Titkos tarsasagok tortenete

Bajomi Lázár Endre T. T. T. Titkos Társaságok Története

Bajomi Lázár Endre

T. T. T. Titkos Társaságok Története Minerva Budapest 1969

Szakmailag ellenőrizte Dr. Ormos Mária © Bajomi Lázár Endre A kiadásért felel Keresztes Tibor igazgató Szerkesztő: Györki Mária Műszaki vezető: Büchler Alfréd – Műszaki szerkesztő: Dikó Mária

Előszó

A régi-régi festők vásznain még a remeték sincsenek egyedül: az egyik kunyhótól nem messze ott a másik, az egyik barlang közelében ott tátong a másik. Az ember annyira társas lény, hogy még remete állapotában sem tud igazán magányos lenni. S amint egy francia író megjegyezte, „nem jó, ha a Szent egyedül van”. A remete vagy a szent, akármennyire is hisz vagy bízik Istenben, egyedül semmire sem megy vele. A hithez „nyáj” is kell.

A titok éppen olyan kétélű, mint a hit. Az az igazi titok, amit csak én tudok. Ha pedig már ketten tudják, nem igazi titok. Tehát tulajdonképpen a titkos társaság contradictio in adiecto, vagyis olyan kifejezés, amelyben a melléknév (titkos) ellentmond a főnévnek (társaság). Ha ugyanis az emberek csoportba, társaságba tömörülnek, képtelenség a szervezet titkos jellegét következetesen megőrizni. Éppen ezért nagyon nehéz meghatározni, hogy mi a titkos társaság. Legfeljebb azt lehet eldönteni — de ez sem nagyon egyszerű —, hogy bizonyos történelmi pillanatban, az adott csoport, szervezet vagy társaság menynyiben minősíthető titkosnak. Sok olyan ún. titkos társaság létezik, illetve létezett, amely nem mindig volt valóban titkos, vagy csak akkor és ott vált azzá, ahol üldözték. Tehát nem lényegében, hanem csak, hogy úgy mondjam, taktikájában volt titkos. (Erre a legjobb példa a szabadkőművesség.)

Bár a történelem menetét elsősorban nem a kisebb-nagyobb, több-kevesebb befolyással bíró társaságok tevékenysége szabta meg, hanem elsősorban az osztályok harca, mióta emberi társadalom van, mindig voltak titkos társaságok, és mindig játszottak bizonyos szerepet. Ez a szerep néha csak szellemi jellegű volt, olykor azonban elég jelentős anyagi erőt képviselt a históriában. Akik néprajzzal foglalkoznak, tudják, hogy az etnológia már a legprimitívebb afrikai népeknél is számon tart bizonyos titkos társaságokat, például a varázslókét, amelyek csak a beavatottak által ismert jelrendszerrel dolgoznak, külön mitológiájuk van, és sajátos szertartásokat végeznek — néha bizony véres rítusokat. És az etnológia arra is emlékeztet, hogy milyen óriási szerepet tölt be a törzsek életében a felavatás, a felavatási szertartás, amikor a gyermeket felnőtté avatják. Ezek a felavatások sokszor nyilvános orgiaszerű ceremónia során zajlanak le, nehéz testi-lelki erőpróbával párosulnak, s tetoválással, megcsonkítással járnak együtt, miután a felavatási ünnepre hosszú böjttel készítették elő az ifjút.

A primitív népek felavatási eljárása a legtöbb vallásban is fennmaradt (bar micvo a zsidóknál, első áldozás a katolikusoknál stb.). Különben sok felekezet tulajdonképpen titkos társaságként működött: mi más lett volna a katakombákba szorult kereszténység a római birodalomban, vagy például jóval később a francia protestánsok élete a nantes-i ediktum visszavonása után? (Még beszédesebb példa lenne erre a dél-francia katarok — „tiszták” —, vagy ahogy nálunk nevezik őket, albigensek esete, kik már a XII. században titkos jelekkel és jelszavakkal éltek, teljes illegalitásba vonultak az inkvizíció és a központi királyi megtorlás elől.)

A felavatás óriási szerepet játszik a titkos társaságok életében. Célja többek közt az, hogy a jelöltet lelkileg „meggyúrja”, pszichológiailag előkészítse a társaság szabályainak betartására, feladatainak végrehajtására. A társaság vezetői a belépőt már a felvétel körülményéivel is örökre el kívánják kötelezni. Ezért fordulnak a többé-kevésbé ijesztő jelképekhez, csontokhoz, koponyákhoz, koporsókhoz, kaszákhoz stb. Azt akarják, hogy a jelölt elfeledje régi énjét, meghaljon mint profán, s a társaság engedelmes, buzgó, mindenre kész tagjaként támadjon fel. A felavatás tehát nemcsak egyszerű belépés, tagfelvétel, hanem misztikus-szimbolikus szertartás, pszichikai gyakorlat, lelki ráhatás, átmenet egy „alantas” állapotból egy „felsőbbrendűbe”. Egyszerre megtisztulás (katarzis!), hirtelen sugallat (illumináció!) és visszatérés (reintegráció!) az ősi, a bukás, a bűnbeesés előtti „tiszta” állapotba, az elfelejtett bölcsesség fellelése. A felavatás egyszerre „alászállás” és „felemelkedés”,

sötétség és világosság. A felavatás ceremóniája többször is megismétlődhet, ha a jelölt, illetve most már tag, magasabb rangra hág. Ezeket a társaságokat ugyanis bizonyos „rangkórság” is jellemzi: egyes esetekben, illetve változatokban például a szabadkőművesek három alaprangja helyett kilencven különböző fokozatot találunk.

A titkos társaságok a XIX. századig javarészt ilyen ún. initiatikus (a latin initium szóból, amely „kezdetet”, illetve „belépést” jelent) jellegűek, s nagy súlyt helyeznek a felavatásra, melynek bonyolult és sok változatú szertartását az ősidőkbe vezetik vissza. Például a régi Egyiptomba, hol az uralkodó vallás kétségtelenül ilyen initiatikus jellegű volt. Az egyiptomi templom egészen más volt, mint egy mai imaház, ahová bárki beléphet, még ha nem is tartozik az illető felekezethez. A szentélybe csak a papok mehettek be, a vallás jelképeit és tanait csak ők ismerték. A feltámadást jelképező ún. füles kereszt (Ankh) jelentése még ma is többé-kevésbé titok. Ozirisznak, a meghaló és feltámadó istennek, az örökké megújuló élet megszemélyesítőjének és nővérének, Ízisznek (aki mellesleg a felesége is volt!) kultusza óriási befolyással bírt az egész ókorban, elterjedt a Földközitenger medencéjében, s Alexandrian, az antik világ intellektuális központján keresztül nagy hatással volt a görög (hellenisztikus alakja: Szerapisz), majd a római, sőt a keresztény hitregékre, vallásokra is. Dionüszosz kultusza, illetve a Dionüszosz-Démétér istenpár az Ozirisz-Izisz párra emlékeztet. Az egész hellén világban jelen voltak a titkos társaságok, a Dionüszoszt imádó csoportok, amelyek erotikus táncokkal, tömegmámorral, véres áldozatokkal, sokféle varázsszertartással dicsőítették azt az istent, akit a rómaiak később Bacchusnak hívtak, és bacchanáliákkal ünnepeltek.

A többi ókori és középkori vallásos-misztikus társaságot is a felavatási ceremónia jellemzi, meg az a jelképrendszer, amely többé-kevésbé átvette az egyiptomi vallás elemeit, illetve a hindu vagy perzsa bölcsek tanait. Még felsorolni is hosszú és fárasztó lenne az orfikus és püthagoraszi tanok köré csoportosuló társaságokat vagy a római légióktól Iránból „importált” Mithrász-kultuszt, amely a kereszténység felülkerekedése előtt ennek legnagyobb vetélytársa volt, s hívei rendszerint barlangokba rejtőzve tisztelték napistenüket (Pannóniában is!). A kereszténység csak úgy tudta legyőzni a perzsa napisten vallását, hogy szertartásainak és legendáinak egy részét átvette (áldozás borral és kenyérrel, a szűztől születés stb.). Még a korai kereszténység is tele van misztikus-okkult elemekkel, például a minden létező igazi okát kereső gnosztikusoknál, akik a gnósziszon, a megismerésen, a tudáson át akarták megszerezni az üdvösséget. Az időszámítás utáni I—III. sz.-ban virágzó gnoszticizmus hívei valóságos titkos társaságot alkottak, és bonyolult jelképekkel operáltak (például a kakasfejű, embermellkasú és karú, kígyólábú lénnyel, aki egyik kezében pajzsot, a másikban ostort tart). A gnoszticizmus nemcsak az olyan későbbi társaságokban élt tovább, mint a szabadkőművesség, hanem a romantikusokra, a szimbolistákra, sőt a szürrealistákra is nagy hatással volt az irodalomban és a képzőművészetben. Egyébként a gnosztikus társaságok tanai bizonyos mértékig tovább éltek az iszlám ortodox vagy eretnek köreiben is, például a szúfíknál, az izmaelitáknál (akiket nálunk böszörményeknek hívtak), az asszaszinoknál, akik később talán kapcsolatba kerültek a templomos lovagrenddel, amely azután a szabadkőműveseknek kölcsönzött sok jelképet. (A szúfík a legenda szerint onnan kapták a nevüket, hogy — akár később az amerikai Ku-Klux-Klan vagy a francia Cagoule tagjai — kámzsát viseltek, az ugyanis juhgyapjúból volt, amit arabul szúfnak neveznek. — Az asszaszinok neve a hasisra utal, mert ez a gyilkos szekta ezzel a kábítószerrel élve követte el kegyetlenkedéseit a XI. században.)

Hogy a felavatási szertartás s az erre épülő titkos társaságok milyen szerepet játszottak a középkorban, arra elég egy-két beszédes adat. A XIII. század legkiválóbb felavatottja Dante Alighieri volt, az antipápista Fede Santa nevű templomos rend feje. Sokan az Isteni Színjátékban is initiatikus vonásokat látnak: a Pokol a világiak, a be nem avatottak birodalma, a Purgatórium a felavatási próbákat jelképezi, a Paradicsom pedig a „tökéletesek”, a „tiszták” tartózkodási helye. A középkorban egyébként csakúgy nyüzsögtek a titkos szekták és a misztikus társaságok: alkimisták, kabbalisták,

amelyeknek elképzelései aztán bekerültek a rózsakeresztesek s később a szabadkőművesek bonyolult szimbólumszertárába.

Az ún. felavatásos titkos társaságokon kívül a második nagy csoport a politikai titkos társaságok kategóriája. Ezek titokban tevékenykednek, vagy legalábbis eltitkolják tagjaik nevét. Sokszor a fennálló politikai hatalom vagy kormány megdöntését tűzik ki célul, de néha csak valamilyen bosszúálló hadjáratot kívánnak folytatni. Tevékenységük az állam vagy a nemzet bizonyos csoportja (felekezete, más fajú tömegei) ellen irányul.

Nyilvánvaló, hogy a két kategória sokszor egybemosódik. Egyes átmeneti esetekben mindkét jellegzetes tényező fennáll: a titkos társaság részben többé-kevésbé misztikus szertartásokkal él, nagy súlyt helyez a felavatásra és egyéb jelképes rítusokra, de ugyanakkor vannak gyakorlati politikai céljai is, illetve olyan eszmei elképzelései, melyeknek megvalósítása elengedhetetlenül bizonyos praxishoz vezet.

A legjobb példa az ilyen kettősségre a szabadkőművesség. A társaság megtartotta a sok régi, hagyományos spirituális elemet, a bibliai legendákat, a régi céhrendszer szokásait és szertartásait, de ugyanakkor társadalmi és politikai jelentőségű szerepet tölt be, még ha ez a szerep konkrétan és helyenként eltérő jellegű is. De így fonódik össze a hagyományos szertartásosság, a felavatási jelleg és a társadalmi, politikai, illetve szakmai szerep a mesterlegényeknél is. A carbonaróknál viszont — minden szertartásosság és jelképesség ellenére is — határozottan a politikai szerep az uralkodó.

Hasonló a helyzet az amerikai Ku-Klux-Klan esetében is: a csuklyás titokzatosság, az égő fakeresztek és sárkányrangok szimbolikája ellenére a szervezet elsősorban politikai jellegű. Persze, más kérdés, hogy ez a politikai szerep milyen természetű. Míg a korai szabadkőművesek mozgalma haladónak minősíthető, s csak később és helyenként vált haladásellenessé; míg a mesterlegény társaságok a régi és visszahúzóvá vált céhrendszer és a modern szakszervezeti mozgalom közötti átmenetet jelentették; s míg a carbonarók szervezete a maga idején teljesen pozitív szerepet töltött be — az olyan jellegű titkos társaság, mint a Ku-Klux-Klan egyértelműen maradinak, reakciósnak bélyegezhető.

Az olyan szervezetek, 'mint az amerikai Ku-Klux-Klan vagy a francia Cagnule egyébként átmenetet jelentenek a harmadik kategóriába. Az initiatikus és a politikai titkos társaságokon kívül ugyanis meg lehet még különböztetni bűnöző bandákat is. Ilyen bűnszövetkezetnek tekinthető a szicíliai maffia, melyben a misztikus-hagyományos jelleg érdekesen keveredett a politikai szereppel, illetve a bosszúálló vagy bűnöző tevékenységgel. Egyes szerzők különben három alosztályba sorozzák a politikai titkos társaságokat: a) igazságszolgáltató vagy bosszúálló társaságok, amelyek a rossznak tartott hivatalos igazságszolgáltatás helyett tevékenykednek; b) a határozottan és nyíltan politikai társaságok, amelyek valamilyen egyén vagy csoport, vagy nemzetiség érdekeit szolgálják (pl. a szerb Fekete Kéz); c) végül a bűnszövetkezetek, amelyeket viszont egyesek egyáltalán nem is tekintenek titkos társaságoknak, mert úgymond nem kívánják megváltoztatni a fennálló rendet, hanem inkább kihasználják visszásságait (ez vonatkozik többé-kevésbé az amerikai Gyilkos rt.-re). Mégis, kétségtelen, hogy bizonyos szempontból éppen a bűnszövetkezetek tekinthetők a legtitkosabb társaságoknak, hiszen fennállásukhoz az egyik leglényegesebb követelmény a konspiráció.

Persze, mint minden felosztás, ez is vitatható, s a különböző jellegzetességek, szerepek majdnem mindig keverednek egymással. A maffia például tipikusan „igazságszolgáltató”, illetve bosszúálló szervezet, de vannak szer-tartásos és politikai jellegzetességei is. (Megjegyzem, hogy a leghatározottabban és „legtisztábban” igazságszolgáltató titkos társaság a német Szent Vehme volt, amely a XIII. században alakult, és a tehetetlen császári igazságszolgáltatás helyett igyekezett sommás bíráskodással, no meg sűrű akasztásokkal fenntartani a rendet a Rajna és a Weser között.) A politikai jellegű társaságok sokszor nacionalista tevékenységet folytattak. Ezek közt a leglátványosabbak a

Fekete Kéz akciói voltak, amelyek az első világháború kitöréséhez vezettek. Majdnem minden elnyomott nemzetiség kebelében születtek ilyen társaságok, így például Írországban az Egyesült írek (United Irishmen) nevű társaság, amely 1781-ben Belfastban alakult, vagy később a Sinn Fein („Mi egyedül” ír nyelven) a XIX. század végén, amely ki is vívta az ír függetlenséget az 1916-os, illetve 1921-es nemzeti felkelés után.

Ami végül az igazi bűnszövetkezeteket illeti, s amelyek közül a legérdekesebb az amerikai gengsztervilágban működő Gyilkos rt., ezek éppen olyan régiek, mint az egyéb titkos társaságok.

Franciaországban már a százéves háború idején (1336—1452) működtek. A késői középkorban a Kagyló nevű bandának olyan illusztris tagja volt, mint Villon. Ezeknek a coquillard-oknak is megvolt a maguk felavatási szertartása, ismertető jelei, sőt külön nyelvezete, az a zsargon (jobelin), amelyben Villon több verset írt, s amelyet csak napjainkban sikerült úgy-ahogy megfejteni. Hasonló bűnbandák működtek az erzsébetkori Angliában vagy Spanyolországban és Itáliában is.

Amint látjuk, a titkos társaságok száma és jellege szinte végtelen. Egy kötetben még felsorolni és osztályozni sem lehetne őket. Én itt csak a legérdekesebbekre térek ki, s azokról beszélek, amelyek tevékenysége a legjellegzetesebb a maga nemében, persze tudom, hogy választásom azért eléggé szubjektív, s egyáltalán nem törekszik teljességre. Nyilvánvaló, hogy például a rózsakereszteseken kívül meg lehetett volna emlékezni a bajor illuminátusokról, Adam Weishaupt szakadár szabadkőműves rendjéről, amely a XVIII. század végén alakult egy bizonyos fajta panteisztikus materializmus jegyében, és részben haladó szerepet játszott (Weishaupt a Spartacus álnevet viselte); meg lehetett volna említeni az amerikai Old Fellows (öregfiúk) mozgalmát, amely az Egyesült Államokban, legalábbis számszerűleg, rögtön a szabadkőművesek után következik; érdekes lett volna beszámolni a minket, magyarokat közelről érintő usztasákról, amely társaság Hernádi Gyula regényét, a Sirokkót és a belőle készült francia—magyar filmet sugallta; de még sok-sok érdekes titkos társaság működött például a cári Oroszországban, Lengyelországban, a Balkánon vagy Spanyolországban.

Annak ellenére, hogy ilyen sok és sokféle titkos társaság működött, illetve működik ma is, hiba lenne eltúlozni történelmi szerepüket. Viszont az sem helyes, ha megfeledkezünk róluk, mert például nem lehet megérteni a XIX. századi olasz történelmet, ha nem vesszük tekintetbe a carbonaro mozgalmat.

A titkos társaságok történetének ismerete egyébként nagyon sok tanulsággal szolgál a szociológusoknak és a pszichológusoknak is. Az említett felavatási szertartás például egymagában is rengeteg olyan valóságelemet hordoz, amelyet csak a történész, az etnológus, a szociológus és a pszichológus közös erőfeszítése tisztázhat. De a kérdés még a pedagógust is érdekelheti, hiszen nem kétséges, hogy már a gyermekekben is megvan a hajlam a titok, a szülők és nevelők elől elrejtett tevékenység, a naiv szertartások, eskük, szervezkedések stb. iránt. Hogy mást ne említsek, mint a Molnár Ferenc remek Pál utcai fiúkjában „alapított” bűbájos Gitt-egylet... A „fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező” — írta volt nem más, mint Jókai, aki nagyon buzgón kutatgatta a titkos társaságok történetét, sokat ismert, sokat említett közülük műveiben (még a Hegyek Vénje alatt kegyetlenkedő arab asszaszinokat is!), s egynek a történetét, amely tizenkét krónikaírót tömörített az És mégis mozog a föld elején oly érzékletesen ismertetett Csittvári Krónika körül, részletesen el is mesélte a maga lenyűgöző varázsos erejével. A diákokat, akik ezt a rengeteg adomát, históriát, gúnydalt és ezer más szedett-vedett érdekességet tartalmazó krónikát őrizték, „eskü és becsületszó kötelezte... soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét”.

Tehát a sok titkostársaság-osztályt és alosztályt még eggyel kéne bővíteni: a krónikaőrző vagy egyéb titkos tárgyak oltalmazásával foglalkozó társaságokéval. Én azonban ezt nem teszem. Elég volt az elméletből, lássuk immár a valóságot.

A szerző

„Az özvegy fiai” (A szabadkőművesség)

Fekete kamra és vitriol

El lehet képzelni, hogy van valami közös Lotharingiai Ferenc német császár, Mária Terézia férje és... a Habsburgok egyik legádázabb ellensége, Martinovics Ignác között? Vagy Washington, a nagy amerikai államférfi és mondjuk Cagliostro, a Rómában életfogytiglani börtönre ítélt hírhedt kalandor között? Mozart, a zseniális zeneköltő és Talleyrand, a minden hájjal megkent kaméleondiplomata között? II. Vilmos, német császár és Joffre francia marsall között? Nagy Frigyes és Danton között?

De még hosszan folytathatnám a sort: La Fayette, Guillotin doktor, a nyaktiló feltalálója, továbbá Montesquieu, Voltaire, Marat, Robespierre, Gambetta, Masaryk és Beneš, Peron, a volt argentin diktátor és Queipo de Llano, Franco egyik hatalomra segítő tábornoka. És hazai viszonylatban olyan neveket említhetnék, mint Kazinczy vagy gróf Széchényi Ferenc, Türr István vagy Supka Géza....

Nos, a legkevesebb, amit el lehet mondani erről az illusztris társaságról, hogy roppant vegyes: dicsőséges államférfiak és ravasz szélhámosok, naiv emberbarátok és mindent legázoló törtetők, uralkodók és forradalmárok egyaránt találhatók benne. Mi hát az a közös vonás, amire fentebb céloztam?

Az, hogy valamennyien keresztülmentek a „fekete kamrán”, amit a francia a Cabinet de Reflexion névvel illet. Tehát valamennyien elmesélhették volna a következő, különös történetet:

A háromszög benne a tetragrammával

—... És akkor bevezettek egy feketére festett fallal körülvett zárkába, hol asztal, zsámoly és írószerszámok voltak; az asztalra vizeskancsót, kenyeret meg két serleget tettek — az egyikben kén, a másikban só volt; a falon egy sor jelkép: Kasza, Homokóra, Kakas, meg ez a rövidítés: V. I. T. R. I. O. L.* Ebben a koporsóban levetettem régi énem, meghaltam, és újra feltámadtam. Elvették érceimet (kés, ezüstpénz stb.), mindent, ami a civilizációra emlékeztet, és ami zavarja a delejes áramok keringését. Aztán lemeztelenítettem mellkasom bal oldalát az őszinteség jegyében, majd a jobb lábamat, az alázatosság jegyében, lehúzták bal cipőmet, a tiszteletadás jegyében, és nyakamba akasztottak egy hurkot, ami emlékeztetett mindarra, ami még visszahúzott a régi világhoz.

— Aztán feltették a kérdést: „Szab.·. Kőm .·. ön?” S én azt feleltem: „Mester- és legénytestvéreim annak ismernek.” Erre megkérdezték. „Miről ismerjem meg, hogy szab.·. kőm.·.?” Én ezt feleltem: ,,Szó (hallható), jel (látható) és érintés (érezhető jel), valamint felvételem sajátságos körülményeinek elmondásából.” „Mondja a szót!” — hangzott erre a felhívás. Mire én: „Mondja ön az első betűt, majd én megmondom a másodikat.” Aztán újra bekötötték a szemem, és egy ajtó elé vezettek, amelyen háromszor kopognom kellett. Belülről kiszóltak:„Ki kopog?” Mire én azt feleltem: „Jó hírnevű szabad férfiú, aki a szab.·. kőm.·. szövetségbe felvétetni óhajt.”

— A bebocsáttatás után három vándorlást kellett tennem. Azokat a nehézségeket jelképezik, melyekkel meg kell küzdenünk, hogy az erény és a tökéletesedés céljához vezető utat megtalálhassuk. Aztán a körző hegyét a mellemhez szegezték, oda, hol a szívem dobog, hogy örökre a lelkembe véssem ez óra emlékét. Megtettem a három lépést, úgy hogy lábam mindig

derékszöget alkosson, mert a derékszög jelképezi a tökéletesedésre való törekvést. Bal lábbal léptem Kel.·. felé, ahonnan az örök világosság sugárzik felénk, utána húztam a jobb lábam, jeléül annak, hogy eme törekvésemben nemcsak szívemnek, hanem eszemnek is része van. Aatán a ˇ-ba lépve, kezemben a nyakjellel, tanonclépésbeh mentem előre, majd megálltam, s előbb a főm .·. felé, aztán az I. és II. felügyelő felé adtam a jelt. A ˇ-ban a földön szőnyeg volt, körülötte három gyertya (a nap, a hold és a főm .·. jelképe, de egyúttal a három oszlopot is szimbolizálja, melyen a szab .·. kőm .·.-ség temploma nyugszik: bölcsesség, erő és szépség). A ˇ hosszúkás négyszög alakú volt, kelettől nyugatra nyúlt, észak és dél között, a földtől az égig, és a föld felületétől középpontjáig terjedt, vagyis a szab .·. kőm .·.-ség általános jellegét jelképezte. A felügyelők meggyújtották a gyertyákat.

Majd a főm .·. Így szólt: „Bölcsesség vezesse munkánkat!”; I. felügyelő: „Erő végezze!”; II. felügyelő: „Szépség díszítse!” A főm .·. mellén szögmérő volt, ez az ő felsőbbségének jelvénye, mert miképp egy épületnél mindent a szögmérőhöz igazítunk, úgy a tvr.·.-éknek is a főm .·.-hez kell igazodniuk. Az I. felügyelőn vízmérő volt, amely az egyenlőséget, a II. felügyelőn függőón, amely az egyenességet jelképezi. A körülálló testvérek bőrkötényt viseltek, amely a munkát és a hasznos életet jelképezi, valamint fehér kesztyűt, amely gondolataink és cselekedeteink tisztaságát hirdeti, továbbá kardot, amely azt jelképezi, hogy az egyik tvr.·. mindig védelmére kel a másiknak, s végül páholy jel vényt, mert minden páholynak megvan a maga szimbóluma.

A testvérek a szőnyeg körül álltak. A szőnyeg a templom közepén volt, és Salamon templomát jelképezte. Több rajz volt rajta, éspedig: a lángoló csillag, amely az aranymetszés szabályai szerint rajzoltatott a sugaras körbe; az ötágú csillag közepébe a G betű volt rajzolva, mely többek közt a Geometria jelképe; a szőnyegen látható mozaik színes kockái Salamon templomának padozatát jelképezték; aztán rajta volt még az említett szögmérő; a függőón; a vízmérő; a durva kő, mely a felavatandó tanoncot jelképezi, akinek a szenvedélyek és előítéletek durvaságait kell lefaragnia; továbbá a csiszolt kő vagy kocka, amely a megtisztult inast jelenti, ki így már beilleszthető a királyi művészet templomába; de volt még a szőnyegre festve rajztábla is, amely alapelveinknek rendszeres tervezetét jelenti; továbbá körző, vakolókanál és kalapács, tehát a szerszámok, amelyek a durva kő csiszolásához szükségesek; végezetül a nap, a hold és a J. meg B. rézoszlopok: Jákin héberül azt jelenti „felemelni”, így hívták Salamon templomában azt az előcsarnoki oszlopot, amely a keleti oldalon jobbra állott; a Boáz oszlop ugyanott, de balra állt, az egyik piros volt és a Napot jelképezte, a másik fehér, ez a Holdat szimbolizálta, s egyszersmind a két alapprincípium, a Férfi és a Nő, a

tevékeny és a szenvedő, a fényes és homályos erők harcát.

— Írásban is felelnem kellett három kérdésre, mégpedig: ,,Mivel tartozik az ember Istennek? Mivel tartozik az ember önmagának? Mivel tartozik az ember másoknak?” Aztán esküt tettem, illetve írtam egy papírra, melyet elégettek: a papír a földet, a tinta a vizet, az eskü felolvasása a levegőt, égése pedig a tüzet jelképezte. Ezzel be voltam avatva, s valamennyi testvér felém szegezte kardja hegyét, hogy az inas felé irányítsa a szertartás által mozgásba hozott jótékony erőket...

Persze, nem bizonyos, hogy Mozart és Danton ugyanúgy mesélte volna el az inasok felvételének bonyolult szertartását. Sőt valószínű, hogy másképp és megint másképp mondta volna el Kazinczy vagy Washington, mert a szabadkőművesség nemcsak nemzetenként, hanem egyes országokban is

többféle rítust alkalmaz. Én Kőhegyi Lajos testvér könyve nyomán, egy átlagszertartást ismertettem.

Nem beszéltem a fekete kamrában — egyes szerzők szerint — elhelyezett koponyákról és egyéb csontokról. Pedig említhetők még félelmetesebb dolgok is, például Léo Taxii „revelációi” alapján. Ö A szabadkőművesség rejtelmei című röpiratában (még lesz róla szó!) frissen le-nyakazott fejről beszél, amely állítólag véres rongyokon nyugszik a fekete kamrában a leendő inas előtt, miközben egy öblös hang szólal meg a falban: — Reszkess beavatatlan! Itt látod egy esküszegő testvér fejét, aki kibeszélte titkainkat! (Mellesleg, úgy látszik, Taxii nem reszketett! Pedig ő is be volt avatva, és mégis „kibeszélte”...)

A testvérek egyébként több kérdést tesznek fel a jelöltnek: „Mikor törvényes egy páholy (jele: ˇ)?”; vagy „Mikor tökéletes egy páholy?”; „Hol lett először szabadkőműves?” stb. (Ezekre a Káté szerint adják meg a feleletet a jelöltek.) Taxii szerint a kérdések sokszor fantasztikusan bakafántosak.

Például: — Uram, városunk egyik hentesnéje tegnap két fiúikernek adott életet, az egyik szőke, a másik barna, s olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz egy bél által, mint a sziámi ikrek; a szőkének két szíve van, de mája nincs, a barnának két mája van, de szive nincs; melyik az, akiben testvérének a lelke lakozik?

Mondom, nem valószínű, hogy Taxiinak ez a leleplezése igaz lenne, bár... a szabadkőművesség olyan bonyolult, homályos, zavaros, sőt kuszán ködös múltba merül, olyan régi hagyományok, furcsa szokások, rejtelmes szertartások és zavaros elképzelések rakódtak le benne, hogy bizony szinte semmi sem lepi meg az embert, ha róla van szó.

De tulajdonképpen mi is az, hogy „szabadkőműves?” Annak ellenére, hogy dr. Gerő Imre: A magyar szabadkőművesség története című kis brosúrája szerint 1948-ban hazánkban Budapesten 16, vidéken pedig 3 páholy működött körülbelül 1000 taggal, a mai magyar átlagpolgárnak, kivált ha fiatal, sejtelme sincs róla. Ha megnézi az Űj Magyar Lexikon 6. kötetét, talál egy kis cikket szabadkőművesség címen, amely elég tömören és helyesen foglalja össze a leglényegesebbet: „az egyetemes emberi ösz-szetartozást, az emberek testvériségét hirdető, vallásosetikai színezetű liberális világpolgár-mozgalom”.

Szabadkőműves jelvényekkel díszített színpadkép Mozart —Schikaneder Varázsfuvola c. operájából

De a fent említett fiatalember ma már nehezen tudja elképzelni, milyen vad viharok, milyen heves viták, politikai polémiák, társadalmi harcok zajlottak le körülötte. XV. Lajos francia király betiltotta működésüket; XII. Kelemen pápa In Eminenti kezdetű bullájában kiátkozás terhe alatt megtiltotta a katolikusoknak, hogy szabadkőművesek legyenek; XIII. Leó pápa pedig Humanum Genus kezdetű, 1884-es enciklikájában a sátán szövetségének mondotta a szabadkőművességet. De hogy milyen ellentmondásos a szabadkőművesség története, mi sem jellemzi jobban, mint hogy XI. Pius kitüntette azt a Chautemps miniszterelnököt, aki a harmincas évek egyik nevezetes francia szabadkőművese volt. Vagy: 1923-ban az olasz Fasiszta Nagytanácsnak tizenkét szabadkőműves tagja volt, de Mussolini rövidesen mégis betiltotta a mozgalmat. Ugyanezt tette Hitler 1933-ban és Pétain 1940-ben. Vagy hogy hazai példát hozzak fel: 1920. május 14-én néhány darutollas horthysta tiszt megjelent a budapesti páholyházban, és lefoglalta az épületet. Ezt a „spontán” akciót szentesítette azután négy nap múlva Dömötör Mihály belügyminiszter rendelete, mely feloszlatott „minden néven nevezendő szabadkőműves egyesületet”. Egy esztendő sem telt el azonban, s Huszár Károly miniszterelnök indítványára a kormány már felkérte a papíron nem létező magyar szabadkőművesség vezetőit, hogy lépjenek érintkezésbe a külfölddel az Oroszországban rekedt hadifoglyok hazaszállítása végett. (Az akció sikerült is, de nem annyira a szabadkőművesek révén, hanem amiatt, hogy így a szovjet kormány sok magyar kommunista életét menthette meg, a hadifoglyokat kiadatásuk fejében szállítva haza.)

Mindebből kitűnik, hogy ennek a titkos társaságnak a története felettébb viszontagságos és ellentmondásos volt! Szinte minden vele kapcsolatos állítás mellett és ellen is szólnak érvek. Rögtön azzal kezdhetem, hogy maguk a szabadkőművesek még azt is tagadják, hogy a társaság titkos.

Szerintük nem titkos, hanem zárt, ami nem azonos. Ezt hangoztatja Sajó Aladár író és hírlapíró is a Pallas Lexikonban: „Titkai nincsenek; csak azokat a jeleket, amelyekről az egész világ szabadkőművesei megismerik egymást és a felavatás szertartását, meg a szimbólumokat kell a tagoknak titokban tartaniuk.” (Mellesleg: ez sohasem sikerült, mert barát és ellenség mindig ismerte mind a szertartásokat, mind pedig a jeleket...) Míg egyesek szelíd és ártatlan mániákusoknak tekintették őket, mások kígyót-békát kiáltottak rájuk. Így például egy olyan kiváló egyéniség, mint Mauriac (egy szabadkőműves király kezéből kapta a Nobel-díjat!) a harmincas években, a nagy port felvert Stavisky-botrány idején, amelybe sok szabadkőműves politikus volt belekeverve, egyik cikkében undorral, szégyennel és fájdalommal beszélt a magonnerie-ről. (Ebben az írót persze katolikus hite is befolyásolta.) Az is tagadhatatlan tény, hogy — Sajó említett állításával szemben — a mozgalom mindig szerette a titkot, a rejtelmes rítust, és már Kelemen pápa említett bullájának az volt az egyik érve, hogy „ha nem azért gyülekeznének, hogy a rosszat cselekedjék, nem félnének a fénytől” (persze más kérdés, hogy a katolikus ceremóniák semmivel sem kevésbé misztikusak...).

Viszont az is igaz, hogy a szabadkőműves általában sohasem közölte a kívülállókkal, hogy páholytag; kivéve az angolszász országokat, ahol a szabadkőművesség valóban nem titkos, hiszen Angliában és az Egyesült Államokban nyilvános felvonulásokat és díszebédeket is rendeznek.

Ókori krimi avagy gyilkosság a templomban

Az is bizonyos, hogy minél messzebbre tekintünk vissza a múlt ködébe, annál nagyobb a titok és a homály a szabadkőművesség körül. A történészek általában a XVII. századra vagy a XVIII. század elejére teszik a mozgalom kezdetét, de a többé-kevésbé ismert és világos történelmi múlt mellett van a mozgalomnak egy őslegendákba burkolt része is. A rengeteg mesés krónika és csodálatos história közül megemlítek néhányat. (Bár semmi közük sincs a modern szabadkőművességhez, s csak arról van szó, hogy a kőművesszakmához jelentős fizikai és matematikai tudásra volt szükség, s e tudás, minthogy kévéseké volt, titokzatossá tette őket. Ez a sok kőműveslegenda magyarázata.)

Van például egy ún. Regius-kézirat, amely a XIV. században keletkezett, de már maga is egy korábbi dokumentum másolata. Ez a verses krónika a régi Egyiptomot mondja a szabadkőművesség hazájának (ezt a hagyományt újította fel a kalandor Cagliostro!), s szó van benne Bábel tornyáról, Nabukodonozorról, meg az „öt vértanúról”: Diocletianus császár alatt öt kőműves nem volt hajlandó felállítani egy pogány szobrot, mire halálra ítélték őket.

Egy másik, ezúttal XV. századi okmány, az ún. Cooke-kézirat (amely a legendát héber és görög eredetre vezeti vissza) a mértan dicsérete, mert a kőművesség tulajdonképpen a geometria gyakorlati alkalmazása. A kézirat összekeveri a biblikus személyeket (Jabal, a mértan „alapítója”) valóságos személyekkel, mint Püthagorasz vagy a görög istenekkel, mint Hermész. A püthagoreizmus vagy püthagoraszi iskola roppant nagy szerepet játszott az ókori idealista filozófiák közt, és ez a tan, amely rejtelmes erőt tulajdonított a számoknak, tovább élt a középkori ezoterikus, titokzatos, misztikus dogmákban is. A szabadkőművességben igen fontos a hármas szám. A gyerekes titkolózást szolgáló rövidítés is három pont (szab.·. kőm .·. = szabadkőműves; tvr .·.= testvér stb.); három vezető tisztviselője van a páholynak (főmester, I. és II. felügyelő); három fokot különböztetnek meg (inas, legény, mester); három oszlopon nyugszik a templom stb.

A szabadkőműves hagyomány legősibb része azonban nem egyiptomi, nem görög, hanem héber, mégpedig a salamoni tradíció.

Salamon király az i. e. X. században uralkodott. Alatta érte él Izrael a legnagyobb virágzását.

Salamon zsarnoki hatalma, súlyos adókivetései és robotszerű közmunka-politikája ellenére dicsőséges uralkodóként élt népe emlékezetében, tévesen neki tulajdonították a Biblia legszebb részeit (pl. az Énekek énekét), ö építette a jeruzsálemi templomot. Ezzel a templomépítéssel kapcsolatos a Hiram-legenda, mely nagy szerepet játszik a szabadkőműves mitológiában.

Az örök Keletre költözött testvér sírjára a szabadkőművesek akácgallyakat szórnak, és egyes mesterfelavatási rítusokban is szerepet játszik az akác: a mesterré avatott legénytől ugyanis megkérdik: — Miről ismerjem meg, hogy szab .·. kőm .·. mstr .·.?

— Ismerem az akácot és a töviságat — felelik a svéd szertartás szerint. A francia szerint pedig: — Vizsgáljon meg, és utasítson el, ha tud: ismerem az akácot.

De hogy kerül ide az akác?

Itt visszakanyarodhatunk Salamon templomához.

Mikor Salamon király elhatározta, hogy felépítteti atyja (Dávid) dicsőségére a templomot, a föníciai királyhoz fordult, küldjön hozzá egy kiváló építészt (a föníciaiak ügyes építészek voltak!). A föníciai uralkodó egy Hiram nevű kőművest küldött, aki ugyan türoszi volt, de a zsidó Nafthali nemzetségéből származott, ö emelte a már említett két rézoszlopot (Jákin és Boáz). ö osztotta a munkásokat inasokra, legényekre és mesterekre; mindegyiknek megvolt a maga titokban tartandó szava, jele és érintése. A legények közül tizenöten összeesküdtek, hogy Hiramot erőszakkal kényszerítik: közölje velük a mesterszót, hogy azután idegen országokban mint mesterek

dolgozhassanak, és többet kereshessenek. Tizenketten az utolsó pillanatban visszaléptek, hárman azonban kitartottak. A három legény délben, mikor a kőművesek pihenőt tartottak, a templom három bejáratánál, a keletinél, a délinél meg a nyugatinál lesbe állt. Midőn Hiram befejezte imáját a szentek szentjében, és a kapuhoz ért, az első legény útját állta, és durván követelte a mesterszót.

— Szerencsétlen! Mit kívánsz? Ily módon sohasem juthatsz a mesterség birtokába. Vámod kell türelemmel.

A legény bosszúból a mérőléccel nyakon csapta.

Ekkor Hiram a déli kapuhoz futott. Itt a második legény követelte a mesterszót. Ugyanazt felelte neki, mire a legény a szögmérőjével olyan csapást mért a mellére, hogy megtántorodott.

Hiram összeszedte erejét, és a nyugati kapuhoz rohant. Itt rárontott a harmadik összeesküvő, aki az elutasító válaszon felbőszülve kalapácsával agyonütötte a mestert.

A legények a holttestet egy domboldalon elásták, s akácágat szúrtak a sírra.

Másnap reggel Salamon hiába kereste kőművesét. A tizenkét legény felfedte a királynak az összeesküvést, és három csoportban a szökevények keresésére indult. Az egyik üldöző a hajszától elfáradva egy kőre ült pihenni. Borzasztó kiáltást hallott a sziklaüregből.

— Ó, hogy inkább vágták volna el a gégémet, mielőtt Hiram halálába beleegyeztem volna!

— Ó — szólt jaj vészekéivé egy másik hang —, bár tépték volna ki a szívemet, mielőtt részt vettem mesterem meggyilkolásában!

— És én — nyöszörgött a harmadik —, én erősebben ütöttem rá, mint ti: én mértem rá a halálos csapást. Ó, bár kettétépték volna a testemet, mielőtt mesteremnek halálát okoztam!

A keresésükre indult legények kihúzták az üregből, és a király elé hurcolták őket. Büntetésük az lett, amit maguk kívántak maguknak: az elsőnek elvágták a nyakát, a másodiknak kitépték a szívét, a harmadiknak kétfelé szakították a testét, majd észak és dél irányában szórták szét az elégetett testek hamvát.

Aztán felkutatták Hiram sírját (az akácról ismertek rá).

Ez a legendás „ókori krimi” rengeteg nyomot hagyott a szertartásokban. A felavatandó maga Hiram, őt sebzi meg a mérőléc, a szögmérő és a kalapács; és e hármas halál után feltámadva lesz szabadkőműves. A legenda az ősi kettősséget, dualizmust jelképezi: az ókori legendák mindig egy gonosz hatalom által elveszejtett emberről vagy istenről szólnak, aki aztán dicsőségesen feltámad (Krisztus). De van más jelentése is: Hiram tulajdonképpen Ozirisz, azaz a Nap, az akác pedig az ősi napimádók vallásában a Nap feltámadása után újjáéledt növényzetet jelképezi. A szabadkőművesek az Özvegy fiainak is mondják magukat: az Özvegy nem más, mint Izisz, vagyis a Természet, a Nőisten, akit a Nap, vagyis a férfi elhagy, mikor leszáll. Amikor felkel, hívei a. Világosság fiai lesznek.

(Egyébként a Királyok könyve szerint Hiram egy özvegyasszony fia volt.)

Vegyeskereskedés a sírban

A szabadkőművesség közvetlen elődei közt nagy szerepet játszott a titokzatos rózsakeresztes társaság, amelyet ma nálunk talán jobban ismernek, mint magát a szabadkőművességet — hála Szerb Antal szellemes regényének, A Pendragon-legendának. A magyar író szerint „a rózsakeresztesek a rejtett tudományok utolsó nagy mesterei voltak, aranycsinálók és mágikus orvosok”.

Először 1614-ben jelentkeztek nyilvánosan három kis könyvvel, amelyek közül különösen a Fáma Fraternitatis Rosae Crucis („A Rózsakereszt Testvériség Híre”) című jelentős, mert ez ismerteti a Rend alapításának történetét, Christian Rosenkreutz német alkimista működését, aki Szíriában ismerkedett meg a ködös keleti tanokkal. Ebben meséli el az ismeretlen szerző ennek a Rózsakereszt Keresztélynek vagy latinul Christianus Rosacruxnak a legendáját, akinek a sírjában egész szép kis vegyeskereskedést találtak: varázstükröket, csengettyűket, „örökégő” lámpakat stb. Egyébként a titokzatos német sohasem élt, csak allegorikus személy. Nevét a Rend jelképéről, a rózsakeresztről kapta: piros rózsa, piros kereszten. Ezt a jelvényt viselték a keresztes hadjáratok lovagjai. Kettős jelentése van: a kereszt a Megváltó bölcsességét, a rózsa pedig a tisztaságot jelképezi.

A Rend vagy Testvériség különösen a XVII. századi Németországban volt befolyásos. Hatással volt Jacob Böhmé-re, a csizmadiából lett misztikus filozófusra, ki sokszor írt bölcsek kövéről, s akitől még Hegel is tanult egyet-mást. De nemcsak Németországban tevékenykedtek a rózsakeresztesek. Nagy hatással voltak Robert Fludd, a híres, angol orvos működésére is. A tekintélyes Fludd Szerb Antal szerint a „varázsló Paracelsus legnagyobb tanítványa” volt. A rózsakeresztesek, akik eredetileg — már amennyire ki lehet hámozni a sok zavaros írásból — az egyházat az őskereszténységhez akarták visszavezetni^ és meg kívánták alapozni az emberiség jólétét — még Comeniusra is hatottak. Rózsakeresztes jelképet használ a kiváló cseh pedagógus, amikor többször inti az embereket, hogy építsék fel a „Bölcsesség Templomát”. Tevékenységük kiterjedt a Németalföldre is, mely akkor a legkedvezőbb körülményeket teremtette meg minden új eszmeáramlatnak, mert a szinte tökéletes gondolatszabadság hazája volt. Később azonban főleg Angliában tevékenykedtek, s itt a szabadkőművesség örökölte a Rózsakeresztes rejtelmeket és jelképeket, például a pelikánt, a hamvaiból újjászülető főnixmadarat, a kétfejű sast stb.

A rózsakeresztes testvérek egyébként szigorú konspirációs elvek szerint dolgoztak: az egyszerű tagok sohasem ismerték feletteseiket. Zavaros eszméik — mint a reneszánsz óta oly sok hasonló áramlat — egyszerre hordozzák a merész természettudományos kísérletezés és a kusza középkori rejtelmek jegyeit. A titokzatosság részben annak tulajdonítható, hogy féltek a katolikus dogmáktól, amelyek akkor még életveszélyessé tették a természetkutatást (gondoljunk csak a boncolásra!). De ez persze annak is természetes velejárója volt, hogy elveiket a misztikus teozófia tanaiból merítették, mely az Isten megismerését a sejtelmes egyéni kinyilatkoztatás révén kívánta elérni; valamint a hermetizmusból, amelyet Hermész (Merkúr), az utazók, kalmárok, tolvajok görög istene „sugallt”, és amely az i. e. III—I. században Egyiptomban virágzott, ahol Hermészt Hermész Triszmegisztosz néven tisztelték; továbbá a zsidó kabalából, amely a VI. századtól a XVIII. századig virágzott, s amely főleg a betű- és számmisztikán nyugodott. De a rózsakeresztes tanok merítettek még az új platonizmusból, meg ennek hanyatló, még misztikusabb változatából, a gnoszticizmusból, amelyet a hivatalos egyház üldözött. A rózsakeresztes elvek ennek a sok sejtelmes „hordaléknak az eredményeképpen azt hirdették, hogy minden lény az egyetlen Őslény sarja, a hím Tűz és a nőstény Anyag leszármazottja. Az ember, aki lázadása révén elvesztette isteni mivoltát, a rajongás segítségével újra istenülhet az Ergon (a bölcsek kövének belső, azaz lelki keresése) révén, ha ezzel együtt a Parergonon is munkálkodik, azaz a fizikai bölcsek kövének előállításán, amelynek segítségével „megszentelheti” az anyagot, vagyis aranyat csinálhat belőle. Ennek a zavarosságnak tulajdonítható, hogy a rózsakeresztes eszmék egyszerre befolyásolhatták a Fludd-féle alkimistákat és a katolikus világkép ellen lázadó, racionalista Descartes-ot, aki Hollandiában állítólag szintén belépett a rendbe. A legjelesebb magyar rózsakeresztes Báróczi Sándor, a kiváló műfordító, Bessenyei testőrbajtársa volt.

A rózsakeresztesek — minden valószínűség szerint a kőművesszakma már említett „titokzatossága” miatt — jelképeik nagy részét az építészet, elsősorban a templomépítés köréből vették, és kapcsolatban álltak a kőművescéhekkel és a kőfaragókkal. Ez a viszony magyarázza, hogy a rend oly nagy befolyással volt a születő szabadkőművességre is.

A „felvonulási épület”

A kőművesek és építőmesterek már a legrégibb időkben is különleges előjogokat élvező munkástestületeket alkottak. Ilyenek voltak a római légiókat mindenüvé követő Collegia fabrorum, amelyeket Numa király alapított, ez a „római Salamon”, aki felépíttette Janus templomát. A középkorban a székesegyház-építőket az egyházi és világi hatóságok különféle kedvezményekben részesítették. Külön bíróságuk volt, és sok kiváltságot élveztek. Mesterségüket szinte szent szertartásnak tekintették, s hagyományaikat egészen Noéig, meg Salamonig vezették vissza. Az építészetet „királyi művészetnek” minősítették, s titkaikat féltékenyen őrizték, nehogy az avatatlanok „piszkos kon-kurrenciát” támasszanak a céhbelieknek.

A kőművesek általában a kolostor vagy katedrális mellett állították fel azt az ideiglenes épületet — ma „felvonulási épületnek” mondanók —, amelyben a szerszámokat meg az építősátrat helyezték el. Ez volt az, amit az angolok Lodge-nak, a franciák pedig Loge-nak hívtak (a szó valószínűleg germán eredetű, s a Laube = „lombozat”, „lugas” szó származéka; ezeket a „páholyokat” ugyanis gallyakkal borították). Hogy mennyire titkos volt a középkori építészet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyetlen írásos kézikönyv sem maradt ránk róla. A kőművesmesterség szabályait nem volt szabad leírni, csak szájról szájra járt a hirami mesterszó.

Mint valamennyi európai országban, Angliában is virágzott a kőművescéh, az uralkodók védelmét élvező gazdag freemason testvériség, amelybe titkos szertartás útján vették fel az inasokat.

A XVI. század végefelé azonban, ebben a forrongó korban, amikor a feltörekvő polgárság sikerrel ostromolta az abszolút monarchiát, az építészetben pangás állt be, és a kőművescéhek is hanyatlani kezdtek. Ekkor vettek fel először a páholyokba nem igazi, nem kétkezi kőműveseket: ezek voltak az accepted masons, vagyis „felvett kőművesek”, azt is mondhatnám, „dísztagok”. Az első írásos emlék egy ilyen felvételről, egy 1600. júniusi jegyzőkönyv, a skóciai Edinburghból való. Ezek a dísztagok javarészt tekintélyes polgárok voltak, s felvételüktől a kőművesek a céh fellendülését remélték. Az egyik első ilyen személyiség egy Elias Ashmole nevű rózsakeresztes alkimista volt, akit 1646-ban vettek fel. Őt aztán több rózsakeresztes követte. Ashmole fel akarta építtetni „Salamon templomát, a tudományok eszményi hajlékát”. A rózsakeresztesek lassan jelentős szerephez jutottak a kőművesek közt, behozták jelképeiket, megváltoztatták a felavatási szertartást, a fokozatokat kibővítették (eredetileg csak egy fok volt). Az új páholyok egyre jobban elszakadtak magától az építészettől. Ez már csak jelképes szerepet játszott a szabadkőművesség életében. Ugyanakkor a páholyok bizonyos politikai jelentőséget nyertek, mert Cromwell ellenfelei, a puritánoktól űldözött katolikusok természetes menedéket találtak a páholyokban. Kezdetben a szabadkőművesek szemben álltak a hatalommal, és a Stuart-dinasztia visszaállítását kívánták. Miután azonban 1688-ban végleg győzedelmeskedett a „dicsőséges forradalom”, és befellegzett a hűbéri rendszernek, megszilárdultak a polgári forradalom vívmányai, a szabadkőművesek támogatták Orániai Vilmost. Miután III. Vilmos, a szabadkőműves király 1702-ben meghalt, Angliában négy páholy működött. E négy páholy festői nevű fogadókban tanyázott: az összejöveteleket a Lúd és a Rostély, a Koszorú, az Almafa és a Szőlőfürt nevű kocsmákban tartották. A négy testület 1717. június 24-én, Keresztelő Szent János napján egyesült, és megalapította a Nagypáholyt, s egy Sayer nevű nemesurat választottak nagymesterré; később őt követte George Payne. ,.Jól jegyezzük meg ezt a napot — írja Somogyi István, a mozgalom reakciós magyar történésze —, mert ekkor vetették el a magját annak a világot átfogó titkos szövetségnek, mely azóta láthatatlanul uralkodik országokon és népeken, e napon vetették el a forradalmak csíráit, ásták meg a vérpatakok medrét (!)” … .1720-ban a testvérek elégettek minden régi szabadkőműves okmányt, nehogy idegen kezekbe kerüljenek. 1721-ben Payne-t John Montagu herceg követte, s utána hosszú ideig mindig főnemest választottak angol nagymesterré.

Ádám, Noé és a sussexi herceg

Ugyanakkor, a XVIII. sz. első negyedében két protestáns lelkész jóvoltából végleg megszületett a már nem „operatív”, hanem „spekulatív” szabadkőművesség. A két lelkész egyike Anderson, egy londoni presbiteriánus kápolna papja volt, és évekig tanulmányozta a céhek irattárait, szokásait, szabályzatait. A másikat Désaguliers-nak hívták, s mint a neve is mutatja, francia származású volt: apja a hazai protestánsüldözés elől menekült Angliába.

Anderson buzgón dolgozott alkotmánytervezetén. 1723-ban meg is jelent The constitution of the freemasons címen, s azóta is alapja, vezérfonala a páholyok működésének. Az alkotmány egyik fejezete a mozgalom eredetével foglalkozik, és „csak” Ádámig vezeti vissza a szabadkőművességet!

A továbbiakban leszögezi, hogy Noé is a szabadkőműves szabályok szerint építette bárkáját, de a derék skót lelkész hivatkozik Mózesre, Salamonra, Püthagoraszra és Eukleidészre is... Megjegyzem, hogy ez, az enyhén szólva, mesés származtatás nem tudta sokáig tartani magát, és már 1815-ben törölték az alkotmányból. Az alkotmány legfontosabb része különben a szabadkőművesség ősi kötelességeit (old charges) tárgyalja. Itt olvasható: „Nem szabad behozni a páholy ajtaján semmiféle személyes ci-vódást vagy veszekedést, még kevésbé vitatkozásokat a vallásról, a nemzetekről vagy az állam vezetéséről...határozottan ellene vagyunk minden politikának...”. A szertartás a régi kőművescéhek nyomán csak három fokot tartott meg (inas, legény és mester). Az alkotmány alapvetően humanitárius, deista és spiritualista felfogású volt.

Alig jelent meg, minden szép fogadkozás ellenére, máris kezdetét vette a száműzött civódás.

Egyesek tiltakoztak a szövetség lealacsonyítása ellen, az ellen, hogy holmi kocsmárosok, parókakészítők, takácsok vezetik a szövetséget. Egyes páholyok odáig mentek, hogy... megtiltották minden Anderson nevű jelentkező felvételét — pedig bizony ez elég gyakori név Albionban! Minden pártütés és perpatvar ellenére mégis a szabadkőművesség aranykora volt ez az időszak, s 1737-ben Frigyes walesi herceg is felvétette magát. Ám már a- következő évben támadásba lendült a katolikus egyház, és XII. Kelemen kiadta említett bulláját. A külső veszély sem tudta teljesen összekovácsolni a szabadkőműveseket: 1751-ben az angliai mozgalom kettészakadt, de aztán később, 1813-ban megint egyesült, és a sussexi herceget választotta meg nagymesternek.

A nyaktiló két oldalán

A mozgalom már a XVIII. század elején átterjedt a kontinensre. Franciaországban különösen gyorsan hódított, hála az akkor uralkodó angolmajmolásnak. Sok nemes lépett be, de számos polgár is csatlakozott, mert a szabadkőműves alkotmány hízelgett egyenlőségre vágyó törekvéseiknek.

(Különben is, a szabadkőművesség szerint minden testvér — nemes!)

