, és úgy tetszik, sokakat, akik kibékíthetetlen ellenfeleknek számítottak, ideiglenesen összekovácsolt a szerződés elleni küzdelem.

Azt kell gondoljuk, többek között az egyesülési szerződés és Lukasenko ellen küzdött akkoriban az oligarcha Berezovszkij is. Az akkoriban a Berezovszkij tulajdonában lévő Egyes csatorna tudósítója, Pavel Seremet azt a feladatot kapta, hogy lépje át illegálisan a belorusz határt. Minden valószínűség szerint 1997 tavaszán nem azért lépte át így a litván-belorusz határt, hogy bemutassa, milyen rosszul őrzik, hanem azért, hogy a belorusz hatóságok tartóztassák le, és ezzel okot szolgáltasson egy nemzetközi botrányhoz, amely arra volt hivatott, hogy Jelcin szemében Lukasenko lejáratódjon.

Nem tudni, rájött-e arra Pavel, hogy csalinak használták, de mihelyt leadta a tévében a riportját, azonnal letartóztatták, és három hónapra börtönbe zárták. És emiatt valóban botrány robbant ki.

Oroszország bejelentette, hogy Belorussziának nincs jogában orosz állampolgárokat fogva tartani. Belorusszia bejelentette, hogy jogában áll bárkit fogva tartani, aki törvénytelenül lépi át a határukat. Jelcin elnök fel volt háborodva: utasítására Oroszország nem biztosított légifolyosót Lukasenko elnök számára, aki emiatt nem tudott elrepülni még abba a kevés keleti országba sem, amely egyáltalán hajlandó volt még fogadni.

Különben mint kiderült, az, hogy nem biztosítottak számára légifolyosót, a belorusz elnököt nem túlságosan izgatta. Borisz Nyemcov, az akkori energetikai miniszter meséli, hogy Lukasenko meghagyta a titkosszolgálatának, hogy Pavel Seremetet csak akkor engedjék szabadon, ha Nyemcov megparancsolja a Gazpromnak, hogy ne adjon tovább gázt Belorussziának. Akkor viszont Lukasenko megadta magát, Seremetet szabadon engedték, visszament Oroszországba, az egyesülési szerződést pedig nem írták alá. Vagyis Lukasenko nem félt a nemzetközi elszigetelődéstől. Amitől félt, az az volt, nehogy elveszítse a gázvezetéket.

Belorusszia nemzetközi elszigetelődése egyre kegyetlenebb lett.

A belorusz hivatalnokok, akik civilizált országokba kértek vízumot, egyre gyakrabban részesültek visszautasításban. De úgy látszik, nem attól féltek elsősorban, hogy nem láthatják meg Párizst vagy New Yorkot, hanem attól, hogy kiesnek a pikszisből Lukasenkónál. Az utolsó csepp a pohárban a 2004-es népszavazás volt. Abban az időben egyetlen európai ország sem fogadta el legitimnek ezt a

népszavazást. De Lukasenkót ez nem érdekelte: a gázvezeték még mindig az ő területén haladt át, a Gazprom még mindig köbméterenkénti 40 dollárért szállította neki a gázt, és minden évben többmilliós gázadósságot engedett neki el.

Örökre elnök 2004. október 20-án este hatra Minszkben az Október térre vezető minden udvart és mellékutcát rendőrök, rohamrendőrök és a titkosszolgálat munkatársai árasztottak el, akik egyforma bőrdzsekit viseltek. Annyi alegység volt, hogy elég lett volna egy milliós tüntetés feloszlatásához. Az úttesten közlekedési rendőrök posztoltak, és még azt sem hagyták, hogy az arra haladó autók akár csak lassítsanak is az Október térnél. A téren parkoló kocsikat elszállították.

Mindezeket a biztonsági intézkedéseket az Ifjú Belorusszia nevű szervezet aktivistái ellen hozták, akik azért érkeztek a térre, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a népszavazás eredményével, amelynek értelmében Lukasenko elnök megkapta a nép felhatalmazását arra, hogy ki tudja, hányadszor is indulhasson az elnökválasztáson, és élete végéig elnök maradhasson.

A referendumot komikus propagandaakció előzte meg. Vasárnaponként minden belorusz tévécsatornán olyan elemző műsorok mentek, amelyek úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Először is mondjuk leadtak egy katonai tanmesét, a Haza pajzsát: Lukasenko elnök negyedóráig belehazudja a kamerába, hogy állítólag őt már ezerszer kérték meg rá, hogy a földgolyó valamelyik forrongó pontján vessen be valami béke fenntartó kontingenst, ő viszont a nép védelmében ezt megtagadta.

Aztán, mondjuk, leadnak valami indulatos kirohanást: Lukasenko elnök dühösen kioktatja (távollétükben) az Európai Tanácsot meg az EBESZ-t, amely a rohamrendőrség vezetőjét, Dmitrij Pavlicsenkót, valamint a minisztereit, Viktor Sejmant, Jurij Szivakovot és Vlagyimir Naumovot emberrablással vádolta meg. Az elnök azt mondja, hogy nem adja ki legjobb és leghűségesebb társait. Aztán

pedig, figyeljenek csak, egy riport a Poleszje gázellátásáról. Az elnök egy kisváros, Turov főterén meggyújt egy gázfáklyát, amely cinkvödörre hasonlít. A boldogságban úszó öregasszonyok meg ott örvendeznek azon, hogy na, most már az ő kis városukba is visszatér az élet, bár igaz, hogy ezeknek a nénéknek nincs pénzük arra, hogy a házukba bevezessék a gázt, a kisváros pedig a csernobili katasztrófa zónájában található, az élet pedig nem másként, mint az elnök direktívájának köszönhetően térhet csak oda vissza. De mindenki örül. Különösen örül az az ifjú család, amelyiknek a házába már bevezették a gázt, kifejezetten az elnök érkezésére. Még nem tudják, hogy a gázszámlájuk kétszer akkora lesz, mint a havi bevételeik.

Aztán természetesen következik egy anyag a tanárokról. Az elnök kristálygólyával tünteti ki az ország legjobb tanárát, és azt mondja, nincs fontosabb foglalkozás, mint a tanáré és az orvosé. Arról persze nem beszél, hogy Belorussziában nincs olyan hónap, amikor ne ültetnének börtönbe orvosokat. És arról sem beszél, hogy bezáratta és most magánlakásokban illegálisan működik a Jakub Kolasz Líceum, hogy átköltözött Litvániába az Európai Humán Főiskola, és hogy a tanároknak olyan új módszertani füzeteket osztottak ki, amelyek az elnök történelmi szerepét hangsúlyozzák. Nem beszél arról, hogy szeptember elsején az első osztályosok foglalkozása azzal kezdődik, hogy négy órán át az elnök műveiből olvasnak fel nekik.

Aztán következik egy riport az uborkatermésről. Az elnök szeretettel tapogatja meg egy konzervgyárban az uborkákat. És így megy ez minden nap, minden héten.

A tömegpropaganda ellenére a népszavazás előestéjén a Jurij Lavada Elemző Központja által végzett közvélemény-kutatások adatai szerint a választóknak mindössze 47%-a szavazott volna Alekszandr Lukasenko teljhatalmának meghosszabbítására. A 37%-uk ellene. A várható szavazati részvételt 76%-ra becsülték. Ez azt jelenti, hogy Lukasenko harmadik elnöki ciklusára a választók 35%-a akart szavazni. Ahhoz azonban, hogy Lukasenko nyerjen a szavazáson, és az alkotmányt módosíthassa, a választásra jogosultak 50%-a plusz egy szavazatra lett volna szüksége. Lukasenko nem jöhetett jól ki a népszavazásból. Törvényesen nem hosszabbíthatta meg elnöki teljhatalmát. A közvélemény-kutatók persze tévedhetnek, de nem 15%-ot.

És ezt egész Belorusszia tudta. A hatalom pedig mindannyiuknál jobban tudta. Úgyhogy az Október térre vezető udvarokon és mellékutcákon ezért sereglett össze a rendőrség: felkeléstől tartottak.

A népszavazás napján, 2004. október 17-én, vasárnap a megfigyelők minden szavazókörzetben súlyos törvénytelenségeket regisztráltak, és megállapították, hogy maga a népszavazási törvény direkt úgy van megalkotva, hogy minél könnyebben meghamisíthatóak legyenek az eredmények. A megfigyelőket el zavarták a szavazókörzetekből. Azt követően zavarták el őket, hogy a megfigyelők tetten érték a szavazókörzetek bizottsági tagjait, akik a választók kezébe több szavazóívet is adtak. Baranovicsiben kiderült, hogy az előzetes szavazásra létrehozott urnákat felnyitották. Ez komoly dolog volt, hiszen néhány körzetben a választók majdnem 50%-a leadta előzetesen a voksát. Recsicében, amikor vasárnap reggel a megfigyelők megérkeztek a szavazókörbe, nem találták az előzetes szavazás urnáit – már másik urnák voltak ott. Nagyon sok körzetben le sem pecsételték a szavazóurnákat. Gomelban az egyik megfigyelőt. Irina Makoveckaját letartóztatták a társadalmi rend megsértéséért. Ez abból állt, hogy a megfigyelő átlépte azt a vonalat, amelynél közelebb nem lett volna szabad mennie a szavazóurnához.

Minszkben kiderült, hogy a szavazók száma jóval felülmúlta a választásra jogosultak 100%-át.

A referendum eredményei már a szavazás napján, dél körül ismertté váltak. A Belorusz Köztársaság Ifjúsági Szervezete közzétette azokat az eredményeket, amelyek aktivistáinak exit poll felmérései alapján születtek: a választók 82%-a amellett szavazott, hogy Alekszandr Lukasenko a harmadik ciklusra is indulhasson az elnökválasztáson. Az állami tévécsatornákon maga az elnök kérte a külföldi sajtó képviselőit, hogy ne nyugtalankodjanak a demokrácia miatt, az Oroszországból érkezett megfigyelők pedig szintén az állami csatornákon azt bizonygatták, hogy a szavazás törvénysértések nélkül zajlott.

Másnap, 2004. október l 8-án a Belorusz Központi Választási bizottság bejelentette, hogy az előző vasárnapon a beloruszok 77,4%a arra szavazott, hogy Lukasenko kapjon lehetőséget a harmadik ciklusra is indulni az elnökválasztáson.

A FÁK államok megfigyelő-bizottságának vezetője, Vlagyimir Rusajlo rábólintott, hogy a szavazás „tisztességes, tiszta, legitim és meggyőző volt. Az EBESZ megfigyelő-bizottságának vezetője, Audrey Glower viszont éppen ellenkezőleg, azt állította, hogy azokban a körzetekben, ahová egyáltalán beengedték őket, a megfigyelők azt látták, hogy a szavazatok összeszámlálásakor az urnákból hogyan borulnak ki akkurátusan összerendezett kötegekben a szavazólapok.

– A szavazólapok nem kötegekben hevernek az urnákban – mondta Glower –, ha az emberek maguk szavaznak. A szavazólapok ilyen kötegekben csak akkor lehetnek az urnákban, ha valakik azokat így, egyben belerakták.

Egyszóval az EBESZ kinyilvánította, hogy az ilyen szavazást legitimnek elfogadni nem tudja.

Vasárnap este, a szavazást követően Minszkben, a Belarusz bárban beszélgettünk az EBESZ választási megfigyelőivel. Ültek az asztalnál, és töltötték ki a kérdőíveiket. Nem adhattak hivatalos nyilatkozatot, ezért csak ültünk, és néztük, hogyan dolgoznak. A szomszédos asztalnál az EBESZ megfigyelőinek kurátora segített a lengyel megfigyelőnek a kérdőív angol nyelvű kitöltésében. A kurátor azt mondta: – Ebbe a rubrikába azt kell beírnia, milyen összbenyomása támadt a választási bizottságok tagjairól. A személyes benyomását, érti?

– Értem – válaszolta erős akcentussal angolul a megfigyelő. Az a benyomásom támadt, hogy teljesen korrupt dögök (absolutely corrupted bitches). És ezért tolongtak az Október tér környéki utcákban a rohamrendőrök, felkeléstől tartottak. És a felkelés készülőben is volt. A Zubr nevű radikális ellenzéki ifjúsági szervezet nevét elhallgató vezetője október 20-án este hatra hívott bennünket az Október térre, és azt mondta: – Néhány srácot közülünk még jó időben letartóztattak. Az iskolákban hétfő estére diszkót szerveztek. A főiskolákon és egyetemeken hétfőn áttették az előadásokat estére. A fiatalok közül sokak figyelmét sikerül így elvonniuk. De nem mindenkiét.

A városban letartóztatások folytak. Október 17-ről 18-ra virradó éjszaka letartóztatták az orosz egyes csatorna tudósítóját, Pavel Seremetet. Több mint egy napig kerestük. A rendőrőrsökön. A fogdákban. Egy jó nap múlva Pavelre egy kórházban akadtunk rá.

Elmesélte, hogy az utcán letartóztatták, összeverték, vizsgálati fogságba helyezték az Okresztyinen. Elvették a cipőfűzőjét, az övét, a telefonját, és magánzárkába dugták. Seremet ott ült bent az esti szemléig, és borzasztóan fájt a feje. Az esti szemlén panaszkodott az ügyeletesnek a fejfájására, és orvost kért.

– Csak a mentőt tudjuk kihívni – mondta a börtönorvos.

– Nem kell – vonta meg a vállát Seremet.

– De ki tudjuk! – mondta tagoltan az orvos. – Hívni! A mentőt! És Seremet csak ekkor fogta fel, hogy az orvos meg akarja menteni, ki akarja szabadítani a vizsgálati fogságból, kórházba akarja vitetni, ahol a kórterem ajtaja előtt egész éjjel újságírók és jogvédők fognak vigyázni rá.

Egy nappal később még előttünk állt, hogy Seremetet Belorussziából Oroszországba szállítsuk, több autón, átülve egyikből a másikba, összezavarva a nyomokat. Előbb azonban el kellett mennünk a tüntetésre, amelytől olyannyira félt a belorusz hatalom, hogy az Október tér környékére összevonta a rohamrendőröket.

A tüntetésen fiatal fiúk és lányok vettek részt, kb. úgy százan, nem többen. A legidősebb közöttük ha huszonöt éves volt. Megkérdeztük az egyik egyetemistától, tudja-e, hogy még ma le fogják tartóztatni, amiért részt vett ebben az akcióban. Azt mondta, tudja.

Azt mondta: – Az egyetem dékánja beígérte, hogy kicsapat, ha elmegyek a tüntetésre, és még nevetett is hozzá, hogy még nem vagyok igazi ellenzéki, mert egy igazi ellenzékinek először börtönben kell ülnie. Hát jó, akkor most ülni fogok, és akkor már igazi ellenzéki leszek.

Hat óra öt perckor a tüntetők csoportjához odahajtott egy rendőrautó, hangosbeszélővel a tetején, és a hangosbeszélőből orosz és belorusz nyelven a következőt hirdették ki: „Tisztelt polgárok, tömeggyűlést és akciót az Október téren szervezni tilos, nyomatékosan kérjük önöket, oszoljanak fel. Amennyiben öt percen belül nem

teljesítik felhívásunkat, kénytelenek leszünk önökkel szemben fizikai erőt alkalmazni”.

Válaszképpen az Ifjú Belorusszia minszki sejtjének vezetője, Pavel Szeverinyec elővett egy nejlonszatyorból egy megafont, és elkezdte bele skandálni a következő jelszavakat: „Lukasenko vesztett!”, „Éljen Belorusszia!”. Tíz perc elteltével az autóban ülő rendőrök és a téren tartózkodó fiatalok megpróbálták túlkiabálni egymást. A fiúk és a lányok kigöngyöltek egy transzparenst, amelyen az állt, hogy „Le a diktatúrával!”, és sokkal hangosabban kiabáltak, mint a rendőrök. Az ultimátum ideje lejárt. Negyed hétkor a fiatalok, miután transzparenseket és Lukasenko által betiltott fehér-piros-fehér belorusz nemzeti zászlókat bontottak ki, elindultak felfelé a Franciszk Szkorina sugárúton. A járdán mentek. Előttük riporterek futottak, mögöttük egyforma bőrdzsekiben olyan emberek, akik utasítást adtak ki valakinek a KGB-székház megvédésére, ahová, úgy látszott, a tüntetők elindultak. Amikor a tüntetők átmentek az úttesten, az autók a jelszavaik ritmusára tülkölni kezdtek. A fiatalok azt kiabálták: „Lukasenko, vigyázz!”.

Amikor odaértek a KGB épületéhez, azt kezdték kiáltozni: „KGB, add vissza az embereket!”, de a KGB csak hallgatott. Amint a tüntetők belátták, hogy senki sem akar ott beszélni velük, de le sem tartóztatják őket, visszafordultak a Franciszk Szkorina sugárúton.

Megkérdeztük tőlük: – Most hová mennek? Ők pedig azt felelték: – Addig járkálunk, amíg le nem tartóztatnak bennünket. És már majdnem vissza is értek az Október térre. De nem mentek el a koncertteremig, hanem befordultak jobbra, az Engels utcába, Lukasenko elnök rezidenciájának irányába.

– Hát ennyi! – mondta egy nyugati ügynökség mellettünk futó fotográfusa.

– Minden csoport készenlétbe! – kiabálták a civilruhás, de egyformán öltözött emberek.

A fiatalok csak mentek tovább, és ezt skandálták: „Lukasenko vesztett!”. A rohamrendőrök autóbuszai befordultak a nyomukban

az Engels utcába, közvetlenül a járda mellé hajtottak, és összezártak.

A buszok lökhárítói egymásnak ütköztek és összecsikordultak. A buszok olyan szorosan összezártak, hogy áthatolhatatlan falat alkottak, amely elválasztotta a demonstrálókat az úttesttől. A buszok mögött, átvágva a járdát, láncba rendeződtek a rendőrök. A demonstrálók előtt is felállt egy ugyanilyen lánc. A tüntetőket bekerítették.

Dermedt csend állt be. A rohamrendőrök néhány percig még nem tartóztattak le senkit, és a demonstrálók is némán álltak.

– Éljen Belorusszia! – kiáltotta a megafonba Pavel Szeverinyec.

– Éljen Belorusszia! – kapták fel utána a fiatalok.

Ez a kiáltás pedig mintha csak jeladás lett volna a rohamrendőrök számára. A rendőrök behatoltak a kicsinyke csoportba, a buszok ajtajai kinyíltak, és a rendőrök a buszokba kezdték hajigálni a fiatalokat, mint a hasábfát. Különösen könnyen be tudták a buszokba dobálni a lányokat. Minden lányt kezénél-lábánál elkapott négy rendőr, meglóbálták őket, és vagy négyméternyi távolságból, fejjel előrefelé behajigálták a lányokat a buszok nyitott ajtaján. A lányok belevágták az arcukat a buszok fémborítású lépcsőibe. A lépcsők kiverték a fogukat, felsértették a homlokukat, felszaggatták a szájukat.

Az örökkévalóság véget ér Két év múlva, felhasználva a meghamisított népszavazáson szerzett jogát arra, hogy harmadszor is induljon az elnökválasztáson, Lukasenko lebonyolította az esedékes elnökválasztást Belorussziában, és olyan eredménnyel nyert, amilyen csak hamisítással jöhet létre, szabad választásokon nem. Lukasenko a központi választási bizottság adatai szerint a szavazatok 82,6%-át kapta. Az őt leginkább megközelítő ellenfele, Alekszandr Milinkevics 6%-ot kapott. A részvételi arány 93,3%-os volt.

Ezek a választások aligha különböztek a népszavazástól.

Ugyanaz a propaganda ment a tévében, ugyanúgy letartóztatták az ellenzéki aktivistákat, ugyanolyan fenyegetések, repressziók, a

közvélemény-kutatások betiltása, azokon a hivatalosan is engedélyezetteken kívül, amelyeken a megkérdezett köteles volt feltüntetni a nevét és a lakcímét. De illegális felméréseket mégiscsak végezlek. Azokból az következett, hogy Lukasenko nem győzhetett az első fordulóban. És akkor az ellenzék vezetője, Alekszandr Milinkevics kihívta a térre az embereket, legalább azért, hogy Lukasenko ellenzői lássák, hogy valóban léteznek.

Az Október teret természetesen megint körbezárták a rohamrendőrök, a rendőrök elfoglalták az összes városi színházat meg a cirkusz épületét. Aznap este Minszkben minden előadás elmaradt.

A tömeg a téren elhelyezett hatalmas tévékivetítő előtt tolongott. A képernyőn Lukasenko jelent meg, mire a tömeg felháborodottan fütyülni kezdett. A képernyő mellett sárga szalaggal le volt kerítve egy kis terület a tudósítók számára. A hatalom ígérete szerint ebben a zónában biztonságban lehettek. A zónán kívülre ezt nem tudták garantálni. Az újságírók azonban nem mentek be a biztonsági zónába.

– Maguk szerint mennyien vannak itt? – kérdeztük a rendőrtiszteket, és a tömeg felé biccentettünk.

– Szerintünk itt senki sincs – felelték a rendőrtisztek. – A tér üres. Valójában a térre mintegy húszezer ember gyűlt össze.

Alekszandr Milinkevics a Szakszervezeti Palota lépcsőjén állt a feleségével és a társaival. Szél kerekedett. Milinkevicsnek hoztak ugyan egy megafont, de a szél süvített, és elragadta a szónok hangjait. Két méterről is csak foszlányokat lehetett a beszédéből kivenni. A tömeg nyilván semmit sem hallott, és csak úgy találomra kezdte el kiabálni, hogy „Milinkevics”, „Szabadság”, „Éljen Belorusszia”.

Milinkevics azt mondta: – Győztünk. Mi vagyunk ma a nép. Beloruszok vagyunk!

Azt is mondta még, hogy a Belorussziában lezajlott választások kétszeresen is illegitimek. Először is azért, mert Alekszandr Lukasenkónak nem állt jogában harmadik ciklusra is elnökké választatnia magát, és egy év távlatából az a népszavazás, amely erre

feljogosította, szintén illegitim. Másodszor pedig azért, mert a választások eredményeit meghamisították, az ellenzéki aktivistákat letartóztatták, az állami tömegtájékoztatás nem más, mint Lukasenko propagandagépezete, az ellenzéki médiát pedig betiltották. Milinkevics beszélt, de szinte nem is lehetett hallani. Szörnyű szélvihar támadt. Igazi orkán. A szél letépte a zászlókat, az emberek alig tudtak megállni a lábukon. Olyan hóvihar kerekedett a téren, hogy a tüntetők alig látták a Szakszervezeti Palota lépcsőjén álló vezetőjüket.

A hóvihar egy pillanat alatt támadt, de öt perc múlva már el is állt. A tömegben azt kezdték beszélni, hogy ez Alekszandr Lukasenko titkos meteorológiai fegyvere volt. A hóvihar ideje alatt a tömeg a felére csökkent. A különösen kitartó demonstrálókat pedig, akik ott maradtak a téren, sőt, még sátortábort is ütöttek, kél nap múlva letartóztatták. Lukasenko győzelmet aratott. A sajtókonferencián azt mondta, hogy a „virágos forradalmak” vírusa csak a legyengült országokat fertőzi meg, Belorussziának azonban erős az immunrendszere. Az immunanyag a Jamal-Európa gázvezetéken keresztül cirkulált egyik kompresszorállomástól a másikig. Egy év múlva pedig, amikor már írni kezdtük ezt a könyvet, a Gazprom igazgatóhelyettese, Alekszandr Medvegyev azt mondta nekünk, hogy sokszor járt Belorussziában, és sosem tapasztalt ott sem diktatúrát, sem az emberi jogok megsértését. Kár, hogy Medvegyev nem volt ott velünk a téren, kár, hogy nem hallotta Lukasenko győzelmi sajtókonferenciáját. Arra a kérdésre, hogy az ellenzéki jelölteknek miért nem biztosítottak az elnökével egyenlő hozzáférési lehetőséget a tömegtájékoztatási eszközökhöz, az elnök azt válaszolta: – Egyáltalán nem értem, mit takar az a terminus, hogy „egyenlő hozzáférési lehetőség”. Látták az ellenzékünket: semmit sem érnek.

Arra a kérdésre, hogy miért kellett börtönbe csukni az ellenzéki aktivistákat, az elnök azt válaszolta, hogy az ellenzéki politikusok állítólag maguk kérték, hogy aktivistáikat csukják börtönbe, azért, hogy ne kelljen szégyenkezniük külföldi szponzoraik előtt. Arra a kérdésre, hogy ha a beloruszok 86%-a az elnökre szavazott, miért gyűlt össze több tízezer ember tiltakozni a térre, az elnök azt felelte, hogy a térre kevesebb ember jött ki, mint amennyien az ellenzékre szavaztak. Akik az ellenzékre szavaztak, azok jöttek ki a térre is. És

ez a demonstráció nagyon is nyilvánvalóan beszél a Belorusz Köztársaság demokratikus jellegéről.

Másnap a hivatalos sajtó és a hatalom megfeszített erővel kezdett készülődni az elnök ünnepélyes beiktatására. A beiktatást azonban váratlanul elhalasztották. Lukasenko elnök váratlanul eltűnt. Ez azért is volt különösen feltűnő, mert normális esetben Lukasenko a legkülönfélébb híradásokban naponta tűnt fel a tévében, most viszont nem volt látható egy egész héten át. Azt beszélik, hogy a győzelmi sajtótájékoztatót követően Lukasenko elnököt felhívta vagy Putyin elnök, vagy az orosz vezetés valamelyik alacsonyabb rangú képviselője, és azt követelte, hogy azért a politikai támogatásért cserébe, amelyet senki más, mint Oroszország adott a belorusz hatalomnak, Lukasenko adja oda a Gazpromnak a gázszállító régét, a Beltranszgazt.

Tény, hogy a Gazprom, amelyet hosszú éveken át semmiféle morális meggondolások nem tudtak eltántorítani attól, hogy segítséget nyújtson egy diktatórikus rezsimnek, most egyszerűen kapzsiságból kitépte Lukasenko kezéből egyik legfontosabb politikai eszközét. De ez logikus is volt: amennyiben Belorussziában a hatalom nem a nép szabad választására támaszkodik, hanem az orosz kőolajra és földgázra, akkor logikus, hogy a hatalom ne az önjelölt elnöké, hanem az orosz kőolajé és földgázé legyen. Azt beszélik, hogy amikor Lukasenko felfogta, hogy teljes egészében az orosz energiahordozóktól függ, és az orosz energiahordozók előbb vagy utóbb meneszteni fogják, leitta magát. Egész héten át csak ivott.

Különben ezek csak híresztelések. Azt is beszélik, hogy Lukasenko nem leitta magát, hanem miután beszélt Putyinnal, infarktust kapott, és azzal feküdt egy hétig. De ezek is csak pletykák.

A tények viszont azok, hogy a Beltranszgazt csak részben adták át a Gazpromnak. Csak a jóisten tudja, miféle jezsuita érvekkel élhetett Lukasenko a tárgyalásokon, mindenesetre gázszállító cégének a felét sikerült megőriznie.

Válaszul minderre tizenegy nappal a belorusz elnökválasztás után a Gazprom vezetője, Alekszej Miller bejelentette, hogy 2007-től Belorusszia számára a gázárat megemelik. Az ezer köbméterenkénti 46 dollárt el kell felejteni, az árat az európai átlaghoz fogják közelíteni, és hogy erőteljesen közelítik-e vagy sem, az attól függ,

mennyire lesz előnyös a Gazprom számára a Beltranszgaz megvétele.

A Gazpromnál akkoriban arra céloztak, hogy Belorusszia számára a gáz árát a kétszeresére fogják emelni.

Lukasenko nem hitte. Mint ahogy a hazárdőr sem tudja elhinni, hogy fordult a kártyaszerencséje. Mint ahogyan a világ egyetlen tirannus a sem tudja elhinni, hogy ő is halandó, vagy legalább azt, hogy képtelen lesz örökre megtartani a hatalmát. Lehet, hogy Lukasenko a Putyin elnökkel folytatandó személyes tárgyalásokban reménykedett. Ám a decemberi moszkvai tárgyalások eredménytelenek lettek, úgyhogy Lukasenkónak úgy kellett elutaznia Moszkvából, hogy sem árengedményt, sem cirógatást nem kapott, a Gazprom pedig tényleg komolyan készült arra, hogy 2007. január 1jétől elzárja a gázcsapot, ha Belorusszia addig nem írja alá vele az új árakat tartalmazó új szerződést.

A Gazprom sajtótitkára, Szergej Kuprijanov meséli, hogy a Gazpromnál újév éjszakájára kiegészítő embereket hívtak be dolgozni arra az esetre, ha tényleg el kell zárni a gázt és át kell irányítani másfelé a gázáramlást.

A tárgyalások szó szerint újévig folytatódtak. Kuprijanov időről időre kijött az újságírókhoz, és közölte, hogy a megegyezés még mindig nem született meg. Kuprijanov az orosz-belorusz gázkrízis kapcsán született kommentárjait Moszkvában, a Gazprom Nametkin utcai székháza előtt mondta el. Egy szál zakóban és nyakkendőben volt, a lábára pedig, hogy ne kelljen a könnyű hivatali cipőjében kiállnia a fagyba, felkapott egy nemezcsizmát, amelyet azóta is őriz.

A nemezcsizma persze nem került képernyőre.

Kuprijanov meséli, hogy a végén már a belorusz tárgyalópartnerek olyasféle érveket kezdtek el felhozni, hogy „De hát képzeld csak el, hát neked is vannak gyerekeid. És száz dollárért adnád el a gyerekeidnek a gázt?”. A belorusz tárgyalópartnerek tudatában valószínűleg legfontosabb és legszerencsétlenebb gyermekként a belorusz elnök, Alekszandr Grigorjevics Lukasenko jelent meg. Éjfél előtt néhány perccel aláírták a szerződést. Mostantól Belorusszia a gázért ha nem is európai árat volt köteles fizetni, de száz dollárt ezer köbméterért, vagyis majdnem háromszor annyit, mint korábban.

Bár valójában Lukasenko még mindig arra számított, hogy nem száz, hanem csak ötvenöt dollárt fog fizetni. A belorusz kormány a különbözetet annak az 1,5 milliárd dolláros stabilizációs hitelnek (ez Belorusszia aranyvaluta-tartalékával megegyező összeg) terhére gondolták kiegyenlíteni, amelyet Oroszország ígért meg nekik.

Oroszország azonban a hitelt nem adta oda, és a belorusz gazdaság, amelynek stabilitásával Lukasenko olyannyira szeretett kérkedni a választások előtti beszédeiben, krízis felé sodródott.

Hogy a gazdasági válságot elkerülje, Belorusszia nem fizetett a gázért. És akkor 2007 augusztusában a Gazprom annyira lecsökkentette a vezetékekben a nyomást, hogy Belorussziába csak annyi gáz jutott el, amennyit kifizettek. Elkezdődött az újabb, menetrendszerű, unalmas orosz-belorusz gázkonfliktus, amely azzal végződött, hogy Lukasenko beleegyezett, fizet a gázért, ugyanakkor egyoldalú döntéssel felemelte a vámot az orosz kőolajra, amelyet Belorusszia területén szállítottak át.

Meg kell adni: Lukasenko harcol, küzd minden hordó olajért, minden köbméter gázért. És a Gazprom lehetőségei sem végtelenek.

Elzárni a gázt úgy, hogy a nyugati megrendelőkkel kötött szerződéseket ne sértse meg, néhány hétig, legfeljebb egy hónapig tudja. És nem tudni, hamarosan-e, de Alekszandr Lukasenkónak egyszer csak fizetnie kell. Előbb a gázért. Aztán az olajért. Aztán a bebörtönzött, meggyilkolt vagy nyom nélkül eltűnt emberekért. Aztán a véresre zúzott arcú lányokért, akiket egyetlen lendítéssel hajítottak be a rendőrök az autóbuszokba 2004. október 20-án, az Október téren.

Nyolcadik fejezet A GAZPROM MINT FEGYVER

Gázforradalom 2004. december 26-ról 27-re virradó éjszaka Kijev főterén, a Majdan Nyezalezsnosztyin dalok hangzottak el. Nem valami színpadról énekeltek, hanem az egész tér dalolt: elég volt csak elkezdenie valakinek, és rögtön százezer ember kapta fel a dalt. Az emberek zászlókat lengettek, és micsoda zászlók nem voltak ott!: Azerbajdzsáné, a Kijevo-Mogiljanszaja Akadémiáé, Kanadáé, Belorussziáé, a Kijevi Játékházé, Lengyelországé, az Európai Közösségé és még több száz más országé és szervezeté. Voltak ott narancsszínű zászlók is, „Igen! Juscsenko!” felirattal. Csak orosz zászló nem volt.

De voltak ott ikonokkal, fényképezőgépekkel, McDonald’s-os zacskókkal, Tarasz Sevcsenko-portrékkal. Ez már nem is forradalom volt, inkább karneválra emlékeztetett. Ezen a napon zajlott le az ukrán elnökválasztás harmadik fordulója.

Este tizenegykor a Nyezalezsnoszty tér nagy kivetítőjén megjelentek az első részeredmények. Az első számítások szerint az ellenzék jelöltje 60%-ot kapott, míg Leonyid Kucsma elnök utóda, az Oroszország által is támogatott Viktor Janukovics 35%-ot. Minden autó, amely csak áthaladt a város központján vagy a környéken parkolt, azonnal tülköl ni kezdett. A Krescsatyikon tartózkodó százezernyi ember felkiáltott. Mindenki a magáét kiabálta: „Juscsenko!”, „Édes anyám!”, „Együtt Kelet és Nyugat!”, de voltak nyomdafestéket nem tűrő bekiabálások is. De ezek is az örömből fakadtak.

Ekkorra már a téren pontosan egy hónapja zajlott a forradalom.

November 21-én zajlott az elnökválasztás második fordulója. November 22. éjjelén Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin néhány exit poll eredményre támaszkodva felhívta Viktor Janukovics el-

nökjelöltet, és gratulált neki a győzelméhez. Néhány nap múlva az ukrán Centrizborkom (Központi Választási Bizottság) kihirdette Janukovics győzelmét, és Vlagyimir Putyin másodszor is gratulált neki.

De Viktor Juscsenkónak már november 22-én több százezernyi támogatója vonult ki a térre, mert meg voltak róla győződve, hogy a választási eredményeket meghamisították. És ott álltak már egy hónapja a téren. Ukrajna egy hónapra narancsszínbe öltözött: ez volt az ellenzéki jelölt, Juscsenko színe.

Az első időkben a tüntetők féltek, hiszen nincs annál rettenetesebb, mint egy helyben állni és várni. Némelyek szörnyen szerettek volna megfutamodni, hiszen várható volt, hogy jönnek a rendőrök, a vízágyúk vagy a provokátorok. Mások meg indulni akartak, hogy megostromolják az elnöki adminisztrációt, a Legfelsőbb Radát, a Központi Választási Bizottságot. De aztán összeszorított fogakkal álltak egy hónapig a decemberi fagyban.

Reggelenként a kijeviek lementek a metróba, betuszkolták magukat a zsúfolt kocsikba, mint ahogyan néhány évtizede mindig is csinálták. De mihelyt megindult a szerelvény, suttogva skandálni kezdték: „Juscsenko! Juscsenko!”. Ment a szerelvény, és minden vagonban nem túl hangosan, de kórusban egy és ugyanazt mondogatták. Végül persze mindannyian megérkeztek a munkahelyükre, elkéredzkedtek, aztán újra metróra szálltak, és irány a tér. Állni.

Várni. És félni.

Aztán az állami tévé átállt a téren tüntetők oldalára. Aztán a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a november 21-i második forduló eredményét, és december 26-ra kitűzte a harmadik fordulót.

Arról, ami Kijevben történt, Moszkvában közel sem tudtak mindent. A központi tévéadók híradásaiban arról számoltak be, hogy Ukrajna népe Viktor Janukovicsra szavazott, de egy nacionalista huligánbanda elfoglalta Kijev főterét, és akadályozza a hatalmai munkája normális végzésében. A propaganda nem sajnálta a „narancsosoktól” a legszörnyűbb jelzőket sem: fasisztáknak, Amerika-bérenceknek, spionoknak, banderovistáknak, árulóknak, russzofóboknak és narkománoknak nevezték őket.

Nem is lehetett ez másként, hiszen Moszkvában Janukovicsra nagyon komoly pénzeket tettek. És itt most nem is azokról az orosz politológusokról van szó, akiket a választások előtt néhány hónappal Kijevbe küldtek. Viktor Janukovicsra a Gazprom tett komoly létet.

Három hónappal a választások előtt a Gazprom vezetője, Alekszej Miller és a Naftogaz Ukraini vezetője, Jurij Bojko Moszkvában aláírt egy dokumentumcsomagot, amely teljes egészében áttekintette az Ukrajnába történő gázszállítás feltételeit. Külsőre a megállapodás úgy nézett ki, mintha ez Ukrajna teljes kapitulációja lett volna. A Szovjetunió széthullását követő években az Ukrajnába történő gázszállítással alapvetően független közvetítők foglalkoztak. A 2004 nyarán kötött megállapodás értelmében azonban úgy nézett ki, hogy Kijev hajlandó lemondani a szolgálataikról, és teljességgel alávetnie magát a Gazpromnak, miután az Ukrajnába történő gázszállítás jogát ráruházta egy Gazpromtól függő, a RusUkrEnergo nevet viselő cégre. Politikailag ez úgy festett, mint Leonyid Kucsma elnök és Janukovics miniszterelnök Gazpromnak tett komoly engedménye, amellyel cserében Oroszország minden erejével köteles volt Janukovicsot támogatni az elnökválasztáson.

A Gazprom munkatársai, akár az egykoriak, akár a jelenlegiek nem túl szívesen beszélnek az Ukrajnával való viszonyukról. Azok, akik mégis vállalkoznak a beszélgetésre, szigorú feltételként szabták, hogy a nevük ne kerüljön említésre. Túlságosan kényes a téma. És még ezzel a feltétellel sem mondanak el mindent.

A Gazprom akkori vezetőinek egyike elmondja, hogy a gázvállalat menedzserei rájöttek, mennyire kockázatos volt a 2004 nyarán kötött megállapodás.

– Abban az időben Moszkvában mindenki úgy érezte, hogy Janukovics mindenképpen nyerni fog – meséli a Gazprom egykori top-menedzsere. – Rendszeresen eljárt Moszkvába, forgolódott, megjelent Novoogarjovóban Putyin elnök születésnapján, Putyin pedig cserébe elment Kijevbe, hogy támogassa őt. Mi pedig, akik az Ukrajnában kialakult helyzetet tanulmányoztuk, állandóan írogattuk a papírokat arról, hogy Janukovics sosem fog nyerni. Először is ő Kucsma jelöltje, Kucsma pedig rettentően népszerűtlen volt.

Másodszor pedig maga Janukovics sem egyszerű eset. Ült is valamennyit, amolyan igazi szókimondó legény. Amíg hallgatott,

addig csak hagyján, de amikor elkezdett beszélni, annyi volt. Ukránul akkoriban rendesen még nem tudott. Mi pedig tudtuk, hogy semmi esélye sincs, és beszéltünk is erről.

A Gazprom új partnerének alacsony elnökválasztási esélyeiről többször jelentést tettek Millernek is. Miller azonban nem kockáztatta meg, hogy erről beszéljen az orosz elnöknek. Putyin amilyen gyorsan csak lehet, megállapodást akart kötni Ukrajnával, és senki sem merte ellene vetni, hogy Janukovics nem éppen ideális partner. Azok a tanácsadók pedig, akiket Putyin megkérdezett, egyhangúlag azt mondták neki, amit hallani akart: minden nagyszerűen alakul, Janukovics garantáltan nyerni fog, a gázmegállapodás biztos kezekben van.

Ez az önáltatás majdnem december 26-ig tartott. Az elnöki adminisztráció csinovnyikjai az utolsó pillanatig azt jelentették, hogy a helyzetet kézben tartják, a Gazprom top-menedzserei arról igyekeztek meggyőzni, hogy a gázmegállapodást semmi sem veszélyezteti, sőt, még az állami tévécsatornák is napról napra azt hangoztatták, hogy a „narancsos forradalomnak” semmi esélye sincs. A Nyezalezsnoszty teret nem mutatták, ugyanakkor állandóan képeket vágtak be Donyeckből, ahol Viktor Janukovics mellett tüntettek. A Leonyid Kucsma kiszemelt utódjának támogatására szervezett akciókat többezresnek nevezték, amikor viszont a „narancsosokat” kellett volna mutatni, akkor részeg, majdhogynem fasiszta jelképekkel megjelenő fiatalokat vágtak be az adásba.

– Semmi kétség, hogy az elnökünket erősen megvezették – mondja meggyőződéssel a Gazprom volt top-menedzsere.

Amikor győzött a forradalom, a Kreml és a Gazprom teljesen tanácstalanná vált. Ráadásul pont újév napján Türkménia, az Ukrajnába irányuló gáz legfőbb szállítója, amelynek gázszállítása Oroszország területén keresztül, a Gazprom vezetékein történik, váratlanul, minden korábbi megállapodást felrúgva, a gázvezetékek karbantartására hivatkozva elzárta a gázt. A Gazprom viszont bejelentette, hogy saját tartalékaiból nem hajlandó kompenzálni Ukrajnának a kiesett gázmennyiséget. Az ukrán „narancsosok” azonnal azt reagálták erre, hogy ez a lépés nem más, mint a Gazprom politikai bosszúja amiatt, mert Viktor Juscsenko nyert az elnökválasztáson.

De ezek csak érzelmi megnyilvánulások voltak. A probléma néhány nap alatt megoldódott, Ukrajna elfogadta a gázáremelést, és a gázszállítás újra elindult. Éppen csak sem a Gazprom, sem a Kreml nem tudta felmérni abban a pillanatban, mivé is lesz az ukrán hatalomváltás. Márpedig ez alapvető kérdés volt, hiszen függetlenségének tizenöt évében Ukrajna a Gazprom tevékenységének legzavarosabb, legérthetetlenebb területe volt. Az Ukrajnába történő gázszállítást mindig is titkok lengték körül, botrányok és iszonyatos korrupciós gyanúk övezték. Ukrajna számára a „narancsos forradalom” csupán egyike volt a különös választásoknak, amely most nem két, hanem három fordulóból állt, és váratlan eredménnyel zárult. A Gazprom számára pedig mindez valódi forradalommá is válhatott, amennyiben azzal a veszéllyel járt, hogy lerombolódik a zavaros gázszállítási viszonyok régi, roppant bonyolult rendszere.

A titokzatos közvetítők A 90-es évek közepén a Gazprom majdhogynem a pusztulás szélére sodródott amiatt, mert nem fizettek neki. „Két úszó jégtömbön álltunk – magyarázza az akkori időket Rem Vjahirev egyik közeli munkatársa. – Az oroszországi felhasználók 15 milliárd dollárral tartoztak a Gazpromnak, a Szovjetunió volt tagállamai pedig 7 milliárddal. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt pénze arra, hogy a tartozást kiegyenlítse. Emlékszem, egyszer elmentünk Vilniusba, ahol 300 kilométeren keresztül egyetlen lámpa se égett. A sötétben jó, ha tucatnyi autóval találkoztunk. Kérdeztük, mi a helyzet, mire azt mondták, nincs pénz kifizetni a gázt, ezért nem égnek a lámpák.

A Gazprom kénytelen volt visszatartani saját dolgozói fizetését, mire a dolgozók Északon sztrájkba kezdtek. „Ha megmaradt volna a régi szisztéma, nem éltük volna túl, valamit ki kellett volna találnunk” – ismeri el a Gazprom egyik volt vezetője. Az oroszországi felhasználóktól a Gazprom nem tudott a pénzéhez hozzájutni, így az,

egyetlen megoldás az maradt, hogy a FÁK államait kellett valahogy rávenni a fizetésre.

Vjahirev egyik közeli munkatársa elmondja, hogy az új szisztéma a gázmonopólium vezetőjének dolgozószobájában született meg, amikor egy alkalommal fogadóórájában bejutott hozzá az egykori kerékpáros világbajnok, Igor Makarov.

Makarov cége, az Omrania azon sok cégek egyike volt, amelyek a Türkméniába történő élelmiszer-szállítással foglalkoztak. Maga Makarov Ashabadban született, az Omrania cukrot szállított oda, és amikor a türkmén csinovnyikok rádöbbentek, hogy nincs mivel fizetniük az áruért, földgázt ajánlottak cserébe Makarovnak. A Gazprommal való megegyezés nélkül azonban irreális volt hozzájutni ehhez a gázhoz – a fiatal vállalkozó ezért jött most Vjahirevhez.

A Gazpromnál akkor már tudták, hogy Türkménia és Ukrajna régóta barterüzletet folytatnak: a türkmének gázt adnak cserébe élelmiszerért. Éppen ezért Vjahirev azt ajánlotta Makarovnak, hogy épüljön be a már meglévő rendszerbe, adja el a türkmén gázt Ukrajnában, a pénzt pedig préselje ki maga az ukrán okból. Ennek eredményeként létrejött a „gázt élelmiszerért” szisztéma, amelynek következtében a Gazprom élelmiszert kapott cserébe a gázért.

Dmitrij Firtas gázszállítmányozó vállalkozó meséli, hogy a közép-ázsiai gázt élelmiszerre cserélni ötlete még 1994-ből, Igor Bakajtól származik, akinek Reszpublika nevű cége élelmiszert szállított Türkméniába. Ugyanakkor bizonyos források kitartóan állítják, hogy mind Makarov, mind Bakaj mögött egy titokzatos üzletember, Szemjon Mogiljevics állt. Így volt-e vagy sem, mindenesetre az ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk és a türkmén elnök, Szaparmurat Nyijazov aláírtak egy egyezményt, amelynek értelmében a Reszpublika köteles volt élelmiszerrel megfizetni Ashabadnak az 1993. évi ukrán gázár-tartozást.

– Bakaj találta ki elsőnek ezt a szisztémát – mondja Firtas. – És tulajdonképpen ezzel ő lett az első nagy gázszállítmányozó vállalkozó. Odáig senki sem fogta fel ennek az üzletnek a lényegét. A Gazprom számára akkoriban az ukrán piac egyáltalán nem volt érdekes. Hiszen Ukrajna nem tudott és nem is akart pénzzel fizetni a

gázért. A „gázért élelmiszert” variáció pedig mindenkinek előnyös volt, mindenkit kielégített.

Firtas elmondása szerint Bakajnak volt egy kvótája az Ukrajnába történő gázszállításra, amelyet az akkori ukrán elnöktől, Leonyid Kravcsuktól kapott. Néhány hónappal Bakaj szisztémájának beindulása után azonban Kravcsuk elvesztette az elnökválasztást volt miniszterelnökével, Leonyid Kucsmával szemben. És a Reszpublikánál problémák jelentkeztek. Létrehoztak egy kormányzati bizottságot, amely megállapította, hogy Bakaj nem teljesítette alapvető feladatát: nem fizette meg az 1993. évi ukrán gázár-tartozást.

A Gazprom pedig éppen Kucsma elnökhöz akarta megtalálni a kulcsot. Viktor Csernomirgyint régi barátság fűzte Leonyid Kucsmához, de Kucsma legalább olyan jól ismerte Rem Vjahirevet is. Kucsma már az elnökválasztási kampány idején is oroszországi támogatottságú jelöltnek számított: a választások előtt az őt támogató reklámfilmeket az oroszországi tévécsatornák is leadták. Miután pedig Ukrajna elnöke lett, teljes és kölcsönös megértésre talált a Gazpromnál. A Reszpublika helyét Igor Makarov cége foglalta el.

Vjahirev gyorsan felfogta az ukrán piac minden vonzerejét: ez volt a legnagyobb piac a FÁK államaiban. És úgy döntött, hogy Makarov cégének ki kell szorítania minden más akkori, az ukrántürkmén cserekereskedelemben részt vevő közvetítőt, és monopol helyzetben lévő gázszállítóvá kell válnia Ukrajnában. A Gazprom kezdetben az Omranián keresztül üzletelt, aztán az Omrániát átjegyeztették az Egyesült Államokba, és átnevezték Iterának, hogy a társadalom előtt nagy respektussal rendelkező, nemzetközi cégként, a Gazprom partnereként állítsák be.

Az ukrán piacot az Itera önmagában, a Gazprom pártfogása nélkül természetesen nem tudta volna megszerezni. Annál is inkább, mert akkorra Ukrajnában már meglehetősen kiépül t rendszere volt a gázkereskedelemnek. És Kijev számára az is fontos volt, hogy a Gazprom hunyjon szemet az egyre növekvő ukrán állami adósság felett.

– Kétségtelen, hogy Ukrajna a Gazprom jóváhagyásával nem fizetett. Volt valami sajátos szisztémájuk, amelyben benne volt az Itera is – mondja a Gazprom egyik egykori vezetője.

Az Itera pozíciója azért is válhatott egyre szilárdabbá, mert közvetlen üzleti kapcsolatot sikerült neki kialakítania nemcsak Rem Vjahirevvel, hanem az ukrán miniszterelnökkel, Pavel Lazarenkóval és az energetikáért felelős miniszterelnök-helyettessel, Julia Tyimosenkóval is.

Az összes ukrajnai gázpénz az Iterán keresztül folyt át mindaddig, amíg a Gazprom feje Rem Vjahirev volt. Az ő korszaka azonban 2001-ben leáldozott, és 2002-ben azt a jogot, hogy a türkmén gázt Ukrajnába szállítsa, egy másik, még titokzatosabb cég kapta meg.

Az Eural Trans Gas nevű céget egy magyar faluban jegyeztették be három román munkanélkülivel és egy izraeli ügyvéddel, a Gazprom azonban könnyedén belement, hogy a cég milliárdos jövedelmekre tegyen szert Ukrajnában. Eleinte a Gazpromnál is, meg az ukrán állami gáztársaságnál, a NAK Naftogaz Ukraininál is az: mondták, hogy az Eural Trans Gas efféle gyanús eredete csupán ideiglenes állapot, a későbbiekben a céget meg fogja venni a Gazprom és a Naftogaz Ukraini, amelyek 50-50%-os részvényarányi fognak benne szerezni. Ez a kivásárlás azonban nem történt meg. A Naftogaz Ukraini bejelentette, hogy a Gazprom állítólag visszalépett a szerződéstől, a Gazprom pedig éppen ellenkezőleg, a Naftogaz Ukrainira kente az üzlet meghiúsulását.

Az Eural Trans Gas meglehetősen gyorsan igen kedvezőtlen véleményt alakított ki magáról: a média azzal kezdte vádolni, hogy Szemjon Mogiljeviccsel tart fent kapcsolatot. Arra az időre a négy országban – Oroszországban, Ukrajnában, Izraelben és Magyarországon – is állampolgárságot szerzett Mogiljevics ellen az Egyesült Államokban körözést adtak ki, és csalással, sikkasztással és pénzmosással gyanúsították. Az FBR (az ukrán Nemzeti Nyomozó Iroda) verziója szerint beletartozik a világ tíz legkörözöttebb személye közé. Igaz, az ukrán lapok semmi konkrét bizonyítékot az Eural Trans Gas és Mogiljevics kapcsolatáról nem találtak, a cég igazgatója, Knopp András pedig még meg is nyerte a becsülete és jó híre védelmében beadott keresetet, arra kötelezve néhány ukrán kiadványt, hogy tegyék közzé a cáfolatát azoknak az általuk publikált írásoknak, amelyek Mogiljevics és a magyar gázszállítmányozó cég kapcsolatáról szóltak.

Különben Ukrajna energetikai minisztere, Jurij Bojko most azt állítja, hogy Mogiljevicshez sem az Eural Trans Gasnak, sem a RosUkrEnergónak semmi köze sem volt, és mindezeket a pletykákat csupán a piacról kiszorított és sértett Itera terjesztette el.

Mindazonáltal a magyar szállítmányozási cég átláthatatlansága arra késztette a Gazpromot, hogy eltekintsen a szolgálataitól, és az Eural Trans Gas helyén megjelent a RosUkrEnergo. Amint azt a NAK Naftagaz Ukraini egykori főnöke, Alekszej Ivcsenko, az ukrán gázrendszer „narancsos forradalom” után kinevezett vezetője ma elmondja, e cég létrehozásáról szóló döntés a Krímben született Leonyid Kucsma ukrán és Vlagyimir Putyin orosz elnökök tárgyalásán, amelyen részt vett a Naftagaz akkori vezetője, Jurij Bojko is. És az összes szükséges dokumentumot három hónappal a „narancsos forradalom” előtt Alekszej Miller és Jurij Bojko írta alá. A RosUkrEnergo Svájcban lett bejegyezve, a részvények 50%-át a Gazprom felügyelte, míg a másik 50% a Raiffeisen Investment kezelésében maradt.

Kezdetben a Gazprom átengedte a RosUkrEnergónak azt a jogot, hogy az összes Türkméniából származó gázt ő szállítsa Ukrajnába, aztán 2006-ban a RosUkrEnergo olyan szerződéseket kapott, amelyek szerint ő szállíthatta az összes Közép-Ázsiából származó és Oroszország területén keresztülhaladó gázt Ukrajnába, valamint maximum 17 milliárd köbméter gázt Európába is. A korábbi közvetítők közül még csak nem is álmodhatott egyik sem arról, hogy jogot szerezhet az Európába irányuló gázexportra. A társaság forgalma több milliárd dollárra rúgott.

Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy a RosUkrEnergo megörökölte az Eural Trans Gasnak nemcsak a szerződéseit, hanem a menedzsmentjét is. A magyar szállítmányozási cég volt moszkvai irodavezetője, Oleg Palcsikov az új, svájci cég társigazgatója lett.

Nem sokkal a „narancsos forradalom” után azonban botrányok törtek ki a RosUkrEnergo körül. Az ukrán kormányfői tisztet Julia Tyimosenko töltötte be, aki a karrierjét mellesleg szintén a gázkereskedelemmel kezdte. És 2005 nyarán Tyimosenko „jobbkeze”, az Ukrán Biztonsági Szolgálat akkori vezetője, Alekszandr Turcsinov

bejelentette, hogy előfordulhat, hogy a RosUkrEnergo Szemjon Mogiljevics fennhatósága alatt áll. „A Mogiljevics név nem szerepel ugyan a RosUkrEnergo alapító cégeinek dokumentumaiban, de található bennük egy sor közvetett utalás arra vonatkozóan, hogy több, Mogiljevics által irányított ember is részt vehet a társaság tevékenységében” – mesélte Turcsinov a Financial Timesnak adott interjújában. A Gazprom és a Naftagaz Ukraini képviselői visszautasították, hogy bármilyen kapcsolatuk is lenne Mogiljeviccsel vagy az embereivel.

Mindezek után a két ország, Oroszország és Ukrajna újságírói és jogvédő szervezetei nekiláttak, hogy kiderítsék, ki a valódi tulajdonosa a RosUkrEnergo másik felének. De megtalálni a gazdáját annak az 50%-nyi résznek, amely a Raiffeisen Investment kezelésében állt, majdnem egy évig nem sikerült senkinek.

2006 februárjában Vlagyimir Putyin újságíróknak kijelentette, hogy nincs informálva arról, kik a javadalmazottjai a RosUkrEnergónak, sőt, őt ez nem is érdekli. Putyin szerint a fontos az, hogy a cég 50%-a a Gazpromé.

– Hogy kit vettek bele a Raiffeisen cégére alatt, ugyanúgy nem tudom, mint önök – mondta az elnök. – És a Gazprom sem tudja. Ez az ukránok része. Őket kérdezzék.

Putyin ezzel elismerte, hogy a RosUkrEnergo nem átlátható, és váratlanul hozzátette: – A RosUkrEnergo a maga ötvenszázaléknyi átláthatatlan részével semmi ahhoz képest, amilyen rablás az elmúlt tizenöt évben nálunk zajlott a gázszférában.

Különben ha Putyin és a Gazprom azt bizonygatták, hogy a RosUkrEnergo 50%-a az ukrán féltől valakié, akkor Kijevben éppen ellenkezőleg, azt állították, hogy e rész tulajdonlásáról semmit sem tudnak, a valódi tulajdonost csak a Gazpromnál ismerik.

– Kijevből nehéz kommentálni az oroszországi gázmonopólium ténykedését, ez Oroszország belügye! – idegesedett fel a velünk folytatott beszélgetés közben Ukrajna elnöke, Viktor Juscsenko. Én sosem tudtam, ki áll az Itera mögött, és hogy ki hozta létre, azzal kapcsolatban forduljanak az orosz félhez. Tudni sem akarok róla.

Ugyanez a helyzet az Eural Trans Gas-zal. Meg a RosUkrEnergóval is, amelyet 2004-ben, néhány hónappal az ukrán elnökválasztás előtt alapítottak meg. Tudjuk, hogy az „Ukr” tag semmilyen tartalmat nem takar. Nincs a cégnek egyetlen ukrán részvénye sem.

Megkértem a miniszterelnököt, hogy forduljon a Gazpromhoz meg a Raiffeisen Bankhoz, és derítsék ki ennek a cégnek a működését.

Megtudni, ki áll mögötte, hogyan oszlanak el a részvények. Ha olyan cégről lenne szó, amelyiket Ukrajnában jegyeztek be vagy ukrán részvétellel jegyeztek be, valószínűleg tudnék róla. Maguk azt kérdezik tőlem, miért foglalkozik ez a cég orosz földgáz szállításával.

Miért, a gáz orosz? Hát akkor tegyék fel ezt a kérdést a Gazpromnak.

– Miért, az ukrán félnek talán nem áll jogában tudni, kivel folytat tárgyalásokat, kitől veszi a gázt? – kérdeztük.

– Mi a Gazprommal tárgyalunk. Vagy azokkal az ügynökeivel, akiket erre felhatalmazott. És ha a RosUkrEnergót hatalmazta fel a gáz szállítására, akkor mi velük dolgozunk együtt. Kérem, mondják meg, hová forduljak még, hogy elárulják nekem, kié a RosUkrEnergo? – kiabálta Juscsenko 2006 márciusában. – Tényeket mutassanak nekem! Képtelen vagyok mindenféle legendák kommentálására!

Manapság a Naftogaz Ukraini egykori vezetője, Alekszej Ivcsenko azt állítja, hogy akkoriban a Raiffeisen Bank sem mondta meg az ukrán kormánynak, ki a RosUkrEnergo felének a tulajdonosa, és amikor Ukrajna azt ajánlotta, hogy kivásárolja a cég felét, elfogadhatatlan árat, 2 milliárd dollárt kértek érte. Egy hónap múlva azonban mindenre fény derült. 2006 áprilisában a RosUkrEnergo tevékenysége és tulajdonosai iránt az Egyesült Államok igazságügyminisztériuma és az FBR érdeklődött. Az „osztrák” 50% tulajdonosa váratlanul felfedte magát. Kiderült, hogy nem más, mint a gázszállítmányozó vállalkozó, Dmitrij Firtas, az Igor Bakaj-féle Reszpublika volt partnere. Ráadásul azt is beismerte, hogy ő volt az Eural Trans Gas tulajdonosa is.

Dmitrij Firtas irodája Londonban található. 2006-ban, amikor már milliárdos volt, először egyezett bele abba, hogy újságírókkal találkozzon, és első interjúját a szüzesség elvesztésével állította párhuzamba.

Arra a kérdésre, hogyan sikerült elérnie, hogy közvetítő legyen Ukrajna, Türkménia és a Gazprom között, Dmitrij Firtas kitérően válaszolt: – Egyszerűen én voltam a megfelelő időben a megfelelő helyen.

Dmitrij Firtas arról győzködött bennünket, hogy Szemjon Mogiljeviccsel csak néhányszor találkozott, a partnere azonban sohasem volt. Firtas utalt arra is, hogy Mogiljevics az Itera partnere volt.

Igaz, nagyon hamar kiderült, hogy a Firtas tulajdonában lévő ciprusi cégnél, a Highrock Holdingsnál, amely a „földgázt élelmiszerért” programmal foglalkozott, ott dolgozott Szemjon Mogiljevics felesége is. Az izraeli Highrock Properties (amely szintén Firtas nevére volt bejegyezve) gazdasági igazgatója pedig az az Igor Fiserman volt, akit az FBR Szemjon Mogiljeviccsel együtt körözött.

Különben Firtas azt mesélte, hogy e cégek egyik tulajdonosává csak jóval később lett, akkor, amikor azoknak már semmi közük sem volt Mogiljevicshez. És hogy állítólag ő maga „derítette ki véletlenül, hogy e társaságok alapító tagjai között ott szerepel Mogiljevics feleségének és Fisermannak a neve is” – ő pedig korábban egyszerűen naivitásból nem ellenőrizte le mindezt. De amikor felfedezte ezt a tényt, „azonnal Ciprusra utazott, és mindent újraírt”.

A RosUkrEnergo alapítói azt mondják, hogy erre a hosszas rejtőzködésre Dmitrij Firtast a körülmények késztették.

– Az Eural Trans Gas elleni hosszú ideig tartó kampány, a Mogiljevicshez fűződő kapcsolatok vádja annyira meggyőztek mindenkit arról, hogy nincs lehetőség a kimagyarázkodásra, hogy azt a döntést hozták, senki ne beszéljen semmiről. Aztán előtört a pszichológiai fáradtság – mondja Konsztantyin Borogyin, az ukrán energetikai miniszter, Jurij Bojko sajtótitkára.

Alekszej Ivcsenko, aki nem dolgozik már a Naftogaz Ukraininál, de most az ukrán nacionalisták kongresszusának elnöke, azt feltételezi, hogy Dmitrij Firtas nem lehet a RosUkrEnergo felének tulajdonosa, ugyanakkor azt is állítja, hogy nem tudja, ki áll mögötte.

– Azt hiszem, az orosz fél magas rangú személyiségei állnak mögötte. És ha ez nem így van, akkor magas rangú személyiségek orosz és ukrán részről egyaránt.

A Gazprom egyik volt top-menedzsere, akivel sikerült beszélnünk, úgy véli, hogy Firtas nem lehet önálló figura a RosUkrEnergóban, és olyan részvényeket tart a kezében, amelyek hallgatólagos megállapodás alapján valakinek másnak a tulajdonát képezik.

– Ki állhat mögötte? – kérdezzük.

– Úgy tetszik, Kucsma. Maga Firtas persze ismert ember. De nyilvánvaló, hogy a RosUkrEnergót, ugyanúgy, mint ahogyan annak idején az Eural Trans Gast, Kucsmával egyeztették. Minden valószínűség szerint maga Firtas ment ezzel az ötlettel Kucsmához.

Aztán hogy ők hogyan osztották fel egymás közt a részvényeket, azt én már nem tudom. Firtas aztán nyilvánvalóan jó kapcsolatokat alakított ki a jelenlegi miniszterelnökkel is (az interjú készítésének idején az ukrán miniszterelnök Viktor Janukovics volt).

– És Firtas megtagadta a régi pártfogóit?

– Kire gondolnak? Erre a…?

– Mogiljevicsre.

– Erről semmit sem tudok: hogy ott volt-e vagy sem, nem tudom – tereli másra a beszélgetést a beszélgetőpartnerünk, miközben szinte már suttog.

A háború Viktor Juscsenkót a Gazpromnál „művésznek” nevezik. Ezt nem valami pozitív jellemzésnek szánják: azt tartják róla, hogy impulzív egyéniség, következetlen, nem túl pragmatikus, ezért lehetetlen vele bármit is kezdeni.

– Hiszen semmi köze az élethez. Mindig fent jár valahol a fellegekben – így beszélnek az ukrán elnökről a Kremlben.

Juscsenko dolgozószobájában valóban művészi rendetlenség van. A hatalmas szoba tele van zsúfolva mindenféle ajándékokkal, szobrocskákkal, glóbuszokkal, mellszobrokkal, a falak teleaggatva

szőnyegekkel, portrékkal, térképekkel. Azok a képek, amelyek már nem fértek fel a falra, egyszerűen le vannak állítva a padlóra.

Ugyanúgy, mint Putyin, Juscsenko is beismeri, hogy a 90-es években az orosz-ukrán gázkereskedelemben teljes káosz uralkodott.

Amint hatalomra került, azonnal bejelentette, hogy a két országnak ideje abbahagyni a barter-üzletet, a „földgázt élelmiszerért” programot, mert ez kriminalizálja a viszonyokat, és helyette át kell térni a piaci árakra.

– Azok az emberek, akik benne voltak a gázüzletben, többek között Ukrajna vezető politikusai is, 1995-től kezdve ezekben a kérdésekben komoly érdekeltséggel bírtak, és meg is gazdagodtak. Aki eltöltött egy évet az ukrán Naftogaznál vagy az orosz Gazpromnál, háromszázhatvanöt nap múlva milliárdos lett. Ez a hagyomány. A tartozásokat pedig egy-két év múlva állami tartozássá alakították át.

Ez a dolog technikája. Azt javasoltuk, hogy vessünk ennek véget, térjünk át a pénzbeli elszámolásra, és a gázt az európai tarifa szerint számoljuk el.

Juscsenko javaslatát, hogy a barter-üzletről térjenek át a piaci elszámolásra, Moszkvában úgy fogadták, mintha ajándékot vitt volna nekik. Viktor Juscsenko ezt a gondolatát személyesen Vlagyimir Putyinnal osztotta meg, akkor, amikor az orosz elnök 2005 áprilisában a „narancsos forradalom” után először érkezett hivatalos látogatásra Kijevbe. Az elnök kíséretében lévő orosz csinovnyikok úgy emlékeznek vissza az esetre, hogy Putyin több tanácsadója is majd’ elájult, amint Juscsenko ajánlatát meghallotta. A Gazpromnál éppen ellenkezőleg, pontosan erre vártak. A „narancsos forradalmat” követően Ukrajnával minden kapcsolat befagyott, még a már elkészült Bogorodcsani-Ungvár gázvezetékprojektnek sem adtak szabad utat, mivel az a döntés született, hogy Kijevet az árakkal fogjuk megfojtani”.

A Gazpromnál egyre többször kezdték el mondani, hogy 2005ig Oroszország állandóan dotálta az ukrán gazdaságot azzal, hogy olcsó gázt szállított neki, most már ezt az Oroszország számára előnytelen politikát ideje abbahagyni.

Igaz, Viktor Juscsenko azt bizonygatja, hogy a Gazprom egyáltalán nem dotálta az ukrán gazdaságot:

– A 90-es évek közepétől Ukrajnát senki sem segélyezte az alacsony gázárral, amint ezt az orosz politikusok mondják. A mai világban senki senkit sem segélyez, és senkinek sem ad el árut féláron.

Ukrajna a gázt ötvendolláros áron kapta – ez volt akkoriban a gáz piaci ára. Hangsúlyozom, a piaci ára. Amikor Ukrajna a 90-es évek közepén ötvendolláros áron kezdte kapni a gázt, a gáz ára Németországban hetvenöt dollár volt. Vagyis ugyanúgy ötven dollár, plusz a szállítási költségek. Ami pedig a tranzitárat illeti, amelyet Ukrajna a Gazprommal szemben támasztott, az néhányszorosával kevesebb volt az európai árnál. Néhány szakértői értékelés szerint Ukrajna vesztesége 10 milliárd dollárnyi nagyságrendű volt e politika következtében.

A Gazprom és Ukrajna közötti gázkereskedelem terén elindította a maga politikai vonalát Julia Tyimosenko, az egykori gázszállítmányozó is, aki a „narancsos forradalom” után Ukrajna miniszterelnöke lett. Bevallása szerint miután a kormány élére állt, minden erejét latba vetette azért, hogy a RosUkrEnergótól mint közvetítőtől megszabaduljon.

– A RosUkrEnergót Kucsma és Janukovics patronálásával, valamint a NAK Naftogaz Ukraini vezetőjének, Bojkónak és első helyettesének, Voronyinnak közreműködésével hozták létre. Ez utóbbi kettő kapott rá felhatalmazást, hogy mindebben a magánérdekeket képviseljék – meséli Julia Tyimosenko. – Amikor én kerültem a miniszterelnöki posztra, Voronyint menesztettük. A RosUkrEnergót elkezdtük meglehetős mélységgel és szisztematikussággal ellenőrizni, és a céget sebészeti módszerrel eltávolítottuk. Nem látom értelmét, miért kellene nekünk, a két államnak, amelyek ugyanazon vezetékkel össze vagyunk kötve, ezt az egész dolgot abszurdig vinni.

A vezetékhez közvetítőre nincs szükségünk. A gáz ellenállás nélkül áramlik a vezetékben, nem kell kézzel hajtani.

A korábbi időkben Julia Tyimosenkónak sikerült jó kapcsolatokat kialakítania a Gazprommal. Megtehette, hogy miniszoknyában és magas szárú csizmában érkezett Moszkvába Rem Vjahirevhez tárgyalni, és moszkvai partnereinek azonnal elfogyott vele szemben minden érvük. A Gazprom kijelentette, hogy Ukrajna lopja tőle a gázt, Julia Tyimosenko pedig komoly hanghordozással egyetértett ezzel. Ráadásul még meg is mondta az ellopott gáz értékét.

Számításai szerint Ukrajna sokkal több gázt lopott el, mint amennyit a Gazprom bejelentett. És Vjahirev egy pillanat alatt meghátrált, beleegyezett Tyimosenko minden javaslatába.

A Gazpromnál ma úgy tartják, hogy Tyimosenkónak mint miniszterelnöknek erőfeszítései arra irányultak, hogy közvetítőnek visszaállítsa az Iterát. Tyimosenko állítólag még Kucsma idején, amikor az energetikáért felelős miniszterelnök-helyettesként dolgozott, szoros kapcsolatokat ápolt ezzel a céggel. 2005 nyarán a Gazprom Nametkin utcai székházába gyakran ellátogattak az Itera menedzserei, és felajánlották szolgálataikat az Ukrajnával folytatandó tárgyalások vezetésére. Azt mondták, vannak kapcsolataik Julia Tyimosenkóhoz, mindenről meg fognak tudni egyezni vele. De a Gazprom menedzserei csak széttárták a kezüket: – Nem, köszönjük, nekünk megvan a magunk fő vonala: mindent csak a RosUkrEnergón keresztül csinálunk.

Tyimosenko akkori beosztottja, a Naftogaz Ukraini vezetője, Alekszej Ivcsenko még arra is emlékszik, hogy a miniszteri kabinetben elő volt készítve egy ukrán-türkmén kormányközi megállapodás, amelyben az is szerepelt, hogy a felek eltekintenek a RosUkrEnergo közvetítői szerepétől, és a közép-ázsiai gáz Ukrajnába juttatásáról ismét az Itera fog gondoskodni.

Tyimosenkónak nem sikerült végigvinnie a RosUkrEnergo elleni harcot. Eleinte Juscsenko távol tartotta őt a gáztárgyalásoktól, aztán 2005 szeptemberében felmentette tisztségéből.

– Tyimosenko egész idő alatt támadta a RosUkrEnergót, és maga alá akarta gyúrni – mondja a Gazpromnál magas tisztséget betöltő beszélgetőpartnerünk. – Vagy talán részesedést akart kapni tőlük. De nem sikerült. Menesztették, különben biztosan megfojtotta volna őket.

Tyimosenko menesztését követően a Gazprom kezdett akcióba.

A Naftogaz Ukraini vezetését azzal vádolták, hogy ellopták a már Ukrajnába leszállított gázt, amelyet földalatti tárolókban tároltak.

Aztán a Gazprom azt követelte, hogy a piaci árakra való áttérésnek megfelelően 2006-tól Ukrajna 90-110 dollárt fizessen ezer köbméter gázért. A tárgyalások során a Gazprom menedzserei elmagyarázták, hogy az ár fokozatosan fog emelkedni a világpiaci árak fokozatos

emelkedésével összhangban, mígnem két-három év alatt el fogja érni a 230 dollárt. Különben nem sikerült hosszasan tárgyalniuk.

Októberben Moszkvába érkezett a NAK Naftogaz Ukraini vezetője, Alekszej Ivcsenko és az energetikai miniszter, Ivan Placskov.

Személyesen Vlagyimir Putyin fogadta őket, aki könnyedén felvázolta nekik egy papírra a gázár megalkotásának képletét.

– Tulajdonképpen nem olyan bonyolult dolgok ezek, de akkor is elképesztő volt, hogy Putyin mennyire beledolgozta magát a gáztémába, és milyen könnyeden játszadozik vele mint politikai fegyverrel. Különben egyáltalán nem azt csinálta, amit Miller javasolt neki – mesélik az ukrán tárgyalófelek.

Egyébként semmilyen megállapodás akkor nem született.

– Mindannyian felfogtuk, hogy valójában itt már nem a gázról van szó, ez már színtiszta politika. Hogy ez egy igen keményen végiggondolt orosz politika – emlékszik vissza Julia Tyimosenko. – Azok az emberek, akik Oroszországgal tárgyaltak, azt hitték, hogy a gázról folytatnak tárgyalásokat, miközben ez valójában egy igen bonyolult politikai pasziánsz volt.

Ukrajnában akkoriban nagyon sokan mondták, hogy Ivcsenko és Placskov rettentően sikertelen tárgyalópartnerek. A helyzet az, hogy a Naftogaz Ukraini vezetője egyidejűleg az ukrán nacionalisták kongresszusának elnöke is volt. Kijevben szörnyülködve mesélték, hogy állítólag nem akart a Gazprom képviselőivel oroszul tárgyalni, és tolmácsot követelt. A Gazpromnál különben ilyen problémát nem említenek fel. Az orosz tárgyalópartnerek visszaemlékezései szerint Ivcsenkóval azért volt nehéz tárgyalni, mert alig értett valamit a gázkérdésből, de arról nem volt szó, hogy nem akart volna oroszul beszélni.

Az új év közeledtével a Gazprom folytatta az áremelést. 130 dollárt kértek ezer köbméterért, aztán pedig 160-at. A Kremlben folytatott újabb tárgyalás alkalmával Putyin patetikus beszédet mondott arról, hogy nem engedi meg, hogy az orosz nép szenvedjen amiatt, mert az ukrán „narancsos forradalmárok” nem fizetnek a gázért. És a következő feltételt szabta: a Naftogaz Ukraini vagy elfogadja ma a felajánlott árat, vagy holnap már egy egészen más árról fog szó esni.

Másnap odatelefonált a Gazpromba, és megkérdezte Alekszej Millertől, mi lehet a maximális ár. Alekszej Miller azonnal megkérdezte a helyetteseit. Egyikük azt mondta, lehet akár 230 dollár is, amennyiben a németországi szintet veszik alapul. Ezt a számot adta át tehát Alekszej Miller az elnöknek. Néhány perc múlva Putyin bemondta ezt a számot a tévében.

A Gazpromnál is, a Naftogaznál is mindenki a fejéhez kapott. – Ez az ár egyenesen őrületes volt – mondja a Gazprom egyik volt munkatársa –, ha 160-at megadtak volna, már akkor is a plafonig ugrálhattunk volna örömünkben. No és ha ezt az elnök telefonon közölte volna Juscsenkóval, még akkor is lehetett volna változtatni a dolgon valamit. De ő a tévében jelentette be. És minden összezuhant.

Közeledett az új év, és megoldás nem született. Az orosz állami tévécsatornákon furcsa képeket kezdtek el mutogatni arról, miként gyakorolják a Gazpromnál az Ukrajnába irányuló gáz leállítását. A lelőhelyeken kiadták az utasítást: újévre megerősített brigádokkal kell kivonulni, és fel kell készülni a kitermelés radikális csökkentésére. A Gazprom európai partnereinek figyelmeztető leveleket küldtek ki, amelyekben a gázellátás lehetséges fennakadásáról beszéltek – ez abban az esetben állhat elő, ha Ukrajna az európai felhasználóknak szánt gáz lecsapolását kezdené el. (gy is történt. Január 1-jén délelőtt 10.00 órakor az Ukrajnába irányuló gázszállítmányokat napi 120 millió köbméterrel csökkentették. Január 2-án délre az Ausztriába irányuló szállítmányok a harmadával, a Magyarországra irányulók 40%-kal, a Lengyelországba irányulók 14%-kal, a Szlovákiába irányulók 40%kal estek vissza.

Január 3-án Moszkvába érkezett a Naftogaz vezetője, Alekszej Ivcsenko és az ukrán energetikai miniszter, Ivan Placskov. A tárgyalásokat éjfélig folytatták a moszkvai Ukrajna szállodában, ráadásul a tárgyalás résztvevőiről is a leghihetetlenebb mendemondák keringtek. Állítólag minden érdekelt fél képviseltette magát rajta, beleértve a RosUkrEnergo valódi alapítóit is. A Kommerszant című lap azt közölte, hogy lehetséges, hogy az éjszakai tárgyalás egyik résztvevője Szemjon Mogiljevics volt.

Alekszej Ivcsenko ma azt meséli, hogy a Gazprom menedzserei bejelentették, kitartanak a 230 dolláros ár mellett. És csak egyetlen mód van arra, hogy a gázt olcsóbban adják.

– Van nekünk egy vállalatunk, a RosUkrEnergo. A Gazpromnak 50%-os részesedése van benne. Nekünk ez a szállítmányozó cég teljességgel megfelel – adja ma tovább Ivcsenko Alekszej Miller akkori szavait.

Placskov és Ivcsenko sokáig nem akarták aláírni a megállapodást, Firtas azonban igyekezett rábeszélni őket. Aztán kimentek, hogy felhívják Juscsenko elnököt.

– Az elnök valahogy furcsán viselkedett – emlékszik vissza a Gazprom egyik top-menedzsere. – Fogta magát, és újévre elutazott a Kárpátokba. Megkérdeztük Firtast: „Hogy tudott elmenni ilyen helyzetben?”. „De hiszen neki mindegy, ő nyugodtan viszonyul ehhez a kérdéshez”.

Végül 02:30-kor a Gazprom székházában Alekszej Miller és Alekszej Ivcsenko aláírta a megállapodást, amelyet Ivcsenko RosUkrEnergo-beli társelnökei, Konsztantyin Csujcsenko és meg Palcsikov láttamozott. Az új megállapodás értelmében a RosUkrEnergo 230 dollárt kellett, hogy fizessen a Gazpromnak ezer köbméter gázért, de 95 dollárért kellett eladnia Ukrajnának. Hogy kompenzálja a veszteséget, a svájci szállítmányozó jogot kapott arra, hogy az orosz és közép-ázsiai gázt piaci áron értékesítse Európában.

A Gazprom ezt a megállapodást diadalként fogta fel. A gázmonopólium menedzserei az Ukrajna felett aratott győzelemért rakásnyi állami kitüntetést kaptak. A tévériporterek nem fukarkodtak a kifejezésekkel, és arról beszéltek, hogy a „Gazprom megtörte Ukrajnát”.