Az első franciaországi páholyok még angol égisz alatt indultak. A legelsőt állítólag 1725-ben alapította egy stuar-tista lord, s egy párizsi angol fogadósnál tartotta összejöveteleit. Montesquieu is belépett 1730-ban egy angliai útja alkalmával a brit Nagypáholyba. A királyi tilalmak, a pápai bulla ellenére egyre terjedt a mozgalom, annál is inkább, mert itt nem volt olyan puritán, mint NagyBritanniában, sőt! A szabados erkölcsű főnemesek szívesen vettek részt a páholy „munkájában”, kivált az összejöveteleket záró díszvacsorákon. 1737-ben Michel de Ramsay, a skót származású lovag, akit a század elején Fénelon, a nagy francia pedagógus író, Cambrai érseke és a felvilágosodás előhírnöke áttérített a katolikus hitre, egy híres beszédében kikelt a szabadosság ellen. Ramsay a szövetség emberbaráti eszméit hirdette Franciaországban, s azt állította, hogy a szabadkőművesek a keresztes vitézek örökösei. Nem elégedett meg a három fokozattal, új rangokat teremtett, s megalakította az ún. skót szertartást, amely ma is mindenütt a másik, egyszerűbb rangokkal működő ún. Jánosrend (szimbolikus vagy „kék” szabadkőművességnek is nevezik) versenytársa. A skót rítus nemcsak a három alapfokot ismeri, hanem bevezetett egy sereg közép és magas rangot is, a legfantasztikusabb leleményességről tanúskodva. Általában 33 fokkal dolgozott, de olyan is akadt, amelyben több mint 90 fok volt: nagymester, főfelügyelő, főszónok, főtitkár, főjegyző, főkincstáros, főalamizsnás, fővizsgáló, főszertartásmester, főgazda, főháznagy, főtemplomőr, főzászlótartó, főkardtartó — ezek az egyszerűbb tisztségek, de voltak sokkal titokzatosabb és fellengzősebb fokok is: titkos mester, tökéletes mester, Királyi Bárkalovag, a Szent Boltozat Nagy Választottja, Kelet Lovagja, az Érckígyó Lovagja, Naplovag, a Királyi Titok Fennkölt Hercege stb. A nagy francia forradalomig egyre-másra születtek az ilyen sejtelmes megfogalmazású új fokok, amelyek többé-kevésbé a rózsakeresztes hierarchiát követték. A rangok kétfélék: egyrészt ún. „bosszúfokok”, amelyek a Hiram-legendából származnak, másrészt pedig lovagi fokok, amelyek a Ramsay-féle elképzelést, vagyis a szabadkőművesség keresztes eredetét követték. 1773-ban megalakult a híres Grand Orient (Nagy Oriens, Nagy Kelet) páholy, amely hét fokkal dolgozott, és egyre inkább megszabadult az eredeti angol befolyástól. Mellette azonban tarka összevisszaságban még sok rítus létezett, elsősorban az említett skót szertartású szövetség, amely különösen Amerikában és az északi államokban terjedt el. A forradalom előtt egész sereg pap lépett be, például a később nagy szerepet játszó Siéyés abbé, továbbá Grégoire abbé, a későbbi forradalmár püspök, Talleyrand abbé, a leendő diplomata. 1785-ben sok későbbi híresség tevékenykedett a páholyokban: Danton, Desmoulins, Mirabeau, Marat, Robespierre...

Voltaire nyolcvannégy éves korában, 1778-ban lépett be, s nagy testi gyengesége miatt felmentették a fárasztó felavatási ceremónia alól.

Hogy milyen ellentmondásos mozgalom volt a szabadkőművesség, s hogy milyen „vegyes társaság” tömörült soraiban, azt a legjobban talán az jellemzi, hogy a nagy forradalom előestéjén nemcsak a későbbi forradalmárok voltak a páholyokban, hanem ellenfeleik is, akiknek egy részét aztán „testvéreik” lenyakazták. A legdicsőbb, legrégibb francia főnemesi famíliák, a Rohan-, a Polignac-, a Noailles-, a Rochefoucauld-, a Ségur-család egyes tagjai is beléptek a páholyokba, melyekben buzgón tevékenykedtek a Cagliostro- és Saint-Germain gróf-féle szélhámos mágusok és kalandor „varázslók” is...

Az imént említett dr. Somogyi István ügyvéd, A szabadkőművesség igazi arca (1929) című véresszájú vitairat szerzője, mégis leszögezi: „a francia páholyok... állottak ezen felforgató eszmék

élére...” Annak ellenére azonban, hogy a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség jelszava állítólag szabadkőműves eredetű, mégis csak az az igazság, hogy a szabadkőművesek közt egyaránt voltak forradalmárok és ellenforradalmárok. A forradalom elején a harmadik rend majdnem minden képviselője csatlakozott hozzájuk. A szabadkőművesek pénztárában harmincmillió frank volt.

Condorcet és Siéyés a szabadkőműves szövetségen belül „propagandaklubot” alapított. Az abbénak sikerült átvészelnie a forradalmat. Ö tette később azt a szállóigévé vált kijelentést, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinált a forradalom alatt: „Éltem...” Condorcet azonban a Rémuralom végén megmérgezte magát, nehogy lesújtson rá a Doktor Guillotin tvr.”. által feltalált hóhérbárd...

A francia fénykor

A XIX. században a francia szabadkőművesség hosszú ideig híven szolgálta Napóleont, aki egyesek szerint maga is belépett a szövetségbe. A jénai csata után (1806), amelyben legyőzte a poroszokat, a titkos társaságok ármánykodni kezdtek ellene. Az intrika élén Németországban Fichte, a filozófus állt, Párizsban pedig Talleyrand „testvér”. Amikor a császár visszatért Elba szigetéről száz napos uralmára, első diadalát a grenoble-i helyőrségnek és az ottani szabadkőműveseknek köszönhette. A francia szabadkőművesség általában az egész század során okosan opportunistának bizonyult. Egyesek szerint Lajos Fülöp maga is belépett a Három Egyesült Testvér nevű páholyba.

A korabeli szabadkőművesség ízig-vérig burzsoá volt, és meglehetősen maradi; a köztársasági érzelmű páholyokat a rendőrség bezárta. De a monarchia ellen harcoló halad6 politikusok közt is elég sok szabadkőműves akadt, például Louis Blanc, a kispolgári szocialista, aki a 48-as forradalom diadalra jutása után az ideiglenes kormány tagja lett. Ennek a kormánynak a tagjai egyébként 1848. március 6-án, a Városházán szabadkőműves jelvényeiket felöltve fogadták a Grand Orient küldöttségét. Páholytag volt Lamme-nais, a keresztényszocializmus megalapítója is.

III. Napóleon éppen olyan „jóban volt” a szabadkőművesekkel, mint I. Napóleon. Ha nem is lépett be, tagja volt egy rokon szellemű titkos társaságnak, a carbonarók-nak. 1852-ben a Grand Orient helyeselte a bonapartista államcsínyt, s egyhangúan Murát herceget, a „kis Napóleon” rokonát választotta meg nagymesternek. A herceg vette meg a szövetségnek a Cadet utcai palotát, ahol a Grand Orient temploma van ma is.

A III. Köztársaság vezető politikusai közül szabadkőműves volt a szocialista Jules Vallés, aki később nagy szerepet játszott a Kommün alatt (megjegyzem, hogy a szabadkőművesek megkísérelték a közvetítést a kommünárok és a versailles-iak közt), s nagyon sok polgári politikus, mint Gambetta, Arago és Jules Simon. Amikor a szörnyű sedani vereség után megalakult az ún. honvédelmi kormány, a tizenegy miniszter közül kilenc szabadkőműves, volt. De Mac-Mahon, az 1873-ban megválasztott reakciós-köztársasági elnök üldözte a szabadkőműveseket. Jellemző, hogy a megtorlást Decazes herceg, belügyminiszter vezette, pedig maga is szabadkőműves volt, csakúgy, mint az apja...

Mikor Mac-Mahon kénytelen volt lemondani, 1879-ben Jules Grévy tvr.”. foglalta el az elnöki széket, s ezzel beköszöntött a francia szabadkőművesség fénykora. A páholyok részt vettek az antiklerikális harcban, támogatták a természettudományok fejlődését, a pozitivizmusnak hódoltak, törölték a szabadkőműves alkotmányból az Isten létében és a lélek halhatatlanságában való hit kötelező voltát. (Ez a határozat óriási felháborodást váltott ki az angolszász szabadkőművesek táborában, amely eretnekséggel vádolta, és kitagadta a franciákat.) Közben, a XIX. század folyamán, több pápai enciklika ítélte el a szabadkő-*művességet. Különösen heves volt IX. Pius 1869-es bullája és XIII. Leó már említett 1884-es Humánum Genus en-ciklikája, mely felhívta a katolikus írókat és hírlapírókat: leplezzék le a szabadkőművesek „sátánfajzatát”. Ezek engedtek a felhívásnak, és egyremásra jelentek meg az acsarkodó röpiratok.

„Tüzes, vad, kalandos ember”

A legélesebb szabadkőműves-ellenes pennát egy felettébb furcsa figura forgatta, vagy ahogy Ady

írta róla a Budapesti Naplóban, „egy tüzes, vad, kalandos ember”: 1854-ben, Marseille-ben született, s Gabriel-Antoine Jogand-Pagés volt az igazi neve. Jezsuita kollégiumban nevelkedett, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért a leg-bőszebb francia antiklerikális pamfletíró lett belőle Léo Taxii álnéven. Az Anticlerical című lapot szerkesztette, és sok papfaló, sőt vallásgúnyoló könyvet írt (A szórakoztató biblia*, Jézus élete, IX. Pius szerelmei), és

több tízezer tagot számláló szabadgondolkodó egyesületet alapított. A cvikkeres, bajszos, tokás, élveteg alak belépett a szabadkőműves szövetségbe, de csak inas maradt.

1881-ben a bíróság elítélte szerzői jogbitorlásért, mert egy régen elhunyt író kfjhy-vét kiadta a saját nevével! Erre kizárták a páholyból. 1885-ben részt vett a római antiklerikális kongresszuson, de már ebben az évben megtért, és maga XIII. Leó oldotta fel bűnei alól.

Az újdonsült katolikus tollnok minden polémista talentumát arra használta, hogy kígyót-békát kiáltson a szabadkőművesekre. Több pamfletet írt. Legnagyobb sikere a már idézett A szabadkőművesség titkai című röpiratának volt, amelyet vérfagyasztó metszetekkel illusztrált: az egyiken például, amelyen egy szabadkőművesnő felavatása látható, a hölgy jobbjában kardot, táljában pedig frissen levágott vérző fejet tartva lépdel egy szőnyegre fektetett létra fokain...

Taxii különösen a. vegyes páholyokat pécézte ki, ahol hölgyek és urak „szórakoztak”. Felsorolja az „ördögimádó” szabadkőművesek állítólagos gaztetteit: egy Félicie Thome nevű szabadkőműves nővér teherbe esett a páholyban rendezett fekete misék során, gyerekét azonban a testvérek eltüntették; egy William Morgan nevű amerikai újságírót „testvérei” azért öltek meg, mert közölte a titkos szertartás részleteit. Megemlíti Quesnel tábornok megölését 1815-ben; Lajos Fülöp Rossi gróf nevű követének meggyilkolását, akit 1848-ban egy Constantini nevű szabadkőműves leszúrt a képviselőház előcsarnokában; Garcia Moreno, ecuadori elnök megölését 1875-ben. Sőt, Taxii dús fantáziája egészen odáig merészkedett, hogy azt állította: Léon Gambettát, a III. Köztársaság egyik vezéralakját 1882-ben, amikor miniszterelnök és külügyminiszter volt, egy Léonie Léon nevű nagymesternő ölte meg, mert az államférfi szakítani akart a szabadkőművesekkel. De a legborzalmasabb vád, amellyel a szabadkőműveseket illette a következő volt: 1815-ben Saint-Blamont, a királyi rendőrség ügynöke, akit megbíztak, hogy szerezzen bizonyítékokat a bonapartista összeesküvésről, felvételre jelentkezett az egyik páholyba, de a testvérek leleplezték, és elevenen befalazták (Ady: „ezeket az őrült butaságokat csak Rómában hihették el”)!

Taxii idézett röpiratában mindezek a gyilkosságok láthatók is, mert a dús fantáziájú szerző minden rémséget metszetekkel illusztrált!

Taxii megismerkedett egy Diana Vaughan nevű, angol származású hölggyel, aki állítólag a „magas luciferi szabadkőművesség” tagja volt, a hölgy is megtért, csakúgy mint ő maga, és szintén szabadkőműves-ellenes röpiratokat kezdett írni. Taxii és Diana könyvei azonban olyan mértékben halmozták a képtelen zöldségeket és borzalmas kegyetlenségeket, hogy volt mesterei, a jezsuiták is megunták (pedig Ady szerint Taxii nekik „ajándékozta az egyik legveszedelmesebb ördögnek a farkát”!), s azt kezdték rebesgetni, hogy Taxii... provokátor: tulajdonképpen a szabadkőművesek malmára akarja hajtani a vizet. A Vatikán vizsgáló bizottságot nevezett ki. 1897-ben a kövér hírlapíró

sajtófogadást tartott a Földrajzi Társaság nagytermében. Sok katolikus és szabadkőműves Diana Vaughan személyiség, meg természetesen számos újságíró gyűlt egybe. Taxii szólásra emelkedett: — Nem vagyok buzgó katolikus, hanem szabadgondolkodó. A jezsuitáknál nevelkedtem, de hamar elegem lett a vallásból, és elhatároztam, szétnézek az ellenfél táborában. Mikor a pápa fogadott, megkérdezte: „Édes fiam, mit óhajt?” Azt feleltem: „Szentatyám, itt, e pillanatban szeretnék meghalni a lába előtt... Ez lenne életem legnagyobb boldogsága...” Öszentsége, noha állítólag „csalhatatlan”, léprement, én meg kitaláltam a luciferi szertartást és lelepleztem. Tizenkét éven át lóvá tettem őszentségét...

A marseille-i születésű, tréfás kedvű Taxii igazi mókamester módján végezte a beugratást, egyszerre sikerült neki a szabadkőművesség hitelét rontani és nevetségessé tenni a hivatalos katolikus köröket...

A Taxii-ügy hullámai lassan elültek, és a szabadkőművesség újra virágzott, s nem kis szerepet játszott a Drey-fus-ügyben, az ártatlan kapitány rehabilitálásáért harcolva. A provokátor 1907-ben meghalt, de még megérte, hogy az 1902-es választásokból a szabadkőművesek kerültek ki győztesen: Combes „apó”, az antiklerikális szabadkőműves politikus lett a kormányfő, és a szintén szabadkő-ves Léon Bourgeois kerfiTt a házelnöki székbe. A virágzó szabadkőműves éveket 1914 követte. Ha igaz lenne az egyetemes, világraszóló testvériség, az első világháború nem tört volna ki, hiszen a III. Köztársaság szinte teljesen a „testvérek” kezében volt, ugyanakkor II. Vilmos is belépett egy német páholyba. A szabadkőműves szolidaritás csak abban nyilvánult meg, hogy a francia „testvéreknek” sikerült olasz barátaikat meggyőzniük az intervenció szükségességéről

A két háború közt, az 1920-ban megalakult Francia Kommunista Párt harcot indított saját kebelén belül a szabadkőművesek ellen, akiket polgári karrierizmussal vádolt. Egyes vezetők azonban, mint például Frossard, aki 1921—22-ben főtitkárként működött, inkább szakítottak a párttal, semhogy otthagyják a páholyt. (Persze a szakításnak több más, nem ide tartozó oka is volt.) Különösen a radikálisok közt volt sok szabadkőműves, bár maga Her-riot vagy Daladier sohasem lépett be.

Számos szociáldemokrata is csatlakozott a szabadkőművesekhez, akik roppant erkölcsi vereséget szenvedtek a Stavisky-botrány során, mert a szélhámos kalandort sok szabadkőműves politikus támogatta (például Chautemps). De a szabadkőművesek véleménye minden nagy kérdésben megoszlott, így például sokan kiálltak a Népfront mellett, de voltak ellenfelei is. München idején, noha a csehszlovák köztársaságot két szabadkőműves alapította (Masaryk és Benes), a „testvérek” közt akadt pártolója és ellenzője a gyászos emlékű müncheni megegyezésnek.

1 940

augusztusában Pétain tábornagy, a vichy-i bábállam feje, feloszlatta a páholyokat. A megszállt övezetben a nácik örjöngve hadakoztak a sajtóban és a külön evégett megrendezett kiállításokon, de minden egyéb eszközzel is, az „elzsidósodott szabadkőművesek” ellen. Hitler e célból különmegbízottat küldött Párizsba. Az utcákon a szabadkőművesek névsorát tartalmazó füzeteket árultak. A felszabadulás után a páholyok újjáéledtek, de ma a francia szabadkőművesek száma már az 1939 előttinek alig a felét éri el. A fénykor letűnt. Az államvezetésben a társaságnak ma már nincs jelentős befolyása, bár például a •színes bőrű, radikális Monerville, a Szenátus volt antigaul-leista elnöke, páholytag. Ugyanakkor az ötvenes évek hírhedten haladásellenes párizsi rendőrfőnöke, Baylot, szintén szabadkőműves volt, méghozzá nem is alacsony rangú, hanem a Grand Orient nagymesterhelyettese!

Ma az Egyesült Államok a „legszabadkőművesebb” ország. A páholyok már a függetlenségi háború idején nagy szerepet játszottak, bár akkor is két tábor volt: egyes szabadkőművesek ugyanis hívek maradtak Angliához. A függetlenségi háború vezérkíara teljesen szabadkőműves volt, Washington már húszéveá korában belépett egy virginiai páholyba. Azóta sok elnök került ki a szabadkőművesek közül. Eleinte a francia és amerikai páholyokat szoros szálak fűzték össze: Franklin Benjámin egy párizsi páholy tagja volt, La Fayette pedig Amerikában lépett be. Később azonban, amikor a franciák radikálisabb utakra tértek, a konzervatívabb amerikaiak szakítottak velük.

Szent Istvántól Martinovicsig

A hazai szabadkőművesség nem a fővárosban született. Az első páholyok a Felvidéken és Erdélyben kezdték el működésüket, még a XVIII. század derekán. Ezek azonban nem igazi magyar páholyok voltak. Az eperjesit állítólag lengyel menekültek alapították, Erdélyben pedig német nyelvű szász páholyok alakultak. Eleinte az angol szabadkőművesség konzervatív eszméi és szertartásai honosodtak meg, tehát elsősorban a János-rend. A tagok a fő-és köznemesség soraiból toborzódtak, de voltak a „testvérek” közt katonatisztek, továbbá szabadfoglalkozásúak is. Mária Terézia egyáltalán nem rokonszenvezett a szövetseggel, de kénytelen volt tűrni a szabadkőművesség terjedését, mert — mint említettem — férje, Lotharingiai Ferenc tagja volt az egyik páholynak, halála után pedig a királynő veje, Albert Kázmér szász herceg szintén pártolta őket. A XVIII. század második felében 17 páholy működött a régi Magyarország területén. Az első pesti valószínűleg az 1770-ben alakult Nagyszívűség nevű, aztán Budán is alakult egy. A két páholy később báró Orczy József főispán és cs. kir. kamarás vezetése alatt egyesült. Amint látható, az első magyar szabadkőművesek egyáltalán nem voltak felforgatók! Sőt: 1781-ben, amikor az orosz trónörökös, a később tragikus véget ért (az összeesküvők saját nyakkendőjével fojtották meg) I. Pál cár hazánkba látogatott, felkereste a páholyt.

1781-ben gróf (később a császár hercegi rangra emelte) Pálffy Károly nagymester vezetése alatt megalakult a Magyarországi Tartományi Nagypáholy, amelynek tizenkét páholy volt alávetve.

Az angol hatás után kezdett jelentkezni a francia Nagy Oriens radikálisabb befolyása is, kivált a bécsi testőrírók és a magyar jakobinusok körében. Bár II. József világnézetileg rokonszenvezett a szabadkőművességgel, mégis erősen korlátozta tevékenységüket, s a rendőrség minden lépésüket leste. A „kalapos király” halála után II. Lipót, a Habsburg-dinasztia egyetlen szabadkőműves uralkodója került a trónra. Ezzel felvirradt a magyar szabadkőművesség első fénykora, olyan nevek fémjelezték tevékenységét, mint gróf Festetich Györgyé, a Helikon ünnepségek rendezőjéé, gróf Széchényi Ferencé, a Nemzeti Múzeum alapítójáé vagy Kazinczyé, akit 1784-ben vettek fel a miskolci páholyba. A szabadkőműves nemesek és írók a nemzeti függetlenség szószólói lettek, a magyar

művelődésért harcoltak, ők kezdeményezték az Akadémia és a keszthelyi Georgikon megalapítását. A fellendülés azonban nem tartott sokáig: I. Ferenc 1794-ben, megrettenve a francia forradalom fejleményeitől, az egész birodalom területén betiltotta a mozgalmat, amelyet Marti-novicsék szerinte teljesen kompromittál-tak. A jakobinus moz-golódás véres leverése

félszázadra megbénította a szabadkőműves szervezkedést is. Csak a győzedelmes márciusi forradalom után alakult ismét egy páholy: Thoma Ágost könyvkereskedő megalapította a Dicső Fény Hajnalához nevűt. Ennek működését Kossuth is jóakaratú érdeklődéssel figyelte, bár ő maga csak az emigrációban lépett be, amikor sorstársai is mind szabadkőművesek lettek: Klapka és Pulszky Torinóban,

Dessewffy Genfben, Andrássy, Türr, Teleki és Almássy Párizsban, Bethlen Gergely és Kossuth pedig Amerikában.

A szabadságharc elbukása idehaza teljesen megbénította a terjeszkedést. Az újjászervezés csak az alkotmányos korszak derengésével kezdődött. Az 1861-es országgyűlés összehívása után még az év nyarán megalakul a Szent István, majd a Szent József páholy. Mint elnevezésük is mutatja, ezek a műhelyek ismét a maradi irányzatot képviselték. Annak ellenére, hogy az elsőt megint egy főúr, név szerint gróf Csáky Tivadar, volt dragonyos főhadnagy vezette, a hatóság az országgyűlés feloszlatása után ismét betiltotta működésüket. A Szent István páholy, amelybe a patinás nevű főurak gyűltek (a Károlyi-, a Teleki-, az Esterházy- és a Vay-família tagjai), beszüntette tevékenységét.

A fordulatot a kiegyezés hozta meg. Ferenc József ugyan egyáltalán nem rokonszenvezett a mozgalommal, és Ausztriában nem is engedélyezte, Magyarországon azonban kénytelen volt tűrni a szervezkedést, annál is inkább, mert a budapesti kormány élére a szabadkőműves Andrássy Gyula került. Így alakult meg 1868 júniusában az első, ismét szabad páholy, Egység a hazában néven, az angol nagypáholy égisze alatt. Most már gomba módra szaporodtak a páholyok az egész ország területén, és 1870-ben Magyarországi Jánosrendű Symbolikus Nagypáholy néven szövetségre léptek.

Ennek élére az 1867-ben hazatért Pulszky Ferenc régész állt, a Nemzeti Múzeum igazgatója, a Batthyány-kormány volt minisztere, a forradalmi Magyarország volt londoni követe, Kazinczy és Eötvös barátja, a XIX. század egyik legsokoldalúbb magyar közéleti férfiúja (tudós, író, esztéta, politikus), aki Torinóban született fiának a Garibaldi keresztnevet adta, s aki több tucat hazai meg külföldi tudományos és közművelődési egyesület dísztagja volt (még a török szultán is kitüntette!).

Ezzel párhuzamosan szervezkedni kezdtek, főleg Türr István égisze alatt, a francia kapcsolatokkal bíró „testvérek” is: 1869-ben megalapították a Corvin Mátyás páholyt. Ez a skót rítusú szabadkőművesség aztán 1871-ben létrehozta a maga szövetségét Nagy Oriens néven. A két rítus persze nálunk is, akár Franciországban, versengeni kezdett, s ez a konkurrencia „sokszor nélkülözte a szabadkőművességben elengedhetetlen önuralmat, megértést és jó-ízlést”, amint azt dr. Gerő Imre, az 1946-ban alapított Balassa József páholy fővizsgálója megállapította A magyar szabadkőművesség története (1949) című könyvecskéjében. A két irányzat majdnem két évtizeden át dolgozott egymás mellett, illetve bizonyos mértékig egymás ellen, míg végre 1886-ban megegyezett, és közösen megalapította a Symbolikus Nagypáholyt. Ebben egyesült az akkor fennálló 26 János-rendű és 13 skót rítusú páholy. A „testvérek” száma 1831 volt, vagyis aránylag roppant csekély.

A versengés befejeztével azonban gyors fellendülés következett, amit részben az ország rohamos iparosodása és polgárosodása magyaráz. 1896-ban, a Millennium évében, felavatták a Podmaniczky utcai páholyházat, (ma Rudas László u. 45.). A nagy ünnepségen az egész világ szabadkőművese' képviseltették magukat, nemcsak portugál, egyiptomi, amerikai, hanem még javai küldött is érkezett!

A század végén 37 páholy működött szerte az országban; Budapest 13-mal vezetett, utána Pozsony következett 9-cel. Közben sok jótékonysági intézményt alapítottak: rab-segélyző egyletet, hajléktalanok menhelyét, önkéntes mentőegyesületet, gyógypedagógiai intézetet stb. 1889-ben megindult a Kelet című folyóirat, amely — persze több kényszerű megszakítással — 1948-ig jelent meg.

A XX. század elején megkezdődött a mozgalom radikalizálódása, különösen az 1903-ban Nagyváradon megtartott első vándorgyűlés után, amelyet a következő évben a budapesti követett.

1908-ban megalakult a Martinovics páholy, amelynek főmestere Jászi Oszkár lett. A haladó és a szocializmussal rokonszenvező radikális értelmiség tagjai közül sokan beléptek: Kunfi Zsigmond, Hock János, Purjesz Lajos, Szende Pál, Bíró Lajos, Ágoston Péter. 1914-ben már 101 páholy működött, ebből 31 a fővárosban. 1918-ban körülbelül 9000 szabadkőműves volt. Az említett radikalizálódás ellenére, s a mozgalom ellentmondásos jellegének megfelelően, több száz gyárigazgató, bankár s egyéb nagytőkés tartozott a mozgalomhoz, melynek 1273 ügyvéd, 1600 orvos, 1600 köztisztviselő, 1450 tanító és 310 újságíró tagja volt. De hogy még jobban illusztráljam a szabadkőművesség vegyes összetételét, megemlítem, hogy Jásziékkal és Kunfiékkal egy mozgalomban tevékenykedett 3 rendőrfőkapitány, 2 rendőrkapitány, 5 rendőrtanácsos, 1 főpolgármester, 2 polgármester, 3 alpolgármester és 387 bíró, köztük a királyi Kúria feje, aki egyúttal a Symbolikus páholy nagymestere volt!

A világháború alatt Tisza István kétszer is felkérte a szabadkőműveseket külföldi közvetítésre.

Először a fenyegető olasz beavatkozás, másodszor egy berlini békekonferencia adott erre alkalmat.

Egyik akció sem járt sikerrel. A szabadkőművesek nagy szerepet játszottak az őszirózsás forradalomban. Utolsó nagygyűlésüket 1919. január 25-én tartották. A Tanácsköztársaság betiltotta a páholyokat. Az ellenforradalom alatt a páholy házat a MOVE nevű horthysta egyesület részére foglalták le, s mint már említettem, Dömötör belügyminiszter feloszlatta a mozgalmat, amely egy ideig teljes illegalitásba, később pedig, a harmincas évek derekától kezdve, félillegalitásba kényszerült. Horthy alatt a magyar „testvérek” egy része osztrák, illetve csehszlovák páholyokkal tartott kapcsolatot, de 1936-ban a Szünidei Gyermektelep zebegényi otthonában már János-napi ünnepélyt rendeztek, amelyen mintegy 600 „testvér” és „növér” jelent meg. Ez lett azonban a magyar szabadkőművesek utolsó nagyszabású megmozdulása, mert az egyre erősödő fasizálódás majdnem teljes tétlenségre kényszerítette őket.

A felszabadulás után, illetve még az ostrom alatt (1945 februárjában) a szabadkőművesek felkeresték az ideiglenes Nemzeti Bizottságot, hogy visszakérjék a páholyházat. A Nemzeti Bizottság február 23-án vissza is adta, azzal, hogy egyezzenek meg a Podmaniczky utcai (jelenleg Rudas László utca) székházba beköltözött Nemzeti Parasztpárttal. Decemberben a belügyminiszter és az igazságügyminiszter közös rendelettel szentesítette a páholyház visszaadását. 1946 márciusában megalakult az ideiglenes tisztikar, s a helyettes nagymesterek egyike Supka Géza, a régi radikális író és hírlapíró, a Károlyi kormány volt prágai követe, a Polgári Demokrata Párt elnöke s az ismét megindult Világ című haladó napilap főszerkesztője lett. A mozgalomnak 1945 elején csak 300 tagja volt (nagyon sokan elpusztultak a háborúban), 1948-ban körülbelül 1000 szabadkőműves tömörült 16 budapesti és 3 vidéki páholyba...

„A farkas által halálra üldözött bárány bosszúja” (A carbonarók)

Tűzvész Saumurben

— Au feu! Au feu! — kiabálták 1821. december 24-én Saumur-szerte. Felső-Anjou fővárosa, mely borairól meg lovastiszti iskolájáról híres, karácsony szent napján jajveszékeléstől és félre vert harangoktól volt hangos: tűz ütött ki az egyik gyárban. Az oltási műveletben részt vettek a híres tiszti iskola növendékei is. Az egyik fal rájuk omlott.

Hát ez bizony roppant balszerencse! Ám nem csupán a szegény tiszti iskolásokra, hanem... hanem a „Szabadság Lovagjaira” is. Ugyanis a halálra zúzott tűzoltó katonák zsebében a hatóságok megtalálták a nevezett titkos társaság összeesküvésére vonatkozó feljegyzéseket. Több mint harminc altisztet letartóztattak, köztük egy Sirejean nevű „felbujtót”. Kiderült, hogy az összeesküvők II. Napóleont akarták trónra emelni, s helyreállítani az 1791-es forradalmi alkotmányt. Sirejeant XVIII. Lajos bírái halálra ítélték, pedig maga a szép Juliette Récamier, a Restauráció legelőkelőbb szalonjának vonzó és okos ihletője is közbelépett érdekében.

De miféle társaság volt ez a „Szabadság Lovagjai”?

Egy Grandménil nevű kirurgus alapította, még 1815-ben. A társaság előbb Párizsban működött.

Később a sebész Saumurben telepedett le, és a titkos társaság egész Nyugat-Franciaországot behálózta. 1821 végén, amikor a saumuri tűzvész kitört, már vagy húszezer „lovag” vett részt a társaság földalatti tevékenységében.

Sok hasonló titkos társaság működött ekkor Franciaországban. Párizsban, a Diáknegyedben, a Panthéon tőszomszédságában, a Jogiskola (École de Droii-nak hívták, szerényen, a Jogtudományi Kart) mellett, egy manzárdszobában az „Iskolások Szabad Társasága” gyűlt össze, hogy az „Igazság Barátainak” segítségével megdöntse XVIII. Lajos reakciós kormányát. Egyesek a köztársaságot kívánták visszahozni, mások II. Napóleont akarták uralkodónak, de hogy megőrizzék egységüket, valamennyien azt mondogatták: — Előbb döntsük meg a Bourbonokat, aztán majd meglátjuk...

A diákokhoz egyéb értelmiségiek is csatlakoztak, no meg persze katonák, mert a hadseregben még nagyon sok híve volt Bonaparténak, akik egyre szőtték az összeesküvések szálait. Az 1820. augusztusi összeesküvést például Nantil kapitány irányította. Ezt a tisztet titkos szálak fűzték a legendás La Fayette-hez, az amerikai szabadságharc és a nagy forradalom híres tábornokához, aki hosszú ideig raboskodott Olmützben, de 1799-ben hazatért, és többé-kevésbé a liberális ellenzékkel dolgozott együtt.

Nantil kapitány, jó francia forradalmi hagyomány szerint, a Tuilériákat akarta elfoglalni, meg a régi vin-cennes-i királyi várat. A támadást egy dicső forradalmi napra, augusztus 10-ére tűzték ki, mert 1792-ben a párizsi nép ezen a napon már egyszer elfoglalta a Tuilériákat. A besúgók azonban jól La Fay ette (Dupré portréja) működtek: a hatóságok tudomást szereztek az összeesküvésről. Viszont csak a jelentéktelen „statisztákat” sikerült elcsípniük: Nantil és a többi vezető idejében elmenekült.

A párizsi vereség nem fogta ki a szelet az elégedetlenek vitorlájából. Amint láttuk, a lázadás szelleme nemsokára fellobbant Saumurben. De nem csak ott!

A kelet-franciaországi Belfort városában, amely mindig híres volt katonai szelleméről, és már a rómaiak alatt erődített hely volt, az egymáshoz tapadó, gót stílű házakban tovább élt a taonapartista szellem, és 1821 utolsó napjaiban szintén rebelliót terveztek. Először december 29-re tűzték ki, de a habozó és ingatag La Fayette nem jelent meg. Minthogy az összeesküvés tervezői úgy vélték, nélküle nem megy a dolog, január l-re halasztották a felkelést. A lázadók egyik vezetője egy Pailhés nevezetű gárdatiszt volt. A nagyszájú, fecsegő ezredes nem tudta megőrizni a titkot, s már a puskaport osztogatták a rebelliseknek, mikor egy kapitány rájött: mi készül, s értesítette a térparancsnokot. Minden kiderült: az összeesküvők elmenekültek. Sokan el is érték a közeli svájci határt. Pailhés ezredest azonban elfogták, és öt évre ítélték...

Saumurben azonban a „Szabadság Lovagjai” nem nyugodtak vele a vereségbe. Grandménil és társai tovább szőtték az összeesküvés szálait. Ujabb napot tűztek ki a felkelésre, mégpedig 1822. február 23-át. A vezetést Jean Berton dandártábornokra bízták. A göndör hajú, nagy bajszú, szép szál generális (ahogy elnézem a daliás katonát ábrázoló szép metszetet: akár magyar huszártiszt is lehetett volna!) ekkor már ötvenhárom esztendős volt. A híres brienne-i katonaiskolába járt, körülbelül egy időben Napóleonnal. Különösen a császár spanyol hadjáratában tűnt ki. Persze a Restauráció után kizárták a hadseregből. Több kérvényt intézett a parlamenthez a politikai szabadságjogok helyreállítása végett, de természetesen sikertelenül. XVIII. Lajos igazi Bourbon volt: „Semmit sem tanult, és semmit sem felejtett.” Az országban dühöngött a vallásos fanatizmus. A Kamarában fékevesztett királypártiak ültek, akiknek nem volt elég, hogy Ney generálist és öt tábornokot főbe lőttek, s száműzték mindazokat, akik 1793-ban a Konventben Lajos király halálára szavaztak. 1816ban már maga a király is megsokallotta vakbuzgó hívei túlkapásait, és feloszlatta a Kamarát. 1819-ig ismét a szabadelvűek hódítottak tért. Mikor azután 1820-ban a fanatikus Louvel az Operából kijövet leszúrta Berry hercegét, a király unokáját, XVIII. Lajos ismét a legszélsőségesebb reakcióval szövetkezve uralkodott: a személyes szabadság jogát felfüggesztették, bevezették a cenzúrát, visszahívták a jezsuitákat. Nem csoda, ha a Berton-féle egyszerű származású tisztek, akiket még a forradalom emelt magasra, majd Napóleon fürdetett meg a dicsőség örökre felejthetetlen, frissítő forrásában, nem tudtak nyugton maradni. A felkelést végül is nem magában Saumurben, hanem a tőle hét mérföldre fekvő kis Thouars városkában akarták végrehajtani, február 24-én.

Berton már 21-én odaérkezik, s proklamációt bocsát ki.

24-én aztán, díszes uniformisát felöltve, hajnali négykor jelt ad a lázadásra: feltűzik a nemzetiszín kokárdákat, az összeesküvők elfoglalják a csendőrkaszárnyát. A királyi hatóságok képviselőit elkergetik, mindenütt felhangzik az „éljen a szabadság!” vagy az „éljen a császár!” (aki nemsokára meghalt Szent Ilona szigetén...)• A lázadó generális boldog, szónokol, kiabál, vastag szivarokat szív... és elmegy ebédelni egy barátjához. Telik-múlik az idő, s csak délben adja ki a parancsot, hogy vonuljanak Sau-murbe. Elöl megy a nagydobos, utána egy takács, aki ugyan valaha a

vendée-i ellenforradalmárokkal küzdött, de most — magas termete miatt — a kezébe nyomták a trikolort. Utánuk vagy tizenöt lovas meg százhúsz gyalogos vonult. A gőzfejű Berton ezzel az „erővel” akarta megdönteni a Bourbonokat!

Estére Saumur magaslataira értek. A Loire másik partján feltűnik a lovastiszti iskola különítménye.

— Qui vive? („Ki éljen”?) — kérdezik a lovasok. Berton tábornok Delon nevű hadnagya átkiált: — A nyugati sereg! — Majd hozzáteszi. — Mi vagyunk a húszezres sereg előőrse.

A hazugság nem váltja ki a várt hatást. A hidat szekerek torlaszolják el, mögöttük a saumuri polgármester tárgyalni kezd Delonnal. A hadnagy támadni szeretne, de Berton leinti: — Nem vállalom magamra, hogy francia vért ontsak. Persze ezt előbb is meggondolhatta volna!

Vagy azt hitte, vérontás nélkül hódíthatja meg a hatalmat? Éjjel kettőkor Berton visszavonulót fúvat, és a kis csapat szétoszlik...

Kudarc Belfort-ban és Párizsban, dupla vereség és szégyen Saumurben: elvben a „Szabadság Lovagjainak” vagy az „Igazság Lovagjainak” el kellett volna keseredniük, le kellett volna mondaniuk a további szervezkedésekről és felkelési kísérletekről. De nem így történt. Ez a két titkos társaság ugyanis csak töredéke volt egy sokkal hatalmasabb, nemzetközi földalatti szervezetnek: a carbonaróknak.

Dél- Olaszország sziklabarlangjaiban

A carbonaro mozgalom külsőségekben nagyon hasonlít a szabadkőművességre. Általában azonban megállapítható, hogy egyértelműbben haladó. A carbonaria a XIX. század elején keletkezett Itáliában, pontosabban Calabriában, a franciák nápolyi uralma alatt, Murát (Napóleon sógora) királysága idején. Az első társaságok valószínűleg francia mintára alakultak, mégpedig a Jura-vidéki szénégetők példáját követve.

A „szénégető” szónál meg kell állnunk egy pillanatra. Miért választotta ez a titkos társaság ezt a nevet? Lehet, hogy a carbonarók eredetileg nem politikai, hanem mesterlegény társaság volt, a favágók és szénégetők céhe, mint ahogyan a szabadkőművesek eredete is, visszanyúlik a kőművescéhhez. Egyébként a szabadkőműves mozgalom és a carbonarók tevékenysége sokszor összefonódott, akadtak, akik egyszerre voltak tagjai mindkét társaságnak.

De miért nevezték el magukat szénégetőknek? Egyesek szerint azért, mert a szén tisztít, s lángja elkergeti a vadállatokat...

Tény, hogy a köztársaság hívei az Abruzzók rejtett barlangjaiba menekültek, s ezt a jeligét választották maguknak: „A farkas által halálra üldözött bárány bosszúja.” A társaság, amely szertartásait a szénégetők céhétől kölcsönözte, nagyon gyorsan toborozta híveit, annál is inkább, mert Murát rendőrminisztere, Maghella, ki alkotmányos királyság révén kívánta egyesíteni Itáliát, pártfogolta őket. Egyes calabriai és abruzzói városokban az egész férfilakosságot sikerült beszervezni. A carbonaria valóságos állam volt az államban. A carbonarók egymást buoni cugininak (kb. „jó rokoniknak”) nevezték. Általában két fokozat volt: segédek és mesterek. Eleinte az erdőben gyülekeztek. A kunyhót, ahol a szertartásaikat végezték, szén-árudának (vendita, franciául vente, ami körülbelül megfelel a szabadkőműves páholynak) nevezték. Később, amikor a szénégetés már csak jelképes lett, faburkolatú teremben gyűléseztek. A helyiségben volt egy fatönk. A tuskón vászonterítő, víz, só, feszület, falevél, föld, galagonyakoszorú és több más jelkép volt. A falon, a mester fölött, háromszög fénylett. A vezetőség (Alta Vendita) Nápolyban székelt, itt őrizték a titkos társaság aranykönyvét az egyesület alapszabályaival, s itt volt a fekete lista a fel nem vett jelöltekről.

A felavatási ceremónia sok tekintetben hasonló volt a szabadkőművesekéhez: a bekötött szemű tanonc felesküdött a favágó fejszére, hogy megőrzi a társaság titkait, és segíti a „jó rokonokat”, ha bajba kerülnek. Valamivel bonyolultabb szertartáson avatták a mestereket. Egyes szerzők szerint még magasabb fokozatok is voltak. Az egyik ilyen magasabb rangú jelöltet állítólag úgy avatták fel, hogy keresztre erősítették, s az osztrák katonáknak álcázott carbonarók vaktöltéssel sortüzet nyitottak rá...

Az olasz carbonarók terrorcselekmények, szervezkedések, összeesküvések révén a restaurált, monarchikus rendszereket akarták megbuktatni. Nagy szerepet játszottak a XIX. század eleji felkelésekben. Noha ezek eredménytelenek maradtak, mégis hozzájárultak az olasz nemzeti egység kialakulásához és a függetlenség kiharcolásához. A carbonarók később a Mazzini vezetése alatt álló „Ifjú Itália” mozgalomhoz csatlakoztak. Természetesen Metternich, meg Ferdinánd nápolyi király irtóhadjáratot indított ellenük, és ezért sok „szénégető” külföldre menekült. Maz-ziniék főleg Svájcban tevékenykedtek, itt szőtték a Gio-vine Itália terveit.

A carbonarók története csupa „ingamozgás” Francia- és Olaszország közt. Már említettem, hogy eredetileg valószínűleg a francia Jura-hegység szénégetőitől indult ki a mozgalom. Aztán Olaszországban felvirágzott, de később, mikor a megtorlás elűzte Itáliából a carbonarókat, az e fejezet elején említett diáknegyedi francia ifjak egyike, ki Párizsból Nápolyba menekült, megint Franciaországba hozta a mozgalom alapszabályait, jelvényeit és szertartásait.

Egy puska és húsz töltény

Magát a francia charbonnerie-t, amelynek históriája kevésbé ismert, mint az olaszé, ez a diák alapította meg 1821. május 1-én, egy akkor rue Copeau-nak nevezett kis utca manzárdszobájában. Ma rue Lacépéde a neve. Jól ismerem, 1936-ban pár lépésre laktam én is tőle (csak éppen carbonaró nem voltam!). A francia mozgalomnak egyszerre volt titokzatos, harcias, emberbaráti és kölcsönös segélyző jellege. Minden vente húsz carbonaróból állt. Az említett diák társaival először egy héttagú csoportot alakított.

Amikor a mozgalom terjedni kezdett, megalakították a legfőbb vezetőséget, amelyet olasz mintára Haute Vente-nak (Alta Vendita) neveztek el. A francia carbonarók egy tőrre esküdtek fel, s megfogadták, hogy minden monarchia ellen küzdeni fognak. Minden tagnak egy puskája és húsz tölténye volt. Éjszaka tartották az üléseiket valamilyen elhagyatott helyen, s a parancsokat szóban továbbították. Nyilvános helyeken a tagok jelekkel adták egymás értésére, hogy ők is carbonarók. Az első francia carbonarók főleg az értelmiség köréből kerültek ki. Diákok, tanárok, írók, költők, művészek léptek be a mozgalomba, mely — mint már láttuk — sok katonát is tömörített. Az első tagok közt volt például Augustin Thierry történetíró, Saint-Simon gróf volt titkára, aki később elvesztette a szeme világát, de felesége segítségével, töretlenül tovább dolgozott. Nemcsak kitűnő oknyomozó volt, hanem kiváló író is. (Öccse, a másik neves történész, megírta Attila történetét.)

Csatlakozott a mozgalomhoz Victor Cousin, aki 1815-től 1830-ig a Sorbonne ünnepelt filozófiaprofesszora volt, de nem egyfolytában, mert 1820-tól 1827-ig mint liberálist, felfüggesztették. (Később közoktatásügyi miniszter lett.) Renan mondotta ezekről az értelmiségiekről: „nem voltak nagyon veszélyes összeesküvők, s egy összetűzés másnapján még buzgóbban dolgoztak könyveiken vagy műtermeikben, mint azelőtt”.

1822-ben már körülbelül hatvanezerre emelkedett a francia carbonarók száma, s immár voltak köztük munkások is. A nagymesteri címet La Fayette-nek ajánlották fel,, s ő el is vállalta. A liberális párt több más vezetője is belépett, mint például Jacques-Antoine Manuel, a képviselő-és kiváló szónok, valamint d'Argenson, La Fayette hadsegéde, Napóleon volt megyefőnöke, aki azután szintén képviselő lett. Egy carbonaro diák később elismerte, hogy a nép nem nagyon értette meg őket, beszédüket, „zsargonjukat” — ahogyan ő mondta — „majomkodásnak” tartotta. De ügynökeik szorgalmasan járták az országot, s a mozgalom egyre terjedt, főleg a katonák rokonszenve révén.

Amint láttuk, a belfort-i, saumuri és párizsi felkelési kísérleteket is ők vezették, vagy mint carbonarók, vagy mint az említett testvérszervezetek tagjai („Szabadság Lovagjai”, „Igazság Lovagjai”).

A Négy La Rochelle-i Őrmester

Az 1820-as években sok hasonló hebehurgya módon előkészített felkelési kísérlet történt. Az egyik leghíresebb, sőt legendás eset a Négy La Rochelle-i Őrmester nevéhez fűződik. Azért írom nagybetűvel, mert a franciák is így írják, s még ma is sok vendégfogadó meg kocsma viseli ezt a dicsőséges nevet: Aux Quatre Sergents de La Rochelle.

A párizsi 45. gyalogezred a Diáknegyedben volt elszállásolva (az egyik kaszárnyájuk a rue du Foin-Saint-Jacques-on volt, a másik a Saint-Jean de Beauvais utcában, amelynek egyik szállodájában laktam egy darabig). Toustain márkinak, az ezredparancsnoknak sok gondot okozott a regiment szelleme, de — hála a besúgók buzgó közreműködésének — 1821-ben már úgy gondolta, nyugodtan alhat, mert alapos tisztogatást végzett az ezred soraiban.

Tévedett! A Quartier Latinben állomásozó katonák összeköttetésbe kerültek a carbonaro diákokkal, mégpedig a Washingtonról elnevezett központi vente-tal. Az egyetemisták elsőnek egy volt Waterlooi strázsamestert, Boriest szervezték be. A szép szál legénynek a mellkasára tetoválták a létrát, amely azt jelképezte, hogy elszánta magát: egészen a vérpadig híven kitart a mozgalom mellett.

Amikor beavatták, felesküdött a Hármas Hatalomra: Becsület, Tisztesség, Virtus. Bories aztán több katonát beszervezett, közöttük a paraszti eredetű Goubint; továbbá egy szenvedélyes vérmérseljíetű őrmestert, akit Pommier-nak hívtak; végül egy alacsony, göndör hajú, barna képű strázsamestert, aki a Raoulx névre hallgatott. Bories szépen haladt előre a titkos társaságban, s abban a dicsőségben részesült, hogy személyesen tárgyalhatott La Fayette generálissal. A katonák a Panthéon mellett, a gyönyörű kis Saint-Étienne-du-Mont templom mögött, egy Descartes utcai kocsmában gyülekeztek. A bajszos vitézek, száraz gigájukat buzgón öntözve, csodálatos történeteket meséltek Napóleonról.

Bories elmondta, hogyan sebesült meg Waterloonál...

Az édes-bús kvaterkázásnak egy nap kellemetlen hír vetett véget: a 45. ezredet La Rochelle-be vezényelték. De aztán megvigasztalódtak: Nyugat-Franciaország volt ugyanis a carbonaro mozgalom egyik legjobb talaja. A regiment carbonaró tagjainak Bories színes keszkenőket osztott ki, melyeken a mozgalom jelképei pompáztak; titkos jelszavakat közölt velük, hogy útközben felismerhessék a nyugati carbonarókat. Sőt — s a katonákra ez hatott a legjobban! — azúrkék és arany pengéjű tőröket is osztogatott. Útközben azonban baj történt: Orléans-ban a carbonaro vitézek összeszólalkoztak egy svájci zsoldoscsapat tagjaival. Bories elvesztette türelmét, verekedett, megsebesült, s áristomba került néhány napra. Aztán kiengedték. A regiment továbbvonult nyugatnak. Velük párhuzamosan haladtak azonban a besúgók jelentései is, és mikor a híres kikötővárosba értek, ahonnan valaha Kanada gyarmatosítói indultak útnak, és amelyet hajdan Richelieu másfél évig ostromolt, Despinois generális kihallgatta Boriest — február 24-én, vagyis éppen azon a napon, amikor Berton tábornok vállalkozása kudarcba fulladt Saumur mellett. Bories egyelőre megússza a kihallgatást, de amikor március 19-én este visszatért La Rochelle-be a carbonarók Saumurbe menesztett küldötte, s elhozta a szép uniformist Bertonnak, aki időközben La Rochelle városában ütötte fel székhelyét, minden összeomlik. A futárt az egyenruhával együtt elfogják, mert egy Goupillon (véletlen, hogy Szenteltvízhintőnek hívták?) nevezetű katona időközben mindent elfecsegett. Berton megint kereket old, de a négy strázsamestert letartóztatják. S mivel Pommier vallomása fényt derített a polgári személyek közreműködésére is, a rendőrség fel akarta göngyölíteni az ügyet, el akart jutni egészen a felső vezetésig, az Haute Vente-ig. Ezért a négy őrmester ügyét átadták a párizsi hatóságoknak, hiszen a La Rochelle-i ügy része volt az egész országra kiterjedő „felforgató” mozgalomnak. Az a döntés született, hogy a főváros bírósága fog ítélkezni fölöttük.

Pellengér és babér

Közben azonban a katona-összeesküvők naivsága és a rendőri ármány újabb botrányt robbantott ki. 1822 júniusában a keleti Haut-Rhin megye főnöke arról értesült, hogy Cáron dragonyos alezredes, akit rebellis magatartása miatt nyugdíjaztak, és aki Colmar városában élt, egy Roger nevű volt tiszttel a belfort-i carbonáro foglyok kiszabadítására készít elő összeesküvést. (Colmar, a festői elzászi város nem messze fekszik Belfort-tól.) A megyefőnök provokációhoz folyamodott: három altiszt, köztük egy Thiers nevű, aki Adolphe Thiers, a későbbi kormányfő, majd köztársasági elnök féltestvére volt, csatlakozott az összeesküvőkhöz. Cáron beleesetté csapdába, s július 2-án egy elzászi csárdában Thiers közreműködésével elfogták, majd Roger nevű cimborájával együtt Colmarba szállították.

Haditörvényszék elé kerültek. Caront halálra ítélték, és törvénytelenül, mielőtt még semmisségi panasza eldőlt volna, agyonlőtték Strasbourg városában. Roger-t is halálra ítélték, később azonban húsz évi kényszermunkára változtatták büntetését. Mielőtt a touloni fegyenctelepre szállították volna, Metz városában pellengérre állították. A lakosság azonban virágokkal és babérlevelekkel borította el.

A besúgókat hivatalos jutalomban részesítették, ami jócskán felháborította a közvéleményt.

Miközben folyik a négy La Rochelle-i őrmester ellen indított eljárás, Berton tábornok, aki Rochefort mellett húzódott meg (tehát La Rochelle környékén maradt), ismét összeesküvésbe keveredik, mert Grandménil, a felcser újabb tervekkel keresi fel, amelyekbe La Fayette is be van avatva. A romantikus katonatiszt hajlandó megint elvállalni a vezetést. Ezúttal a saumuri karabélyosokat akarják fellázítani, ami állítólag nem nehéz, mert ezredükben már működik a carbonáro sejt (vente), mégpedig egy roppant erélyes fickó, név szerint bizonyos Wölfeld vezetése alatt, akiért állítólag maga La Fayette felel.

Berton, ez a hiszékeny és hiú katona, ez a jó szándékú, de csacska generális (furcsa szókapcsolás, de ez esetben, azt hiszem helytálló) megint beugrik. Mindent elhisz, mindenbe belemegy. Június 14-én személyesen beszéli meg a lázadás tervét Wölfelddel egy saumuri erdőben. Emez megígéri, hogy a tábornok rendelkezésére bocsát két svadron karabélyost. 17-én Berton egy Loire-parti falu közjegyzőjénél tartózkodik. Itt van találkája Wölfeldékkel. Megérkezik Wölfeld, négy altiszt társaságában. Megadják egymásnak a titkos carbonaró jeleket. Iszogatnak. Aztán, mikor elfogy az itóka, Delalande jegyző lemegy a pincébe, hogy hozzon még egy kis finom saumurit. Ahogy a köszvényes közjegyző kiteszi a lábát, Wölfeld felkapja a karabélyát, s ráfogja Bertonra: — Ön a foglyom!

— Hogyhogy? Hát maga áruló? — kérdezi a gyermekded generális, s a La Fayette-féle szavatosságra gondol.

Bejön Delalande uram egy csomó borosflaskával. Öt is azonnal elfogják. Berton és Wölfeld istentelenül káromkodik, válogatott szitkokat szór egymásra. Aztán hirtelen lódobogás hallatszik.

Wölfeld kimegy, megcélozza az érkező összeesküvőt, és agyonlövi. Grandménil azonban szerencsésebb. Amikor a közjegyző házához közeledik néhány más „jó rokonnal”, egy parasztgyerek odaszalad hozzájuk: — Bácsi, tessenek vigyázni: az imént lelőttek valakit...

Erre Grandménil és társai elvágtatnak. Sikerül átkelniük a Loire-on.

A besúgó és provokátor Wölfeldet a királypártiak nagyban ünneplik. Bertont és társait pedig a saumuri kastélyba zárják, amely még a XI. században épült (persze azóta többször átépítették), és másfél száz éven át börtönül szolgált. Perük 1822. augusztus 26-án kezdődik a déli Poitiers városában. Furcsa véletlen (?) folytán, amikor kijelölik a harminchárom esküdtet, három márki, öt gróf és egy rakás egyéb főnemes neve kerül ki az urnából. A jogot és a perrendtartást lábbal tiporva, a hatóságok csak a zsandárok jelenlétében engedik meg Bertonnak, hogy beszéljen ügyvédjével.

Mikor pedig a védő tiltakozik, kizárják az ügyvédi kamarából! Bertont egy volt kolostor alagscrában tartják zárva, nyakába négykilós vaskarikát akasztanak, amit lánc köt egy jjszlophoz.

Az ítélet megfelelt a royalisták várakozásának: hat vádlottat halálra ítéltek. Október 5-én Berton bátran, „éljen a szabadság!”-ot kiáltva lépett a vérpadra, miután az egyik vádlott, egy Caffé nevű orvos, aki ingyen gyógyította a szegényeket, öngyilkos lett a tömlőében. A derék poitiers-iak méltán titulálták a bírákat „mészárosoknak”. A nép felháborodása roppant nagy volt. Wölfeld ellen merényletet akartak elkövetni, de csak megsebesítették.

A francia nép azonban a La Rochelle-i altisztekkel még jobban rokonszenvezett, részben talán, mert nagyon fiatalok voltak. Azt is sejtette mindenki, hogy talán megmenthették volna a fejüket, ha elárulták volna felsőbb kapcsolataikat. Ök azonban nem tették. Csupán arra a védekezésre szorítkoztak, hogy titkos társaságuk kizárólag emberbaráti célokat tűzött ki.

Marchangy főügyész azonban elsősorban az Haute Vente-ot támadta, sűrűn emlegette a carbonarók tőreit, kikelt „az anarchia kiváltságosai ellen, akik láthatatlan Bizottságuk mélyén bebiztosítják magukat a balszerencse ellen, amely fanatikus párthíveiket fenyegeti”. Senki sem kételkedett benne, hogy az ítélő Tábla halállal bünteti Boriest, Goubint, Pommier-t és Raoulx-t. Egyes carbonarók mindent megtettek, hogy megmentsék a halálra ítélteket. A legjelesebbek, köztük két neves piktor (az egyik Horace Vernét, Napóleon híres csataképfestője volt) óriási összeget gyűjt össze: hetvenezer frankot, hogy megvesztegethesse a börtönigazgatót. A Restauráció besúgórendszere azonban ismét kiválónak bizonyult: a rendőrség értesült a szöktetési tervről, amely ezek után persze elvetélt. A fiatal altisztek bátran várták a halált. Az Haute Vente tagjai meg egyre csak azt mondogatták: — Szépen fognak meghalni... (vagyis nem fogják bemártani a „fejeseket”).

Csakugyan szépen haltak meg. Bories a Városháza előtti vérpadra lépve így kiáltott fel: — Ne felejtsétek el, hogy ma fiaitok vérét ontják!

Az ifjú katonák bátorsága, nagylelkűsége, no meg, hogy a hatalom ilyen kegyetlenül bánt el velük, holott csak fegyelmetlenségről volt szó, s el sem kezdték a felkelést vagy lázadást, mindez roppant népszerűvé tette őket, valóságos legenda szövődött személyük köré. Szomorú sorsuk a liberálisok propagandafegyvere lett, és sikerrel használták a királypártiak ellen. Rengeteg dal, vers született róluk, sok regényíró is beleszőtte őket műveibe, és számtalan metszet örökítette meg kivégzésüket. (Balzac és Dumas is többször említi őket.)

Összekötő láncszem

A strázsamesterek kivégzésével véget ért a francia Charbonnerie hőskora. A saumuri, belfort-i, párizsi és egyéb elvetélt lázadások, felkelési kísérletek, szervezkedések és összeesküvések miatt tizenegy carbonarót végeztek ki. Sokan La Fayette-et tették felelőssé sorsukért. Tény, hogy a legendás szabadsághős ingatag embernek bizonyult, és másokat veszélyes helyzetbe hozva, ő maga nyugodtan gazdálkodott jószágain.

A carbonaró mozgalom lassan szétesett. Igaz, sohasem volt egységes. Sok eszmeáramlat keveredett benne: jako-binizmus, bonapartizmus, humanizmus és liberalizmus, sőt még vallásos érzések is. 1822 után a liberális nemesek és nagypolgárok igyekeztek alkotmányos eszközökkel eredményeket elérni, a carbonarók népi szárnya pedig, inkább a nagy forradalom hagyományait követve, Babeuf és Buo-narotti útjára lépett. Az előbbi nyomdokain járó carbonarók átvették az 1797ben kivégzett Gracchus Babeuf eszméit az Egyenlőségről. Babeuf hívei, ezek a korai szocialisták, részt vettek a carbonaro mozgalommal rokon titkos társaságokban, mint például a Philadelphes („Testvérszeretők”), aztán a Panadelphi („Testvériség”). Mozgalmuk kiterjedt Svájcra, sőt Németországra és Oroszországra is. Buonarotti, amikor Genfben tartózkodott, fontos szerepet játszott e társaságokban. Babeuf nagy forradalmár tanítványa, miután Brüsszelben telepedett le, továbbra is nagy szerepet töltött be a carbonaro mozgalom balszárnyának vezetésében, ő irányította többek közt a Charbonnerie Rénovée („Megújított Szénégetők”) nevű társaságot. Hatása egészen a negyvenes évekig érezhető volt. Ezekben a titkos társaságokban sok olyan harcos nevelkedett, aki később az európai forradalmi mozgalmak, elsősorban az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc vezetőivé vált. S mint Claude Mazauric írja Babeuf és az egyenlők összeesküvése című művében: „Buonarotti mindegyiküknek átadta azt a Babeuftől örökölt felfogást, hogy a forradalom az ügyhöz hű emberek csoportjának vezetése alatt álló kisebbség gyors és győzelmes felkelése”. Ez volt az egyik alapelv, amelyet Buonarotti a carbonaro mozgalom megújítására javasolt, s amelyet később Blanqui is átvett. Tehát a carbonaro mozgalom balszárnya, népi irányzata volt az egyik összekötő láncszem a francia polgári forradalom és a modern munkásmozgalom egyik jelentős áramlata között.

Tour de France (Mesterlegény társaságok)

— Tope! — kiáltotta a császárkabátos, kürtőkalapos, kezében hosszú furkósbotot tartó vándor, akinek a gomblyukában színes pántlika lengedezett, s aki — legény létére! — fülbevalót viselt (közelebbről nézve látható volt, hogy a fülönfüggőt kis patkór díszíti: az országút vándora ugyanis kovács volt). A topé annyi, mint „kezet rá”, s a vándorlegény nem azért kiáltotta ezt a vele szembejövő másiknak, aki kurta nadrágot, szárnyas, frakkszerű zakót és hosszú hajat viselt, s akinek fülében szintén fülbevaló lógott (közelebbről tekintve itt is felfedezhető volt egy jelkép, mégpedig a szögmérő, ez a kézművessegéd ugyanis ács volt), hogy csakúgy egyszerűen kezet rázzon vele, hanem hogy a kéz, illetve az ujjak bizonyos mozgásából kiderítse, vajon vándortársa szintén az ő iparoslegény társulatához tartozik-e vagy sem.

OroszIánszívű bárányok

Ha kiderült, hogy nem, akkor... akkor ledobta a vállára tett kis botot, amelyen a batyuja lógott, és vadul forgatni kezdte a furkósbotot. A szembejövő szintúgy cselekedett, vagyis alaposan helyben hagyták egymást. Így történt, ha csak két legény találkozott, de hasonló volt a helyzet, ha tíz vagy száz, s ez volt a gyakoribb, mert a segédek javarészt csoportokba verődve vándoroltak. S nemcsak amolyan tessék-lássék püfölés volt ez, nem babra ment a játék, hanem vérre. A csatában nemcsak a furkós-bot forgott, hanem a körzőt, a kalapácsot, a fejszét, a sze-kercét is fegyverül használták — egyszóval mesterségük minden szerszámát. Megesett például, hogy a kádársegédek valóságos csatát vívtak, és kádárbárddal levágták egymás karját. 1840 táján egyszer a takácsok meg a cipészek nyolc napon át verekedtek. Az egyik legényt, akit — mint minden kézművessegédet — csak álnéven ismertek, a zsandárok elfogták, s a bíróság gályarabságra ítélte. Ö volt ennek az emlékezetes csatának a „hőse”, s furcsa mód Mouton-coeur-de-lionnak nevezték, azaz „Oroszlánszívű bárány”-nak.

A felismerés, a jelzés vagyis annak eldöntése, hogy az országúton vándorló legények egy társasághoz tartoznak-e, nem mindig a fenti módon zajlott le, tehát nem mindig topage, „kézfogás” révén, hanem „üvöltés” útján. Ez úgy történt, hogy a legények a saját argójukat használták, amely eltorzított, hadarva ejtett, üvöltött szavakból állt, s ha a szembejövő vándorsegéd nem így válaszolt, ha beszéde, illetve argója a legcsekélyebb módon is elárulta, hogy más kompániához tartozik, akkor megint csak suhogni kezdtek a furkósbotok.

De mit kerestek a pántlikás, fülbevalós, írni-olvasni általában nem tudó, de aránylag jól öltözött legények az országúton?

Körbejárták Franciaországot. Ez volt az első Tour de France. Ma azt hiszem, majdnem minden magyar újságolvasó, főleg ha kedveli a sportot, ismeri ezt a kifejezést, s tudja róla, hogy a világ legnagyobb, legizgalmasabb kerékpárversenye, melyet minden nyár derekán rendeznek egész Franciaországon át, s amely a század eleje óta minden nyáron lázban tartja a biciklisport rajongóit.

Persze ezen a Tour de France-on is előfordulnak balesetek, incidensek, de azért ez mégsem olyan véres, mint a régi, XIX. századi, az a Tour de France, amelyet a mesterlegények tettek, hogy alaposan kitanulják az ipar minden csínját-bínját, megismerjék az országot. Valamiféle próbatétel volt ez, amelyet éppúgy megköveteltek a felszabaduláshoz, mint a remekmunkát. (Minden céhlegénynek — bármilyen nemzetiségű volt — a mestervizsga előtt vándorutat kellett tennie. Sok magyar legény járta Európa útjait. Legényegyletek alakultak másutt is, különösen a németeknek voltak számottevő hagyományaik.)

A Tour de France végén a legénynek be kellett bizonyítania, hogy csakugyan körbejárta Franciaországot, fel kellett mutatnia passzusát, válaszolnia kellett a keresztkérdésekre, melyeket a mesterek tettek fel az egyes városokat illetően. Például megkérdezték, hogy miképp fest egy montpellier-i dombormű, vagy mi a vicc azon a pikáns Marcus Aurelius szobrocskán, amely egy

nantes-i templom bejáratán domborodik.

Csalni nem lehetett, a körutat nagyon szigorúan ellenőrizték, A segéd minden városban, amely rajta volt a Tour de France lajstromán, az Anyánál szállt meg (így hívták a legényszállásokon a fogadósnét), s mielőtt elhagyta a várost, ahol egy darabig egy bourgeois-nál vagyis munkaadónál dolgozott, a mesterlegény társaság helyi megbízottja ellenőrizte, hogyan állta meg a helyét, teljesítette-e a kötelességét, kifizette-e a számláját stb. Csak aztán vehette hátára batyuját, foghatta kezébe a furkósbotot, és indulhatott el újra. E legények általában napi hat mérföldet gyalogoltak, s csak azokban a városokban állapodtak meg, ahol volt legénytársulat. Ha nem volt, nem álltak meg még az olyan nagyvárosban sem, mint például Toulouse.

Ha a vándorlegény bűncselekményt követett el, például lopott, a társaság külön bírósága ítélkezett fölötte. Téide-pelve kellett bocsánatot kérnie az Istentől, és megesküdnie: tagadni fogja, hogy legénytársulat tagja (nehogy kompromittálja őket). Aztán a segédek koccintottak, és szidták a tolvajt, a vétkesnek pedig minden rundóban ki kellett innia egy pohár vizet. Végül leöntötték vízzel, poharát a földhöz vágták, furkósbotját eltörték, pántlikáját elégették. A tolvaj nevéf^á vezették a bűnözők jegyzékére, melyen az olyanoké is szerepelt, akik nem fizették ki számlájukat az Anyánál.

A legények minden évben Anna-bált rendeztek, Szent Anna lévén a védőszentjük. Különféle komikus táncokat lejtettek, amelyben nemcsak a legénylábak jutottak szerephez, hanem a szerszámok és kötények is. A vidám legénytáncot a műhelyekben ropták.

Talán az egészben az a legérdekesebb, hogy a vándorló mesterlegények különös szervezeteiről, furcsa szertartásairól, régi szokásairól, a környező társadalom szinte semmit sem tudott, nem ismerte a titkos avatási ceremóniákat, a társulatok bonyolult hierarchiáját, az aprólékosan-előírt magatartásszabályokat, a legények illemtanát, amely még a beszédmodort is megszabta. 1839-ben aztán megjelent egy volt mesterlegény híres könyve Livre du Com-pagnonnage címmel, amely feltárta a társadalom mélyén működő titkos társaságokat. A szerzője, Agricol Perdiguier valóságos szociográfiai munkát végzett, és az olvasók ámulva-bámulva látták, hogy milyen ez az állam az Államban. Ügy hatott ez, mint egy távoli, egzotikus törzs fölfedezése, vagy valamilyen különös, érdekes, sőt olykor ijesztő útleírás. Csakhogy ez esetben az volt a meglepő, hogy ez az út olyan vándorút volt, melyet franciák tettek Franciaországon belül...

Bor és hamu

Tehát a társadalom csak a XIX. század dereka táján, döbbent rá, hogy milyen titkos, sőt rejtelmes kézművessegéd társaságok működnek mélyében. Pedig ezek egyáltalán nem voltak új keletűek. Sőt!

Azt, amit a francia compagnonnage-nak nevez, s amit, jobb híján, mi mesterlegény társulatoknak mondunk, roppant régi intézmény. Őstörténete többé-kevésbé ugyanabba a legendás ködbe vész, mint a szabadkőművességé. A folytatása pedig — legalábbis bizonyos tekintetben — a modern szakszervezeti mozgalom. Az említett köd már csak azért is szinte áthatolhatatlan, mert egészen a XIX. századig a legénytársulatok vidéki központjai nem őrizték meg irataikat: csak a folyó évi papírokat tették el, de Anna-napkor ezeket is elégették, hamvait pedig belekeverték ünnepi borukba.

Akár a szabadkőművesek, a vándorlegény szervezetek története is Salamonig nyúlik vissza. A zsidó király népes munkaerővel építette fel a jeruzsá-lemi templomot. A munkások körében már akkor kialakult a szigorú céhszerűség, a hierarchia, a mesterségbeli titkok gondos megőrzése, a jelszavak és a jelképek használata. Az I. fejezetben részletesen szóltam a Hiram-le-gendáról, a „mesterszó” titkáról, a legények összesküvé-séről és Hiram „művezető”, illetve pallér megöletéséről. A francia kézművesek azt mesélték, hogy Hiramnak volt egy gall szaktársa, egy bizonyos Jakab mester (Maítre Jacques), s őt is meggyilkolták, amikor a Templom felépítése után hazatért Galliába. Jakab mester a római Provinciába, vagyis a mai Provence-ba tért vissza, s itt esett áldozatául egy Soubise nevű szaktársának, aki szintén a je-ruzsálemi templom építésénél dolgozott.

Persze, mindez merő mese és koholmány, s évszázados, sőt évezredes keveredések és tévedések vannak benne: tudjuk, hogy Dávid fia, Salamon az i. e. X. században uralkodott, a gallusok viszont csak az i. e. I. évszázadban tűntek fel a történelemben. Alighanem az történt, hogy az idők ködében összekeverték Jacques de Molay nevét, aki a XIII. században a templárius lovagrend utolsó nagymestere volt, és akit Szép Fülöp kegyetlenül kivégeztetett, valamint Soubise ferences barátot, akinek a családi neve Rohan volt, tehát egy híres hercegi családból származott, s mellesleg kiválóan űzte az ácsmesterséget. Az is meglehet, hogy az egészbe belekeveredett egy Jacques Moler nevű középkori katedrálisépítőnek a neve is. Mellesleg a Jacques évszázadokig a legnépszerűbb, mondhatnám „legparasztibb” francia név volt, hisz a francia parasztot csak Bonhomme Jacques-nak hívták, a parasztlázadásokat meg jacquerie-nek. A Maitre Jacques meg a Fréres Jacques lépten nyomon előjön a francia népmesében és népdalban — s talán olvasóim is tudják, hogy az egyik legnépszerűbb mai sanzonegyüttes neve Les Fréres Jacques...

A mítosz tehát összekeverte a korokat és a neveket, s az idők folyamán a legényegyesületek három nagy szervezete Salamonra, Hiramra vagy Jakab mesterre hivatkozott. Egyes társulatokban kötelező volt a céhünnepeken fehér kesztyűt viselni, ami azt volt hivatva hirdetni, hogy a legények keze tiszta, nem száradt rá szegény Hiram mester ártatlanul kiontott vére.

No, de mi a történelmi tény vagy valószínűség? Feltételezhető, hogy a titkos legénytársulatok eredete visszanyúlik egészen a XI. századig, s kapcsolatban van a székesegyházak építésével. A katedrális kőművesei nagyon gondosan őrizték a mesterség s főképp a kőfaragás meg az ácsolás titkait. A mesterlegények elsősorban a szakmai titkokat féltették, hiszen mesterségük kiváltságos foglalkozás volt, sokkal jobb fizetséget kaptak, mint mások, és a társulatokban kialakult a kölcsönös segélyezés, amely jelentős mértékben megnövelte a kőművesek létbiztonságát. A társulatok tehát bizonyos mértékig a szakszervezetek és az érdekvédelmi szervek szerepét töltötték be. A céheken belül védték a fizikai munkásokat a munkaadók szeszélyeitől. A céh ugyanis nem képviselt egységes osztályt: a céhen belül voltak mesterek, legények és inasok. A céh élén az „atyamester” állt, s a vezetőségben néhány ún. „öreg legény” foglalt helyet. A céhek a XIII. században már Európa-szerte elszaporodtak. Nálunk először a szepesi városokban alakultak meg a XIV. század elején. Ezek

javarészt egyházi befolyás alatt álltak, s nem magyarok, hanem szászok, később pedig olaszok voltak a tagjaik. A legrégibb magyar céhlevél 1307-ből való. Nagy Lajos 1376-ban rendeletileg szabályozta a céhrendszert.

A céh és a mesterlegény társulat közt szoros, de nem mindig világos a kapcsolat. A céh tulajdonképpen a kézművesség hűbéri szervezete volt, s sokáig meg is felelt a termelőerők fejlődésének. A céhbeliek monopóliummal bírtak bizonyos termékek előállítására; alapítóleveleik különféle kiváltságokat biztosítottak nekik gazdasági és jogi tekintetben. A céhek nagy szerepet töltöttek be a középkori társadalomban, kivált a városokban, s nem is csak a termelésben, az értékesítésben, de a közigazgatásban, sőt a hadászatban is. Részt vettek a városok védelmében (erre emlékeztet nálunk a Halászbástya).

A céheken belül igyekeztek áthidalni az osztályellentéteket, ami nem volt nehéz, mert a legények egyénenként vagy kis számban dolgoztak a kisiparosoknál. Maga a francia szó, a compagnon — ellentétben Perdiguier naiv etimológiájával — nem a compas, azaz „körző” szóból származik, hanem a latin cum pane kifejezésből („kenyérrel”), arra utal, hogy a legény a mester asztaltársa volt, együtt étkezett a munkaadóval, általában nála lakott, és életfeltételeik közt nem volt nagy különbség. A mesterlegények titkos társasága beleszólt a munkaviszályokba, állást foglalt a céhmesterek túlkapásai ellen, s igyekezett fenntartani a céhek eredeti demokratikus jellegét, tehát saját érdekvédelmi szervezetük volt. Éppen ezért nem csoda, ha csakhamar meggyűlt a baja a hatóságokkal.

Franciaországban már a XIV. században különféle vizsgálatok indultak ellene, s erőszakkal próbálták tevékenységüket korlátozni. Később, 1539-ben egy királyi rendelet egyszerűen betiltotta a legénytársaságokat. Ám a kézművessegédek titokban tovább szervezkedtek, s ez a titok nyomta rá bélyegét további működésükre. Így alakult ki az álnévhasználat, a rejtélyes szertartások sora, a bonyolult jelképrendszer stb.

A kézművessegédek szervezkedésének nemcsak a hatóság, nem csupán a céhbeli „atyamester” volt az ellenfele, hanem elsősorban önmaguk, ugyanis már a XV. század elején megkezdődött az egyenetlenkedés, a féltékenykedés, a belviszály. Amikor az orléans-i székesegyház épült, rosszul osztották ki a munkát, s ebből valóságos csata keletkezett. Már ekkor kettészakadt a compagnonnage: az egyik ág vallásos, a másik inkább világi jellegű volt, az egyik nevében a „szent”, a másikéban a „szabadság” szó szerepelt.

A reneszánsz új bomlasztó elemeket hozott: az építész és a művész (szobrász, festő) egyre jobban elkülönült a kétkezi dolgozóktól, s a céhek megrekedése bizonyos termelési formákban még tovább bonyolította a szakmai különbségeket, ami gátjává vált a fejlődésnek. Két nagy szervezet született: a Compagnons du Devoir, ez volt a maradi, továbbá a Compagnons du Devoir de Liberté, ez lett a haladóbb, mert többek közt a lelkiismereti szabadságot hangoztatta. 1655-ben a Hittudományi Kar vagyis a Sorbonne elítélte a mesterlegény társulatokat. Ugyanebben az évben a toulouse-i érsek kiátkozta őket.

A társaságok közt mind gyakoribb lett a vetélkedés, sőt a verekedés. Voltak azonban békés versengések is, városi vetélkedőket rendeztek: ezeken a kézművesek a legreme-kebb termékeikkel versenyeztek, s a veszteseknek el kellett hagyniuk a várost. Párizsban az ácsok két társasága a két parton külön szervezkedett, az egyik a Szajna jobb, a másik a bal partján, s az egyesülés csak...1945ben jött létre!

Ahogyan fejlődtek a termelőerők, ahogyan kialakultak a manufaktúrák, úgy gyengültek a céhek, amelyek gátolták a versenyt, a tőkebefektetést, az ipari koncentrációt. Egyre nagyobb lett az ellentét a mesterek és a legények közt. A céhek kezdtek felbomlani, a legénytársulások viszont megerősödtek. A polgári forradalmak általában mindenütt eltörölték a céheket. Párizsban a hírhedt 1791-es Le Chapelier-féle törvény, a párizsi műhelyekben lezajlott sok munkabeszüntetés után megtiltotta a dolgozók szövetkezését s az érdekvédelmi egyesületek alapítását. Ez a törvény hivatalosan eltörölte a

céheket, az „atyamesterek” viszont elérték, hogy megtiltsák a legények szervezkedését is. (Nálunk 1848-ban csak megreformálták a feudális céhek működését, de 1872-ben végül is megszüntették őket.)

A legénytársulatok azonban a föld alatt tovább éltek. Átvészelték a királyi rendeletet, később a polgári forradalom tiltó intézkedéseit. Napóleon nem merte nyíltan támadni őket, noha ő inkább a mestereket támogatta. Közben azonban a társulatokon belül is viszály támadt: felbomlott a fegyelem, meglazult az összetartás, a fiatal legények, illetve az inasok, lázadoztak az öreg legények ellen. Az ipari forradalom kezdetén a fizikai dolgozók helyzete egyre nehezebb lett. Az állam védelme alatt működő manufaktúrákkal a legényegyletek nem tudtak szembeszállni. A polgári forradalom elvben szabaddá tette a munkást, a gyakorlatban azonban kiszolgáltatta a tőkének. A compagnonnage azonban mégis tovább élt. A vándorlegények tovább járták az országutakat, s igyekeztek megőrizni évszázados szokásaikat, szertartásaikat és titkaikat. De nem sikerült.

A. francia Táncsics vagy az Erényes Avignoni

Agricol Perdiguier volt a nagy leleplező.

De ki is volt ez a furcsa nevű francia?

Asztalos édesapja, aki mellesleg szőlőműves is volt Avignon mellett, nyilván a kor római divatjának hódolva adta neki az Agricol előnevet 1805-ben. Az asztalost egyébként 1792-ben a forradalmi sereg kapitánnyá választotta. A kis Agricol már tizenegy éves korában beállt inasnak apjához, s tizenhat esztendős volt, amikor megismerkedett az avignoni mesterlegényekkel, akik elvitték szállásukra, az „Anyához”. Két segéd, álnevükön Jószívű Carcassonne-i és Igazságos Provanszál, elvitte Szelíd Lan-guedocihoz, aki egy polgárnál vagyis munkaadónál volt első segéd. A bourgeois öt frank előleget adott neki, vagyis felfogadta. Az Anyánál lakott, s estente Vonalbarát Lyoni segített neki rajzot tanulni, előrajzolni a fán a vágatokat.

Egy szép napon aztán az Anyánál beavatják: megismeri a compagnonnage titkait. A szertartás során soha egyetlen igazi név sem hangzik el: minden segédet csak a szülőföldjéről és legfőbb jellemvonásáról neveznek el, a rendőrség miatt. Az ácsoknál a mesterségbeli rangokat is jelképek helyettesítették: az inast nyúlnak, a segéd jelöltet rókának, a segédet vagy legényt kutyának, a gazdát vagyis a mestert, illetve munkaadót pedig majomnak hívták. A segédek közt is volt bizonyos hierarchia: az első legény kék pántlikájának aranyos volt a széle, mellkasán pedig ezüst szegésű fehér kendőt vetett át.

Perdiguier apját 1815-ben, Waterloo után vagyis amikor visszatértek a Bourbonok, és az országra ránehezedett az ellenforradalmi monarchia reakciós uralma, halálra keresték, mert önkéntesként harcolt az itáliai hadjáratban, és mert Napóleon utolsó, száznapos uralma idején is tevékeny bonapartistának bizonyult. Agricol 1816-ban kezd dolgozni az apai műhelyben, 1823-ban pedig a hagyományos mesterlegény vándorútra indul, s hat esztendőn át járja a francia országutakat.

1830-ban Párizsban telepedik le, és részt vesz a júliusi forradalomban. Közben folytatja az asztaloskodást. Olykor némi mellékest szerez ipari rajzoktatással. Főleg azonban a kézművessegédek szervezkedése érdekli. Fő törekvése, hogy kibékítse a szemben álló szövetségeket. Az említett Livre du Compagnonnage című munkáját, amely feltárta a mesterlegény élet sok titkát, a béke, az egység érdekében írta — evégett szerezte naiv, fűzfapoéta dalocskáit is.

Amikor a Mesterlegények könyve 1839-ben megjelent, nem kisebb íróktól kapott dicséretet, mint Chateaubriand, Lammenais, Lamartine és George Sand. Viszont társai, a vándorlegények árulónak bélyegezték. Mikor végleg felhagyott a fizikai munkával, és csak az irodalomnak, a szervezkedésnek szentelte idejét, hogy megéljen, szállodát nyitott Hotel de voyageurs (Utazók szállodája) névvel Párizsban. A vendégekkel azonban nem ő, hanem felesége, Louise Marcel varrónő foglalkozott, akit még 1830-ban vett feleségül. A királyi kormány becsületrendjét visszautasította. Fáradhatatlanul küzdött a kisiparosságért. George Sand, a haladó szellemű írónő tette lehetővé, hogy újra körútra induljon, s 1840-ben, már mint közéleti férfi és mint a mesterlegények apostola kezdi meg második Tour de France-át. Délfrancia svádával szónokol, elelmeséli, hogyan harcolt a torlaszokon a júliusi forradalom idején. Proudhon ekkortájt nevezi el a „mesterlegények Páli Szent Vincéjének”, az egyik újság pedig ekkor ondja róla, hogy ő a „Szent Antal negyed Lammenais”-ja. Ekkortájt készített róla rokonszenves karikatúrát Dau-mier: kurta láb, kissé pohos has, művésznyakkendő, szarkasztikus száj,

hegyes orr és okos, magas homlok.

1848-ban, a forradalom után a törvényhozó gyűlésbe választják. A baloldalon foglal helyet, mint a délfrancia Vaucluse megye és Párizs képviselője (tehát két kerületben is beválasztották).

Ifjúkorában, apja befolyására, még rokonszenvezett a bonapartizmussal. Ekkor azonban már túljutott rajta, s szembeszállt a zsarnokság minden megnyilvánulásával. Bonaparte Lajos államcsínye után letartóztatják, és abban a megtiszteltetésben részesül, hogy olyan jeles emberekkel raboskodik, mint Hugo, Quinet, Lammenais. Később kiutasítják. Belgiumba, majd Svájcba kerül. Itt írja meg második híres művét, a Mémoires d'un compagnon (Egy mesterlegény emlékiratai) címűt, amelyben részletesen elmeséli életét és vándorlásait. Hallatlan gazdag tárházát nyújtja a XIX. század első felében élt francia dolgozók életkörülményeinek, amikor például egy asztalos napi 15 órai munkával 2 frank 75 centime-ot keresett. Igazi autodidakta műve ez, akár korábbi munkája: sok benne a néha bicegő okoskodás, a nemegyszer naiv elmélkedés, de tele van gyermeteg pátosszal, keveri benne a verstant és a pontikát, a tudálékosságot és a szociográfiát. Némiképp a mi Táncsicsunk írásaira emlékeztet: mindig mindenhez hozzászól, sokszor kissé talán zavarosan, de őszintén munkálkodva a haladáson, elítélve az ártalmas munkásvetélkedést; szövetkezést, békét, egységet hirdetve; bár az is igaz, hogy nála a szocializmus még utópista formában sem merül fel. Amikor megkapta a se-gédi pálcát és a pántlikát, elkeresztelték Erényes Avi-gnoninak, és a legények sokat gúnyolták, mert mindig olvasott (többek közt Voltaire volt a kedvence.)

1848-ban már-már úgy látszott: megvalósul Perdiguier álma, s egyesül a két fő legényszervezet, a két Devoir. Nemsokára azonban újra kitört a viszály, s ismét elkezdődtek a heves országúti verekedések. Az Erényes Avi-gnoni 1856-ban tért haza az emigrációból, újabb vándorútra ment, és sok ünneplésben volt része. Még a Kom-münt is megérte, 1870-ben, Párizs ostromakor kerületi elöljáró-helyettessé választották. A Commune-t azonban, híven kispolgári és kisiparosi osztályhelyzetéhez, nem értette meg: megtagadta a barikádépítésben való részvételt. Később, 1874-ben Lyonban kongresszus ült össze, és Agri-col Perdiguier halála előtt néhány hónappal örömmel állapíthatta meg, hogy Union Compagnonnique néven megszületett az egységes mesterlegény szervezet. Hetvenéves korában, gazdag és változatos élet, sok munka, vándorlás, börtön, számkivetettség után halt meg az Erényes Avignoni...

„Mérnök úr, hagyjon engem békén”

A Lyonban megalapított mesterlegény szövetség azonban tulajdonképpen eltávolodott az igazi hagyományoktól, nem volt céhszerű tömörülés, sem titkos társaság, hanem már inkább korai szakszervezet és kölcsönös segélyező egyesülés. Az egyre rohamosabb iparosodás, az élesedő osztályharc megszüntette a compagnonnage alapfeltételeit. Nem beszélve arról, hogy a régi viszályok folyton kiújultak, a hajdani Devoirők újjá akartak alakulni, fel kívánták újítani a Tour de France-ot stb.

1911-ben megalakult a Federation Intercompagnonnique de la Seine (Szajna megyei Szakmaközi Mesterlegény Szövetség). De az első világháború után megint kiújult a vetélkedés a régi hagyományokhoz ragaszkodó kézművessegéd egyletek és az új szövetségek közt. A második világháború előestéjén a három szertartásra hivatkozó tömörülés (Salamon, Jakab mester és Soubise) megkísérelte az egyesülést s a régi Devoirók feltámasztását, de a háború kitörése meghiúsította szándékukat.

A náci megszállás alatt a legényegyleteket gyanúsnak tartották, szigorúan felügyeltek rájuk, állandó volt helyiségeikben a házkutatás, tagjaikat folyton beidézték és kihallgatták, a kézművessegédképző iskolát bezárták. A mesterlegény társaságok egyes elemei az öreg Pétainhez fordultak segítségért, de a marsall nem sokat segített rajtuk, noha rokonszenvezett minden olyan társadalmi megmozdulással, amelyben nagy szerepet játszottak az ósdi tradíciók, a régi rítusok.

Lyonban meg is alakult egy többé-kevésbé kormánytámogatást élvező Devoir, de a legfiatalabb tagok csakhamar elhagyták, és beálltak a délfrancia hegyekben és erdőkben küzdő partizánok közé.

A társadalom bizonyos képződményei azonban, úgy látszik, szinte elpusztíthatatlanok, mert a compagnonnage még mindig létezik. Igaz, hogy míg a múlt század elején a francia mesterlegény társaságok körülbelül 300 000 segédet tömörítettek — ma csupán 4 vagy 5 ezer a számuk, s még ezek is nagyon megosztottak: vannak keresztény szellemű legényegyletek, és vannak olyanok, ahol a szabadkőműves elem uralkodik. (Ami a szabadkőművesekkel való rokonságot illeti, érdekes megjegyezni, hogy az 1930-as bordeaux-i kongresszuson elhatározták, hogy egy ácsegylet tagjainak a neve után három pontot kell tenni, de egy vonalban, nem pedig háromszög alakban, mint a. szabadkőművesek, tehát X. Y..., s nem X. Y.).

A legények ma már általában a szakszervezetekhez tartoznak, és sokszor előfordul, hogy egy ács, lakatos vagy asztalos egyszerre tagja valamelyik modern szakszervezetnek és egy régi mesterlegény társulatnak. Hosszú időn át a mesterlegény társaságok jelentették a kézművessegédek védelmét a hatóságok és a munkaadók ellen. Ezt a szerepet ma sokkal hathatósabban tölti be a szakszervezet, de a régi mesterlegény társaságok szakmai oktatással és kölcsönös segélyezéssel is foglalkoznak. A Compa-gnons du Devoir de Liberté nevű régi szövetségnek ma is-van egy ácsképző iskolája Vienne-ben.

A mesterlegények kezük munkájával járultak hozzá sok dél-amerikai város (La Paz, Montevideo, Buenos-Aires, Santiago de Chile) felépítéséhez. Párizsban ők építették a szecessziós-aranyos III. Sándor-hidat, az Eiffel tornyot és 1937-ben az Alma-híd fapallóját, amelyet megcsodáltak a Világkiállítás látogatói.

Egyébként a toronyról jut eszembe, hogy a Tour Eiffel építésekor, vagyis a múlt század végén még mennyire élt a régi szakmai becsület. Mikor egyszer Gustave Eiffel vitába szállt egy ácslegénnyel, és leckéztette a statika, a matematika s általában a tudományos-technikai eljárások hatásosságáról, a compagnon felhördült: — Mérnök úr, hagyjon engem békén, értem én a mesterségem!

Ezzel szépen otthagyta a toronyépítkezést. Eiffelnek érte kellett mennie a lakására, hogy a

nélkülözhetetlen mesterlegény szíveskedjék újra munkába állni...

Csuklyรกs sรกrkรกnyok (A Ku Klux Klรกn)

A lelkész látomása

Terebélyes fekete matróna. Fején színes kendő, száján széles mosoly, ring a dereka, integet a keble. Vastag alsó ajka piros-lilán fityeg alá, villognak gyönyörű fehér fogai. Nagy orrlikaival, munkában megfáradt ráncos arcával szépnek igazán nem mondható, s tán még fiatalon sem volt az.

Mégis csupa odaadás, szeretet, bizalom, így, körülbelül hatvanévesen is, csupa gyermekded derű az egész asszony. Igazi mammie. S folyton mesél. Kissé racs-csolva pergeti a r-eket. Egy titkos társaság tagjairól, tetteiről, illetve rémtetteiről, mintha a kisfiú meg tudná érteni: — Fehér paripákon vágtattak a házunk előtt... Kísértetek voltak, úrfi...igen, fantomok... Képzelje, úrfi, vizet kértek, és vederszámra itták, igen, hoztam nekik eggyel, megitták, egyetlen egy csuklyás kísértet szemem láttára három veder vizet ivott meg... Nem hiszi? Pedig színigaz. Esküszöm. Mások meg halálfejet viseltek, aztán leakasztották a nyakukról... Jaj, de féltem... az egész család reszketett...

Rettenetes, mit műveltek... óriási kereszteket égettek éjszaka, mérföldekre világított a lángoló feszület...

A mammie elhallgatott. Egy pillanatra lehunyta szemét, lelki szemével látta a régi rémségeket, amelyeknek a hetvenes években volt a tanúja Georgia államban. Az ilyen sebek örökre nyomot hagynak a lélekben. Hát még, amit el sem mert mesélni a kis Williamnek: a lincseléseket, a korbácsolásokat, a kínzásokat. Ném gyerekfülnek való történetek...

De amit mégis elmesélt, az nagyon is megmaradt William Joseph Simmons emlékezetében. Soha életében nem felejtette el, mit mesélt neki az öreg néger dajka Atlantában, Georgia fővárosában, a nyolcvanas években. 1901-ben, amikor már teológus volt, látomása támadt. Ö is látta, vagy látni vélte a fehér palástban, hegyes csuklyában robogó álarcos lovasokat. S térdre borulva megesküdött: — Esküszöm az élő Istenre: én is alapítok egy testvéri társaságot a Ku Klux Klán emlékére!

Esküjét azonban csak 1915-ben tartotta meg a metodista lelkész: akkor ültetett álarcos cimboráival tűzkeresztet Atlanta dombjaira. A gazdag kereskedőváros pamutkalmárai nem nagyon szerették a tüzet: az aggastyánok még emlékeztek rá, hogy 1864 tavaszán, mielőtt Sherman északi generális elfoglalta a rabszolgatartók eme fontos állását, Hood, a déliek visszavonuló tábornoka mindent felgyújtott, mint az oroszok Napóleon előtt...

Simmons lelkész úr azonban úgy hitte, isteni parancsot teljesít, amikor látomásainak nyomán végre megvalósította hő vágyát, s szárba szökkentette a mammie elbeszélései nyomán lelkében már

kicsírázott magot. Fantasztikus ellentmondás, ritka paradoxon, hogy a négernyomorító titkos társaság éppen egy ébenbőrű dajka meséi nyomán éledt újjá! Bár nyilvánvaló, hogy ez a körülmény inkább csak egyéni és alanyi szerepet játszott, s a döntő tényezők elsősorban történelmiek, társadalmiak, politikaiak, gazdaságiak, meg persze tömeglélektaniak voltak.

No, de hogyan is született az első Ku Klux Klán, amelyet 1915-ben Simmons felélesztett?

Azokhoz a nacionalista mozgalmakhoz tartozott, amelyeket az amerikaiak a nativista szóval illetnek, vagyis azoknak a yankeeknek, igazi „bennszülött” amerikaiaknak a megmozdulása volt, akik féltékenyen tekintettek az újonnan bevándoroltakra, s vagyonukat, érvényesülésüket féltették a „jöttmentektől”, szóval konkurrenciát láttak az állandóan özönlő európaiakban. Valójában eredetileg a protestáns úttörők, az első amerikai telepesek, a pionírok önmegőrző reflexéről volt szó, arról, hogy az Újvilág megteremtői nem nézték jó szemmel az országukba tömegesen bevándorló európai katolikusokat. Tehát eleinte szó sem volt négerekről. Tulajdonképpen vallásos mezbe öltöztetett idegengyűlöletről volt szó, mely gazdasági alapokon nyugodott. A régi holland és angol telepesek és ültetvényesek örökösei irigykedtek a frissen bejött európaiak virágzó vállalataira, s ijedten látták, hogy New Yorkból lassan a világ legnagyobb olasz, lengyel, ír városa lesz.

A veszély valóságos volt: míg 1830-ban a 13 millió főt számláló lakosságból csupán 400 000 volt az idegen, a következő húsz esztendő folyamán két és fél millió európai vándorolt be (javarészt katolikus írek). Ezek szorosan tömörült telepeket alapítottak, saját iskolával, milíciával, templommal.

A 100 %-os amerikaiak, a protestánsok megijedtek. Megteremtették az American Protestant Union nevű szervezetet, amelyből aztán 1843-ban megszületett a Republikánus Párt. Ez alapítóokmányában kinyilvánította, hogy a „pápista felsőbbség tana nyíltan szemben áll a köztársasági kormányformával”. Ami így, első pillantásra valamilyen haladó szellemű megmozdulásnak tetszik, hiszen a Vatikán ellen irányult. A valóság azonban sokkal bonyolultabb volt: a katolikusok ellen indított hadjárat alapjában véve reakciós jellegűvé vált. 1845-ben Philadelphiában megszületett a Native American Party, mely kiáltványában azt hirdette, hogy „az Egyesült Államok nemsokára Európa leprás ispotályává és fegyenctelepévé válik”. Az amerikai katolicizmus gyorsan hódított: íme az amerikai katolikus templomok száma: 1830-ban 230 1854-ben 1712 1890-ben 12 000 1890-ben, Harrison elnöksége alatt, a német, osztrákmagyar és főleg olasz katolikusok beözönlésével szemben újjáéledt az antikatolikus mozgalom az American Protective Association megalapításával. A szervezet a pápát ostorozta, s egyes államokban az öreg farmerek fegyvert gyűjtöttek, hogy szembeszálljanak a pápistákkal, akik állítólag fel akarták gyújtani a farmokat és az „eretnekek”, mármint a protestánsok házait... Az American Protective Association 1892-ben beolvadt a Republikánus Pártba, s aztán szépen eltűnt, mert a pápistáknak eszük ágában sem volt felgyújtani a farmokat...

Táncoló csontváz

Az első Ku Klux Klán a polgárháború után két évvel és John Brown híres négerfelkelése után nyolc évvel, 1867-ben alakult, részben a haladást képviselő Észak győzelmének visszahatásaként, mert e győzelem következménye a rabszolgafelszabadítás volt s a négereknek (elvben!) megadott szavazati jog. Az északiak diadalát egyébként súlyos gazdasági válság követte. Délen a fehérek féltek, hogy a többségben levő feketék a választásokon felülkerekedhetnek. Tehát az eredetileg a katolikus irlandiak ellen indított önvédelmi tevékenység most a „fekete veszedelem” ellen irányult, s defenzívából offenzívába ment át. Minden áron meg kellett akadályozni, hogy négerek is szavazzanak.

Főleg a „niggerek” megijesztésére, terrorizálására alapította meg néhány fiatal volt déli tiszt Nashville városában, Tennessee államban a Ku Klux Klán nevű titkos társaságot, mégpedig hangzatos erkölcsi eszmék jegyében: a családi otthon szentsége, a vallás védelme stb.

De álljunk meg ismét csak a névnél — annál is inkább, mert a világ valamennyi titkos társasága közül alighanem ez viseli a legkülönösebb elnevezést. Honnan jön a Ku Klux Klán kifejezés, illetve szóhármas? A legfantasztikusabb származtatásokat javasolták. Egyesek szerint hangutánzó szavak, amelyek a régi mordályok, ósdi puskák megtöltését utánozzák. Azt hiszem, ez eléggé nevetséges és légből kapott, semhogy érdemes lenne szót vesztegetni rá. Mások szerint az egyik szó, mégpedig a Klux a latin lux (fény) torzított alakja lenne. Megint más feltevés szerint ez a Klux a görög kükloszból (kör — ebből lett a mi „ciklus” jövevényszavunk, de ez van például a „bicikli”-ben is) származnék, amelyhez az alakuló gyűlésen egy kedélyes tag javasolta hozzátenni a Klán (törzs, nemzetség, népcsoport) szót. A két K betű ismétlődése, az alliterá-ció tetszett a többieknek is, és elfogadták a végül háromszoros K kezdőbetűs nevet, amely a továbbiakban nem kis szerepet játszott, hiszen a naiv tömegeket mindig vonzzák a hangzatos kifejezések... főképp, ha jelentésük ismeretlen. A tagokat Klansmaneknek nevezték, vagyis a Klán embereinek, de a K még sokkal nagyobb szerepet játszott — mint látni fogjuk — a második, a Simmons-féle társaságban, ahol minden rang neve K-val kezdődik.

A XIX. század utolsó negyedében nagyon sokat hallatott magáról a titkos társaság, kivált Délen.

Célját javarészt el is érte: a rabszolgasorsból jogilag felszabadult, de gyakorlatilag még mindig szolgaságban sínylődő négereket sikerült vad éjszakai fáklyás lovaglásokkal, csuklyás álarcokkal, keresztégetésekkel s azokkal az egyéb módszerekkel megrémíteni, melyekről a mammie mesélt a kis Simmonsnak. A titkos társaság tagjai mindenféle komédiát, fogást, bűvészkedést felhasználtak, hogy elrettentsék a feketéket. Az egyik klasszikus trükk volt az említett mértéktelen vízivás: a fehér palástos „lovagok” hó-lyagokat dugtak lepleikbe, s ebbe folyt vederszámra a víz, amitől a naiv négerek annyira megrémültek. De szerepeltek még ebben a szörnyű társadalmi tragikomédiában táncoló csontvázak, halálfejek s mindenféle szemfényvesztés, amellyel úgy gondolták — és sajnos, nem csalódtak —, megriaszthatják a babonás négereket.

Ez a bűvészkomédia persze csak az ártatlan feketék ellen irányult. A „bűnösökkel” már egészen másképp bántak el! Ha egy néger a fehér telepesek, ültetvényesek, birtokosok vagy gyárosok elfogult ítélete szerint a legesekélyebb vétket követte el, a Ku Klux Klán büntetőexpedíciót indított. Megverték, sőt sokszor meglincselték, s rémtettük színhelyén otthagyták a K. K. K. névjegyet. A társaság tagjai közt eredetileg sok naiv, megtévesztett, de alapjában véve becsületes amerikai hazafi volt. Most rakásra léptek be a garázda vagányok, a közönséges bűnözők, a szilaj kalandorok, a nagyszájú, vállalkozó kedvű, szadista hajlamú egyének. A társaság fosztogatott, gyújtogatott, gyilkolt. A hatóságok kénytelenek voltak közbelépni. Alig négy esztendővel a titkos társaság megalapítása után az 1871-es Antikuklux-törvény teljhatalmat adott az elnök kezébe, s ő katonai erővel igyekezett megfékezni a Klansmanek tevékenységét. A Szenátus vizsgálatot indított, és fényt derített a társaság

középkori praktikáira. Előkerült az eskü szövege, melyet az új tagok tettek: „Én X. Y., ünnepélyesen esküszöm a mindenható Isten előtt, hogy sem bejelentéssel, sem jellel, sem jelképpel, tettel, vagy szóval, de semmiféle más módon sem fogom elárulni, sem egyetlen titkát, jelét, ölelését, jelszavát, rejtelmét vagy nyilatkozatát a...-nak, és senkinek sem fogom megmondani, hogy én is tagja vagyok.”

Az alapszabályok szerint az a tag, aki feltárja, vagy valamilyen módon szellőzteti a társaság titkait, áruló, s bűnéért halállal lakol.

Egyébként a társaság első Nagymestere, Forest generális, aki már maga sem bírt fékeveszett Klansmanjeivel, úgy döntött, hogy saját meggondolásából feloszlatja a társaságot, amelynek hajmeresztő tevékenysége kihívta maga ellen a becsületes amerikaiak, no meg a világközvélemeny felháborodását, s amelyre már különben sem volt szükség, mert közben a fehéreknek sikerült a négereket újra háttérbe szorítaniuk mind politikailag, mind gazdaságilag.

Nem rossz business

Az első világháborúban megint sok szó esett az amerikai négerekről, akik javarészt kitűnően helyt álltak a hadseregben. A katonáskodás egyébként sok feketének kinyitotta a szemét: Párizsban például látták, hogy a francia hadsereg színes bőrű katonái mennyivel kevesebb megkülönböztetést szenvednek, sőt nem egy esetben még kényeztetik, babusgatják is őket. Egyes amerikaiak, megint főleg Délen, a négerüldözés és a lincselés hagyományos hazájában, újra felidézték a fenyegető fekete veszedelmet. Ennek elhárítására alapította újjá — mint mondottam — William Simmons metodista (ez a legnépesebb protestáns felekezet) pap a hírhedt Ku Klux Klánt, 1915-ben, Atlantában. Ez a Simmons egyébként egyáltalán nem úgy festett, mint egy lelkész: hat láb magas, atléta termetű sportsman volt, elég megnyerő külsejű, sima szájú, jó beszédű, sőt szívesen és bőségesen papoló ember, akinek egy negyedórás szónoklat meg sem kottyant. Ö is tetszetős jelszavakkal kezdte műveletét: a családi tűzhely szentségéről szavalt, fennen hirdette az özvegyek és árvák oltalmazását, no meg a fehér faj felsőbbrendűségét.

Míg Délen természetesen a K. K. K. fő fegyvere a négerellenesség s fő tevékenysége a négerüldözés volt, Északon, ahol a feketék nem voltak olyan sokan, másrészt (s persze részben éppen ezért) nem volt olyan heves a fajüldözés, a titkos társaságnak más módszerekhez kellett folyamodnia.

Itt főleg — a régi yankee protestáns hagyományokhoz híven — a katolikusellenességet lovagolta meg. Ezt azonban csakhamar háttérbe szorította a szocialista-, illetve kommunistaellenesség.

Elsősorban negatív jellegű mozgalom volt. Nem azt hangoztatta, mit kíván, hanem főleg azt, hogy mit nem.

Az első világháború után meglehetősen nehezen indult el a K. K. K. csuklyás szekere: Simmons, mint igazi metodista hitű pap, a metafizikai rejtelmekben, a lélek sötét örvényeiben vájkált, s nem bizonyult elsőrangú szervezőnek és agitátornak. 1920-ban azonban a titkos társaság vezetősége jelentős új erőkkel gyarapodott: belépett Edward Young Clarke és Elizabeth Tyler. Mindkettő értette a módját, hogyan töltse fel a kasszát. Igénybe vették az amerikai reklám széles skáláját, kihasználtak minden hirdetési és hírverési lehetőséget — s ez az USA-ban bizony roppant nagy. Clarke ötlete nyomán Washingtonban 20 000 lovas Klansman rendezett felvonulást teljes díszben. Clarke szervező és toborzó ügynökei jól működtek: ezrével léptek be az új tagok. Annál is inkább, mert — businessről lévén szó — a verbuválok minden tíz dollár tagdíj után részesedést zsebeltek be. A jutalék másik része Clarke meg Tyler zsebébe került, úgyhogy a helyi K. K. K. ,.barlangnak” (így nevezik a Ku Klux Klán alapszervezeteit) nem sok maradt. A legügyesebb toborzó ügynökök évente több tízezer dollárt kerestek. Az eredmény az lett, hogy míg Simmons idején csupán 5—6000 volt a Klansmanek száma, hála Clarke-nak meg Tylernek, a húszas években ez a szám már egymillió fölé ugrott, ami nagyon jelentős, ha a társaság által kimutatott 6 milliós tagság nem is felelt meg a valóságnak. Ám nem csupán a tagdíjak hizlalták a közös kasszát és a vezetők egyéni zsebét: a szemfüles K. K. K. korifeusok remek ötletekkel szedték ki a dollárokat a hiszékeny honpolgárok bukszájából. Így például felettébb jó üzletnek bizonyult a helyi „barlangok” alapítását engedélyező pátensek kiadása, s még jobbnak a palástok és csuklyák gyártása és eladása. Georgia államban egy Gate City Manufacturing C° nevű vállalatot alapítottak; ez a gyár 2 dollárért készítette az egyenruhákat. Ezt azután a társaság hat és félért adta el a tagoknak, ami lehetővé tette, hogy Simmonsnak, a „Láthatatlan Birodalom” (így nevezték konspiratíve az egész K. K. K. társaságot) Birodalmi Varázslójának császári palotát vegyenek Atlantában 250 000 dollárért.

A betűrím hatalma

A második, azaz Simmons-féle „Láthatatlan Birodalom” szerkezeti felépítése teljesen központosított volt. Noha a társaság hevesen ostorozta volt a pápisták centralizált szervezetét, no meg a pápa csalhatatlanságát, s később még bőszebben, még ádázabban támadta a kommunistákat — mondom, maga a K. K. K. teljesen a központi vezetésre és a legfőbb vezetőre alapozta működését. Az alapszabályok szerint „a rend (a Klansmanek lovagoknak — knight — mondották magukat, és társaságukat következésképp „lovagrendnek” nevezték) legfőbb hatalmassága a Birodalmi Varázsló, akinek hatalma meg nem osztható”, ö nevezi ki, vagy bocsátja el a többi tisztségviselőt. A K. K. K. szervezete teljesen tekintélyelvi, sőt mondhatnám, katonai. (Simmons talán emlékezett rá, hogy ezredesként harcolt a spanyol-amerikai háborúban...)

A „Láthatatlan Birodalom” felölelte az egész Egyesült Államokat. A birodalmat „Királyságokra” osztották fel, ezek többé-kevésbé megfeléltek az egyes amerikai államoknak. A birodalmat kormányzó Varázslónak közvetlenül a Nagy Küklopszok (a görög mondavilág félelmetes, egyszemű óriásai) voltak alárendelve. A „Királyságok” élén pedig a Nagy Sárkányok, továbbá a Hidrák (ez is egy sárkányfaj zat) álltak.

A Királyságokat klantonókra. osztották, ami nyilván a canton (járás, körzet) szó sárkányosított változata. S ezzel megint nyakig vagyunk a kázásban, abban az alliterációs hóbortban, amelyet a Ku Klux Klán tudatosan vagy ösztönösen oly következetesen fogott vészes és viharos vitorlájába.

Megvallom, itt egy kissé zavarban vagyok, én ugyanis kedvelem a betűrímet, gyakorta élek is vele írásaimban. Szeretem ezt a roppant ősi rímfajtát, amely minden nép közmondásaiban tovább él („vak vezet világtalant”), s amelyhez oly szívesen fordult Tóth Árpád („S billeg sok bóbitás banka kevélyen”) vagy Babits Mihály, akinek Karinthy szerint, „nyersei nyőleg a Nyugatban nyelentek meg”... A Klansmanek alliterációkedvelése azonban az ősi rím- és ritmusösztönöket aljas cél érdekében használja fel. A betűrím is olyan, mint a gép vagy a fegyver: lehet igaz, de sajnos lehet hamis ügy érdekében is használni.

Visszatérve a „Láthatatlan Birodalom” hierarchiájához: a klantonokat klavernékre (barlangok) osztották. A Nagy Küklopsz (megjegyzem, ez is alliterál), alá egy tanács van rendelve, melyben a Klaliff (alelnök), a Klokard (lektor), a Kludd (alamizsnás vagyis tábori pap), a Kligrapp (titkár), a Klabel (pénztáros) meg egy csomó Kiadd, Klarogo, Klexter és Klokann foglal helyet. A tagokat Klavalierknak vagy Knightóknák, tehát „lovagoknak” nevezik. Ekkora K-infláció!

A törvényhozó hatalmat a Birodalomban a Klonvokation gyakorolja, mely nyilván a convention szóból keletkezett. A legfőbb igazságügyi (ha egyáltalán szó lehet igazságról, ezeknél a sárkányfiaknál...) hatalmat pedig egy Kloneilium nevű tanács tartja a kézben. Végül ismét egy K: a Ku Klux Klán lapját Kouriernak hívták. Bizonyára szerepelt még e szertelen szervezet életében sok más K is, de ezekről nem szól a Krónika...