Az Ukrajnával lezajlott gázkonfliktus volt az első fényes bizonyítéka annak, hogy éppen a Gazprom lett a Kreml alapvető politikai fegyvere. Még 2005 novemberében, amint a tárgyalások menetét figyelte, a Kommerszant című lap megállapította, hogy innentől kezdve az orosz hatalomnak az a szerve, amely a külpolitikáért felelős, többé nem a külügyminisztérium, hanem a Gazprom. Néhány hónap múlva ezt az ötletet felkapták magában a Külügyminisztériumban is. Már 2006 tavaszán Moszkvában a

nagyköveti fogadásokon a diplomaták, ha megláttak valakit a Gazpromtól, azt suttogták: – Na persze, hiszen nálunk a Gazprom van a Külügy helyén, a külpolitikánk minden kulcsfontosságú kérdésben rajta keresztül zajlik: az európai is, az ukrajnai is, a belorussziai is, a közép-ázsiai is.

– Hát persze, Putyin úgy használja a Gazpromot, mint politikai vezérlőkart – mondja a gáztársaság egyik volt munkatársa. – Mint egy furkósbotot. És azt csinál vele, amit csak akar, es egyáltalán nem azt, amit a Gazpromban az emberek, közöttük Miller is, tanácsolnak neki.

Ugyanakkor Ukrajnában az aláírt egyezmény általános kritika tárgya lett: ellene szólt a két volt miniszterelnök, Viktor Janukovics és Julia Tyimosenko is. A Legfelsőbb Rada újév utáni első ülésén mindenki bírálta a megállapodást, még az elnök hívei is. Különös felháborodást váltott ki a képviselőkből a misztikus RosUkrEnergo részvétele a megállapodásban.

– Senki sem nevezi meg a tulajdonosát ennek a cégnek. Valahogy mindenki fél kimondani Putyin nevét – kiáltott fel Jurij Orobec képviselő. És három hónap múlva a parlamenti választásokon vesztettek a „narancsosok”, és Viktor Janukovics újra kormányt alakíthatott. Az energetikai minisztérium élére újra egy olyan ember, Jurij Bojko került, aki a RosUkrEnergo egyik alapítója volt.

A „narancsosok” vereségének alapvető oka természetesen a megosztottság volt: Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko hívei külön oszlopokban vonultak a szavazásra, dühösen bírálták egymást, és sehogy sem tudtak megállapodni a kormánykoalícióról. Ugyanakkor Moszkvában Janukovics visszatérése a hatalomba valóságos eufóriát váltott ki: úgy értékelték ezt, mint a Gazprom győzelmét és mint egy értelmes politika eredményét.

Az Ukrajna ellen folytatott gázháborút úgy fogadták, mint egy ügyesen végigvitt külpolitikai kampány példáját. És úgy döntöttek, e sablon szerint fognak cselekedni a jövőben is.

A következő alkalommal a Gazprom 2007 őszéri döntött úgy, hogy ráijeszt Ukrajnára. A köztársaságban idő előtti parlamenti

választások folytak, amelyeken nyilvánvaló sikert ért el Julia Tyimosenko Blok nevű pártja. A kijevi Hyatt szállóban egész éjjel pezsgőt ittak és friss epret ettek. Az egykori miniszterelnök belemosolygott a kamerákba, és azt ígérte, hamarosan új kormányt alakít. Amikor eljövendő kabinetjének első lépéseiről kérdezték, gondolkodás nélkül azt mondta, hogy igyekszik megszabadulni a RosUkrEnergótól mint az orosz-ukrán gázkereskedelmi kapcsolatok közvetítőjétől. Szavait elnyelték a „Bravó!” felkiáltások, a levegőbe dobott csókok cuppanásai és a pohárcsilingelések.

Reggelre a Gazprom bejelentette, hogy Ukrajnának óriási, a gázszállításból adódott rendezetlen adósságai vannak.

Már senki sem kételkedett abban, hogy amikor a gázmonopólium megtette ezt a bejelentést, az orosz hatalom hivatalos szócsövének szerepében lépett fel. Csak az nem volt világos, milyen cél érdekében szólalt meg ez a szócső: azért-e, hogy nyomást gyakoroljon az Ukrajnában kialakult politikai helyzetre, avagy azért-e, hogy megvédje a támadástól a titokzatos RosUkrEnergót, amelyet egy svájci kantonban, Zugban jegyeztek be.

Kilencedik fejezet A GAZPROM A POKOL KÜSZÖBÉN

Gázhalál 2006. december 21-én a Gazprom Nametkin utcai székházában pállik tört ki. És a Kremlben sem volt nyugalom. A csinovnyikok és a menedzserek figyelmesen követték a híradásokat. De a hírekben egy és ugyanazt ismételgették: ashabadi idő szerint 01:10-kor elhunyt Türkménia örökös elnöke, Szaparmurat Nyijazov.

A híradásokban nem is lehetett erről semmi részletesebb. Türkménia immár tizenöt év óta a legzártabb országa volt a posztszovjet térségnek. Onnan nem érkeztek hírek: Türkméniából csak gáz volt, és ez elég is volt mindenkinek. Szinte egyetlen Oroszországban dolgozó újságíró sem járt még soha Türkméniában. Erről az országról csak furcsa híresztelések keringtek, amelyek mindegyikének ugyanaz volt a konklúziója: az maga a pokol.

A Gazprom menedzserei, a többi orosz polgártól eltérően, rendszeresen jártak Türkméniába. Igaz, nem nagyon igyekeztek megjegyezni közvetlen tárgyalópartnereik nehezen kiejthető nevét. A tárgyalópartnerek egyre-másra cserélődtek, a miniszteri szobából átköltöztek a börtönbe, és nyilvánvaló volt, hogy Türkméniában „döntéseket egyetlen ember hozza: Nyijazov elnök.

A Gazprom menedzserei megannyiszor drága ajándékokkal és mulatságos történetekkel tértek vissza Türkméniából. Mesélték, hogy a türkmén főváros, Ashabad főterén Nyijazov aranyszobra áll, amely mindig a nap irányába fordul. Nevetgélve idézték fel a hónapok új elnevezéseit, amelyeket Nyijazov gondolt ki: a januárt önmaga tiszteletére Türkmenbasinak nevezte, az áprilist pedig az anyja tiszteletére Gurbanszoltan-edzsének. A menedzserek mosolyogva idéztek a türkmén sajtóból, amely naponta írt olyasmiket, hogy „meg lehet tagadni a marxizmus-leninizmust, de azoknak, akik nem támogatják Türkmenbasi ideológiáját, nem áll jogukban embereknek

nevezni magukat, és egyáltalán, nincs emberi mivoltuk”. A Gazprom munkatársai igyekeztek nem gondolni a Türkménia egyszerű embereivel történt kétségbeejtő találkozásokra, amikor is suttogva kérték őket, hogy segítsenek nekik valahogy kijutni ebből az országból, és elmondták, hogy egész családokat ültetnek le vagy lőnek agyon. De ha a Gazprom munkatársait arról kérdezték, igaz-e, hogy Türkménia maga a pokol, akkor azonnal rávágták, hogy „Természetesen nem”. Aztán elgondolkodtak. Majd arról kezdtek beszélni, hogy sok földgáz található ott.

Hogy mi lesz Türkméniával, ki fogja felváltani Nyijazovot, hogyan reagáljanak a vezér halálára, nem tudták a Kremlben sem. Az első pillanatokban az elnök szóvivőjét, Dzsahan Pollijevát bízták meg azzal, hogy a helyzetet tisztázza. De nem azért, mert ő esetleg képben lehetett, hanem csak azért, mert türkmén származású volt.

A moszkvai türkmén nagykövetség azon a napon beszüntette a vízumok kiadását. A türkmén légitársaság nem adott jegyet az Ashabadba induló járatokra. Az az ország, amely a posztszovjet államok között a harmadik, a világ országai között pedig az ötödik helyet foglalja el a gázkészletek tekintetében, néhány napra hermetikusan elzáródott a világtól.

A türkmén lapok azon a napon direkt késleltetve jelentek meg, hogy közleményt tudjanak kiadni az örökös elnök haláláról. Azt is megírták, hogy a parlament elnökét, Ovezgaldi Atajevet, akinek az alkotmány szerint az elnököt váltania kellett volna a posztján, felmentették (arról, hogy Atajevet már le is tartóztatták, nem írtak az újságok). A tévében pedig bemondták, hogy a Nyijazov temetését szervezőbizottság elnökévé az egészségügy-minisztert és egyben miniszterelnök-helyettest, Gurbanguli Berdimuhammedovot nevezték ki. Még a Szovjetunióban alakult ki az a hagyomány, hogy az elhunyt pártfőtitkár temetési ceremóniájának vezetésével mindig a következő főtitkárt bízták meg.

Nyijazov halála töréspontot jelentett nemcsak az ország, hanem a Gazprom és a világ gázpiaca történetében is. Nyijazov mindig is a Gazprom legfontosabb partnere volt, függetlenül attól, ellenségeskedett-e vagy barátkozott-e éppen velük. És kormányzása évei alatt Türkmenbasi ideális gázbirodalmat épített fel. Hatalmát a földgáz biztosította. És éppen ez a gáz, amelyet a Gazprom Türkmé-

niától megvett, fújta fel az egykori szerény pártfunkcionáriust nagy hatalommal bíró, őrült diktátorrá.

A Szovjetunió széthullásakor Türkméniából származott az összes szovjet gáz kb. egyharmada. A türkmén lelőhelyek elvesztése a Gazprom számára óriási pofon volt. Ugyanakkor amikor Viktor Csernomirgyin belátta, hogy Türkméniát megtartani nem sikerül, kigondolta, hogyan minimalizálhatja a veszteséget. A Gazprom számára az egyetlen igazi pénzforrást a gáz nyugati exportja jelentette. Ezért Csernomirgyin azt találta ki, hogy exportálni csak a saját gázt fogja, Türkméniának pedig semmit sem fizet. A türkmén gáz vételét Oroszország jelentősen csökkentette.

Csernomirgyin, aki 1985-től a szovjet gázipari ágazat vezetője volt, tudta, kivel van dolga. Nyijazov, mint a posztszovjet köztársaságok többi újsütetű elnöke is, a szovjet köztársasági pártbizottság egykori első titkára volt. A többi szovjet pártvezetőkhöz képest azonban, legyen az akár Kazahsztán elnöke, Nurszultan Nazarbajev vagy Üzbegisztán elnöke, Iszlam Karimov, esetleg a Gazprom vezetői, Nyijazov súlytalan figurának tetszett. Az említett vezetők a szovjet időkben végigjárták a szükséges szamárlétrát: voltak kerületi párttitkárok (vagy üzemvezetők), dolgoztak Moszkvában a Központi Bizottságban, míg végül, már megrögzött apparatcsikként, beülhettek valamelyik köztársasági kommunista párt első titkárának (vagy valamelyik szovjet minisztérium vezető[ének) székébe. Nyijazov viszont az első titkári posztra majdhogynem véletlenül került: mint a KB fiatal és feltörekvő instruktorát, Mihail Gorbacsov kiemelte, és Nyijazov azonnal feljebb ugrott néhány lépcsőfokot a nómenklatúrában.

A 90-es évek elején Szaparmurat Nyijazov alighanem a leggyengébb volt a tizenöt szovjet köztársaság vezetői között.

Mesélik, hogy a peresztrojka végén a legnagyobb szovjet napilap, az Izvesztyija szerkesztői ülésén gyakran felhívták a tudósítók figyelmét arra, hogy ne féljenek a pártvezérektől: – Elvtársak, ne zavartassák magukat, bíráljanak bátran!

Az egyetlen tudósító, akinek egészen másra hívták fel a figyelmét, az ashabadi volt. Őt arról kellett meggyőzni, hogy az első

titkárt szidni nem ildomos, és a Türkmén SZSZK fiatal vezetőjéhez nem kell túl szigorúnak lenni.

Miután Nyijazov a független Türkménia elnöki székében találta magát, sokáig nem hitte el, hogy nem kell a moszkvai főnökökkel egyeztetnie. Akkor, amikor Oroszországban és a szomszédos köztársaságokban forradalmak zajlottak és függetlenségi nyilatkozatokat fogadtak el, Nyijazov azon igyekezett, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Még a FÁK államai közé se lépett be, de nem ám valamely elvi megfontolásból, hanem csak azért, mert félt, hogy visszatérnek a kommunisták és megbüntetik érte. Nyijazov csak 1992-ben kockáztatta meg, hogy elnökválasztást írjon ki. Egyidejűleg kérte a Gazpromot, hogy ossza meg vele azt a valutabevételt, amelyet a gázmonopólium a türkmén gáz Nyugatra történő exportjából kap. A Gazpromnál kinevették.

– A valutabevételt? Miféle bevételt? Hiszen türkmén gázt nem adunk el Nyugatra – felelték neki a Gazpromnál.

Nyijazov régóta készülődött erre a beszélgetésre, most mégis zavarba jött. Remegő hangon ismételgetni kezdte, hogy a szovjet gázmennyiség 30%-át a türkmén gáz teszi ki, éppen ezért a Gazprom köteles Ashabadnak a nyugati gázexportból származó valutabevétel 30%-át átadni.

– De hiszen mi a maguk gázát nem adjuk el Európának.

Európának csak orosz gázt adunk el. A türkmén gáz Ukrajnába, Grúziába, Örményországba kerül. Velük egyezkedj. Fizessenek ők neked.

– És hogyan tudják megkülönböztetni azt a gázt? Hiszen a vezetékben összekeveredik… – jött teljesen zavarba Nyijazov.

– Mi megkülönböztetjük – zárta le a vitát Rem Vjahirev. Nyijazov erre nem tudott mit mondani, a türkmén gáz exportjának egyedüli útja a szovjet Közép-Ázsia-Központ gázvezeték volt. A Gazprom elleni sértődöttségét Nyijazov rázúdította Ukrajnára, azzal fenyegetve meg őket, hogy leállítja a szállítást, ha Kijev nem fog idejében elszámolni a leszállított gázzal. És ekkor megtörténi az, amit senki sem várt, még maga Nyijazov sem. A Szovjetunióban mindenki hozzászokott, hogy Ukrajnát az egyik leggazdagabb, Türkméniát pedig az egyik legelmaradottabb tagköztársaságnak tartsák. Az

újságok teljes komolysággal írták, hogy Ukrajna a maga nagyságával megfojtja Türkméniát, ha nem ad neki élelmiszert. Ukrajna azonban váratlanul megadta magát.

Egy mérgezés története Nyijazov azonnal felfogta, hogy nagy erő összpontosul a kezében. Ő maga utazott el Kijevbe, ahol úgy fogadták, mint jótevőjüket. Ukrajnának pénze nem volt, ezért az ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk azt ígérte, hogy Kijev ukrán áruval fog fizetni Türkméniának a gázért.

Egymás közötti elszámolásuk a Gazpromot kezdetben nem izgatta. Ukrajna akkoriban a Gazpromnak is áruval fizetett, amelyet a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetbe szállítottak le. A Gazprom számára csak az volt fontos, hogy Türkménia ne konkuráljon velük Nyugaton. A Gazprom akkoriban nem törekedett expanzióra: csak pénzt akart keresni és elszigetelni a konkurenseit. De a politikai elszigeteltség Nyijazovot egyáltalán nem izgatta, a gazdaságit pedig eleinte nem érezte, mert a hihetetlen gázkészletek tulajdonosát u gyorsan figyelni kezdtek külföldön is.

Törökország, majd a nyugat-európai országok is drága ajándékokkal kezdték küldözgetni Ashabadba a képviselőiket. A türkmén kincsekhez való hozzáférésért cserébe Nyijazovnak a lehető legkedvezőbb hiteleket kínál ták. A külföldről felé áradó figyelem megnyugtatta Nyijazovot, hogy nincs mitől tartania, a hatalma komoly és hosszú időre szól. A gáz megszédítette. A hitelbe kapott pénzen fényűző palotákat kezdett építtetni magának. Kisajátította magának a tiszteletbeli Türkmenbasi („minden türkmének atyja”) nevet. Nemzeti valutát bocsáttatott ki, amelyre a saját arcképét nyomatta. Szép csendben emlékműveket kezdett állíttatni magának: előbb egyszerűbbeket, aztán aranyból öntötteket. A külföldi vezetőknek egész egyszerűen ahaitek versenylovakat adott ajándékba. A brit miniszterelnök, John Major szinte sokkot kapott az efféle, három millió dollárt érő ajándéktól.

De ha a nyugati partnerek azon igyekeztek, hogy a Türkmenbasi extravaganciájával kapcsolatos értetlenségüket leplezzék, akkor az SZKP-beli egykori kollégáit a Nyijazovban lezajlott változás felbosszantotta. Nazarbajev és Karimov a tőlük jóval fiatalabb Nyijazovhoz úgy viszonyultak, mint valami uborkafára felkapaszkodott alakhoz, és sosem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy gúnyolódjanak rajta. A 90-es évek legelején, az egyik regionális csúcstalálkozón Karimov hirtelen odafordult az asztal túlfelén ülő Nazarbajevhez: – Nurszultan Abisevics, tudja, mitől rosszabb az önök pénze meg a mi pénzünk a türkmén pénznél? A mieinken nincs rajta Szaparmurat Nyijazov portréja.

Mindenki prüszkölt a nevetéstől, Türkmenbasi pedig alaposan elvörösödött. Bármilyen tréfán mindig megsértődött, de sosem tudta, mivel vágjon vissza. Hazament, és mérgét a beosztottjaira zúdította.

Még a 90-es évek elején alakult ki az a szokása, hogy rendszeres tisztogatást hajtson végre a hozzá közel állók körében, a megbízhatatlanokat pedig börtönbe zárja. Ez segített neki abban, hogy el tudja viselni a Gazprom és a kollégák sértéseit.

Hogy elkerülje a gúnyolódást, Nyijazov nem járt el a regionális csúcstalálkozókra, és egyáltalán, országát semlegesnek kiáltotta ki – csakis azért, hogy egyre kevesebbet kelljen találkoznia az őt sértegető szomszédokkal.

A szomszédokat mellesleg Nyijazov viselkedésében nem a letartóztatások zavarták, hanem a pökhendisége. Iszlam Karimov, a gázban éppen csak kevéssel szegényebb Üzbegisztán elnöke sokkal szerényebb volt. Ő nem nyomatta rá az arcképét az üzbég pénzre, és nem állíttatott magának aranyból emlékműveket. De szerény megelégedettségében nem tagadta meg magától, hogy börtönbe csukassa az ellenzékieket vagy a vele nem lojális embereket. És ahelyett, hogy örökös elnöknek kiáltotta volna ki magát, egyszerűen csak újabb népszavazásokat tartott arról, hogy teljhatalmát meghosszabbítsák. Valószínűleg az tette ennyire tartózkodóvá, hogy nem volt annyi föld gáza.

1994-re Szaparmurat Nyijazovnak elfogyott a pénze, és ekkor intézett először kihívást a Gazpromhoz: nyugati vendégei rábeszé-

lésére elhatározta, hogy gázvezetéket építtet Oroszország megkerülésével. Türkmenbasinak három út állt rendelkezésére, hogy a Gazprom vezetékeinek megkerülésével exportáljon gázt. Az első variáció az volt, hogy Iránon és Törökországon keresztül épít ki vezetéket Európába. A második az, hogy a Kaszpi-tenger medrén át Azerbajdzsánba és Törökországba. A harmadik: Afganisztánon keresztül Pakisztánba.

A legegyszerűbbnek az első variáció tűnt: 1994. augusztus 23~n Törkmenbasi Teheránba érkezett, és az iráni elnökkel, Ali Akhbar Hashemi Rafszandzsanival aláírt egy egyezményt az Iránon és Törökországon keresztül Nyugat-Európába vezető földgázvezeték lerakásáról. Az építkezés 6-8 évet vett volna igénybe, és 7 milliárd dollárba került volna.

A Gazprom ennek a variációnak semmiképpen sem örült, mivel a gáztársaság maga is Törökországba készült gázt szállítani: éppen kezdeti stádiumban volt a Kék Áramlat vezeték tervezése. A türkmén gáz felesleges konkurenciát jelenthetett az orosznak.

Viktor Csernomirgyin megosztotta félelmeit amerikai partnereivel, mindenekelőtt Al Gore alelnökkel. Csernomirgyin és Gore egyetértettek abban, hogy a Türkméniából érkező gáz csak megerősíti Teheránt, vagyis ezt a gázvezeték-projektet vissza kell fogni.

Az iráni variáció helyett az amerikaiak Türkmenbasinak a gázexport egy másik útvonalat javasolták: fektessen le vezetéket a Kaszpi-tenger medrében Azerbajdzsánig, onnan pedig Törökországba és Európába. De Nyijazov nagyon félt Azerbajdzsántól, mivel az elnök, Gejdar Alijev valóságos szent félelmet váltott ki belőle. Az SZKP KB PB egykori tagja valóságos gigásznak hatott a KB egykori szerény, fiatal instruktora mellett.

Alijev, aki nem különösebben számolt Nyijazovval, elkezdte a Kapjaz kőolajmező feltárását a Kaszpi-tengerben, amelyet a türkmének a magukénak tartottak (közelebb esik a türkmén partokhoz, mint az azerbajdzsánihoz), és Türkmenbasi tiszteletére el is nevezték Szerdarnak (vagyis Vezérnek). Éppen ezért Türkmenbasi határozottan nem akart Azerbajdzsánnal üzleti kapcsolatba kerülni.

Az amerikaiaknak csak 1998-ban sikerült rávenniük Türkmenbasit arra, hogy aláírjon egy szerződést olyan konzorcium

létrehozásáról, amelynek el kell kezdenie a Kaszpi-tenger medrében a gázvezeték kiépítését. Ám az utolsó pillanatban Gejdar Alijev azt követelte, hogy abból a 30 milliárd köbméter gázból, amely a vezetéken majd keresztülhalad, 14 milliárd legyen azerbajdzsáni és 16 milliárd türkmén. Nyijazov a fogát csikorgatta, és azt mondta, hogy csak 3 milliárdot enged át neki. Alijev ebbe bele is egyezett, azt mondván, hogy a testvéri népek mindig egyezségre jutnak, aztán újra visszatért az előző követeléséhez.

Maradt a harmadik, az afgán variáció. 1995 márciusában Iszlamabadban Szaparmurat Nyijazov és a pakisztáni elnök, Benazir Bhutto aláírtak egy memorandumot a Türkmenisztánból Pakisztánba vezető gázvezeték kiépítéséről. Egy amerikai cég, az Unokai hajlandónak mutatkozott megfinanszírozni a projektet. Türkmenbasi meghívta a projektbe a Gazpromot is. A Gazprom a meghívást elfogadta, a társaságnak volt bőségesen gáza az európai szerződésekben foglaltak teljesítésére, és Vjahirev valószínűleg úgy vélte, hogy még mindig előnyösebb részt venni az afgán gázvezetékben, mint megpróbálni megőrizni a monopolhelyzetet a türkmén gáz szállításában, amelyet jószerével nincs kinek eladni.

Türkméniától délre lázasan folytak az előkészületek az építkezés megkezdéséhez. A Türkménia–Afganisztán–Pakisztán gázvezetékprojekt megvalósulása az afganisztáni biztonsági helyzettől függött. És éppen ekkor indult el az országban a Talibán-mozgalom.

A Pakisztán által pénzelt szerveződések módszeresen az ellenőrzésük alá kezdték vonni éppen azokat a területeket, amelyeken a türkmén gázvezetéknek át kellett haladnia. Néhány év leforgása alatt a tálibok akár az egész országban is magukhoz ragadhatták a hatalmat. Ez az esemény leginkább az Unokalt örvendeztette meg, amely nyíltan kijelentette, hogy a tálibok hatalomra kerülését pozitív fejleménynek tartják. A tálibok hatalomra jutását melegen üdvözölte Szaparmurat Nyijazov is, még fogadta is Ashabadban a vezetőjüket. A táliboknak fontos missziót kellett volna teljesíteniük: őrizni azt a gázvezetéket, amelyen a türkmén gáz a Gazprom vezetékeinek megkerülésével jut el exportra.

Ténylegesen a tálibok küzdöttek a legsikeresebben az ellen, hogy a Közép-Ázsiában található energiahordozók a Gazprom ellenőrzése alatt maradjanak.

A Gazprom is elégedett volt a kialakult helyzettel. Oroszország hivatalosan elítélte a tálibok hatalmát, és felszólított az ellenük folytatott küzdelemre, miközben mindenféle eszközzel támogatta a száműzetésben lévő afgán elnököt, Burhanuddin Rabbanit és az Északi Szövetséget. Ugyanakkor a Gazpromot ezek a külpolitikai elvek nem izgatták, részt vett a „tálib gázvezeték” projektjében, és egyáltalán nem akart harcolni a közép-ázsiai energetikai helyzet kontrollálásának monopóliumáért. Vjahirevtől teljességgel idegenek voltak a birodalmi ambíciók.

Ha ez a projekt megvalósult volna, a Gazprom örökre elvesztette volna fennhatóságát Közép-Ázsia felett. Lehetséges, hogy mindez hozzájárult volna az ottani rezsimek nagyobb nyitottságához, többek között a türkménéhez is. És valószínűleg ez megmentette volna Afganisztánt is az akkor még messze lévő, 2001es megszállástól. Az is igaz persze, hogy a gázvezeték révén megerősödött tálibok még hosszú időre hatalmon maradtak volna. Ám nem sokkal az építkezés megkezdése előtt Irán és Oroszország óriási fegyverszállítmánnyal látta el az afgán Északi Szövetséget. Afganisztán ellentámadásba lendült, és jelentős területeket hódított vissza a táliboktól. Az Afganisztánon keresztül vivő gázvezeték projektje a süllyesztőbe került. És éppen ebben az időben történt, hogy az Afganisztánon keresztül vivő gázvezeték ötlete már nagyon nem tetszett tovább a Gazpromnak sem. És Rem Vjahirevet nem az nyugtalanította, hogy Oroszország pozíciói meggyengülnek Közép-Ázsiában. Rájött, hogy a türkmén gáznak, amely már-már elindulhatna dél felé, Afganisztán irányába, jobb helyet is lehet találni. Rem Vjahirev kiötlötte, miként lehetne nagyot kaszálni a türkmén földgázzal.

A gázból származó pénz 1996 júniusában Türkmenbasi – a FÁK államainak általa megvetett vezetőivel együtt – Moszkvába érkezett Borisz Jelcin beiktatására. Már rég nem találkoztak, ez alkalommal azonban

Nyijazov úgy gondolta, nagyon is megengedheti magának, hogy megjelenik közöttük, mivel győztesnek érezte magát. Türkmenbasi büszkén járkált régi ismerősei, a FÁK vezetői között, csillogtatta brilliánsokkal kirakott hatalmas pecsétgyűrűit. Arra készült, hogy Borisz Jelcinnel mindjárt két igen fontos megállapodást is aláír.

Először is, a Gazprom váratlanul belement, hogy a türkmén gázt Európába juttatja, és azt ígérte, hogy 1997-től kezdve évi 20 milliárd köbméter gázt fog leszállítani Nyugatra. Ezért cserébe a Gazprom azonban hozzáférést akart a türkméniai gázkitermelésekhez. Így hozták létre a Türkmenroszgaz nevű részvénytársaságot, amelynek 51%-a Türkméniáé volt, 40%-a a Gazpromé, 4%-a pedig az akkor még mindenki számára ismeretlen Itera Internationalé. A Gazprom és Nyijazov úgy állapodott meg, hogy a Türkmenroszgaz fogja ellenőrizni az összes türkmén gáz kitermelését és eladását. Az Iterát pedig közvetítőnek akarták megtenni: az Itera jogot kapott arra, hogy a türkmén-üzbég határon felvásárolja a gázt, és az orosz-ukrán határon eladja Ukrajnának. A Gazprom helyet biztosított az Iterának a saját vezetékében. Annak érdekében, hogy Türkmenbasi szívéhez megtalálják a kulcsot, az Iterába bevonták Valerij Otcsercovot, Türkménia egykori miniszterelnök-helyettesét is.

Az Iterával való együttműködés azonban nem hozta meg Türkmenbasi számára a szükséges pénzt: az Itera arra késztette Ashabadot, hogy borzasztó alacsony áron adja el a gázt. 1997-ben Türkmenbasi azt követelte, hogy az Itera fizessen többet neki. Dühöngött, ordibált, hogy az az ár, amelyet az oroszok a türkmén gázért fizetnek, és az az ár, amelyet a végső felhasználó az oroszoknak fizet, 600%-os különbözetet mutat. Ráadásul azon is felbőszült, hogy az ígéretekkel ellentétben a Gazprom továbbra sem kezdeti el fizetni Türkméniának azért a gázért, amit Európában eladott. Türkmenbasi azt állította, hogy az 1996-ban az országukban kitermelt 35 milliárd köbméter gázból körülbelül 20 milliárdot Nyugat-Európába exportáltak.

1997 márciusában Türkmenbasi bejelentette, hogy nem működik együtt többé az Iterával. A Gazprom nem próbálta meg rábeszélni. Egyszerűen odatelefonáltak neki Moszkvából, hogy a gázvezeték túlterhelt, emiatt a türkmén gáz Ukrajnába szállításának útvonalát meg kell változtatni. Innentől kezdve az útvonal nem 580

km hosszú lesz, hanem 1050. Ez azt jelentette, hogy a tranzitköltségek a kétszeresükre emelkedtek. Ukrajna eltekintett attól, hogy a kétszeresére emelkedett árú türkmén gázt megvegye.

Szaparmurat Nyijazov tombolt. Összetépte a Gazprommal együtt létrehozott Türkmenroszgaz Rt. alapításáról szóló megállapodást. Megparancsolta, hogy öntsék tele vízzel és betonnal a fúrólyukakat. Azt várta, hogy azonnal rohannak hozzá bocsánatot kérni. De a telefonok nem szólaltak meg.

A türkmén tévében újra ás újra a nagy vezér előrelátásáról és zsenialitásáról beszéltek. Ashabadban lázasan készülődtek a következő nemzeti ünnepre: a türkmén lovas vagy a türkmén dinnye napjára. Az elnöki hivatalt minden nap elárasztották a dolgozók levelei, amelyekben azt kérték, hadd nevezzenek el Türkmenbasiról utcát, iskolát, üzemet, vagy egy új paradicsomfajtát. Ashabadban felépült egy új hotel és egy új kongresszusközpont, habár már másik három is elkészült és üresen állt.

Türkmenbasi hívta a titkárát, és megparancsolta, hogy bocsássák el a tévébemondót. És tiltsák meg, hogy az új paradicsomfajtát elültessék. Úgy érezte, hogy mindezek az emberek gúnyolódnak rajta ebben a nehéz órában, amikor a Gazprom megtagadta, hogy leszállítsa. Ukrajna pedig hogy megvegye a türkmén gázt.

1997 augusztusában Nyijazov Moszkvába érkezett, hogy megbeszélje a dolgot. Ketten fogadták: Viktor Csernomirgyin és Rem Vjahirev.

– Oroszország remekül megvan a türkmén gáz nélkül is – mondta már a küszöbről a türkmén elnöknek az orosz miniszterelnök. Vjahirev pedig azt mondta, hogy le tudja ugyan rövidíteni az Ukrajnába szállítandó gáz útját, de másfélszeresére emeli a tranzitdíjat, mert az ukrán tarifákat fogja alapul venni: 1000 köbméter átnyomásáért 1,75 dollárt számol fel.

– Csernomirgyinnek régi, szovjet ambíciói vannak – dohogott Türkmenbasi, amint kilépett a miniszterelnök dolgozószobájából, elment panaszkodni Jelcinhez, aki azonban azt mondta, hogy támogatja a Gazprom politikáját. Azt is mondta, hogy a Gazprom követeléseiben semmi szörnyűséges nincs, ez üzlet.

– Nem, ez sértés – hangoztatta Nyijazov. – És egyáltalán, a gáz az üzlet?

De végül úgy döntött, hogy inkább meghátrál. Beleegyezett szinte minden feltételbe, és a gázt az Iterának kezdte eladni. És várta a pillanatot. Mikor tudna bosszút állni Vjahireven és a Gazpromon.

Meglehetősen rövid idő alatt egy alig ismert cég, amelynek vezetője az egykori kerékpárversenyző, Ashabad szülötte, Igor Makarov volt, Oroszország második legnagyobb gázvállalata lett. És az egyetlen, amely Türkméniától vásárolt gázt. Vjahirevből az Itera efféle sikerei semmiféle kifogást nem váltottak ki, éppen ellenkezőleg, nagyon örült neki. A 90-es évek végén azonban megnőtt a gáz iránti kereslet, a Gazpromnak viszont jelentősen visszaesett a kitermelése, ezért a top-menedzserei egyre gyakrabban beszéltek a közelgő energiaválságról.

Nyijazov kivárta a megfelelő pillanatot. 1999. december 17-én Rem Vjahirev hosszú szünetet követően Ashabadba érkezett. Szaparmurat Nyijazov ezekben az években összegyűjtötte Vjahirev mindazon nyilatkozatait, amelyekben Türkméniáról beszélt, és most egy halom újságkivágással fogadta.

– Rem Ivanovics, maga és én régi barátok vagyunk. De őszintén meg kell mondanom: Türkmenisztánban meg vannak magára sértődve. Bocsánatot kell kérnie a népünktől. Mert olyan, de olyan szavakat mondott a sajtókonferenciákon: a türkmének zabáljanak homokot, a türkmén gáz minősége nem olyan jó, a tartalékai nem olyan nagyok. Hevületében sok sértő szót mondott ránk. De mi hallgattunk. Vagy mondott talán Nyijazov valahol is valamit a Gazpromról? Mondja csak. Vagy Oroszországról? Mondja csak. Mi tűrtünk. Ezért nagyon jó lenne, ha elmagyarázná, hogyan is állnak a dolgok. Nem akarjuk ezt az egészet magunkra venni.

A találkozót közvetítette a türkmén tévé. Türkmenbasinak nem volt elég az, hogy megalázza régi rosszakaróját. Azt akarta, hogy ez mindenki szeme láttára történjék. Vjahirev azonban pontosan ilyen fogadtatásra számított, és szemrebbenés nélkül ezt válaszolta: – Nagyon köszönöm. Már nem vagyok gyerek, talán felnőttebb vagyok itt mindenkinél. Ezért nem akarok felmentést keresni azért, ha valamit nem úgy tettem vagy mondtam. Magamtól jöttem ide.

Magamtól jöttem! Hivatalosan kijelentem, hogy elnézést az ostobaságért.

De Nyijazovnak ez még kevés volt, úgyhogy folytatta a rá nézvést sértő idézetek felolvasását.

– Itt van például a Nyezaviszimaja Gazetának adott interjúja.

Lehet, hogy hiba történt? „Sehová se mehetnek – ők maguk fognak térden csúszni hozzánk”. „Az ügyfelünk még nyilván nem érett meg rá”… A kijelentéseiből mindössze hármat olvastam fel, de tele van velük még két oldal. A népünktől bocsánatot kérni nem megalázkodás, hanem erény.

– Ha gyengének éreztem volna magam – felelte türelmesen Vjahirev –, természetesen nem jöttem volna ide, hanem elbújtam volna. Egyszerűen nem tudom magukat a sorsukra hagyni. Hamarosan ideje lesz megpihennem. Nagy bűnt követünk el, ha összeszólalkozunk és úgy megyek el. Egyszerűen nem fogok tudni aludni. Ezért elsősorban amiatt jöttem ide, hogy elnézést kérjek azokért az ostobaságokért, amelyek megtörténtek. Hivatalosan elnézést kérek.

– A függetlenség nyolcévnyi tapasztalata mutatja, hogy egy kissé megsértettük egymást – folytatta még mindig izgatottan Nyijazov a Gazprom által ellene elkövetett sértések felidézését, – Sértegettük egymást, amikor az árképzésről volt szó, az ár pénzügyi és áruoldaláról. Mára Türkmenisztánnak már kialakult piaca van. Naponta 12-15 millió köbméter gázt adunk el Iránnak, ezer köbméterenkénti 42 dolláros áron. Minden rendben zajlik. Abból következően, hogy nem a mi hibánkból szakadtak meg hosszú időre Oroszországgal a kapcsolatok, valóban tárgyalásokat kezdtünk nemzetközi társaságokkal a türkmén gáz világpiacra való kijuttatásáról. Sokáig dolgoztunk ezen. Kezdetben önökkel együtt dolgoztunk. De Csernomirgyin ravasz trükköt dobott be, amikor mi Iránon és Törökországon keresztül akartunk gázvezetéket kiépíteni Európába.

Mindent gyökerestül kitépett. Aztán elkezdtünk dolgozni az Afganisztánon és Pakisztánon keresztül vezető gázvezeték kiépítésén.

Törtük magunkat, még magukat is meghívtuk, hogy vegyenek részt benne. Önök akkor 30%-ot tartalékoltak. Beleegyeztünk. Aztán húzták-halogatták, végül kiugrottak belőle, úgy döntöttek, mégsem vesznek részt benne. Folytattunk tárgyalásokat Ukrajnával is. Sokáig

csak huzavona volt. Önök nem állapítottak meg tranzitárat, kerülőutat járattak be velünk. Ennek eredményeként ez a variációnk Nem sikerülhetett. Ukrajnáról kiderült, hogy fizetésképtelen. Mára áruval úgy-ahogy fizet, pénzzel sehogysem…

Vjahirev készen állt arra is, hogy megalázkodjon, mert tudta, hogy Nyijazov néhány hónap múlva fel akarja újítani a Kaszpitengeren keresztül vezető gázvezeték sorsáról szóló tárgyalásokat.

2000 januárjában Ashabadba kellett érkeznie Azerbajdzsán, Grúzia, Törökország, valamint a PSG és a Shell képviselőinek. Vjahirevnek a helyzet azt súgta, hogy meg kell vennie Nyijazovtól maradéktalanul az összes gázt. Kívánatos lenne az Itera révén. De Türkmenbasi csak 20 milliárd köbméterbe egyezett bele abból a 60 milliárdból, amelyet évente kitermeltek.

– Maga egy farkas. Egy vérszomjas farkas… – sziszegte Türkmenbasi a tárgyalások végén.

– Tisztán emberi indíttatásból jöttem ide. Esküszöm. Anyámra, apámra esküszöm – pislogott Vjahirev. És nem hiába. Ellenfele megalázkodásától Nyijazov megittasult. Újra visszautasította a Kaszpi-tenger medrében kiépítendő gázvezetéket. Tízévnyi megalázkodás után rájött, hogy mindenkinek szüksége van rá.

Türkmenbasi 2000. február 19-én ünnepelte a 60. születésnapját.

Ez a nap Türkméniában már régóta nemzeti ünnep volt. És Nyijazov természetesen meghívta régi barátját, a „vérszomjas farkast”, Rem Vjahirevet is. A Gazprom vezetőjét egyenesen a repülőgép lépcsőjéről egy textilkombinát megnyitójára vitték. Nyijazov olt várta Vjahirevet, és üdvözlés helyett a következőt mondta neki: – Kérj bocsánatot ismét az egész néptől amiatt, hogy egy évvel ezelőtt sértegettél bennünket, és azt mondtad az országunkról: „Az ügyfelünk még nyilván nem érett meg rá”.

A tévékamerák természetesen be voltak kapcsolva. Ilyen dèja vure Vjahirev láthatóan nem számított. Összehúzta a szemét, kezét a mellére szorította, és egyenesen a kamerába mondta: – Bocsáss meg, nép!