Új középkor

Csuklya, lepel, égő kereszt, fáklya, álarc, kísértet — e társaság tevékenysége csakugyan a legsötétebb középkori módszerekre emlékeztet, persze nem csupán a külsőségekben, hanem főleg véres, megtorló és kegyetlen, kínzó módszereiben is. Ahogyan szaporodtak a tagok, úgy nőtt a titkos társaság becsvágya. Egyre gyakrabban lépte túl kezdeti antikatolikus, illetve négerellenes működésének határait, s beleszólt az egész amerikai politikai és társadalmi életbe. Támadta a Népszövetséget, porondra lépett a választási hadjáratban. A Birodalmi Varázsló és a Nagy Sárkányok nem elégedtek meg az írásbeli vagy a szóbeli propagandával: úgy kezelték a Klansmaneket, mint a gyerekeket: a kezükbe nyomtak egy cédulát, rá volt írva, kire kell szavazniuk. Nem egy választókerületben be is futott a Ku Klux Klán jelöltje. A híres prosperity éveiben, vagyis az 1922-ben megindult általános gazdasági felvirágzás idején, amikor a trösztök, kartellek és monopóliumok profitja soha el nem ért szintre emelkedett, és a gyárosok, nagyvállalkozók és börzések jövedelme példátlanul megnőtt, a K. K. K. is prosperált. Ezzel párhuzamosan fellendült a munkásmozgalom is.

Még 1919-ben megalakult, a Szocialista Párt balszárnyából kiválva, a kommunista párt. A háború után sok nagy sztrájk zajlott le. Különösen a bányászatban és a közlekedésben voltak hevesek és tartósak, de — főleg a munkásosztály, illetve a szakszervezetek megosztottsága, valamint egyes szakszervezeti vezetők romlottsága, gengszterbarátsága miatt —, kudarccal végződtek, ami a munkásmozgalom fellendülése után újabb hullámvölgyhöz vezetett. A dolgozók ellen indított különféle hadjáratokban, különösen a kommunistaellenes akciókban a Ku Klux Klán járt az élen.

1929-ben, a Wall Street „fekete péntekje” után Amerikára zúdult történelmének, sőt a világtörténelemnek legnagyobb gazdasági válsága, mely azután végigviharzott az egész világon. Az ipari termelés majdnem a felére zuhant, s rohamosan nőtt a munkanélküliek serege (1933 márciusában elérte a 17 milliót!). De 1929 nemcsak a roppant megrendüléssel járó gazdasági válság éve volt, hanem az elnökválasztásé is. Mikor a katolikus Al Smith bejelentette jelöltségét, a Ku Klux Klán, amelynek fennállása során körülbelül ekkor volt a legtöbb tagja és a legnagyobb befolyása, teljes erejével ellenfelét, Herbert Clark Hoovert támogatta, aki mint a republikánusok egyik vezére, már régóta kiszolgálta a nagytőke érdekeit, s aki vadul szovjetellenes volt, annál is inkább, mert 1917-ben elvesztette Oroszországban befektetett tőkéit. Buzgón szította a szovjetellenes intervenciót, és részt vett a Magyar Tanácsköztársaság ellen szervezett gazdasági zárlat megteremtésében is. 1921től 1928-ig kereskedelemügyi miniszterként működött, s mindenben a nagybankokat, nagykereskedőket és nagybirtokosokat támogatta. A választási harc idején a Birodalmi Varázsló áttette főhadiszállását a déli Atlantából Washingtonba. Hoo-vert megválasztották az Egyesült Államok elnökének, amelyben nem kis része volt a K. K. K.-nak. A titkos társaság diadalt ült: azt állította, hogy megmentette Amerikát a pápistáktól vagyis a Vatikán híveitől, akikkel, mint láttuk, elég zavaros okoskodás folytán egy kalap alá vette a szabadkőműveseket, a liberálisokat, a radikálisokat, sőt a szocialistákat és kommunistákat is.

Fogorvosból varázsló

Az 1929-es választásokon azonban már nem az 1915-ös felépítésű és szellemű, kissé még pórias és vidékies Ku Klux Klán vett részt, hanem az 1923-as palotaforradalomból született városi és „nagyipari” K. K. K. Az alapító Simmons lelkészt megbuktatták.

Egy éjszaka, melyet atlantai kastélyában töltött, hajnali három óra tájt két Nagy Sárkány, nevezetesen Ste-phenson és Savage, felzavarta varázsálmából: — ön túlságosan sokat dolgozik, s ön is elismerte, hogy jobb lenne, ha feladatainak egy részét más vezetőkre ruházná. Szerintünk helyes lenne, ha a Birodalmi Varázsló tisztségét a most tartandó kongresszuson Evans Nagy Küklopsznak adná át...

— Még nem döntöttem — dadogta szemét dörzsölve a Varázsló. — Majd megfontolom... de... ellenben, azt akarom mondani, hogy... volna nekem egy másik elgondolásom... illetve jelöltem ... például Grady...

Savage komor ábrázatot öltött, illatosán parázsló havannáját áttolta szája bal szegletéből a jobb sarokba: — Figyelmeztetjük, hogy egyes személyek olyan felszólalásra készülnek a kongresszuson, amely rútul bemocskolja az ön tisztes hírnevét. De mi ezt nem engedjük, mi ezeket a személyeket megöletjük. Ebből természetesen botrány lesz. S ezt a skandalumot, amely rossz fényben tüntetné fel társaságunkat, de persze önt is, csak úgy kerülhetjük el, ha Evans foglalja el az ön helyét.

— Rendben — adta be a derekát a volt metodista pap —, nem bánom, legyen Evans a Birodalmi Varázsló.

Azért ne féltsük Simmonst: jogait, kiváltságait és méltóságait (a K. K. K. vezetőinek több címe is volt egyszerre, Simmonsnak is három főrangja volt) potom 300 000 dollárért adta el, közben Georgia állam Legfelső Bíróságánál pert indított a győztes frakció ellen, s e pereskedés rengeteg sikkasztásról, vesztegetésről rántotta le a leplet.

Hiram (!) Wesley Evans eredetileg fogorvos veit, most azonban roppant jó szervezőnek, sőt kitűnő komédiásnak és leleményes rendezőnek bizonyult. Megrendezte a Nagy Éjszakákat, amelyeken százával avatták fel az új „lovagokat”. Ezek a big nightok egyszerre emlékeztettek a boszorkányszombatra, az orgiára és a szabadkőművesek vagy más hasonló titkos szervezetek felavatási szertartásainak rejtelmes, jelképes és a naiv lelkeket lenyűgöző ígéretes szertartásaira.

Az éjszakai ceremóniák rendszerint valamilyen emelkedésen, halmon, dombon vagy hegyen zajlottak le, melynek csúcsára oltárt állítottak, s az amerikai lobogót, a bibliát, meg egy tőrt tettek rá. Az oltár mögött éjfélkor meggyújtották a hatalmas fakerésztet. Lángoló karjai mérföldeken át ijesztően integettek. Az oltárt meg a keresztet körülállták a fáklyás, palástba burkolózó, csuklyás lovagok. A csuklyán csupán két

piros szegélyű nyílás volt: a két szemnek. A felavatás után következett a parádé. Az újdonsült tagok, illetve „lovagok” serege bevonult egy közeli városba, melynek lakói hol örültek a varázslatos látványnak, hol rettegtek a Klansmanek várható túlkapásaitól. A bevonulás általában dermedt csendben történt, néha azonban lovasbandérium zenélt a menet előtt. A magas rangú „lovagok” színes ruháikban gépkocsin vonultak.

Mellettük zászlótartók haladtak, de nem lobogót, hanem világító keresztet vittek. Aztán jöttek az egyszerű, hosszú palástos tagok, akiknek csak cipőjük volt olyan, mint az átlagamerikaiaké. Evans jó lélekismerő volt, és úgy vélte, a csendes, rendes bevonulás, akármilyen színpompás is vagy akármilyen sejtelmes is, nem elég. Hogy a város lakói kellőképp az emlékezetükbe véssék a „lovagok” bevonulását, ahhoz kellett valami „extra” is. Mondjuk egy takaros kis incidens. S ha ez vérontáshoz vezet — annál jobb. Íme egy példa: Amikor a pennsylvaniai Carnegie városkában — amelynek lakói részben katolikusok, részben protestánsok voltak — a K. K. K. bejelentette, hogy parádés felvonulást kíván tartani, a polgármester, incidensektől félve, betiltotta. Mivel azonban a Ku Klux Klán hírneve és presztízse forgott kockán, Evans nem tágított: 10 000 Klansman gyűlt egybe a környező dombokon, s a menet megindult a város felé vezető úton. Carnegie kapuinál torlaszok emelkedtek. A „lovagok” egy csapásra letarolták a barikádokat, és bevonultak. A lakosság az utcákon várta őket. Egyesek téglát, utcakövet hajigáltak a csuklyásokra. Kitört a verekedés. Eldördült egy puska. Egy fiatal Klansman, név szerint Thomas Abbott holtan rogyott össze. Evans sietve elhagyta a várost.

Sok más amerikai városban folyt le többé-kevésbé hasonló parádé vagy bevonulás. Evansék persze dúsan learatták a kiontott vérből származó dicsőséget, s az egész propagandamasina megindult, hogy fennen hirdesse a „lovagok” hősiességét, no meg az „aljas csőcselék” elvetemültségét...

Kátrány és toll

Persze az volt a kivétel, amikor az áldozat a titkos társaság tagjai közül került ki. Éppen az ellenkező történt gyakrabban. Ha valaki nem tetszett a K. K. K.-nak, s nem néger volt, nem a lincselés bevált módszerét alkalmazták; ellene, egy levélkét küldtek neki: „Ön nem kívánatos elem városunkban. Takarodjék!” Ha az illető nem engedett a felhívásnak, következett az első megtorló művelet, a klasszikus amerikai szabadalom szerint való tarring and fathering, vagyis a „bekátrányozás és betollazás” — ez a látványos és a nézőket kacagtató, de az áldozatnak éppenséggel nem kellemes szertartás, amelynek során a kiszemelt áldozatot előbb bekátrányozták, aztán meghempergették tollban.

Hangsúlyozom, ez csak az első repressziós művelet volt, és ha a kipécézett ellenfél továbbra is ellenállt, követte a többi, ami persze már nem volt ilyen mulattató. A Ku Klux Klán a további megtorlások során különféle kínzásokhoz folyamodott: piros bélyeget sütött az áldozat bőrére, levágta egyes testrészeit, esetleg végül felakasztotta. Ha egész családról volt szó, az álarcos „lovagok” éjnek idején a famíliára gyújtották a házat, úgyhogy a lakók sokszor bennégtek. A húszas évek lapjaiban ezerszámra találhatók a hírek, amelyek ilyen esetekről számolnak be. Íme egy beszédes adat: arról az államról szól, amely mostanában is annyit hallatott magáról, mint a durvaság és az öldöklés hazájáról: 1922-ben Texasban több mint 500 ilyen merénylet vagy kegyetlenkedés játszódott le. 1923-ban Texas északi szomszédja, Oklahoma területén a Ku Klux Klán 2300 büntetőexpedíciót vezetett!

Persze a józan és tisztességes amerikaiak lázadoztak, és ha merték, kifejezést adtak felháborodásuknak. De nem sokan merték, s nem gyakran. A hatóságok vagy a titkos társaság tagjaival rokonszenveztek, vagy szintén meg voltak félemlítve, vagy szinte áthághatatlan akadályokba ütköztek, például abba, hogy a szemtanúk mindent letagadtak, alig mertek megszólalni, mert féltek, hogy ők is a meglincseltek sorsára jutnak. Az ritka volt, ami az északi Indiana államban történt, ahol egy lányt gyilkoltak meg, és ahol a rendőrség letartóztatta az imént említett Ste-phensont. A volt Birodalmi Varázsló éjszakai látogatója, Evans szálláscsináló ja nem bizonyult igazi „lovagnak”.

Köpött! Őt ugyan nem kínozták meg, mégis bevallotta a nyomozóknak, kik voltak a cinkosai.

A szövetségi kormány egymásután adta ki az újabb és újabb, de általában többé-kevésbé hatástalan rendelkezéseket a Ku Klux Klán vészes tevékenysége ellen. Az egyik bili megtiltotta az álarcviselést... (Fegyvert persze szabad volt és ma is szabad viselni...) Érdemes talán megemlíteni, hogy ennek a harcias, sőt fékeveszetten kegyetlen társaságnak női szekciója is volt.

A „női szakaszt” Women of the Ku Klux Klan-nak hívták. Ezt is ugyanazok a célok vezették, de persze volt némi különbség is. Az egyik például az, hogy míg a „lovagok” 10, a „lovagnők” csak 5 dollár tagdíjat fizettek. Az egyik első vezetőnő Miss Macwell volt, ő azonban tetőtől talpig amazonnak bizonyult, kinyílt a csípája, nem hagyta, hogy a „lovagok” parancsoljanak neki, mire a Klansmanek lefokozták, és egy bizonyos Miss Gillt neveztek ki helyette. Napirenden voltak a gáláns kalandok és botrányok is. Így például egyszer egy Klansman, név szerint Charles Lawrence, elcsábított két „lovagnőt”. Amikor bepanaszolták az esetet a női tagozatnak, ez felfüggesztette a ledér hölgyeket. Csak egyikük vallotta be a bűnös viszonyt. Aztán, mikor a női tagozat kérte a férfiszekciót: járjon el Lawrence ellen, ez azzal büntette a csábítót, hogy... kinevezte Birodalmi Kincstartónak! A hölgyek felháborodtak, mert úgy gondolták, hogy a női szívek gyűjtése nem bizonyítja, hogy valaki egyúttal tehetséges pénztáros is.

Nehogy azt higgye valaki, hogy amiért a társaság eredetileg az amerikai protestáns hagyományokra támaszkodott, a baptisták, presbiteriánusok, luteránusok, kongrega-cionalisták,

metodisták és a több tucat egyéb protestáns hitfelekezet, illetve szekta mind támogatta. Erről szó sincs, hiszen a protestáns tábor kebelében sok helyen nagyon is élnek a régi liberális, sőt radikális haladó tradíciók.

A „lovagok” gyakorlata az volt, hogy hirtelen megjelentek a vasárnapi istentiszteleten.

Berontottak a templomba csuhástul, csuklyástul, és félbeszakították a szertartást, majd felolvastak holmi nyilatkozatot. Aztán — hogy kiengeszteljék a lelkészt, illetve nyáját — átnyújtották obulusukat a papnak: 10, usque 20 dollárt.

De hogy a protestánsok sem mindig adták be a derekukat, íme egy példa: Mc Divitt tiszteletes úr, egy South Hills-i templom papja (Pittsburg mellett), egyszer hallja, hogy cseng a telefonja: — Felkérjük — mondja a drót másik végén egy ismeretlen hang —, hogy vegyen részt a Ku Klux Klán legközelebbi gyűlésén.

— Ki beszél?

— A Ku Klux Klán egyik Nagy Sárkánya.

— Sajnálom — feleli a lelkész —, nem mehetek el, más elfoglaltságom van.

— Lenne szíves az istentiszteleten felhívni a hívők figyelmét gyűlésünkre?

— Sajnálom, de nem áll módomban.

— Tudja, kivel beszél?

— Nem, és úgy vélem, udvariatlanság, hogy nem mondja meg.

— Én is az ön gyülekezetébe tartozom. A Ku Klux Klán testületileg meg fog jelenni az Ön egyik legközelebbi istentiszteletén.

— Szívesen fogadjuk, ha jelvények nélkül jön.

— Jelentős adományt fogunk átnyújtani.

— Örömmel fogadjuk, de nem egyezhetem bele, hogy jelvényeikkel jöjjenek.

— Akkor beleegyezése nélkül fogjuk megtenni — szól a hang, most már fenyegetően.

— Nem félek. S mivel nem folytathatom a beszélgetést valakivel, aki nem árulja el a nevét, be is fejezem.

Ezzel Mc Divitt lelkész letette a kagylót.

Sajnos Emerson Humberger Loucks, az 1936-ban New Yorkban megjelent, The Ku Klux Klán in Pennsylvania című könyvében, amelyben ezt a telefonbeszélgetést elmeséli, nem közli, mi lett a derék pappal: slkalmazták-e vele szemben a hagyományos kátrány- és tollkezelést, vagy — ami valószínűbb — tartózkodtak tőle, mert nem akartak ujjat húzni egy befolyásos protestáns gyülekezettel.

Csábítás a vonaton

Különben Me Divitt eljárása nem volt kivételes. Ahogyan telt az idő, s ahogyan szaporodtak a K. K. K. rémtettei, úgy nőtt az amerikai nép körében a felháborodás, a bátrabbak részéről pedig az ellenállás. A társaság hanyatlása a húszas évek vége felé kezdődött. Egyik oka az volt, hogy az 1925ös bevándorlási törvény nagymértékben megnehezítette az európaiak letelepedését. Közben jelentős mértékben enyhült a protestánsok és katolikusok évszázados vetélkedése. A tagtoborzás megrekedt, sőt a régi „lovagok” egy része is otthagyta a társaságot. Voltak azonban a hanyatlásnak belső okai is, mégpedig a torzsalkodás a vezetők között, a bősz küzdelem a jó állásokért. Erről lassacskán tudomást szereztek az egyszerű tagok is, és kezdtek kiábrándulni a Sárkányokból. A becsületesebb vagy naivabb elemek igyekeztek belülről megreformálni a titkos társaságot, megfenyegették a Küklopszokat, Hidrákat és egyéb fejeseket, hogy nyilvánosságra hozzák korrupt magatartásukat, zsaroló módszereiket és elvetemült gaztetteiket. A legfelsőbb vezetés persze igyekezett ezt a belső forrongást lecsillapítani, leszerelni a reklamálókat, kérvényezőket és megerősíteni a fegyelmet.

Ekkor robbant ki a Rich-botrány. Ez a vezető az egyik „Királyság” feje volt, s inkorrekt eljárásával, az alapszabályok lábbal tiprásával kihívta maga ellen a becsületesebb vagy féltékeny tagok haragját. Rich sikkasztott, szabálytalanul nevezte ki vagy bocsátotta el a tisztségviselőket, egy gyereket elraboltatott az édesanyjától a gengszterek kidnapping módszereit utánozva, egy fehér bőrű ringyó feljelentése alapján durván bántalmazott egy négert és így tovább. Végül is a „lovagok” egy csoportja, élve az alapszabályokban leszögezett jogával, magához a Birodalmi „Varázslóhoz fordult, hogy a megfelelő rendszabályokat foganatosítva vessen véget Rich gazságainak. Delegátust küldtek Evanshez.

A Birodalmi Varázsló azonban megkísérelte, hogy kitérjen a küldött fogadása elől. Végül azonban mégis kénytelen volt megjelölni a napot, amikor hajlandó tárgyalni vele. Amikor a delegátus vonatra ült, egy roppant csinos és csábos leányzóval találta magát szemben, aki rögvest megpróbálta elcsavarni a fejét. Az illető azonban sejtette, hogy provokációról van szó, s hogy le akarják fényképezni, miközben a ledér nőszeméllyel enyeleg. Éppen ezért nem engedett a csábításnak.

Amikor megérkezett, több jól megtermett pribék közre fogta, elállta az útját, s minden áron bele akart kötni. Mégis sikerült elkerülnie az incidenst. Evans fényűzőén berendezett lakosztályában a Birodalmi Varázsló két munkatársa meg egy bérgyilkos várta. Azonnal rázárták az ajtót.

— Tudja-e valaki, hogy ön itt tartózkodik? — kérdezte Evans egyik embere.

— Igen: a feleségem és egy Klansman.

Jól tudta, hogy különben azonnal eltették volna láb alól.

Végül is Evansnek el kellett távolítania Rich-et. Igaz: ugyanakkor lefokozta a Rich ellen ágáló frakció két vezetőjét is.

Különben, amikor a társaság hajója süllyedni kezdett, Ciarke, aki pedig a K. K. K. legjobb propagandistája, vagy jobban mondva reklámfőnöke volt, szintén el akarta hagyni. El is hagyta, méghozzá a legbotrányosabban: becsapta maga után az ajtót, s ezt a „csapást” a Ku Klux Klán elég nehezen viselte el. Clarke rengeteg mindént tudott, birtokában volt a legfélelmetesebb titkoknak, arról nem is beszélve, hogy nemcsak lemondott, hanem rögtön konkurrenciát teremtve a K. K. K.-nak, új titkos társaságot -alapított, amelyet „Láthatatlan Birodalom” helyett immár „Legfelsőbb Birodalomnak” keresztelt el. Clarke „szalonképes” társaságot kívánt létrehozni: nem kell a kátrány, a toll, a tőr, nem Lynch bíró kell, hanem szív, jóság, nagylelkűség, odaadás, ésatöbbi. Mindenki beléphet, legyen katolikus, sőt urambocsá' akár még zsidó is! Sőt, Clarke, nyilván a bosszútól vezettetve, odáig ragadtatta magát, hogy elvben még a jobb családból való, „rendes” feketéket is felvette!!! De mivel a vasút drága... akarom mondani, de mivel a „Legfelsőbb Birodalom” jobb, mint

a „Láthatatlan”, Clarke kissé megemelte a tagsági tarifát, az ő új, konkurrens társaságában nem 10 dollár lett a tagsági díj, hanem... 12 és fél.

Házalás gyilkossággal és halállal

Ez a belső torzsalkodás, no meg a vad vetélkedés a jól jövedelmező sárkányságokért, meggyengítette a társaságot. A húszas évek fellendülését lassú megtorpanás, majd hanyatlás követte. Ám a Ku Klux Klán ma is létezik, és ma is folytatja gyalázatos tevékenységét. A sajtóügynökségek időnként beszámolnak az incidensekről, gyújtogatá-sokról, lincselésekről, valamint az ezeket követő felháborodásról, s persze az immár hagyományosan az igazság nem szolgáltatás ingoványába süllyedő rendőri vagy bírósági eljárásról is. S aztán ismét felröppen egy-egy hír a távgépírókon, a rádióban vagy a képernyőn: Floridában felgyújtottak egy zsinagógát, Okla-homában meglincseltek egy négert, Georgiában bombát dobtak egy fekete család házára; Texasban megverték a polgári jogokért küzdő lelkészt, Tennessee-ben halálosan megfenyegettek egy kommunistabarát tanárt stb.

Annak ellenére, hogy 1944-ben másodszor is betiltották (fél milliós adótartozás miatt!!!), ma is működik, mert 1949-ben újjáalakult. Különben, hogy a „nemzet szégyene” ma is megvan, azt szemléletesen bizonyítja Hans Habé, a kitűnő magyar származású író Halál Texasban című, nálunk is megjelent remek riportkönyvében. (Az író lányát nemrég Hollywoodban titokzatos körülmények közt meggyilkolták.)

Amikor Délen járt, nem akarta elhinni, hogy még mindig működik „a gyilkosok és gyújtogatók e titkos szövetsége”, ez a „szörnyű társaság”, amely „az atomkorszakban félelemben tarthatja az ország sok vidékét, mintha még ma is lenne inkvizíció, kínpad, Féme-törvény, rabszolgapiac”.

Habé, mint szemfüles riporter, sok nehézséget legyőzve felderítette, hogy 1963-ban hol volt a Ku Klux Klan főhadiszállása, „örült európainak” nézték, amiért kutatni merészelt a Birodalmi Varázsló székhelye és személye után. Alabama államban, amelynek lakossága 40%-ban fekete, van egy Tuscaloosa nevű, hatvanezer lakosú város. Itt pillantotta meg a sok útjelző tábla közt azt a meglepőt, amelyre ez volt írva: WELCOME TO TUSCALOOSA, HOME OF THE KU KLUX KLAN Ez abba a körbe volt írva, melyet egy fehér csuklyás, álarcos lovast ábrázoló figura fölé akasztottak. Így tehát a kis Tuscaloosa a Ku Klux Klan „otthona”, nem messze a Mexikói-öböltől, a kohók kéményeitől örökké füstös alabamai Birmingham közelében. Ebben a forró éghajlatú, egy- és kétemeletes házaival jellegzetesen vidéki városkában székel a Birodalmi Varázsló, Mr. Shelton, akit Habénak sikerült — nem csekély nehézség árán — felkutatnia. Egy háromemeletes buildingben talált rá, s egy néger (!) liftboy vitte fel a Ku Klux Klan főnökéhez a legfelső emeletre, ahol tehéntrágya- és sokszorosító-festékanyag szag terjengett. A 401-es iroda tejüveg ajtaján négy K ékeskedett (Knights of the Ku Klux Klan). Bent hangrögzítőket, írógépeket, propagandaanyagot tároltak. A falon a képek négereket ábrázoltak, persze nem valami hízelgő pózban: az egyik például tökrészegen ringatózott

egy hintaszéken, kezében whiskys pohárral, amit a propagandafelirat így magyarázott: „így képzeljük az egyenjogúsítást”. A brosúrák címei: „Az ENSZ — kommunista titkos társaság”; ,,A washingtoni kommunista uralom”; „A szennyes igazság Martin Luther Ringről” (akkor még élt...); „A katolikus maffia hazaárulása” stb.

A Birodalmi Varázsló leeresztett zsaluk mögött fogadta kíváncsi vendégét. Az íróasztal mellé két nagy amerikai zászló volt állítva, s még a bútorok egy részét is csillagos lobogó borította. Egy másik, kisebb asztalon megint zászló, no meg egy biblia, benne rozsdás tőr. Mögötte a falat a Ku Klux Klán gyűléseiről készült fényképek díszítették, fehér palástos, csuklyás alakokkal. Habét a legjobban a Birodalmi Varázsló egyenruhája lepte meg: lila selyem, arany, vörös, fekete és fehér szalagokkal, vagyis rangja jelvényeivel. Az ékes, díszes, tarka uniformis a fogason lógott, méghozzá celofán zacskóban: a középkor — modern csomagolásban. Magát a varázslót így írja le: „kis, nyeszlett ember, mélyen ülő szemével, beesett arcával az erős pofacsontok alatt, akin nem tűnt fel semmi más, csak malomlapát nagyságú füle és óriási, aránytalan mészáros keze...” Mr. Shelton valaha vigéc volt, légkondicionáló készüléket árult. Harmincnégy éves korában lett belőle K. K. K.-fejes. „Most inkább gyilkossággal és halállal házal” — jegyzi meg szellemesen H. Habé, kinek Shelton a titkos társaság elkoptatott frázisait ismételte a katolikusok meg a kommunisták összeesküvéséről a protestáns USA ellen, miközben egy rozsdás tőrrel hadonászott a riporter orra előtt.

— Oda kell ütnünk, ahol a niggerek a legszemteleneb-bek! — mondotta, s hozzátette, hogy másnap Északra utazik, s negyven új „barlangot” szentel fel, ez ugyan sok pénzbe kerül, de „a Ku Klux Klánnak annyi a pénze, mint a szemét”...* Mondókája végén a volt vigéc kijött a béketűrésből. Elvörösödött a képe, felugrott, vadul hadonászott és felkiáltott: — A Kennedyeknek el kell tűnniük!

Végül búcsút vett látogatójától, miután ellátta propagandaanyaggal. Az ifjú titkárnő egy keresztégetési meghívót is átnyújtott neki, sőt még egy belépési nyilatkozatot is, amely szerint mindenki felvételre jogosult, aki az USA-ban született, törvénytartó állampolgár, legalább tizenöt éves, fehér, keresztény személy, mértéktartó, protestáns hitű, s vallja az amerikanizmust és a fehérek előjogait.

Amikor H. Habé e látogatás után elbeszélgetett a tuscaloosai rendőrfőnökkel, ez kijelentette neki, hogy a Ku Klux Klán rendes inc. (az incorporated szó rövidítése), vagyis részvénytársaság, tehát engedélyezett, legális szervezet, és nem lehet semmit sem rábizonyítani...

Nem lehet? Valóban? Nevetnem kellene, ha nem ilyen tragikus társaságról volna szó...

Világháború lett belőle (A Fekete Kéz)

Cigány asszony és főherceg

— Egyszer egy nagy háború lesz fenséged miatt — mondta a tarka szoknyájú cigányasszony.

— Ha-ha-ha! — kacagott harsányan a bajuszos és daliás férfi, aki tábornoki egyenruhában állt, és úgy nyújtotta tenyerét az alázatosan görnyedő cigányasszonynak. Szeme kissé fátyolos, egyébként keménykötésű ember, válla férfias, feje kemény kőkockaként ül a nyakán. Acélszürke, kis pupilláj ú szeme olykor félelmetesen villan, bár az említett fátyol néha némi lágyságot kölcsönöz neki.

Nem csoda, ha kikacagta a cigányasszony jóslatát: Ferenc Ferdinánd főherceg, aki Rudolf tragikus halála, azaz 1889 óta az Osztrák—Magyar Monarchia trónörököse (akkor még csak húszéves volt) nem ringatta magát harci álmokban, s nem vágyott hadi babérokra. Inkább az volt a szíve óhaja, hogy a belülről egyre korhadtabb birodalmat holmi „korszerűbb” föderalizmussal ismét talpra állítsa. A magyaroktól el akarta venni Erdélyt, hogy ezzel megnyerje Románia barátságát; a csehek vágyát is teljesíteni óhajtotta, meg akarta koronáztatni magát Prágában is, csakúgy mint Budán. A dualizmust trializmussá kívánta átalakítani, szövetségi monarchiát szeretett volna csinálni a vén Habsburg-birodalomból. Ifjúságát megmérgezte a császári rokonok áskálódása és féltékenysége.

A főhercegek meg akartak szabadulni tőle, darabosnak, kellemetlennek találták, le akarták mondatni öröklési jogáról. Az ürügy az volt, hogy betegeskedik. Ottó főherceg lépett a helyére, de kicsapongó életmódja folytán ő is megbetegedett, és mivel Ferenc Ferdinánd közben felépült, a császári udvar nagy bosszúságára újra ő lett a trónörökös. 1900-ban nehéz harcot vívott az öreg Ferenc Józseffel: el akarta venni Zsófiát, a puha arcú, terebélyes keblű Chotek grófnőt. Az idős császár még nem felejtette el, hogy vérbeli fia, Rudolf is öngyilkos lett egy mesalliance miatt. Ferenc Ferdinándot, unokaöccsét különben sem szerette soha, s mikor előállt a tervvel, hogy nőül veszi a kis grófnőt, roppant dühbe

gurult.

Az öcskös azonban nem tágított. Terve végül is sikerült, feleségül vehette a cseh grófnőt, sőt elérte, hogy hercegnővé léptették elő, de Ferenc József mindig csak jöttment betolakodónak tekintette Zsófiát. Mereven és hajthatatlanul viselkedett vele szemben, és az udvari élet szertartásai során az újdonsült hercegnőt a legutolsó kis főhercegkisasszony mögé sorolta.

Talán ezek a családi viszályok, ez a megalázás is hozzájárult ahhoz, hogy a trónörökös némileg új utakat keresett, hogy kihúzza a Monarchiát a kátyúból. Szövetségi terveihez, „trialisztikus”

kísérleteihez azonban elsősorban az kellett, hogy ne csak a románok, a csehek, hanem a szerbek kegyeit is elnyerje. Naiv ábrándok voltak ezek, kivált a XX. század elején, hiszen mióta a berlini kongresszus határozata értelmében (1878) Boszniát és Hercegovinát a Monarchia csapatai megszállták, s főleg mióta 1908-ban egyszerűen a Monarchiához csatolták, a délszlávok — politikai különbség nélkül, tehát a jobboldali monarchistáktól egészen a szocialista és anarchista eszmékkel kacérkodó diákságig — feltétlenül gyűlölték a Habsburgokat, és minden úton-módon azon voltak, hogy visszaszerezzék a jogtalanul elrabolt tartományt, amely majdnem fele akkora, mint a mai Magyarország, s amelynek függetlenségét a bosnyák bánok csak ideig-óráig tudták biztosítani.

Hajdan Bizánc és Magyarország versengett az elmaradott, csupa szikla, vad bércpatak és rengeteg erdő borította tartomány birtoklásáért, de a bosnyák nép mindig harcolt a külső elnyomók ellen. A törökök a XV. században foglalták el, és évszázadokig megszállva tartották (227 török pasát szenvedett el Bosznia); az urak felvették a mohamedán vallást, hogy megtartsák rangjukat meg vagyonukat, a görögkeleti parasztságot tehát egyszerre gyötörte a nemzeti és vallási elnyomás. A XIX. században több felkelés tört ki (1833, 1853—58), az 1875—78-as zendülés pedig hozzájárult az orosz—török háború kitöréséhez. A berlini kongresszus ellen az egész lakosság tiltakozott, s egyes csoportok fegyveresen harcoltak a megszállók ellen ebben a gerillaháborúra termett országban. Az 1908-as bekebelezés már majdnem világháborút váltott ki.

Texas a Balkánon

A vegyes lakosság, a sokféle külső nyomás, a viharos történelmi múlt, a számos vallás, a bonyolult birtokviszonyok, a nagy nyomor, az éles osztályellentétek valóságos balkáni Texasszá változtatták Boszniát, sőt csaknem az egész Balkánt. A két hanyatló kolosszus, a török és az osztrák birodalom közé ékelt kis Szerbia fővárosában, Belgrádban, minden kávéház egy-egy politikai szekta, összeesküvő csoport székhelye lett, amelyek minden testvérüket egyesítem kívánták, és meg akarták teremteni a nagy délszláv államot. Belgrád kávéméréseiben és söntéseiben szerbek, horvátok, bosnyákok, macedónok konspiráltak. Jelszavakat, iratokat, röpcédulákat, hírlapokat adtak át egymásnak, s a propagandaanyaghoz nemsokára társult a kézigránát, a pisztoly meg a bomba is.

Az egyik főkolompos egy bizonyos Tankosic volt. Ennek a századosnak a vérében volt az összeesküvés, egész életét konspirációval töltötte. Ő vezette a cuprijai iskolát, amelyet az osztrák— magyar hatóságok „bandaiskolának” neveztek. Itt készítették elő a „bandatanfolyamon” a „bandaháborút” (ez a rosszalló kifejezés gróf Berchtold külügyminiszter 1914. július 24-én Bécsben kelt emlékiratában olvasható, melyet a berlini, római, párizsi, londoni, szentpétervári és konstantinápolyi cs. és kir. nagykövetekhez intézett). Tankosic a Narodna Odbrana (Népvédelem) nevű társaságnak volt az egyik vezetője. A Narodna Odbrana a szerb nacionalizmust szította, önkénteseket toborzott, előkészítette a fegyveres akciókat, felkelő csapatokat szervezett, átvette a komitácsik hagyományait, akik a XIX. sz. végén gerillaharcot folytattak a török, majd az osztrák— magyar uralom ellen.

A mondott Tankosic, amikor 1903-ban a nacionalisták meggyilkolták az osztrákbarát Sándor királyt és Drága királynőt, még csak hadnagy volt, de részt vett a megtorlásban, kivégeztette a királyné két fivérét, irányította a komitácsik működését. Tagja volt a Narodna Odbranának, de a heves vérű szerb katonatiszt nem volt megelégedve ezzel a „félhivatalos” társasággal: gyengének tartotta a belgrádi vezetőket, elégtelennek minősítette akcióit, s sokkal erélyesebb cselekedeteket sürgetett. A Narodna Odbrana túlságosan mérsékelt volt szerinte, nagyon is függött a belgrádi külügyminisztériumtól, s magatartására, politikájára rányomta bélyegét, hogy végeredményben jobbára a szerb nagypolgárság érdekeit képviselő radikális párt befolyása alatt állt, s egész működését Pasié külügyminiszter, a későbbi miniszterelnök taktikázó politikája szabta meg. Tankosic viszont véres merényletekről, ádáz gerillaharcokról álmodott.

Nem csoda hát, hogy nagyon megörült, mikor megismerkedett egy Radenkovic nevű konzullal, aki a német Tugendbundők, meg az olasz carbonarók nyomdokain járva, szertartásos titkos társaságról, rejtélyes rítusokról, felavatásokról, jelvényekről és jelképekről álmodozott. Ő meg Tankosic és öt más, többé-kevésbé nagyotmondó belgrádi háryjános alapította meg 1911-ben végül is a regényes titkos társaságot, amely előbb az Egység vagy Halál, később pedig a Fekete Kéz nevet vette föl.

Beszédes címer

A társaságot, amely a délszlávok egyesítését, mindenáron való egyesítését, az idegenek kiűzését, mindenáron való kiűzését tűzte ki célul, hat vezető irányította (3 katona és 3 polgári személy). A társaság háromtagú sejtekre épült, és a tagokat számokkal jelölték. Csak a Központi Bizottságnak volt meg a tagok névsora. A társaság pecsétjén ökölbe zárt fekete kéz zászlót tartott. A lobogó szövetén halálfej, keresztbetett lábszárcsont és egy bomba volt látható, mérget tartalmazó üvegcsét meg tőrt ábrázoló rajz kíséretében. Beszédes címer!

Tankosic és Radenkovic, az athéni diplomata gyorsan verbuválta a tagokat, közben pedig Bozo Jovanovic generális megszövegezte az alapszabályokat. Ez a tábornok adta ki egyébként a Piemont című irredenta lapot. Tankosic szilaj vérmérsékletű, erőszakos ember volt, aki a csetepatékat kedvelte, s élt-halt a verekedésekért, a rajtaütésekért. Radenkovic viszont inkább idealista, regényes hajlamú álmodozó volt. De egyikük sem rendelkezett az igazi vezető kvalitásaival, főleg ami az eszmei irányítást illeti. Tankosic még 1903-ból, a Sándor király meggyilkolását előkészítő összeesküvésből

ismerte Dragutin Dimitrievicet, akinek Apis volt az álneve.

Ez az Apis ezredes jelentős szerepet játszott a hadseregben, mint a felderítő szolgálat főnöke. Magas, széles vállú, hallgatag ember volt, felfelé kunkorodó bajusszal, kerek barna képpel, mély tüzű, fekete szemmel, amely néha gyilkosán villant. Az 1903-as királygyilkosság után Apis a belgrádi Kalaraz vendéglőben szőtte az újabb és újabb összeesküvések szálait. Idejártak a Fekete Kéz tagjai, bár hivatalos székhelyük a Piemont szerkesztősége volt. Ugyancsak sűrűn felkeresték a Moszkva szállót, meg a Zöld Koszorú vendéglőt. Apis nagyon jó szervezőnek bizonyult, és csakhamar több ezer ügynöke hálózta be az országot.

Boszniában a Fekete Kéz egyik fő szervezője Vladimir Gacinovic volt, aki — mint lausanne-i diák — Svájcban az orosz forradalmárokkal is összeköttetésbe lépett. A titkos társaságban többékevésbé a szabadkőművesek, illetve a carbonarók hagyományai szerint folyt le a felavatási szertartás.

A jelöltért felelős régi tag vezette be az újoncot. A helyiségben asztal állt, rajta fekete terítő. A jelölt a félhomályban megpillanthatott egy keresztet, egy tőrt meg egy pisztolyt is. A felavató ismertette az alapszabályokat, felhívta a jelölt figyelmét, milyen veszedelmekkel jár a tagság. „Ha a belgrádi

Központi Bizottság halálos ítéletet hoz — mondotta —, az egyetlen, ami számít, hogy végrehajtsák.

Az eszköz közömbös.” Aztán a jelölt esküt tett. Ez volt a döntő pillanat. Kinyílt egy ajtó, s megjelent egy fekete lepelbe burkolt figura, álarcosán, csuklyásan: ő volt a Központi Bizottság küldötte.

Szótlanul és mozdulatlanul állt. Előtte tette le a jelölt az esküt: — Én, aki mától kezdve tagja vagyok a Fekete Kéznek, Isten előtt esküszöm a napra, amely melegít, a földre, mely táplál, atyáim vérére, hogy e pillanattól kezdve egészen halálom percéig hűségesen betartom ennek a szervezetnek a szabályait, és késznek mutatkozom az áldozatokra, melyeket helyesnek ítél reám szabni. Esküszöm Isten előtt, becsületemre és életemre, hogy magammal viszem a sírba e szervezet titkait.

Végül az új tag meg az álarcos küldött megcsókolta egymást, majd emez továbbra is némán eltávozott.

Apis ezredes szerepe mind nagyobb lett, csak a Narodna Odbrana működése zavarta. Ennek élén Milán Pribicevic őrnagy állt, aki korábban az osztrák hadseregben szolgált, s aki a szerb területen 200 alapszervet állított fel. De a Narodna Odbrana már nem volt igazi terrorista alakulat, s az olyan heves természetű, izgága tisztek, mint például Tankosic, éppen ezért hagyták ott. Apis azonban éppen az ellenkező taktikát tervezte: be akart épülni a régi, nagy tekintélyű nacionalista társulatba, annál is inkább, mert elvben a Narodna Odbranának ugyanaz volt a politikai célkitűzése, ha később le is mondott a terrorista akciókról. Apis behozta magával Milán Vasicot is, aki barátja és korábban a komitácsik egyik vezetője volt. Ekkor kitört a balkáni háború, s Vasié elesett a fronton. Apis egyik legjobb munkatársát vesztette el. A két balkáni háború 1912-ben, illetve 1913-ban kedvezően végződött Pasié számára (a szerbek és szövetségeseik diadalt arattak a törökön, illetve a bolgárokon), de az öreg és tapasztalt radikális róka csínján bánt a sikerrel. A hosszú, Tolsztoj-szakállas politikus tudta, hogy lehetséges a háború a Monarchiával, de ezt már nem nyerheti meg Szerbia — legalábbis egyedül nem. A hadsereg óvatos vezetői támogatták. De nagyon sok tiszt, főleg a fiatalok, akiket megrészegített a két győztes háború, elégedetlenkedett, s ellenzéki magatartást tanúsított. Apis Pasié királyi kormányát éppúgy ellenfélnek tekintette, mint Ausztriát. Szerbiában a Fekete Kéz nehezen tudott tevékenykedni, mert a kormány letörte.

Nem így a megszállt tartományokban! Szarajevóban, Zágrábban, Splitben csak úgy nyüzsögtek a Fekete Kéz ügynökei. A legelszántabbak a diákok voltak. Nemcsak az egyetemisták, hanem a középiskolások is. A kávéházakban tanyáztak, sűrűn iszogatták a ráki nevű balkáni pálinkát. Akár nacionalisták, akár anarchisták voltak, egyként hirdették a direkt akciót, meg a terrort. Fő érvük a pisztoly meg a bomba volt. Gacinovic, aki még mindig Lausanne-ban tanult, olykor fel-feltűnt Szarajevóban, s tüzes szónoklatokkal hergelte bajtársait. Egy másik szarajevói ifjú, Daniel Ilié, aki Gacinoviccsal harcolt a balkáni háborúban, szintén az egyik fő terrorista volt. Ebben a kávéházi légkörben oltódott be a nacionalista-anarchista terrorizmus eszméivel Gavrilo Princip, még kollégista korában. Szarajevói volt ő is, de négy évig Belgrádban járt gimnáziumba. Teljesen éltöltötték a nagyszerb eszmék, s ő is azt tartotta, hogy az osztrákok új, északi törökök, s még rettentőbbek és veszedelmesebbek a pasáknál. Ö is szavalta a Bosznia még nem halott kezdetű hazafias verset. Még mint zsenge ifjú részt vett a Narodna Odbrana Sokol nevű cserkészmozgalmában, de később már őt sem elégítette ki a régi szerb titkos társaság higgadtabb politikája, ő is rajtaütésekről, véres csetepatékról, bombamerényletekről álmodozott. Gacinovic, Ilic és Princip mellett feltűnt Oscar Tartaglia, a spliti (Spalato) ifjú, aki heves olasz temperamentumával fűtötte a kis csoport vérgőzös terveit.

A diákság mindenütt forrongott. Egymást érték az egyetemi sztrájkok, az utcai tüntetések, Horvátországban csakúgy, mint Dalmáciában, Boszniában csakúgy, mint Hercegovinában. A legelszántabb egyetemistákat Apis ezredes vette (fekete) kézbe. Egymást követték a merényletek. 1910 júniusában Bogdán Zerajic követett el merényletet Szarajevóban Varesanin gyalogsági tábornok

ellen, aki a tartomány főnöke volt. Zerajic öngyilkos lett. Egy nála talált jelvényből kiderült, hogy Kropatkin híve volt. Zágrábban egy Jukic nevű. merénylő ölte meg Cuvaj királyi biztost. Jukic kezébe Apison át Tankosic adta a fegyvert. Cuvajt 1912 júniusában gyilkolta meg Jukic, s a golyó halálos sebet ejtett a kocsiban ülő Hervoic báni tanácsoson is. A merénylő az üldöző rendőrök közül egyet agyonlőtt, kettőt megsebesített. 1913 augusztusában az Amerikából hazatért Doicic Zágrábban merényletet követett el Cuvaj utóda, Skerlecz királyi biztos ellen. A délszlávok az USA-ban is szervezkedtek, ott jelent meg egy bizonyos Dimitrievic kiadásában egy röpirat, amely hevesen támadta Ferenc Józsefet. 1914. május végén Jakab Scháfer a zágrábi színház előcsarnokában kísérelt meg merényletet a horvát bán ellen, de egy rendőrtisztviselő megmentette báró Skerlecz életét.

Potiorek, Bosznia kormányzója, állandó halálos veszedelemben élt. A cs. és kir. kormány azonban — ostoba módon — csupán elszigetelt eseteknek tekintette a merényleteket. Sejtelme sem volt a Fekete Kéz létezéséről. Kémei és besúgói csak a már elöregedett és valójában nem veszélyes, mérsékelt Narodna Odbranáról tudtak. A Fekete Kéz tagjai megtartották esküjüket, és ha kellett, a sírig is megőrizték társaságuk titkait. A Fekete Kéz emberei beépültek a Narodna Odbrana minden tömegszervezetébe: a Sokolba, a lövészegyletekbe, a vadászszövetségbe, a lovagló egyesületbe, a kultúrligába stb. Tankosic és Pribisevic vezetése alatt buzgón folyt a kiképzés a cuprijai táborban, ahol céllövésre, bombavetésre, aknalerakásra, vasutak, alagutak és hidak robbantására, valamint távíróvezetékek rongálására oktatták a tagokat. Ezeknek tilos volt másokkal érintkezniük. A táborba kéthetenként látogatóba érkezett Bozo Jovanovic tábornok, a Narodna Odbrana alapítója. A lágerben mintegy 140 felkelőt képeztek ki egyszerre.

1914 elején végképp elmélyült a válság a szélsőséges katonai elemek és a hatalmon levő radikális párt között. A hadsereg nagy része a Fekete Kézzel, a vadul uszító elemekkel rokonszenvezett. Ezek ellensúlyozására az udvarral szimpatizáló magas rangú tisztek egy kisebb csoportja megalakította a Fehér Kéz nevű társaságot. A Párizsi szállóban ülésező társaság azonban már nem tudta megállítani a Narodna Odbranába. beépült intranzigens elemek akcióit. Szerbia szinte a polgárháború szélére sodródott, de az ügyes Pasié aránylag szerencsésen manőverezett a viharos tengeren.

A Monarchiához csatolt Boszniában még feszültebb volt a légkör. A Fekete Kéz terrorista ügynökei százával nyüzsögtek. Márciusban hivatalosan közölték, hogy az osztrák—magyar seregek nagygyakorlatokat fognak tartani, mégpedig Ferenc Ferdinánd főherceg vezényletével. Apis ezredes vezérkari hivatalában örömmel fogadta a hírt: úgy vélte, jó alkalom kínálkozik, hogy valamilyen nagy akciót hajtsanak végre. A terveket a legnagyobb titokban tartotta. Ö maga háttérben maradt, s a végrehajtást Tankosicra meg Ciganovicra bízta. Az volt a célja, hogy megszülessen a nagy délszláv állam, akár háború árán is, de az első és legfontosabb cél mindenesetre a korhadt Habsburgbirodalom összeomlásának siettetése. Bécs csak helyi háborút szeretett volna kirobbantani, melyben a császári és királyi seregek tán néhány hét alatt felmorzsolhatták volna a szerb erőket. Apis úgy vélte, ha már háború lesz, legyen általános és győzedelmes...

„Gyerekek, tudtok ti egyáltalán lőni?”

S a háború egyik előkészítőjének a trónörököst tartotta. Éppen ezért, amikor közölték a nagygyakorlatok hírét, s azt, hogy Ferenc Ferdinánd lesz a vezetőjük, Apis a Koloraz kávéházban hanyagul azt mondta a Fekete Kéz vezetőinek: — És ha néhány bombával fogadnánk?

— Kit? — Ugyan kit? Micsoda kérdés? Hát Ferenc Ferdinándot? És az ezredes felkacagott. Barna bajsza alatt kivillantak tejfehér fogai.

Nemsokára pontosan közölték, hogy a XV., XVI. és a XIII. hadtest egyes részeinek manőverei június 25-től 27-ig fognak tartani. A Fekete Kéz elterjesztette a hírt, hogy a nagygyakorlat célja: Szerbia megtámadását előkészíteni (ez így nem volt igaz). Június 28-án a haditevékenység végeztével, a főherceg feleségével együtt ünnepélyes látogatást tesz Bosznia fővárosában.

A Fekete Kéz Központi Bizottságában élénk viták folytak. Apis és Tankosic az azonnali akciót, az egész terrorista apparátus bevetését követelte. Voltak, akik haboztak. Végül is a szélsőséges elemek kerekedtek felül.

Gavrilo Princip, a hallgatag és ideges diák áprilisban Belgrádban járt. A kávéházakban összejött a fővárosi diákokkal. A sötét hajú, dacos képű fiatalember hazája halálos ellenségének tartotta a főherceget, mert meg akarta akadályozni a délszlávok egyesülését. Elhatározta: merényletet készít elő Ferenc Ferdinánd ellen. Szándékát elmondta Cabrinovic nevű cimborájának is, aki azonnal társul szegődött hozzá. De nem volt fegyverük. Viszont tudták, hogy a Narodna Odbrana szélsőséges elemei bőven rendelkeznek bombákkal. Pribisevic őrnagyhoz kívántak fordulni, de a tiszt nem tartózkodott a fővárosban. Ekkor kerültek kapcsolatba azzal a bizonyos Ciganovic-csal, aki akkor államvasúti hivatalnok volt, előzetesen pedig rettegett komitácsi. Princip felkereste, megbeszélte vele a tervezett merényletet. Ciganovic helyeselte, de azt mondta: — Még beszélnem kell másokkal is... Egyedül nem dönthetek...

Nyilván a Fekete Kéz vezetőire gondolt.

Húsvétkor Princip a szintén Belgrádban tartózkodó Trifkó Grabezt is beavatta, aki szintén hajlandó volt segédkezet nyújtani neki.

Közben Ciganovic megtárgyalta az ügyet Tankosiccsal.

Princip, Grabez és Cabrinovic, Ciganovic kíséretében május 24-én elment Tankosic belgrádi lakására. Ciganovic bemutatta a lelkes ifjakat. Tankosic Grabezhez fordult: — Hát te vagy az? El vagy-e tökélve a dologra? Grabez mély lélegzetet vett, és így felelt: — El, őrnagy úr.

Tankosic megkérdezte: — De, gyerekek, tudtok ti egyáltalán lőni?

Princip tagadólag válaszolt. Erre Tankosic így szólt Ciganovichoz: — Majd adok revolvert, te meg menj, és oktasd ki őket! Ciganovic az ifjakat a topcideri katonai lőtérre vitte, és a mellette elterülő erdőben gyakorolta velük a céllövést. Mivel ebben Princip bizonyult ügyesebbnek, elhatározták, hogy ő lő a főhercegre. Ciganovic kioktatta őket a bombák használatára is. Május 27-én hat bombát, négy browning pisztolyt és egy csomó töltényt, valamint egy ciánkálival töltött üvegcsét nyújtott át nekik. Ez utóbbit avégett, hogy szükség esetén a titok megőrzése céljából megmérgezhessék magukat...

Princip még húsvétkor beavatta Danilo Ilicet, s megkérte: toborozzon Szarajevóban segítőtársakat, hogy biztosan sikerüljön a merénylet. Ilic egy Cubrilovic, egy Popovic és egy Mehmedbasic nevű fiatalt avatott be a nagy titokba.

„Hát itt bombával szokás fogadni a vendégeket?”

A János-hegynél valamivel magasabban fekvő bosnyák főváros házai vakító fehér színben ragyognak. A lapos tetők forrón verik vissza a napfényt. Az ünneplő bosnyákok tarka gúnyában pompáznak a Miljacka folyó hét hídján, a hegyek lejtőin felkapaszkodó szűk utcákon, elsősorban a keskenyen kanyargó főútvonalon, amely most a gyűlölt Ferenc József császár nevét viseli. A távoli falvakból is bejött a nép, s a körülbelül ötvenezer lakosú várost ellepték a kíváncsiak. De mit is ünnepelnek?

Kettős ünnep van ma, június 28-án: a császár hű elemek azt ünneplik, hogy a hatalmas osztrák birodalom trónörököse, a császár unokaöccse feleségestül a városba érkezik; a szerb hazafiak pedig azt, hogy öt évszázaddal korábban atyáikat a rigómezei ütközetben leverték a törökök: 1389-ben itt, Kosovopoljében (ezt a helyet nevezzük mi Rigómezőnek) véres csatában verték meg a szultán seregei a bolgárok és szerbek egyesült hadait, s az ütközetben Murád szultán és Lazar szerb fejedelem is elesett. Utána évszázadokra török hódoltság alá került a szerb állam. A szerbek azonban gyászolás helyett dalaikban és beszédeikben intő ünneppé avatták a napot. A szörnyű vereségből tanulságos leckét vontak le, s a gyászünnepből lassan diadalünnep lett. 1914-ben különösen büszkén ünnepelték, hisz nemrég verték le a bolgárokat és a törököket, s annál kínosabban viselték el Ferenc Ferdinánd kihívó látogatását. Nemcsak a diákok, de a pópák is lazító beszédeket tartottak. A Carsija nevű, mintegy ötven szűk sikátorból álló bazárban nyüzsgő emberek mind nagyon fel voltak paprikázva.

Szarajevó, melyet még Kara Mahmud tett meg Bosznia fővárosává az 1831—32-iki felkelés leverése után, roppant izgalomban várta a főhercegi pár látogatását. Ám az osztrák—magyar hatóságok nem voltak nyugtalanok. (Pedig, mint később kiderült, a zágrábi főkapitány június elején a fővárosból névtelen feljelentést kapott, amely név szerint felsorolta a későbbi merénylőket!) A rendőrfőnök, aki történetesen magyar volt, végigkocsikázott a girbegurba utcákon, feltűnt neki a sok idegen, de nem tett semmit, hiszen Bécs úgy döntött, hogy a magas látogatás tisztán katonai keretek közt maradjon, s a főrangú vendégek védelmét is a katonaságra kell bízni. A rendőrség mindössze 150 főnyi legénységének csak az maradt a feladata, hogy úgy biztosítsa a közrendet, mint általában, mintha június 28. nem is volna kivételes nap. A kormányzó sem adott ki semmilyen új utasítást.

Hirtelen négy gépkocsi tűnik fel az elővárosban, aztán befordul az Appel rakpartra. Az elsőben a kormánybiztos meg a polgármester foglal helyet, a másodikban a trónörököspár ül, vele szemközt a már említett Potiorek, Bosznia és Hercegovina kormányzója. A gépkocsivezető mellett feszít Harrach gróf, övé az autó. A harmadik meg negyedik autóban Ferenc Ferdinánd kísérete van. A rakparton a nép zsibong. A főherceg nem tud szerbül. Azt hiszi éljenzik, hisz ő mindig „jót akart”, kereste a megegyezést ezzel a rebellis nációval, trializmuson törte kocka alakú kobakját, amely egyáltalán nem emlékeztet a jellegzetes Habsburg főre. Ügy érzi, hogy nehéz küldetése sikerrel jár ebben a tarkabarka, sok nemzetiségű, sok vallású, viharos múltú városban. Mellette Zsófia integet puha hercegnői kacsójával, amelyet vőlegénye hajdan annyit csókolgatott, hogy megvigasztalja, amiért a hatalmas nagybácsi, a merev Ferenc József nem akarta befogadni a Habsburg családba...