Nyijazov elégedett volt, és elvitte Vjahirevet, hogy megünnepeljék a születésnapját. Egy héttel azelőtt figyelmeztette a kormánytagokat, hogy csak szerény ünnepséget szabad rendezniük. Éppen ezért az Ashabad központjában lógó portréit gyorsan népi díszítésű szőnyegekkel takarták el. Az elnök aranyszobrait persze nem távolították el.

Megkezdődött a díszünnepség. A téren néhány száz ahaitek lovon ülő lovas vágtatott keresztül: mindegyik ló több millió dollárt ért. Nyijazov csak állt, és figyelte Vjahirev reakcióját. Tudta, hogy a Gazprom vezetőjének problémái vannak, és hogy hamarosan mennie kell a Gazpromtól. Minden türkmének lelki szövétneke, az első és örökös elnök, Türkmenisztán legfelsőbb katonai parancsnoka, a hadseregtábornok, a Nagy Szaparmurat Turkmenbasi viszont megmarad örökre. És azt mondta Vjahirevnek, hogy az elkövetkezendő harminc évben 50 milliárd köbméter gázt fog leszállítani évente a Gazpromnak. És való igaz, Vjahirevnek mint a Gazprom teljhatalmú urának ez volt az utolsó látogatása Türkméniában. Néhány héttel Nyijazov 60. születésnapja után Oroszország elnökévé Vlagyimir Putyint választották.

Gázért embereket Putyin az állam elnökeként első külföldi látogatását a FÁK gázexportőr országaiba, Üzbegisztánba és Türkméniába tette.

Taskentben minden simán ment. Türkmenbasi azonban az új, gázt addig még nem szagolt orosz elnököt sajátságosan fogadta.

Kezdetnek Nyijazov a legkülönfélébb módokon hangsúlyozni akarta Putyin fiatalságát és tapasztalatlanságát.

– Ne törődjenek vele, hogy így beszélt. Egyszerűen csak izgul…

– így kommentálta Nyijazov Putyin beszédét, amely előtt az orosz elnök elnézést kért, amiért nem készített előre beszédet. Végezetül Türkmenbasi magyarázni kezdte Putyinnak, hogy Oroszország

sokkal többel tartozik Türkméniának, mint Türkménia Oroszországnak, Putyin akkorra már kidolgozta annak tervét, miként tisztogatja meg a Gazpromot a korábbi vezetőitől, ezért is akart Nyijazovval megismerkedni, amilyen gyorsan csak lehetett. A Gazprommal folytatandó munkához pontosan tudnia kellett, kire támaszkodik és min keres annyit a gázmonopólium menedzsmentje.

Az első találkozása Nyijazovval azonban Putyint elképesztette.

Nem túlságosan értette, hogyan lehet üzleti kapcsolatban állni egy ilyen emberrel, és nem akarta megismételni Vjahirev trükkjeit sem.

Oroszország és Türkménia elnökei azonban hamarosan újra találkoztak a FÁK egyik nagy csúcstalálkozóján. Ez a találkozó megmutatta Putyinnak, hogyan kell viselkednie. Először látta meg Nyijazovot Azerbajdzsán elnöke, Gejdar Alijev mellett.

Alijev, amikor észrevett a türkmén elnök kezén egy masszív arany órát, amely brilliánsok százaival volt kirakva, váratlanul azt mondta Nyijazovnak: – Milyen szép órád van, Szapar Atajevics! Nem akarod látatlanban elcserélni az enyémmel?

Alijev zakójának hosszú ujja természetesen eltakarta az óráját.

Nyijazov ösztönösen az órájához kapott, mintegy védve Alijev rabló szándékától, és ostobán elvigyorodott. Aztán persze felfogta, hogy az azerbajdzsán elnök csak tréfált vele, és kiabálni kezdte, hogy hajlandó elcserélni az órát. De már késő volt: Alijev undorodva összeráncolta a homlokát, legyintett, a többi elnök pedig gúnyosan mosolygott.

Putyinnak nagyon tetszett a jelenet. Alijev, mint a KGB veteránja, a „szervek” élő legendája valódi lelkesedést váltott ki belőle.

Miután megfigyelte, hogyan viselkedik Alijev a kollégáival, Putyin rájött, hogy még Nyijazovval is lehet üzleti kapcsolatban állni. Sőt mi több, még azt is látta, hogy nem lesz túl nehéz kézben tartani ezt a komplexusokkal teli diktátort. Szüksége volt Nyijazovra az Itera kiszorításához az orosz-türkmén-ukrán kereskedelemből.

Hogy Oroszország egyre nagyobb figyelmet szentel Ashabadnak és egyre több gázt igyekszik megvenni tőlük, Kijevben

is észrevették. És megpróbáltak nem lemaradni. Néhány hónappal Putyin ashabadi látogatása után megérkezett Türkméniába az ukrán kormány miniszterelnök-helyettese, Julia Tyimosenko is, aki az energetikai ügyekért felelt. A reptérről nem Nyijazovhoz vezetett az első útja, hanem az ukrán nagykövetségre. A hivatalos verzió szerint azért, hogy megkapja az utolsó utasításokat Kijevből. Valójában azonban azért, hogy átöltözhessen és kikenje-kifenje magát. A számítása bevált.

– Egy ilyen törékeny nő, és közben ilyen nehéz feladatot lát el – olvadozott mosolyogva Türkmenbasi, amint ukrán vendégét meglátta. Tyimosenkónak elegendő volt két óra ahhoz, hogy ne csak elfogadtassa Nyijazovval az adósság megfizetésének általa javasolt módját, hanem még új gázszállításokról is megállapodjon vele, Nyijazov azonnal megígérte, hogy leszállítja Ukrajnának a soron következő 20 milliárd köbméter gázt, a kolosszális nagyságrendű fizetési hátralék ellenére.

A felé irányuló általános figyelem elbódította Türkmenbasit. Államelnökök és miniszterelnökök tolongtak körülötte azért, hogy beszélhessenek vele. Fogadták Európában és Amerikában, széles mosollyal üdvözölte Bill Clinton és Jacques Chirac. És Nyijazov persze elűzte magától azt a gyanút, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán nem ő tetszik, nem a kékes-feketére festett haja, nem a hatalmas pecsétgyűrűi, nem a hosszú erkölcsi prédikációi: ezek az emberek átnéznek rajta, és csak a földgázt látják benne. Türkmenbasi Ruhnamáját, a türkmén nép erkölcsi kódexét lefordították minden jelentős világnyelvre, sőt, még zulura is, hogy mindenütt megtudhassák: a kereket a türkmének találták fel, a türkmén államot Allah fejlettnek teremtette, és hogy Nyijazov apját, Atamuratot, mint valami Krisztust, elárulták a kommunisták. És ezt a könyvet kiadták mindenütt a világon, még olyan országokban is, ahová Türkmenbasi földgáza el sem jutott.

A gázból szerzett pénz végül lehetővé tette Türkmenbasinak, hogy senkitől se függjön, még a saját környezetétől sem. Türkméniában óriási kampány indult, hogy az állami hivatalnokokat hazafiasság szempontjából átvilágítsák. Három kritériumot állítottak fel: az erkölcsiséget, a türk nyelv ismeretét és a család összes tagjának, beleértve a már elhunytakat is, a türkmén állam iránti elkötelezett-

ségét. Az első áldozatok egyike a türkmén külügyminiszter, Borisz Sihmuradov volt, aki nem beszélte a türk nyelvet. Ő volt egyébként a türkmén semlegesség koncepciójának kidolgozója. A tisztogatás során elveszítette posztját, de börtönbe nem került, mert gyorsan átszökött Oroszországba.

Magától értetődik, hogy Nyijazov uralkodásának éveiben Türkméniában semmiféle ellenzék nem létezhetett. Aki tudta, már elhagyta közülük az országot. Aki nem tudta, börtönben ült. De Nyijazov még a szabadon maradt, lojális csinovnyikok közül sem hízott mindenkiben. 2002. november 25-én a türkmén tévé bejelentette, hogy egy terrorista csoport merényletet kísérelt meg Türkmenbasi ellen: egy KAMAZ elzárta az utat, amelyen az elnök konvoja haladt, és néhány terrorista géppisztollyal lőni kezdte az elnök páncélozott autóját. Az esemény nagyon is megfelelt az idő szellemének: nem sokkal e „merénylet” előtt zajlott le a szeptember 11-i terrortámadás, és kezdődött meg az amerikaiak hadjárata Afganisztánban a tálibok ellen. A türkmén határtól nem messze még folytak a harcok.

Türkmenbasi azonban terroristákként nem az iszlamistákat jelölte meg, hanem egykori beosztottjait. A volt külügyminisztert, Borisz Sihmuradovot és még néhány, az országból elszökött más hivatalnokot. Hogy a türkmén hatalom megértést váltson ki Oroszországból, bejelentette, hogy az elnök merénylői közül négyen csecsenek voltak. Ashabad azt a javaslatot tette, hogy kiadja őket Oroszországnak, de ragaszkodott hozzá, hogy Sihmuradovot viszont Türkméniában állíthassák bíróság elé.

Moszkvának a volt türkmén külügyminisztert kiadni nem állt módjában, tekintve, hogy annak orosz útlevele volt. A türkmén hatalom azonban más irányból közelített.

Sihmuradov Türkméniában maradt rokonait letartóztatták és kínozni kezdték.

2002. december 25-én Sihmuradov önként visszatért Ashabadba, miután a Nyijazov ellen elkövetett merényletet a hatóságok által megrendezett színjáték”-nak nevezte, amely „az ellenzékkel való leszámolást szolgálja”, majd ígéretet tett rá, hogy „a demokratikus ellenzékkel szembeni fellépést Nyijazov népellenes rezsimjével szembeni fellépéssé” fogja változtatni. A volt külügyminiszter, mielőtt Türkméniába visszament volna, sejtette, hogy speciális

szereket fognak neki beadni, és felhívta eszmetársai figyelmét, hogy semmit se higgyenek el abból, amit majd a kihallgatások után mondani fog.

Borisz Sihmuradov letartóztatása után néhány nappal a türkmén tévé bemutatott egy felvételt, rajta a volt külügyminiszter őszinte vallomásával. A betegnek és benyugtatózottnak látszó exminiszter a következőket mondta: „Az ellenzék egy bűnszervezet, egy marfia, nincs közöttünk egyetlen normális ember sem, mindannyian söpredékek vagyunk. Túlságosan későn értettem meg, hogy Szaparmurat Türkmenbasi az égiek ajándéka Türkmenisztán népe számára. Mi pedig aljas emberek bűnszövetkezete, a Haza elárulni vagyunk, pénzért bármely bűntettre kaphatók, mocskos gazemberek, akik bűncselekményeik elkövetéséhez politikai igazolást kerestek, és magukat a demokrácia és az igazságosság harcosainak kiáltották ki. Oroszországban élve narkotikumokat szedtünk, és bódult állapotunkban bérenceket fogadtunk fel a terrorcselekmény elkövetésére. A feladatunk az volt, hogy destabilizáljuk a helyzetet Türkméniában, aláássuk az alkotmányos rendet, és merényletet hajtsunk végre az elnök ellen.”

Az elnök elvbarátai halálbüntetést követeltek a terroristákra, Türkmenbasi azonban más véleményen volt: „Ezeknek az embereknek kevés a halál, inkább üljenek egész életükben börtönben, és hadd szenvedjenek attól, hogy látják, miként virágzik fel Türkménia, A halálbüntetés eltörlését pedig Türkmenisztán nem függesztheti fel, mert mi civilizált állam vagyunk”. És Türkmenbasinak volt még egy következtetése, amelyet be is jelentett: országának azonnal meg kell kezdenie a harcot a külső fenyegetettséggel szemben, amennyiben a merénylet szervezésével vádoltak valamennyien „kettős, türkmén-orosz állampolgársággal rendelkeznek”, az elnök konvojának közvetlen támadói között pedig tizenhat külföldi személy volt..

Türkménia már ezt megelőzően is teljes elszigeteltségben élt.

Nyijazov még 1999-ben kilépett abból az egyezményből, amely a FÁK országai között vízummentességet állapított meg. Saját állampolgárai számára kiutazási vízumot vezetett be: alattvalói az ő beleegyezése nélkül nem hagyhatták el az országot. Az egyetlen kellemetlenséget ebben az a kettős állampolgárságról szóló egyez-

mény jelentette, amelyet még Borisz Jelcinnel írt alá 1993-ban.

Minden kegyvesztett alattvalója, kihasználva, hogy orosz útlevele is van, Oroszországba menekült. És Nyijazov azt követelte Oroszországtól, hogy töröljék el ezt az egyezményt. Cserébe forradalmi jelentőségű gázegyezményt kínált a Gazpromnak.

Türkmenbasi 2003 áprilisában, a nevezetes merénylet után fél évvel érkezett meg Moszkvába. Vlagyimir Putyinnal 2028-ig érvényes gázadásvételi szerződést, ugyanerre az időszakra gázipari együttműködési megállapodást, valamint nemzetközi terrorellenes együttműködési egyezményt írt alá. E sorsdöntő dokumentumok között szinte elveszett a kettős állampolgárság eltörléséről szóló megállapodásuk.

– Aki akart, az már úgyis átjött Türkméniából Oroszországba – jelentette be lakonikusan az orosz elnök.

Türkmenbasi, amint visszatért Ashabadba, kiadott egy rendeletet, mely szerint az a százezer ember, aki rendelkezett türkmén és orosz útlevéllel is, két hónap alatt köteles volt eldönteni, melyik állampolgárságot választja. Akik az oroszt választották, azonnal el kellett hagyják az országot. Azok azonban, akik nem fértek bele a két hónapba, automatikusan türkmén állampolgárok lettek.

Az orosz Állami Duma csak néhány hónap elteltével figyelt fel a problémára: meghallgatások folytak az „emberi jogok betartása Türkmenisztánban” témakörben. A képviselők elítélték Türkmenbasi politikáját és a kettős állampolgárság eltörléséről szóló határozatot. A határidő azonban, amelyet a kettős állampolgársággal rendelkezők számára Nyijazov kiszabott, ekkorra már letelt.

– Politikai szempontból alájátszottunk neki. Eltörölte a kettős állampolgárságot. És mi ezt megkajáltuk – ismeri be a Gazprom volt alelnöke, Alekszandr Rjazanov. – Szinte teljesen eltörölte az országában az orosz nyelvet. Nekünk viszont hosszú távra szóló szerződést kellett vele kötnünk, és belementünk.

A gázkazán Putyin irányítása alatt a Gazprom Közép-Ázsia-politikája radikálisan megváltozott. Vjahirev és Csernomirgyin még nyugodtan mondhatták, Oroszország jól megvan a türkmén gáz nélkül is, és nyugodtan várhatták, hogy a „türkmének majd maguk fognak térden csúszva jönni”. Számukra a Gazprom üzlet – a saját üzletük – volt, Türkménia pedig konkurencia, amelyet le kellett nyomni. A Putyin-érában a Gazprom számára Közép-Ázsia olyan erőd lett, amelyet a saját ellenőrzése alá kellett vonni.

Türkmenbasin kívül aktívabban kezdett együttműködni a Gazprom a többi szomszédos állam vezetőjével is. A régióban a második legjelentősebb gázlelőhellyel Üzbegisztán rendelkezik. Üzbegisztán szomszédos Türkméniával, nem kevésbé tekintélyelvű, de valamivel nyitottabb ország. A dolgok azonban sokáig nem álltak össze vele. A megegyezésre meglehetősen váratlanul, 2005 nyarán került sor.

Abban az évben minden FÁK-állam a „virágos forradalmak” lázában égett. A forradalmak, úgy tetszett, egészen közel kerültek Közép-Ázsia határaihoz is. 2005 májusában forradalom tört ki Kirgíziában. Egy népfelkeléssel kezdődött a Fergana-völgyben, az ország déli részén fekvő Osszkaja körzetben.

A kirgíz forradalmat követően zavargások kezdődtek a Fergana-völgy azon részében is, amely már Üzbegisztán területén található. Az országnak ezt a részét hegyvonulat választja el a többi területétől, a Taskent és a Fergana-völgy nagyvárosai – Fergana, Namangan, Andizsan – közötti közlekedés gyakran nehézségekbe ütközik, Iszlam Karimov elnök nagyon is jól tudta, hogyha az ország nyugati részében a kirgizhez hasonló felkelés kezdődik, azt leverni nem lesz elég ereje, és a Fergana-völgy minimum elszakad Üzbegisztántól. Ezért a megelőzés mellett döntött.

Augusztus 13-án bizonyos felfegyverzett emberek betörtek Andizsan város börtönébe, ahol az ítélethozatalig fogva tartottak néhány helyi üzletembert. A városi hatóság úgy próbálta meg elszedni a vagyonukat, hogy titkos iszlamista társaság szervezésével vádolta meg őket. A börtönbe betörő emberek lefegyverezték az

őrséget, kinyitották a cellákat, a fogva tartottak között fegyvert osztottak ki (mint később kiderült, vaktölténnyel), majd eltűntek.

A megzavarodott üzletemberek kimentek a térre. Reggelre a városban spontán tüntetés tört ki. A városi hivatalnokok nagy része vagy elrejtőzött, vagy elmenekült, néhányukat pedig a felkelők túszul ejtettek arra az esetre, ha a hatóságok elkezdenék szétzavarni a tüntetést. A főtéren egész nap szónoklatok hangzottak el: a város lakói egymás után léptek fel Babur, a népi hős emlékművének talapzatára, és kezdtek el beszélni: elátkozták Karimov elnököt, és a kirgizhez hasonló forradalmat sürgettek.

A börtön elfoglalásával kezdődött, Andizsánban zajló titokzatos felkelés híre egy nap alatt bejárta a világot. Iszlam Karimov pedig este hadsereget vezényelt ki a terrorista felkelés leverésére. PSZH-k jelentek meg a főtéren, és lőni kezdték a tömeget. A város lakói fejvesztetten menekülni kezdtek – oda, ahol véleményük szerint a szabadság várt rájuk, a szomszédos Kirgíziába. A határ felé vezető országútra azonban szintén PSZH-kat állítottak, amelyek lőni kezdték a menekülők tömegét. És az andizsániak a holttesteken keresztül tovább rohantak. Az első kelepcét második, harmadik követte. Néhány száz embert legyilkoltak még a városban, néhány százat az úton. A menekvést jelentő Kirgíziáig 526-an jutottak el.

Másnap egész nap gyalog végigjártuk Andizsant. A környező körzetekből odavezényelt katonák minden száz méteren megállították és ellenőrizték a járműveket. Minden városi taxi hullákat szállított. Lábunk alatt nagy kaliberű lőszerhüvelyek csilingeltek. Az útszéli árkokban hullák hevertek. Elmentünk az ismerőseinkhez, hogy megtudjuk, ki maradt életben. Iszlam Karimov elnök a néphez szólt a tévében. Miután elmondta, hogy mindenki, akit lelőttek, terrorista volt, az újságírók pedig, akik több száz ártatlan áldozatról tudósítottak, a terroristák cinkosai, Üzbegisztán elnöke ekképpen filozofált: – Ha a kazán egyre forr, nem szabad légmentesen lezárni a tetejét. Mert a felgyülemlő gáz szétrobbantja a kazánt. A gázt szép lassan kell kiereszteni.

A házakban, ahová betértünk, az emberek nézték a tévében az elnököt. Az imént temették el hozzátartozóikat: a városban egész nap

temetés folyt. Az emberek közönyösen hallgatták az elnököt. Aztán valaki, mintha álmából ébredt volna, felkiáltott: „Hazugság!

Hazugság!”. Ám amikor Karimov a gázkazánról kezdett elmélkedni, az emberek morajlani kezdtek: – Miről beszél? Mit akar ez jelenteni? Ha Üzbegisztánról példálózik, akkor nálunk ez a kazántető nem egyszerűen csak csukva van.

Le van hegesztve!

Aztán azonnal kiindultak, hogy megnézzék, jól be van-e csukva az ajtó.

Az andizsáni felkelés leverése után egy üzbegisztáni forradalom lehetőségére már senki sem gondolt. Iszlam Karimov rezsimje egy óra alatt nemkívánatossá vált. Ennek ellenére egy hónap múlva Iszlam Karimov és Vlagyimir Putyin uniós szerződést írt alá.

Andizsan visszhangjai elérték Türkméniát is. 2005 nyarán a független közép-ázsiai website-ok olyan lázongásokról írtak, amelyek Mariban, az ország déli részén található legnagyobb városban kezdődtek el. A híradások meglehetősen szűkösek voltak. Üzbegisztántól eltérően Türkméniában nincsenek külföldi újságírók, ezért arról, hogy mi is történt Mariban, nem tudott senki beszámolni. Csak annyi vált ismeretessé, hogy néhány hónapig nem lehetett bejutni a városba, és még a telefonkapcsolattól is elvágták.

Az Andizsanban és Mariban lezajlott különös események csak megerősítették Oroszország és Üzbegisztán, valamint Oroszország és Türkménia gázalapú barátságát. Az üzbég elnök megígérte a Gazpromnak, hogy hozzáférést fog biztosítani országa legnagyobb gázlelőhelyeihez. Türkmenbasi hírtelen szintén nagyon kezessé vált, mint soha azelőtt. A Gazprom új menedzserei meg voltak győződve, hogy ebben a helyzetben a közép-ázsiai diktátoroknak nem lesz mit mást tenniük, és örülni fognak bármilyen szerződésnek, amit a gázmonopólium kínál nekik.

– Andizsan után Üzbegisztánnal természetesen sokkal egyszerűbb lett a dolog – meséli a Gazprom volt elnökhelyettese, Alekszandr Rjazanov. – Az üzbégek felfogták, hogy nincs mit tenniük, mindenbe bele kell egyezniük. És szóban természetesen mindenbe bele is egyeztek. Amikor azonban tettekre került a sor, elkezdődött a bürokratikus huzavona.

A lelőhelyek feltárásához különben a Gazpromot nem engedték hozzáférni. A Gazprom beleinvesztált vagy 300 milliárd dollárt, a termék elosztásáról szóló egyezmény pedig a mai napig nincs aláírva – hőbörög Rjazanov. És valóban, sem Nyijazov, sem Karimov nem érezte magát sarokba szorítva. Érezték a gáz erejét, amely előtörve a földből, azt susogta nekik, hogy hatalmasok. Pontosan ugyanezt ismételgették nekik nap mint nap az állami tévéadók bemondói is. És ha a Gazprom azt gondolta, hogy a közép-ázsiai diktátorok teljes egészében tőle függenek, akkor ők éppen ellenkezőleg, meg voltak győződve, hogy a Gazprom függ tőlük teljes egészében. Ezek a tapasztalt apparatcsikok nem tudták nem észrevenni, milyen érdeklődést váltott ki a náluk található gáz Vlagyimir Putyinból és a Gazprom menedzsereiből. Vjahirev még csak-csak becsaphatta Nyijazovot, amikor azt mondta neki, hogy nincs szüksége a türkmén gázra. De Alekszej Miller már nem tudta átvágni. Nyijazov is, Karimov is rájött, hogy a Gazprom most már azt a feladatot teljesíti, amelyet Putyin pontosan kijelölt a számára: elvenni az összes középázsiai gázt, hogy ne adj isten, nehogy valami kerülő úton Európába vagy esetleg Ukrajnába juthasson. Ráadásul nem akárhogyan, hanem az új közvetítő, a RosUkrEnergo révén elvenni. És a Gazprom valóban el akarta venni maradéktalanul az összes gázt. Türkmenbasi viszont új palotákat, új szobrokat akart, vagyis egyre több és több pénzt. És mindkét fél meg volt győződve, hogy túl tud járni a másik eszén.

– A személyes találkozások alkalmával nagyon szívélyes ember volt. Hiszen költő is volt! – emlékszik vissza a Türkmenbasival folytatott tárgyalásokra a Gazprom volt elnökhelyettese, Alekszandr Rjazanov. – Mindig vittünk neki ajándékot. Egyszer vettünk neki egy régi könyvet, amelyben megemlékeztek Türkméniáról is. Nagyon megörült neki. Egy másik alkalommal egy gyönyörű aranytárgyat vittünk neki. A gázról azonban tényleg mindent tudott. Keresztülkasul ismerte a témát. Mindig felfigyeltem rá, hogy rettentően meleg van a dolgozószobájában. Mi mindig öltönyben ültünk nála, ő viszont egy szál rövid ujjú ingben. Lehet, hogy direkt csinálta, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat.

Rjazanov elmondása szerint nem volt nehéz Türkmenbasit lebeszélni arról az ötletéről, hogy gázvezetéket építsen ki Európába a Kaszpi-tenger medrén keresztül: a Gazprom emberei hatalmas költségekkel ijesztgették, Nyijazov pedig költeni erre nem akart. Ő egyszerűen csak egyre több pénzt akart kapni. Ezért panaszkodni kezdett: – Maguk 250 dollárért adnak el Európában ezer köbméter gázt.

De osztozni nem akarnak, nekem csak kopejkákat fizetnek.

– De hát Szapar Atajevics, maga is tudja, milyen nálunk a tranzit, meg hogy Ukrajna mennyi gázt ellop. Óriási veszteségeink vannak.

– Na, rendben, mi, türkmének büszkék vagyunk. Nem akarunk mi a más zsebében kotorászni. Meg Európába se akarjuk a lábunkat betenni. A gázt a határon adjuk el maguknak. Annyi gáz lesz, amennyit csak akarnak.

A Gazprom az összeset akarta, és aláírt Türkmenbasival egy olyan 25 évre szóló vételi szerződést, amelyben igaz, csak hozzávetőlegesen, de meg volt jelölve a leszállítandó gáz mennyisége. Nyijazov azt ígérte, hogy 2007-ben 60-70 milliárd köbmétert ad, 2008-ban 63-73 milliárdot, 2009-től pedig 70-80 milliárdot. A Gazpromnál tudták, hogy a Közép-Ázsia-Központ gázvezeték a maga rossz állapotában Üzbegisztán területén nem képes 50 milliárd köbméternél nagyobb mennyiség áteresztésére. A szakemberek azt mondták, hogy Türkméniában visszaesik a kitermelés, és Nyijazovnak nem lesz annyi gáza, amennyit ígér. A Gazprom mégis aláírta a szerződést. A Gazpromnál magánál is visszaesett a kitermelés, Putyin viszont azt követelte, hogy legyen minél több gáz.

Volt még egy olyan probléma is, hogy Nyijazov nem akart előre megegyezni az árról.

– Miféle árképlet? Mi, türkmének, nem szeretjük a képleteket.

Majd menet közben megegyezünk.

Az elmúlt évek Gazprom-Ukrajna gázháborúja szabaddá tették a kezét. Kezdetben 44 dollárért adta a gázt. Aztán 65 dollárt kért.

Aztán 80 dollárt. Aztán 100 dollárt. Hogy a Gazprom érveit lesze-

relje, elkezdte egyidejűleg többeknek is eladni a gázt: egy és ugyanazt a gázmennyiséget Türkmenbasi eladta a Gazpromnak is, Ukrajnának is, Kínának is, és mindeközben azt ígérte Iránnak, hogy növeli az oda szállítandó gáz mennyiségét is.

Nyijazovot figyelve régi ellenségei, Iszlam Karimov és Nurszultan Nazarbajev sem akartak lemaradni. Üzbegisztán és Kazahsztán szintén felemelte 44-50 dollárról 100 dollárra ezer köbméter gáz árát.

Alekszandr Rjazanov úgy emlékszik, hogy a Gazprom tárgyalói azt mondták Nyijazovnak: – Szapar Atajevics, maga bölcs ember, megérti, hogy ha valóban meg akarjuk magától venni azt a gázmennyiséget, amelyről megállapodtunk, ahhoz rendbe kell hozni a gázvezetéket, rá kell költeni vagy másfél milliárdot. Vagy új vezetéket kell lefektetni, vagy a régit rendbe hozni. Addig azonban nem tudunk kidobni másfél milliárdot, amíg nem tudjuk, milyen készletei vannak. Lehetne, hogy független szakértőkkel felmérjük a lelőhelyeit?

Türkmenbasi sokáig ellenállt.

– Van elegendő gázunk mindenki számára – mondta.

Aztán hogy megszabaduljon a Gazpromtól, felfogadta a DeGloyer & MacNaughton és a Gaffney, Cline & Associates társaságokat, amelyek felmérték Türkménia gázkészleteit. A kutatási eredményeket azonban titkosította. Rjazanov elmondása szerint csak egyszer, az Alekszej Millerrel folytatott négyszemközti tárgyaláson mutatta meg Türkmenbasi a mérési eredményeket. Megmutatta, és ennyi: még a kezébe se adta Millernek.

Amikor Miller kijött Türkmenbasitól, bevallotta, hogy a független szakértői vélemény szerint Türkmenbasinak valóban nincs elegendő gáza. Teljesíteni az ígéreteit, a szóbelieket és az írásbelieket egyaránt, semmiképpen sem tudja. A Gazprom azonban nem akarta e hazugságon rajtakapni Nyijazovot. Minden eshetőségre számítva, nem.

Nyijazov pedig minden eshetőségre számítva hamarosan bejelentette, hogy Türkméniában új lelőhelyet tártak fel, Juzsnij Iolotanyt. És ott, Nyijazov szerint, 7 trillió köbméter gáz található. A Gazpromnál persze nem hittek neki. De nem kezdték el széttépni a

szerződéseket. Mert nagyon meg szerették volna venni az összes gázt. Amennyi csak volt.

– Elsősorban is Oroszországot látjuk el gázzal – mondogatta Türkmenbasi. – Ne gondolják, hogy Türkménia el akar menni valahová máshová a gázzal. Nem készülünk rá, hogy újra elővegyük a Kaszpi-tengeri gázvezeték projektjét. És a Gazprom számára ezek a szavak kedvesebbek voltak a gáznál is.

Aztán hirtelen minden összeomlott.

Türkmenbasi meghalt. Kiderült, hogy ő is ember, és nem bírta a szíve. Nyilván a gáznyomás robbantotta szét, azé a gázé, amelyet a Gazpromnak ígért. Vagy az a pénzáramlás, amelyet már előre érzett.

Vagy a paloták pompázatossága, amelyeket még meg akart építtetni.

Vagy az aranyszobrok csillogása, amelyeket még emeltetni akart magának. Vagy talán azok az ellenségei, akiket még agyon akart lövetni.

Nyijazov utóda Gurbanguli Berdimuhammedov lett, Nyijazov egykori orvosa, egykori egészségügyi minisztere és temetési ceremóniájának egykori szervezője. Ő állapította meg azt is, hogy Türkmenbasi szívszélhűdésben halt meg. Mint megbízott elnöknek, első bejelentése az volt, hogy megígérte, teljesíteni fogja mindazokat a gázszerződéseket, amelyeket elődje aláírt.

2007 nyarán Krasznovodszk városában, amelyet közben természetesen Türkmenbasinak neveztek el, Türkménia új elnöke vendégeket fogadott: Vlagyimir Putyint és Nurszultan Nazarbajevet.

Meghívták Iszlam Karimovot is, ő azonban valami miatt nem ment el. A három elnök megállapodást írt alá egy új gázvezeték építéséről, amely Türkméniából indul el, és a Kaszpi-tenger mentén, Kazahsztánon keresztül Oroszországba vezet.

A megállapodás aláírását követően Türkménia új elnökére rászabadították az újságírókat. Ők pedig arról kérdezték Berdimuhammedovot, eláll-e a Kaszpi-tenger medrében kiépítendő, majd Azerbajdzsánon és Törökországon keresztül Európába vezető gázvezeték projektjétől. Attól, amelyet Türkmenbasi (nem a város, hanem az ember) nem akart megépíteni, mert félt Gejdar Alijevtől,

mert sokba kerül és mert a Gazprom mindenképpen le akarta róla beszélni.

– Az egész világban diverzifikáció figyelhető meg. Lehet, hogy mi is újra fogjuk gondolni ezt a projektet.

– Vagyis nem érdemes még leírni? – szörnyülködött el az egyik orosz újságíró.

– Nem érdemes – ismételte meg a türkmén elnök.

A mellette álló Putyin hirtelen elnevette magát. Úgy nézett ki, hogy nem sikerül a Gazpromnak az összes közép-ázsiai gázt megvennie.

– És a készletük elég lesz? – faggatták tovább az elnököt az újságírók.

– Elég – mosolyodott el Berdimuhammedov.

Orvos lévén, Berdimuhammedov – Nyijazovval ellentétben – valószínűleg felismerte halandóságát, és úgy értette mindezt, hogy az ő életében legalábbis elég lesz a gáz. Hogy ő, Berdimuhammedov elnök hamarabb fog szívszélhűdésben meghalni, mintsem számtalan partnere – Irán, Törökország, Azerbajdzsán, Oroszország, Ukrajna, Németország – becsapottnak érezhetné magát.

Tizedik fejezet NYUGATI HADJÁRAT

Gázhuszárok 2005. december 9-én a Vologdai körzet Babajevo falujában ünnep volt. Pontosabban a helyi lakosok számára ez inkább iszonyatot jelentett, ünnepet csak a Babajevóba érkezett magas rangú vendégek ültek. Ezen a napon itt hegesztették össze annak a Grjazovec-Viborg gázvezetéknek első szakaszát, amely a későbbiekben az Északi Áramlat gázvezeték első szakasza lenne, és ezen a vezetéken megy majd minden tranzitországot megkerülve Oroszországból Németországba a gáz.

Az orosz állami tévécsatornák tudósítói már egy héttel az ünnepség előtt megérkeztek Babajevóba, már volt alkalmuk felvenni a szükséges vágóképeket, háttérben a gázcsövekkel, és jutott idejük arra is, hogy a kamerába mondják emelkedett hangvételű kommentárjaikat. Az említett napon kivitték a vezetékhez a Gazprom vezetőjét, Alekszej Millert, Oroszország miniszterelnökét, Mihail Fradkovot, Németország gazdasági miniszterét, Michael Glost, valamint az E.ON és a BASF vezetőit. Hogy a magas rangú vendégeknek le ne fagyjon a fülük a harmincfokos hidegben, hatalmas szőrmesapkákat adtak rájuk. Elkezdődött a bemutató hegesztés.

Mindannyian felsorakoztak. Alekszej Miller pedig felemelte a kezét, és kiadta az utasítást: „Gyerünk!”.

– A hegesztőpisztoly fellángolt, de azonnal ki is aludt – emlékszik vissza Szergej Belov, annak a hegesztő-összeszerelő trösztnek az igazgatóhelyettese, amelyik a bemutató hegesztést végezte.

– És nem működött harminchét másodpercig, amíg be nem üzemeltek egy másikat. Erre a harminchét másodpercre még a szívverésem is elállt. Aztán a csövet persze összehegesztették.

Mihail Fradkov, Alekszej Miller és a többi vendég otthagyták kézjegyüket a csövön, aztán a társaság bevonult a melegedő sátorba, ahol már meg volt terítve: ittak a projekt sikerére.

Az újságírók azonban nem törődtek most az ivászattal.

Ugyanezen a napon a direkt ezért odavitt újságírókat Alekszej Millerhez vezették, aki fontos bejelentést tett előttük: annak a részvénytársaságnak tanácsát, amely Németországban a vezetéket építeni fogja. Németország egykori kancellárja, Gerhard Schröder fogja vezetni. A tudósítók rohantak, hogy átdolgozzák a korábban felvett anyagot.

Még magát Millert is váratlanul érte Schröder kinevezése; Putyin csak néhány perccel a sajtókonferencia előtt hívta fel telefonon, hogy közölje vele ezt a hírt – mesélte a Gazprom egyik vezetője.

Másnap, amikor a vendégek már elmentek, az első elemet, amelyet az előző napon hegesztettek, eltávolították, és folytatták a valódi munkát. Az építők szerencséjére az a tél nagyon hideg volt. A Vologdai és a Leningrádi körzetek, amelyeken a gázvezetéknek keresztül kell haladnia, tiszta mocsár. A nehéz gépekkel csak akkor tudnak az építkezés színhelyére felvonulni, ha a mocsár befagy, – Melegebb évszakokban néhány rétegnyi fával alá kell ágyazni.

Különben egy lépés jobbra vagy balra, és vége, máris a mocsárban találod magad – mutatja Szergej Belov. – Már harminc éve dolgozom, de ilyen bonyolult szakasszal még nem találkoztam. Persze az is igaz, hogy bár ennyi ideje dolgozom, kellemes szakaszt még nem sikerült találnom. Hiszen nálunk mindenütt ez vall: mocsár, aztán megint mocsár, aztán az örök fagy, aztán megint mocsár.

Az ő szakaszán, Grjazovec és Tyihvino között a vezeték építését már befejezték. Most a német TUF cég szakemberei és a hegesztőösszeszerelő tröszt munkatársai közösen végzik a vizes próbát: a vezetékbe vizet vezetnek, nyomás alá helyezik, hogy ellenőrizzék a csövek szilárdságát.

– A tervek szerint különben két év lett volna az építésre. De a párt azt mondta: most kell! A terveket megváltoztatták, és egy év alatt be kell fejeznünk. Mit csináljunk, nekiveselkedtünk, és megcsináltuk egy év alatt.

– A párt a Gazprom lenne?

– Persze, hogy az. Mi más?

Megyünk tovább a gázvezeték mentén. Köröttünk sűrű, áthatolhatatlan erdő: a vékony fenyők olyan szorosan nőnek egymás mellett, hogy úgy tetszik, át sem lehetne közöttük férni. Az útra időnként kiszalad egy-egy nyúl. Kövér barázdabillegetők rebbennek szét lomhán előlünk.

Kiérünk a Kolp folyó partjára.

– Ebből a folyóból nyerjük a vizet a vizes próbához. És a csöveket éppen alatta vezetjük el – magyarázza Belov.

– És hal van még ebben a folyóban? – érdeklődünk.

– Hal? Hiszen azt állandóan fognak itt a srácok. Van itt pénzes pér is, ponty is, harcsa is, dévérkeszeg is… – Belov észrevehetően felvidul. – Sokféle állat él errefelé. Éjszakánként jávorszarvasok járnak ide az építkezésre, riogatják az őreinket. A héten idetévedt egy medve is a bocsaival. Szóval, hozzánk szoktak. Mi itt csak csináljuk a dolgunkat, őket nem bántjuk. A helyi lakosság is hozzánk szokott.

Egyetlen nyár alatt volt három esküvőnk: az embereink összeismerkednek az itteni lányokkal, családot alapítanak.

– Akárcsak a huszárok.

– Pontosan. A gázhuszárok.

Az építőmunkások rendesen a gázvezeték közelében laknak, ideiglenes munkáskolónián, amely vagonokból vagy furcsa, elfektetett hordó alakú házikókból áll. Ilyen kolóniákon laknak a családjukkal, éveken át. A gyerekeket a környező falvak iskoláiba járatják. És amikor az építkezés befejeződik, az egész kolónia átköltözik egy másik helyre, hordóstul, építőmunkásostul, családostul, mindenestül. A gyerekeket kiveszik az iskolából és beadják egy másikba, amely szintén valahol az építés alatt álló vezeték mentén található. A gyerekeket „útvonalkölyköknek” nevezik, sokan közülük így nőnek fel, a vezeték környékén, és ők is majdnem mindannyian a Gazpromhoz mennek aztán dolgozni.

– Én magam is ilyen gyerek vagyok. Apám Nadimban dolgozott. Kilencedikes koromig „hordóban” éltem. Egyik-másik iskolai

barátom 10-15 iskolába is járt. Mit lehet tenni, ilyen a munkánk – meséli Leontyij Vareca. Ő most a Lentranszgaznak dolgozik. És szintén a Grjazovec-Viborg gázvezetéket építi.

Leontyijjal a gázvezeték eljövendő útvonala mentén haladunk.

A Leningrádi körzetben az építkezés még messze áll a befejezéstől.

Leontyij szörnyülködve emlékszik vissza az elmúlt meleg télre, és azt mondja, ha az idén sem lesznek fagyok, a csöveket határidőre lefektetni nem lesz könnyű.

A Leningrádi körzetben a munkásoknak van még egy problémájuk: azok a lövedékek, amelyek nem robbantak fel. Egyre-másra találnak ilyeneket az útvonal mentén. Hatvan évvel ezelőtt elkeseredett harcok folytak itt.

Leningrád blokádja 1942-1944 között zajlott, a városban éhínség volt, az élelmiszert kelet felől, az úgynevezett „élet útján” hozták be.

Most szinte pontosan ennek az útvonalnak mentén építik a gázvezetéket, amelyen a gázt Németországba fogják szállítani.

A szárazföldön a vezeték a Portovaja-öbölig kell érjen, amelynek közelében Viborg található. Szentpétervárig három óra onnan az út, de már megjelennek a Helsinkit jelző táblák is. Viborgtól nem messze már ott a finn határ. Az 1940-ben lezajlott „téli háborúig” a város finn volt, és úgy hívták, hogy Vippori.

Miután Viborgot magunk mögött hagytuk, néhány kilométernyire a határtól befordulunk az erdőbe. Valahol a környéken hamarosan fel fogják építeni Európa legnagyobb kompresszorállomását, és a föld feletti Grjazovec-Viborg gázvezetékből a gáz át fog áradni a föld alatti Északi Áramlatba.

Most még azonban nyoma sincs az építkezésnek. Kanyargunk az erdőben, egyre-másra betérünk egy-egy rendezett kis faluba: a helyi lakosok közül senki sem tudja, hol a Portovaja-öböl, és hogy mit építenek ott. Az erdőben, az út mentén rendre katonai fedezékek és lövészárkok bukkannak fel: talán oroszok, talán finnek, talán németek.

Aztán kijutunk a Finn-öböl partjára.

– Ez az, pontosan ez az. A Portovaja-öböl – véli felismerni Leontyij. – Hát itt fognak mindent felépíteni, innen fog a gáz Európába

menni. Fényképezzenek csak, néhány év múlva ebből a szépségből már úgyse marad semmi. Először majd robbantani kell: a talaj köves, másképp nem lehet majd a görgelékkövet kihordani. Aztán elkezdődhet az építkezés.

Amíg mi beszélgetünk, a Gazprom fotósa festékszóróval előbb a környező görgelékkövekre (amelyeket majd fel kell robbantani), utána pedig a parti homokra akkurátusan ráírja a „Gazprom” szót: csak ezután érzi úgy, hogy a táj megfelelő, és kezd el fényképezni.

A hullámok kicsapnak, aztán visszahúzódnak, úgyhogy elég gyorsan elmossák a homokra írott „Gazprom”-ot.

Gerhard Schröder és a fordítás nehézségei Egy olyan gázvezeték ötletét, amely a Balti-tenger medrében visz Európába, már régóta tárgyalták Oroszországban. Még 1998-ban Rem Vjahirev jelentette ki felelősséggel, hogy egy ilyen projekt gazdaságilag nem igazolható, megvalósítása lehetetlen. De majd’ egy évtized elteltével minden megváltozott. Az Északi Áramlat sorsa 2005 szeptemberében dőlt el végleg.

Szeptember 18-ra Németországban rendkívüli Bundestagválasztásokat írtak ki. A közvélemény-kutatások szerint a szövetségi elnök pártjának, az SPD-nek minimális esélye volt a győzelemre, maga Gerhard Schröder pedig szinte eleve arra volt kárhoztatva, hogy megváljon a posztjától. A választások előtt tíz nappal Berlinbe érkezett az orosz elnök, Vlagyimir Putyin. A látogatás kulcsmozzanata az Észak-Európai Gázvezeték (amelyet néhány hónap múlva majd Északi Áramlatra keresztelnek át) kiépítéséről szóló egyezmény aláírása volt. Az egyezményt a Gazprom, az E.ON és a BASF vezetői írták alá, Vlagyimir Putyin és Gerhard Schröder pedig a politikai támogatást biztosította. Annak ellenére, hogy az aláírást előre egyeztették, minden úgy hatott, mintha nagy sietve készítették volna elő: hogy beleférjen még abba az időbe, amíg Gerhard Schröder mandátuma le nem jár. De kezdetben erre senki sem figyelt. És Schröder tényleg vesztett is hamarosan.

A Balti-tenger medrében kiépítendő gázvezeték óriási hatást gyakorolt az Európai Közösségre. Soha, sem addig, sem azt követően Putyin még nem volt olyan népszerű Európában. Az orosz hatalommal szembeni kritikák azonnal lecsendesedtek. Októberben, amikor az Oroszország-Európai Közösség találkozóra Londonba utazott, mindenütt ovációval fogadták. Az európai vezetők áhítattal hallgatták, amint az orosz elnök az energetikai biztonságról beszélt nekik. És lázasan egyetértettek a javaslataival, hogy mentsék meg Európát a hamarosan bekövetkező gázhiánytól, amely a kontinenst az északi-tengeri készletek kimerülése után fogja fenyegetni.

Egy ponton túl még az akadékoskodó európai újságírók is megenyhültek. A londoni sajtókonferencián egy francia újságíró megkérdezte, nem lesz-e túlságosan erőteljes Európa függése Oroszországtól.

– De hiszen örülniük kellene! Nem is értem, miről beszélünk? – nevetett válaszul az orosz elnök.

Az új projektet csak a balti államok és Lengyelország vezetői bírálták: hiszen a gázvezeték a tervek szerint éppen az ő országaikat kerüli ki. Aleksander Kwaśniewski elnök a megállapodást „PutyinSchröder-paktumnak” nevezte, és ezzel utalt a „Molotov-Ribbentropp-paktumra”: a két nagy szomszéd megint felosztotta egymás között Lengyelországot, anélkül, hogy a beleegyezését kérte volna.

De ezt a kritikát senki se vette komolyan: a bírálat természetes volt, annak figyelembe vételével, hogy az új projekt megvalósulásával ezek az országok jelentős pénzektől esnek el.

Ez az idilli állapot egészen addig a napig tartott, amíg Babajevóban sor nem került a megvalósítandó gázvezeték ünnepélyes hegesztésére. Pontosabban addig a pillanatig, amíg Alekszej Miller be nem jelentette, hogy Gerhard Schrödert nevezték ki a gázvezetéket építő-koordináló North European Gas Pipeline Company (NEGPC) részvénytársaság tulajdonosi bizottságának elnökévé. A társaságot a svájci Zugban jegyezték be, és bejelentették, hogy a tulajdonosok bizottságának az igazgatótanács funkcióját kell betöltenie, tagjai a Gazprom négy képviselője, valamint a NEGPC német társtulajdonosainak két-két embere lesznek. Az összes részvényes által elfogadott tulajdonosi bizottsági elnök, Gerhard Schröder éppen mint a Gazprom képviselője került be a bizottságba.

Moszkvában őszintén úgy gondolták, hogy Schröder kinevezése ügyes PR-fogás. Hogy a tekintélyes európai politikus most könnyedén fog tudni lobbizni Európában a Gazprom érdekeiért, és a legnagyobb orosz vállalatnak jó image-et fog teremteni. De valami miatt éppen az ellenkezője történt.

A Gazpromot övező majdnem három hónapig tartó európai ováció egy pillanat alatt szerte foszlott. A volt kancellár váratlan beépülése a Gazpromba egyesekből sokkot, másokból komoly gyanakvást váltott ki. Az európai sajtó valamiféle titkos, Putyin és Schröder közötti megegyezésről cikkezett. Egyidejűleg egyre hangosabban hallatták hangjukat a balti államok és Lengyelország is.

Moszkvában erőteljes szükségét érezték annak, hogy az európaiakat meggyőzzék: azok a tranzitországok, amelyeken keresztül Európába jut az orosz gáz, roppant megbízhatatlan közvetítők, ezért éppen maguknak az európaiaknak áll érdekében az Északi Áramlat mellett dönteni. És éppen ebben az időszakban robbant ki az úgynevezett gázháború Oroszország és Ukrajna között.

A Gazpromnál nyilván úgy vélték, hogy ez a konfliktus meggyőzi az európaiakat arról, hogy az Északi Áramlat fontos és szükséges dolog, és beindítása után Európa nem fog többé Ukrajnától függeni. Moszkvában úgy gondolták, hogy Ukrajnának mint megbízható tranzitországnak reputációja aláásódik, Oroszországnak mint alapvető szállítónak reputációja pedig még jobbá válik.

Az Európai Közösség azonban éppen ellenkező következterésekre jutott.

Amikor a Gazprom újév éjjelén elzárta a gázt Ukrajna felé, az első dolog, amire az európaiak gondoltak, az volt, hogy az ukránok helyén lehettek volna akár ők is. Az európai felhasználóknak egyszerűen eszükbe jutott, mennyire függenek az orosz gázszállítmányoktól. Németországban az összes gázfelhasználásnak 40%-át tette ki az orosz gáz, Olaszországban és Franciaországban a 25%-át, Ausztriában a 75%-át, Szlovákiában és Bulgáriában körülbelül a 90%át, Finnországban pedig a teljes 100%-át.

Az európai sajtó felrobbant. „A banditizmus és zsarolás módszerei, amelyekhez a Gazprom folyamodik, a szovjet időkre emlékeztetnek” – írta a brit The Daily Telegraph, „A Gazprom általános

bírálat tárgyává vált amiatt, hogy durván elzárta a gázt, és a kék fűtőanyagot fegyverként használta” – kontrázott rá a német Handelsblatt.

Néhány hónap alatt a Gazprom Európa réme lett, a nekik dolgozó Gerhard Schröder pedig olyan image-re tett szert, mint az ember, aki eladta a lelkét az ördögnek.

Ráadásul ahogy telt az idő, a Gazprommal kötött szerződése annál rosszabbnak nézett ki. 2006 áprilisában kiderült, hogy egy hónappal azelőtt, hogy Gerhard Schröder távozott volna a kancellári posztról, a kormány garanciát adott a Gazpromnak a KfW Bankengruppénél és a Deutsche Banknál az Északi Áramlat építéséhez 900 millió eurós hitelre. Az állami garancia lehetővé tette volna a Gazpromnak, hogy alacsonyabb kamatokkal jusson hitelhez, az NRGP fizetésképtelensége esetén pedig a felelősség a német kormányt terhelte volna. Igaz, Schröder azt bizonygatta, hogy semmit sem tudott ezekről a garanciákról, a Gazprom pedig bejelentette, hogy nem fog élni a hitellehetőséggel.

A német parlamenti pártok, elsősorban a szabad demokraták és a zöldek azt követelték a volt kancellártól, hogy váljon meg az NEGPC részvénytulajdonosi bizottságának vezetői posztjától. De Schröder ennek nem tett eleget. Éppen ellenkezőleg, folytatta munkáját mint a Gazprom PR-osa és lobbistája: minden, igaz, ritkán előforduló nyilatkozatában igyekezett magasztalni a Gazpromot mint az energiahordozók megbízható szállítóját. Nyilvánosan is hangsúlyozva, hogy munkájáért a Gazpromtól mindössze évi 250 ezer eurót kap, felhívta az európaiak figyelmét, hogy „ne feledkezzenek meg az orosz emberek büszkeségéről és az orosz lélekről”.

Fellépett a Gazprom, az orosz hatalom és Putyin elnök védelmében akkor, amikor azokat mindenütt bírálták. A Kremlben is, a Gazpromnál is őszintén úgy vélték, hogy ez nagyszerű PR. Ha Gerhard Schröder nem jelent volna meg a Gazpromnál mint német menedzser, akkor a német társadalmat valószínűleg nem nagyon érdekelte volna, kit hív meg még dolgozni európai részlegeihez az orosz gázmonopólium. 2006-ban azonban a Gazprom minden munkatársát nagyító alá vették.

Az Északi Áramlat második embere Matthias Warnig, a Dresdner Bank oroszországi fiókjának vezetője lett. Az amerikai Wall Street Journal azt állította, hogy Warnig még abban az időben ismerkedett meg Putyinnal, amikor a jövő orosz elnöke a KGB ügynöke volt Drezdában. Igaz, maga Warnig tagadja, hogy ilyen régi ismeretségben állna Putyinnal, és azt állítja, hogy csak 1990 elején ismerkedett meg vele Szentpéterváron.

Később kiderült, hogy nem ő az egyetlen ember a Gazprom német vezetésében, aki a „szervektől” érkezett. Amint azt a Die Weil kiderítette, Hans-Uwe Kreier, a Gazprom Germania személyzeti igazgatója a Stasi állományban lévő informátora volt, olyan álnevek alatt, mint Ronald Schröder és Hartman. Együttműködött a Stasival a Gazprom Germania gazdasági igazgatója, Felix Strechober is. Ezek a tények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a Gazprom image-e még démonikusabbá váljon: úgy nézett ki, mintha Moszkva, mint a szovjet időkben, a Stasi segítségével akarná Németországot az ellenőrzése alá vonni, csak most nem a fegyverei erejével, hanem a gáz erejével.

Gerhard Schröder nem ad interjút. Csak gondosan megszervezett rendezvényeken vesz részt, olyanokon, ahol ki van zárva mindenféle esetleges kritika lehetősége. Megpróbáljuk elérni Berlinben: egy régi barátjának, a német ökológiai minisztérium titkárának, név szerint Millernek a könyvbemutatójára kellene ideérkeznie. Az ex-kancellár megérkezése előtt referensei figyelmeztetnek bennünket, hogy Schröder úr nem áll rendelkezésünkre válaszolni semmiféle kérdésre. A sajtókonferencia után azonban mégis sikerül őt elkapnunk: Schröder kedvesen mosolyog, szorongatja a kezünket, de kedvessége pontosan addig tart, amíg elmondjuk, hogy a Gazpromról írunk könyvet. Amint ezt a szót meghallja, csapkodni kezd a kezével, mint egy régi szélmalom lapátja, és máris fut tovább.

Nyolc hatalmas termetű testőr ugrik azonnal a nyomába. Az időtlen idők óta Schröder mellett dolgozó titkárnő szintén futtában még visszaszól: „Ezt sosem fogja megtenni”.

Eltelik egy hét, és Schröder ismét előttünk áll. Most éppen Moszkvában. A Moszkva Könyváruházban ül a Gazprom igazgatótanácsának elnökével, Dmitrij Medvegyevvel, és könyvéről, a Döntések – Életem a politikában címűről beszél. Előre elrendezte a

szervezőkkel, hogy újságírókat ne engedjenek a közelébe. És minden lehetséges kérdésnek elébe vágva ő maga kezd el beszélni az Északi Áramlatról: – Ez a projekt Európának is, Oroszországnak is érdekében áll!

Olyan vezetéket építünk ki, amely orosz gázzal fogja ellátni egész Európát. Nem tudom, mi ebben a rossz!

Aztán gyors dedikálás következik, és az ex-kancellár már el is tűnt a Biztonsági Szolgálat (FSZO) munkatársainak háta mögött.

Titkárai, amint meghallják az „interjú” és a „Gazprom” szavakat, elkezdik forgatni az ujjukat a halántékukon. Újabb levelet írunk az ex-kancellárnak, amelyben elmagyarázzuk, hogy szándékaink ártatlanok, ő viszont, ha megtagadja az interjút, ezzel rossz fényben tünteti fel magát.

Egy hét múlva irodalmi ügynökünk, Galina Dursthoff levelet kap Gerhard Schröder aláírásával, amelyben az ex-kancellár kategorikusan elzárkózik minden Gazprommal kapcsolatos interjútól.

– Nem értem, miért viselkedett így. Talán úgy gondolja, hogy bírálni akarják a Gazpromot? – értetlenkedik Burkhard Bergman, az E.ON Ruhrgas társaság vezetője és a Gazprom igazgatótanácsának tagja.

– Nem, mi objektíven szeretnénk írni. Csakhogy éppen az elzárkózása kelt olyan látszatot, mintha lenne mit titkolnia.

– Hát, nem tudom. Talán megvan rá az oka.

Burkhard Bergman nagyon tapintatos. Már több évtizede a Ruhrgas egyik vezetője. És az utóbbi tíz évben az egyetlen külföldi, aki bekerült a Gazprom igazgatótanácsába.

Egy szerelem története Burkhard Bergman azon emberek közé tartozik, akik az Északi Áramlat születésénél bábáskodtak, és bekerült a gázvezeték

organizáló társaságának részvény tulajdonosi bizottságába is, amelyet Schröder vezet. Nagy szorgalmazója az Északi Áramlat megépítésének.

– Úgy vélem, ez a projekt nagyon is ésszerű, és nem csupán amiatt, mert az E.ON is részt vesz benne. Hiszen a Gazpromnak diverzifikálnia kell a szállítási útvonalakat, és nem mindent egy lapra tenni fel: de hát ez bármely cég alapvető elve. Azok a problémák, amelyek Oroszország és Ukrajna meg Belorusszia között fennálltak, a mai napig nincsenek megoldva, és nem látom, hogy a közeljövőben megoldódnának. Az Északi Áramlat olyan megoldás, amely magától adódott. Korábban két útvonal volt, és szükség leli egy olyan harmadikra is, amely független a másik kettőtől.

– Mindenki azt mondja, hogy az Északi Áramlat amiatt jó, mert megszabadítja a Gazpromot a tranzitkiadásoktól. De ez nem így van.

A Gazprom fizetni köteles az organizáló társaságnak is, amelyik a gázvezetéket ki fogja szolgálni, meg Németországnak is, mivel ebben az esetben Németország válik tranzitországgá a több, ország vonatkozásában, ahová a Gazprom el akarja juttatni a gázt.

– Igazuk van, ha arról beszélünk, hogy a Gazprom Németországon keresztül akar Nagy-Britanniába gázt szállítani: ezért valóban pluszpénzt kell fizetni – válaszolja Bergman. – Viszont nincs semmi kockázata a szállítás leállításának. Németország garantáltan teljesíti a szállítást. És ez a különbség az Ukrajnában kialakult helyzettel szemben. Ott két faktor határozza meg a helyzetet. Először is Ukrajna saját felhasználásra sokkal olcsóbban szeretne gázt kapni. Itt, Németországban nincs ilyen probléma. A másik probléma az, hogy Németország véleménye szerint az Ukrajnában kialakult gázszállítási rendszer nem tudja biztosítani a gáz érintetlenségét.

Bergman túlságosan tapintatos ahhoz, hogy egyenesen kimondja: a Gazprom szerint Ukrajna lopja a gázt.

– Tengerfenéken kiépíteni a gázvezetéket természetesen többe kerül, mint a szárazföldön. De a balti-tengeri szállítás mindössze a 10%-át teszi ki a nyugat-európai értékesítés összegének. Vagyis megéri – igyekszik meggyőzni bennünket Bergman.

Ezt még Oroszországban sem gondolja így mindenki – beleértve a Gazprom egykori menedzsereit is. Alekszandr Rjazanov, aki

nemrégiben még a Gazprom igazgatóhelyettese volt és az Északi Áramlatot felügyelte, úgy véli, hogy a projekt gazdasági célszerűsége messze elmarad a politikaiénál.

– Meglehetősen drága projekt, inkább politikai jellegű. De persze szükség van rá, mert ezzel nyomást gyakorlunk Belorussziára is, Ukrajnára is. Ha a szállítás helyzete tiszta lenne Ukrajnán és Belorusszián keresztül, akkor a Nord Streamre nem lenne szükség – mondja Rjazanov.

Burkhard Bergman viszont mosolyog. Ülünk az E.ON esseni irodaházának hatodik emeletén, a dolgozószobájában. Hatalmas ablakaiból két régi templom és hulló levelű, sárga fák látszódnak.

Bergman mosolyog, de mosolya nyugodt és távolságtartó. Számára szintén ősz van: fél év múlva nyugdíjba megy. 2008 februárjában, mivel be fogja tölteni 65. életévét, meg kell válnia posztjától. És az Európát és a Gazpromot összekötő, megbecsült veterán, Bergman helyére valaki más kerül.

– És különben – folytatja – a Gazpromot senki sem kényszeríti, hogy gázt szállítson Nagy-Britanniába. Ha nem lesz nyereséges, ha túlságosan sokba kerül, akkor nem kell. Véleményem szerint a nagy probléma az lesz, mennyi gázt kell és lehet leszállítani az érdekeiknek megfelelően. Ha a piacon többlet fog megjelenni gázhól, az árcsökkenéshez fog vezetni. Márpedig jelenleg Nagy-Britanniában ezt lehet megfigyelni: a nagykereskedelmi ár ott most alacsonyabb, mint Németországban. Ezért minden attól függ, helyesen tervezik-e meg az exportmennyiséget.

Pontosan Nagy-Britanniával volt kapcsolatos a Gazprom első európai csalódása. Moszkvában meglehetősen sokáig nem vették észre az európaiak Gazpromhoz való viszonyának romlását. 2006 januárjában, amikor az Ukrajnával kibontakozott gázháború éppen csak elcsitult, a „Gazpromnak magát eladó Gerhard Schröder” elleni kritikára pedig Moszkvában nem figyeltek, a Gazprom éppen akkor indította be első nagyszabású kísérletét arra, hogy Nyugat felé terjeszkedjen. A Gazprom elnökhelyettese és egyben a Gazexport vezérigazgatója, Alekszandr Medvegyev 2006. január 22-én a Guardiannak adott interjújában bejelentette, hogy a Gazpromnak szándékában áll 20%-ra emelni a brit piacból való részesedését a Centrica rovására – annak a társaságnak rovására, amelyik Nagy-

Britannia belső gázpiacának 63%-át és energiapiacának 23%-át birtokolja. Egy ilyen átlátszó utalás Nagy-Britanniában árfolyam-emelkedést váltott ki. A Centrica részvényeinek jegyzése azonnal megugrott 8%-kal. Két hét múlva Medvegyev helyettese, Alekszandr Skuta nyilvánosan elismerte annak tényét, hogy a Gazprom érdeklődik a Centrica megvásárlása iránt. A társaság értéke ismét 8%-kal megnőtt.

A Gazprom és a Centrica tárgyalásai még csak kezdeti stádiumban voltak, amikor az üzletkötés már nyugtalanítani kezdte a brit kormányt. 2006 első három hónapjában a brit miniszterek hat olyan ülést tartottak, amelyen azt tárgyalták, hogy az ország legnagyobb gáztársaságát az fenyegeti, hogy a Gazprom a közeljövőben bekebelezi. A kormány arra a következtetésre jutott, hogy a lehetséges szerződéskötés megakadályozása érdekében változtatásokat kell végrehajtani Nagy-Britannia törvényeiben.

Nyáron a miniszterelnök, Tony Blair bejelentette, hogy a brit hatalomnak nem kell akadályokat gördítenie a Gazprom és a Centrica üzletkötése útjába. De ez már nem volt túl fontos. A tárgyalások addigra zsákutcába jutottak.

A Gazprom nyilvánvalóan nem akarta megvenni készpénzért a társaságot, különösen az után nem, hogy az ára úgy megnőtt.

Moszkvában meg voltak róla győződve, hogy Európa még mindig el van bűvölve az Északi Áramlattól, és azért, hogy részt tudjanak venni a projektben, sok mindent meg fognak még adni. A Gazprom megígérte, hogy a projektbe beveszi azon országok társaságait, amelyek beengedik a Gazpromot a saját gázelosztó rendszereikbe. Ezért a Gazprom menedzserei úgy gondolták, hogy a Centrica boldogan oda fogja adni a Gazpromnak a részvényeit, cserébe azért, hogy jogot kapjon az Északi Áramlatban való részvételre. De sem a brit sajtó, sem a brit miniszterek, sem az üzleti világ nem örültek annak, hogy Nagy-Britanniában megjelenhet az orosz gázmonopólium.

A Nagy-Britanniában bekövetkezett kudarc után a végső európai felhasználóhoz való eljutás a Gazprom fixa ideájává vált. A gáztársaság menedzserei bevallották, hogy közelebb szeretnének kerülni az egyszerű európai emberek gáztűzhelyéhez. De az efféle ambíciókat az európai hatalmak politikaiként fogták fel: ha a Gazprom irányítás a alá kerül minden európai ház gázellátása, akkor az

orosz cég bármilyen árat megszabhat majd. Ebben az esetben pedig Európa függőségé a Gazpromtól, vagyis a Kremltől abszolúttá válik.

Az Ukrajnába irányuló gáz elzárása után az európaiak már nem hittek a Gazpromnak.

2006 áprilisában a német BASF konszern, az Északi Áramlat egyik partnercége belement a Gazprom feltételébe. A Tomszkban lezajlott orosz-német találkozón a Gazprom és a BASF Angela Merkel kancellár és Vlagyimir Putyin jelenlétében keretszerződést írt alá, amely növelte az orosz gázmonopólium részarányát a BASF gázelosztó rendszerében, cserében azzal, hogy a BASF hozzáférést kapott a dél-oroszországi gázlelőhelyekhez. Eredetileg úgy tervezték, hogy egyidejűleg hasonló szerződést fognak aláírni a Gazprom másik Északi Áramlat-beli partnerével, az E.ON-nal is. Az E.ON azonban előbb húzta-halogatta az ügyet, majd bejelentette, hogy nem teljesíti ezt a feltételt.

Az E.ON Ruhrgas vezetője, Burkhard Bergman igyekszik kerülni az éles megfogalmazásokat, és természetesen tagadja, hogy az európai társaságok nem engedik be elosztó rendszereikbe a Gazpromot, mert félnek országuk kormányát függő helyzetbe hozni az orosz gázmonopóliumtól. Ugyanakkor Bergman úgy véli, hogy a gázelosztó rendszerek felvásárlása Európában a Gazpromnak nem kifizetődő. Az orosz gázóriás igazgatótanácsának tagja úgy gondolja, a Gazpromnak a saját problémáival kellene foglalkoznia, minden erejét arra összpontosítania, hogy a belső nehézségeivel megküzdjön, nem pedig arra törekednie, hogy egy lendülettel egész Európát meghódítsa.

– A Gazpromnak természetesen teljes szabadságot kell élveznie, és lehetőséget kapnia, hogy az egyszerű fogyasztóknak eladhassa a gázt. De ezt ne ideológiai, hanem gazdasági szempontból nézze. A világ megváltozott, és a végső felhasználóhoz el lehet jutni közvetetten is: egy harmadik cég elosztórendszerén keresztül. A tarifák szabályozottak, többek között az EU-é is, úgyhogy ma nincs sem veszélye, sem kockázata annak, hogy ne lehessen eljutni a végső felhasználóhoz. Fel kell tenni a kérdést, miért van az, hogy a többi nagy szállító nem indult el ezen az úton. A Statoil, az Exxon, a Shell manapság nem veszik, hanem még a saját elosztó rendszereiket is eladják. A Gazprom számára ésszerűbb lenne, ha a gázkitermelésbe

fektetne be, nem pedig a gázeladásba vagy a végső felhasználóhoz való eljutásba. Mint a Gazprom igazgatótanácsának tagja úgy vélem, hogy a társaságnak elsősorban is biztosítania kell saját gazdasági hatékonyságát.

Bergman hosszú szünetet tart. A gótikus templomból, amely a háta mögött látszik, harangzúgás hallatszik ide.

– A kérdés az, hogy mi a fontos és mi az elsődleges. Úgy vélem, hogy a Gazpromnak a kitermelés, valamint a hálózatok rekonstrukciója és szanálása. Ezért én az Oroszországon belüli tőkebefektetések nagy híve vagyok.

Megkérdezzük tőle, mennyire ésszerűek azok a nagy befektetések, amelyeket a Gazprom Oroszországon belül végrehajt.

– Itt van például Szahalin. A Szahalinból való részesedés természetesen megtérül. Ez gazdaságilag célszerű és ésszerű. Igaz, meg kell jegyeznünk, hogy ezeknek a projekteknek megtérülési ideje meglehetősen hosszú, a bevételek csak igen későn kezdenek el jelentkezni, és emiatt erősen megnő a Gazprom adósságállománya. Ma ez még elfogadható mértékű, de a jövőben át fogja lépni a határértéket.

Bergman, mint a Gazprom igazgatótanácsának tagja, óvatosan nyilatkozik Szahalinról. Különben az európaiak számára az, ami 2006 júniusában-szeptemberében lezajlott, a Gazpromhoz való viszonyuk fontos szimbólumává vált.

2006 nyarán Európa továbbra is bizalmatlanul és gyanakvással figyelte a Gazpromot. Moszkva pedig éppen a bizalmatlanság és a gyanakvás miatt sértődött meg az európaiakra.

2006. július 25-én a Környezetvédelmi Minisztérium ellenőrzést indított a Szahalin-2 projekt operátor-cégének, a Sakhalin Energynek ténykedése ügyében; e cég részvényeinek 55%-a az angol-holland Royal Dutch-Shellé, a maradék pedig a japán Mitsuié (25%) és Mitsubishié (20%). Az orosz hatóságok azt mondták, hogy „a projekt veszélyes a környezetre”, és szeptember 18-án a környezetvédelmi miniszter, Jurij Trutnyev aláírt egy határozatot, amely megsemmisítette a Szahalin-2 projekt állami ökológiai szakértői vizsgálatának pozitív eredményét, amelyet még 2003-ban fogadtak

el. A külföldi sajtó azzal vádolta a Gazpromot, hogy felhasználja az állami adminisztrációt annak céljára, hogy kiszorítsa a konkurenciát Oroszországból. A Shell részét a Gazprom hamarosan kivásárolta.

Majdnem egyidőben Szahalinnal eldöntötték a stokmani lelőhely kérdését is. A Gazprom három éven át csábítgatta az európaiakat és amerikaiakat a projekt kidolgozásában való részvételre. A norvég Statoil és Hydro, a francia Total, valamint az amerikai Chevron és Conoco-Philips cégek küzdöttek annak jogáért, hogy a Gazprom partnerei lehessenek. De a 2006-os év kegyetlen ősze mindent másként alakított. Október 9-én a Gazprom vezetője, Alekszej Miller bejelentette, hogy a Stokmant nem adják senkinek.

Ebből a gázból fogják megvalósítani a Németországba vezető új gázvezetéken keresztül a szállításokat, a lelőhelyet kiaknázni pedig maga a Gazprom fogja. Ez felért egy pofonnal.

Vlagyimir Putyin hamarosan újra meg akarta mutatni Európának, hogy a rosszul működő kapcsolatokat össze lehet csiszolni. 2006 decemberében az orosz elnök németországi látogatása során nemcsak a Stokmanból származó gáz majdnem teljes Németországba történő átirányítását (55 milliárd köbmétert a lehetséges 70-ből) ajánlotta fel Angela Merkelnek, hanem egy „energetikai csomagot” is. Németországnak tulajdonképpen azt ajánlották fel, hogy legyen a gázdisztribúció európai központja: a Gazprom szállítaná a gázt, Németország pedig elosztaná és eladná. Angela Merkel udvariasan elfogadta a gázt, de az „energetikai csomagról” egy szót se szólt.

Aztán egy hónappal később Angela Merkel megállapodott egy energiaegyezményről, de már Oroszország nélkül.

Európa és a Gazprom szerelmi története véget ért. Ennek a nem túl hosszú ideig tartó és botrányos románcnak gyümölcseként a Gazpromnak maradt az éppen csak megkezdett Északi Áramlat, na meg Gerhard Schröder, évi 250 ezer euró ellenében.

Baj a tengerfenéken Miközben a Gazprom és Nyugat-Európa igyekezett tisztázni a kapcsolatát, Kelet-Európára senki sem figyelt. Ugyanakkor Lengyelország és a balti államok továbbra is aktívan felléptek az Északi Áramlat projektje ellen, és bejelentették, hogy a Balti-tenger mélyén vegyifegyver-temetők találhatók, amelyek még az 1. világháborúból maradtak ott. Ezek a bejelentések azonban alapjában véve senkit sem ijesztettek meg. Aztán az Északi Áramlat ellenzőinek váratlanul Moszkva felől érkezett segítsége.

Az Északi Áramlat megvalósítására mért egyik legnagyobb csapást a legkisebb balti államnak, Észtországnak sikerült bevinnie. 2007 nyarán Észtország nem járult hozzá ahhoz, hogy a vezetékek keresztülhaladjanak a fennhatóságuk alá tartozó tenger alatt.

Más választ az észt hatalomtól várni nem is lehetett: Oroszország majdhogy nem rákényszerítette a nemleges választ. Mintha csak direkt lett volna, pontosan egy hónappal Tallinn-nak a Gazpromot érintő e fontos döntéshozatala előtt Oroszország és Észtország között óriási konfliktus robbant ki.

Még 2006-ban Tallinnban azt kezdték hangoztatni, hogy vigyék át a szovjet Felszabadító Hős (az úgynevezett Bronzkatona) emlékművét a város egyik központi teréről a szoborparkba. A dolgot egész évben tárgyalták, ez az év pedig Észtországban a választásokat megelőző év volt, úgyhogy az észt pártok egy része a szobor eltávolításának jelszavával kezdett neki a választásoknak, másik része (amelyik az orosz ajkú választópolgárok támogatására számított) az eltávolítás ellen lépett fel. A választás lezajlott, és győztek azok, akik a szobor eltávolítása mellett foglaltak állást. És hamarosan hozzá is kezdtek e terv megvalósításához. És ekkor nagyon furcsa dolgok történtek. Oroszországban a Bronzkatona eltávolítása hirtelen sosem tapasztalt visszhangot váltott ki, sokkal nagyobbat, mint annak idején a berlini fallebontása vagy Feliksz Dzerzsinszkij szobrának eltávolítása a Lubjankáról. Az orosz társadalmat több mint másfél évtizeden át nem érdekelték a szomszédos államokban zajló események, különösképpen nem a FÁK-országokhoz nem csatlakozott balti országok eseményei. 2007

áprilisában azonban az orosz állami tévécsatornák hirtelen minden figyelmüket Észtországra irányították, az oroszországi elnöki hivatal külföldön élő orosz kisebbségek ügyeiért felelős osztálya pedig hirtelen erőteljesen támogatni kezdte az észtországi orosz szervezeteket, különösképpen a radikálisokat.

2007. április 26-án, azon a napon, amikor az emlékművet átvitték a szoborparkba, kezdődtek el azok az események, amelyek sok európait talán jobban megijesztettek, mint a korábbi gázkonfliktusok.

Először is az emlékmű eltávolításának ellenzői által szervezett tüntetés Tallinnban hatalmas éjszakai pogrommá alakult át. Aztán Moszkvában egy ifjúsági szervezet, a Nasi (Mieink) ostrom alá vette az észt követséget és konzulátust, és vele együtt Moszkva központjában egy egész diplomata-negyedet. A fiatalok néhányszor rátámadtak az észt nagykövet, Marina Kaljurand kocsijára, és felgyújtották a követségre kitűzött észt zászlót. De ennél még izgalmasabb, hogy ellenőrzésük alá vonták az egész diplomata-negyedet: szinte egész napon át hangos zenebonával bosszantották a követség munkatársait és a közeli házak lakóit, és megmotozták mindazokat, akik véletlenül a közelben jártak. A rendőrség közömbösen nézte végig az egészet.

A tévé híradásai háborús hírekre emlékeztettek: olyan benyomás alakulhatott ki, mintha a szobor egyik helyről a másikra való átköltöztetésével Észtország (az Oroszországgal határos országok közül mind területre, mind lakosságra a legkisebb) hadat üzent volna Oroszországnak. Oroszország először került nyílt konfliktusba az Európai Unió valamelyik országával.

A kedélyek május 9., a Győzelem napja után hamarosan lecsillapultak. Moszkvában a háborús hangulatról szinte azonnal megfeledkeztek. Hogy milyen céllal indították el ezt az ideológiai kampányt, érthetetlen maradt. Az egyetlen következménye talán csak az a néhány milliárd dollárnyi veszteség volt, amit a Gazprom szenvedett el, mivel a konfliktus után nem sokkal Észtország nem járult hozzá, hogy az Északi Áramlat számára biztosítsa a Balti-tengernek az ország fennhatósága alá tartozó medrét. Érdekes viszont, hogy szinte minden szakértő, akit az észt kormány megkérdezett ezzel kapcsolatban, és aki távol akarta tartani magát a politikától, azt javasolta, hogy Észtország adja áldását a vezeték kiépítésére.

A Bronzkatonának, illetve a körötte csapott zajnak köszönhetően azonban a szerződéskötés meghiúsult, és a Gazpromnak tárgyalásokat kellett kezdenie Finnországgal, hogy a gázvezetéket az ő felségterületén kiépíthesse. A finn tengerfenék azonban bonyolultabb építési helyzetet jelent, ráadásul az észt huzavona az építkezés elkezdését egy évvel későbbre tolta: a Gazpromnak meg kellett várnia a következő nyarat.

Az orosz-észt konfliktusban Gerhard Schröder is eljátszotta a maga szerepét. Nyilvánvalóan az orosz partnerei kérésére talán ő volt az egyetlen európai politikus, aki dühödt kritikával illette Tallinn magatartását, kijelentve, hogy a Bronzkatona eltávolítása ellentétben áll minden lehetséges törvénnyel. Ezt a kijelentést éppen azelőtt tette, mielőtt hivatalos látogatásra Tallinnba érkezett volna, ahol is Andrus Ansip miniszterelnökkel a vezetékek lefektetéséről kellett volna tárgyalnia. Ansip válaszképpen látványosan lemondta a találkozót, úgyhogy a tárgyalásból nem is lett semmi.

– Észtország negatív hozzáállása egyébként inkább csak késleltetése, semmint megakadályozása az építkezésnek. A projekt meg fog valósulni – bizonygatja Burkhard Bergman.

A Gazprom gyermekei Az E.ON irodaházában, nem messze Bergman szobájától, orosz beszéd hallatszik.

– Ezek a Gazprom emberei. Gyakran jönnek ide hozzánk Essenbe, kiküldetésbe. Fejlett cserekapcsolataink vannak – magyarázzák.

Essentől mindössze nyolcpercnyi autóútra található Gelsenkirchen. Ott még többen vannak a „Gazprom emberei”. Az utcákon jólszituált német urak mászkálnak büszkén „Gazprom” feliratos futballmezben. Gelsenkirchen azon kevés európai helyek közé tartozik, ahol a Gazpromot valószínűleg tényleg szeretik. A Gazprom ugyanis a helyi futballcsapat, a Schalke-04 fő szponzora.

– Korábban természetesen mi se tudtunk semmit a Gazpromról.

Azt hittük, ez az orosz maffia – meséli Andreas Steiniger, a Schalke04 fő marketingmenedzsere. – Aztán amikor idejöttek, rájöttünk, hogy normális üzletemberek, hogy ez egy átlátható, európai cég, amelyik tud dolgozni.

– És a Gazprom miért éppen az önök klubját választotta az összes német csapat közül?

Andreas zavartan mosolyog, és elkezdi nyomni ugyanazokat a mondatokat, amelyeket ilyen esetben a Gazprom menedzserei is elő szoktak adni: – Hát, a Gazpromhoz közel állnak az értékeink, azok a hagyományok, amelyek a csapatunk erősségét adják. Mi a legnagyobbra a munka szeretetét tartjuk. Gelsenkirchen bányászváros, és a század elején, amikor a klub éppen csak megalakult, a futballcsapatban bányászok játszottak. Reggeltől estig dolgozunk, termeljük ki a szenet. A Gazprom pedig gázt termel ki. Pontosan emiatt választottak bennünket.