Mámor, beteljesülés, boldogság. Még tikkasztóbban tűz a nap a törökös teraszokra. A fehér házakon lobogók integetnek, a zsivaj egyre nő, bizonyára a magas rangú vendégeket élteti a nép.

Féltizenegy. Egyszerre csak csattanás hallatszik, az egyik gépkocsitól jobbra. A fenséges pár mögött valami koppan, és visszaverődik az autó burkolatáról, de csak amikor a harmadik gépkocsi is eléri ezt a pontot, akkor robban egetverő robajjal a bomba.

A négy kocsi megáll. A kíséret két tisztje megsebesült. A főherceg még most sem veszti el fenséges hidegvérét. Rögtön orvosért küld, s a súlyosan sebesült osztrák alezredest kórházba szállítják. A merénylő közben átszáguld a Miljacka hídján. A túlsó parton sikerül elfogni: Cabrinovic

a neve, fiatal nyomdász. Tíz perc sem telik el, a menet újra megindul. Elrobog a mecsetek mellett, a folyócska jobb partjáról az ódon vár tekint le rá. Feltűnik a mohamedán hittudományi főiskola oszlopsora, Ali basa szép mecsetje, aztán a kormányzói palota, s a városi park.

A városházán megkezdődik a fogadás. Ferenc Ferdinánd itt már elveszti türelmét. Sápadtan rivall az egybegyűlt korifeusokra: — Hát itt bombával szokás fogadni a vendégeket?!

A polgármester ledarálja üdvözlő beszédét, a főherceg remegő hangon válaszol. Aztán kilépnek a városháza elé. A tömeg felmorajlik. Van, aki azt kiáltja: Zsivió (Éljen). De a szerbek általában hallgatnak. Némaságuk félelmetes. Harrach gróf csodálkozva kérdi Potiorektől: — Kegyelmes uram, nem rendelt ki katonaságot Ő császári Fensége védelmére?

— Miért? Talán a gróf úr valóban úgy véli, hogy városunk tömve van merénylőkkel?

A főherceg közben, még mindig sápadtan, megváltoztatta a programot. A kórházba kíván hajtani, hogy meglátogassa az imént megsebesült tiszteket. Zsófia ragaszkodik hozzá, hogy elkísérje urát.

Ferenc Ferdinánd, némi habozás után, belemegy. A lelkes Harrach gróf azt szeretné, ha a Fenséges úr megengedné, ne hátul üljön, hanem a kocsi bal hágcsóján álljon, s védje a császári személyeket. De Ferenc Ferdinánd tábornoki egyenruhájában kidülleszti a mellét, és sápadtságát meghazudtoló katonás hangon rárivall: — Ugyan, kérem, hagyja ezt a badarságot!

A főutca vagyis a Ferenc József út elején, a kocsisortól alig három méterre hirtelen két lövés dördül el. Potiorek, aki szerint Szarajevóban nem nyüzsögnek a merénylők, felugrik, és megparancsolja a vezetőnek, hogy hajtson hátra, s egy másik hídon menjenek át. Ügy hiszik, nem sebesült meg senki. Zsófia azonban egyszerre csak az ura mellkasára borul. Potiorek hallja, hogy a házaspár néhány szót suttog egymásnak. A főherceg még mindig egyenesen ül. Senki sem tudja, hogy eltalálta az egyik golyó. A hercegnőről is csak azt hiszik, hogy ijedtében elájult. Odarohan a kíséret. S csak most kezd bugyogni a vér a főherceg szája szélén, majd féloldalt dől, s a nyaki főütőérből már patakzik a vér a zölden virító tábornoki zekére, a kocsi párnáira, a sárhányóra, Szarajevó sok vért látott köveire.

A hercegnő elveszti eszméletét, az urára támaszkodik, de nem folyik a vére. Az autók a konakba, tehát a hadtestparancsnok rezidenciájára robognak. A gyors orvosi vizsgálat megállapítja, hogy Zsófia alteste csupa seb, férjének ütőeréből változatlanul ömlik a vér. Egy ferenc-rendi szerzetes megadja a feloldozást a házaspárnak, mert az orvosok szerint menthetetlenek. Később odaérkezik a boszniai érsek is.

15 perc sem telik el: Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki talpra akarta állítani a beteg Monarchiát, meghal. Chotek Zsófia, Hohenberg hercegnője már néhány perccel előtte befejezte életét.

Odakint közben elkapták a tettest. Princip — a parancshoz híven — bátran bekapja a ciánkálit, de nyomban ki is hányja, s így „megmenekül” az azonnali haláltól (más kérdés, hogy miután húsz évi fegyházra ítélték, három évet töltve a sötét magánzárkában, meghal a börtönben).

A vizsgálat alig néhány rövid napig tart a szarajevói bosznia—hercegovinai kerületi törvényszék előtt, mégpedig titokban, mintha kímélni akarnának egyeseket. De kit? Talán Potiorek kormányzót, aki még az első lövés után is tagadta, hogy Szarajevóban sok lenne az összeesküvő... aki nem tartotta szükségesnek, hogy kivezényelje a katonaságot a főherceg védelmére... aki visszafelé hajtatott a kritikus pillanatban... aki... és így tovább.

Úgy látszik, a bécsi udvarnak jól jött, hogy éppen Ferenc Ferdinánddal végeztek, s éppen a szerbek, akik ellen háborúra készült. A rendőrfőnököt ki sem hallgatják, holott ügynökei eleve kipécézték a gyanús elemeket, még bombákat is láttak náluk! Egyetlen nyomozót sem tartóztatnak le, senki sem kap fegyelmit. A szarajevói hivatalos körök, akár bűnrészességből, akár provokációs okokból, akár hanyagságból, olyan magatartást tanúsítottak, ami felettébb megkönnyítette a Fekete Kéz munkáját, de mégsem görbül meg a hajuk szála sem.

Bécs minden igyekezete arra irányul, hogy egészen Belgrádig gombolyítsa vissza az összeesküvés szálait, befeketítse, kompromittálja Pasicékat. A Ballplatz (a Monarchia külügyminisztériuma székelt ezen a bécsi téren) Szarajevóba küldi Wiesner osztálytanácsost, aki bőszen kutat, nyomoz és szimatol, de azt jelenti, hogy „a szerb kormánynak a merénylet irányításában, előkészítésében vagy a fegyverek szolgáltatásában való bűntárs voltát semmi sem igazolja”.

Később a törvényszék a Narodna Odbranát vádolja. Princip, Cabrinovic, Grabez, Cubrilovic és Popovic beismeri, hogy a szökésben levő Mehmedbasiccsal együtt merényletet készített elő a trónörökös ellen. Cabrinovic elmondja, hogy elsőnek ő dobott bombát Ferenc Ferdinánd autójára, de nem találta el, hanem a kíséret tagjait sebesítette meg. Princip beismeri, hogy a browingból két golyót röpített a főhercegi gépkocsira. A törvényszéki szakértők megállapították, hogy a bombák szerb kézigránátok, gyárilag készültek katonai célra, s teljes bizonyossággal konstatálták azt is, hogy a kragujeváci szerb fegyverszertárból származtak.

A merénylők Sabácon át jutottak be Boszniába, miután május 28-án elhagyták Belgrádot. Egy Popovic nevű határőrtiszt hamis igazolványt adott nekik, amely szerint pénzügyőrök. Popovic egy tiszttársához címzett zárt levelet nyújtott át nekik. A levélben ez állt: „Fogadd ezeket az embereket, és vezesd át őket ott, ahol tudod.” Másnap reggel pedig azt tanácsolta nekik, hogy Cabrinovic legálisan lépje át a határt Grabez útlevelével, a többieket majd titokban csempészik át.

A bonyolult és titokzatos utazás sikerrel járt. Princip meg Grabez egy igazi finánccal utazott Ljesnicába. Itt egy szállodai szobában rakták ki a gránátokat meg a pisztolyokat. Grbic pénzügyőr nevetve kérdezte: — Hová mentek Boszniába ezekkel?

Grbic csónakon a Drina folyó egyik szigetére vitte a két ügynököt. Egy paraszt jött értük. Falusi házikóban háltak meg. A paraszt azután éjnek idején egy ingoványon át, majd a hegyeken keresztül Priboj közelébe vezette őket, ahol már várt rájuk a tanító. Cabrinovicot is egy tanító segítette át a határon. Ő egyébként azt vallotta, hogy a fegyvereket a Narodna Odbranától kapták, tán ő maga sem tudta, hogy a „Népvédelembe” beépült Fekete Kéz irányított mindent. A szerb kormány sem tudott a Fekete Kéz létezéséről, Dimitrievic (Apis) kétkulacsosságáról, s a belgrádi kormányköröket éppúgy meglepte a hír, .mint Bécset és Budapestet. A merénylet napján Putnik szerb főparancsnok az ausztriai Gleichenbergben üdült, Pasié pedig választási körúton járt. Sok vezető szerb politikus és katona külföldön nyaralt. Ami viszont Apis ezredest illeti, ő vezérkari hivatalában ült, s meglepetést színlelve fogadta a trónörökös halálhírét. Tudta, hogy a Fekete Kéz titkos gépezete jól működik, és számíthat mind a 2020 tagra, akiknek a nevét csak ő tudta.

Gavrilo Princip kijelentette: — A főherceget halálos ellenségünknek tudtam. Minden más vádlottat tisztára akart mosni, egyetlen nevet sem árult el. Fellépése egyszerű és vakmerő volt, s az orosz nihilistákéra emlékeztetett.

Mint említettem, húsz évet kapott, a három másikat kivégezték. Princip és Cabrinovic Szarajevóban nőtt fel, gyermekkoruk óta barátok voltak. A törvényszéki vizsgálat szerint a „szocialista eszmék felé hajlottak”. A belgrádi Pravda július 4-én ezt írta: „A Monarchia elnyomott népei kénytelenek voltak a tiltakozásnak ehhez a módjához folyamodni, mert más út nem állott rendelkezésükre. A rémuralom káoszában természetes és teljesen érthető, hogy a merényletek rendszere polgárjogot nyert.” A Mali Journal pedig ezt hangoztatta: „A középkor egy sarjadékát gyilkolták meg a minap Szarajevóban. Egy gyermek gyilkolta meg, aki a paroxizmusig átérezte a fájdalmat eltiport szűkebb hazája miatt, azt a fájdalmat, amelyet apái országának elrablói okoztak neki.”

„Remélem, hogy nem vagy vérbajos”

A többi már köztudott történelem: az 1914 júliusában megindult hadműveletek során a szerbek először sikeresen ellenálltak, de 1915 őszén az osztrák—magyar, német és bolgár csapatok együttes offenzíva] a leverte őket. Albánián át vonultak vissza, a zászlóaljakat tífusz tizedelte meg, s a végén már csak a macedóniai Monastir városa maradt meg nekik. A királyi kormány a görög Korfu szigetére menekült. Ápis változatlanul a főhadiszálláson dolgozott, most már mint a III. hadsereg vezérkarának helyettes főnöke. 1916. december 16-án hirtelen letartóztatták. A vesztes háború még jobban felszította a szerb vezető klikkek egymás elleni áskálódását. Megkezdődött a leszámolás. Az egyik oldalon állt Sándor trónörökös (akit, mint már királyt, 1934 októberében Barthou külügyminiszterrel együtt Marseille-ben meggyilkoltak a Jankapusztán kiképzett horvát fasiszta usztasák), a radikális párt, a Fehér Kéz, Pasié és a királyi udvar. A másikon Apis és a Fekete Kéz.

1916. december 15-én Dunic ezredes, a szaloniki (Sarrail generális irányítása alatt itt táborozott a francia Keleti Hadsereg, egyéb szövetséges erőkkel) térparancsnok, Apis személyes ellenfele délben felkereste a Fekete Kéz vezérét, házkutatást tartott nála, s állítólag megtalálta a Fekete Kéz elődjének, az Egység vagy Halál nevű titkos társaságnak a névjegyzékét.

Apist 1917-ben haditörvényszék elé állították. A vádpontok a következők voltak: 1. A Fekete Kéz fennállása, a társaságot ugyanis törvényellenesnek tekintették, s titkos társaságok szervezése még akkor is büntetendő, ha céljai hazafiasak.

2. Apis 1914-ben meg akarta buktatni a Pasic-kormányt, s ezt lázadásnak minősítették.

3. Merényletet készített elő a szerb trónörökös ellen.

A vádirathoz csatolták a Fekete Kéz alapszabályait, de gondosan kihúzták azokat a részeket, amelyekben a délszláv propagandáról és a Szerbián kívüli terrorcselekményekről volt szó. Apis hazafiságára apellálva, megkérték az ezredest, hogy a tárgyaláson egy szót se szóljon a szarajevói merényletről. Az egész Fekete Kéz működését neki rótták fel, bajtársait elhanyagolták. Tudták, hogyha végeznek Apisszal, a Fekete Kéz is megszűnik. Valószínű, hogy Pasicék Apist azért áldozták fel, hogy Szerbia veresége után béketárgyalásokat kezdhessenek Béccsel, illetve, hogy a Fekete Kéz megsemmisítésével jobb feltételeket kaphassanak.

Apis, akit a sajtó királygyilkosnak nevezett, könnyű prédának bizonyult. Sok volt a számláján. Állítólag Mihály montenegrói király, Konstantin görög király és Ferdinánd bolgár cár meggyilkolását tervezte, sőt egyesek szerint II. Vilmos német császárt is felvette a listára.

A perbe belekeverték a már említett Radenkovicot is, aki akkor az athéni szerb nagykövetségen titkárkodott, s aki lerakta a Fekete Kéz szervezeti alapjait a carbonarók módszereit véve mintául. Öt is letartóztatták, de még a tárgyalás előtt meghalt. Tankosic 1915 októberében elesett a fronton. De még élt Vemic ezredes, a titkos társaság egyik befolyásos vezetője, és Vulovic őrnagy, aki a 167. számot viselte a listán, s aki 1914-ben Sabác városában az utolsó instrukciókat adta Principéknek. A vádlottak padján ült még Apis mellett Popovic tábornok is.

A vádlottak azt állították, hogy amint kitört a háború, e. Fekete Kéz felhagyott tevékenységével, Ciganovic a vád tanújaként szerepelt, s megcáfolta volt főnöke állításait. Azt vallotta, hogy Apis változatlanul ellensége a királyi kormánynak. Sándor király volt gyilkosa, aki hozzájárult ahhoz, hogy a Karadjordjevic ház a trónra jusson, ellenségesen tekintett I. Péter királyra és a trónörökösre.

Először is a belső frontot kívánta megtisztítani, úgy hitte, csak akkor lehet leszámolni Szerbia külső ellenségeivel, ha otthon „rend van”, tehát fel kell számolni a „gyengéket” és a „puhákat”. Apis a perben egy korai fasiszta vezér szerepét játszotta. Nem vitás, hogy elképzelései, vérmérséklete valóban emlékeztet bizonyos tekintetben a Mussolini-féle kalandorokéra, akik ifjúságuk idején

szintén együtt dolgoztak a szocialistákkal, illetve az anarchistákkal. A haditörvényszék szerint a Fekete Kéz alapszabályai lehetővé tették, hogy ítélet nélkül bárkit a halálba küldjenek. „Az ilyen cselekedetek a modem állam elveinek: a törvénynek, az alkotmányos jognak és a közszabadságnak a tagadását jelentik.” Az ítélet indokolása hangoztatta, hogy a Fekete Kéz súlyos válságba sodorta a hazát, lázadást szított a helyőrségekben, még gyermekeket is meggyilkolt, ha érdeke úgy kívánta, és katonai oligarchiát kívánt uralomra juttatni, merényletet követett el Pál régensherceg ellen, a miniszterelnök megölését tervezte, fel akarta számolni az alkotmányt.

Apist és néhány társát halálra ítélték. Péter király nem volt hajlandó kegyelmet adni. A tárgyaláson Apisnak volt néhány nagyhangú megnyilatkozása: — Ártatlanul halok meg, de meg vagyok róla győződve, hogy általam ismeretlen okokból Szerbiának szüksége van halálomra.

A kivégzés hajnalán így szólt a fegyveres különítmény parancsnokához: — Nem valami sima gyakorlatozás ez a mai, ugye? Amikor a ki végző cölöphöz vezették, tréfálni kezdett: — Miért nem választottak szebb helyet? Például ahonnan a tengerre lehetne látni? Valami regényes díszlet kellett volna...

Egyik társa, Vulovic őrnagy, amikor látta, hogy az ügyész vizet iszik, elkérte tőle a poharat, hogy ő is igyék egy kortyot. Az ügyész átadta. Vulovic elvette, habozni látszott, majd így szólt: — Remélem, hogy nem vagy vérbajos...

Néhány másodperc múlva eldördültek a fegyverek. A Fekete Kéz megszűnt létezni.

Királyrikkancsból fasiszta összeesküvők (A Csuklyások)

Májusi remény

Soha nem fogom elfelejteni azt a langyos-reménységes májusi éjszakát, amelyet egy magyar barátommal a rue Montmartre és a rue du Croissant sarkán, a nagy lapok és nyomdák negyedében, a Paris-soir hatalmas modern buildingje előtt töltöttem. 1936-ot írtunk. Hitler már három éve hatalmon volt, Mussolini már lerohanta Abesszíniát, de úgy látszott: a spanyol és a francia nép, a Frente Popular meg a Front Populaire gátja megállítja Nyugat-Európában a szennyes fasiszta áradatot. A francia reakció 1934. február 6-i államcsíny-kísérlete visszájára fordult. A hatalmas — és sajnos véres — 9-i tüntetés a Köztársaság téren, a 12-i impozáns általános sztrájk megmutatta a munkásosztály ellenállását, és szorosabbra fogta az egész demokratikus tábort. Az 1935-ös májusi községi választások és a Szajna megyei járási választások már jelentős balra tolódást mutattak.

Megszületett az egységfront a két nagy munkáspárt között; végetért a kommunisták és a szocialisták testvérgyilkos marakodása; aztán létrejött a Népfront, amely a munkásság egységét kiterjesztette a parasztságra és a kispolgárságra vagyis a radikális pártra és egy sereg kisebb-nagyobb alakulatra, szakszervezetre, szövetségre. Rádió nem volt a szállodában, így a Diáknegyed egyik kis kocsmájában, a rue des Écoles-on hallgattam Maurice Thorez nevezetes beszédét április 17-én este: ez volt az első eset Franciaországban, hogy az állami rádió antennája egy kommunista vezető szavait sugározta.

Már az első forduló nagy sikert hozott a Népfrontnak. Az FKP az 1932-es 790 000 szavazattal szemben másfél millió szavazatot kapott, s már ezen az első fordulón 9 kommunista képviselő került be a Kamarába. A Szocialista Párt többé-kevésbé megtartotta korábbi állásait, majdnem kétmillió vokssal. Az egész országban a legtöbb szavazatot Thorez kapta a maga választókerületében: Ivryben, a Párizs mellett fekvő munkásvárosban 19 000 szavazatot szerzett. S a második menetben, két hét múlva, azon az említett májusi éjszakán, amikor ott álltunk a nagy esti lap épülete előtt, egyre-másra jelentek meg a vetítővásznon a tintával, sebtében kézzel írott hírek, amelyek a Népfront újabb és újabb győzelmeiről számoltak be. Körülbelül harminc kommunista mandátumra számítottunk, a legvérmesebb remények sem mentek túl negyvenen. De éjjel két óra tájt már megszületett a végeredmény: 72 kommunista került be a Kamarába, az előző törvényhozásban részt vevő 10 képviselővel szemben. Csak Párizs és környéke, a híres „vörös övezet” 33-at választott meg. Ami pedig az egész Népfrontot illeti, a Kamara 610 mandátumából összesen 375-öt hódított el, tehát megszerezte az abszolút többséget.

Június elején elindult az a sztrájkhullám, amelyhez fogható addig még nem volt a francia történelemben (azóta is csak az 1968-as szárnyalta túl). Két hét alatt végigviharzott az országon. A dolgozók egyre-másra foglalták el az üzemeket, de a gépekhez, a gyárosokhoz nem nyúltak.

Fegyelmezetten folytatták ezt a Franciaországban új stílusú, olasz „szabadalomként” ismert gyárelfoglalásos, „bentlakásos” sztrájkot: az asszonyok és a baloldali városi tanácsok szállították az élelmet, a munkások a műhelyekben aludtak, napközben kártyáztak, vagy az olyan baloldali színészek, énekesek, művészek szórakoztatták őket, mint Jean-Louis Barrault vagy Jacques Prévert. Milliók szüntették be a munkát, de szinte egyetlen összetűzés vagy incidens sem volt. A gyárkéményeken vörös zászlók lobogtak. Június 7-én, miután a sztrájk elérte csúcspontját, megszületett a miniszterelnöki palotában, a volt osztrák—magyar nagykövetség épületében a híres Matignonegyezmény, amely a múlthoz képest nagy vívmányokat hozott a dolgozóknak, mind a béreket, mind pedig a szociális juttatásokat, s a szabadságjogokat illetően.

Noha a kommunista párt hangsúlyozta, hogy szó sincs társadalmi forradalomról, s bár nem lépett be a Népfrontkormányba, és maga Thorez jelentette ki, hogy „minden nem lehetséges”, meg, hogy „tudni kell befejezni egy sztrájkot”, mert nem akarta, hogy megismétlődjék az, ami 1848-ban

meg 1871-ben történt, amikor a parasztság és a kispolgárság — megrémülve a munkásság forradalmi szellemétől és előretörésétől — cserben hagyta a proletariátust, és lehetővé tette a reakció, az ellenforradalom győzelmét, tehát ismétlem, noha a párt felelős vezetői tudatosan és megfontoltan fékezték a megmozdulást (egyébként ez azért is érthető volt, mert a Rajna túloldalán az ugrásra kész náci fenevad nyilván beavatkozott volna a reakció oldalán egy esetleges francia polgárháborúba, amint azt Spanyolországban meg is tette később), a „200 család”, a nagypolgárság így is megrémült, s mindent elkövetett, hogy előbb korlátozza, majd visszaszorítsa és felbomlassza a Népfront erőit.

Ami bizonyos mértékig elég könnyű is volt, hiszen a Rassemblement Populaire (Népi Összefogás — ez volt a Népfront hivatalos neve) elsősorban negatív tömörülés volt: a szövetkezett erők főként a fasizmus előtt akarták eltorlaszolni az utat, de nyilvánvaló volt, hogy Daladier nem azt akarta, amit Blum, s még kevésbé azt, amit Thorez.

Egyébként a higgadt és józan thorezi vonal megvalósítása nem ment simán. Voltak munkások, akik igenis azt hitték, hogy „minden lehetséges”. Franciaországban nagyon meggyökereztek az anarcho-szindikalista hagyományok, tehát nem volt könnyű betartani a párt- vagy a szakszervezeti fegyelmet. Annál kevésbé, mert egyes elemek, például a trockisták vagy a Szocialista Párt szélsőbalszárnya támogatta a forradalminak mondott követeléseket, és osztályárulással vádolta az FKP-t. Ám a csekély számú trockista, anarchista és izgága pivertista (Marceau Pivert-nek hívták a Szocialista Párt balszélén ágáló demagógot) mégsem tudta megbontani az egységet, de persze a reakció és a rendőrség igyekezett felhasználni őket provokációk elkövetésére.

A 200 család és a 12 „nagykutya”

A pénzmágnásoknak, a hírhedt „200 családnak” esze ágában sem volt lemondani gazdasági kiváltságairól. Franciaországban akkor ötvenezer részvénytársaság működött, de a tényleges gazdaságirányítás körülbelül harminc óriási pénzintézet, harminc vasipari társaság, húsz bányatársulat, harminc villamos mű, húsz biztosítótársaság, vagy tíz vegyipari vállalat, körülbelül tíz gáz- és vízszolgáltató cég, továbbá a nagy vasúti és hajózási társaságok kezében összpontosult.

Tehát mintegy kétszáz részvénytársaság volt az ország ura. S ez a 200 „családfő” egyúttal a nagybankokat is igazgatta: az egész ország pénzgazdálkodása négy pénzintézet, a Credit Lyonnais, a Sodété Generálé, a Credit industriel et commercial és a Comptoir d'escompte kezében volt. Nagyon jól illusztrálta ezt a fantasztikus koncentrációt a Nemzeti Bank: a Banque de France-ot tizenkét régent („kormányzó”) vezette. A tizenkét régens felét a nagyipari vállalatok vezetői közül nevezték ki (köztük volt De Wendel, a hirhedt Comité des forges, vagyis a Nagykohók Bizottságának a vezetője); a többi a nagybankokat képviselte, és a Rotschildok, Hottinguerek, Mirabaud-k, Lazard-ok érdekeit védte minden eszközzel. A tizenkét kormányzó mellesleg kilencvenöt nagy részvénytársaságot vezetett. Ez a tizenkét „nagykutya”, kikről a billancourt-i munkások, a délfrancia vincellérek vagy a breton halászok tán sose hallottak, sokkal nagyobb hatalommal bírt, mint a miniszter vagy a megyefőnök. Többé-kevésbé azt csinálta, amit akart: ha érdeke megkívánta, kölcsönt nyújtott a kormánynak, ha nem, nem adott; pénzelte a bankok és iparvállalatok beruházásait, de ha nem akarta, nem folyósított hitelt; leszámítolta a kincstárjegyeket, vagyis az államkölcsönt, de ha nem volt érdekében, ezt is megtagadhatta; közben a börzén a legvadabb spekulációt űzte a részvényekkel meg a devizával. Ez a pénzoligarchia volt az ura annak az országnak, amelynek népe az utolsó két században annyi vért hullatott a sok forradalomban, hogy megvalósítsa a szabadság, egyenlőség és testvériség szép ábrándját. . .

Egészen természetes, hogy a 200 család nem nyugodott bele a Népfront győzelmébe. S az is természetes, hogy nemcsak törvényes és parlamentáris eszközökkel küzdött ellene. 1936. június 18-án a Blum-kormány feloszlatta — a baloldal régi követelésének eleget téve — a fasiszta ligákat, vagyis De La Rocque ezredes tűzkereszteseit (később Francia Szociális Párt néven alakult újjá), továbbá a kisebb alakulatokat, mint a Hazafias Ifjúság, a Nemzeti önkéntesek, a Frankisták s a francia reakció egyik régi és eszmeileg is erős csoportját, az Action frangaise nevű királypárti ligát.

A fasiszta egyesületek nem nyugodtak bele a feloszlatásba. A reakciós katonatisztekkel meg a nagytőke embereivel azonnal hozzáláttak, hogy titkos társaságokat hozzanak létre. Eleinte ezek csak az „önvédelem” megszervezésére szorítkoztak, s nem volt köztük koordináció.

Magjuk javarészt tartalékos tisztekből, meg frontharcosokból toborzódott, de persze a háttérben ott volt az aktív tisztek csoportja is, no meg természetesen De Wendel és a

pénzoligarchia. Szervezkedésük vezető jelszava az antibolsevizmus volt. Pénzük és sajtójuk volt bőven. Az egyik legnagyobb hetilap, a Gringoire teljes erővel támogatta őket, nem beszélve a profasiszta Je suis partout-ról, amely később, a német megszállás alatt a francia hitleristák hetilapja lett.

De a szervezkedő reakciós elemeknek nemcsak pénz, nemcsak szó, illetve sajtó kellett, hanem fegyver is. Továbbá olyan elszánt, mindenre kapható emberek, akik adott esetben hajlandók a fegyvert bevetni. Itt bukkan fel Eugene Deloncle, a marcona képű, vastag szemöldö kű, szigorú szemű, keménykalapos mérnök. Deloncle 1890-ben született Brestben, a nagy nyugatfrancia hadikikötőben, s a tengerészeti hadmérnöki egyetemet végezte el. Először a nagy breton Penhoét hajógyárban volt mérnök és szaktanácsadó, majd néhány részvénytársaság vezetője lett. A világháborúban több kitüntetést szerzett, és elnyerte a becsületrend lovagi fokozatát. Mint németgyűlölő, veszettül hazafiaskodó, volt tiszt, belépett az Action frangaise ligájába, és itt Charles Maurras bűvkörébe került.

Megölöm, mint egy kutyát

Maurras több mint ötven esztendőn át esküdt ellensége volt mindannak, ami tiszta szándék és haladó törekvés volt a francia köztársaságban. A Dreyfus-ügy idején az antiszemita uszítok pártjára állt, s azt írta a hamis okmányról, amely Dreyfus kapitány bűnösségét „bizonyította”, hogy az „abszolút igazság nyilvános reprodukálása”. Már fiatalon munkatársa lett Drumont hírhedt Libre Parole című zsidógyűlölő lapjának. 1899-ben indította meg az Action frangaise-t. előbb havonta, majd 1908-tól kezdve mint napilapot. E szitkozódó lap körül csoportosult az 1870-ben a poroszok győzelmétől elkeseredett, revansra éhes, örjöngő sovinizmus, s a Diáknegyed nagypolgárcsemetéi, az ún. királyrikkancsok terjesztették az újságot, rendezték a tüntetéseket és a csetepatékat. Uszításuk céltáblája éveken át Jean Jaurés volt, akit németbérencnek tituláltak, és mint Herr Jaurést emlegettek.

Nem kétséges, hogy Raoul Vilain, ez a hibbant siheder Maurras közvetett felbúj tására oltotta ki a nagy szocialista vezér életét 1914. július 31-én a Croissant utcai kávéházban. Maurras még az ízigvérig reakciós Poincarét is gyengeséggel vádolta, és halálbüntetést kért Briand-ra, mert ki akart egyezni a németekkel. A sovány, kecskeszakállas kis királypárti vezért egyébként még 1912-ben elítélték „tiltott fegyverviselés, tettlegesség és gyilkosságra való uszítás” címén, de megkegyelmeztek neki. 1925-ben egy évet kapott, de a büntetést felfüggesztették. Azért fogták perbe, mert fenyegető levelet írt egy' miniszternek: „megölöm, mint egy kutyát”. 1936-ban 11 hónapi fogházra ítélték, miután azokat a képviselőket, akik állást foglaltak az olasz fasizmus etiópiai kalandja ellen, megfenyegette, hogy „konyhakésével” fogja vérüket venni.

Maurras aztán a párizsi Santé börtönben írta nap mint nap hosszú vezércikkét az Action frangaise-be, Pélisson álnéven. (Később, 1945-ben, amikor a kollaboráns Maurras perét tárgyalták — mert belőle is, mint sok más „hazafiból” németbérenc lett —, tanítványai, jobban mondva cinkosai megkísérelték pályájának politikai jelentőségét csökkenteni, és hosszú akadémikus tanúvallomásokban igyekeztek tisztára mosni az „ártatlan” aggastyánt [Maurras 1868-ban született], aki egész életében az antik civilizáció dicsőségét zengte. Nem átallották Szókratészhez hasonlítani, melegen méltatták írói, költői és kritikusi működését. A bíróság mégis életfogytiglani fegyházra ítélte, de néhány év múlva Vincent Auriol szociáldemokrata köztársasági elnök megkegyelmezett neki, s így a vén uszító 1957-ben, ágyban, párnák közt hunyt el...)

Deloncle az Action francaise 17. számú équipe-jének (brigád) tagja lett. Ebben tevékenykedtek Maurras legelszántabb, legharciasabb hívei. Kivették részüket az 1934. februári puccskísérlet eseményeiből, meglovagolták a köztársaság és a demokrácia ellen a piszkos Stavisky-botrányt, amelynek során kiderült, hogy a „világ legnagyobb szélhámosa”, egyes korrupt polgári politikusok segítségével évtizedeken át csalt, lopott és százmilliókat sikkasztott. Ám Deloncle nem volt megelégedve a királyrikkancsok szerinte „langyos” működésével. Erélyesebb eszközökről ábrándozott. Így már 1935-ben otthagyta néhány cimborájával együtt az A. F. (a franciák ezzel a rövidítéssel jelölik az Action frangaise-t) táborát, s miközben Maurras félelmetes szitkokat szórt rájuk, 1936 márciusában, tehát két hónappal a Népfront nagy választási győzelme előtt, megalakították a Parti National Révolutionaire et Social (Nemzeti Forradalmi Szocialista Párt) nevű alakulatot, amely az Opera mellett, a kis Caumartin utcában székelt. Július 28-án Maurras Kis ármány, nagy veszély című cikkében leleplezte titkos tevékenységüket, mert dühítette a szakadárok konkurrenciája. Maurras egyik hadnagya, Pujo, az 1934. február 6-i véres zavargások egyik főszervezője nevezte el őket „csuklyásoknak”, s e név végleg rajtuk is maradt, mert a csuklya általában minden titkos társaságban szerepelt, kivált a Ku Klux Klánnál. (Itt azonban csak jelképes kifejezésről van szó, mert nincs rá adat, hogy a francia cagoularddk valóban

cagoule-t, azaz csuklyát viseltek volna titkos összejöveteleiken.)

Deloncle erélyesnek, ügyes szervezőnek bizonyult, eszmeileg azonban mindig zavaros volt, inkább ügyes taktikázásra, machiavellizmusra képes, mint határozott politikai elképzelések keresztülvitelére. Volt azonban egy kis, zömök, jelentéktelen külsejű barátja: Jacques Filiol, a mérnöknél jóval fiatalabb: 1909-ben született. Az indulatos, erélyes Deloncle-lal ellentétben nyugodt természetű, lassú beszédű volt, de mozgásában valami a macska vagy tán a párduc lépteire emlékeztetett, s méla tekintete néha olyan lobot vetett, mint a tigrisé. Ö is az említett 17. brigádhoz tartozott, ahol nagy becsben tartották, mert bátornak, merésznek, elszántnak bizonyult. „Fifi” (így becézték bajtársai) Deloncle mérnökkel együtt hagyta ott Maurras-ék királypárti táborát, s vele együtt alakította meg a P. N. R. S.-t. Az elnevezésben a „párt” kifejezés persze nem nagyon fedte a valóságot.

Inkább egy kis, mindenre képes és mindenre elszánt paramilitarista csoportról volt szó, mely az „önvédelem” céljait egyre jobban a támadással helyettesítette.

A csuklyások szervezkedése különösen az 1936-os nagy sztrájkhullám idején kezdett kibontakozni, mert a megrémült polgárok könnyebben hajlottak szavukra. A csuklyásokra vonatkozó okmányok sajnos még alig-alig hozzáférhetőek, s így nem lehet tudni, de valószínű, hogy a pclgári csuklyás mozgalommal párhuzamosan a hadseregen belül is megindult a szervezkedés, hasonlóan profasiszta célokkal. Sok vidéki helyőrség tisztjei pedig a polgári csuklyás szervezet titkos tagjaiként tevékenykedtek.

„Franciaországért, az istenfáját!”

A társaság életének kezdeti szakasza mozgalmas és izgalmas volt: az említett P. N. R. S. eltűnt, és helyette 1936 őszén Deloncle megalakította társaival az új szervezetet, amelynek két neve is volt, hogy félrevezessék a kíváncsiakat: O. S. A. R. N., vagyis Organisation secrete d'action révolutionnaire nationale (Nemzeti forradalmi titkos akciószervezet), illetve — s így lett ismert — C. S. A. R. vagyis Comité secret d'action révolutionnaire (Titkos forradalmi akcióbizottság). A megtévesztő fasiszta hagyományhoz híven a szervezet mindkét esetben a „forradalmi” szót használta, de ezen csak azt kellett érteni, hogy erőszakkal akarja megdönteni a Népfrontot. Mind a módszerek, mind az elképzelések elég ködösek, sőt zavarosak voltak. A titkos társaságnak nem volt olyasmije, amit „ideológiának” lehetne mondani; a fő indíték, a döntő tényező a nép, a munkásosztály s elsősorban a Népfront meg a kommunisták gyűlölete volt.

1936 őszén a fellázadt spanyol tábornokok példája is buzdította őket. Mindent megtettek, hogy Franciaországban is megdöntsék a Népfront-kormányt. Ekkor lépett be Deloncle titkos szervezetébe Dusseigneur generális, aki 1914-ben hadnagy volt, 1916-ban Verdunnél verekedett, kétszer megsebesült, és sok kitüntetést kapott. Ö elsősorban a frontharcosokra támaszkodott, és bajtársait hozta a csuklyások közé. Előzőleg egy „védelmi bizottságot” vezetett, amely látszólag a rendszer mellett foglalt állást, de titokban a köztársaság megdöntésén dolgozott.

Kiépültek a kapcsolatok a hadsereggel is, bár erről még ma sem lehet biztosat tudni, mert természetesen a francia vezérkar — mint minden hasonló szerv — a legnagyobb titokban működött.

Annyi bizonyos, hogy a csuklyásokat támogató egyik katonatiszt és kémfőnök Loustanau-Lacau maga mesélte el, hogy Franchet d'Esperey táborszernagy hogyan mutatta be neki Deloncle-ot.

(Idősebb olvasóim talán még emlékeznek a szép nevű francia tisztre: Louis-Félix-Marie-Frangois Franchet d'Esperey úrra, hiszen 1919-ben ő volt az egyik szervezője a Tanácsköztársaság ellen foganatosított katonai közbelépésnek, később részt vett a francia intervenció vezetésében, amely Odessza ellen irányult. A balkáni szövetséges haderők volt parancsnoka nyolcvanhat esztendős korában, 1942-ben halt meg.) Nos, az öreg marsall így mutatta be Deloncle-ot: — íme egy ember, aki Franciaországért dolgozik.

S mivel Loustanau-Lacau nem fogadta roppant lelkesen, hozzátette a maga harciasán és marconán katonás modorában: — Együtt Franciaországért uraim, az istenfáját! Közben megoldódott a fegyverek kérdése. A cagoulard-ok külföldről szereztek muníciót. Pénzük volt, s így minden nehézség nélkül vásárolhattak fegyvereket a nemzetközi csempészpiacon, de ezt is konspirációs módszerekkel hajtották végre.

Egyszer például három csuklyás magas rangú iraki köztisztviselőnek álcázta magát, hogy fegyvert vegyen a Schmeisser és Suhl cégtől. Német, olasz, spanyol és persze francia fegyvereket is szereztek.

Deloncle, Filiol és Dusseigneur tábornok nagy erőfeszítést tett, gyorsan toborozta a tagokat, és a titkos társaság hálózata nemsokára az egész országra kiterjedt. Terveket dolgoztak ki a minisztériumok, a hidak és a vasútvonalak felrobbantására. Az egyik legmeglepőbb tevékenységük az volt, hogy már előre megépítették az elfogandó baloldali politikusok számára a föld alatti fogdákat I Nyilvánvaló, hogy az ilyen méretű szervezkedés, az egész országra kiterjedő összeesküvés nem folyhatott úgy, hogy a rendőrség és a biztonsági szervek tudomást ne szerezzenek róla.

Természetesen több besúgó volt a tagok közt, de csak egyről tudunk bizonyosan. Ezt — aki a Thomas-Bourlier névre hallgatott — a Stavisky-botrányban kompromittált Bony felügyelő küldte közéjük. A spicli beférkőzött egy Lainé nevű csuklyás vezető kegyeibe, kit vagy meggyőzött a szervezkedés értelmetlenségéről, vagy megfizetett. Mindenesetre tény, hogy Lainé köpött, és így Marx Dormoy, szocialista belügyminiszter megindíthatta az akciót a szervezkedés felgöngyölítésére.

(Ez különben később az életébe került — ma egy montmartre-i utca örökíti meg a nevét.)

A csuklyások elrendelték a tagok általános mozgósítását. Deloncle előbb az azonnali cselekvés vagyis puccskísérlet mellett tört lándzsát, de úgy látszik, az aktív tisztek fékezték, talán azért, mert féltek, hogy egy esetleges, francia polgárháború német beavatkozást vált ki. De az is lehet, hogy még várni akart egy kicsit, nevezetesen arra a 200 golyószóróra, melynek szállítását megígérték neki..

Tény, hogy 1937 szeptemberében a csuklyások már elvesztették helyzeti előnyüket, többé nem lehetett szó meglepetésről, lerohanásról, s ezzel tulajdonképpen végleg megdőltek terveik. Ekkor a rendőrség már ismerte az; összeesküvés szálait, név szerint tudott majdnem minden civil vezetőről.

Francia Reichstag?

Az elkeseredett Deloncle kijátszotta utolsó aduját. Meg akarta kísérelni, hátha Franciaországban is sikerül a Reichstag felgyújtásához hasonló fasiszta provokáció.

1937. szeptember 11-én — mint minden reggel — első dolgom az volt, hogy megvegyem az aznapi l'Humanitét. Nos, nem kis meglepetésemre, a kommunista napilap óriási címfejjel közölte a hírt, hogy a rue de Presbourg-on, ebben az Étoile melletti előkelő kis utcában, amely Pozsony francia nevét viseli, ismeretlen tettesek felrobbantották a C. G. P. F. vagyis a Confederation Générale du Patronat Francais (így hívták, s egy szó változás híján ma is így hívják a francia gyárosok szövetségét, amely megfelel a mi hajdani GYOSZ-unknak) épületét. Ugyanakkor egy másik XVI. kerületi, azaz „úrinegyedi” utcában, a rue Boissiére-en bombát dobtak a Groupe des Industries Métallurgiques (a fémipari csoport) székházára. A merényletek két rendőr életébe kerültek.

13-án a Le Temps, ez a világtekintéllyel bíró nagy esti lap, amely egyszerre volt a Quai d'Orsay meg a Comité des forges, vagyis a külügyminisztérium és a nagyipar szócsöve, így írt: „Rögtön az a feltevés ötlik az ember eszébe, hogy a tegnapi merényletek ama szélsőséges alakulatok művei, melyek többé-kevésbé a marxizmushoz tartoznak, tehát azokhoz, akiknél a ,gyáros' gyűlölete az uralkodó szenvedély.” Hasonló feltevéseket kockáztattak meg a többi jobboldali lapok is: a Le 3our, a L'Écho de Paris, a l'Époque s persze az Action frangaise is. A baloldali lapok azonnal rámutattak, hogy náci mintára fogant provokációról van szó. A l'Humanité hangsúlyozta, hogy a kommunisták mindig eltítélték az egyéni terrort, s hogy egy ilyen merénylet csak a jobboldal malmára hajthatja a vizet, tehát a merénylőket a feloszlatott fasiszta ligák körében kell keresni.

Szeptember 17-én több csuklyást letartóztattak. A rendőrség megjátszottá, hogy anarchisták után nyomoz, de közben egyre-másra derítette fel a csuklyás összeesküvés szálait. Novemberben a sajtó is beszámolt az állambiztonság ellen szőtt összeesküvésről, s jelentette, hogy fegyverraktárakat fedeztek fel. Egymást követték a letartóztatások, az újabb fegyverrejtekhelyek és titkos rádióadók leleplezései.

Fölfedezték a föld alatti börtönöket is. November 25-én és 26-án Deloncle-ot és Dusseigneur generálist is elfogták. Marx Dormoy belügyminiszter 1937. november 23-án nyilatkozott: — Valóságos összeesküvést lepleztünk le a köztársasági intézmények ellen. A házkutatások... bizonyítják, hogy titkos, paramilitarista társaságról van szó, amely teljesen a hadseregről mintázta felépítését. . .

Persze a nyomozás, illetve a vizsgálat lassan és akadozva haladt. Jobban mondva nem is nagyon haladt, mert* a csuklyások beépültek a rendőrségbe is, vagy egyszerűen a hatósági közegek rokonszenvvel kezelték őket, s maguk kenték el a nyomokat, igyekeztek kisebbíteni a szervezkedők szerepét, sőt egyesek csupán nevetséges, gyerekes játéknak minősítették az egész összeesküvést és titkos szervezkedést. Az azonban gyorsan kiderült, hogy a francia GYOSZ-székház ellen nem a kommunisták vagy az anarchisták, hanem igenis a csuklyások követték el a merényletet, mégpedig egy Locuty nevű fiatal, sovány, szemüveges mérnök személyében, aki a híres Michelin autógumigyárban dolgozott.

Titokzatos gyilkosságok

Az említett két merényleten kívül több titokzatos bűntényről is hosszan írt a sajtó ezekben az években. A franciák sokáig izgultak a napilapokban bőven ecsetelt krimiken. A Bois de Boulogne-ban meggyilkolva találták az orosz származású Navachine mérnököt. Laetitia Toureaux-t, egy csinos, középkorú hölgyet a metróban gyilkolták meg: sohasem derült ki pontosan, hogy miképpen követték el ezt a két bűntényt, kik voltak személy szerint a tettesek, de a baloldali sajtó a csuklyásokra gyanakodott. Még nagyobb port vert fel az, hogy egy Bagnoles-de-l'Orne nevű normandiai fürdőhelyen megölték a Rosselli fivéreket, a két neves antifasiszta emigránst. A Navachine-, illetve Toureaux-esettel szemben ezúttal a rendőrség nagy nehezen kiderítette, hogy a Giustizia e Liberta (Igazság és Szabadság) című olasz lap szerkesztőit többek közt egy Jakubiez nevű csuklyás gyilkolta meg (1948-ban életfogytiglani börtönre ítélték).

A csuklyások nem sokáig maradtak fogva. A katonai hatóságok kérésére 1939 őszén, vagyis miután kitört a háború, szabadon bocsátották őket. Az ürügy: a szovjet— német megnemtámadási szerződés megkötése volt, meg az, hogy ,,a háborúban minden hazafira szükség van”... Deloncle egyébként még márciusban, tehát fél évvel a háború előtt, levelet írt az egyik jobboldali lap szerkesztőjének, amelyben azt mondta: „Az örök Németország ismét megmutatta rabló és gyűlölködő arcát”. Ezt hazafias nyilatkozatnak vették. A csuklyások tehát harcoltak az „örök Németország”1 ellen — bár az ún. „furcsa háború” idején, vagyis amikor a francia és német seregek egymással szembenézve rádión és hangszórón elsősorban propagandaháborút folytattak, az első világháborúhoz képest csak jelentéktelen csetepaték voltak. Az egyik csuklyás vezető, név szerint Gabriel Jeantet, abban a IV. páncélos hadosztályban szolgált, amelynek De Gaulle volt a parancsnoka. Egy másik, a híres vagy inkább a hírhedt reakciós korzikai családból származó Pozzo di Borgo részt vett a narviki csatában, amelyben 1940 áprilisától júniusáig a szövetségesek a partra szálló náci haderőkkel küzdöttek.

Miután Franciaország lerohanása és veresége után Pétain fegyverszünetet kötött Hitlerékkel a csuklyás mozgalom három részre szakadt: voltak, akik nyíltan és fenntartás nélkül együttműködtek a megszállókkal; voltak, akik a Vichyben székelő Pétain-kormány felemás (lényegében azonban szintén kollaboráns) politikáját követték: végül akadtak, akik részt vettek a polgári ellenállásban — de persze a valóságban a helyzet még ennél is bonyolultabb volt A már említett Loustanau-Lacau például mint aktív tiszt — bár állítólag formálisan sohasem lépett be á csuklyás összeesküvésbe — mindig támogatta őket, s maga is titkos társaságot szervezett, amikor három éven át a 2e Bureau vagyis a francia kémiroda egyik magas rangú beosztottja volt, és azzal foglalkozott, hogy leleplezze a hadseregben működő kommunistákat. Loustanau-Lacau ekkor Pétain tábornagy törzskarához tartozott, s mint Pétain bizalmasa folytatta munkáját. Később is híven kitartott az agg marsall mellett.

Ezzel szemben például egy bizonyos Fourcaud kapitány, aki az összeomlásig szintén a csuklyásokkal rokonszenvezett, a fegyverszünet után Londonba menekült, és a De Gaulle-féle felderítő szolgálat (B. C. R. A.) egyik vezetője lett. Valószínű különben, hogy maga De Wawrin ezredes vagy fedőnevén Passy, a kémszolgálat vezetője korábban szintén csuklyás volt. Mellesleg a csuklyások sokáig azt remélték, hogy Pétain és De Gaulle titokban meg fog egyezni, s ennek a megegyezésnek az útját igyekeztek egyengetni. Deloncle az északi vagyis megszállt övezetbe utazott, s titokban tárgyalásokat kezdett a renegát Doriot-val, aki a megszállás legelején még nem volt az a mindenre kapható kollaboráns, akinek később bizonyult. Deloncle egyébként a börtönben töltött rövid idő alatt teljesen öntelt lett, nagyzási hóbortja nagy méreteket öltött, s mindent a maga feje szerint szeretett volna irányítani.

„Lenyelnek bennünket”

Az érdekek és vérmérsékletek összeütközésére, a volt csuklyás csoportok marakodására jellemző, hogy a Párizsban maradt cagoulard-ok is három frakcióra szakadtak: Deloncle, akinek a befolyása ekkor már jelentéktelen volt, és egyedül trónolt Mussolinit utánzó pózban az irodájában, miközben önkénteseket toborzott az L. V. F. (Légion des Volontaires Frangais contre le bolchévisme = Antibolsevista Francia Légió) számára, Pétain kártyáját kívánta megjátszani, s a megszállt zónában akarta Vichy érdekeit képviselni, részben Marcel Déat-val, a szocialista renegáttal együtt, aki ekkor Párizsban, mint a Rassemblement National Populaire (Nemzeti Forradalmi Tömörülés) nevű „baloldali” fasiszta párt vezetője tevékenykedett. Deloncle-ék azzal akarták megváltani viszonylagos németellenességüket, hogy az antikommunizmus területén buzgóknak bizonyultak. Egy Corréze nevű csuklyás például, Deloncle jobbkeze, mikor hazatért a keleti arcvonalról, kijelentette: — Képviselve kell lennünk Oroszországban, mert ez szükséges keresztes hadjárat. De a világ minden kincséért se működjünk együtt a Fritzcekkel, akik jelenleg nagyon erősek, és lenyelnek bennünket. . .

Deloncle egyébként formálisan is pártot alapított M. S. R. néven (Mouvement Social Révolutionnaire = Forradalmi Szociális Mozgalom), de ez a fasiszta párt nem volt hosszú életű.

Igyekezett a volt baloldali elemekből, tehát a renegátokból híveket toborozni, de ezek nem tudtak megegyezni a csuklyás elemekkel. Érezték, hogy becsapják őket. Tudomást szereztek róla, hogy egyszer Deloncle egyik hadnagya kijelentette: — Az ilyen „ideológusok” aranyat érnek, babusgatnunk kell őket. Persze, majd ha megkaparintjuk a hatalmat, meg kell ölnünk őket, mert zavarnának bennünket. . .

Az M. S. R-en belül csakhamar annyira kiéleződött a helyzet, a renegátok és a csuklyások olyan veszettül acsarkodtak egymásra, hogy végül is kenyértörésre került a sor. Deloncle ellenfelei elfoglalták a párthelyiségeket az Haussmann körúton és a Paradis utcában, és Deloncle-ot lemondásra kényszerítették. 1943-ban Deloncle menekülni akart a süllyedő hajóról, s az ellenállókhoz közeledett.

Amikor a Gestapo le akarta tartóztatni, a titkosrendőrökre lőtt, akik azonnal agyonlőtték. Más változat szerint a német titkosszolgálatok vetélkedésének lett az áldozata. Halálának körülményeit még nem tisztázta a történetírás.

A felszabadulást követő zavaros időkben megint húzták-halasztották a csuklyások perét. Az igazságügyi szervek nem tartották alkalmasnak azt az időt a tárgyalásra, mikor a nép még nagyon heves érzelmekről tett tanúságot minden rendű és rangú kollaboránssal vagy általában minden szélsőjobboldali alakulattal szemben. Így tehát csak 1948-ban, több mint négy évvel a párizsi felkelés után került rá sor. A nagyközönséget akkor már nem is nagyon érdekelte az ügy, hiszen előtte sokkal látványosabb perek zajlottak le, melyek során sokkal nagyobb kaliberű emberek (Pétain, Laval) álltak a bíróság előtt.

A csuklyások megtizedelten kerültek a tárgyalóterembe: Deloncle és Dusseigneur tábornok meghalt. A hatvanöt vádlott közül pedig tizennégy szökésben volt, köztük a hírhedt Fifi (Filiol). A tárgyalás hetekig elhúzódott, közben a szélsőjobboldal tiltakozott, és azt hangoztatta, hogy inkább a kommunistákat kellene perbe fogni (ne feledjük el, hogy közben azaz 1947-ben már felbomlott az Ellenállásban összekovácsolódott nemzeti egység, már nem voltak kommunista miniszterek, és megkezdődött a hidegháború).

Végre 1948. november 27-én megszületett az ítélet. Az említett Jakubiez nevű jelentéktelen figurát, aki részt vett a Rosselli fivérek ellen Bagnoles-de-l'Orne-ban elkövetett merényletben, életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Egy Méténier nevű másik csuklyás, aki a francia GYOSZ ellen elkövetett provokációs bombamerényletben működött közre, húsz évet kapott. A többi „kis

csuklyást” 1-től 10 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték.

Loustanau-Lacau csak mint tanú szerepelt. De az ő kijelentése nagy feltűnést keltett, az egyébként nem nagy érdeklődéssel kísért perben: — Ami a csuklyásokat illeti, úgy vélem, ezek nélkül az emberek nélkül, akik már a háború előtt megtanulták a föld alatti harcot, De Gaulle 1940. június 18-iki szózata haszontalan és visszhangtalan trombitaszó lett volna...

Ezzel a gaulleistákat akarta kompromittálni, illetve azt akarta hangsúlyozni, hogy nincs miért elítélni a vádlottakat, hiszen tulajdonképpen, ha máshol, más módon, más eszközökkel is, többékevésbé ugyanazt a politikát folytatták. Már említettem, hogy a források még nem állnak kellő mennyiségben rendelkezésre a kérdés eldöntésére, s a történetíróknak bizonyára még sokat kell várniuk, amíg a francia hatóságok nyilvánosságra hozzák az okmányokat, de lehet, hogy erre sohasem kerül sor, és a csuklyások marakodása épp úgy örökre homályban marad, mint Navachine mérnök és Laetitia Toureaux meggyilkolása...

Talpig Ăşriemberek (A Maffia)

Eleven Lotto a koporsóban

— És hogyan sikerült kiszöknöd? — kérdezte a New York-i olasz negyed egyik trattoriájában a pizzát csemegéző olajbarna legény egy másik sötét arcú illetőtől, aki kinyújtotta a kezét a hagyományos szalmafonatos olasz boroskancsó felé.

— Szellőztethető koporsóban.

— Micsoda? — képedt el a mondott egyén, amikor méghallotta az elképesztő választ.

Az illetőt Lottónak hívták, és a szicíliai, pontosabban a villalbai maffia tagja volt. Olyan meggondolatlan körülmények között követett el emberölést, hogy elfogták, és — kivételesen — elítélték. A maffia főnöke, egy bizonyos Don Calò azonban annyit mégis elért, hogy Lottót őrültnek nyilvánítsák. Mint ilyet azután bezárták a barcellonai elmegyógyintézet rabosztályára, ahol az illető... elhunyt. Halála azonban csak tetszhalál volt, neki tetsző halál, mert — Dumas halhatatlan ötletét variálva, ki Edmond Dantést egy holttest helyett csempészte ki If várából — Lottó tetemét külön evégett eszkábált, szellőztethető koporsóba tették, így temették el, aztán kicsempészték az Egyesült Államokba. New Yorkban a maffia ottani képviselői várták, felmutatták neki a titkos társaság sárga selyemkendőjét, majd nagyot ittak a jól sikerült feltámadásra...