Valójában azonban a Gazprom és a Schalke-04 közeledésének története sokkal zavarosabb ügy.

Steiniger elismeri, hogy az első orosz, aki érdeklődni kezdett a Schalke-04 iránt, a Lentranszgaz vezetője, Szergej Furszenko volt.

Németországban azt is tudják róla, hogy ő az elnöke a Zenit futballcsapatának, amely 2007-ben Oroszországban megnyerte a bajnokságot, Oroszországban viszont azt, hogy ő a testvére Andrej Furszenkónak, az oktatás- és tudományügyi miniszternek, Putyin elnök régi barátjának. Állítólag Furszenko arra figyelt fel, hogy a Zenitnek és a Schalke-04-nek ugyanazok a klubszínei.

Ez még 2006 elején történt, akkor, amikor a Gazprom image-e Európában erőteljesen romlott. A Gazpromnál ezt nem látták, illetve nem akarták elhinni. Végül is azonban el kellett hinniük, és megszületett az ötlet, hogy a helyzetüket a futball révén próbálják meg javítani. A Gazprom top-menedzsereinek eszükbe jutott Roman Abramovics, aki annak köszönhetően, hogy a Chelsea tulajdonosa lett, brit hírességgé vált, és a Gazpromot valamiféle kollektív Abramoviccsá akarták tenni. Ugyanakkor a Gazprom az UEFA szabályai miatt nem tudta megvenni a klubot, mivel van már egy másik

futballklubja, a Zenit. A szabályok szerint egy tulajdonosnak nem lehet két olyan csapata, amelyeknek esélyük van egy küzdelemsorozatban szerepelni, például az UEFA-kupában. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen lehetőség az volt, hogy a Gazprom szponzori tevékenységbe kezd a klubnál.

Pontosan tudható (legalábbis ezt állítják Gelsenkirchenben), hogy a Gazprom azon döntése, hogy a számos európai csapat közül éppen a Schalke-04-et fogja szponzorál ni, éppen azt követően született meg, miután Szergej Furszenko telefonon beszélt Gerhard Schröderrel. A Zenit elnöke megkérte a volt német kancellárt, hogy hozza össze őt a Bundesliga futballklubjainak vezetőivel, közöttük a Schalke-04-ével is. A baj azonban az, hogy Gerhard Schröder egyáltalán nem mondható a gelsenkircheni csapat drukkerének. Finoman szólva. Németországban mindenki tudja, hogy Schröder kedvenc csapata a Borussia Dortmund. A Borussia és a Schalke viszont ősidők óta ellenséges viszonyban állnak egymással. A két klub rivalizálása elvi jellegű, a két csapat fanatikusai kötelező érvénnyel utálják egymást.

Ennek ellenére Schröder a Schalke-04 elnökének, Clemens Tönniesnek a telefonszámát adta meg Furszenkónak. A német sajtóban már egyébként is agyonkritizált egykori kancellár felfogta, hogyha a Gazpromot a kedvenc csapatával hozza össze, soha életében nem fogja tudni lemosni magáról a vádakat. Úgyhogy jobbnak látta éppen az ellenkezőjét tenni, és a Gazpromnak a legkevésbé szeretett klubot ajánlani, azért, hogy senki se vádolhassa elfogultsággal.

2006 nyarán Németország rendezte a futball-világbajnokságot.

A szurkolók közt, akik jöttek, hogy megnézzék a meccseket, ott voltak a Gazprom top-menedzserei is, élükön Alekszej Millerrel.

Oroszország válogatottja erre a világbajnokságra nem jutott ki, az ukrán válogatottnak pedig, fél évvel a gázháborút követően túlságosan cinikus dolognak tartották volna szurkolni.

A Gazprom futballrajongói ezúttal éppen Dortmundba mentek meccset nézni, abba a városba tehát, amelyben Schröder kedvenc csapata, a Borussia játszik. Alekszej Miller aztán átment onnan a szomszédos Gelsenkirchenbe, hogy megnézze a stadiont és a csapatot. Hamarosan minden el is dőlt.

A Gazprom és a Schalke-04 közötti szerződés aláírását áttették őszre, amikor Putyin elnök hivatalos látogatásra Németországba érkezik. Őszre azonban Európa és a Gazprom viszonya megromlott.

2006. október 10-én, három nappal a születésnapja után, valamint annak másnapján, hogy bejelentette, a Stokmant a Gazprom maga fogja kiaknázni, Vlagyimir Putyin Drezdába érkezett. Abba a városba, amelyikben valaha szolgálatot teljesített. Az Angela Merkellel folytatott tárgyalások nem valami sikeresen haladtak, a Gazprom azonban bejelentette szándékát, mely szerint szponzorálni kívánja a Schalke-04-et. Vlagyimir Putyin felajánlotta Angela Merkelnek, hogy vegyenek részt együtt a Clemens Tönnies és Szergej Furszenko közötti szerződés aláírásán. Angela Merkel azonban nem vállalta, mert úgy döntött, nem csinál pluszreklámot a Gazpromnak.

Vlagyimir Putyin dicsérte a Gazpromot is, a Schalkét is, közben kijelentette, hogy „azokat a híreket, melyek szerint a Gazprom esetleg megvenné a Schalke-04-et, szerte kell foszlatnia, már csak azért is, mert ha a Gazpromnak eszébe is jutna valamit megvenni Németországban, akkor az az egész Bundesliga lenne.

A Weltins Arena körül, ahol a Schalke játszik, ma már Gazprom zászlók lobognak. A lelátó egyik szektorát Gazprom-szektornak nevezik, a díszpáholyok közt pedig, amelyek a csapat szponzoraié, van egy a Gazpromnak is. Habár ez a páholy nem központi helyen van és még csak nem is a legnagyobb – Moszkvából és Pétervárról nem túl gyakran érkeznek vendégek a Schalkénak szurkolni.

A legfontosabb viszont az, hogy a Gazprom szó ott virít most már a csapat minden játékosának mellén. A kék-fehér szerelésben a Schalke játékosai szinte meg sem lennének különböztethetők a Zenit játékosaitól. Ha nem nézzük meg alaposabban, akkor akár még Gelsenkirchen egyes helyei is egy oroszországi városra kezdenek hasonlítani.

Körbejárjuk a Schalke-04 birtokát. Mindössze négy futballpálya van itt, beleértve a központi pályát is. Kettőn ifjúsági csapatok edzenek. Hangos kiabálások közepette hatéves futballisták futnak el mellettünk: mindegyikükön „felnőtt”, Gazprom feliratos Schalkemez.

– Tudják, a Gazprom ténykedésében nagyon megnyerő, hogy nem akar tőlünk semmit – örvendezik Andreas Steiniger. – Pontosan tudjuk, hogy nem akarja megvenni a klubot, már csak azért sem, mert a klubot nem lehet megvenni. A klubnak ugyanis nincs tulajdonosa. A klub a harmincezer tagjának, a mi szurkolóinknak a tulajdona. A Gazprom nem akar beleavatkozni a klub politikájába, nem szól bele, milyen játékosokat vegyünk, kiket adjunk el. Még csak helyet sem követelt magának a klub igazgatótanácsában. Ez nagyon jó. Bízom benne, hogy együttműködésünk még hosszú ideig fenn fog állni. A szerződésünk 2010-ben jár le, de azt gondolom, meg fogjuk hosszabbítani.

A Gazprom szó csak fél évvel ezelőtt jelent meg a csapat szimbólumrendszerében, a Schalke-04 ajándékboltja azonban már dugig van Gazprom feliratos, kék-fehér mezbe bújtatott plüssmackókkal.

– Mennyibe kerül egy ilyen mackó?

– Nyolc és fél euró. Maguk Oroszországból jöttek? Vegyenek csak belőle, hiszen ez a maguké, ez orosz medve. Úgy látszik, Európában nagyon is szeretik az orosz medvét.

Már ha plüssből van.

Tizenegyedik fejezet GAZPROMORSZÁG

Hazafias érzés Kislány játszik karikával az udvaron. Ez egy tévéreklám. Nem tudni, miért van szüksége a gázmonopóliumnak reklámoznia magát azon fogyasztók körében, akiknek iszonyatos szükségük van gázra, és akármilyen áron is meg fogják venni tőle ezt a gázt. Előfordulhat, hogy a tévéreklám csupán a törvényes módja annak, hogy a Gazprom miként utaljon át pénzt a tulajdonában lévő médiának. De az is lehet, hogy ennél többről van szó. A kép változik, az udvaron játszó kislány a karikával most már egy ritmikus sportgimnasztikai versenyen lép fel. És kering a gáz a csövekben, és kékes lánggal kigyúl a gáz a gázmelegítőben. És a néző tudatában össze kell kapcsolódnia annak, hogy a csövekben a gáz azért kering, hogy az udvaron játszó elhagyatott, magányos kislányból tornászbajnok legyen. „Nekünk minden sikerül” – hangzik a képalámondás. Nem nagyon érthető, kinek és mi sikerül. A hang azonban olyan meggyőző, olyan lágy, olyan nyugodt, hogy az ember szeretné elhinni, mindenkinek sikerül minden: a lányoknak az, hogy tornásznők legyenek, a Gazpromnak, hogy a kapitalizációját ötszázmilliárdra emelje, Oroszországnak pedig az, hogy a Gazpromnak köszönhetően végre boldog országgá váljon, a Gazprom részvényeseinek meg az, hogy jó osztalékot kapjanak. Nálunk mindenkinek minden sikerül.

Minden álmunk megvalósul. Mert kering a gáz a csövekben. És mert a Gazprom figyel rá. Csak hinni kell benne. Kislány! A gázmelegítő kék lángrózsája! Melegség! Boldogság! Azt kell hinnünk, Oroszországban több olyan ember van, aki a gázt valamiféle istenségnek tartja, mint olyan, aki hisz Istenben. Azt kell gondoljuk, hogy a Gazprom vezetőihez nem egyszerűen csak mint olyan menedzserekhez viszonyulnak, akik hatalmas pénzáramlások felett diszponálnak, hanem inkább mint olyan áldozópapokhoz, akik egy ismeretlen, láthatatlan, hatalmas, de emberszerető istenséghez fo-

hászkodnak. Mert a kislány… a gázmelegítő lángja… minden sikerül – ez egyszerűen csoda!

A kilencvenes években a Gazpromnál dolgozó emberek előszeretettel mondogatták a cégükről: „az egyetlen dolog, ami összekovácsolja az országot”. És nem találtak megértésre. A lakosság túlnyomó többsége úgy érezte, hogy az országot a nyelv, a közös kultúra, a sors, a demokratikus értékek, sőt, végül a televízió kovácsolják össze.

Oroszország lakosságának nagyobbik része sosem látta Moszkvában, a Gazprom Nametkin utcai székházában a Diszpécserközpontot, és emiatt nem is kerülhettek kapcsolatba az ezoterikus Gazprom-féle ismeretekkel. Attól az időszaktól kezdve a gáz ára jelentős mértékben nőtt, a Gazprom részvényeinek ára meghúszszorozódott, az állam kezébe került a részvények több mint fele, a Diszpécserközpontot többször is bemutatták a tévében – megteremtődött a hit szimbóluma.

A fődiszpécser, Alekszandr Ruzajev (jellegzetes gazpromos figura, egyszerű, jólelkű ember, aki a legmagasabb pozíciók egyikébe valahonnan legalulról került: ő még látott is, szagolt is gázt, csontig fagyott a tundrán, hizlalta a vérével a szúnyogokat) a képernyőn egyik gázvezetéket hozza be a másik után, érdekes sztorikat mesél, és gyönyörködik abban, amilyen benyomást a nézőre továbbra is tesz pusztán az a tény, hogy a gázvezetékek végül is az ország keringési rendszerévé állnak össze.

– A gázosok mindent megoldottak – mondja Ruzajev. – Még a Bermuda-háromszög titkát is.

Aztán következik egy magyarázat Verne Gyula stílusában, hogy vannak valami algák, amelyek a Bermuda-háromszögben, a tengerfenéken állítólag gázt bocsátanak ki, amely elnyeli a hajókat és a repülőgépeket, és a gázosok ezt felfedezték, úgyhogy most már a Bermuda-háromszögben nem fognak eltűnni hajók és repülők, hanem ott most már gázt fognak kitermelni az afféle egyszerű és jólelkű emberek, mint Ruzajev.

A képernyőn eközben világító csíkok jelennek meg. A gázvezeték csíkjai előbb összekötik Moszkvát és Szaratovot, a fővárost és a nagyorosz folyót, a Volgát. A keringési rendszer aztán összekapcsolja Moszkvát a Nyugattal. Aztán Kelet felől is elindul egy csík Moszkva

felé, egy másik csík felfelé kúszik az Urál mentén, és energiával látja el az ottani gyárakat. Aztán vastag csíkok igyekeznek nyugat felé a Jamal felől és Szibériából. És az Észak-Urálban keresztezik egymást, Nagy Keresztet alkotnak, amely – ha helikopterről nézzük – úgy néz ki, mintha csak direkt az égiek számára létrehozott jel lenne, a diszpécserközpont képernyőjén pedig úgy néz ki, mint a keresztes lovagok zászlója. A többi gázvezeték pedig Ukrajnán és Belorusszián vezet Európába. A Fekete-tengeren keresztül pedig Törökországba. A Balkánon keresztül pedig Olaszországba. Az Északi-tengeren keresztül pedig Németországba.

– Hát tessék! – mondja Ruzajev olyan büszkeséggel, amilyennel a Niagara-vízesést, a Grand Canyont, a kölni dómot vagy az Eiffeltornyot szokták mutogatni. – Hát tessék! Ez aztán az ország!

Diszpécserpultjának képernyőjén valóban egy egész ország, Oroszország látható, habár a Távol-Kelet és a Kaukázus nélkül. Körülbelül olyan ország, amilyen valójában. Nézve ezt a sémát, az embernek eszébe jut, hogy az egész Távol-Keleten az autók jobboldali kormánnyal járnak, az egész Kaukázus pedig talpig fegyverben. Valami furcsa módon a nemzeti identitás valóban a Gazprom határai által határozódik meg. Ott, ahol nincs jelen a Gazprom, vagy az eljövendő Kína, vagy az eljövendő iszlám államok körvonalazódnak. Akkor, amikor Oroszország, amelyet ismerünk (szeretünk, gyűlölünk, átkozunk, dicsőítünk, reformálunk, elvesztünk), nem határozható meg sem úgy, mint pravoszláv, sem úgy, mint szláv, sem úgy, mint európai föld, hanem csakis úgy, mint a gáz országa. Furcsa érzés, amellyel viszont, úgy tűnik, komolyan együtt él minimum háromszázezer olyan ember, aki a Gazpromnál dolgozik, plusz az a hozzájuk kapcsolódó tévés hitközség, amely a reklámfilmben a karikás kislányt akarja elhitetni velünk.

A Gazprom siralmasan alacsony osztalékokat fizet. 2006-ban, amikor a társaság nyeresége 25 milliárd dollárt tett ki, osztalékra e nyereségnek mindössze a 10%-át költötték. A Gazprom elnökhelyettese, Alekszandr Medvegyev azt mondja, hogy az efféle kifizetések normálisak, mert nem szabad a megkeresett pénzt azonnal szétosztani, aztán elfutni vele, gondolni kell a jövőre is, be kell fektetni, új lelőhelyeket kell kiaknázni és új vezetékeket kell lefektetni. Moszkvában, a Gazprom Nametkin utcai székházának

hatodik emeletén, Medvegyev szobájában ülünk. Tudjuk, hogy a nyugati részvénytársaságok bevett gyakorlata az, hogy a nyereségnek körülbelül a felét fizetik ki osztalékként. A dolgozószoba falát kardok, szablyák díszítik. Medvegyev tokhalas szendviccsel kínál bennünket, és közben azt mondja: – Azok a társaságok, amelyek a nyereség jó részét kifizetik osztalékként, komolytalanok. Ezek csak tiszavirág-életű társaságok.

A Gazprom részvényesei az utóbbi években egyáltalán nem azon nyertek, hogy valami komoly részesedést kaptak volna a társaság nyereségéből, hanem azon, hogy a Gazprom szédületes ütemben megdrágult. Tíz év alatt majdnem a hússzorosára nőtt az értéke. Most, amikor a társaság alaptőkéje 300 milliárd dollárról 250re csökkent le, nincs itt az ideje még a részvények eladásának sem.

Okosabbnak látszik megtartani a részvényeket, valami hatalmas, jelentős dolog részének érezni magad, és abban reménykedni, hogy előbb vagy utóbb hatalmas gázkészleteket tárnak fel, és gázvezeték fog vinni Kínába, új vezeték Európába, és tárolókat fognak felépíteni, azért, hogy a cseppfolyósított gázt tankhajókon Amerikába szállítsák.

A Gazpromhoz okosabb nem úgy viszonyulni, mint olyan részvénytársasághoz, amelynek részvényese, hanem úgy, mint egy országhoz, amelynek a polgára vagy. És hát becsületszóra, nem fogsz az országból emigrálni minden olyan alkalommal, amikor a parlament csökkenti a szociális juttatásokat. Az a 10%-os osztalék, amelyet a Gazprom kifizet, valami elképesztő módon arra az állami költségvetésből vett 9%-ra emlékeztet, amelyet a 90-es években a Csernomirgyin-kormány szociális juttatásokra kifizetett. A Gazprom ily módon a részvényeseihez úgy viszonyul, mint szociális juttatásban részesülőkhöz, és annyi osztalékot fizet, mint amennyi nyugdíjat fizetett annak idején a Csernomirgyin-kormány. Mellesleg a Putyin-kormány a nyugdíjasoknak csak feleennyit fizet. És ebben az értelemben a Gazprom nem más, mint ország. Jobb ország, mint az, amelyiknek a területén a lelőhelyei vannak és amelyen a gázvezetékei húzódnak. Igaz, Borisz Nyemcov, a volt energetikai miniszter azt mondja, hogy a Gazprom nyereségének adatai jelentős mértékben lejjebb vannak szállítva. Nyemcov szerint a Gazpromnak 2006-ban nem 25 milliárd, hanem kb. 30 milliárd dollár volt a nyeresége, a különbözet pedig bevándorolt a Gazprom top-

menedzsereinek zsebébe, teljes mértékig megfelelve Borisz Berezovszkij nagy találmányának, hogy Oroszországban nem cégtulajdonosnak kell lenni, hanem ellenőrzés alatt kell tartani annak pénzforgalmát. Lehetséges. Nyemcov állítását nem tudjuk bizonyítani, de ha még igaza is van, akkor is: ez persze korrupció, hússzázalékos korrupció, amely még mindig jelentősen kisebb mértékű, mint amilyen Oroszország egészében dívik.

Az ország tulajdonságai Ha megy az ember a Gazprom Nametkin utcai épületében, állandóan az az érzés kerülgeti, hogy a társaság úgy épül fel, mint egy ország, és nem is nagyon palástolva ezt, valóságosabb országnak tartja magát, mint Oroszországot. A Gazpromnak van saját egészségügye: az épület baloldali szárnyában egy egész emeletet foglal el a gazpromos rendelőintézet. Van saját bankrendszere: a Gazprombank, amelynek fiókjai nem ott találhatók, ahol az emberek többsége él, hanem ott, ahol a gáz van. Gazpromországban különben nem rubel van forgalomban, hanem olyan pénz, amilyet az adott pillanatban a legkényelmesebb használni: euró, dollár vagy éppen kínai jüan. Ilyen pénzrendszer azokban az országokban működik, amelyek (mint mondjuk Montenegró) elszakadtak a birodalmuktól, és arra várnak, hogy az Európai Unió most befogadja őket. A Gazpromnak van saját légitársasága is, a Gazpromavia, amelynek útvonalai nem az alapján vannak meg szervezve, hogy hová kell utazniuk az embereknek ügyes-bajos dolgaik után, hanem hogy a gáz miatt hová kell menni.

Ostobaság lenne megkérdezni Alekszandr Medvegyevtől, mire a Gazpromnak a profiljába nem vágó ágazatok, minek neki tévé, rádió, újság: azért, mert egy országban kell lennie tévének, rádiónak, újságnak, hogy nem értik meg ezt? Ostobaság lenne megkérdezni, minek a Gazpromnak villamos művek, szénbányászati vállalatok…

Ostobaság lenne afelől érdeklődni, minek a Gazprom szinte mindegyik részlegének saját disznófarm, téglaégető, meg olyan vállalat, amelyik ásványvíz-palackozással foglalkozik. Milyen értetlenek is önök: egyszerűen minden ilyesminek lennie kell egy

normális országban is, márpedig a Gazprom – ország. Láttak már valaha olyat, hogy egy ország, ha még kifizető is lett volna, kihelyezte volna mondjuk a mezőgazdasági tevékenységét? Nem láttak. Azért, mert egy részvénytársaság célja valóban az, hogy nyereséget biztosítson a részvényeseinek. Az ország célja viszont az, hogy éljen.

Ostobaság lenne megkérdezni, minek épít a Gazprom Szentpéterváron egy hatalmas irodaépületet, a hírhedt Gazprom-tornyot, amely ellen az egész pityeri értelmiség tiltakozik. Hogyhogy minek?

Mert az ország központjában állnia kell egy toronynak. NagyBritanniában ott a Big Ben, Franciaországban az Eiffel, Amerikában az ikertornyok – nyugodjanak békében. Gazprom-országban pedig ott lesz az Ohtán egy hatalmas torony.

A pityeri értelmiség a torony ellen van, kétségbeesetten tiltakozik ellene, mondván, ez a felhőkarcoló megsérti a város magassági szabályát, amelyet még I. Sándor cár ideje alatt fogadtak el, és amelynek értelmében a város központjában nem szabad 28 méternél magasabb épületet emelni (ennyi a Téli Palota magassága), a központon kívül pedig 48 méternél magasabbat. Kivételt pedig csak a székesegyházak képezhetnek. „A Gazprom magasabbra helyezte magát az Istennél” – heveskednek a pétervári értelmiségiek. Amiatt is háborognak, hogy a tornyot az egykori svéd erőd, a Niensane területén akarják felépíteni, ahol pedig az orosz törvények értelmében tilos az építkezés. A torony felépítése ellen foglalnak állást a mindenféle építész szövetségek, péterváriak és moszkvaiak egyaránt, az Ermitázs nagyhatalmú igazgatója, Mihail Piotrovszkij, a városi ellenzék, sőt még az UNESCO is, amely azzal fenyegette meg Szentpétervárt, hogy törli a várost a világ építészeti örökségének listájáról. A Gazprom azonban, úgy tetszik, nem fél. Az egyetlen változtatás, amelyet a közvélemény nyomására végrehajtott, hogy átkeresztelte azt a kisvárosnyi részt, amelynek közepén a torony állna, Gazprom City-ről Ohta Centrumra. És már meg is egyezett a mobiltelefon-társaságokkal, hogy azok elhelyezhetik a torony tetején az antennáikat. És megígérte a meteorológiai szolgálatnak, hogy elhelyezheti a toronyban a felszerelését, amire, azt beszélik, már pénzt is elkülönített.

És a Gazprom rendelt egy hatalmas volumenű reklámot is: egy forgatócsoport elmegy, mondjuk, Párizsba, hogy interjút készítsen az ottani értelmiség képviselőivel. Ők pedig felidézik, hogy száz évvel ezelőtt a francia értelmiség mennyire tiltakozott az Eiffel torony ellen, aztán amikor a torony elkészült, megbékélt vele, aztán kiderült, hogy a tornyot mindenki szereti, mindenkinek tetszik.

Egy fiatal újságírónő, akinek felajánlották, hogy készítsen interjút a reklámfilm számára, könnyes szemmel mesélte el nekünk, hogy ő már el is vállalta – hát hogy is ne, ezer dollár egy forgatási napért, ingyenes párizsi utazás – a munkát. Éppen csak nem mondták meg neki, mit kell majd reklámoznia. Aztán amikor rájött, visszamondta az egészet.

– Hogy miért mondtam vissza? Hiszen nem lett volna bűncselekmény – mondja a lány. – Egyfelől nincs abban semmi szörnyű dolog, ha az ember a Gazprom tornyát reklámozza. De mégsem volt szabad ebbe belemenni, nem igaz? Ám a pétervári építészet tisztelői, akik elkeseredetten és elvi alapon küzdenek a Gazprom-féle esztétika ellen, mindannyian ezzel a beismeréssel zárják a beszélgetést: – Ez a torony persze állni fog mindenképpen. Magától kinő a földből, akármit is csináljunk.

Természetesen nem értik, hogy Gazpromországnak megvannak a maga törvényei és szabályai, amelyek nem olyanok, mint Oroszországéi. A torony – Gazpromország belügye, és bármely beavatkozást, amely Oroszország polgárai felől érkezik, Gazpromország polgárai a belügyeikbe való beavatkozásként fognak fel.

Hogy véget vessen a mindenféle beszédeknek, a Gazprom vezetése titokban összehívta a pétervári újságok és tévék főszerkesztőit, és titokban közölte velük, hogy a torony felépítése állítólag elkerülhetetlen, mert a kupolában valami katonai lokátort fognak elhelyezni, egy mindent látó szemet, amely meg fog figyelni mindent, ami a szomszédos országokban történik. A főszerkesztők, akik megették a Gazpromnak ezt a nyilvánvaló kacsáját, nyomban elhallgattak, és még csak észre sem vették, hogy a magyarázatot, miszerint a toronyra feltétlenül szükség van, a Gazprom vezetősége

A Gyűrűk Ura című filmből kölcsönözte, amelyben Szauron, a világ rosszindulatú ura egy toronyban élt, ahonnan a világot az úr mindent látó szeme kémlelte. Lelkük rajta! Csak hadd higgyék!

Ország, torony, szem! 2007 nyarán az oroszországi parlament elfogadta azt a törvényt, amely lehetővé teszi a Gazpromnak, hogy őrző-védő részlegeit valódi harci fegyverekkel szerelje fel. „Micsoda szörnyűség! A Gazprom saját hadsereget szervez!” – kiabálták a liberális újságírók, beleértve e sorok íróit is. A Gazprom türelmesen elmagyarázta, hogy a harci eszközökkel felszerelt egységekre a társaságnak azért van szüksége, hogy megvédje a gázvezetékeket. És a „szörnyűség” logikája fokozatosan érthetővé vált: ha a Gazprom – ország, úgy természetesen a legkisebb és legbékésebb országnak is szüksége van hadseregre, amely megvédi nemzeti értékeit, mondjuk az embereit. A Gazprom viszont nem is olyan kis ország, sőt, nagy ország, és természetesen szüksége van hadseregre, amely megvédi a nemzeti értékét, vagyis a gázt.

A Gazpromnak, mint bármely normális országnak, van saját futballcsapata is. Ez a Zenit. Egy nagy országnak erős futballcsapat kell, és a Zenit az orosz bajnokság bajnoka lett. Amikor az Orosz Futballszövetség neves külföldi trénert keresett, a Szövetség vezetője, Vitalij Mutko (a Zenit egykori klubelnöke), mint ismeretes, két holland szakemberrel folytatott tárgyalásokat: Guus Hiddinkkel és Dick Advocaattal. Ennek eredményeként az orosz válogatott trénere Hiddink lett. Advocaat pedig a Zenit trénere. Bár lehetett volna éppen fordítva is. Hiszen a Zenit egy cseppet sem kevésbé fontos a saját országa számára, mint az orosz válogatott Oroszország számára. A Gazprom most stadiont épít a Zenitnek, mégpedig a régi Kirov stadion, a szovjet építészet egyik emlékműve helyén. Amikor a pétervári önkormányzat ülésén az új stadion építésének és a hozzá tartozó terület hasznosításának tervét tárgyalták, Valentyina Matvijenko kormányzóasszony azt mondta a városi műemlékvédelmi bizottság vezetőjéhez, Vera Gyementyevához fordulva: „Meg kell nézni, szükség van-e ott a Kirov-emlékműre. Az idők változnak, ezért lehet neki alternatív elhelyezést is találni. Hiszen ez már nem Kirov stadion lesz, hanem a Zenit stadionja. Lehet, hogy akkor inkább már Alekszej Boriszovics Miller vagy Szergej Mironovics Furszenko szobrát kellene ott felállítani”. Valóban, Szergej Mironovics Kirov akkor dolgozott Leningrád vezetőjeként, amikor a

város még a Szovjetunió nevű ország része volt. Szergej Furszenko viszont a Gazprom leányvállalatának, a Lentranszgaznak a vezetője, valamint a Zenit klubelnöke.

Gazpromország és Oroszország között, amelyeknek a területe részben egybeesik, a hasonlóság mulatságos formái is előfordulnak.

Ahogyan például Oroszország vezetői nem tartják lehetségesnek, hogy együtt közlekedjenek Moszkva autóktól túlzsúfolt utcáin az egyszerű polgárokkal, ugyanúgy a Gazprom vezetői sem tartják lehetségesnek, hogy egy liftben utazzanak a cég egyszerű alkalmazottaival. Az épület főbejáratától jobbra, a Nametkin utca felől a vezetés tagjainak külön lift áll rendelkezésükre, és ez nem is olyan rossz: az embernek az jut az eszébe, hogy a közönséges moszkvai polgárok is mennyire örülnének, ha Oroszországban is, az elnök útvonalát biztosítandó, nem zárnák le mindennap a központi utcákat, hanem építettek volna direkt a szeretett elnökük számára külön utakat.

Bármely valamennyire is jelentős gazpromos vezető dolgozószobájában feltétlenül ott lóg a falon az orosz elnöknek, Vlagyimir Putyinnak és a Gazprom vezetőjének, Alekszej Millernek a portréja. Ám ezek a portrék mintha nem teljesen komolyan, mintha valamiféle óvatoskodással vagy iróniával lennének kiakasztva. A Gazprom központi épületének leírásából, úgy, ahogyan azt a nyugateurópai sajtó bemutatja, az tűnik ki, mintha az európaiak, akik az iróniát a XIX. század elején kigondolták, a XXI. század elejére már el is felejtették volna érteni. A nyugati újságírók azt írják, hogy a Gazprom épülete komor (annak ellenére, hogy fehér), hogy a Gazprom sajtótitkárának, Szergej Kuprijanovnak kemény arcvonásai vannak (annak ellenére, hogy Kuprijanovnak, aki persze angyalnak nem mondható, de mint minden rövidlátónak, védtelennek tetszik az arca).

Ráadásul egyetlen nyugati tudósító sem figyelt fel rá, hogy Szergej Kuprijanov szobájában Putyin portréjaként a Spiegelnek az a címlapja van a falon kinagyítva és bekeretezve, amelyen Putyin katonai sapkában néz át Európára a gázcsövek mint tüzérségi lövegek fölött. Alekszej Miller portréja pedig Kuprijanovnál együtt van kitéve a Miller sör reklámjával, amelyen ez a szlogen áll: „It’s miller time”. Meglepő ez a figyelmetlenség.

Megkérdezzük a Gazprom vezetőjének helyettesétől, Alekszandr Medvegyevtől, miért van a Gazpromnak olyan rossz image-e Nyugaton, miért van szükség ennek az image-nek a javítása érdekében amerikai PR-osokat alkalmazni és a Schalke futballcsapatát szponzorálni. Medvegyev azt feleli, hogy az image állítólag attól olyan rossz, hogy a nyugati tudósítók cikkeinek nagy részét a konkurens cégek szorgalmazzák. Meglepő ez a gyanakvás.

A Gazprom többi vezetőjének szobájában Putyin és Miller portréi, ha nem egyenesen valamelyik nyugati lapból vett karikatúrák, akkor közönséges fotók (gyakran a dolgozószoba lakójával együtt), egyszerű, családi jellegű, közönséges kartonpapírra ragasztott fotók.

Igazi portrék, amelyek az alapító atyákat, vezetőket és vezéreket ábrázolják, a vezetőségi ülésterem előtti fogadóteremben találhatók. Ezek az olajfestmények súlyos tölgyfa keretben, embernagyságban, bölcs, jóságos tekintettel, kezükben sorsdöntő dokumentumokat tartva ábrázolják e nagyságokat: a szovjet olaj- és gázipari minisztert, Alekszej Kortunovot, az ő utódait, Szabit Orudzsevet és Vaszilij Gyinkovot, az utolsó gázipari minisztert és egyben a Gazprom első vezetőjét, Viktor Csernomirgyint, valamint az ő utódát, Rem Vjahirevet. A Gazprom jelenlegi vezetőjének, Alekszej Millernek nincs itt portréja, mint ahogyan nincs például a brit parlamentben szobra Margaret Thatchernek, amelyről mindenki tudja, hogy valószínűleg csak akkor lesz majd, ha a Vaslady beadja a kulcsot. A Gazprom vezetőségi üléstermének előterében található galériában Putyin elnöknek nincs és nem is lesz portréja. Mert Gazpromország számára Putyin elnök – senki, vagyis hát egy szomszédos állam vezetője.

A boldogság receptje Ha megnézzük, hogyan élnek Gazpromországban az emberek, azt mondhatjuk, nem is rosszul. Jobban, mint Oroszország egészében: tevékenyen és boldogan, józanul, vidáman, jómódban. A Gazprom egyik mérnökével helikopteren repülünk a Jamal-félsziget belseje felé, a Bajdarackaja-öbölhöz, a Jeges-tenger partjára, oda, ahol

ideiglenes város épül azoknak a gázosoknak, akik a tundrán át fektetnek le egy szakasznyi gázvezetéket, és a semmi közepén építenek fel egy kompresszorállomást. Összevitatkoztunk a helikopter vezetőivel. A Gazprom-Aviának ez alkalommal nem volt már szabad gépe, így kénytelenek voltunk elfogadni a helyi légitársaság, a Jamal szolgálatait. Az elnyűtt Mi-8-as fedélzeti parancsnoka először azt mondta, hogy az Északi-Jeges-tengerhez nem repül, mivel, azt mondja, ott nincs időjárás. Megkértük, mutassa meg nekünk az időjárási adatokat, mire azt mondta: „Na jó, rendben, van időjárás”. Aztán kijelentette, hogy nem megy az Északi-Jegestengerhez, mert nem elég odáig az üzemanyaga. Megkértük, mutassa meg a műszereket, különösképpen az üzemanyagóra állását. „Na, rendben, elmegyek” – felelte a kapitány, aki egyszerűen lusta volt arra, hogy négy órát repüljön a tundra fölött, és tojta le, hogy másnapra az embereknek a táborban elfogy az élelmük és a szolár olajuk, amivel fel tudják fűteni azokat a vagonokat, amelyekben laknak.

A mérnök, akivel együtt megyünk, azt mondja, hogy a Gazprom helikopteresei ilyen szeszélyeket soha az életben nem engednének meg maguknak. Az emberek tisztességesen dolgoznak.

Elhagytuk az Észak-Urál nyúlványait, átrepültünk a parttalanul hömpölygő Obon, elvesztettük az időérzékünket, miközben fentről csak a nyenyecek szálláshelyeit tudtuk kivenni. Néhány állatbőrből összevarrt sátor, nem messze egy rénszarvascsorda, köröttünk pedig az áthatolhatatlan semmi, úgyhogy szinte érthetetlen, hogy bukkanhattak fel egyáltalán e semmi közepén emberek. Végre a helikopter ereszkedni kezd a gázosok sarkkörön túli állomáshelye fölött, a mérnök pedig, megpróbálva túlharsogni a propeller zaját, a tundra közepén rekedt néhány vagonra mutat: – Télre itt – kiabálja a mérnök – étkezdét építenek, az állomás területét szögesdróttal kerítik el és őrséget állítanak fel. – A mérnök elneveti magát: – És pontosan olyan lesz, mint a lágerben.

Ha számításba vesszük, hogy a Gazprom sarkvidéki állomáshelyein érvényben van a „száraztörvény” (az alkoholtilalom), és még sört sem szabad inni; ha számításba vesszük, hogy ha kimegy az ember az állomáshelyről a tundrába, akkor nincs hová mennie; ha számításba vesszük, hogy az állomáshelyről egyedül sehová se lehet

elutazni, hanem csak azt várhatja az ember, hogy felszedik és elviszik, akkor az a hely, ahová most megérkeztünk, valóban börtönre emlékeztet, mindössze azzal a különbséggel, hogy ezt a fogságot az emberek önként vállalják, jó fizetésért és magas szociális juttatásokért (vagyis egészségbiztosításért, ingyenes tengerparti üdülésért, ingyenes hazautazásért, ingyenes részvételi lehetőségért öntevékeny művészeti körökben, ingyenes sportolási lehetőségért és korkedvezményes, magas nyugdíjért). Az állomáshelyre együtt jön velünk két szakácsnő, akik a sarkvidéki állomáson dolgozóknak fognak főzni, havi ezer dollár körüli fizetésért. Az egyik szakácsnő egy idősebb asszony, a másik egy egészen fiatal lány. A lány alszik.

Nemcsak a szétesőben lévő helikopter nem ijeszti, hanem az a perspektíva sem, hogy fél évig a semmi közepén éljen egy barakkban, amelyet valódi harci fegyverekkel felfegyverzett őrök védenek, és szögesdróttal vettek körül. Jó lenne megkérdezni tőle: és hogy állunk a tánccal?

Dalok és táncok Különben Gazpromországban a táncra is ügyelnek. A Gazprom moszkvai, Nametkin utcai főépületében található koncertteremben ülünk a Gazprom sajtószolgálatának munkatársával, Roman Szahartovval. Ebben a teremben rendezik meg minden évben a részvényesek közgyűlését, most azonban ünnep van, a gázmunkások napja. Ezen a napon a Gazprom központi épületének színpadán a társaság azon munkatársai lépnek fel, akik a Gazprom művészeti köreinek versenyén, a Fáklyán győztesek lettek.

Szahartov személyesen ismeri az összes győztest, és suttogva mindegyikükről mesél valamit.

Most a Gazprom elnökhelyettese, Ananyenkov mond köszöntő beszédet. Kivesz a zsebéből egy négyrét hajtott lapot, amelyen az előre megírt beszéd áll. A papírt valami szép mappába tenni a Gazpromnál nem szokás. A Gazpromnál tojnak a protokollra.

Aztán elkezdődik a műsor, most egy hét év körüli kislány hajt végre mindenféle gimnasztikai csodákat, hurkot formál magából, amint hátrahajolva derékig becsúsztatja testét a bokái közé, úgy, ahogy csak a kínai akrobaták tudják. Szahartov elmondja róla, hogy a kislánynak semmi köze a Gazpromhoz, hogy a kislány szülei alkoholisták lettek, a nagyanyja pedig egyszerűen csak bevitte a gyereket a Tomszktranszgaz Rt. építette gimnasztikai stúdióba.

Most meg a tyumenyi Kismancsok táncegyüttes gyerekei lejtenek pingvintáncot. És különben nagyon szépen táncolnának, ha ezeknek a gyerekcsoportoknak a fellépése nem emlékeztetne annyira a szovjet időkre.

Most egy Alina nevű énekesnő énekel elnyújtottan, megint csak úgy, mint annak idején a szovjet jubileumi előadásokon: Énekelj, anyuskám, énekelj, A jólelkű emberekről. Énekelj, kedves, énekelj Oroszország anyácskánkról.

Szahartov mond valamit az énekesnő Gazpromon belüli foglalkozásáról, de inkább a dal szövegére szeretnénk figyelni, és elgondolkodni azon, hogy a Gazprom az Oroszországhoz való viszonyában az egyik „leányországa”, úgy, ahogyan a Gazpromnak is vannak leányvállalatai.