Ez 1922-ben történt, de ha valaki azt hinné, hogy az ilyen őrültté nyilvánítás, meg koporsóhistória egyedülálló a maffia történetében, az tévedne. Mert az olasz titkos társaság históriája mindent felülmúl, még Dumas képzeletét is. Itt van például egy bizonyos Antonio Canepa esete.

A második világháború után Szicíliában harminc felfegyverzett banda garázdálkodott. A szövetségesek bombázásaitól megsérült fegyházakból hatszáz bűnöző szökött meg, és duzzasztotta a haramiák sorait. Nagyban folyt a betörés, rablás, beleértve persze az emberrablást is (természetesen a gazdagokra vadásztak a busás váltságdíj reményében). A zsiványok olyan vakmerőek lettek, hogy még a csendőrség laktanyáit is megostromolták. A helyi arisztokrácia, mint már annyiszor a múltban, ezt is átvészelte: kiegyezett a banditákkal bizonyos összegű védelmi adó ellenében, sőt az volt a tervük, hogy felhasználják a bandákat szeparatista céljaikra.

1945 szeptemberében nagyon mozgolódtak a szeparatisták is, akik el akarták szakítani a szigetet Itáliától. Palermo mellett, egy főúr villájában ült össze a szeparatisták kongresszusa. A maffia a háttérben várta, hogyan alakulnak az események. Az értekezlet Carcaci herceget választotta meg a szeparatisták vezetőjének. Elhatározták, hogy nem hajtják végre a hónap végére kitűzött felkelést, ugyanis közbejött valami. Éspedig az említett Canepa, a szervezet stratégájának elvesztése. Ez a regényes képzelettel megáldott, naiv eszményekért lelkesülő ifjú már harmincéves korában (1933) egyetemi tanár volt, s lelkes antifasiszta. Azt tervezte, hogy a piciny San Marinóba megy, és ott kikiáltja az antifasiszta Köztársaságot. Egy besúgó azonban elárulta, őrültnek nyilvánították és bezárták. 1943-ban tért vissza Szicíliába mint brit hírszerző, majd ejtőernyővel leereszkedett Lombardiában, s Firenze környékén bekapcsolódott a partizántevékenységbe. 1945 júliusában került Szicíliába, s itt a szeparatista mozgalom agya és fő szervezője lett. A sziget elszakításán dolgozó arisztokraták és reakciósok, akik Szicíliát főleg azért kívánták kivonni az olasz ellenőrzés alól, mert féltek, hogy Rómában felülkerekednek a kommunisták, ekkor egy újabb besúgó „jóvoltából.” úgy értesültek, hogy Canepa titkos kommunista. Ez nem volt egészen igaz, mert nem volt párttag, az azonban valónak bizonyult, hogy szimpatizánsnak tekintették, bár az OKP — érthető okokból — hevesen ellenezte a szeparatista mozgalmat.

A „fejesek” tehát elhatározták, hogy Canepát elteszik láb alól. Csendben, nyomtalanul akarták eltüntetni, de nem sikerült: az arisztokratáknak dolgozó csendőrök egy éjszaka elfogták.

Rajtaütésszerűén támadtak rá, mikor testőreivel az országúton száguldott. Két társa elmenekült, és elmesélte, mi történt. Ez volt az első hiba. A második az, hogy amikor a négy megölt embert (köztük

volt Canepa is) koporsóba tették, és bevitték Giarre község sírkertjébe, a temetőőr — hiába erősködtek a csendőrök — nem volt hajlandó azon nyomban eltemetni őket, hanem szabály szerint kérte a halotti bizonyítványt, sőt ragaszkodott a koporsók felnyitásához. S minthogy a temetőőr maga is szeparatista volt, rögtön felismerte Canepa tetemét. A négy koporsóba helyezett ember közül azonban az egyik még élt. A tettesek ugyanis annyira siettek, hogy nem ölték meg... egészen.

Canepának ez a társa egyébként kiheverte a „temetést”, és még ma is él...

Nincs rá bizonyíték, hogy Canepát a maffia ölte meg, illetve nem bizonyos, hogy az említett csendőrök a maffia megbízásából jártak el. A szeparatisták és arisztokraták, meg a maffia viszonya szerfölött bonyolult volt. Hol együtt harcoltak, hol nem. Különben is minden pártban, csoportban, mozgalomban és társaságban több rivális frakció működött. Csupán azt akartam illusztrálni, hogy Lottó nem volt az egyetlen, aki elevenen került koporsóba.

Holttest a szakadékban

A szicíliai banditizmus áldozatai azonban nem mindig kerültek koporsóba. Sőt! Javarészt a kopár mezőkön, a tar sziklákon hagyták őket. Például Placido Rizzottót. Ez a fiatal és bátor szicíliai is partizán volt, s a második világháború után, noha az ő apja is mafioso volt valaha (igaz, hogy a fasiszták száműzték), elhatározta, hogy a maga területén, azaz a Palermótól délre fekvő Corleone városkában felszámolja a maffiát. Nagyon szelíd, megértő, sőt naiv fiú volt, aki meg akarta győzni a mafiosokat, hogy a körülmények áldozatai, s a gazdagok szolgálói. Szervezni kezdte a parasztokat, s az egyik viskóból a másik kalyibába ment, hogy meggyőzze a maffiától reszkető falusiakat. Végül már több ezer paraszt állt mögötte. Megszerették a karcsú, szinte lányosán bájos fiatalembert.

Rizzotto kérvényezte, hogy a határban elterülő megműveletlen birtokot kisajátítsák a parasztoknak.

Palermóból kiszállt egy bizottság, hogy megvizsgálja a kérdést.

1948. március 10-én este Placido Rizzotto sétálni ment. Három ismerősével járt fel és alá a Via Bentivegnán. Amikor elhaladtak az Alaimo kávéház előtt, egy Luciano Liggio nevű mafioso pisztolyt vett elő, s kényszerítette, hogy kövesse: — Ne félj, nem lőlek le. Csak elbeszélgetünk egy kicsit...

Placido engedett, noha Liggio közismert bérgyilkos volt, s mint a hatalmas Strasetta-uradalom jószágigazgatója többször felgyújtotta a bérlők házait, és megölte barmaikat. A fityegő szájú, hunyorgó, kissé kancsi fiatalember különben pályafutását annak köszönhette, hogy egy bárónő stricije volt. Ha bárki szembeszállt vele, egyszerűen lepuffantotta. Danilo Dolcinak, a világhírű katolikus írónak és szociográfusnak mondotta valaki Corleonéban: — Nálunk ott lövik le az embereket, ahol éppen érik. A város minden sarkán megesett ez már... Éz történt a gyermekded hitű Rizzottóval is, aki jó útra akarta téríteni a maffia tagjait: a corleonei hegység egyik száz méter mély szakadékában találták meg holttestét. Ilyen mélységbe dobálták a mafiosok. a tetemeket, hogy a hullák ne vonzzák a dögmadarakat, melyek elárulnák őket. A tűzoltók előbb öt cipőt, egy nadrágtartót, egy bokacsontot és egy koponyát hoztak fel zsákjukban ebből a hirhedt szakadékból, később egy egész szekérderéknyi csontot találtak benne...

Mondanom sem kell, hogy Liggiót és két cinkosát, Criscionét meg Collurát a szokásos indokkal („bizonyítékok híján”...) felmentették. S ez igazán nem egyedülálló eset Szicíliában, hiszen több száz, sőt ezer maffiaperben végződött a tárgyalás hasonló felmentéssel.

Elképesztő és kész

Az olvasó, még ha nem is olyan naiv, mint szegény Placido, méltán felteheti a kérdést: — Hát Itália, a nagyszerű római civilizáció örököse, nem jogállam? Hogyan lehetséges ez egy modern országban?

Bizony erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Mondhatnám azt, hogy Olaszorság, noha jogilag már több mint száz éve egységes állam, gyakorlatilag még mindig nagyon különböző tartományok és vidékek összessége, s hogy teszem azt Lombardia és Szicília közt nem ezer kilométer a távolság, hanem tízezer, és ugyanez áll az időre is: Szicília a fejlett, iparosodott Északhoz képest évszázadokkal van elmaradva.

Sem a történelemben, sem a társadalom fejlődésében nincsenek véletlenek. Legfeljebb sokszor olyan bonyolultak az okok és okozatok, hogy nem lehet kibogozni őket. Az egyszer szent, hogy a maffia nem véletlenül született Szicíliában.

De mi az, hogy maffia?

Ezt, ugye, mindenki tudja. Nem is kell elővenni az Értelmező Szótárt, és megnézni, hogy „DélOlaszországban, kül. Szicíliában titkos bűnszövetkezet, amely saját céljaiért v. anyagi ellenszolgáltatás fejében mások érdekeiért bűn- és terrorcselekményekre vállalkozik”. Különben a maffia szóval az történt, mint a panama szóval: átvitt értelmet is nyert, s ma már mindenféle piszkos bandára, bűnszövetkezetre rámondják, hogy „maffia”. (A szó eredete egyébként — mint Szicíliában sok minden — afrikai: mikor a normannok a XI. században meghódították a szigetet, az ott élő móroknak menekülniük kellett; eredetileg a „maffia” valamiféle menedéket jelentett.)

De hogy maga az igazi, szicíliai maffia micsoda, azt nagyon nehéz megtudni. Ez a titkos társaság a legtitkosabb, a legrejtelmesebb! Több száz könyvet írtak róla, de még mindig nem egészen ismeretes, hogyan toborozza tagjait, s milyen a felavatási szertartása.

Azért tudunk ilyen keveset, mert a maffia nem teketóriázik a fecsegőkkel. Minden árulást halállal büntet. Fő taktikája az, hogy tagadja önön létezését. Tagjai sohasem vallják be, hogy mafiosok.

Leonardo Sciascia olasz író híres maffiaregényében, amely 1963-ban magyarul is megjelent Mint a bagoly nappal címmel, egy kissé Piacidóhoz hasonlóan naiv csendőrszázadcsról szól, aki hiába akarja megfékezni a titkos társaságot. Amikor pedig Bellodi kapitány fáradtan és letörten visszakerül Északra, barátai megkérdik tőle: — És a mafia, mi ez a mafia, amiről az újságok folyton beszélnek?

— Nem olyan egyszerű megmagyarázni — mondta Bellodi —, hát... elképesztő és kész...* Csakugyan elképesztő!

Egyébként, még egy pillanatra visszatérve Bellodi századoshoz, Sciascia rokonszenves alakjához, a csendőrtiszt elmesélte az előbb említett beszélgetés során egy börtönorvos (megtörtént) esetét. A doktor meg akarta szüntetni a maffiásoknak azt a kiváltságát, hogy a börtönben a gyengélkedőben tanyázhassanak, miközben a valóban beteg foglyok a zárkákban szenvedtek. Irt a minisztériumnak. Egy éjszaka hívatták a börtönből, hogy egy fogoly rosszul van. Bement. A mafiosok megverték. Jelentette az esetet a felettes szervnek. Erre áthelyezték. S mivel sehol sem kapott elégtételt, a maffia egyik vezetőjéhez fordult, aki legalább megtette, hogy megverette azt a foglyot, aki előzőleg az orvost verte meg...

Persze ez semmiség, dajkamese az elevenen koporsóba tett emberhez, a csonthalmazzal teli szakadékhoz, az ezernyi gyilkossághoz, zsaroláshoz, emberrabláshoz, önkényes megadóztatáshoz, vérbosszúhoz képest, amely a maffia történetén végigvonul.

Sötét múlt

De meddig is nyúlik vissza ez a história?

A kutatók általában úgy tudják, hogy a XIX. század elejéig, amikor a Napóleon által elkergetett nápolyi királyi udvar Szicíliában keresett menedéket Nelson brit hadihajóhadának védelme alatt. I. Ferdinánd király, aki a mi Mária Teréziánk Karolina Mária nevű lányát vette feleségül, nem tudta megrendszabályozni a szigeten garázdálkodó rablóbandákat, és az a „zseniális” ötlete támadt, hogy zsiványokkal törje le a betyárokat, vagyis egyes bandákat a saját zsoldjába vett az elharapózott rablóbandák megfékezésére. Igen ám, de amikor ez részben sikerült, s a kormány le akarta szerelni a zsiványzsandárságot, a haramiák nem voltak hajlandók letenni a fegyvert, és folytatták — most már saját kontójukra — a „rendcsinálást”, ami alatt persze rablás, zsarolás, lopás stb. értendő.

Mindezt persze megkönnyítette a Földközi-tenger legnagyobb szigetének (negyedakkora, mint hazánk) egészen sajátos történelmi és földrajzi helyzete. Szicília tulajdonképpen szinte már nem is Európa, hanem Afrika: az olasz csizmának afrikai talpa. S a viszontagságos történelem, a tikkasztó éghajlat e csizmatalpat kegyetlenül keményre cserzette. Hogy mik voltak ezek a viszontagságok? Hát bizony azt elmondani sem könnyű — legalábbis röviden. A sziget volt görög, karthágói gyarmat, római provincia, s már az i. e. II. században nagy rabszolgalázadás színtere lett. Később hódítottakpusztítottak itt a vandálok, a keleti gótok, a bizánciak, majd a szaracénok (akiknek emlékét ma is őrzik a szigeten), aztán a normannok. A normannok alapította Szicíliai Királyságot a XIII. században az Anjouk vonták fennhatóságuk alá. Erre a korra esik a „szicíliai vecsernye” néven ismert 1282-es nagy fölkelés. Az Anjouk uralma alatt, Johanna szicíliai királynő uralkodása idején — aki egyébként a mi Róbert Károlyunk fiának, Andrásnak a felesége volt — Nagy Lajos királyunk majdnem egészen Szicíliáig levonult két bosszúhadjárata során (a magyar király nem volt szicíliai, de bosszút, mondhatnám vendettát esküdött, mikor testvérét, Andrást 1345-ben Aversában meggyilkolták). Az Anjou-ház kihalása után a francia, majd a spanyol király terjesztette ki uralmát a szigetre. Persze a függetlenségükhöz ragaszkodó szicíliaiak az Aragonok ellen is fellázadtak néhányszor, mert ez már a vérükben van. Még sokáig sorolhatnám, hogy ki-mi uralkodott a szigeten: Savoya, a Habsburg-ház, a Bourbonok, mígnem végül is 1861-ben, miután Garibaldi a híres „marsalai ezerrel”, azaz ezer önkéntesével felszabadította, Szicília az egyesült-Itália része lett.

Nagyon is furcsa és különálló része, mert Rómának azóta is rengeteg baja van vele. A szicíliai ember nyelvét, szokásait, életmódját tekintve, egészen más, mint az északolasz. S a sziget, amely az ókorban termékenységéről volt híres, a vízhiány, de főleg a hűbéri birtokviszonyok miatt a nyomor, a betegség, a babona, a vakhit és a vérbosszú, no meg — s tán ez jellemzi a legjobban — a banditizmus hazája lett. Az ásványi kincsekben gazdag, különösen sok ként termelő sziget gazdasága elsősorban mezőgazdasági jellegű (itt termelik az olasz déligyümölcsnek majdnem kilenctizedét!), híresek a borai, jelentős a gabonatermesztése. Az elmaradott társadalmi helyzet, a kénbányászok és az uradalmi cselédek riasztó nyomora, no meg persze a középkori, ókori, sőt — még tovább is vissza lehet menni az időben — a primitív népek hiedelmeit tükröző babonák fennmaradása roppant megkönnyítette a maffia dolgát. A társaság eredetileg nem bűnszövetkezet volt, hanem amolyan titkos hatóság, amely bizonyos jogfolytonosságot biztosított a szigeten, ahol egymást váltották a különféle külföldi uralmak. Mint ilyen, a maffia az őslakosság érdekeit képviselte a hódítókkal szemben. Ennek köszönhette roppant befolyását és „hazafias” jellegét.

Furcsa, de igaz, hogy a szigeten a görög gyarmatosítás, s főleg a mórok uralma alatt volt a legjobb a helyzet. Az arabok kisbirtokokat létesítettek, s uralmuk mérsékelt, sőt szinte áldásos volt a keresztény királyok pusztításaihoz képest. A normannok visszavetették a szigetet a legsötétebb hűbériségbe, s a szaracén kisgazdák koldusbotra jutottak. A sok uralomváltozás, az uralkodók és

uralmak letűnése, a rengeteg felkelés, lázadás, meg a sziget úttalan utai, szakadékai, sziklái, bozótos területei, a kisvárosok sikátorai — minden, de minden a maffia malmára hajtotta a vizet. A nép évszázadok alatt csak azt látta, hogy az uralmon levők gyilkolják egymást — miért ne ölhetne ő is?

A maffiának a társadalom minden rétegében voltak tagjai, beleértve a községi vezetőket, sőt a bíróságot is. A titkos társaság olyan határozott, gyors „igazságszolgáltatást” valósított meg, amellyel a bűnüldöző és törvényes igazságügyi szervek nem versenyezhettek. Különben is legális úton nem tudtak, de nem is nagyon akartak könnyíteni a parasztság súlyos helyzetén. A nép a kisebbik rosszat, a maffiát választotta, mely eleinte — még ha sokat rabolt is, sőt olykor gyilkolt is a nép körében — elsősorban neki nyújtott bizonyos védelmet a hatalmasok túlkapásai ellen. A XIX. század első felében a mafiosok körülbelül olyan szerepet játszottak, mint nálunk Rózsa Sándor, a szegénylegények, a betyárok: csak a gazdagoktól raboltak, s elsősorban a hatalmasokon álltak bosszút, így alakult ki körülöttük az oltalmazó rokonszenv, a cinkos hallgatás, amely később, amikor megváltozott a helyzet, és a maffiából lassan a kizsákmányolok szövetségese és fedőszerve lett, továbbra is megmaradt — bár most már nem rokonszenvből, hanem félelemből.

Véres szentkép

A maffiát övező titokzatosságnak köszönhető, hogy még mindig csak vázlatosan ismeretes a titkos társaság szervezete és működése. Általában úgy tudják, hogy tízes egységekre oszlik. A „tizenegyediknek” nevezett tag a főnök. A különböző csoportfőnökök — konspirációs okokból — nem is ismerik egymást. A csoportokat „családoknak” hívják, a főnököt pedig „családfőnek” (capojamiglia). Az egész szicíliai titkos szervezet főnöke a Capo dei Capi (Főnökök Főnöke). A „család” általában egymással szomszédos városok vagy községek csoportjaiból áll, de ha sok a tag, további „családokra” bomlik, amelyeket „családfők” vezetnek. A hét szicíliai tartományban hét szervezet működik, de természetesen a tartományi főnökök szoros kapcsolatban állnak egymással. A „családfőket” a tagok választják, s munkájukban tanácsadók segítik őket. A tagtoborzásról persze nem sokat tudunk. Valószínű, hogy nem önkéntes jelentkezéssel történik, hanem kiválasztással, s ha a maffia valakit be akar szervezni, azt rendszerint olyan helyzetbe hozza, hogy nem tudja, illetve nem meri elutasítani a tagságot. A felavatási szertartásokról is különböző elképzelések vannak — alighanem azért, mert nincs is egységes rítus. Egy francia kutatónak így mesélte el egy mafioso: — Egy asztalhoz kellett lépnem. „Látod-e, itt van a trapani Madonna képe — mondta a »tizenegyedik«. — Tedd rá a jobb kezed. Fogd a bal kezedbe ezt az árt. Szúrd meg a jobbodat, hogy a vér a képre csöpögjön, és teljesen elfödje.” És az egész művelet során ismételgetnem kellett a maffiához való tökéletes hűség esküjét.

Dr. Melchiorre Allegra maffiaorvos szerint — amint azt 1962-ben az egyik olasz napilapban maga a mafioso doktor feltárta — a felavatási szertartás így folyt le: — Középső ujjam hegyét tűvel szúrták meg, s a vérrel átitattak egy szentképet. Ezt azután elégették, s a tenyerembe tették a hamuját, majd eskütételre szólítottak fel. A szöveg körülbelül így hangzott: „Esküszöm, hogy hű leszek testvéreimhez, sohasem árulom el őket, mindig a segítségükre leszek, s ha ezt elmulasztom, égjek el, és váljak hamuvá, mint ez a kép.”

Allegra revelációi szerint a szövetség tagjainak tilos lopni; az emberölés bizonyos esetben megengedhető, de csak a vezetők hozzájárulásával. Az önbíráskodást halállal büntetik. Hogy aztán a gyakorlatban ez miképp fest, azt látni fogjuk...

Dr. Allegrát egyébként beszervezői körülvitték Palermo vidékén, és bemutatták azoknak a tagoknak, akikkel kapcsolatban kellett állnia. Ö mellesleg egy palermói katonai kórház orvostisztje volt 1916-ban, amikor a titkos társaság megkörnyékezte. Fel akart jelenteni egy szimulánst, aki valami gyanús injekcióval orbáncszerű tüneteket idézett elő a térdén. Még mielőtt megtehette volna, felkeresté egy Giulio d'Agate nevű egyén, aki éreztette vele, hogy mafioso. Nem volt erőszakos, főleg az orvostiszt emberi érzéseire hivatkozott, mígnem Allegra feladta feljelentési szándékát.

Néhány nap múlva d'Agate megvárta a kórház előtt, két másik maffiataggal.

— Nagyon fontos közlendőnk van — mondta d'Agate. — Jöjjön velünk.

Dr. Allegra velük tartott. Bevitték egy gyümölcsüzletbe, melynek az egyik maffiatag volt a tulajdonosa. Előbb mindenféléről beszélgettek, az időjárásról, a háborúról: d'Agate dicsérte, hogy milyen rendes ember, milyen humánus, nem jelentette fel az említett katonát stb. Aztán kirukkoltak igazi mondókájukkal: — Roppant jelentős szervezethez tartozunk, amelynek tagjai a társadalom valamennyi rétegét képviselik, beleértve az előkelőségeket, az arisztokratákat is. Valamennyien talpig úriemberek... Így lépett be Dr. Allegra 1916-ban a „Tiszteletreméltó Társaság”-ba. Eljárt a palermói Birreria Italia sörcsarnokba, hol minden ebéd előtt a szicíliai főváros maffiatagjai találkoztak. Járt oda betörő és herceg egyaránt. Ott láthatta Don Vito Cascio Ferrót, a szicíliai maffia főnökét, aki csókra nyújtotta kezét a kisebb kaliberű maffiatagoknak. Dr. Allegra jól járt, hogy belépett a titkos társaságba. A sziget

déli partján, Castelvetranóban nyitott rendelőt. Jól ment neki: tiltott műtéteket hajtott végre, s persze ő kezelte a sok maffiatag lőtt sebeit. Néhányszor perbe fogták, de hála a maffia befolyásának, mindig tisztázhatta magát: még az orvosi kamara sem tudta töröltetni névjegyzékéből.

Az említett olasz lapban a doktor feltárta a maffia nemzetközi kapcsolatait is: az amerikai maffia főnökét King-nek („király”) címezik. Az amerikai olasz, elsősorban szicíliai eredetű emigránsok madre nobilének („nemes anyának”) tisztelik a szicíliai maffiát. Ha az anyaszervezet azt kérte, hogy a maffiabíróság ítéletét hajtsák végre egy Amerikába került mafioson, az emigránsszervezet nem habozott eleget tenni a kérésnek. Az amerikai maffia vezetői sokszor elzarándokolnak Szicíliába.

Mindenütt van maffia, ahol nagyobb olasz kolónia él, így például Tunéziában is.

De Allegra 1963-as revelációi ellenére is elég hézagosak ismereteink a társaság felépítéséről és belső életéről. Annál többet tudunk a külsőről, a látványosról, arról, amely évtizedek óta foglalkoztatja a sajtót s újabban a rádiót, a televíziót, a filmről nem is beszélve, hiszen már egész sor filmet (s nem is csak dokumentumot, hanem játékfilmet is) szenteltek Szicíliának, illetve az ottani banditizmusnak, amely többé-kevésbé kapcsolatban van a maffiával. A szépirodalom is hálás témának tartja a maffiaügyeket, s az említett Sciascia előtt már Verga és Lampedusa is szólt róluk regényeiben.

Már említettem, hogy a kezdeti korszakban, azaz a XIX. sz. elején a maffia, akár nálunk a betyárok, közel állt a néphez. Tény, hogy benne volt az 1820-as, 1840-es és az 1866-os elkeseredett délolasz parasztlázadásokban, amelyek során a végsőkig kétségbeesett és kisemmizett földművesek megrohamozták az uraságok palotáit. Része volt a maffiának Garibaldi diadalában is, amit az olasz szabadság vezére azzal hálált meg, hogy a maffiára bízta a népszavazást (erről találunk említést A párduc-ban!). Garibaldi, a „vörösingesek” (magyarok is voltak köztük!) vezére megdöntötte a Szicíliai Kettős Királyságot, s megesett, hogy taktikai egyezményt kötött az akkor még népbarátnak tetsző maffiával, de később szakított vele.

A század második felében a maffia egyre inkább minden politikai célkitűzést félretett (illetve időnként azokkal a politikusokkal szövetkezett, akik érdekeit támogatták), igazi bűnszövetkezetté vált.

Mindinkább a vérbosszú, a hírhedt vendetta törvénye vagy a maffia saját, „különbé járatú” becsületkódexe, az omertá szelleme kerekedett felül.

Vérbosszú és talizmán

Hogy mire képesek a vérbosszú jegyében a szicíliaiak, arra legjobban talán a Fratuzzi és Stoppaglieri família véres vetélkedése jellemző. 1872-ben egy Lipari nevű férfi, a Fratuzzi család tagja, feljelentett a rendőrségen egy Stoppaglierit. Nincs nagyobb infamitá, azaz aljasság a maffia szemében! A sértett família felszólította a Fratuzziakat, hogy az omertá szellemében végezzenek az aljas Liparival. Mikor kérésüket megtagadták, ők maguk végeztek vele, s a vendetta olajfoltként terjedt Palermo környékén. Nemsokára már Liparinak, illetve ellenségeinek minden közeli rokonát megölték, aztán a távolabbi famíliára került a sor. Az egész környék rettenetes izgalommal kutatta őseinek családfáját, remegve várta, hogy megjelenik előtte egy lepelbe burkolózó titokzatos egyén, és közli: ő következik a listán. A vidék elnéptelenedett. Mikor a Fratuzziak közül csak egy Salvatore d'Amico nevezetű ember maradt meg, elment a rendőrségre, és mindent elmesélt, ami persze öngyilkosságnak számított. Természetesen meg is gyilkolták, holttestét pedig — a maffia szokása szerint — közszemlére tették ki. Szemét a Fratuzzi nemzetség talizmánja: egy madonnaszoborról titkon letépett ruhaszövet pici darabja borította. . .

Hogy milyen viszonyban volt a néppel a század végén a maffia, azt beszédesen illusztrálja az 1881-es községi választás: Villalbában például, amely mindig a titkos társaság egyik erős támasza volt, a maffia támogatását élvező őr gróf a városka több mint kétszáz szavazóját egy magtárba záratta. Innen a főúr fegyvereseinek kíséretében mentek szavazni a parasztok: persze az őrgrófot megválasztották, így volt ez a század elején is: Alongi egy 1902-ben megjelent művében azt írja, hogy a szavazóhelyiségtől nem messze a majiosók minden közeledő választót elkaptak, megvertek, majd leitatták, aztán a kezébe nyomták a kormány jelöltjének szavazócéduláját.

A századfordulón a maffia volt a legtekintélyesebb politikai és társadalmi tényező a szigeten. Élén ekkortájt a már említett Don Vito Cascio Ferro, az ápolt kezű, előkelő megjelenésű bűnöző állt, aki ifjúkorában Amerikába vándorolt, és ott belépett a Fekete Kéz (semmi köze a szerbiaihoz!) nevű, főleg szicíliai meg nápolyi emigránsokból álló bűnbandába. Amikor hazatért, mindig kihívóan elegáns volt, hosszú császárkabátot, széles karimájú cowboy-kalapot, libegő nyakkendőt viselt, s szívesen látott vendégként járt a palermói palotákba. Itt különösen a hölgyek tüntették ki kedvességükkel, sőt többel is... Don Vito a felső tízezer körében élt, hercegekkel vadászott, és hercegnőkkel keringőzött. Hatvankilenc bűntett vádja alól mentették fel, ebből húsz gyilkosság volt.

Egyet azonban ő is elismert, sőt még dicsekedett is vele, bár szerényen megjegyezte: — Önzetlenül tettem: provokáltak, nem hagytam magam.

Az áldozat amerikai volt: egy Petrosino nevű detektív, aki rájött, hogy az amerikai alvilág meg a szicíliai maffia kapcsolatban áll, s 1909-ben hazament nyomozni a szigetre, két Fekete Kéz-tag társaságában.

Aznap, amikor hajója befutott az olasz vizekre, Don Vito egy előkelő famíliánál vacsorázott, egy parlamenti képviselővel együtt. Vacsora közben azonban azt mondta, hogy valami sürgős elintézni valója van, de mindjárt visszajön.

El is intézte: a Tenger térre hajtatott, és egyetlen revolvergolyóval leterítette a frissen érkezett amerikai nyomozót. Majd visszaült a várakozó hintóba, s mire a csemegénél tartottak, már megint ott ült a palotában a képviselő mellett, és buzgón szürcsölte a finom portóit. Amikor gyanúba került, a politikus eskü alatt vallotta, hogy ki sem mozdult a palotából.

De Don Vito nemcsak emberöléssel foglalkozott. Valamiből élnie is kellett! „Keresete” nagyrészt a pizzuból származott. Ez a szicíliai tájszó kismadárcsőrt jelent, s a maffia vámszedésére céloz, amit a szigetlakók ékes nyelve így fejez ki: fari vagnari a pizzu — „megnedvesíti a csőrét”, vagyis sápot szed mindenféle gazdasági tevékenységből. Don Vito „beleütötte a csőrét” a sziget legfontosabb

gazdasági műveleteibe: a kénbányászatba, a kösótermelésbe, az építkezésbe, az ásatásokba, a dohánycsempészésbe, sőt még a koldusok „munkájába” is, mert ő engedélyezte nekik a „placcot”, ahol kér égethetnek. A nagykereskedők és a kéregetők egyaránt magánadót fizettek a maffiának, amely birtokvédelemmel is foglalkozott: aki nem bízta a maffia oltalmára a házát vagy uradalmát, annak birtokát egyszerűen felgyújtották. A titkos társaság ekkor már szinte a rendőrség szerepét töltötte be — igaz, sajátos módon és különös módszerekkel. Ha valamilyen lopás vagy betörés történt, a károsult a maffiához fordulva — némi készpénz ellenében — visszaszerezhette az eltulajdonított tárgyat vagy jószágot. Míg ha a rendőrséghez fordult, sohasem látta viszont öszvérét vagy biciklijét... nem beszélve arról, hogy a tolvaj bosszúból esetleg le is puffantotta.

Don Vito század eleji uralma idején a maffia zsarolással is foglalkozott. De nem otromba fenyegető leveleket küldött, halálfejjel vagy keresztbe tett lábszárcsonttal, hanem romantikus stílusban megfogalmazott, ünnepélyes frázisokkal megtűzdelt dagályos írásokat, amiről az érdekelt rögtön tudta, hogy a maffiától jött, és éppen ezért majdnem mindig teljesítette a zsaroló kérését.

Szicília nem volna igazán Szicília, s a maffia sem volna igazán a maffia, ha nem húzna hasznot a vallásosságból, meg a babonából. A maffia mindenféle ájtatos tevékenyseggel foglalkozott: a mafiosok gyártották a Szicíliában közszükségleti cikként szereplő templomi gyertyát (a rengeteg gyilkosság nagyban növelte a gyertyafogyasztást...), a titkos társaság adta bérbe a templomi ülőhelyeket, s szériában gyártotta a katolikus mütyürkéket, emléktárgyakat, szentek szobrait, amuletteket.

Mózes vesszeje és a csirkecsoda

A legjobb üzlet persze az ereklyegyártás volt. Az egyik olasz napilap szerint a maffia jóvoltából egyszerre volt forgalomban Szent András tizenhét karja, Keresztelő Szent János hatvan ujja és Szent Julián negyven feje. A maffia még exportált is „eredeti” olasz relikviákat, szorgalmasan hamisítgatva a vatikáni pecséteket. Amerikába küldte Assisi Szent Ferenc húsz reverendáját és Bernadetté ötven olvasóját, sőt mi több — s itt már igazán azt kell mondanunk: le a papkalappal! — a maffia még Mózes vesszejét is eladta, amely a sziklából vizet fakasztott.

A délolasz babonát kihasználva, buzgón gyártotta a csodákat is. Ha a Madonna megjelent egyegy kisfiú vagy kislány előtt, a maffia propagandagépezete megindult, s nemsokára a csodás falu határában már szálloda állt a hitbuzgó turisták fogadására. A csoda kedvéért a maffia hajlandó volt Szicíliából „kiszállni”, mondjuk a foggiai helyszínre (vagyis átmenni a félszigetre), ahol egy isten háta mögötti kis falu mellett fél tucat hotel meg sok panzió nyílt, hogy a zarándokok megcsodálhassák Pio atya stigmáit, és meggyónhassanak nála. San Giovanni Rotondóban (így hívták a Foggia melletti falucskát) hetekig vártak a vendégek, hogy sorra kerüljenek a gyóntatószékben — illetve nem is kellett várakozniuk, ha az állomáson lődörgő majiosök közvetítését igénybe vették néhány ezer líra fejében. A maffia még a Pio atya stigmáiból szivárgó vért is áruba bocsátotta: igaz, a vérrel átitatott kötszerekről kiderült, hogy a vér... csirkevér.

Villalbáról már említettem, hogy a maffia egyik főfészke volt. A Cammarata-hegységben, Szicília közepén fekvő városka arról volt nevezetes, hogy itt született Calogero Vizzini, aki Don Vito utóda lett, de már alatta is a maffia egyik vezetője volt. Don Calò — népiesen csak így nevezték — 1877-ben született. Apja aranyparaszt volt, jól nősült, s fia igyekezett feljebb jutni — de nem tanulással és szorgalommal, mert írni-olvasni sohasem tudott, a keze mégis holta napjáig puha maradt, később pedig a hasa is szép pohossá terebélyesedett. Pályáját nem paraszti sorban levő apja, hanem püspök nagybátyja egyengette. Nagybátyja ugyanis tehetséges volt, és szeretett tanulni: így lett Muro Lucana püspöke. Egyébként Calogero bátyja is a papi pályán működött, de ő csak a kis Villáiba parókiájáig jutott.

Calogero még tizenhét éves sem volt, máris összekülönbözött a törvénnyel: majd hogy agyon nem vert egy rendőrségi fogalmazót, mert udvarolni merészelt szíve választottjának, a vagyonos Solozza família leánysarjának. Calogerót garázdaság miatt fogták perbe, de püspök bácsikája közbelépésére az ügyet eltussolták.

Rúdra tűzött koponya

Tizennyolc esztendős korában Vizzini komoly üzleti tevékenységbe fogott: ügynök lett. No, de nem akármilyen! A maffia ügynöke, nem a szó besúgói értelmében, hanem valódi, vigéci értelmében: a maffia ellenőrzése alatt álló malmok és a parasztok közt közvetített — jó pénzért. Ez volt a maffia egyik legősibb és legtősgyökeresebb üzletága. Semmiféle konkurrenciát nem tűrt. Kényszerítette a parasztokat, hogy a maffia malmában őröltessenek, a maffia kísérőjét fogadják meg a zsiványok ellen a gabonás szekerek mellé stb. Calogero összeszűrte a levet a Cammarata-hegységben garázdálkodó Varsalona nevű haramiával. Varsalona igazi régi vágású betj*ár volt: vadul gyakorolta a vendettát, és a rúdra tűzött koponyát magasra tartva vágtatott lován. Később az ifjú és még regényes hajlamú Calogero megunta a prózai üzletelést, és maga is elszegődött a bandába. 1902-ben a rendőrség letartóztatta több más zsivánnyal, de megint sikerült megúsznia az ügyet: ismét felmentették a szokásos formulával; vagyis „bizonyítékok hiányában” ...

Valószínű, hogy a maffia ekkor vette be soraiba a „tehetséges” fiatalembert, aki az első világháború alatt már a maffia caltanissettai (ez is egy középszicíliai hegyi városka) főnökeként tevékenykedett. A háború nagyszerű alkalom volt, hogy busásan megszedje magát. „Kijáró” lett, azaz illő jutalom ellenében elintézte, hogy ne rekvirálják el a parasztok jószágát, másrészt lopott lovakat adott el a katonaságnak. Az akkori szicíliai állapotokra jellemző, hogy a hadsereg lett a sziget legnagyobb orgazdája.

A kormány vizsgálatot indított. Bizottság szállt ki Pa-lermóba, egy generális vezetésével. Don Calò és bűntársai hadbíróság elé kerültek. Mint minden maffiaügyben, a tanúk a legszigorúbb hallgatásba burkolóztak. Végeredmény: a vádlottakat felmentették, Don Calò megnövekedett tekintéllyel került ki az ügyből, s tovább folytatta üzelmeit, amit szerfelett megkönnyített a szicíliai feudalizmus részleges fennmaradása, valamint a sziget sajátos földrajzi viszonyai és települési rendszere. Noha a lakosság nagy része a mezőgazdaságban dolgozik, falu alig van. A parasztok is kisvárosokban laknak, éppen a banditizmus miatt, csak a magtárak, a középületek állnak elkülönülten a határban, s fegyveresek őrzik az erődszerű épületeket. A parasztok hosszú időt töltenek el, amíg kiérnek a földekre, kis parcellájukra vagy a hitbizomány, illetve az uradalom földjére. A nagy munkák idején kint hálnak szalmakunyhókban, s a zsiványok sűrűn fosztogatják viskóikat.

Szicília uralkodói, kik Párizsból, Nápolyból vagy Madridból kormányozták a szigetet, magukra hagyták a főurakat, s ezek azt csinálhattak, amit akartak. Uradalmaikat haszonbérlők művelték meg, akik rendszerint a maffia tagjai voltak. Nem törődtek a birtok fejlesztésével, csak néhány évre vették bérbe, illetve továbbadták a részes bérlőknek. Ezekkel uzsoraszerződést kötöttek. A kisbérlők maguk is kiszipolyozták a parasztokat, akik kétségbeesésükben sokszor betyárokká váltak, bandákat

alakítottak, s elég sűrűn robbantottak ki parasztlázadásokat.

Ebben a hűbéri világban Don Calò egyre hatalmasabb maffiavezér lett. 1922-ben egy árverésen bérbe vette Suora grófnő birtokát. Az árverés csak névleges volt, hiszen Don Calòval szemben senki sem mert licitálni. Így az uradalom olcsón hullott az ölébe. A maffia igyekezett az arisztokratákat félreállítani, ami sikerült is, mert az uradáknak árendája vészesen csökkent. A főurak megkísérelték, hogy maguk aknázzák ki őket, de ezt a maffia kártevő tevékenysége könnyűszerrel megakadályozta: felgyújtotta a pajtákat, kivágta a szőlőt, elpusztította a jószágot...

Ekkor azonban uralomra jutott a fasizmus. A maffia, élén Don Calogero Vizzinivel, vegyes érzelmekkel fogadta; remélte, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a szocialisták és kommunisták agitációjának, de az erős kezű parancsuralomtól ő is félt. A befolyásos maffiavezetők igyekeztek biztosítani magukat. Don Calò jelentős summát adományozott Mussoliniéknak. Mellesleg egy ideig egy fasisztát bújtatott, aki megölt valakit. Don Calò szerencséjére az ifjú squadrista idővel államtitkár-helyettes lett. Don Calò később neki köszönhette, hogy amikor Mori prefektus, Mussolini szicíliai helytartója 1924-ben megkezdte a maffia letörését, és Don Calòt öt esztendei száműzetésre ítélték, a hálás gyilkos közbenjárására kiengedték.

Mussolini, akit a maffia és a szicíliai arisztokrácia eleinte támogatott, nem akarta tűrni a szicíliai szeparatista törekvéseket, és azt is jól tudta, hogy a szigeten dühöngő, már-már anarchikus banditizmus nagymértékben csökkenti az egész ország politikai tekintélyét és katonai erejét. Ezért elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra végez a maffiával. De a maffia erősebbnek bizonyult, mint a fasizmus. A fasiszta bíróságok éppen úgy semmit sem tudtak rábizonyítani, mint a korábbi perek.

Tulajdonképpen a fasizmus nem is jutott teljesen uralomra a szigetens mert itt továbbra is a mindenható titkos társaság volt az úr. Palermóban például az egyik főútvonalon, fényes nappal lőttek le egy fasisztát, s bár az esetnek több száz szemtanúja volt, mind letagadta, még azt is, hegy egyáltalán lövést hallott. A fasiszták ricinusos és bikacsökös rémuralma csak a félszigeten bizonyult hathatósnak.

Szicíliában a maffia ősi módszerei erősebbek maradtak.

Az Attila-terv avagy Mussolini ostora

Mussolinit egyre jobban felbőszítették a maffiáról kapott hírek, s elhatározta: személyesen megy le, hogy rendet teremtsen. Erre 1924-ben került sor. Váratlanul felkeresett egy kisvárost. Vaktában választott, s választása egy Piana dei Greci nevű helységre esett. A nyomorúságos kisvárost azoknak az albánoknak az ivadékai lakták, akik a török hódítók elől menekültek ide. A városka lakói még a XX. század elején is megmaradtak görögkeletieknek, s idegenforgalmi nevezetességként mutogatták hosszú, hófehér szakállú, süveges pópájukat. A helyiség polgármestere, Don Ciccio Cuccia befolyásos maffiatag volt, aki Viktor Emánuel királyt is vendégül látta. A pöttöm uralkodónak — tiltakozása ellenére — egy bömbölő kisdedet nyomtak a kezébe, s a király így Don Ciccio fiának botcsinálta keresztapja lett. Amikor Mussolini kiszállt a városkába, a lovagkeresztes (ez együtt járt a királyi keresztapasággal) polgármester megkérdezte a Ducétől, a sok biztonsági intézkedés, a motorkerékpáros rendőrök láttán: — Ne haragudjék, Duce, mire való ez a sok zsaru? Minek ez a nagy felhajtás? Ne féljen semmitől, bízza rám magát. Én itt mindenható úr vagyok!

Mussolini keserűen nyelt egyet: megértette, hogy tulajdonképpen maga is a maffia védelme alá került. De nem volt ínyére, nem bízott a maffiában, s nem mondott le az óvintézkedésekről. A polgármester bosszúból úgy mesterkedett, hogy mikor a vezér beszédére került sor, csak néhány kéregető, utcai árus és falubolondja ácsorgott a főtéren. Mussolini nem bocsátotta meg a sértést: Don Cicciót lecsukatta.

Ez az incidens is hozzájárult, hogy a fasizmus kemény kézzel fogott a rendcsináláshoz Szicíliában. A Duce ezt a feladatot egy Cesare Mori nevű hívére bízta, aki közrendörként kezdte pályáját, de három évtized alatt rendőrfőnök lett belőle, és a Duce közvetlen környezetéhez tartozott. Ő is tanúja volt az elmondott incidensnek, s a polgármester őt is vérig sértette, mert egyszerűen „fogdmegnek” titulálta. Nemsokára Mori meghívta egy fogadásra, ez azonban Don Ciccio számára a palermói Ucciardone börtönben végződött. Ezzel megindult a tisztogatási hadjárat, amelyet a szicíliaiak Attila-tervnek neveztek el, mivel Mori volt az Isten vagyis Mussolini ostora. A prefektus ezrével fogatta össze a gyanús egyéneket. A fasiszta módszerekhez híven, nem nagyon rostált: ha különítménye befutott egy városba, néha az egész felnőtt férfilakosságot elhurcoltatta. „... ahogy mifelénk mondják — említi valaki Sciascia regényében — érettet, éretlent «gy kosárba rázott, összefogatott boldog-boldogtalant...” Éppen olyan beképzelt volt, mint a főnöke, s csak akkor lágyult el, ha diadalkapuval fogadták, amelyre fel volt írva: Ave Caesar, Cézárnak hívták.

A fasiszták hadjárata részben a kínvallatásra épült. A letartóztatottakat sós vízzel öntözték, úgy korbácsolták. Ha nem vallottak, kitépték a körmüket, lenyúzták a bőrüket, s az inkvizíció jól ismert módszereihez folyamodtak, de nem riadtak vissza az újításoktól sem, például volt eset, hogy elektrosokkal „gyógyították” a foglyokat. Mori kétségtelenül szadista volt. Mikor tudomást szerzett róla, hogy a maffia előszeretettel gyilkol fal mellett, azaz a merénylő fal mögé rejtőzik, hogy elejét vegye ezeknek a „falmelléki” akcióknak, elrendelte minden fal lebontását, s csak egy méter magas falakat tűrt az egész szigeten.

Tagadhatatlan, hogy a Mori-féle terror egy időre többé-kevésbé megbénította a maffiát, de azon az áron, hogy a mafiosokon kívül rengeteg ártatlan ember vérét is hullatta. Mivel azonban a szicíliai félfeudális rendszer, a nyomor, a babona nem gyógyult meg ettől a sós és elektrosokkos kezeléstől, a fasizmus szicíliai diadala csupán pirruszi győzelemnek bizonyult. Egy sereg maffiavezető Amerikába menekült, mások áthajóztak a szomszéd Tuniszba. Mori börtöneit főleg a kis kaliberű maffiatagok töltötték meg. Csak kevés nagyfejű maffiavezér került horogra, de a már említett Don Vito Cascio Ferro köztük volt. Vele az történt, mint Dürrenmatt, nálunk a televízióban is bemutatott híres írásának,

A bíró és a hóhér című elbeszélésnek a hősével: mivel Don Vitót igazi bűneiért nem tudták elítélni, végül is koholt váddal fogták perbe, s csempészésért börtönözték be. Don Vito az utolsó szó jogán ki is jelentette: — Uraim, mivel sok bűnöm közül egyet sem tudtak reám bizonyítani, azért az egyért büntettek, amit nem követtem el.

Don Vito a börtönben is maffiafőnökként működött. Segélyakciót indított a becsukott maffiatagok javára, illetve szabadon maradt családtagjaik támogatására. A rabok felváltva takarították zárkáját. Kiszabadulása után nemsokára szívszélhüdés érte. Helyét a maffia élén a pókhasú, írástudatlan Don Calò foglalta el.

Katonák és gengszterek

Az a tény, hogy Mussoliniék üldözték a maffiát, 1943-ban meglepő helyzethez vezetett. A titkos társaság szinte mondhatnám világtörténelmi szerephez jutott. Túlzás? Azt hiszem nem, mert abban, hogy a szövetségesek a kontinensen — eltekintve az 1942. augusztus 19-i kis dieppe-i kirándulástól a francia partra, melynek csak jelképes jelentősége volt — először éppen Szicíliában szálltak partra (1943. július 10-én), jelentős szerepet játszott — a hadászati, földrajzi és politikai körülményeken kívül — az, hogy az amerikai és szicíliai maffia közt mindig eleven kapcsolatok álltak fenn. 1943. február 8-án az amerikai maffia és gengsztervilág egyik vezető alakja, Lucky, azaz „Mázlis” Luciano harmincéves börtönbüntetése ellenére kiszabadult a fegyházból, hogy Eisenhower égisze alatt előkészítse a szicíliai partraszállást — legalábbis a párizsi l'Express névtelen cikkírója ezt állítja a hetilap 1968. március 18-i számában.

Az amerikaiak és a maffia szicíliai együttműködéséről nagyon részletes, meggyőzően dokumentált fejezetek olvashatók Norman Lewis, a brit Intelligence Service hírszerzőjének kitűnő könyvében (A tiszteletreméltó társaság), amely angolul 1964-ben, magyarul pedig 1966-ban jelent meg.

Négy nappal a partraszállás után vagyis július 14-én egy alacsonyan repülő amerikai vadászgép körözött Villáiba felett, a Cammarata-hegység mellett, amely a német-olasz védelmi rendszer kulcspontja volt. A gép egy csomagot dobott le. A pilótafülke fölött a maffia sárga zászlója lobogott.

A csomag címzettje nem volt más, mint jó ismerősünk, Don Calò.

Don Calò levelét július 15-én lovasküldönc vitte a Villáiba mellett fekvő Mussomelibe Giuseppe Genco Russónak, a maffia másik vezetőjének. A futárnak megparancsolták, hogyha baj történnék, inkább nyelje le a széttépett levelet, semhogy az ellenség kezébe kerüljön. A sajátos maffianyelvezeten írt levél tudatta a címzettel, hogy egy bizonyos Túri nevű mafioso július 20-án elkíséri az amerikai hadosztályt az északi part felé. 20-án az amerikai előőrsök egy magányos jeepen mentek Don Calòért. A kocsi azonban eltévedt, s egy olasz járőr megölte az egyik utasát. Aztán a VII. amerikai hadsereg három tankot küldött, s ezek már eredménnyel jártak. Az egyiken sárga zászló lobogott. Amikor a harckocsi Villalbában megállt, egy amerikai tiszt lépett ki belőle, de eredeti szicíliai tájnyelven elegyedett szóba a kíváncsiakkal, akiktől elsősorban Don Calò felől érdeklődött.

A maffia főnöke csakhamar odament, szokása szerint ingujjban, nadrágtartóban, lomposan. Az akkor hatvanhat esztendős capomafia szeme fürgén tekingetett ide-oda, s a tankhoz érve előhúzta azt a sárga kendőt a zsebéből, amelyet a vadászgép dobott le néhány nappal korábban. Erre az amerikaiak betessékelték a harckocsiba. Másnap Salemi olasz ezredes csapatainak jelentős része kereket oldott a Cammarata-hegységből, miután a maffia emberei ellátták őket civil öltözékkel. Közben Juin francia tábornok csapatai 21-én megindultak, és a cammaratai ütközet vérontás nélkül zajlott le. Don Calò egy hétig maradt a szövetségesekkel. Amikor elérték az északi partot, a maffiafőnök hazament Villalbába. Az amerikaiak hálásak voltak neki, és „maffiatábornoknak” titulálták. Nyugat-Szicíliában be is fejeződött a háború. Ezt a gyors eredményt az amerikai lélektani hadviselés nagyrészt annak a ténynek köszönhette, hogy a partra szálló csapatok 15 százalékát szicíliai származású katonákból toborozta. A lakosság tárt karokkal fogadta a tengerentúli testvéreket, akik mindig sok pénzt küldtek az óhazába, s szoros kapcsolatban voltak a madre nobiléval. A szicíliai maffia olyan világhírű nagyágyúval büszkélkedhetett, mint Salvatore Lucania, illetve közismertebb nevén Lucky („Mázlis”) Luciano, aki — mint az USA-ban működő maffia vezetője — hű maradt a szicíliaiakhoz. Mint említettem, 1943 elején Luciano még harmincéves börtönbüntetését töltötte. Mielőtt kiszabadult volna — jóval a büntetés letöltése előtt —, már sűrűn jártak hozzá az amerikai kémek. Az előbb említett l’Express cikkel szemben hivatalosan csak 1946-ban szabadult (azután hazatoloncolták Itáliába) a

leánykereskedelemért elítélt gengszter, de akármi is az igazság, tagadhatatlan tény, hogy az amerikai hadvezetés már 1943 elején tárgyalt vele, és Luciano fel is ajánlotta segítségét a szicíliai partraszálláshoz. Azt hiszem, nem sok hasonló eset fordult elő a hadtörténelemben — bár általában a hadvezérek a győzelem érdekében nem haboznak igénybe venni a gonosztevőket sem. Kefauver szenátor, a szenátusi gengszterüldöző bűnügyi bizottság vezetője 1950-ben megjelent könyvében szintén leszögezte, hogy a haditengerészet hírszerző szolgálata sűrűn tárgyalt Lucianóval. Lewis is megemlíti, hogy — megbízhatatlan híresztelések szerint — titkon már 1943-ban „szabadságolták”, sőt egyesek szerint ő is a harckocsiban ült, amely Villalbába ment Don Calòért...

A hálás amerikaiak Don Calòt azonnal megtették Villáiba polgármesterévé. Az nem zavarta őket, hogy a maffiafőnök írni-olvasni sem tudott. A beiktatási ünnepen a tömeg azt kiáltozta, hogy „Éljenek a szövetségesek! Viva la Mafia!” Az új polgármester mint a fasizmus áldozata feszített az amerikaiak előtt, akik — akár naivságból, akár számításból — a többi maffiatagot is ilyennek tekintették, és nyakrafőre adták nekik a fegyverviselési engedélyt. Don Calò lett az egyik legtekintélyesebb amerikai tanácsadó. Ő állította össze az új polgármesterek jegyzékét, így esett meg, hogy Szicília sok városában olyan elöljárók vették át az irányítást, akik közönséges bűnözők voltak, de most megjátszottak a fasizmus üldözöttéinek hálás és látványos szerepét. Nem csoda tehát, ha nemsokára elmérgesedett a helyzet. A Palermo mellett fekvő kis Bolognettában például az új „antfasiszta” polgármester rögvest egy száz főből álló bandát szervezett, amely öt éven át garázdálkodott a vidéken.

A „felszabadulás” többé-kevésbé azzal a következménynyel járt, hogy a maffia szinte egyeduralkodóvá vált a szigeten. Villáiba újdonsült polgármestere azonnal nagyarányú feketézéshez fogott, s főleg olívaolajjal üzérkedett. A katonai közigazgatás ugyan rögzítette az árakat, de ez is csak a maffia malmára hajtotta a vizet, mert így legalább Don Calò ügynökei 25 líráért vásárolhatták fel a szegény termelőktől az árut, amelyet aztán Nápolyban 500-ért értékesítettek. Don Calò egyik „kiváló” munkatársa az a Vito Genovese nevű amerikai gengszter volt, aki az amerikai Cosa Nostra nevű maffia-leányvállalat feje lett, s aki elmenekült az Egyesült Államokból, mert vádat emeltek ellene gyilkosságért. (Genovese, ki tíz éven át a börtönből vezette a Cosa Nostrát, 1969 januárjában rabként halt meg, és 30 milliós vagyont hagyott hátra.) Don Calò sűrűn utazott fel a sziget fővárosába, Palermóba, ahol a Naphoz címzett fogadóban szállt meg. Itt ő volt az egyetlen kiváltságos civil, a szállót ugyanis az amerikaiak foglalták le maguknak, de úgy látszik, a pohos polgármestert a magukénak érezték...

Don Calò azonban nem csak feketézéssel foglalkozott. Politizált is: azon fáradozott, hogy leválassza a talpat a csizmáról, vagyis elszakítsa a szigetet a félszigettől. Míg a főurak legitimisták voltak, és valamilyen szicíliai királyságról álmodoztak, a maffia a legszívesebben besorozta volna a szigetet az amerikai államok közé. A szövetségesek támogatták a szeparatistákat, ami egyrészt kényelmes „antifasiszta” taktikának látszott, másrészt azonban azt a célt szolgálta, hogy — ha netalán Itáliában a politikai helyzet nagyon balra tolódnék — Szicília megmaradjon az angolszász érdekszférában. Ezt hadászatilag is nagyon fontosnak tartották, hisz a sziget kiváló légi és tengeri támaszpont.