Aztán megint egy tánccsoport következik, amelynek a neve Kazacsok. Aztán egy fantasztikusan profi egyensúlyozószám következik, amelyet egy olyan lány ad elő, akiről Szahartov azt suttogja a fülünkbe, hogy a Zapszibgazpromnál dolgozik könyvelőként.

Aztán az Orenburggazprom munkatársa, bizonyos Viktor énekli (és nem is rosszul!) Mister X áriáját A denevérből. Aztán még egy elképesztő tudású táncegyüttes következik Szurgutból: tagjainak többsége, ha éppen nem táncol, akkor gázszelepeket kezel. Aztán egy foxtrottot előadó zenekar következik, amelynek vezetője virtuóz módon játszik harmonikán, trombitán és dudán, egyébként pedig egyszerű melós. Szahartov elmondja róla, hogy a zsűri azt javasolta neki, lépjen fel egyedül, a zenekara nélkül, mert akkor, sugallta a zsűri, ez a sok hangszeren játszó virtuóz mindenképpen első díjat kapna. Ő azonban nem akarta cserben hagyni a társait, továbbra is

ezzel a csapattal lépett fel, és végül nem is ért el helyezést. Aztán kijön a színpadra egy lány, az Orenburggazprom alkalmazottja, név szerint Ljudmila Nyeszvetajeva, hogy elénekeljen egy saját szerzeményű dalt: És mint a tűz, melyet mi gyújtottunk, Repül a ló, a szürke ló.

Nagyszerű énekesnő, kiváló dalszerző, és ráadásul igazi szépség. Nem egészen érthető, miért is nem indul valamelyik tévés tehetségkutató versenyen, amelyet nincs olyan nap, hogy ne rendeznének meg valamelyik orosz tévécsatornán; az ezeken szereplő énekesek a producerek áldásos ténykedésének köszönhetően néhány hónap alatt aztán kutyaütőkből sztárokká avanzsálnak.

– Miért nem indul el? – kérdezzük Szahartovot?

– Hogyhogy nem indul el? – csodálkozik el Szahartov. – Hát hiszen elindult a Gazprom Fáklya-versenyén.

Gazpromország önmagában is elég. Gazpromország számára nincs jelentősége semminek, ami kívül esik a határain. Ljudmila Nyeszvetajevának ugyanolyan fura lett volna a Gazprom versenyén kívül valami más versenyen indulni, mint ahogyan mondjuk egy olasz énekesnő is furcsán érezte volna magát, ha részt vett volna az orosz Csillag születik versenyén.

A mi gázunk Éppen ellenkezőleg, a Gazpromon belüli események számára, legyenek azok kulturális vagy sportesemények, a külvilágból hívnak meg légiósokat. A Csajf rock-zenekar frontemberével, Vlagyimir Sahrinnal ülünk egy kávéházban Belgorod főterén – ebben a városban rendezik meg minden évben a Gazprom szpartakiádját.

Ma van a szpartakiád zárónapja. Már lezajlottak a futballküzdelmek, a ping-pong versenyek, a súlyemelőversenyek. Néhány sportágban, különösen a csapatsportokban, a színvonal emelése érdekében a Gazprom munkatársai mellé meghívtak hivatásos spor-

tolókat is. A testőrök már bekísérték a röplabdadöntőre a belgorodi kormányzót, Szavcsenkót; durván félrelökdöstek mindenkit, aki az útjukba akadt, arccal a falnak nyomták az embereket, hogy bevigyék a kormányzót a terembe, és leültessék a Mosztranszgaz vezetője, Alekszej Golubnyicsij mellé, aki ebben az évben a versenyeket szervezte. A kosárlabdadöntő már lezajlott, amelyen amikor Golubnyicsij látta, hogy a Mosztranszgaz csapata nyerésre áll a Volgtranszgaz csapata ellen, azt kiabálta a beosztottjainak: „Hagyjátok, hogy bedobja! Hagyjátok, hogy bedobja!”, ezzel demonstrálva a Gazprom nagylelkűségét: először győzni, aztán lehetővé tenni az ellenfélnek, hogy ne megszégyenülve hagyja el a csatateret. Már megtörtént a díjátadás is a Szvetlana Horkina világbajnok tornásznő nevét viselő sportcsarnok előtt, Szvetlana Horkina (életnagyságúnál nagyobb) szobra mellett – a tornásznő egyébként még él, isten adjon neki erőt és egészséget. Alekszej Golubnyicsij már elmondta nekünk azt is, hogy az olyan eseményeken, mint ez a szpartakiád, nem szabad spórolni, a részvényeseknek pedig meg kell érteniük, hogy az emberek nem gépek, nem lehet őket állandóan arra ösztökélni, hogy csak hasznot állítsanak elő. És a sajtószolgálat imént említett munkatársa, Roman Szahartov is elmondta már, a szpartakiád idejére a stadionok és szállodák (amelyeket egyébként a Gazprom rendbe hozatott és ott hagyott ajándékba a városnak) területén bevezették a „száraztörvényt”, ugyanakkor mégis rendeztek szórakoztató programokat, és volt diszkó is, hogy az emberek tudják, lehet piálás nélkül is szórakozni. A szpartakiádnak már vége. Egy óra múlva kezdődik Vlagyimir Sahrin és a Csajf koncertje, amelyre a Gazprom rendezői 70 ezer embert várnak, vagyis a város felét, valójában azonban jó, ha háromezer ember, a szpartakiád résztvevői fognak eljönni. Ülünk Vlagyimir Sahrinnal, aki a Gazpromról és a Gazprom szpartakiádjáról beszél: – Nem tudom, de szerintem ez afféle szép új világ modell, ahol megmondják, hogyan kell szórakozni, hogyan kell dolgozni, hogyan kell sportolni és a szabad időt eltölteni, mikor lehet és mikor nem lehet inni… Valószínűleg népünk nagyobbik részének erre is van szüksége. Hogy erőszakkal boldoggá tegyék.

– De?… – kérdezünk rá tőle.

Hosszú csönd következik. Vlagyimir keresi a szavakat. Ő maga is építészmérnök volt. Ő maga is amatőr koncertek révén lett rocksztár. Csakhogy az ő amatőr koncertjeit senki sem támogatta és szponzorálta. Éppen ellenkezőleg, a nyolcvanas években a koncertjeit betiltotta a KGB és szétzavarta a rendőrség. Vlagyimir azt mondja: – De én nem akarom, hogy nekem valaki elrendezze a boldogságot. Nincs szükségem ahhoz senkire, hogy tudjam, mikor és hogyan kell dolgoznom, kell-e sportolnom vagy sem, igyak-e vagy sem, hogy hogyan szórakozzam. Van ebben valami…

– Rabság? – kérdezünk rá.

– Talán – bólint rá Vlagyimir. – És talán a többi embernek szüksége van erre a rabságra a túléléshez.

A koncertig már csak néhány perc maradt. Vlagyimir azonnal felmegy a színpadra, és elkezdi énekelni a „Szabad szelet lélegzünk be” kezdetű dalt, majd egy másikat, az „Ebben az országban másként élni nem lehet” kezdetűt.

Amikor elválunk, megkérdezzük tőle: – Szóval, önnek nem tetszik a Gazprom? Akkor miért állt rá, hogy fellépjen annak a társaságnak rendezvényén, amelyik korlátozza a szabadságot?

– Én abba mentem bele, hogy az embereknek énekeljek – válaszolja Vlagyimir. – Ezek az emberek itt a téren normális, egyszerű, dolgozó emberek. Jó lenne, ha megértenék, hogy a földből a mi gázunkat termelik ki.

– Ezt hogy érti? – kérdezünk vissza újra.

– Úgy, hogy azt a gázt, ami az egész orosz népé. A gázkitermelésért természetesen díjazásban kell részesülniük, mégpedig magas díjazásban. De a gáz a miénk. És tartok tőle, hogy ezt nem értik.

E könyv írása közben valóban többször beleütköztünk abba a problémába, hogy Gazpromország polgárai mintha őszintén azt hinnék, hogy a gáz a Gazpromé, nem pedig Oroszországé. Lehet, hogy azért van ez így, mert kitermelni és szállítani a gázt azok között a feltételek között, amelyek az északi területeken uralkodnak,

valóban nagyon nehéz, az ott dolgozó emberek munkája tényleg nagyon kemény, és valóban áldozatokat követel. De az is lehet, hogy a helyzet mindössze az, hogy a Gazprom munkatársai valóban nem látják a lelőhelyek körül a teljes értékű életet élő országot. A helyzet talán az, hogy a lelőhelyek körül tényleg nincs semmiféle teljes értékű életet élő ország. Vagy lehet, hogy van, de csak abból él, ami a földjében van: olajból, gázból és atomtöltetű ballisztikus rakéták földalatti bunkereiből.

Tizenkettedik fejezet A SEMMI KÖZEPÉN

A semmi jellemzői Itt vagyunk a pusztaságban. A semmi kellős közepén, túl a sarkkörön, a Jamal-félszigeten, a Bajdarackaja-öbölben, a Jegestenger partján. Megkértük a Gazprom vezetését, mutassák meg nekünk a Stokman lelőhelyet, amelyikből az Északi Áramlatnak majd kapnia kell a gázt, de kiderült, hogy a Stokman nem messze egy Vigyajevo nevű falutól található, ott pedig egy katonai bázis működik, az, amelyikhez az elsüllyedt Kurszk tengeralattjáró is tartozott.

A Stokman meglátogatásához speciális engedélyek kellettek volna, a Gazprom sajtótitkára, Szergej Kuprijanov azt mondta: – Minek maguknak az a Stokman? Nincs ott semmi. Ha azt akarják megnézni, milyen az, amikor valahol a semmi van, menjenek el a Bajdarackaja-öbölhöz. És most ott vagyunk, ahol néhány év múlva, ha a pogány istenség, Siska úgy akarja, fel fog épülni a kompresszorállomás, ahol most még semmi sincs. Bármelyik irányba induljon is el az ember, három órán át mehet a helikopterrel úgy, hogy tényleg semmi sincs.

Elég, ha az ember csak rálép a tundra földjére, máris megérti: itt, a sarkkörön túl nem érvényesek azok a törvények és szokások, amelyek a civilizált világban elfogadottak, ugyanúgy, mint ahogyan a hegyekben, nyolcezer méteres magasságban sem érvényesek az emberi törvények. Még a legegyszerűbb, iskolai tankönyvekből szerzett ismeretek is érvényüket vesztik. Mit gondolnak, hány nap van egy évben? Háromszázhatvanöt? Nem, csupán százhúsz.

Amikor a Gazprom építkezéseit megtervezik, határidőket és ütemterveket szabnak, a Gazprom tudományos kutatóintézetei abból indulnak ki, hogy az évben mindössze százhúsz nap van, mert a többi napon az építőmunkások az orrukat sem tudják kidugni a va-

gonjaikból. A vagonok körül örvény, szél, özönvíz, a fellázadt pusztaság.

Azt hiszik, a húsnak húsíze van? Nem, a rénszarvas húsa olyan ízű, mint a máj. A nyers rénszarvasmáj meg a meleg rénszarvasvér nem élelmiszer-alapanyag, hanem orvosság, pontosabban varázsszer.

A Jamal-félsziget őslakói, a nyenyecek azért is nem kapnak skorbutot, mert amikor leölnek egy rénszarvast, ajkukat a rénszarvas nyakán a még lüktető ütőérre tapasztják, és úgy isszák a még friss vért.

Mit gondolnak, miben különbözik a férfi a nőtől? Micsoda ostobaság ez! A férfi a nőtől természetesen abban különbözik, hogy ruházatán másféle a díszítés.

Két bekezdéssel feljebb cseppet sem csodálkozva azt a szókapcsolatot olvashatták, hogy a „tundra földje”, és ez semmiféle tiltakozást nem váltott ki önökből. Pedig itt nincs is föld. Nem is mondja itt senki még csak azt sem, hogy „tedd le ezt vagy azt a földre”, hanem azt mondják, hogy „tedd a tundrára”. A föld az valahol ott messze van: három óra helikopteren Szalehardig, aztán onnan újabb három óra repülőn – és ott kezdődik a föld, itt pedig a tundra van. A tundra nem más, mint fagyos keveréke víznek, porfinomságú homoknak, mocsári hínárnak és mohának. Ahhoz, hogy akár csak egy kis területet is előkészítsenek mondjuk egy házikó felépítéséhez – egy hatalmas kompresszorállomásról nem is beszélve –, buldózerrel hatalmas kurgánokba rakják a tundrát, és néhány évig állni hagyják. A kurgánok belsejét átható víz szint je fokozatosan egyre lejjebb száll, a külső rész kiszárad, és többé-kevésbé alkalmassá válik az építkezéshez. Többé-kevésbé hasonlóvá válik a földhöz, ami itt nincs.

Megjegyzendő, hogy tulajdonképpen itt víz sincs. A tundra felszíne csupa folt a tavaktól, mint ahogyan az ember arca csupa kiütés a himlőtől, de ezeknek a tavaknak és a folyóknak többségéből nem szabad inni. A tavak vize halálos is lehet, olyasfajta nehézfémekkel fertőzött, mint amilyeneket London japán éttermeiben szokás a KGB volt ügynökeinek teájába keverni. A folyók vize élettel teli, olyan ismeretlen baktériumoktól hemzseg, amelyek, ha volna emlékezetük, emlékeznének még a mamutokra is.

Bármilyen építkezés, a legegyszerűbb házkörüli barkácsoláson kívül, csak télen képzelhető el. Bármilyen rakományt csak a téli talajon lehet ide eljuttatni. Amikor a tundra befagy és hó borítja, egy speciális jármű, a greider, amelynek tetejére fényszórókat szerelnek, kimegy a pusztaságba, és ügy egyengeti, simítja el a havat, hogy a tetején minél hamarabb vastag jégréteg alakuljon ki. Ezen a jégúton tudnak közlekedni a teherkocsik. Éjszaka persze, merthogy télen itt mindig éjszaka van. Ha a teherautó elromlik, meg kell próbálni tizenöt perc alatt megjavítani, ha nem megy, akkor fel kell gyújtani, és istenhez fohászkodni, hogy amíg az ember annál a tábortűznél melegszik, amivé a teherautóját tette, a tüzet észrevegyék egy mentőhelikopterről vagy egy közeli (legalább húsz kilométerre lévő) nyenyec szálláshelyről. De aligha veszik észre. Valószínűbb, hogy az ember egyszerűen megfagy. Az ember senki és semmi ebben a pusztaságban. És bárki, aki valamit is meg akar érteni a Gazpromból, azt minimum fel kell tudni fognia, milyen is az, amikor az ember senki és semmi, milyenek is a pusztaság tulajdonságai.

A senki Hogy megértsük a Gazprom kritikusait és ellenlábasait, a pusztaság tulajdonságait szintén figyelembe kell vennünk. Be kell vésnünk az elménkbe, hogy attól kezdve, amikor a Gazprom megkapta a monopóliumot a gázra, Putyin elnök pedig megkapta a monopóliumot a Gazpromra, a Gazprom kritikusai és ellenlábasai senkik. Nem azért kritizálják a Gazpromot, mert van valamilyen politikai súlyuk, gazdasági tekintélyük vagy az elnökétől különböző nézetük arra vonatkozóan, hogyan kell irányítani ezt a társaságot. Éppen ellenkezőleg: ha van politikai súlyuk, ha léteznek egyáltalán, akkor csak olyan mértékben, hogy kritizálni tudják a Gazpromot.

Nincs más kiút a számukra. Ugyanúgy nincs hová menniük, mint ahogyan úgy tűnik, a végtelen tundrában sincs hová menni.

A volt energetikai miniszter és egykori miniszterelnök-helyettes, Borisz Nyemcov például ma senki. Az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbál rossz lapjáráskor is ügyeskedni. Még tartja magát.

Igyekszik megőrizni legalább sportos formáját és az életet élvező playboy reputációját. A bolygó legegzotikusabb tájaira megy szörfözni. Régi berögződésből meghívják még mindenféle nemzetközi gazdasági fórumokra, meg olyan fogadásokra, amelyeket külföldi nagykövetek adnak Moszkvában a semmivé lett ellenzékiek számára. Meghívják még tévés talkshow-kra is, hogy képviselje a liberális értékeket. Gyakrabban hívják, mint a többi ellenzéki politikust, de Nyemcovnak még ezek is olyannyira ritkák, mintha az évben nem háromszázhatvanöt, hanem csak százhúsz nap lenne.

Ráadásul a talkshow-k felvételről mennek. Ha Nyemcov okosan, ügyesen képviseli a liberális értékeket, akkor a gondos szerkesztő, mielőtt adásba tenné a felvételt, kivágja belőle azokat a részeket, ahol okosnak és ügyesnek mutatkozott. Ugyanakkor Nyemcov minden szónoki ügyetlenkedése változtatás nélkül bekerül az adásba.

Nyemcov a tévében mindig úgy tűnik fel ezáltal, mint valami hülye, ennek ellenére egyre-másra elfogadja a meghívásokat. Áll a kamera előtt, védi a liberális eszméket, amelyekről pontosan tudható, hogy a tévénéző tojik rájuk. De Nyemcov mégis azonnal megy a tévébe, mihelyt hívják. Minden alkalommal megbírálja a Gazpromot, nagyjából ugyanazzal a céllal, mint amilyennel egy mopszli ugat meg egy elefántot. Az, hogy bírálja a Gazpromot, az utolsó emlékeztetés arra, hogy ő volt valaha az energetikai miniszter. Azért megy be a tévébe, mert bár így is senki, de ha nem mutatkozik a tévében, az emberek még az arcát is el fogják felejteni: ellenzéki politikusból egy olyan öregedő fazon lesz csupán, aki a Gazprom részvényeinek elképzelhetetlen mértékű drágulásából gazdagodott meg.

– Tudják, hogy a Nagyfőnök miért engedi meg még mindig nekem, hogy ellenzéki legyek? – kérdezi Nyemcov, aki Nagyfőnök alatt Oroszország elnökét, Vlagyimir Putyint érti. – Mert nem loptam, amikor állami hivatalt töltöttem be, nem hasítottam ki magamnak valami állami tulajdont, amikor leváltottak, és nem árultam el sem személyesen Putyint, sem Oroszországot. Putyin fogalmai szerint lehetek én is ellenzéki, lehet Javlinszkij is (Nyemcov a Jabloko párt vezetőjére. Grigorij Javlinszkijre gondol) és lehet Hakamada is (az Állami Duma volt alelnökéről. Irina Hakamadáról van szó). És más senki sem lehet. Putyin nézőpontjából az összes többi ellenzéki vagy tolvaj, vagy áruló.

– És talán nem azok, Borja? – mosolygunk vissza rá, miközben mogyoróval és aszalt gyümölccsel tömjük teli a szánkat.

Abban az irodában ülünk, amelyet Nyemcov a Kotyelnyicseszkaja rakparton álló toronyházban bérel. Ebben a házban, néhány kilométerre a Kremltől, ott, ahol a Jauza beletorkollik a Moszkva folyóba, valaha tudósok laktak, akik megtervezték a szovjet atombombát, és jobban féltek Sztálintól, mint az atomháborútól; laktak még itt irodalmárok is, akik a Sztálintól való félelmükben a szovjet életformát propagálták; aztán pártfunkcionáriusok is, akik annyira féltek Sztálintól, hogy istennek tartották; bátor hadvezérek, akik olyannyira féltek Sztálintól, hogy azért, hogy a kedvében járjanak, egész hadosztályokat áldoztak fel. Ez az épület, amely az Empire State Buildingre hasonlít, a hatalmas és szörnyűséges kommunista korszak emlékműve. Az az iroda, pontosabban irodának átalakított négyszobás lakás pedig, amelyet Borisz Nyemcov, a kommunizmus egyik megdöntője most bérel, nem más, mint a kommunizmus megdöntésének állított emlékmű, azé a korszaké, amelyben Borisz Nyemcov még hős volt.

Szinte semmi bútor nincs itt. Nem él már Borisz Jelcin sem, aki csak a falra aggatott fotók közül néz le ránk. Nyemcovnak nincs frakciója sem. A szavazatok száma, amelyet Nyemcov pártja a választásokon kapott, százalékban kifejezve nullával kezdődik. Pusztaság van. Nyemcov – senki.

– Próbáljátok meg megérteni Putyin logikáját. Kaszjanovnak (Nyemcov a volt miniszterelnökről, Mihail Kaszjanovról beszél) nem szabad ellenzékinek lennie, mert Putyin úgy véli, hogy először is, amikor Kaszjanov miniszterelnök volt, minden szerződésből, amit láttamozott, két százalékot leemelt. Másodszor, amikor Kaszjanov leköszönt, megkaparintotta magának az állami tulajdonban lévő dácsát. És Putyin még azt is gondolja, hogy mivel Kaszjanov a beosztottjaként dolgozott, most nem léphet fel ellene. Mert Putyin ezt árulásnak tartja, értik?

– És akkor Kaszparov mit vétett Putyin ellen? – kérdezzük egy másik ismert ellenzékiről. Garri Kaszparovról. – Sakkvilágbajnoknak lenni az talán árulást vagy lopást jelent?

– Kaszparov – feleli Nyemcov – valaha egy amerikai jótékonysági alapnál dolgozott. Putyin szemszögéből nézve ő ezzel elárulta Oroszországot.

– És ezek szerint te azért lehetsz ellenzéki, mert sohasem voltál Putyin beosztottja, és semmit sem loptál? – kezdjük el régi újságírói megszokásból a kényes kérdéseket feltenni, ahogy mondani szokás, kiugratni a nyulat a bokorból.

– Pontosan – feleli Nyemcov. – Putyin volt az én beosztottam, de én sosem voltam az övé. És semmit sem loptam.

– Borja, és akkor hogyan gazdagodtál meg? – élvezzük azt a rég elfelejtett érzést, hogy valakinek egyenesen nekiszegezhetjük a kényes kérdést.

– A 98-as válságot követően elmentem az Egyesült Államokba előadásokat tartani. – Úgy látszik, Nyemcov egyáltalán nem jön zavarba a mi kényes kérdésünktől. – Kerestem vele egy rakás pénzt, amin aztán Gazprom-részvényeket vettem. Akkoriban hatvan centbe került darabja. És néhány évvel ezelőtt, amikor tizenhat dollárt értek, eladtam őket. Annak idején azért vettem, mert 98-ban a Gazpromot nyilvánvalóan alulértékelték.

– Ez világos. Az nem világos, miért adtad el most őket..

– Azért, mert a Gazpromot most túlértékelik. Miközben a válság küszöbén áll.

– Na ne! Na ne! – és még a mogyorózást, a dohányzást, a teázást is abbahagyjuk.

Nyemcov mesél. Úgy beszél, mintha direkt nekünk készült volna fel egy előadással. Félbe sem kell szakítanunk, rávezető kérdéseket sem kell feltennünk neki. Az az érzésünk, hogy amíg Nyemcov szörfözött, koptatta a nadrágját a flancos nagyköveti ebédeken, adta a hülyét a tévében, ő, a volt energetikai miniszter egyebet sem csinált, mint a Gazpromról gondolkodott. Azt mondja: – A Gazprom a világ legnagyobb energetikai részvénytársasága.

A vi-lá-gon a legnagyobb. Az alaptőkéje azon a szinten áll, mint az Exxon Mobilé, a Microsofté és a General Electricé. Körülbelül 300 milliárd dollár. Csak az összehasonlítás kedvéért: ez másfélszer annyi, mint egész Oroszország költségvetése. Vagyis a Gazprom

többet ér, mint amennyi az ország egész évi élete. Európa 35-40%ban a Gazpromtól függ. Vannak persze a gáz szállításnak más alternatívái is: Algéria, Nagy-Britannia, Norvégia, Hollandia. Ennek ellenére a Gazpromnak fantasztikus hatása van arra, hogy Európában meleg legyen és égjenek a lámpák. A Gazprom az állam ellenőrzése alatt áll. A többségi részvénycsomag az állam tulajdonában van. A Gazpromnál bármilyen kinevezést, nemcsak a magas, hanem a középvezetői posztokra is az állami hivatalnokok teszik meg. A részvénytársaság vezetését, első embereit és azok helyetteseit pedig maga Putyin elnök nevezi ki. Ezt nagyon fontos lenne megérteni.

Mi ezt értjük is. Egész könyvet írtunk erről. Azt viszont nem értjük, hová akar Nyemcov kilyukadni. Azt mondja: – A továbbiakban fel kell fedjek valamit: a Gazprom nem természetes úton lett monopólium. A helyzet az, hogy Oroszországban nemcsak a Gazprom termel ki gázt, hanem a Szurgurnyeftyegaz, a Lukoil, a Rosznyefty, a TNK-VR, a Nortgaz és a Novotek is. A Gazprom direkt nem engedi be ezeket a társaságokat a vezetékeibe, és ezzel arra készteti őket, hogy a vezetékre történő rácsatlakozás előtt fillérekért eladják neki a gázt. Ez így nem kifizetődő, úgyhogy vannak olyan társaságok, amelyek egyszerűen elégetik azt a gázt, amelyet a kőolajjal együtt termelnek ki. A Gazprom vezetője, Alekszej Miller az elnök közeli barátja, és még az ősrégi pityeri időkből ismerik egymást. Vlagyimir Putyin és Alekszej Miller majdnem egy időben váltak vezetőkké, egyikük az ország, másikuk a Gazprom vezetőjévé. Vezetésük alatt a Gazprom nem nyitott meg egyetlen új lelőhelyet sem, és nem épített egyetlen nagy gázvezetéket sem.

Mindaz, amiről beszélnek – az észak-európai gázvezeték, a Stokman gázkitermelő – mind csak projekt, a távoli jövő. Újra nekilátunk a teának, a mogyorónak, újra rágyújtunk. Ha ragaszkodni akarunk a tényekhez, akkor az derül ki, hogy Nyemcov hazudik. Valójában Miller ideje alatt a Gazprom épített ki új gázvezetéket és új lelőhelyeket is feltár!, például a sarkkörön túlit. Az már más kérdés, hogy ezt a lelőhelyet alapjában véve még Vjahirev ideje alatt építették ki, Miller alatt pedig inkább csak megnyitották.

De ott van még a dél-orosz lelőhely is, a Gazprom utolsó büszkesége.

Még 2007 őszén indították be, de ünnepélyes megnyitás ára már

decemberben került sor. A megnyitóünnepséget a társaság igazgatótanácsának elnöke, Dmitrij Medvegyev vezette. Néhány nappal korábban hivatalosan is Vlagyimir Putyin utódjelöltje lett: a délorosz lelőhely megnyitása alighanem az első eseménye volt választási kampányának.

Hallgatjuk tovább, amit Nyemcov mesél, a politikusokra jellemzően úgy, hogy meglehetősen leegyszerűsíti a tényeket. Nyemcov így folytatja: – A Gazpromot nagyon gátolja a túlzott átpolitizáltsága. A Gazpromot senki sem úgy fogja fel, mint önállóan gazdálkodó szubjektumot. A Gazprom – Putyin politikájának eszköze belföldön és külföldön egyaránt. Tegyük fel, a Gazpromnak szüksége lenne feltárni a Stokmant, ehelyett arra kényszerül, hogy tömegtájékoztatási eszközöket vegyen meg. A Gazprom részt vett a Roman Abramoviccsal kötött üzletben, és kiszórt 13 milliárd dollárt. Pedig ezen a pénzen akár a gázzal is foglalkozhattak volna.

Hallgatjuk Nyemcovot, és mosolygunk. Mivel Nyemcov politikus, vagyis jól tudja csűrni-csavarni a szót, az összes olyan sztori közül, amelyik arról szól, hogyan vett meg a Gazprom profiljába nem illő cégeket, beszélgetőpartnerünk a két legfelkapottabbat választja ki: az NTV és a Szibnyefty sztoriját. A Szibnyefty megvásárlása tényleg mindenféle kérdéseket vet fel. A Gazprom csúcsáron vette meg, akkor, amikor Abramovics mindent lefölözve, kitermelte a könnyen elérhető olajat, felduzzasztotta a kapitalizációt, és úgy döntött, hogy eladja. És eladta volna külföldieknek is, ha a külföldiek megvettek volna egy ilyen átláthatatlan társaságot, és ha Putyin elnök nem ragaszkodott volna az energiahordozók állami monopóliumához, és ha az állam tulajdonképpen nem ezekből az energiakészletekből állt volna.

A Gazprom eleinte tulajdonképpen nem is akarta megvenni a Szibnyeftyet. 2004-ben a menedzsment komolyan elgondolkodott azon, ne kebelezze-e be a legnagyobb állami olajtársaságot, a Rosznyeftyet. Az újságírók akkor kezdtek el először beszélni a kremli adminisztráción belüli két csoport összeütközéséről: a „gazpromosokéról” és a „rosznyeftyesekéról”. Az elsőnek a feltételezett vezetője a Gazprom igazgatótanácsának elnöke és egyben az elnöki adminisztráció vezetője, Dmitrij Medvegyev volt, a másiknak pedig a

Rosznyefty igazgatótanácsának elnöke és egyben az elnöki adminisztráció vezetőjének helyettese, Igor Szecsin volt. Szecsinnek sikerült megőriznie az általa felügyelt társaság függetlenségét, Medvegyev pedig még idejében visszakozott. Lehetséges, hogy éppen ez a taktikai lépés segíti majd 2007-ben ahhoz, hogy Vlagyimir Putyin utódául jelöljék.

A Gazprom, ha jól gondoljuk, azért vette meg a Szibnyeftyet, mert azt az utasítást kapta, hogy vegye meg. Mihelyt a Szibnyefty elkelt, a lelőhelyein elkezdett visszaesni a kitermelés. De számunkra sokkal fontosabb az (amiről Nyemcov hallgat, vagy nem is tud), hogy a Gunvor, amely a Gazprom összes olaját exportálja, megkapta még a Szibnyefty olaját is, szétkergette a konkurrenciát, és Oroszország harmadik legnagyobb kőolaj szállító vállalata lett. Az a Gunvor, amelyik kapcsolatban áll Putyin elnök egyik régi ismerősével (és mint mondják, személyes jóbarátjával), Gennagyij Tyimcsenkóval.

Nyemcov naivan arról beszél, hogy a Gazprom ahelyett, hogy közvetlenül a gázzal foglalkozna, értelmetlenül, profiljába nem illő cégek megvásárlásába bocsátkozik. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb és zavarosabb, mint amilyenre Nyemcovnak a választás előtti agitációjához szüksége van. Mit kezdjünk például a Gazpromba becsatlakozott Szogaz biztosítási társaságnak a históriájával? 2002-ben, amikor Miller csapata felváltotta a Gazpromnál Vjahirev csapatát, a Szogaznál rendet tenni igyekvő Andrej Petuhovot, Miller emberét megölték. E halálesetet tárgyalva az újságírók akkor azt beszélték, hogy Petuhovnak azért kellett meghalnia, mert megpróbálta visszaszerezni a Vjahirev menedzserei által ellopott céget, és visszaadni az államnak. És mi történik? Miller Vjahirev fölött aratott végérvényes győzelme után a Szogaz a Gazpromhoz tartozik? Egyáltalán nem. Amint 2005 májusában kiderült, az addig a Gazprom többségi tulajdonában lévő Szogaz biztosítási társaságot megkapta a pétervári Rosszija bank. A bank legnagyobb részvénytulajdonosai 2004 végén Nyikolaj Samalov (9,7%) és a bank igazgatótanácsának elnöke, Jurij Kovalcsuk (37,7%) voltak. Samalov és Kovalcsuk ismerték Putyint még abból az időből, amikor a leendő elnök Péterváron dolgozott. Samalov a 90-es évek elején a Siemens Medical Solutionsnál dolgozott, amely a pétervári

önkormányzat megrendelésére sztomatológiai eszközökkel látta el Pétervár rendelőintézeteit. A város vezetés részéről ezzel a projekttel Vlagyimir Putyin foglalkozott. A Rosszija bank foglalkozott a városi adminisztráció külgazdasági projektjeivel is, amelyeket szintén a polgármester első helyettese, Vlagyimir Putyin felügyelt. Miután a Szogazt megkapták, a Rosszija tulajdonosai olyan üzlet többségi tulajdonosaivá váltak, amely nagyságrendileg az addigi sajátjuknak felelt meg. Gyakorlatilag megduplázódtak. A Szogaz aktívuma 13 milliárd rubel, a banké körülbelül 10 milliárd rubel volt. Ráadásul a Szogaz pénzügyi sikere háromnegyed részben a Gazpromtól és leányvállalataitól függ, amelyeknek a befizetéseiből a biztosítási társaság bevételeinek 75%-a származik. Hát erre gondolunk. Azon gondolkodunk, fel lehet-e fogni a Szogaz históriáját úgy, hogy Miller csapata elvette a Vjahirevhez közel álló emberektől a társaságot, és odaadta a Putyinhoz közel álló embereknek, nem pedig az államnak, és egyáltalán nem a népnek?

Nyemcov azzal vádolja a Gazpromot, hogy értelmetlenül vesz meg szénbányászati és villamosipari cégeket, az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy ilyeneket a Gazprom nemcsak vesz, hanem el is ad. 2006 áprilisában a Gazprom eladta a Rosszija banknak pénzügyi birodalma még egy szeletét, a Lider nevű részvénytársaságot, amelynek aktívurna több mint 6 milliárd dollár volt.

Alapjában véve ez a Gazprom nyugdíjalapjának, a Gazfondnak a készlete – a Gazfondnak egyébként szintén van 3%-nyi részvénye a Gazpromban. A Gazfond eladta a Rosszija banknak a Lider részvényeinek 75%-át plusz egy részvényt. A Rosszija bank fő részvényesét, Jurij Kovalcsukot Vlagyimir Putyin elnök személyes jóbarátjának tartják. Az „öröklési” machináció című könyv szerzői, Vlagyimir Pribilovszkij és Jurij Felstyinszkij felsorolják őket a Leningrádi körzetben létrehozott Ozero (Tó) üdülöszövetkezet alapító tagjai között. 2007 tavaszán a Gazfond megvette a Gazpromtól a Szibur Holding részvényeinek 25%-át. Ezen felül a Lider megkapta a Gazprombank részvényeinek 50%-át plusz egy részvényt. És éppen a Gazprombanké, nem pedig a Gazpromé például a Gazprom-Média.

2001-ben a Gazprom-Média elvette Vlagyimir Guszinszkijtól az NTV tévécsatornát és egyéb médiákat, mert akkor az a nóta járta, hogy egy tévé nem lehet az oligarcháké, mert akkor azok azonnal a saját érdekeik szolgálatába állítják. Most pedig kiderül, hogy sem az NTV,

sem a Gazprom-Média többi médiája nem tartozik még a Gazpromhoz sem. Úgy tetszik, a Rosszija bank tulajdonában vannak.

Ezenkívül a Gazprombank a Szibur megmaradt 75%-ának többségi tulajdonosa is. Ily módon a Gazfond a Szibur részvényeinek 100%-os tulajdonosává vált. Vagyis helyesen gondoljuk-e, hogy Goldovszkij, aki a Gazprom pénzén ezt a társaságot létrehozta, nem tudta elérni, hogy a saját tulajdonába kerüljön, a Putyin elnökkel kapcsolatban álló Rosszija bank tulajdonosai viszont el tudták érni?

Nyemcov minderről nem beszél. Talán mert velünk ellentétben, helyén van az esze, és óvatos. Vagy talán mert nem is tudja. De az is lehet, hogy túlságosan unalmas dolog megpróbálni eligazodni a tulajdonviszonyokban. Nyemcov inkább ijesztget.

– És a Gazprom az efféle üzletek miatt – mondja Nyemcov – veszteséget szenved. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a társaság termelési mutatói nagyon rosszak. Abban az időben, amikor Oroszország gazdasága évente 6-7%-kal bővült, a gázkitermelés szinte semmit sem növekedett. Ilyen feltételek mellett el kellett kezdődnie egy totális gázdeficitnek. És el is kezdődön. A gázhiány már ebben az évben megmutatkozott, például abban, hogy az ÉszakNyugati Erőmű, amelyet erőltetett ütemben építettek fel, hogy megszüntessék Pétervár áramhiányát, most gáz nélkül áll. Maga Putyin indította el a működését. Az erőmű azonban mazuttal dolgozik. Ez olyan, mintha aranyat égetnénk el. Vagy még sokkalsokkal drágább.

Hallgatjuk, és mosolygunk. Az Észak-Nyugati Erőmű beindításáról hallottunk egy mulatságos sztorit a Gazpromnak attól a mérnökétől, akivel a Jamal-félszigetre mentünk. Ez a mérnök azt mesélte, hogy Putyin elnöknek ünnepélyesen be kellett volna kapcsolnia a főkapcsolót, a vezérlőpult műszereinek mutatóinak ünnepélyesen ki kellett volna lengniük, az erőműnek ünnepélyesen üzembe kellett volna lépnie. A kivitelezők azonban féltek, hogy az új és igazán még ki sem próbált biztonsági automatika váratlanul bekapcsolhat, és egy pillanat múlva leállíthatja az erőművet azt követően, hogy az elnök ünnepélyesen bekapcsolta a főkapcsolót.

Ezért az erőművet, minden eshetőségre, leválasztották a főkapcsolóról. A főkapcsolóra mindösszesen a vezérlőpult műszereit kötötték rá. Az ünnepélyes bekapcsolásra a műszerek ünnepélyesen ki-

lengtek, az elnök pedig elment. Maga az erőmű viszont csak úgy két hónap múlva kezdett el üzemelni. Nyemcov nem érti, min mosolygunk. Komoly képpel azt mondja: – Oroszország gazdasága a továbbiakban is jelentősen fejlődni fog. Következésképpen a gázhiány 2010-re katasztrofálissá fog válni, körülbelül 60-100 milliárd köbmétert fog kitenni. Egész Ukrajna évente 70-75 milliárd köbméter gázt fogyaszt. Megjegyzem, Ukrajna egy 50 milliós ország. A helyzet ahhoz hasonlít, mint amikor a kései Szovjetunióban áruhiány volt. Akkor minden áruból hiány volt, a mosóportól a kolbászig. A piac liberalizálásával a helyzet megoldódott, és mindenki el is feledkezett már róla. Az egyetlen ágazat, amely nem szabadult fel és megmaradt szovjetnek, a Gazprom.

Hogy a Szovjetunióban hiány volt használati cikkekből, és hogy a putyini Oroszországban hiány van gázból, e két dolog közt az a különbség, hogy a kolbász hiányát mindenki észreveszi. Üres polcok, sorok, jegyrendszer. A gázt viszont nem a pultról árulják. Ebből semmi sem lesz látható. Jön majd egy csomó léhűtő a Kremlből, és magyarázni kezdi ezzel-azzal az árak emelkedését: keresztbe tesz Amerika, mindenfelé ellenségek, kémek – és egy morzsányi igazság nincs ebben az egész zagyvaságban.

Az igazság kedvéért visszakérdezünk Nyemcovtól: – Borja, mi ezt megkérdeztük a Gazpromnál is, de ők semmiféle hiányt nem ismernek el.

– Majd lassacskán beismerik – hőzöng Nyemcov. – Putyin tartott néhány ülést ennek kapcsán. Elképesztő, hogy a Szovjetunió széthullásából semmit sem tanultak ezek az emberek. Pontosan ugyanazt teszik, mint annak idején Nyikolaj Ivanovics Rizskov, amikor a pultokról eltűnt a tambovi sonka. Nyikolaj Ivanovics akkor a Legfelsőbb Tanács pulpitusáról azt javasolta, hogy emeljék meg a tambovi sonka árát két kopejkával. A tambovi sonka mintájára jár el a jelenlegi hatalom is. Azt javasolják, hogy fel kell emelni a gáz árát.