Az alvajáró nő

A szeparatista mesterkedések azonban meghiúsultak, s Szicília megmaradt Olaszország részének.

Olaszországban a baloldal nagyon megerősödött a fasizmus elleni harcban. Az olasz Népfront 1944 szeptemberében politikai gyűlést hívott össze Villáiba főterére. Don Calò, aki maga volt a megtestesült machiavellizmus, készségesen engedélyezte, de bizonyos feltételekkel: kikötötte, hogy az uradalmi cselédek nem vehetnek részt rajta, s a szónokok nem tehetnek célzást az agrárreformra, a Szicíliában oly égető földosztás kérdésére. Végül is a gyűlésen maga Don Calò elnökölt, miközben a mellékutcákat fegyveresei lezárták. Amikor pedig Li Causi, a szicíliai baloldal egyik vezére szólalt fel, aki nem ijedt meg a maffia rémuralmától, végül mégis szóba került a tiltott földkérdés. Erre a maffia fegyveresei beavatkoztak. Eldördültek a lövések. A parasztok közül tizennégyen megsebesültek, s maga Li Causi is véresen rogyott össze. (Tizennégy esztendő múltán, ami még a csigalassúságú tálján törvény tevés terén is ritka rekord, bíróság elé kerültek a villalbai sortűz tettesei, de különféle közkegyelmi rendelkezések következtében valamennyien megmenekültek a fegyháztól. Ezért nevezi a Törvényt a maffia — méghozzá, ismerjük el, jogosan — sonnanbulának, azaz alvajáró asszonynak...)

Don Calò minden erejét latba vetve, egymás után hiúsította meg, hogy a parasztok földhöz jussanak. Elgáncsolta a kisajátítási eljárásokat, megfélemlítette a kisajátító parasztbizottságokat, feloszlatta a szövetkezeteket. 1945-ben Trabia hercegnő magához hívatta, és rábízta uradalmának kezelését. A többi szicíliai arisztokrata majdnem mind követte példáját, s átadta a maffiának birtokát.

A főurak nyugodtan visszavonulhattak palotáikba, tudták: a maffia megóvja maradék vagyonukat minden kisajátítástól vagy földfoglalástól.

A „felszabadulást” követő években, vagyis 1944 és 1946 között, a maffia öt zsiványbandára támaszkodott a szigeten, s rajtuk kívül még vagy huszonöt „független” banda tevékenykedett. A katonai kormányzat támogatta az „antifasiszta” polgármestereket. Ilyennek számított Salvatore Malta, Vallelunga elöljárója is, aki szintén szerepelt Don Calò említett ajánló jegyzékén. Malta elvben a palermói Ucciardone börtön foglya volt, valójában azonban szabadlábon űzte üzelmeit, és álnéven (Capitano — Kapitány) ő szervezte az egyik bandát, amely egy uradalom erőddé átalakított épületeiben székelt. Amikor végül is elfogták őket, a banda nem mafioso tagjai életfogytiglani börtönt kaptak, míg Salvatore Máltát, vezérüket csak tanúként hallgatta ki a törvényszék!

A banditizmus feléledését és elterjedését megkönnyítette, hogy a római kormány demokratikus szándékú földrendeleteit a gyakorlatban a maffia elgáncsolta. Szicília most is Itália sajátos, különálló, elmaradott területe maradt, ahol termékeny földbirtokok ezrei hevertek parlagon, mert a maffia a csendőrséggel karöltve, különböző mesterkedésekkel, ijesztgetésekkel, polgári perekkel megakadályozta a földosztást. Ha pedig a szegényparasztok elvesztették a türelmüket, és illegális földfoglalásokat hajtottak végre, a maffia vérfürdőt rendezett.

Például Santa Maria del Boscóban, ahol mintegy ezer paraszt zászlókkal felvonulva elfoglalt egy hatvan éve parlagon heverő uradalmat. A nép vígan ünnepelt, énekelt, pengtek a gitárok, folyt a szicíliai vörös bor. Másnap azonban már szicíliai vörös vér folyt, mert a csendőrök harminc földművest „felforgató tevékenység” címén elvittek, s a tiltakozó asszonyokra rálőttek. Az ítélet enyhe volt: a földfoglalók csupán két heti fogházat kaptak...erre viszont csak másfél éves vizsgálati fogság után került sor. A birtok persze továbbra is műveletlen maradt.

A legtöbb gyilkosság a világon

Palermótól körülbelül ötven kilométerre délre fekszik a nem egészen húszezer lakosú Corleone.

Ami itt történt ebben az időszakban, vagyis a második világháború után, beszédesen jellemzi a szicíliai maffia tevékenységét. 1944-től 1948-ig, tehát alig négy esztendő leforgása alatt 153 gyilkosságot követtek el, ami a városka lélekszámához viszonyítva talán a legmagasabb arány a világon. Valóságos fekete város lett belőle: a lakosság állandóan gyászban volt, mert a dél-itáliaiak nem egy évig viselnek gyászt, hanem az apáért öt, a fivérért három, a fiúgyermekért pedig szintén három évig.

Corleonét zord hegyek övezik, s jellegzetesen egymáshoz tapadó házai egy sötét szikla köré épültek. Századok óta folyik itt a vér, egymást érik a vérbosszúból elkövetett emberölések. Nem messze tőle van egy hírhedt erdő, a Ficuzza, kísértetekkel teli sötét legendák színtere. Ezért az erdőért 1918 óta viszályban állott két godranói família (Godrano körülbelül fele úton van Palermo és Corleone közt). 1942-ben Don Calò beavatkozott, hogy elsimítsa a véres vetélkedést, de nem sikerült.

1944-ben újra kitört a konfliktus. Az egyik család, a Lorello família, elrabolta a másik, a Barbaccia család fejét. Nemcsak megölték, hanem rokonai még a tetemet sem találták meg, s ez a maffiatagok szemében még szörnyűbb gaztett, mint a gyilkosság, mert így nem lehet bosszút esküdni a holttest előtt. A Lorellók és Barbacciák erdővetélkedésének 1960-ig Gordano lakosságának majdnem egytizede esett áldozatul.

De visszatérve a délebbre fekvő Corleonéba, itt különösen azért volt veszélyes a helyzet, mert a maffia két frakcióra szakadt. Az egyiket a városka legtekintélyesebb orvosa, egy bizonyos Dr. Navarra vezette, s ez volt az igazi, az ősi, a „rendes” szicíliai maffia a maga kipróbált, „tiszteletreméltó” és hagyományos módszereivel. A másikban az USA-ból hazaszivárgott bűnözők tevékenykedtek, élükön a már említett Luciano Liggióval, aki marharablóként kezdte „pályáját”, ö nem az avult hazai maffiatípust képviselte, hanem az új módi amerikai gengszterváltozatot, amely nem habozott a stricimesterséghez folyamodni vagy kábítószerekkel kereskedni — ellentétben a régi vágású mafiosokkal. Ezzel szemben dr. Navarra a hagyományos eszközökkel haladt előre: tisztiorvos, majd a kórház igazgatója lett, mellesleg egy zugvágóhidat üzemeltetett, s itt tagiózták le a Ficuzza erdőben őrzött lopott jószágot. Természetesen a kereszténydemokrata párt oszlopa lett, s ritka ügyességgel kultiválta a szavazólap-hamisítást. Több száz bizonyítványt adott a corleonei nőknek, hogy vakok, illetve nagyon rövidlátók. Ezeket az asszonyokat azután a maffia bizalmiai kísérték a fülkékbe, s így bizonyos volt, hogy a kormánypártra szavaznak. A szavazóhelyiségeken kint díszelgett a falragasz: „Éljen az Isten! Szavazz a kereszténydemokratákra!”

„Montelepre királya”

A háború utáni évek leglátványosabb szicíliai kalandora azonban nem a pohos és az igazi zsiványokhoz képest már-már gumipárnán csücsülő bürokratának tetsző Don Calò volt, hanem Szicília Rózsa Sándora, az egész olasz történelem legregényesebb betyára, a filmekről is jól ismert, a sajtóban és rádióban évekig szereplő Salvatore Giuliano, akinek véres történetét a tehetséges

Francesco Rosi vitte vászonra (nálunk Gyilkosság Szicíliában címmel vetítették). Már huszonegy éves korában nagy haramia volt. Jó szervezőnek, lenyűgöző erejű vezetőnek bizonyult. Montelepre, ez a Palermótól mintegy huszonöt kilométerre nyugatra levő nyomorúságos város volt a fészke, s tevékenységét a kopár, napégette, szinte afrikai jellegű partinicói lapályon kezdte, hol már az ókorban banditák tanyáztak a narancsligetek mellett. Ügyes felderítőhálózatot épített ki az egész vidéken: a csendőrök vagy egyszerűen az idegenek érkezését pásztorsípok jelezték. Giuliano eleinte a hagyományos betyárságot űzte: kirabolta a gazdagokat, és segítette a szegényeket, sőt kijelentette: ellensége a maffiának. Mestere volt a gerillának. Űgy lett zsivány, hogy egyszer két csendőr elcsípte, mikor csempészlisztet vitt. Giuliano azonban nem hagyta magát: nem engedte, hogy elfogják, szembeszállt a karhatalommal, az egyik zsandárt lelőtte, a másikat megsebesítette, így lett csempészből betyár. Nem nagyon volt más választása: a síkságon tanyázó rablóknál keresett menedéket, és csakhamar vezérük lett. A banda javarészt kiszabadult fegyencekből állt. Remek érzéke volt a színpadi gesztusokhoz. Amikor a csendőrök kiszálltak, és Montelepre városában összeszedték a gyanús elemeket, Giuliano hirtelen megjelent, és tüzet nyitott rájuk. Most egy másik csendőrt lőtt agyon. Tetteiről a lapok különkiadásban számoltak be, a filmesek csak úgy nyüzsögtek körülötte, interjúkat adott a hírlapoknak, megjelent nála Genovese, az amerikai gengszter, a megszálló csapatok félhivatalos „tanácsadója”. De jóban volt egyes rendőrtisztekkel és politikusokkal is. A jóvágású, olajbarna fiú nem öltözködött kihívóan, megjátszottá a szegénylegényt még akkor is, amikor már átállt a gazdagok pártjára: csak egy brilliáns-gyűrűt viselt, amelyet egy hercegnő ujjárói rabolt el. Kezdetben, mikor még a nép rokonszenvezett vele, több közönséges bűnözőt fogott el, és végzett ki, többek között egyet azért, mert elrabolt egy tehenet egy paraszttól. A vele rokonszenvező földművesek nevezték el „Montelepre királyának”. A „király” egy postást is megölt, mert fosztogatta a küldeményeket, meg egy uzsorást is (igaz őt elsősorban azért, mert a nővérétől is vissza merte kérni a pénzt...uzsorakamatostul). Ezeket a kivégzéseket szintén nagy színpadi érzékkel hajtották végre, mert Giulianóban kitűnő rendező veszett el: az elítélt elmondhatott egy imát, a tetemet pedig közszemlére tették ki, s ráakasztottak egy feliratot: „Giuliano nem rabol a szegényektől!”.

Eleinte csakugyan sok mindent osztott szét Montelepre és környéke nincstelenéi között. Néha mesés összegekkel jutalmazta meg azokat a szegény ördögöket, akik bebefogadták egy éjszakára. De lassan a maffia ellenségéből a maffia ügynöke, terrorfiúja lett, a szegények olasz Rózsa Sándorából a

gazdagok bérgyilkosa.

Páratlan sikereit részben az említett, jól kiépített kémhálózatának köszönhette. Mindig előre értesült a csendőrség akcióiról. Évekig viszályban állt a monteleprei csendőrség őrmesterével, egy bizonyos Calandrával, aki 1961-ben megírta emlékiratait. A csendőrőrsön csupán tizenkét ember szolgált — de csak hat pár csizmájuk volt. Giuliano bandájának korszerű fegyverei, német géppisztolyai, amerikai karabélyai voltak, sőt kézigránátai is. Ezzel szemben Calandra csak ósdi olasz pisztolyokkal rendelkezett, meg XIX. századi mordályokkal. Calandra, mihelyt Monteleprébe került, megpróbálta elfogni a bandát. 1944-ben 150 letartóztatási parancsot kért, de valamennyi haramia idejében kereket oldott. Calandrát persze áthelyezték.

A bandita később a szeparatistákkal tárgyalt, és miután elérte, hogy ő diktálhassa a feltételeket a palermói országúton létrejött találkozón, ideiglenesen szövetségre lépett velük. A szeparatista mozgalom azonban megbukott, fegyveres ereje megsemmisült, vezére, Gallo börtönbe került (igaz: csak néhány hónapot ült, aztán közkegyelemmel kiszabadult). Don Calò eleinte támogatta ugyan őket, de amikor csillaguk letűnőben volt, átállt a központi kormány mellé. Jóban volt Messana rendőrfőnökkel, és elárulta neki a szeparatisták terveit. Miután Don Calò „ejtette őket”, a szicíliai reakció, a főurak és bárók visszatértek a kormányhoz. Ekkor történt, hogy De Gasperi miniszterelnök utasította Szicília kormánybiztosát: minden áron állítsa helyre a közrendet. Előzőleg megegyezett Szicília uraival, hogy a sziget autonómiát kap, de nem lesz semmiféle földreform. Giuliano azonban nem vett tudomást a megegyezésről. Ha a szeparatisták fel is adták a harcot, ő a saját szakállára tovább folytatta. Nyugat-Szicíliában majdnem megbénította a közúti és vasúti forgalmat, sőt kis híján még a palermói rádióadót is elfoglalta.

Ami a miniszterelnöknek nem sikerült, azt Don Calò vállalta magára: majd ő rendet teremt, elintézi Giulianót. Egy aggastyánt, Santo Flores lovagot küldte a banditához követségbe. A már járni is alig tudó vénember a monteleprei maffiaszervezet feje volt, és azt javasolta Giulianónak, hogy beszélje rá területének szavazóit: adják voksukat a kormányra. Ennek ellenében a maffia kijárja az illetékeseknél, hogy ő és emberei bocsánatot nyerjenek, de persze követelte, hogy Giuliano hagyja békén a birtokosokat.

Don Calò, Messana és Giuliano összefogott, s eredménynyel: a banditák egy részét nyílt terepen, fegyveresen „intézték el”, többségük azonban hagyományos szicíliai módon lelte halálát, azaz árulással. A mafiosok meghívták a zsiványokat, és az italukba csempészett altatóval elaltatták, aztán agyonlőtték őket. Azzal csalták elő őket barlangjukból, hogy a feleségük vagy szeretőjük beteg, aztán lemészárolták őket. A maffia megint mint „rendfenntartó” lépett fel, s ebben a sajátos rendcsinálásban nem ismert „betyárbecsületet”. A kunyhókból a felismerhetetlenségig elszenesedett hullák kerültek elő. Aztán megkezdődött a bírósági „ketrecbe” zárt „rongyosok pere”. Majdnem háromszáz vádlottat ítéltek el, javarészt életfogytiglanra. A vádlottak közt volt Salvatore Malta is, akit már említettem, de Don Calònak ezt a komáját természetesen felmentették.

1946 vége felé Szicília nagy részén ideiglenesen helyreállt a rend. Csak Giuliano bandája maradt a porondon. Ezt nem tudták „felgöngyölíteni”, mert mint említettem: ő mindig előre értesült minden ellene irányuló hatósági akcióról, de nem is akarták, céljaik voltak vele. Helyettese, Pisciotta két rendőri igazolást hordott magánál, s az egyiket nem más, mint Scelba belügyminiszter írta alá!

Giuliano betyárseregét tartalékban tartották, mert tudták, vagy legalábbis érezték, hogy szükségük lesz rá.

1947-ben a szicíliai parasztlakosság ismét a legsötétebb nyomorba süllyedt, s minden megmozdulására a maffia, illetve a „megrendelésére” dolgozó bandák vérengzése volt a válasz. Az egész szigeten napirenden voltak a földfoglalások, sztrájkok, zavargások és véres összeütközések. Az áprilisi választáson két nagy erő, a kereszténydemokrácia meg a Népfront csapott össze. A kormánypárt győzelme biztosnak látszott, hiszen Szicília mindenható kiskirálya, Don Calò is őt

támogatta. De minden mesterkedés és rémtett ellenére, mikor a főurak, birtokosok és maffiások azt hitték, hogy most már nyugodtan élvezhetik kiváltságaikat, a Népfront nagy győzelmet aratott.

Furcsa tűzijáték

A nem is remélt nagy győzelmet a parasztok mindenütt lelkesen ünnepelték. Május l-re felvonulást terveztek a Palermótól délre, Corleonétől nem messze fekvő kis Portella della Ginestra nevű városkában is. Az ünneplő, éneklő, gitárt pengető tömeg magabiztosan menetelt a szűk hegyi ösvényeken a tisztás felé, ahol a gyűlést tartották. Negyedtizenegykor szólásra emelkedett a Népfront titkára.

E pillanatban dörrenések rázták meg a hegyszorost. A Cumeta-hegy égnek meredő bércei vészesen visszhangozták a lövéseket.

A május 1-i felvonulás (Részlet a Gyilkosság Szicíliában c. filmből)

Egy öreg paraszt felesége, aki a szónoki emelvény mellett állt, megszólalt: — Tűzijáték is lesz, Francesco!

De ugyané percben egy tízéves kislány apja felé nyújtotta kezét, s az ujjai véresen lógtak alá, már csak néhány ín tartotta őket.

A szónok leugrott az emelvényről. Az apák saját testükkel fedezték gyermekeiket, a lovak ijedten prüszköltek, a szülők eszeveszetten rohangáltak, karjukban halott gyermekükkel. Tíz percig tartott az olasz történelem legszörnyűbb „tűzijátéka”...

A hegy alján, a már említett Piana dei Greci városkában állomásozott egy hadnagy, harminchárom főnyi különítményével, amelynek a zsiványok elleni harc volt a feladata. Az ottani csendőrőrmester előző nap mondta, mikor a hadnagy megkérdezte, nem kellene-e biztonsági intézkedéseket foganatosítani, hogy fölösleges, sőt nem is ajánlatos. Május 1-én reggel a hadnagy éppen a borbélyüzletből lépett ki, mikor meghallotta a lövöldözést. Azonnal riasztotta a csendőrséget, de eredménytelenül. Erre Palermóba telefonált a rendőrfőkapitányságra, hogy zárják le a hegyszorost. Noha a Cumeta-hegy alig húsz kilométerre van a fővárostól, öt óra telt el, amíg megérkezett a palermói karhatalom.

Giuliano, miután befejezte a mészárlást, visszavonult a hegy lejtőiről, ahol tizenegy halott és ötvenöt sebesült maradt. Az említett hadnagy az első napokban hamis nyomon nyomozott: azt hitte, hogy közvetlenül a maffia követte el a példátlan tömegmészárlást. Messana főkapitány azonban ezúttal is jól volt tájékozva: táviratban közölte Scelba belügyminiszterrel, hogy a merényletet minden bizonnyal Salvatore Giuliano hajtotta végre. (A szicíliai rendőrfőkapitánynak besúgója volt a bandában.)

Ennek ellenére a banditának egyetlen haja szála sem görbült meg. Sőt! Interjút adott egy amerikai újságírónak. S nem is csak nyilatkozott, hanem még levelet is. küldött Trumannak, amelyben az amerikai elnök „erkölcsi támogatását” (!) kérte a szeparatista küzdelemhez, az oroszok ellen. Közben folytatta rémtetteit: június végén több szakszervezeti és kommunista székházat támadtak meg

fegyveresei. Mellesleg igyekezett feltölteni pénztárát, sűrűn élve az emberrablás eszközével. Egy Agnello nevű bárót harmincmillió líra ellenében engedett szabadon.

Giuliano „munkája” sikerrel járt: 1948-ban ismét választások voltak a szigeten, s ezúttal a Népfront vereséget szenvedett. Giulianóra nem volt többé szükség. Az öreg Santo Flores lovag azt javasolta, hogy adják át a rendőrségnek. Azonban hiába volt a lovag minden hájjal megkent maffiafőnök Partinicóban, ezúttal Giuliano túljárt az eszén: orvul rátámadt és meggyilkolta. Most már le akart számolni az egész maffiával, bosszút kívánt állni rajta, mert cserben hagyta. El szerette volna tenni láb alól hajdani szövetségesét, Don Calòt is. A nagyfőnök bezárkózott a palermói Naphoz címzett fogadóba, s minden lépését testőrei őrizték. Ha haza kellett mennie Villalbába, egy zöldséges teherautó ládájába bújt! Giuliano is félt, hogy leszámolnak vele, miután minden volt szövetségese elhagyta, s elvesztette a szeparatisták, a kereszténydemokraták és a hatalmas maffia támogatását. Ezért feljegyzést készített, amelyben leírta, kik bérelték fel a Portella della Ginestra-i vérengzésre. Az iratot átadta sógorának, őt pedig kiutaztatta Amerikába. Ezzel elérte, hogy a kompromittáló feljegyzéssel zsarolhatta a hatóságokat. Közben folytatta a csendőrök és rendőrök gyilkolását. Verdiani rendőrkapitánytól elvették a Giuliano felszámolására indított akció vezetését, és a konkurrens „céget”, a csendőrséget bízták meg vele, de amikor Luca ezredes Palermóba érkezett, kétségbeesetten tapasztalta, hogy a bandára vonatkozó valamennyi irat eltűnt, s kezdhette elölről az egészet. Verdiani bosszúból támogatni kezdte a banditát, s baráti leveleket váltottak egymással.

Verdiani és Giuliano között egy Miceli nevű maffiacsalád közvetített. Közben Luca csendőrezredes százával tartóztatta le a „monteleprei király” alattvalóit, s nem kímélte Giuliano családtagjait sem, mert tudta, hogy a betyár mennyire szereti anyját. Verdiani alkut közvetített: ha a bandita beszünteti véres tevékenységét, repülőn menekülhet Szicíliából. Később a kapitány és a haramia már nemcsak levélkapcsolatot tartott fenn, hanem találkozott is egy parasztházban. Verdiani figyelmeztette Giulianót, hogy helyettese, a már említett Pisciotta árulást tervez ellene.

A. török bérgyilkos

Közben Luca sem maradt tétlen: minthogy hosszú éveket töltött Kisázsiában mint fasiszta hírszerző, azt ötölte ki, hogy Isztambulból hozat egy mindenre elszánt, tapasztalt, csalhatatlan bérgyilkost, aki majd végez Giulianóval, még mielőtt az Amerikába kijuttatott kompromittáló feljegyzés világraszóló botrányt váltana ki. A hivatásos török „ölnök”, egy negyvenöt esztendős, tagbaszakadt, kopasz janicsár egy csendőrlaktanyában kapott szállást, ahol spagettit falt, és órákon át pepecselt kedves fegyvereivel, a keleti tőrökkel, szablyákkal és puskákkal. Ha a csendőrségnek jelezték, hogy Giuliano valahol megjelent, a törököt azonnal odautaztatták. A bérgyilkos egyszer egy falhoz lapulva három napig leste a banditát, csokoládét majszolva. Giuliano azonban nem akadt horogra. Sem ekkor, sem később, úgyhogy a fekete képű bérgyilkos dolgavégezetlenül hazautazott.

Közben Giuliano továbbra is interjúkat adott (Verdiani rendőrkapitány szervezte meg őket!), egy hétig filmezett (dokumentumfilmet forgattak róla!), leveleket írt a sajtónak. Luca hiába üldözte kétezer főnyi különítménynyel, Giuliano mindig kisiklott a keze közül — mert Verdiani védte, illetve a maffia bújtatta. Noha Don Calò most is félt tőle, és végezni akart vele, voltak szakadár, külön úton járó majiosök, akik továbbra is összeszűrték vele a levet. Időközben egy csendőrőrmester kapcsolatot teremtett Don Nitto Minasolával, a Montelepre mellett fekvő Monreale városka maffiafőnökével, egy volt kecskepásztorral, aki gyűlölte a hencegő banditát. Minasola tudta, hogy a haramia pénze fogytán van. Rábírta Giulianót: zsaroljon meg egy gazdag földbirtokost. A bandita léprement. A földesúr, aki be volt avatva a cselbe, persze nem reagált. Minasola remélte, hogy Giuliano erre személyesen fogja felkeresni kiszemelt áldozatát, és így elfoghatják. De a bandita rosszat sejtett, és csak egyik bizalmi emberét, Manniót küldte el, s nem is a birtokoshoz, hanem Minasolához. Jellemző a szicíliai állapotokra, hogy ez a találkozó... a monrealei érsek (!) házában zajlott le...

Manninót, Giuliano küldöttét, azonban az említett csendőrőrmester azonnal elfogta. Néhány nap múlva a csendőrség lefülelte a banda két másik vezető tagját. De maga a vezér, a rettenhetetlen és ravasz Giuliano, még mindig szabadon garázdálkodott. Pedig még egy Biondi nevű pap is megkísérelte, hogy elfogja: az ősz hajú, sima szájú egyházi ember Rómában kijárta, hogy hajtó vadászatot indíthasson a bandita ellen, amely — siker esetén — ötvenmillió lírát hozott volna neki. De szó sem volt sikerről, bár Monsignore Filippi érsek is segítette. Biondi atya dolgavégezetlenül tért vissza a fővárosba, ahol később egy egészen más ügyben csalásért három évre ítélték.

A bandita szinte magára maradt: csak Pisciotta volt mellette, helyettese azonban már árulásra készült. Ezzel Giuliano sorsa megpecsételődött. A dráma közeledett a végkifejlethez. A hatóságok most már elszánták magukat, hogy végeznek vele. Igen ám, de mi lesz az Amerikába juttatott kompromittáló feljegyzéssel? Nos, Verdianinak sikerült olyan nyilatkozatot kapnia Giulianótól, amelyben tagadta felbujtói létezését, és mindent magára vállalt a Portella della Ginestra-i vérengzést illetően. Másrészt az olaszok azt a hírt kapták az FBI-től, hogy Giuliano sógorát letartóztatták, és az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda valószínűleg meg is ígérte, hogy a nála talált kompromittáló feljegyzést nem hozza nyilvánosságra.

Pisciotta megkezdte a tárgyalásokat Luca csendőrezredessel. Persze a vérdíj körül vita kerekedett. Az ezredes a kitűzött ötvenmillió felét felajánlotta az alvezérnek, no meg egy útlevelet.

Pisciotta mellesleg menlevelet kapott a belügyminisztériumtól, s ezt maga Scelba írta alá.

Az agyonlőtt hulla

Dr. De Mariát, a maffia castelvetranói ügyvédjét egy szép napon felkereste főnöke (mármint maffiafőnöke): — Elhoztam a barátunkat. Most egy darabig itt fog lakni nálad.

De Maria ijedten tiltakozott: — Szó sem lehet róla...Én nem vállalom.

A maffiafőnök megvető pillantással mérte végig: —Muszáj... nincs más választás... így került Salvatore Giuliano utolsó rejtekhelyére, a castelvetranói fiskális házába. A délnyugatszicíliai kisváros jellegzetes, félig afrikai település. Rosi említett filmjében jól láthattuk a szűk sikátorokat, a rejtett udvarokat, a piciny ablakokat, a rozoga erkélyeket. Ebben a városban volt Dr. Allegra, a hírhedt maffiaorvos klinikája.

De Mariát azért szemelte ki a maffiafőnökség, mert nőtlen, szerény ember volt, tisztességes ügyvéd hírében állt, akit mélységes vallásosságáról, könyvmolyságáról ismertek. Hónapokig élt együtt Giulianóval, s mint később a vizsgálóbíró előtt vallotta: „A hitről, a jóról, a rosszról és a megváltásról beszélgettünk”. Az ügyvéd még azt is elmesélte, hogy az országosan körözött haramia órákig olvasta... Shakespeare és Descartes (!) műveit.

Közben folytak az alkudozások és a tárgyalások a csendőrség, a rendőrség és a maffia közt. A végső leszámolásra 1950 júliusában került sor. 4-én éjjel Luca visszavonta embereit Castelvetranóból, hogy szabad teret engedjen a „magánakciónak”, amely persze nem egészen maszek vállalkozás volt...

Ugyanaznap este kilenc után megérkezett Pisciotta egy gépkocsivezetővel, aki „civilben” csendőr volt. A Via Manonén, az ügyvéd házától körülbelül száz méterre megállította a kocsit, és gyalog indult az egyemeletes régi szicíliai ház felé.

— Ki az? — kérdezte a kopogásra rémülten De Maria, aki tudta, hogy egyszer rossz vége lesz az egész bújtatásnak.

Sokáig faggatta Pisciottát, és csak nagy nehezen eresztette be.

— Mit keresel itt? — kérdezte Giuliano teljesen nyugodtan. Nem volt ijedős.

Giuliano már régen gyanakodott alvezérére, annál is inkább, mert Verdiani rendőrkapitány figyelmeztette, hogy Pisciotta a csendőrség ügynökévé vált. Hosszú, heves, igazi szicíliai veszekedés robbant ki köztük, rengeteg hadonászással, ígérgetéssel, tiltakozással, fenyegetéssel, esküvéssel és káromkodással. A vita órákig tartott. Pisciotta mindent tagadott. A végén kimerültén lehevertek.

Giuliano nehezen aludt el. Pisciotta vigyázott, hogy vele ez ne történjék meg.

Kint a sofőr várakozott, meg egy Perenze nevű csendőrszázados, akinek az volt a feladata, hogy néhány emberével hátvédként biztosítsa a terepet.

3 óra 20 perckor két dörrenés hallatszott az ügyvéd házából. Majd Pisciotta rohant ki, szinte ruhátlanul. Izgatottan hadonászott, egyik kezében csizmáját, másikban revolverét tartotta. A gépkocsivezetőt kidobta a várakozó autóból, és gázt adott. Az autó csakhamar eltűnt a kanyargós kisvárosi utcán.

Perenze és két másik csendőr bekopogott. De Maria őket sem eresztette be azonnal. Aztán mégis jobbnak látta, ha beengedi. A három csendőr holtan találta a banditavezért. Az ágyon feküdt, vér folyt a hónaljából. Nagy sebesen felöltöztették, s levonszolták a hullát az udvarra. Aztán a százados két sorozatot eresztett bele. De a sebekből nem folyt vér, hisz Giuliano már halott volt, ezért gyorsan levágták De Maria egyik csirkéjét, és vérével megöntözték a tetemet.

Scelba reggel hatkor telefonberregésre ébredt:

— Giuliano meghalt — jelentette D'Antoni generális, olasz rendőrfőnök.

A belügyminiszter azonnal felöltözködött, jelentette a diadalt De Gasperi miniszterelnöknek, majd sajtófogadást tartott, s kijelentette az újságíróknak: felfedezték, hol rejtőzik a bandita, bementek letartóztatni, mire ő tüzet nyitott, s így a csendőrök is kénytelenek voltak fegyvert használni, minek következtében Giuliano életét vesztette...

Majd kérte a hírlapírókat, hagyják abba a Giuliano-ügy bolygatását. De nem hagyták abba, mert nem hitték el Scelba meséjét.

A castelvetranói ügyet az egész világ sajtója szellőztette. A kisvárosba csak úgy özönlöttek a sajtótudósítók, rádióriporterek, fényképészek, filmesek. A Giuliano-ügy olyannyira nem ült el, hogy 1968. december 16-án a budapesti Magyar Hírlap külföldi lapszemléjében idézhette a milánói íl Giorno című napilapot, amely ismét visszatért Giuliano halálának gyanús körülményeire.

De mi térjünk vissza az 1950-es Castelvetranoba. A bandita anyja a riporterek hada előtt térdepelt le fia teteme mellé, s megcsókolta a felszáradt vért, amelyről persze akkor még nem sejtette, hogy nem a fia vére. Mikor a kimerült, megviselt, fekete lepelbe burkolózott szicíliai öregasszony holtfáradtan visszatért Monteleprébe, ahol fia hajdan „király” volt, a szemfüles riporterek egy

castelvetranói vénasszonnyal játszatták el a jelenetet — néhány száz líra fejében.

Scelba a kezét dörzsölte. Giuliano kimúlt, többé nem beszél, nem kerül elő a kompromittáló feljegyzés. Úszott a boldogságban, Perenzét őrnaggyá, Lucát pedig tábornokká léptette elő.

Igen ám, de a Portella della Ginestra-i vérengzés tetteseit mégis csak bíróság elé kellett állítani, s Pisciotta sem maradhatott örökre szabadon. A palermói rendőrfőnök öt hónappal azután, hogy az alvezér megölte főnökét, monteleprei házában tartóztatta le. Legalábbis ezt vallotta a tárgyaláson.

Ezzel szemben Pisciotta azt mondta, hogy személyesen kereste föl a rendőrtisztet hivatalában, és ő maga kérte letartóztatását...

Ekkor már fél éve folyt a látványos per a viterbói bíróságon. A terem „ketrecében” — az olasz filmhíradókból mindenki ismeri ezt a rácsos szerkezetet, amelybe a vádlottakat csukják — a kismafiosok és a kiszsiványok szorongtak. A nagykutyák meglógtak, többnyire Amerikába menekültek. Pisciotta, akit előbb három hónapra elzártak a világtól, és még csak ki sem hallgattak, végre maga is bekerült a ketrecbe. Ettől kezdve ő lett a tárgyalás csillaga. Elegáns angol szövetből varrt sötétkék öltönyben feszített, s bár sápadt volt, sokszor felnevetett. Az elnök minden áron meg akarta akadályozni, hogy valami kompromittáló nyilatkozatot tegyen, egyre-másra belefojtotta a szót, úgyhogy a bandita végül is írásban közölte védőjével, hogy „Mario Scelba belügyminiszter személyes hozzájárulásával én öltem meg Giulianót”. A nyilatkozatot az ügyvéd átadta a bíróságnak.

Az egyik tárgyaláson különben Pisciotta szinte angyali naivsággal vagy — ki tudja — ördögi ravaszsággal tapintott rá a lényegre: — A banditák, a rendőrség, a maffia: egy test voltunk, akár az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Perenzét hamis tanúzásért elítélték. Messana főkapitány, Don Calò komája elmondta, hány zsiványtanyát számolt fel, hány bandát vert szét. Igen ám, de Giulianót nem bántotta. Az egyik vádlott kijelentette: — Messana maga értesítette Giulianót, ha a rendőrség akcióra készült ellene.

A rendőrség alaposan leszerepelt. A csendőrség sem úszta meg makulátlanul. Pisciotta elmondta, hogy 1947-től kezdve ő volt az összekötő a csendőrparancsnokság és Giuliano között!

S mi lett a kompromittáló feljegyzéssel? Pisciotta szerint húszoldalas életrajz, valóságos életregény volt. Az amerikai példány sohasem került elő, de a Giulianónál maradt másolat sem. De Maria, mikor bújtatta, alighanem elemelte tőle. Egy vallomás szerint hárommillió lírát kért érte egy csendőrtől, a pénzt át is vette, az iratot viszont visszatartotta. Pisciotta roppant kellemetlen vádlott volt: egyre-másra produkálta a belügyminisztérium és egyéb hatóságok menleveleit, sőt felmutatott egy baráti írást, amelyet Verdiani küldött Giulianónak. A levél a „drága barátom!” megszólítással kezdődik... s a „nemzet érdekéről” van szó benne... no meg arról, hogy kell-e pénz a banditának...

Különbejáratú börtön

A vádlottak egyébként — régi maffiaszabályok szerint — mindent tagadtak, vagy teljesen légből kapott mesékkel hozakodtak elő. Pisciotta félt, hogy megmérgezik, ezért nem nyúlt a börtönkoszthoz, hanem inkább az anyja főztjét ette. Amikor többé nem engedték be a házikosztot, egy kutyával kóstoltatta meg ételét. Ö volt a legkellemetlenebb vádlott. Scelba mindent megtett, hogy elhallgattassa. Állítólag ötvenmillió lírát ígért érte. Végül is életfogytiglani fegyházat kapott. 1951-ben került a híres palermói börtönbe, az Ucciardonéba, mely teljesen a maffia kezében volt: még az igazgató is a maffia embere volt! A letartóztatott mafiosok a legjobb palermói vendéglőkből hozatták a kosztot, feleségük sűrűn látogatta őket, ha pedig nőtlenek voltak, akkor valamiféle „börtönsári” kereste fel őket. A maffiatagok bent is serényen „dolgoztak”, nem pihentek babéraikon: a foglárokkal küldték üzeneteiket, intézték üzleti ügyeiket. Az is előfordult, hogy csak névleg ültek, valójában pedig, mint az említett Salvatore Malta, vígan élték világukat odakint. A maffiások egyik legragyogóbb teljesítménye az volt, hogy az Ucciardone pincéjéből, remek műszaki tervek szerint, alagutat fúrtak a kikötőbe vezető olajcsőhöz, s a lopott kőolajat a börtönben működő feketézők eladták.

Pisciotta körül bizonyos látszat-óvintézkedéseket foganatosítottak, főleg, hogy meg ne mérgezzék. Egyszer egy újabb kihallgatásra kellett volna mennie. Megfőzte szokásos kávéját, majd beletette a tüdőbaja miatt felírt vitamint. De a „vitamin” — úgy látszik — „mortamin” volt: a bandita két perc múlva összerogyott, s a sztrichnintől (mert az volt a por!) szörnyű haláltusa közepette meghalt.

A maffia tökéletes módszereihez tartozik, hogy a méregkeverőt, aki egy másik rabot is megölt (de ezúttal bürökkel s nem sztrichninnel), szintén eltették láb alól.

Még volt azonban valaki, aki túl sokat tudott: Verdiani rendőrkapitány, Giuliano puszipajtása.

Nos, egy szép napon ő is a hasához kapott, és felfordult.

A hivatalos vizsgálat szerint öngyilkos lett. De csak annyiban, hogy az oktondi kapitány Itáliában maradt Giuliano meg Pisciotta halála, illetve meggyilkolása után, ahelyett, hogy — mint sok más kompromittált személy — Amerikába hajózott volna ... ,Milyen s%ép a% élet/” Nemsokára váratlanul elhunyt az öreg Don Calò: egyszer hazafelé tartott gépkocsiján Villalbába, s nagyon rosszul lett. Kérésére lefektették az országút szélére, s néhány perc múlva, ha nem is ágyban, párnák közt, de békésen lehunyta szemét az, akinek a vezetése alatt a maffia ezrek halálát okozta. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: — Milyen szép az élet!

A pókhasú, pacuha és analfabéta Don Calogero Vizzini emlékét csodálatos gyászjelentés őrizte meg, amely szerényen lángésznek titulálta, bölcsnek, erélyesnek, fáradhatatlannak mondta, azt állította, hogy jótevője volt a föld és a bánya dolgozóinak, operando sempre il bene („mindig csak a jót mívelte”), végül pedig: ju un galantuomo („talpig úriember volt”).

Eme úriember halála után persze a maffia tovább élt, sőt virult, de a régi, hűbéri módszereket felváltották az Amerikából behozott modern, „áramvonalas” eszközök. Don Calò utóda Genco Russo malom tulajdonos lett. (1968-ban, 72 éves korában, amikor már megvakult, Palermóban bíróság elé került, tíz másik maffiavezetővel együtt.) Az USA-ból kiutasított mafiosok lettek a szigeti maffiacsaládok főnökei. Bevezették az amerikai stílű, megrendelésre, szabott áron végrehajtott bérgyilkosságok rendszerét. A régi és az új módszerek persze sok összeütközéshez vezettek. A sokszor említett Corleone városkában például a régi vágású Dr. Navarra Luciano Liggióval, a hatalmas Strasetta-uradalom jószágigazgatójával került szembe, akiről már elmeséltem, hogyan gyilkolta meg Rizzotto szakszervezeti vezetőt. A maradi és modern elemek takarosán irtogatták

egymást, s maga Navarra is a harc áldozata lett.

De nemcsak az emberölés lendült fel, hanem az üzletelés is: a maffiások óriási arányú telek- és egyéb spekulációt űztek. Megtörtént, hogy a 240 líráért vett telek négyszögöle nemsokára 100 000-et ért, s így egy ügyes mafioso egyetlen sakkhúzással többet vágott zsebre, mint a régimódi Don Calò évek alatt. A telekvásárlás mellett az amerikai „iskolázottságú” maffiatagok szívesen kereskedtek kábítószerekkel. A heroint műnarancsokba csomagolva csempészték az USA-ba. A kábítószerüzlet főnöke a már többször említett, Amerikából kiutasított gengszter, Mázlis Luciano volt egészen 1962ben bekövetkezett haláláig. Amerikából való hazatérése után egy ideig együtt dolgozott Don Calòval, később „cukorgyárat” alapított, de valójában az üzem kábítószereket készített.

Közben természetesen semmit sem javultak a közállapotok. 1948-ban a sziget maffiafőnökei Palermo mellett egy tengerparti villában elhatározták, hogy végleg a kereszténydemokrata kártyára teszik fel tétjüket. Ettől kezdve megint egymás után gyilkolták a munkásmozgalom vezetőit, sőt még a kereszténydemokrata balszárny tagjait is! Nem csoda, ha az ötvenes években, pontosan 1951 és 1961 közt, 400 000 szicíliai vándorolt ki, persze javarészt férfiak, úgyhogy például Messina tartományban jelenleg a lakosság 85 százaléka nőkből és gyermekekből áll. 1968 tavaszán a szenátusi vizsgáló bizottság, amely a maffia tevékenységét igyekezett felderíteni, rámutatott, hogy a titkos társaság beférkőzött a hatalmon, levő pártba. Donato Pafundi, a bizottság elnöke nem nevezte meg a pártot, de nyilvánvaló, hogy a democrazia christianáról van szó.

Mindezt öt évvel a második legnagyobb letartóztatási hullám után szögezte le az említett bizottság. 1963-ban ugyanis olyan sok mafiosot csuktak le, amilyenre Mori prefektus, Mussolini ostorának akciója óta nem volt példa. Néhány nap alatt háromszáz rabbal gyarapodott az Ucciardone.

Lefogták többek közt Tanú Filiponét, a maffia nyolcvanéves tagját, a „Tiszteletreméltó Társaság” nagy öregjét, akinek gyűrűjét buzgón csókolgatták a kisebb kaliberű maffiatagok. A hatalmas termetű pátriárkát ott tartóztatták le, ahová még a király, akarom mondani a capomajia is gyalog jár...

Igazi robbanómotorok...

A letartóztatási hullám és a vizsgálat azután következett, miután Marsala közelében egy régi kútban megint egy nagy halom csontvázat találtak, s miután Cesare Manzella, egy amerikai stílű maffiafőnök, 1963 áprilisában Alfa-Rómeójával együtt felrobbant, aminek következtében kiderült — Manzella aktatáskáját ugyanis a robbanás után megtalálták egy fa gallyai közt —, hogy majdnem olyan nagy arányokban űzte volt a heroincsempészést, mint Mázlis Luciano. Ezután egymást érték az autós merényletek.

A konkurrens csempészbandák nyakra-főre nyírták ki egymás embereit: egymás után robbantak fel a szép fekete Alfa-Rómeók. Olyan eset is előfordult, mint azf amelynek a Palermo melletti Ciaculli volt a színhelye. Itt egy gyanús kocsit találtak, de a kiszállt különítmény örömmel állapította meg, hogy most nem kell életük kockáztatásával átkutatniuk az Alfa-Rómeót, mert ezúttal a bombát nem a szokásos módon helyezték el, azaz nem az akkumulátortelephez kapcsolták, amely a poggyásztartóban van, hanem egyszerűen otthagyták a hátsó ülésen. A tűzszerészek eltávolították a bombát. Aztán valaki kinyitotta a poggyásztartót, s ekkor mégis felrobbant az autó, mert az ülésen hagyott pokolgép csak csalétek volt. Hét katona halt meg.

De a maffiát sem a hatóságok, sem saját belső harcai nem tudták eleddig elpusztítani. Az említett szenátusi vizsgáló bizottság több mint öt éve nyomoz, kutat, illetve... eltussol és elken, hiszen a bizottságban a maffia is benne van. A titkos társaság szívósságát, mint a sok idézett tényből láttuk, részben annak köszönheti, hogy mindig akadtak képviselők, csendőr- és rendőrtisztek, akik támogatták, s hogy szinte nincsen olyan olasz intézmény, amelybe be ne lenne épülve, az Egyházat is beleértve. S minden bizonnyal, mindaddig, amíg Szicília társadalmilag, politikailag és szellemileg olyan elmaradt ország lesz, mint amilyen ma is, a maffia gyökerei kitéphetetlenek maradnak, mert mélyen a száraz, napszítta, kopár félafrikai talajba ereszkednek. Nagyon sok igazság volt abban, amit Lampedusa hőse, Don Fabrizio mondott A párducban: — Öregek vagyunk...Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle kultúrák terhét... fáradtak vagyunk és kimerültek... Minden szicíliai életmegnyilvánulása át van itatva álommal, még a leghevesebbek is: érzékiségünk valójában a feledés vágya, lövöldözéseink és késeléseink: halálvágy...

A népek és országok azonban mégsem akarnak meghalni. Szicília sem. Meglehet, hogy egyszer felébred kétezerötszáz éves álmából, s letépi a maffia sárga zászlaját.

Gyilkos rt.

(Bűnszindikátus az Egyesült Államokban)

Fortélyos Fickó titokzatos halálugrása

1941. november 12-én háromnegyed hét körül a szálló igazgatóhelyettese valamilyen tompa puffanást hallott a különálló konyhaépület tetejéről, de nem tulajdonított neki jelentőséget.

Hét óra és negyednyolc között Victor Robbins rendőr másodszor járta körbe a hotel hatodik emeletét, s kétségbeesetten látta, hogy az őrszoba melletti harmadik helyiség lakója, kit egy fél órával azelőtt még az ágyban feküdni látott, már nincs ott. A nyitott ablakhoz rohant. Észrevette, hogy a konyha tetején egy test hever, hát lélekszakadva lesietett. A test, illetve immár holttest, körülbelül hatvan méternyire hevert a Félhold hoteltől, teljesen felöltözötten, és egy olyan szürke szvetterben, mely előző nap még nem tartozott ruhatárához. A zsebében sapka volt, pedig ez sem volt nála korábban. Élettelen teste körül két lepedőfoszlány libegett a hajnali szélben. Robbins rögtön felismerte, hogy nem más, mint Kid Twist, azaz „Csavaroseszű gyerek” vagy „Fortélyos Fickó”, az amerikai alvilág egyik legjelentősebb és legérdekesebb figurája, aki önként feltárta a hatóságoknak a bűnözés történelmének legnagyobb szervezetét, az amerikai Bűnszindikátust, s a hozzá tartozó „Gyilkos részvénytársaságot”.

— Abe Reles (ez volt Kid igazi neve) kiugrott az ablakon — jelentette kisvártatva egy lihegő újságíró telefonon a fantasztikus eseményt, Burton B. Turkus district attorney-nek, amit nálunk általában kerületi ügyésznek fordítanak, de nem egészen az, mert az európaitól nagyon különböző amerikai igazságügyi gépezetben egyszerre tölti be a vizsgálóbíró és az ügyész szerepét.

Turkus nem hitt a fülének, azt hitte, hogy Harry Feeney, a riporter tréfál vagy részeg, vagy isten tudja, tán pillanatnyi elmezavar tört ki a híres újságírón, aki a bűnszövetkezet „felszámoló részlegét” annak idején elkeresztelte Murder inc.-nek, azaz Gyilkos rt.-nek. Mindenesetre rendkívül izgatott lett, hisz a koronatanújáról volt szó, arról a gengszterről, akire a Gyilkos rt. ellen indított perek épültek, s akinek perdöntő tanúságtételétől a félelmetes bűnszervezet felszámolását remélte.

— Mit beszélsz? Mi történt? — kérdezte még egyszer Harrytől.

— A rendőrség szerint Reles két lepedőt összekötött, hozzácsatolt egy rádióantennát, s a fűtőtestre erősítette. Aztán ezt a rögtönzött kötelet kihajította, le akart ereszkedni rajta, de elszakadt, és ő szörnyethalt.

— Egy szót sem hiszek az egészből — kiáltotta a készülékbe Turkus. — Az lehetetlen!

Megvolt rá az oka, hogy ne higgyen a rendőrségnek, hiszen ő igazán tudta, mi volt a helyzet: Relest jobban őrizték, mint az angol koronaékszereket, vagy mint a Nemzeti Bank aranytartalékát.

Relesre, Scholemre, Alliere és még néhány nagy kaliberű gengszterre több mint egy éve vigyáztak a Félhold hotel erre a célra rekvirált emeletén. A nagy, piros téglás épület Coney Islanden van, a tengerparton. (Azóta aggok menhelye lett belőle.) A nagy perek tanúinak a hatodik emelet egyik szárnyát foglalták le. Az emeletet bevehetetlen erőddé alakították át, nehogy a gengszterek eltehessék láb alól a tanukat, akiknek vallomása villanyszékbe juttathatta őket. A központi folyosó bejáratára acélajtót szereltek fel, hogy teljesen elszigeteljék az épületnek ezt a szárnyát.

A lapok persze címoldalon, öklömnyi betűkkel adták közre a szenzációt, amely az akkor még semleges Egyesült Államokban (az USA csak egy hónap múlva üzent hadat) sokkal nagyobb izgalmat váltott ki, mint a világ hadszíntereiről érkező tudósítások.

Előző este, november 11-én, kedden Relest meglátogatta a felesége. Este 11-kor ment el tőle. Állítólag veszekedtek.

A titokzatos salto mortale után egy fél órán át „ismeretlen személy teteméről” volt szó a rendőri jelentésekben. Amikor az igazgatóhelyettes is lement, miután eszébe jutott a fél órával azelőtt hallott tompa csattanás, s felismerte legféltettebb „vendégét”, csak akkor jelentették, hogy a holttest nem más, mint Reles hullája.

— Tegnap este még teljesen jól volt! — mondta zokogva Rose, a felesége, aki már odaérkezett.

— Ki tette ezt? Mit csináltak vele?

Sajnos, erre a kérdésre még ma sincsen hiteles válasz. Csak feltevések. Éspedig négy: 1. baleset szökési kísérlet közben; 2. baleset valamilyen rossz tréfa közben; 3. öngyilkosság; 4. gyilkosság.

Gregory Robillard helyettes törvényszéki orvos boncolási jegyzőkönyve szerint a Kidnek eltört a hátgerince, s minden valószínűség szerint ülve pottyant a tetőre a tizenhárom méteres zuhanás után.

Robillard doktor az elhunyt belső szerveit elküldte a városi laboratóriumba. Itt megállapították, hogy „nincs nyoma sem méregnek, sem kábítószernek”. Hivatalosan tehát balesetnek nyilvánították a halált.

Az öt ügyeletes rendőrtisztet hanyagsággal vádolták. Nehéz volt elhinni, hogy valamennyi egyszerre szunnyadt el. Mind az öten fegyelmit kaptak. De parancsnokuknak, Frank Bals kapitánynak s Elwood Diwers (ne felejtsük el a két nevet!) őrmesternek, aki a helyettese volt az őrségen, a haja szála sem görbült meg.

Furcsa hanyagság! Hiszen a rendőrök általában még az alvó tanukat sem hagyták el, hanem egy széken ülve virrasztottak mellettük. 1951-ben, amikor egy újabb vizsgálatot indítottak a koronatanú titokzatos halálugrásának ügyében, Edward Silver ügyészhelyettes kijelentette, hogy más sebek is voltak a tetemen, s nemcsak a gerince tört el; továbbá, hogy nagy mennyiségű szeszt találtak a gyomrában. Pedig Fortélyos Fickó közismerten nem volt részeges, sőt szinte alig ivott...

A hivatalos verziót, azaz a balesetet, amely szökési kísérlet során következett be (1. sz. feltevés), már csak azért sem hitték el, akik ismerték Relest, mert mióta bevallotta bűneit, és leleplezte bűntársait, ezerszer elismételte: — Nincs a földkerekségen semmilyen hely sem a számomra, ahol életben maradhatnék, kivéve ebben az erőddé átalakított szállodában. Akárhova mennék a világon, a „barátaim” megtalálnának, és kinyírnának.

Tehát az első feltevés megdől. Nincs az a pénz, nincs az az ígéret, amiért Reles elhagyta volna kényelmes és biztonságos hotelét, ahol szinte kénye-kedve szerint élhetett, jól étkezett, a feleségét fogadhatta, s apró mókákkal bosszantgathatta az őreit, akiknek az ügyészség megparancsolta: a gengszter minden szeszélyét tűrjék el, nehogy megorroljon, s megtagadja a további együttműködést az igazságügyi szervekkel. Egyébként minden bennfentes, mindenki, aki ismerte, tudta, hogyha valóban meg akart volna szökni, akkor nem végzett volna kontármunkát. Sok sikeres szökést készített már elő, éppen a sajátját „tolta volna el”?

Különben is tudta, hogy nemcsak a szobájában, nemcsak az emeleten, de a szálló előcsarnokában is csak úgy nyüzsögnek a „hekusok”, s hogy a hotel minden alkalmazottja jól ismeri a képét, hiszen egy éven át többet szerepelt a fizimiskája a lapok első oldalán, mint a Miss Amerikáé. Holott igazán nem volt szép fiú: apró szeme keményen, szúrósan villogott alacsony homloka alatt, kerek arcán lapos orr tanyázott, az ajka vastag, a füle kicsi, a haja göndör volt. Kezén az ujjak nem vékonyodtak el a hegyüknél, hanem ellenkezőleg, kanálként kiszélesedtek. A bőre barna, múltja sötét: íme a rendőri kimutatás, mely egyébként nem is teljes: Vád Letartóztatás Elítélés Emberölés 6 0 Támadás 7 1 Támadás és minősített tolvajlás 2 0 Minősített tolvajlás vagy betörés 6 0 Minősített lopás 2 0

Egyszerű lopás 1 1 Kábítószertartás 1 0 Tiltott fegyverviselés 1 0 Szószegés 1 1 Csavargás 5 0 Garázdaság 3 3 Anyagi károkozás 1 0 Ifjúkori bűncselekmény 1 1 Erkölcstelen magatartás 1 0 Szökés 1 0 Bűnszövetkezés 2 0 A bűnözők kötelező jelentkezésének megszegése 1 0 Azt mondtam, hogy a rendőrségi jegyzék nem teljes. Nem bizony. Fortélyos Fickó „dicsőségtáblája” sokkal impozánsabb, s talán ő maga sem tudta — pedig csodálatos memóriája volt —, hogy hányszor vétett a törvény ellen. Noha, mint említettem, nem ivott, harmincéves korában már szeszcsempész volt az amerikai szesztilalom idején. Ugyanakkor már tucatnyi nője futott az utcán, illetve „dolgozott” valamilyen „madám” felügyelete alatt. 1934-ben tettlegesség miatt három évet sóztak rá, mert egy garázstulajdonos fején széttört egy palackot. Szinte a törvénykönyvben szereplő valamennyi bűncselekményt elkövette. Mikor vállalta, hogy tanúskodjék társai ellen, tizenegy gyilkosságot ismert be, de a hatóságok szerint tizennégyben játszott vezető szerepet, s vagy ötvenben vett részt többé-kevésbé tevékenyen. 1930 nyara és 1940 tele közt (ekkor vonták ki végleg a „forgalomból”) különböző okokból minden hetvennyolc napban letartóztatták. De majdnem minden ügyet megúszott! 1930 és 1934 közt például huszonháromszor fogták el, de minden esetben szabadon bocsátották, kivéve egyszer, amikor harminc napra ítélték. 1936-tól kezdve, mikor az említett fejbeverés történt, egyetlen napot sem töltött börtönben. Csúcsteljesítménye az volt, hogy — noha hatszor emeltek vádat ellene emberölésért — még esküdtszék elé sem került, mert az ügyész „bizonyítékok híján” 'minden esetben elejtette a vádat. Valóságos csoda vagy varázslat volt ez — mondtak az alvilágban. Tán valamilyen bűbájos hatalom? Nem: Reles sűrűn osztotta, sőt szórta a pénzt maga körül, mióta 1927-ben elkezdte a racketet, a sápszedést, illetve 1930-tól, amikor az emberölés útján is elindult.