Természetesen a 2008-as választásokig a lakossági árakat nem fogják felemelni, de az ipari felhasználóknak már most évi 15%-kal emelik.

Mindeközben azt is tudni kell, hogy a hőerőművek hajlandók szó szerint bármilyen áron megvenni a gázt. Úgyhogy az áremeléstől a

gázhiány nem fog csökkenni. Csak a villanyáram ára fog megemelkedni, vagyis végső soron mindené. Ezért azok az intézkedések, amelyeket a hatalom annak érdekében hoz, hogy a gázhiányt megoldja, értelmetlenek és betegesek.

– És akkor mi lesz? – kérdezzük Nyemcovtól. – Kifogy a gáztűzhelyekből a gáz?

– Nem – feleli Nyemcov, – A konyhából nem fog hiányozni a gáz. A gázhiány a gazdasági növekedést veszélyezteti. Nem fognak lakóházak épülni. Nem lesznek új munkahelyek. Rohamosan nőni fognak a rezsiköltségek. Mindennek emelkedni fog az ára. Lelassulnak a költségvetési bevételek. Ma még megállapítják a nyugdíjak és a bérek minimumát, de a választások után ez már nem így lesz. Ez az első dolog. A második, hogy mivel az állam egy csomó helyen elkötelezte magát a gázszállításra, ki fog szélesedni annak politikai mozgalma, hogy a gázt nem kell eladni külföldre, mert nekünk magunknak is kevés van belőle. Az efféle politikai folyamatok sokkal jobban alá fogják ásni Oroszország tekintélyét, mint az emberi és szabadságjogok megsértése. És harmadszor, mérhetetlenül el fog uralkodni a korrupció.

Ugyanúgy, ahogy a Szovjetunióban az üzletek szolgálati bejáratain zsákszámra hordták ki a lisztet, 2008 után Oroszországban meg fognak jelenni a gáz feketepiaci szereplői. Ha a deficit 50 milliárd köbméter körül lesz, akkor a gázelosztásért kifizetett kenőpénzek el fogják érni az évi 5 milliárd dollárt. Ez pluszban ahhoz a kenőpénzhez, ami manapság járja.

E könyv írása közben már nem először hallunk efféle szörnyűségekről. Igaz, az interjúalanyaink általában kevésbé ékesszólóak, és azt, ami foglalkoztatja őket, inkább mimikával igyekeznek kifejezni. Összehúzott szemöldökkel. Összeszűkített szemmel. Összeszorított ajkakkal.

– Az előrejelzések nagyon pesszimisták. Olyan érzésünk van, hogy a Gazprom „megvezeti” az országot. Úgy vélem, a problémák még a mi életünkben elkezdődnek. Tegyük fel azonban, hogy a gáz mégis elég lesz: ezt a gázmennyiséget akkor is le kell még szállítani.

A gázvezetékrendszer rekonstrukciójába, átépítésébe pedig senki egy kopejkát sem fektetett.

Miután ezeket elmondták, interjúalanyaink rendszerint azt kérték, hogy ne fedjük fel a nevüket: – Nincs még itt az ideje.

– És mikor lesz itt?

– Hát… Az elnök nem szereti, ha bírálják a Gazpromot. Vagyis most nincs itt az ideje. És mi meghátrálunk. És nem fedjük fel a volt és a leendő miniszterek, top-menedzserek, a kremli adminisztráció és az igazgatótanács tagjai nevét. Ahogyan megkértek rá bennünket, úgy teszünk, mintha semmit sem mondtak volna.

– És akkor mi a teendő? – kérdezzük Borisz Nyemcovtól.

– A hiányt meg lehet szüntetni – mondja Nyemcov, és felvonja a vállát, mert most végre alkalma nyílik kifejteni liberális gazdasági programját. – Azoknak a társaságoknak, amelyek gázt termelnek ki, lehetővé kell tenni, hogy a Gazprom vezetékein keresztül szállíthassák a gázt. Persze nem valami rabló tarifák szerint, hanem normális áron. Vagyis, gazdasági nyelven szólva, végre kell hajtani a gázpiac liberalizációját, és mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy attól vehesse a gázt, akitől akarja, ne csak a Gazpromtól. Úgy gondolom, ha a liberalizációt végrehajtják, a hiány két-három év alatt eltűnik. Ezt meg lehet úgy is tenni, hogy a Gazprom exportmonopóliuma megmaradjon. Létre lehet hozni a szabad piacot Oroszországon belül, Nyugatra pedig csak a Gazpromon keresztül eladni. Ez a lehető leghasznosabb lenne Oroszország számára. De nem lesz így. Úgy lesz, mint mindig. (Elmosolyodunk, mert eszünkbe jut Csernomirgyin mondata: „A lehető legjobban akartuk, és úgy sikerült, mint mindig”.) Ha nem változik meg az a Putyin-féle politika, hogy mindent monopolizáljon, márpedig az nem fog megváltozni ilyen olajárak mellett, akkor évről évre visszatérő harcot fogunk tapasztalni a gázhiánnyal szemben, és évről évre megtapasztaljuk a gázárak emelkedését. És csak majd amikor szétesnek a gázcsövek, egész városok kezdenek fagyoskodni, és nem teljesülnek a külföldi szerződések, csak akkor, amikor tömeglázongások kezdődnek, a hatalom majd csak akkor fogja bevezetni a gázpiac liberalizációját.

Nyemcov hátradől a székében. Minden szkepszisünk ellenére is a volt energetikai miniszter festette kép meglehetősen apokaliptikusnak tetszik. Hasonló helyzetekben valami mély értelmű kérdést illik feltenni: – Na és?

– Nem akarom azt mondani – folytatja Nyemcov –, hogy a Gazprom vezetői ostobák. Azt gondolom, Medvegyev és Miller mindent értenek. Csak össze kellene szedniük a bátorságukat, és odamenni Putyinhoz, és elmondani neki az igazat. Putyin nem érti a liberalizáció fontosságát, mert az ő politikájának fő gondolata a monopolizáció. Monopolizálta a politikai életet. Monopolizálta a régiók irányítását. És minden nap egyre inkább monopolizálja a gazdaságot is. Sajnos, ő nem közgazdász, így nem érti, hogy az ország sikere közvetlenül függ a gazdasági szabadság mértékétől.

Ezért megértetni Putyinnal, hogy veszélybe sodorta azt az ágazatot, amelyet személyesen ő maga irányít, értelmetlen is, veszélyes is.

Hiszen azt mondaná erre: „De hát nézzék, az országban gazdasági növekedés van!”. És ha valaki ellene vetné, hogy neki, Putyinnak az égvilágon semmi köze ehhez a gazdasági növekedéshez, és hogy az oroszországi gazdasági növekedést Szaddam Husszein és George Bush idézte elő, ő csak nevetne, és azt mondaná: „Az orosz nép ezt másként látja!”

Kitől jön a telefon?

Csodálatos módon Nyemcov azon szavai, melyek szerint a Gazprom döntéseit gyakran nem gazdasági, hanem politikai meggondolások alapján hozzák, éppen azon a napon igazolódnak be, amikor megérkezünk a társaság Nametkin utcai székházába, hogy meghallgassuk, miként cáfolja meg a Gazprom elnökhelyettese, Alekszandr Medvegyev Nyemcov kritikáját, amelynek alapvető téziseit a Gazpromnál mítoszoknak szokás tartani. Pontosan azon a napon érkezünk meg a Gazpromhoz, amikor Ukrajnában befejeződtek a parlamenti választások, és a választásokon a Moszkva számára nem éppen előnyös Julia Tyimosenko nyert, és nem az

oroszbarátnak tartott ex-miniszterelnök, Viktor Janukovics. És a Gazprom csak úgy nyüzsög, mint a felbolydult hangyaboly. Most, hogy Tyimosenko győzött, a Gazprom végre bejelentheti, hogy Ukrajna már több hónapja nem fizet a Gazpromnak a gázért. Amíg megvolt annak reménye, hogy Janukovics győz, a Gazprom hallgatott. Feltesszük, nem azért hallgatott, mert nem akarta volna megkapni a pénzét, hanem azért, mert a Kreml politikai játszmái során megtiltották a Gazpromnak, hogy most követelje a járandóságát. Ebben az értelemben a Gazprom Nametkin utcai vezetése aligha különbözik a tundrán dolgozó gazpromos építőmunkásoktól: a munkások számára egy év százhúsz napból áll, mert a többi napon ki se tudják dugni az orrukat a vagonjaikból, és a Gazprom vezetőinek szintén százhúsz nap egy év, mert az év többi napján a politikai konjunktúra nem teszi lehetővé számukra, hogy úgy viselkedjenek, mint önállóan gazdálkodó egység.

Nyemcov és Medvegyev között mindössze annyi a különbség, hogy Nyemcov aszalt gyümölccsel kínál bennünket és pánikot hint el közöttünk. Medvegyev pedig tokhalas szendviccsel kínál és nyugtatgat bennünket. Ha az ember Medvegyevvel beszél, akkor kiderül, hogy azok a problémák, amelyeket Nyemcov felvázol, többé-kevésbé valóban léteznek, éppen csak Medvegyev meg van róla győződve, hogy ezek a problémák megoldhatók és feltétlenül meg is fognak oldódni.

– Ha hosszú távról beszélünk – vigasztal meg bennünket Medvegyev – akkor a világon mindössze három olyan ország van, amely hosszú távon is képes gázt kitermelni és szállítani. Oroszország, Katar és Irán. Az összes többi, bár nem akarom megsérteni őket, marginális.

Medvegyev mosolyog, mert a szavaiból az derül ki, hogy az egész világ egyszerűen arra kárhoztatott, hogy Oroszországgal, Katarral és Iránnal barátkozzon, ha azt akarja, hogy meleg és világos legyen nála. Igaz, ezt nem szokás barátságnak nevezni. Medvegyev mégis mosolyog: – Az, amivel mi foglalkozunk, nemcsak a gáz, hanem a villanyáram és az olaj is: ezek olyan jóléti dolgok, amelyekhez az emberek úgy hozzászoknak, mint a levegővételhez.

Hát ez az! Ugyanúgy, mint ahogyan az asztmás ember megkérdezi az orvosától, fog-e tudni lélegezni, mi, akik hozzászoktunk a meleghez és a fényhez, most megkérdezzük Medvegyevtől: – És a gázegyensúly? Mi lesz a gázegyensúllyal? A volt energetikai miniszter, Borisz Nyemcov gázhiánnyal ijesztget bennünket.

Medvegyev mosolyog: – Félnek, hogy nem lesz elég gáz?

– Félünk.

– Az, amit Nyemcov mond – mosolyog tovább Medvegyev –, azokat a tendenciákat tükrözik, amelyek akkor uralkodtak a gázipari ágazatban, amikor Nyemcov volt az energetikai miniszter. Szerencsére, a befektetéseknek köszönhetően ezeket a tendenciákat sikerült megszüntetnünk. Az elkövetkezendő húsz évre meg van teremtve a gázegyensúly, amelybe bele van kalkulálva nemcsak a jelenlegi gázkereslet, hanem a holnapi is. Ráadásul a jövőbeni gázigénnyel annak alapján számoltunk, mintha ugyanolyan arányban nőne majd, mint amilyen arányban a gazdaság fejlődik, miközben valójában arra számítunk, hogy a gázárak növekedésével az emberek jobban fognak gondolni az energiatakarékosságra, és a gáz iránti igény lassabban fog nőni, mint a gazdaság.

Medvegyev mosolyog. Körülbelül fél évvel e beszélgetés előtt a kormány elfogadta azt a határozatot, amely szerint a gázárak Oroszországban nem maradnak tovább rögzítettek, hanem egy speciális képlet alapján fogják megállapítani őket, és igazodni fognak az olajárakhoz. Medvegyev fejével a szendvicsek felé int, amelyek az asztalon sorakoznak: – Fogyasszanak, fogyasszanak.

– Köszönjük.

– Egyenek csak. Ha teli a has, csökken az ijedtség. Úgy véljük, hogy az új gázárképzéssel az orosz ipar gázfelhasználása fokozatosan csökkenni fog. És mi mégis úgy állapítottuk meg a gázegyensúlyt, mintha a gázfelhasználás nem csökkenne. A gázegyensúlyt még az előtt számoltuk ki, mielőtt elfogadtuk volna azt a határozatot, hogy a gázárak nőni fognak. Plusz még beleszámoltuk az új piaci

lehetőségeket is, amelyekből pedig van bőven: Kínától kezdve Amerikáig, ahová úgy tervezzük, cseppfolyósított gázt fogunk szállítani. Ezeket a szerződéseket még nem kötöttük meg, mindez még csak prognózis. De mindezek a prognózisok megvalósulnak, mi képesek leszünk e szerződések vállalásait teljesíteni. Biztosítják mindezt a lelőhelyek is, a szállítás is. A 2005-2006-os tél, amely nagyon hideg tél volt, megmutatta, hogy a jelenlegi kapacitás mellett képesek vagyunk nemcsak 550 milliárd köbméter kitermelésére, amennyit jelenleg kitermelünk, hanem 620-630 milliárd köbméter kitermelésére is. Már ma képesek vagyunk rá, mindenféle pluszbefektetés nélkül. Nem is beszélve arról, hogy új lelőhelyekbe is invesztálunk. A dél-oroszországi lelőhely, a mi gyöngyszemünk sikeres kitermelése már folyamatban van. Decemberben elindulhat a kitermelés. Húsz év alatt huszonöt milliárd köbmétert fogunk ezen a lelőhelyen kitermelni. De tervbe van véve más lelőhelyek kitermelése is. Úgyhogy ma már csak a lelkiismeretlen elemzők vagy a rosszindulatú emberek tudják azt mondani, hogy nem lesz elég a gáz. Vegyenek még szendvicset.

– És akkor miért nem hozzák nyilvánosságra a gázegyensúlyt?

– kérdezzük a szendvicsünket majszolva.

– Mert vannak benne olyan számok, amelyek üzleti titkot képeznek. Az egyensúly nem egyszerűen csak számokat jelent, hanem a gáz lelőhelyek és kapacitás szerinti elosztását is.

– És mi lenne abban veszélyes önökre nézvést, ha felfednék ezeket a titkokat?

– Ez az egyensúly egy belső dokumentum. Mindent, ami a nemzetközi elszámolási normák szerint elfogadott, publikussá teszünk.

Természetesen mi hiszünk ebben. De nem nagyon. Mert nem sokkal e beszélgetés előtt az elnöki adminisztráció egyik magas rangú tisztviselője arról akart meggyőzni bennünket, hogy a teljes gázegyensúly terve nincs meg még az energetikai miniszternek, Viktor Hrisztyenkónak sem, igaz, Hrisztyenko ezt nem ismeri be, hiszen elég kényelmetlen dolog, ha az energetikai miniszternek nincs meg ez az egyensúly terv. Azt is mesélték még, hogy amikor elnöki ülésen Putyin megkérdezi Millert, hogy valamilyen projektre egy bizonyos évben lesz-e Oroszországnak elegendő gáza, Alekszej

Miller lopva belepillant a papírjaiba, de úgy, hogy a körülötte ülő miniszterek ne láthassák meg, mi áll bennük. Aztán egy perc után összecsukja a mappáját, és azt feleli: „Igen, Vlagyimir Vlagyimirovics, elég lesz.” És a miniszterek közül még senki sem szánta rá magát, hogy megkérje Alekszej Millert, hadd nézhesse meg, mi van abban a mappában.

– És miért történt meg az – a szendvicsek nyugtató hatása elmúlt, és mi megint találtunk ürügyet a nyugtalankodásra –, miért történt meg az, hogy Péterváron, az Észak-Nyugati Erőműben nem volt gáz?

– Ami az Észak-Nyugati Erőművet illeti – mosolyog Medvegyev –, annak az építését anélkül hajtották végre, hogy szerződést kötöttek volna a gázszállításról. Csubajsz azt gondolta: akárhogy is lesz, gázt fogok kapni, méghozzá alacsony áron. De nem szabad bevetni úgy a szántóföldet, hogy nem tudod, hogyan és kinek fogod eladni a gabonát. Most már a szerződés az Egységes Energetikai Rendszerrel megvan, mi vállaljuk a szállítást, ők kötelezik magukat a vásárlásra, és fizetik a megállapodás szerinti gázmennyiséget.

– De hiszen esik a kitermelés! Esik vagy sem? Vagy csak úgy lehet a kitermelést növekvőnek tekinteni, ha hozzáadjuk a Türkméniából származó gázt is?

– Először is a közép-ázsiai gáznak – mosolyog Medvegyev előtörténete van. Ezt hagyományosan Ukrajnába szállítják.

Másodszor, bármelyik gáztársaság nemcsak saját, hanem idegen gázt is felhasznál. A Gazprom gázegyensúlyában a külföldről származó gáz kisebb részt tesz ki, mint bármely más gáztársaságnál a világon.

– Vagyis a gázkitermelés növekedése megfelel vagy sem a gazdasági fejlődésnek?

– A gázigényt mindig kielégítettük, most is kielégítjük és ki is fogjuk elégíteni, különösen azzal összefüggésben, hogy elfogadtuk azt a határozatot, amely szerint áttérünk egy új gázárképzési mechanizmusra. A gazdasági növekedést és a Gazprom gázkitermelésének növekedését nem korrekt összevetni egymással. Mi Oroszország bizonyított gázkészletének mindössze a 68%-ával rendelkezünk. Vannak még más, független kitermelők is, amelyek növelni fogják a saját kitermelésüket. Az új árképzési politikával a

független kitermelők újabb lökést fognak kapni ahhoz, hogy több gázt termeljenek ki.

Hát ez az! Ebben a pillanatban Medvegyev tényszerűen is azt mondja, amit Nyemcov. Azt mondja, hogy Oroszországban a gázpiac demonopolizálása elkerülhetetlen. És erre megkérdezzük: – És a független kitermel őket milyen feltételekkel fogják beengedni a Gazprom vezetékeibe?

Medvegyev mosolyog: – Ez még egy mítosz arról, hogy mi senkit sem fogunk beengedni. A független kitermelő köthet velünk olyan szerződést, amelyben csupán annyi szerepel, milyen mennyiségű gázt milyen határidőre vagyunk kötelesek leszállítani. Nincs a szerződésnek olyan pontja, amely szerint előfordulhat, hogy a független kitermelőt nem engedjük be a vezetékbe. És mivel a régi lelőhelyeinken valóban esik a kitermelés, a rendszerben megjelennek a tartalékok. Úgyhogy mi örülni fogunk annak, ha ezeket a tartalékokat pótolni tudjuk a független kitermelők gázával. Mert habár a cégünk monopólium, a tevékenységét törvény szabályozza.

Vagyis a dolog lényege egyáltalán nem az, mennyire hatalmas a Gazprom és mennyire függenek tőle a hazai és a külföldi gázfogyasztók. A lényeg az, milyen törvények szabályozzák a Gazpromot mint monopóliumot. És Medvegyev belekezd annak elbeszélésébe, hogy a Gazpromot fizikailag lehetetlen néhány konkurens cégre szétbontani.

– A gáz különös élőlény – mondja Medvegyev. – Figyelembe kell venni, hogy a gázpiac különbözik mind az olajtermékek, mind a villamos energia piacától. Figyelembe kell venni az infrastruktúra szerepét is. Nagy-Britanniában bevált a gázrendszer néhány részre osztásának kísérlete. Az Egyesült Államokban a gázszállítás rendszere több központból nőtt ki. A Szovjetunióban azonban a gázszállítás rendszere úgy jött létre, mint egy egységes, centralizált mechanizmus. Ezért a Gazprom felosztása nem vezetne konkurenciához. Konkurenciához az új árképzés vezet, amely lehetővé teszi a független kitermelőknek is, hogy a Gazprommal konkuráljanak.

Megkérdezzük Medvegyevtől, tisztességes konkurencia lesz-e ebből. Megkérdezzük, hogy tisztességes-e az, hogy a Gazprom megvesz néhány olajtársaságot és olajat nyom át a Gunvor társaságnak, amely Putyin elnök barátjáé? Tisztességes-e az, hogy a Gazprom átengedi a biztosítási társaságát a Rosszija banknak, amelynek tulajdonosa Putyin elnök barátja? Tisztességes-e, hogy…

– Hallgassanak ide – szól közbe Medvegyev, egyébként még mindig mosolyogva. – Önök tényleg úgy gondolják, hogy az olajszállítást csak úgy át lehet adni a barátunknak, a testvérünknek, az apósunknak? Tessék, tegyük fel, hogy adok önöknek egy tankhajónyi olajat, sokkal kevesebbért a piaci értékénél, vagy akár teljesen ingyen. Mit fognak akkor csinálni ezzel az olajjal? Önöknek nincs se infrastruktúrájuk, se vevőjük, se tapasztalatuk. A Gunvornak viszont van.

Pontosan ekkor, abban a kis szobában, amely Medvegyev dolgozójából nyílik, megszólal a telefon. A Gazprom elnökhelyettese gyorsan feláll, elnézést kér, bemegy ebbe a kis szobába, becsukja maga után az ajtót, és úgy beszélget odabent valakivel a telefonon, hogy mi nem halljuk. Ülünk magukban a hatalmas, üres dolgozószobában. Többé-kevésbé úgy érezzük itt magunkat, mint a tundrában. Körös-körül pusztaság. Sohasem fogjuk megtudni, kivel és miről beszélget most Medvegyev a kicsinyke szobában. Még sok idő el fog telni addig, amíg megtudjuk, kénytelen lesz-e az orosz hatalom a gazdasági fejlődés természetes útján beengedni a független gázkitermelőket a Gazprom vezetékeibe, demonopolizálja-e a gázágazatot, és ennek következtében a politikát, egyáltalán, az egész életet az országban. Avagy éppen ellenkezőleg, a politikai érdekek szolgálatába állítva a Gazprom meg fogja-e erősíteni monopolhelyzetét, egészen addig, amíg mindez nem vezet gázválsághoz, gazdasági stagnáláshoz, a szomszédos országokkal viszályhoz, fagyoskodó városokhoz, tüntetésekhez, lázadásokhoz.

Nem tudjuk. Medvegyev kijön a kis szobából, visszaint a telefonra, és összeesküvő módjára mosolyogva azt mondja: – Nem Putyin elnök telefonált.

UTÓSZÓ

Oroszország a csőben Amikor a munkát elkezdtük, a Gazprom portréját akartuk megírni. Ezt is mondtuk az interjúalanyainknak. A Gazprom a legismertebb orosz részvénytársaság. A Gazprom – orosz szó, de bevonult már a világ minden nyelvébe, mint valaha a kolhoz vagy a szputnyik. Ugyanakkor senki szinte semmit sem tud róla, sem Oroszországban, sem külföldön. Európában sokan úgy vélik, hogy ettől a gigásztól félni kell. Oroszországban sokan úgy gondolják, hogy büszkének kell lenni rá. De alig van bárki is – akár az egyik, akár a másik oldalon –, aki meg tudná magyarázni, hogy miért. A Gazprom portréja hamarosan Oroszország történetévé formálódott a kezünkben. A Gazprom csövén keresztül néztünk a történelemre, és a csőben megláttuk Oroszországot. Ezt a furcsa Oroszországot, amelyet Berija és Hruscsov hozott létre, de amely még emlékszik Sztálinra. Azt az országot, amelynek politikáját, kultúráját, gazdaságát és társadalmi életét áthatja a gáz. Az országot, amely a világ első gázexportőre, benne, a magban viszont csak 50%-os a gázellátottság.

Néztük az országot a kígyózó Gazprom-csövön át, és rájöttünk, hogy ha ez a cső történetének valamely szakaszán másként kanyarodott volna, most egy másik országban élnénk. Mi történt volna, ha Csernomirgyin nem tartotta volna egyben a Gazpromot? Vagy ha mondjuk erre a gigászra támaszkodva kockáztatott volna, és megpróbálta volna felváltani az elnöki poszton Jelcin elnököt? Mi történt volna, ha Jelcin helyét a favoritja és egyben a Gazprom ellenlábasa, Borisz Nyemcov örökölte volna? Vagy ha Rem Vjahirev tényleg komoly tétet tett volna fel a Primakov-Luzskov kettősre, amint attól a Család félt akkoriban? Lehetett volna-e Putyinból ilyen hatalmas és félelmetes vezető, ha nem sikerült volna megtisztítania a Gazpromot a Vjahirev-féle csapattól? És Alekszandr Lukasenko lehetett volna-e Európa utolsó diktátora, ha nem ül rajta a csövön? És

lett volna-e szükség a „narancsos” forradalomra, ha az Ukrajnába történő gázszállítás zavarossága nem vitte volna bűnre Leonyid Kucsma adminisztrációját? És lett volna-e Türkmenbasiból zárkózott őrült, ha a Gazprom nem zárta volna be egy egész évtizedre, magára hagyva őrületes gázkészleteivel? Melyik német vezetőnek volt igaza; Adenauernek-e, aki megtagadta, hogy a Szovjetuniónak gázcsöveket szállítson, vagy Willy Brandtnak, aki beengedte a szovjet gázt Európába? Schrödernek-e, aki elfogadta Vlagyimir Putyin barátságát és az Északi Áramlatot, vagy Angela Merkelnek, aki megtagadta, hogy Németországot Európa gázelosztó központjává és a Gazprom előretolt bástyájává tegye? És végül, hogy mi történik ma a Gazprommal? Hiány vár rá, vagy hatalmasság? Megfelelnek-e elhasználódott vezetékei a politikai ambícióinak?

– Ma nincs itt az ideje kérdéseket feltenni a Gazpromról. Ezt most nem szeretik – mondták nekünk mosolyogva és sajnálkozva a volt gazpromosok.

– Úgy tetszik, válaszoltunk az összes kérdésükre – mondták mosolyogva a Gazprom jelenlegi menedzserei –, azokon kívül persze, amelyek titoktartást követelnek.

Megpróbáltuk kideríteni, honnan ez a sok titok és mire való.

– Önök tényleg nem értik, hogy háború zajlik? A harmadik világháború – válaszolta a Gazprom egyik top-menedzsere, a tulajdonát képező NTV tévécsatorna vezetője.

– Energiaháború? – kérdeztük.

– Ideológiai – válaszolta ő. És ekkor világossá vált előttünk, hogy a csövekben nemcsak gáz, hanem ideológia is kering. És az ideológia, ha beeresztjük a csőbe, valóban ég, robban és fojtogat.

Most viszont nyugodtan fellélegezhetünk. Természetesen háborúban vagyunk, a Gazprom pedig fegyver. És ha önök a kezükben tarthatják ezt a könyvet, akkor az azt jelenti, hogy sikerült szétszerelnünk ezt a fegyvert, kíváncsiságunk e veszélyes tárgyát, anélkül, hogy felrobbantunk volna. Az is lehet persze, hogy amikor szétszedtük a Gazpromot mint fegyvert, nem jutottunk el a gyuta-

csig, nem értünk hozzá a detonátorhoz, és egyáltalán, semmit sem értettünk meg abból, hogy ez az izé hogyan is működik. Lehetséges.

De azért néhány fontos dolgot mégis kiderítettünk.

Először is azt, hogy a Gazprom se nem jó, se nem rossz, ugyanúgy, ahogyan nem tud jó vagy rossz lenni egy Kalasnyikov vagy egy Colt sem. A fegyverrel lehet ölni, ijesztgetni, de lehet védekezni és megóvni is valamit. A fegyver morális jellege egyáltalán nem attól függ, hogyan épül fel, hanem attól, kinek a kezében van.

Másodszor azt, hogy a fegyver lelketlen. Nem ismeri a félelmet, nem ismeri a szeretetet és a szánalmat, és semmiképpen sem fogja megőrizni hűségét jelenlegi birtokosához, ha megváltoznak az idők.

Moszkva, 2007

NÉVMUTATÓ Abramovics, Roman Adenauer, Konrad Advocaat, Dick Ajackov, Dmitrij Akszenyenko, Nyikolaj Alekperov, Vagit Alijev, Gejdar Andropov, (Jurij) Ananyenkov, (Alekszandr) Ansip, Andrus Antonesik, Szergej Atajev, Ovezgaldi Bakaj, Igor Baszajev, Samil Batanyin, (Vlagyimir) Bekker, Arngold Belov, Szergej Berdimuhammedov, Gurbanguli Berezovszkij, Borisz Bergman, Burkhard Berija, Lavrentyij Bhutto, Benazir Birjukova, Alekszandra Blair, Tony Bogacsev, Nyikolaj Bojko, Jurij Borogyin, Konsztantyin Borogyin, Pal (Pavel) Brandt, Willy Brezsnyev, Leonyid Bush, George Chirac, Jacques Clinton, Bill Csernomirgyin, Viktor

Csernomirgyin, Vitalij Csernyenko, (Konsztantyin) Csubajsz, Anatolij Csujcsenko, Konsztantyin Dorenko, Szergej Dursthoff, Galina Dzerzsinszkij, Feliksz Felstyinszkij, Jurij Firtas, Dmitrij Fiserman, Igor Fjodorov, Borisz Fradkov, Mihail Furszenko, Andrej Furszenko, Szergej Gajdar, Jegor Gazizulin, Farit Gere, Richard Glos, Michael Glower, Audrey Goldovszkij, Jakov Golubnyicsij, Alekszej Gorbacsov, Mihail Gore, Al Gornovszkij, Nyikolaj Gracsov, (Pavel) Guszinszkij, Vlagyimir Guszlisztoj, Nyikolaj Gyegtyarjov, Szergej Gyementyeva, Vera Gyinkov, Vaszilij Gyjacsenko, Tatyjana (lรกsd: Vjahirev, Tatyjana) Hakamada, Irina Hartman, (Lรกsd: Schrรถder, Ronald; Kreier, Hans-Uwe) Haszbulatov, Ruszlan

Hiddink, Guus Hodorkovszkij, Mihail Horkina, Szvetlana Hrisztyenko, Viktor Hruscsov, Nyikita Husszejn, Szaddam Ivcsenko, Alekszej Jakovlev, Vlagyimir Janajev, (Gennagyij) Janukovics, Viktor Javlinszkij, Grigorij Jazov, (Dmitrij) Jelcin, Borisz Jumasev, Valentyin Juscsenko, Viktor Kadannyikov, Vlagyimir Kaljurand, Marina Kaljuzsnij, Viktor Karimov, Iszlam Kaszjanov, Mihail Kaszparov, Garri Kazakov, Alekszandr Kennedy, John (F.) Kirch, Leo Kirijenko, Szergej Kiszeljov, Jevgenyij Knopp Andrรกs Koch, Alfred Koszigin, Alekszej Kovalcsuk, Jurij Kortunov, Alekszej Kreier, Hans-Uwe (Lรกsd: Schrรถder, Ronald; Hartman) Krasznyenkov, Alekszandr Kravcsuk, Leonyid Krjucskov, (Vlagyimir) Kruglov, Andrej

Kucsma, Leonyid Kugyinov, Vlagyimir Kuprijanov, Szergej Kwasniewski, Aleksander Lavada, Jurij Lazarenko, Pavel Leszin, Mihail Leontyjev, (Mihail) Lopuhin, Vlagyimir Lucsinszkij, Pjotr Lukas, Szergej Lukasenko, Alekszandr Luzskov, Jurij Major, John Makarov, Andrej Makarov, Igor Makoveckaja, Irina Malofejev, Anatolij Mattei, Enrico Matvijenko, Valentyina Medvegyev, Alekszandr Medvegyev, Dmitrij Merkel, Angela Milinkevics, Alekszandr Miller, Alekszej Mitkova, Tatyjana Mogiljevics, Szemjon Mosztovoj, Pjotr Murdoch, Rupert Mutko, Vitalij Naurnov, Vlagyimir Nazarbajev, Nurszultan Nyemcov, Borisz Nyeszvetajeva, Ljudmila Nyikisin, Valentyin

Nyikisin, Dmitrij Nyijazov, Szaparmurat Nyizajov, Atamurat Orobec, Jurij Orudzsev, Szabit Otcsercov, Valerij Palcsikov, Oleg Palij, Viktor Parfjonov, Leonyid Patarkacsisvili, Badri Pavlicsenko, Dmitrij Pavlov, Valentyin Petuhov, Andrej Piotrovszkij, Mihail Placskov, Ivan Pollijeva, Dzsahan Pribilovszkij, Vlagyimir Primakov, Jevgenyij Puskin, Alekszandr Putyin, Vlagyimir Rabbani, Burhanuddin Rafszandzsani, Ali Akhbar Hashemi Ribkin, Ivan Rizskov, Nyiko1aj Rjazanov, Alekszandr Rogyionov, Pjotr Rusajlo, Vlagyimir Ruzajev, Alekszandr Sahraj, Szergej Sahrin, Vlagyimir Samalov, Nyikolaj Schrรถder, Gerhard Schrรถder, Ronald (Lรกsd: Kreier, Hans-Uwe; Hartman) Schultz, (George P.) Sejman, Viktor Seremet, Pavel

Seremet, Vjacseszlav Sevcsenko, Tarasz Silunuradov, Borisz Skuta, Alekszandr Sohin, Alekszandr Steiniger, Andreas Strechober, Felix Suskevics, Sztanyiszlav Szahartov, Roman Szavcsenko, (Jevgenyij) Szecsin, Igor Szeleznyov, Gennagyij Sze1eznyov, Kirill Szernenyaka, Alekszandr Szenkevics, Nyikolaj Szereda, Mihail Szeverinyee, Pavel Szivakov, Jurij Szkokov, Jurij Szkuratov, Jurij Szmirnov, Igor Szobcsak, Anatolij Szorokina, Szvetlana Szoszkovec, (Oleg) Sztรกlin, Joszif V. Sztrojev, Jegor Sztyepasin, Szergej Taraszov, Viktor Thatcher, Margaret Tรถnnies, Clemens Trutnyev, Jurij Turner, Ted Turcsinov, Alekszandr Tyimosenko, Julia

Uszmanov, Aliser Usztyinov, (Vlagyimir) Yordan, Boris Vareca, Leontyij Vasziljeva, Jelena Venyegyiktov, Alekszej Vinnyikova, Tamara Vjahirev, Jurij Vjahirev, Rem Vjahirev, Viktor Volosin, Alekszandr Volnov, Mihail Voronyin, (Igor) Warnig, Matthias Zikina, Ljudmila Zjuganov, Gennagyij Zorkin, Valerij Zverjov, Szergej

TÁRGYMUTATÓ* Avtovaz Állami Vagyonkezelő (Hivatal; orosz) Átmeneti Időszak Gazdaságának Intézete (orosz) Balti Gázvezetékrendszer BASF Belorusz Köztársaság Ifjúsági Szervezete Belorusz Központi Választási Bizottság Beltranszgaz Borussia Dortmund Bundesliga Capital Research Management Centrizborkom (ukrán Központi Választási Bizottság) Centrica Chelsea Chevron Cline & Associates Conoco-Philips Credit Swiss First Boston CSVSZ-2000 (alapítvány) DeGloyer & MacNaughton Deutsche Bank Die Welt Dresdner Bank Duma EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet OSCE) Eho Moszkvi Egységes Energetikai Rendszer (lásd: RAO EES Russia) ENI E.ON Ruhrgas (lásd még: E.ON; Ruhrgas) A tárgymutató a gazdasági, ill. médiatársaságok, sportklubok, politikai pártok és egyéb szervezetek, valamint a fontosabb gázvezetékrendszerek jegyzékét tartalmazza.

*

Északi Áramlat (gázvezeték) Észak-Nyugati Erőmű (szentpétervári atomerőmű) Északi Szövetség (afganisztáni terrorszervezet) Eural Trans Gas Európai Közösség (EC) Európai Tanács (The Council of the European Union) Exxon Mobil FÁK (Független Államok Közössége – CIS) FBR (ukrán Nemzeti Nyomozó Iroda) Financial Times Forbes Föderációs Tanács (orosz) FSZB (OIOSZ Szövetségi Biztonsági Szolgálat) FSZO (orosz Szövetségi Védelmi Szolgálat) Gazexport Gazfond Gazprombank Gazprominvesztholding Gazprom Germania Gazpromavia Gazprem-Média General Electric Guardian Gunvor Handelsblatt Házunk, Oroszország (párt) Highrock Holdings Highrock Properties Hydro Ifjú Belorusszia (párt) Interpol Itera Izvesztyija

Jabloko (Alma – orosz párt) Jamal-Európa vezeték Jamal (légitársaság) Jegyinsztvo (Egység – orosz párt) Kaszpi-tengeri gázvezeték Kék Áramlat (gázvezeték) KfW Bankengruppe Kommerszant Közép-Ázsia-Központ gázvezeték Le Monde Lentranszgaz Leningrádi Városi Végrehajtó Bizottság Lider Lukoil Média-Moszt Holding Mezsregiongaz Microsoft Mitsui Mitsubishi Mosztranszgaz Naftogaz Ukraini (lásd még: NAK, Naftogaz Ukrajini) Nasi (Mieink – orosz ifjúsági szervezet) Népi Küldöttek Kongresszusa (orosz) Nemzeti Bank (orosz) Nemzetközi Valutaalap (IMF) Nord Stream Nortgaz NEGPC (North European Gas Pipeline Company) Novotek Novozapoljarnij NTV Nyezaviszimaja Gazeta Nyizsnyevartovszknyeftyegaz

Omrania Orenburggazprom Orosz Futballszövetség ORT Otyecsesztvo (Haza) párt Ozero (Tó – üdülőszövetkezet) Összoroszországi Közvéleménykutató Intézet Purgaz Raiffeisen Bank (lásd még: Raiffeisen Investrnent) Regiongazholding RFFI (Oroszországi Alapkutatási Alap) RosUkrEnergo Roszgazifikacija Rosznyefty Rosszija (Központi Bank) Royal Dutch/Shell (lásd még: Shell) RTR Russzkoje Video Schalke-04 SPD (német párt) Siemens Medical Solutions Spiegel Statoil Stokman (gázlelőhely) Szaratov-Moszkva gázvezeték Szahalin (Lásd még: Szahalin-2; Sakhalin Energy) Szberbank Szentpétervári Tengeri Kikötő Szevernyeftyegazprom Szibnyefty Szibur Holding SZKP KB (lásd még: SZKP KB PB; SZKP; KB) Szogaz Szojuz Pravih Szil (Jobboldali Erők Szövetsége)

Sztrojtranszgaz Szurgurnyeftyegaz Talibán Tambejnyeftyegaz Társadalmi Kamara (orosz) The Daily Telegraph TNK – VR (Holding) Tomszktranszgaz Torgexpo Total Türkmenroszgaz Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) UNESCO Unokal Volgtranszgaz Vszja Rosszija (Egész Oroszország – párt) Wall Street Journal Zapszibgazprom Zenit Zubr (belorusz ifjúsági szervezet)

Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, 2008. Első kiadás.

Oldalszám: 264.

Felelős kiadó: Szigeti László.

Felelős szerkesztő: Szaniszló Tibor.

Borítóterv: Hrapka Tibor.

Nyomdai előkészítés: Studio GB, Dunaszerdahely.

Nyomta az Expresprint Kft., Partizánske.

Vydal Kalligram, spol. s r. o., Bratislava 2008. Prvé vydanie.

Počet strán: 264.

Vydavateĺ: László Szigeti.

Zodpovedny redaktor: Tibor Szaniszló.

Návrh obálky: Tibor Hrapka.

Grafická úprava: Studio GB, spol. s r. o., Dunajská Streda.

Vytlačil Expresprint, spol. s r. o., Partizánske.