Az első feltevés tehát végképp megdől: egy ilyen tapasztalt, minden hájjal megkent bűnöző, nem bolond megszökni, hogy azonnal elfogják, vagy hogy volt cimborái végezzenek vele.

A második feltevés azért vetődött fel, mert a Kid általában nagyon tréfás kedvű volt, valóságos mókamester. Képes volt például hason csúszva az őr székéhez menni, s cipőjének a zsinórját a fűtőtesthez kötni, hogy a rendőr elessen, ha feláll. De miért akart volna ilyen romantikus szökési tréfát űzni, reggel háromnegyed hétkor? Különben, ha szeretett is mókázni, az életét kockáztatni nem volt kedve... Csak úgy heccből.

Következik az öngyilkosság.

Nem valószínű, hogyha öngyilkos akart volna lenni, előbb felöltözött volna, hogy kiugorjék az ablakon. Különben előzőleg soha semmi jelét nem adta e szándékának, sőt nagyon is ragaszkodott az élethez.

Marad tehát a gyilkosság.

Igen, ez a valószínű. De rögtön felvetődik két kérdés: miért és hogyan?

Az elsőre könnyű válaszolni. Mindegyik volt cinkosa halálra szánta. Minden letartóztatásban levő vagy még szabadon garázdálkodó gengszternek legfőbb érdeke az volt, hogy Fortélyos Fickó

„befogja a száját”, méghozzá végérvényesen. A vele egy emeleten őrzött tanúk, ezek a szintén hétpróbás bűnözők, mint az említett Scholem vagy Allie ugyancsak utálták és megvetették Relest. Volt főnöke, a gengsztervilág legfőbb vezére, a félelmetes Albert Anastasia bizonyára rég halálra ítélte.

Márpedig, akit Anastasia halálra ítél...

A „hogyan?”-ra már nehezebb felelni. Miképp lehetett a legértékesebb tanút, akit a három másik tanú mellett őriztek éjjel-nappal, kidobni az ablakon? Hogyan lehetséges, hogy senki sem hallotta?

Kivált, ha meggondoljuk, hogy a zömök, tagbaszakadt, nyolcvankilós gengszterrel nem lehetett egykönnyen elbánni...

Ha az öt vagy hat rendőr, aki őrizte, meg a három másik tanú, mind benne volt az összeesküvésben, elképzelhetetlen, hogy a nyolc ember tudta titok ne szivárgott volna ki oly sok idő alatt. De nem valószínű, sőt szinte bizonyos, hogy nem volt mindegyikük belekeverve. Lehet, hogy a bérgyilkost az áldozat ismerte, tehát nem gyanakodott rá, ami persze nem zárja ki, hogy az egyik vagy másik tanú, illetve őr ne lett volna cinkosa. Lehet, hogy odacsalta az ablakhoz: — Nézd csak, Kid, mi van odalent!

Reles felkelt, odament, a gyilkos pedig kilendítette. Ehhez azonban nagyon erősnek kellett lennie, vagy Relesnek nagyon gyengének, valamilyen rendkívüli okból (altató, ital, kábítószer). De lehet, hogy nem egy besurranó bérgyilkos követte el a tettet (a nagyon jól őrzött szállóba különben nem is lehetett bűnsegéd nélkül besurranni), hanem az egyik rendőr. Amikor 1951 tavaszán újra elővették az ügyet, Walter Winchell hírlapíró nagy riportot írt róla, és idézett egy zsarolólevélből, amelyet állítólag olyan valaki írt, aki Reles halála előtti éjjel a gengszter szobájában hált: „Pontosan egy hetet adok, hogy eljuttassanak kétszáz dollárt a feleségemnek, és aztán minden héten öt dollárt. Ha nem teszik, sajnálom, de valamennyiőjüket magam után rántom.” Winchell megjegyezte kommentárjában, hogy a New York-i alvilág szerint, a Gyilkos rt.-nek sok cinkosa volt rendőri berkekben. A lepedő, az antenna, s az egész cirkusz, lehet, hogy csak porhintés volt, amellyel el akarták terelni a figyelmet a gyilkosságról. Az egyik leggyanúsabb momentum az volt, hogy Reles állítólag már hajnalban felöltözött, s főleg az, hogy nem a megszokott holmiját vette fel. Az 1951-es vizsgálatkor jelzett egyéb sérülések, az eredetileg megállapított gerinctörésen kívül, talán késtől vagy golyóktól származtak. Az a tény, hogy teste elég messze hevert a szálló főépületétől, a több mint hatvan méterre levő, félreeső konyha tetején, arra vall, hogy nagy erővel hajították ki a hatodik emeletről. Még a legviharosabb erejű szél sem sodorhatta volna el ilyen messze, főleg, ha csakugyan a rögtönzött lepedőkötélbe kapaszkodott volna.

Végül is tehát valószínűleg Reles legjobb ismerőjének, a gengsztererkölcsök és módszerek egyik legalaposabb kutatójának, Burton B. Turkus ügyészhelyettesnek van igaza: „Az tehát a végkövetkeztetés, hogy az egy vagy két ember által elkövetett gyilkosság a legvalószínűbb feltevés a Reles titokzatos és fantasztikus halála óta felvetett elképzelések közül.”

Villanybiliárd a hulla hasán

Fortélyos Fickót nem egészen két évvel korábban, pontosan 1940. január 15-én egy New York-i razzia közben tartóztatták le egy utcasarkon. .Rendőrbíró elé idézték, mert közveszélyes munkakerüléssel vádolták.

— Ha ez így megy — dörmögte dühösen a gengszter, akit már tizenhárom éves korában (ezt az előbb nem említettem, de mentségemül szolgáljon, hogy az isten sem tudná felsorolni Kid bűnöző múltjának minden egyes állomását......) egy massachusettsi javítóintézetbe zártak —, ha ez így megy, már sétálni se mehetek...

Aztán belenyúlt a „mellényzsebébe”, és kivette az ezer dollárt, azaz az óvadékot. Mindezt olyan természetesen, mintha csak néhány centet húzna elő, hogy egy csomag cigarettát vegyen.

Kilenc nap múlva azonban — az ügyész legnagyobb meglepetésére — vallomást kívánt tenni egy bizonyos Red Alpert meggyilkolása ügyében. Ez a Red már tizenhat éves korában a város alvilágának ismert alakja volt, s úgy utálta a rendőröket, hogy a világ minden kincséért sem vett volna fel kék öltönyt. Magányos, független, saját szakállára dolgozó tolvaj volt. 1933-ban véletlenül nagyobb zsákmányt lelt: több értékes drágakövet. Mivel azelőtt csak apróbb lopásokra szakosította magát, nem tudott vele mit kezdeni. Felkereste hát a brooklyni gengsztervilág egyik hatalmasságát, Harry Strausst, akit hol Big, azaz Nagy Harrynek, hol Pépnek, de általában csak Pittsburgh Philnek neveztek (s aki olyan elegánsan öltözött, hogy ő volt a New York-i alvilág dandyje). Egyébként pedig ő volt az egyik legügyesebb kezű bérgyilkos. „Szakértelmét” Amerika-szerte nagyra becsülték, s így nemcsak New Yorkban „dolgozott”, hanem az egész országban. Mintegy harminc embert küldött a másvilágra vagy tizenkét városban.

Red hozzá fordult, de nem tudtak megegyezni. Phil néhány száz dollárral akarta a „piti” tolvaj szemét kiszúrni. De Red nem adta be a derekát. Minek következtében a banda halálra ítélte. Az egyik gyilkosa egy bizonyos Walter Sage volt, Phil cimborája, aki mellesleg játékautomaták üzemeltetésével foglalkozott, de főnökei, köztük Phil, nem voltak megelégedve vele, s később, pontosan négy év múlva, vele is végeztek. 1937-ben úgy találták: nem ad be elég nyereséget a közös gengszterkasszába. Öt is halálra ítélték. A szokásos módon egy autós kirándulásra csábították, s Phil, meg két cinkosa megölte. Méghozzá jégcsákánnyal, ahogyan Chandler détektívregényeiben dívik (persze nem a gengszterek másolták Chandler leleményeit, hanem a krimiíró merített ihletet a bérgyilkosoktól...). De ez nem volt elég. A dús fantáziájú gyilkosok jelképes jelentőségűnek tartották Sage megbüntetését: azt akarták, hogy az „örök nyugovóra” vigye magával „bűnjelét” is, s ezért teteméhez villanybiliárdot kötöztek, s így dobták be egy tóba. A biliárd persze nem csupán szimbólumként szerepelt, meg volt a maga gyakorlati célja is: ezzel a súllyal nem fordulhat elő — vélték a gyilkosok —, hogy a holttest felpuffad, és a felszínre kerül. Jól tudták, hogy az elmentett hullát később mindig felveti a víz, mert a belek megtelnek gázokkal.

Tíz nappal később azonban, a gengszterek legnagyobb meglepetésére, a hulla mégis megjelent a tó tükrén. El sem tudták képzelni, mi történt, de — buzgó bonctani és orvosi kutatások után — kiderült, hogy nem szúrtak elég lyukat a jégcsákánnyal a testébe, s minthogy a csákányozás alatt még élt, a lyukakat a vér eldugaszolta. Halála után újabb szúrásokkal kellett volna utat engedni a vérnek, de erre nem gondoltak. Így azután Walter Sage teteme most ott úszkált a turisták által sűrűn látogatott tavon, hasán a villanybiliárddal.

— Nahát — jegyezte meg Pittsburgh Phil —, ezzel a kövér mukival nem könnyű végezni. A végén még be kell iratkoznom medikusnak...

Itt nem tudom megállni, hogy ne említsek meg eme borzalom után egy mulatságos momentumot: Gangy, Sage egyik gyilkosa a tett után nagyon megijedt, s Nyugatra lógott: Hollywoodban ütötte fel

tanyáját, és beállt statisztának. Kérem a nyájas olvasót, szíveskedjék kitalálni, milyen szerepeket játszott a begyulladt bérgyikos? De ne törje a fejét, úgyis reménytelen: policeman volt több játékfilmben, és büszkén feszített a sötétkék rendőruniformisban...

Visszatérve Red Alpert, a kis tolvaj „megbüntetésére”, azaz meggyilkolására, a fiatalember (tizenkilenc éves volt, amikor 1933. november 25-én egy revolvergolyó leterítette) egyik barátja, Harry Rudolph, a börtönbüntetését töltő kis kaliberű alvilági alak később levelet írt az ügyésznek, és közölte, hogy tud valamit egy New York-i gyilkosságról. Amikor kihallgatták, így szólt: — Láttam, amint Kid Twist, Buggsy és Dukey megölte a haveromat.

Néhány évvel később ez a Dukey nevű bűnöző „köpött”, és a gengszterfőnökség halálra ítélte egy másik barátjával, egy bizonyos Prettyvel együtt (nem azonos a később Pretty néven említett Louis Amberggel), ez utóbbi ugyanis ki akart szállni a bandából, amit mindig halállal szoktak büntetni.

Az a tény azonban, hogy az említett Harry Rudolph belekeverte Dukey-t Red meggyilkolásába, megmentette Dukey életét. A főnökök ugyanis 1940. február 9-re tűzték ki Dukey és március l-re Pretty kivégzését. Dukey-t a meggyilkolására kitűzött időpont előtt éppen egy héttel fogta el a rendőrség. Dukey pedig beköpte Prettyt, s így őt is letartóztatták. Tehát mindketten megmenekültek a vezetők bosszújától, s börtönbe kerültek, ami mégis csak jobb volt mint Brooklyn utcáin csavarogni, ahol minden pillanatban lecsaphattak rájuk a Gyilkos rt. bérencei. Ezt a világhírű New York-i városrészt a „templomok városának” is hívják, mert sok felekezet építette fel a szűk utcákban, az égbe nyúló felhőkarcolók árnyékában Isten házait. De paradox módon, ez az „istenes” negyed egyúttal gengsztersűrűs városrész is. 1940-ben például már kétszáz gyilkosság aktái hevertek az ügyészségen, de egyet sem tudtak megnyugtatóan lezárni, a tettesek mindig kisiklottak a rendőrség kezéből.

Megfojtott, tőrrel összeszurkált hulla, lopott autóban... két meztelen alak, egy garázsfal tövében, bőrük szitává lőve... elszenesedett „csomag” (a gengszterek tolvajnyelve így nevezi a meggyilkoltak hulláját) egy üres telken...bőröndbe zárt, baltával felszeletelt emberi test egy híd alatt... zsákba varrt hulla a csatornában... és így tovább: efféle meglepetésekkel szolgált Brooklyn a harmincas években a sétálóknak, akik szívesen kereíték fel a városrésztől északra fekvő kies vidéket: a Ciprusdombot, az örök Zöld Sírkertet, a Carmel-hegyet, a Magyar Temetőt, a Libanon-hegyet. A százszámra elkövetett brooklyni emberölésekre elsőnek tehát Dukey és Pretty vallomása derített némi fényt. Ők „mártották be” Abe Relest, aki — most először életében — begyulladt. S miután az említett Harry Rudolph leleplező vallomása után elfogták, s ezúttal nem engedték szabadon óvadék ellenében sem, 1940 nagypéntekén Rose nevű feleségével üzent az ügyésznek, hogy beszélni akar vele.

A legnagyobb „köpés”

Az ügyész fogadta. A beszélgetés, amely szinte történelmi jelentőségű eseménnyé vált az amerikai bűnüldözés krónikájában, részben alkudozás volt.

— Elmondok mindent, amit tudok vagy nyolcvanöt gyilkosságról, de azt akarom, hogy engem tisztára mossanak.

Ehhez az ajánlathoz persze, pestiesen szólva, „pofa kellett” egy olyan gengsztertől, aki maga is legalább tucatnyi emberölést hajtott végre, és sok tucatnál segédkezett. Hosszú habozás és alkudozás után az ügyészség — nem lévén más reménye, hogy a sok száz Brooklynban és egyebütt elkövetett gyilkosságra valaha is fényt derít — belement az alkuba.

Reles tizenkét napig vallott. Alighanem ez volt minden idők bűnügyi krónikájának legnagyobb „köpése”: huszonöt jegyzőfüzetet töltött meg, és több gyorsírónőt készített ki. Fortélyos Fickónak szédületes emlékezőtehetsége volt: képes volt felidézni, hogy öt évvel azelőtt mit evett egy vendéglőben vagy más hasonló apróságot. A rendőri nyomozás minden esetben igazolta, hogy emlékezete nem csalt. Mikor Turkus megkérdezte tőle, hogyan tudta ilyen könnyen venni ezeket a gyilkosságokat, mármint azokat, amelyekben maga is részt vett, Kid így felelt: — És ön, uram, mit érzett, amikor először mondott vádbeszédet?

— Egy kicsit ideges voltam.

— És másodszor?

— Az már jobban ment, de egy picit még mindig ideges voltam.

— És aztán?

— Ó, aztán, megszoktam.

— Ezzel, uram, már válaszolt is a kérdésre — szögezte le Reles. — így vagyok én a gyilkossággal. Megszoktam.

Reles elbeszéléséből szédületes kép bontakozott ki arról, amit eladdig a nemzet elsöprő többsége nem is képzelt. Olyan méretű, titokzatos, föld alatti gengszterhatalomról hullott le a lepel, amelyet még azok a szakértők sem sejtettek, akik évek vagy évtizedek óta foglalkoztak az Egyesült Államokban a XX. század eleje óta egyre nagyobb méreteket öltő bűnözéssel.

Fortélyos Fickó „köpése” előtt is tudta a közvélemény, hogy Amerika a gengszterek hazája. Ki ne hallott volna Scarface-ről, azaz a Sebhelyesről vagyis a hírhedt Al Caponéról, a chicagói gengszterfőnökről, akiből később országos gengsztervezér lett, s akiről filmeket készítettek (Paul Muni feledhetetlenül alakította Caponét az 1932-es A sebhelyes emberben), és akinek életregényét nem kisebb költő írta meg, mint Blaise Cendrars. „Uralma” alatt zajlott le (méghozzá milyen zajosan!) a gengszterek ún. „szicíliai trónutódlási háborúja”, melynek során a szicíliai bevándoroltakat tömörítő, 1925-ben alapított Szicíliai Unió vezetőit egymás után puffantották le (1930-ig hetet), és amely csak akkor fejeződött be, amikor Capone kreatúrája került az elnöki székbe.

S ki ne tudta volna, hogy — különösen a szesztilalom évei alatt — milyen óriási hatalommá vált az amerikai politikai és gazdasági életben a gengszterizmus.

Az azonban, amit most Reles elmesélt, minden képzeletet felülmúlt. Kid revelációi nyomán kibontakozott a félelmetes kép: a gengszterek bűnszövetkezete, a maga külön legfelső bíróságával, amit Kengurunak neveztek és a maga büntetőkülönítményével, a Gyilkos rt-vel. A bűnszövetkezet valóságos államot alkotott az államban, s Turkus nagyon találón írta Murder Inc. című „fantasztikus” dokumentumkönyvében, amelyből az amerikai és külföldi krimiírók és filmesek tucatszámra merítették a legizgalmasabb sztorikat, hogy a gengszterszövetség szinte olyan szerepet töltött és tölt be az USA-ban, mintha egy parancsuralom ötödik hadoszlopaként lenne beépítve az amerikai társadalomba.

Kibontakozott a csakugyan fantasztikus méretű racket vagyis zsarolás. A magyar szó nem fejezi ki pontosan a fogalmat, amely a gengszterek ama ezerarcú működését jelöli, mellyel „oltalom” címén különböző összegeket, valóságos rendszeres „maszekadót” zsarolnak ki a kereskedőktől, vállalkozóktól, gyárosoktól, sőt munkásoktól, akiken, ha megtagadják a sápot, a rac/ceíeerek különféle „büntetésekkel” állnak bosszút (kártevő akciókkal megbénítják a kereskedő üzleti forgalmát, esetleg egyszerűen megölik). 1931-ben a New York állami Bűnvizsgáló Bizottság megállapította, hogy az Egyesült Államok polgárai évente 12—18 milliárd dollár ilyen „maszekadót” fizetnek a bűnözőbandáknak!

Azóta majdnem négy évtized telt el, de a helyzet lényegében nem változott. Pedig szinte nem volt olyan év, hogy valamelyik állam vagy maga a Szenátus ne küldött volna ki bizottságot a szervezett bűnözés felszámolására. Hogy ez miért nem sikerült, annak sok általános társadalmi és emberi oka van, de van sok sajátosan amerikai oka is, amelyeknek kifejtése hosszú társadalomtudományi és kriminológiai elemzést igényelne. Az egyik leglényegesebb az, hogy Amerikában a gengsztertevékenység teljesen beleilleszkedett a free enterprise, a „szabad vállalkozás” jellegzetesen amerikai valóságába, s éppen olyan, illetve bizonyos szempontból még jelentősebb és hatalmasabb iparággá vált, mint például az autógyártás. Egy másik tényező a sajátos amerikai rendőri és igazságügyi szervezet. Ami a rendőrséget illeti — eltekintve néhány központi intézménytől, mint a hirhedt FBI —, ez teljesen széteső, már-már anarchikus intézmény, amely nemcsak államonként, hanem megyénként és helységenként is „fel van parcellázva”; működése nem egységes, s az. egymással vetélkedő rendőri szervek szervezetlensége roppant megkönnyíti a gengszterek garázdálkodását. Ami pedig az igazságszolgáltatást illeti, ez olyan bonyolult, olyan lassú, s olyan — hajdan tiszteletreméltó szempontok szerint megfogalmazott — törvények és eljárási szabályok szerint működik, amelyeknek szinte kizárólagos céljuk, hogy minden elképzelhető eszközt megadjanak a vádlott felmentésére. (Ez az oka annak a nevetséges ténynek, hogy sok többszörös gyilkos gengszter csupán, mint adócsaló bukott le, mert az USA-ban a Pénzügyminisztérium az egyetlen hatóság, amely a maga területén komolyan üldözi a bűnösöket.)

Mindezek mellett az egyik döntő tényező a mindenkori korrupció. Jelenleg Amerikában egy rendőr átlag évi 5321 dollárt kap, míg egy szakmunkás fizetése 7124 dollár. A Bűnszindikátus évi költségvetése 1960-ban 60 milliárd volt, vagyis jóval meghaladta az Egyesült Államok különben óriási méretű hadikiadásait, amelyek „csak” 47 és fél milliárdra rúgtak. Ilyen körülmények között a

gengsztereknek módjukban volt és van megvesztegetni a rendőrség, bíróság és a politikai élet egyes vezetőit. Turkus írja: „Tény és való, hogy ilyen arányú bűnszövetkezet nem létezhetett volna és nem létezhetne országos méretekben a legmagasabb protekciók nélkül.” Nemcsak a kisvárosok serif fjei közt vannak lepénzelt vagy gengszterbarát elemek, hanem a városatyák, a rendőrtisztek, a nyomozók, az ügyészek, a bírák, a kormányzók, a képviselők és a szenátorok között is. Sőt még az elnökök közt is, mert köztudott, hogy például Harry Trumant milyen szoros szálak fűzték egy Tom Pendergast nevű gengszterhez, aki Missouri államban a demokrata párt fő védnöke és pénzelője volt, s aki Truman megválasztását is pénzelte, úgyhogy később gyakori vendégként fordult meg a Fehér Házban.

Míg a szesztitalom idején a gengszterbandák még vadul vetélkedtek egymással, és sok volt köztük a „szabadlövész”, az igazi „maszek” gengszter, aki teljesen a saját szakállára művelte mesterségét, a prohibíció megszüntetése után kezdett kifejlődni az, amit Amerikában „szervezett bűnözésnek” neveznek. Ez a bűnszervezet részben az olasz, főleg a szicíliai bevándoroltakból kikerült gengszterekre támaszkodott, mert ezek olyan, hagyományokat, illetve tapasztalatokat hoztak magukkal az óhazából, a Maffia hazájából, amelyeket kiválóan lehetett alkalmazni az USA-ban. Az amerikai Maffia első nagy vezére egy bizonyos Ignazio Saietta volt, aki miután meggyilkolt valakit Itáliában, Amerikába menekült. Lupónak vagyis Farkasnak becézték, s eleinte az olasz mintára Amerikában is megvalósított lottó területén tevékenykedett, aztán kiterjesztette működését a kábítószerekre meg a bevándoroltak zsarolására, sőt a pénzhamisításra is. Eme utóbbi bűncselekményéért harminc évre ítélték.

Utóda, az alacsony és sovány Giuseppe Masseria 1907-ben kezdte gyilkosi tevékenységét. Öt Főnök Joe-nak becézték. Egyik cinkosa, egy bizonyos Frankié Uale vagy Yale volt, akinek a helyére később Pittsburgh Phil lépett. Ez a Frankié volt Brooklyn réme egészen 1928-ig.

Mázlis Luciano feltámad, és kezet mos

Főnök Joe sok „tehetséges” ifjút képzett ki a gengszterszakmában. Egyik legtalentumosabb tanítványa egy szelíd szemű, de keményen előre ugró állú fiatalember volt, aki kilencéves korában került Szicíliából — szüleivel együtt — Amerikába. Neve szédületes karrierje során többször megváltozott, amint az már a gengszterpályán történni szokott. Eredetileg Salvatore Lucaniának hívták. Már tizennyolc éves korában javítóintézetbe került kábítószercsempészés miatt, és ehhez a jól jövedelmező „iparhoz” végig hű maradt. Ekkor már Charley Lucianónak hívták, és egyre szélesebb körre terjesztette ki tevékenységét: szeszcsempészés, striciskedés, racket stb.

Nemsokára a Charley előnév lekopott róla, és kezdték később világhírűvé vált becenevén Luckynak, azaz Mázlisnak nevezni.

No, de mi is volt az oka ennek a névváltozásnak?

Egyszer eldugott egy nagy adag kábítószert. Bandájának egy másik tagja meg akarta tudni, hol van a „szajré”. Emberei elkapták a szicíliait, és egy kis szigetre vitték (Staten Island, Manhattannel szemben). Itt lábánál fogva felakasztották, agyba-főbe verték, összeszurkálták, megtépdesték, közben a talpát és egyéb testrészeit cigarettával égették, Aztán otthagyták lógva, és elmentek. Gondolták, nemsokára majd felfedezik Luciano földi maradványait...

De Charley túlélte a „kivégzést”: feltámadt. Bal szeme félig leragadt örökre, a testén évtizedek múltán is láthatók voltak a sebhelyek, de élt! Ezért mondták róla, hogy „mázlis”.

Masseria maffiafőnök egyre nagyobb szerepet juttatott ennek a szerencsés fickónak, aki lassacskán a helyettesévé vált. Ami persze rögtön viszályt, vetélkedést, konkurrenciát is jelentett, annál is inkább, mert Luciano kinevette Masseria ódon, XIX. századi módszereit és eszközeit. De azért az öreg Joe büszke volt rá, és szeretett vele lenni. Nem csoda hát, ha a főnök 1931 áprilisában elfogadta tanítványa meghívását.

— Scarpatóhoz megyünk, jó? — javasolta a buzgó fiatalember. — Ott olyan a mártás, mint Palermóban, s olyan a fokhagyma, az olaj, meg a hal, mint Nápolyban...

— Rendben van, fiam, mehetünk — helyeselt Főnök Joe. Giuseppe szerette az igazi talján kosztot, a sorrentói dalokat, a régi, szép, békebeli olasz életstílust.

Lucky Luciano. Évtizedekkel túlélte a kivégzését.

Jól megvacsoráztak, Joe eltolta az asztalt, szalvétájával megtörölte a száján vastagon virító paradicsomlét. A pasta mártása olyan jó volt Scarpatónál, hogy Civitavecchia jutott eszébe, ahol az osztrigás szósz jobb, mint bárhol a világon. A trattoria lassan kiürült. Joe vérbörzsönyös arca a boldog elomlás jeleit mutatta. Az ejtőzés és emésztés kellemesnek ígérkezett.

— Kártyázzunk? — kérdezte Luciano.

— Nem bánom, fiam, de csak egy órácskát, aztán mennem kell.

Lucky kártyát kért a főúrtól. Vagy háromnegyed órát játszottak. A vendéglő már teljesen üres volt, csak a mosogatók dolgoztak. Lucky szép lassan kisétált a férfi WC-be.

Mihelyt kiment, berohant a kocsmába három bérgyilkos. Vagy húsz golyót lőttek ki. Ötöt Giuseppe vitt magával a sírba...

Mázlis Luciano kijelentette, hogy persze, hallotta a lövéseket.

— Mihelyt megtöröltem a kezem, kirohantam a mosdóból, hogy megnézzem, mi történt... De már nem ismertem fel a gyilkosokat.

A New York-i bűnügyi rendőrség 1333/31 sz. irata szerint alighanem három, később világhírűvé vált „nagymenő” volt a tettes, név szerint Anastasia, Adonis és Buggsy Siegel. Így lett Mázlis Luciano az amerikai Maffia feje.

A trónutódlás nem ment simán: Lucky hatalomra jutása után vagy harminc-negyven régi maffiafőnököt tettek el láb alól 1931. szeptember 11-én.

Giuseppe Masseria, azaz Főnök Joe sajátos módon végbement „leváltásával” és a több tucat régi vágású maffiavezető meggyilkolásával kezdődött igazán Amerikában a modern gengszterkorszak. Az ancien régime eltűnt Joe-val együtt, s eljött az Országos Bűnszindikátus, meg a Gyilkos rt. ideje.

Az öreg Főnök Joe „leváltása” volt az utolsó véres belső harcok egyike a gengek közt. Nem sokkal utána megalakult a Szindikátus, mégpedig a korábbi chicagói helyi tömörülés mintájára, de ezúttal országos méretekben.

A „Keleti Hat Nagy'

A gengsztervezérek egy elegáns New York-í szállóban gyűltek össze 1934-ben. Az értekezletet egy bizonyos Johnny Torrio hívta össze, kinek régen Manhattanben, később pedig Brooklyn üzleti negyedében volt bárja, és aki még a szesztilalom bevezetésekor Chicagóba tette át a székhelyét. Mikor javában dúlt a belháború a chicagói gengek között, Johnny új testőrt hozatott magának Brooklynból: a fiúnak sebhelyes volt az arca, és Al Caponénak hívták...

Aztán néhány évet Olaszországban töltött. Meggazdagodott, kastélyt vásárolt Marylandben és birtokot Miamiban. 1933 táján már milliomos volt: méltó vetélytársa Lucianó-nak vagy Joe Adonisnek. Ekkortájt már érlelődött benne a Szindikátus gondolata. Aztán az említett 1934-es konferencián elő is terjesztette a Keleti Hat Nagynak. A New York-i „nagyok” a következők voltak: 1. Frank Costello, a szerencsejáték-király, a gengszterbirodalom „miniszterelnöke”, kinek ekkor már hétszobás lakosztálya volt a Central Park mellett, továbbá felhőkarcolója a Tőzsde szomszédságában a Wall Streeten, meg kőolajkutai Texasban, és aki nagyon jóban volt sok befolyásos politikussal. Az egész országot megtömte játékautomatáival, egyedül New Orleansban ötezer gépe berregett és csilingelt! Klubokat alapított, például a fényűző Beverly Clubot New Orleansban és a híres Flamingo Clubot Las Vegasban, amely csekély hatmillió dollárba került.

2. Lucky Luciano, akit már ismerünk, s aki a kábítószer-kereskedésben, a lottóracJcetben és a leánykereskedelemben volt „nagy”.

3. Joe Adonis (igazi nevén Joseph Doto), aki főleg „bankári” teendőket végzett: ő teremtette elő lefogott gengsztercimboráinak az óvadékot, de buzgón ápolta politikai kapcsolatait is; persze ő is foglalkozott még sok mással, például szórakozóhelyek kiaknázásával, főleg Floridában.

4. Louis Lepke Buchalter, a rackcetcsászár, az USA egyik legnagyobb kaliberű bűnözője, ki zsebtolvajból lett szakszervezeti gengszter (vagyis a munkaadók megbízásából a sztrájkolókat igyekezett megfélemlíteni, s olykor meg is ölte a sztrájkolókat), kábítószercsempész, méghozzá az Egyesült Államok veszélyes kábítószer-kereskedői közt — a bűnüldözők szerint — az előkelő harmadik helyet foglalta el.

5. Buggsy Siegel, aki főleg a „büntetőexpedíciók” megszervezésével foglalkozott (ebből lett később a Gyilkos rt.), s aki egy ideig a nyugati geng vezetője volt Los Angelesben, majd részt vett a nevadai Flamingo Club alapításában.

6. Végül Dutch vagy Hollandi Schultz (igazi nevén Arthur Flegenheimer), aki főleg a vendéglátóiparban „dolgozott”, magyarán: a fogadósokat, szállodásokat, vendéglősöket zsarolta „oltalmazás” címén, s 1932 táján ezzel a racket-tel már évi kétmillió dollárt keresett.

1934-ben ezek a gengsztervezérek többé-kevésbé a saját szakállukra dolgoztak. Most azonban, kisebb vita és egy második, Kansas Cityben megtartott tárgyalás után elfogadták Torrio javaslatát, és megalakították az Országos Szindikátust. Felállították a már említett legfőbb gengbíróságot („Kenguru”), amelynek ítéletei ellen nem volt fellebbezés.

Amint megalakult minden idők eme legnagyobb és legbefolyásosabb bűnszövetkezete, szinte varázsütésre megszűnt a vetélkedő gengszterbandák egymást irtó hadjárata. Turkus ügyész a Szindikátust az Egyesült Államok megalapításával hasonlítja össze, s a függetlenségi nyilatkozatot párhuzamba állítja a Szindikátus alapítási elveivel: senkit sem szabad megölni a saját „munkaterületén” felsőbb engedély nélkül. A helyi gengsztervezetők megőrizték viszonylagos függetlenségüket: de alá voltak vetve az Országos Szindikátus megfellebbezhetetlen és kíméletlen kegyetlenséggel végrehajtott döntéseinek.

A Szindikátus Fortélyos Fickó lebukásáig, illetve „köpéséig” szinte teljesen büntetlenül garázdálkodott az Államok területén, főleg, mert sok befolyásos politikus protekcióját élvezte. A Szindikátus tette lehetővé, hogy a racket jellegzetesen nemzeti iparrá válhatott Amerikában: a racketeer éppolyan üzletembernek tekintette magát, mint bármely más nagyvállalkozó.

Schultz is kezet mos...

A belső béke megteremtése persze nem jelenti azt, hogy a gengszterek többé sohasem irtották egymást. A rivális bandák megegyeztek, de az egyezményt nem sikerült mindig betartani. Voltak ugyanis „anarchista” beállítottságú fenegyerekek.

Például Dutch vagyis Hollandi Schultz, ez a megrögzött „izolacionista”, aki csak kénytelenkelletlen lépett be a Szindikátusba. Harminchárom éves volt, amikor megalakult a bűnszövetkezet.

Apja bártulajdonos volt Brooklynban, anyja jámbor és vallásos asszony, aki majd belehalt bánatába, hogy fia a gengszter „pályát” választotta. Schultz a prohibíció vége felé kezdte el a vendéglősök zsarolását. Nemsokára már versenyistállója és több éjszakai lokálja volt. Óriási jövedelmét részben annak köszönhette, hogy „megkente” William C. Dodge kerületi ügyész kezét. A vesztegetés azonban kiderült, és Dodge helyére egy fiatal ügyvédet, Thomas Dewey-t nevezték ki district attorney-nek.

Dewey azzal kezdte pályáját, hogy hamis adóbevallással vádolta meg a Hollandit — aminek beláthatatlan következményei lettek.

Schultz a Szindikátushoz fordult, és Dewey fejét követelte. A gengsztervezérkar összeült. Meg kell vallani, hogy a „fejesek” most kissé megijedtek: egy ügyészt eltenni láb alól mégis csak nagyobb kockázattal járhat, mint egy szakadár gengsztert „megbüntetni”... Előbb mégis magukévá tették a Hollandi javaslatát, s az ítélet végrehajtásának megszervezését Anastasiára, a brooklyni kikötő nagy kaliberű gengsztervezérére bízták. Ekkoriban Dewey két testőr kíséretében járt-kelt. A Gyilkos rt. megbízott valakit: kövesse, de vigyázzon, nehogy az ügyész észrevegye. A megfigyelést egy ,,jó atyának” álcázott kerékpárosra bízták, aki az ülésen magával vitte „kisfiát” is. A derék „apa” így nem is keltett feltűnést. Négy napon át követte az ügyészt. Dewey minden reggel, miután elhagyta házát, bement egy drugstore-ba, és felhívta az ügyészséget. (Azért járt el így, mert korai beszélgetésével nem akarta felkölteni a feleségét, másrészt, mert úgy vélte: telefonját illetéktelenek lehallgatják.) A gengszterek sajátosan preparálták a gyilkosság végrehajtására kiszemelt pisztolyokat. Nemcsak lekaparták a számaikat, hanem ki is maratták a fegyvereket, nehogy a szokásos savas eljárás nyomán előtűnjenek a számok az esetleges vizsgálat során. Hangtompítókat is szereltek rájuk.

Közben azonban rájöttek, hogy a kockázat roppant nagy, s nem éri meg a fáradságot: az ügyészgyilkosság az egész Szindikátus összeomlásához vezethet. Egy újabb értekezletet tartottak, amelyen Lepke és Lucky a gyilkosság ellen szavazott. Schultz kötötte az ebet a karóhoz, de magára maradt: a többség leszavazta.

Schultz nem akarta kifizetni a 80 000 dolláros bírságot, amit Dewey-nek „köszönhetett”, és nem nyugodott bele a döntésbe: — Továbbra is azt mondom, hogy ki kell nyírni! És ha senki sem vállalja, majd elintézem én magam.

A Hollandi el is indította az akciót, a Gyilkos rt. által korábban kidolgozott, de a Szindikátus döntése nyomán elvetett tervek alapján, amelyek szerint a drugstore előtt kell lelőni Dewey-t. Schultz hiú volt és fecsegő. Nemcsak azt mesélte el cimboráinak, hogy „elintézi” az ügyészt, hanem azt is, hogy mikor. A gengsztervezéreket megdöbbentette Schultz könnyelmű makacssága. Lepke kijelentette: — Ez a Schultz elég dilinyós, hogy képes legyen keresztülvinni őrült tervét!

S az a fantasztikus helyzet állott elő, hogy a Bűnszindikátus, miután elvetette Dewey kivégzését, most már kénytelen volt megvédeni az ügyészt. Egyébként Schultz ellenszegülése az első eset volt, amikor a Szindikátus egyik vezetője szembeszegült a többség határozatával.

A vezetők összeültek, s úgy döntöttek: a Hollandinak kell meghalnia, hogy éljen az ügyész. Soha alvilági fórum nem hozott még hasonló határozatot.

Közben Schultz változatlanul dolgozott terve megvalósításán. De most már akcióba lépett a Gyilkos rt. Lepkének két tapasztalt bérgyilkosra: Charlie Workmanre, kit Poloskának becéztek, meg Mendy Weissre esett a választása. A göndör hajú Poloska az alvilág egyik leggyakorlottabb gyilkosa volt. Mendy pedig különösen a kiszemelt áldozatok megfojtásában vált ki (később még lesz róla szó, hogyan fojtott meg egy szakszervezeti aktivistát). Nagyon feltűnően öltözködött, egyszer olyan vakító zöld öltönyt vett fel, hogy elkápráztatta a bíróságot, amely előtt megjelent. 1935. október 23-án éjjel egy csukott kocsiban három személy robogott át a Holland (de ezt nem Schultzról nevezték el) alagúton New Yorkból jövet, New Jersey-n át, New Yorkba tartva. Elegánsan voltak öltözve, s békésen beszélgettek a sporteseményekről, mert nagyon érdekelte őket a kosárlabda. A gépkocsi a vágóhidak és tímárműhelyek közt haladt a külváros felé, s olyan rémes volt a bűz, hogy becsukták a kocsi ablakát. A vezető, egy Piggy nevezetű sofőr, akinek pontos személyazonosságát a nyomozók sohasem tudták felderíteni, jól ismerte a Hudson folyó másik partján túl elterülő várost, s hamar megtalálta a Sörpalotát, amelyben az illegális sörgyártással is foglalkozó Schultz törzsvendég volt.

Este tízkor álltak meg a söröző előtt. Mendy kinn maradt: neki kellett biztosítani a visszavonulást.

Piggy is a volánnál várakozott. Poloska egyedül lépett be. Egy besúgótól tudták, hogy Schultznak itt kell lennie aznap. Valószínűleg a bár mögötti hátsó helyiségben fog dolgozni, mert ott rendezte be egyik irodáját.

Poloska kedélyesen fütyürészve haladt el a bárpult előtt. Az italbolt másik végén nyílt a férfi WC. Workman kinyitotta az ajtaját. Egy férfi éppen kezet mosott, háttal állva. Poloskának úgy tetszett: már látta valahol. Valószínűleg a Hollandi egyik testőre — gondolta. Kirántotta pisztolyát, és lelőtte. Az illető összerogyott. A víz tovább ömlött a csapból...

Workman megfordult, és visszament a bárba, ahonnan a vendégek egy szempillantás alatt eltűntek. A tulaj — amint ilyenkor szokás — leguggolt a bárpult mögé. Az irodában Schultz három embere dolgozott, valami üzleti tárgyalásuk lehetett a Hollandival. Az egyik számológépből hosszú szalag lógott ki, rajta a 313 711,99-es és a 236 295,95-ös szám: Schultz dollárjairól volt szó. Jól ment az „üzlete”. De a három embert már nem érdekelte a könyvelés: mikor Poloska megjelent, tüzet nyitottak rá. Workman viszonozta a tüzet, és agyonlőtte Lulu Rosenkrantzot, a Hollandus sofőrjét és testőrét, Ab Landaut, az egyik mindenre elszánt segédét, továbbá Abbadabba Bermant, a „főkönyvelőjét”, aki egyébként különféle sportfogadási irodák zsarolásával foglalkozott. Poloska azonban zavarban volt: „Hát akkor hol van a főnök?” Aztán eszébe jutott a WC-ben lelőtt alak. „Persze, nem csoda, hogy ismertem...”

Igaza volt: a kezet mosó férfi maga Dutch Schultz volt, akit a Szindikátus halálra ítélt, hogy megmentse egy ügyész életét... Ha Costello, Lepke meg Mázlis Luciano nem veszi védelmébe, sohasem lesz belőle elnökjelölt vagy New York állam kormányzója, mely tisztséget három ízben töltötte be.

Mindez persze csak 1940-ben derült ki, mikor Reles mindent bevallott. A sors iróniája folytán a

Szindikátustól megkímélt Dewey négy évvel később súlyos csapást mért a bűnszövetkezetre. Elítéltette Luckyt és Lepkét. Még később, mikor kilenc év múlva Lepkét halálra ítélték, a sors újabb iróniája folytán, részben megint csak Dewey-től függött: villanyszékbe ültetik-e a főgengsztert vagy sem ...

Kid „köpése” után Brooklynban óriási razziákat rendeztek 1940-ben. Ekkor fogták le Frankié Galluciót is, aki hajdanán „történelmi”, mármint gengsztertörténelmi cselekedetet hajtott végre: a húszas évek elején elvitte nővérét a bálba, ahol egy fiatalember valamilyen megjegyzést tett a lányra.

Frankié kirántotta bicskáját, és örökre megbélyegezte azt, akit a krónika később a „Sebhelyes” néven ismert vagyis Al Caponét. Galluciót azonban csakhamar kiengedték, mert kiderült, hogy már régóta nem játszott jelentős szerepet az alvilágban. Többek közt elfogták, Piggyt kivéve, Schultz gyilkosait, és elítélték őket. A fejesek azonban, mihelyt megindult a nagyarányú hajsza Reles vallomásai nyomán, kezdtek elpárologni. Eltűnt Albert Anastasia, Vito Gurino, Jack Párisi, Tomy Romeo és sok más haramia. Akiket lefogtak, azok az USA legnagyobb ügyvédeit kérték fel védelmük ellátására, például Sam Leibowitzot, aki Anastasiát már háromszor mosta tisztára gyilkossági ügyben. Most 100 000 dollárt kért, és meg is kapta: a Szindikátus kasszája kimerithetetlennek bizonyult.

Mikor az alvilágban híre ment, hogy Reles „köpött”, összeült a Szindikátus vezetősége. De nem estek pánikba. Olyan higgadtan, mondhatnám „bölcsen” tárgyaltak, mint a General Motors Co. igazgatósági tanácsa. Úgy döntöttek, hogy ellentámadásba mennek át, s megalapították a „Szökésben levők Védelmi és Segélyalapját”; elhatározták továbbá, hogy kiirtják a vád tanúit. Az értekezleten a Kaliforniából New Yorkba sietett Siegel elnökölt. Ez is mutatta, hogy a gengsztervezérek súlyosnak ítélték a helyzetet. A belháború kiújult: eltettek láb alól minden olyan gengsztert, akiben a vezérkar nem bízott. A „középkádereket” rémület fogta el. Egyikük sem tudta, megéri-e a másnapot. Többen a rendőrségen kerestek menedéket. Tudták, hogy a Buggsy Siegel vezette bérgyilkosbrigád nem ismer kegyelmet, s szakszerűen végzi „munkáját”. Amikor Reles revelácfól nyomán megkezdődtek az első perek, a New Yorkba importált s az ottani rendőrség által nem ismert bérgyilkosok az egyik közeli épületben ütötték fel tanyájukat, és távcsöves puskával felszerelve lesték a vád tanúit. Elsősorban persze főleg magát Fortélyos Fickót akarták eltenni láb alól. Ö volt a koronatanú, tőle függött a Szindikátus további fennállása. Ördögi tervet eszeltek ki: tudták, mely napon hallgatják ki, s elhatározták, hogy közlekedési dugót idéznek elő a törvényszék felé vezető úton, s elrabolják.

Szerencsére az ügyészség az utolsó pillanatban megneszelte tervüket, erre Relest páncélautóba tették, s így vitték a bíróságra.

Egyébként Kidet és a többi gengsztertanút azért nem börtönben őrizték, mert ott is könnyen végezhettek volna velük a Gyilkos rt. bérencei. Még könnyebben, mint az utcán. Elég egy jól kihegyezett villa vagy egy kanál élesre köszörült nyele. Ezért rakták be őket egy Coney Island-i szállodába, melyet valóságos erődítménnyé alakítottak át. Éjjel-nappal rendőrsereg őrizte őket, s együtt evett, aludt, kártyázott velük.

A „Nők Éjszakája”

Reles lerántotta a leplet a gengszterek magánéletéről is, beleértve nőügyeiket. A hölgyek sokkal nagyobb szerepet játszottak, mintsem eladdig a rendőrség vagy az ügyészség sejtette. Mikor például Reles elhatározta, hogy mindent bevall, mint már említettem, nem ügyvédjével üzent az ügyészségre, hanem Rose-zal, a feleségével, ő volt az egyetlen a világon, akiben tökéletesen megbízott. Bár a legtöbb gengszter nős volt, s noha a maga módján szerette párját, az asszonynak mindig el kellett tűrnie férje hűtlenkedéseit. Ha egy gengsztert villanyszékbe ültettek, rögtön lehetett tudni, ki volt az utolsó babája, mert a szeretője teljes gyászba öltözött, és sokszor még tovább járt feketében, mint a hites feleség. A gengsztereknek általában nagy sikerük volt a nőknél, bár alig-alig akadt egy is köztük, aki ún. szépfiú lett volna. A feleségek és a szeretők azonban rendszerint megmaradtak szerepükben: a konyhában vagy az ágyban. A gengszterek nem engedték, hogy beleavatkozzanak „üzleti” ügyeikbe.

Voltak azonban kivételek. Ezt bizonyítja a híres 1935-ös „Nők Éjszakája”. Meggyilkoltak egy Hy Kasner nevű alvilági fickót, és zsákba varrva bedobták a brooklyni csatornába, hogy az ár elsodorja akár egészen az Azori szigetekig is, tervük azonban nem sikerült. A rendőrség még New York mellett kihalászta a zsákot, és megtalálta a „csomagot”. A Gyilkos rt. bajban volt, s ez a baj még nagyobb lett, amikor egy besúgó azt is közölte a rendőrséggel, hogy kik ölték meg a szerencsétlen Hyt bosszúból.

Az egyik bérgyilkos a Poloska bandájához tartozó Joey Amberg, kábítószercsempész és racketeer volt. A gengbíróság egyéni akciónak nyilvánította Kasner megölését, és halálra ítélte Amberget. Egy garázsban lőtték agyon. Tizenkét nap múlva végeztek Kasner másik gyilkosával, Frankié Tittlebaummal is. Őt nem zsákba, hanem málhába „csomagolták”, és egy híd alá dobták.

A biztonság kedvéért megölték Prettyt is, igazi nevén Louis Amberget, Joey Amberg öccsét, aki nem tudott belenyugodni bátyja meggyilkolásába. Pretty elintézését Mendy Weiss vállalta. Meghívta Prettyt egy klubba.

— Nem messze van, épp a híd másik végén. Tíz perc alatt ott vagyunk.

Pretty elfogadta a meghívást, mert szerette Mendyt, és bízott benne. A klubban két bérgyilkos késsel rohant rá, és a szó szoros értelmében feltrancsírozta. A darabokat egy sötét és elhagyatott brooklyni téren akarták benzinnel leönteni és meggyújtani. A North Elliot térre (a CityPark mellett) esett a választásuk. Ekkor vetődött fel az az ötlet, hogy a máglyát egy hölgynek, Miss Murdernék, a Gyilkos rt. „szépségkirálynőjének” kellene meggyújtania.

Nem tudni, hogyan választották meg, de a Nők Éjszakájának hősnője, aki gyufával meggyújtotta a benzinnel leöntött tetemet, még hónapok múltán is büszkén emlegette ezt a megtiszteltetést: — Nagyon szép éjszaka volt — mondogatta. Sohasem derült ki, ki volt a molett Miss Murder, akit mellesleg rossz nyelvű barátnői Virslinek csúfoltak.

A Halálcsókos lány

Ezzel szemben a másik szépségről, akit Halálcsókos Lánynak hívtak, mindent tudunk: igazi neve Evelyn Mittelman volt. Arról volt híres, hogy minden szeretőjére halált hozott. A kívánatos szőke szépség Kaliforniában tűnt fel. Elment táncolni a barátjával, bizonyos Hy Millerrel. Egy másik ifjú gengszter beleszeretett, le akarta csapni a kezéről, s Miller holtan maradt a porondon. Evelyn aztán megint New Yorkba költözött, és összeállt egy Robert Feuer nevű alakkal. Egy este vele is táncolni ment. Egy fiatal gengszternek újra nagyon megtetszett a remek idomú nő. Az illető Sol Goldstein volt, akit az alvilágban Jacknek neveztek. Ezek után mondanom sem kell: e női Kékszakáll következő áldozata Feuer lett, természetesen a „piszkos munkát” a gáláns lovagok hajtották végre, ez esetben Jack.... Aztán a nagymenő Pittsburgh Phil vetett rá szemet egy dancingban, és közölte a lánnyal, hogy nagyon tetszik neki. Phil később egy dákóval majdnem agyonverte Jacket, s ő lett a szépség szeretője.

De Jack nem úszta meg a bunyóval! 1936 júliusában megházasodott, elvette egy clevelandi autókereskedő Helen nevű lányát. Jack anyja nagyon örült, hogy a fia szakított a Halálcsókos Lánnyal, és jó útra tért. A New Yorktól északra fekvő Catskill-hegyekbe mentek nászútra, erre a kies vidékre, melyet sok üdülő keres fel, és ahol Phil 1937-ben a tóba dobta W. Sage villanybilliárdos hulláját. De soha sem tért vissza: mint Reles vallomásából kiderült, Pittsburgh Phil és két cinkosa a Glen Wild-i tóba dobta, de előbb agyonverték, és pokrócba zsinegeitek. Evelynnel azonban Phil sem járt jól. Philt 1940-ben elfogták, és megindították ellene az eljárást többrendbeli gyilkosság címén. Egyszer egy Éva nevű lány látogatta meg a zárkájában, aki azt állította, hogy a nővére. De kiderült, hogy nem más, mint Evelyn. Erre a Halálcsókos Lányt is letartóztatták. De csak hat hétig volt benn. Aztán kiengedték.

Míg ült, rábeszélte Philt, lépjen Reles útjára. Phil belement, és felajánlotta, hogy mindent bevall, ha élni hagyják. Az ő ajánlatát azonban az ügyészség nem fogadta el. Így Pittsburgh Phil, aki vagy harminc gyilkosságot követett el tizenhat városban (valójában sokkal többet, de a hatóságok csak ennyiről tudtak biztosan), villanyszékben végezte. Utolsó látogatója a siralomházban Evelyn, a Halálcsókos Lány volt...

A köhögő hulla

1937. május 25-én hét óra negyvenkor egész New Yorkban hallották a járőrkocsik a rendőrségi adó felhívását: — Minden járőrautónak! Minden járőrautónak! A Jefferson Avenue-n, az Örökzöld temető és a Központ közt, Brooklynban. Fekete csukott kocsi. Vége.

Egy járőr kocsi csakhamar rá is bukkant a sötét Buickra. Két rendőr kiszállt, s óvatosan közeledett hozzá. Benéztek, s még a sok mindent látott rendőröket is rémület töltötte el. Egy embervagdalt hevert a kocsi belsejében. Homloka egészen csontig felhasítva. Olyan szoros madzagot kötöttek a nyaka köré, hogy száraz, merev és bíborvörös nyelve kibukott összeszorított fogai közül.

A nyaka, a válla, a melle csupa kerek seb volt.

Néhány perc múlva odaért a mentőautó. A törvényszéki orvos megállapította, hogy meghalt, amihez — persze — semmi kétség sem férhetett. George Gallagher kapitány a holttest farzsebében gépelt írást talált, amelyből kiderült, hogy az áldozat George Rudnick. A mentőkocsi elment. Jött a hullaszállító.

A boncolási jegyzőkönyv szerint az 1 méter85 cm magas, sovány férfit hetvenhárom tőrszúrás érte. A szív is csupa seb volt. A farzsebben talált papírról csakhamar bebizonyosodott, hogy a gyilkosok diverziós szándékkal tették oda, hogy a nyomozást félrevezessék. Az áldozatról kiderült, hogy az alvilágban Whitey-nek hívták, és kábítószerrel élt.

A New York-i bűnügyi rendőrség három évig nyomozott az ügyben. Eredménytelenül. Amikor Pretty meg Dukey vallomást tett, kezdett kibontakozni az igazság, de véglegesen csak Reles derített fényt a fantasztikusan kegyetlen gyilkosságra.

A Rudnick-ügy volt az, amely a legjobbnak ígérkezett a Gyilkos rt. felszámolására. Franklin W. Taylor bíró összehívta az ún. Nagy Esküdtszéket, és vádat emelt három nagymenő gengszter ellen, név szerint Happy vagyis Boldog Maione, továbbá Abbandando, egy többszörös gyilkos, s a már jól ismert Pittsburgh Phil ellen, akik „aljasul, előre megfontolt szándékkal tőrszúrásokkal és fojtogatással meggyilkolták George Rudnickot”.

A tárgyalást 1940. május elejére tűzték ki. Közben persze a Szindikátus sem maradt tétlen.

Bérgyilkosokat hozatott Kaliforniából: „Nyírjátok ki a besúgókat!” jelszóval. Amikor a per megkezdődött, kivételes biztonsági intézkedéseket foganatosítottak: húsz rendőr őrködött a folyosón, húsz másik pedig a tárgyalóteremben. Minden belépőt, beleértve az esküdteket is, igazoltattak és megmotoztak. A közönség soraiban is sok detektív ült.

A vádlottak ezúttal is — a gengszterhagyományokhoz híven — elegánsan jelentek meg. Maione kék öltönyben feszített, beleértve a zokniját is. A dagadt Abbandando előkelő sportruhát viselt, rikító piros nyakkendővel. Mindketten magabiztos nyugalommal léptek be.

Az Amerikában általában sokáig tartó esküdtválogatás aránylag gyorsan ment: három nap alatt összeállították a listát, amelyen több nagyiparos, néhány kereskedő, egy mérnök és egy biztosítási ügynök szerepelt.

A tárgyalás 1940. május 13-án délelőtt tízkor kezdődött. Ez volt az első összecsapás a Gyilkos rt. és az igazságszolgáltatás közt. A védelem húsz ízben kísérelte meg, különféle jogi fogásokkal, illetve kifogásokkal felfüggeszteni a pert, de sikertelenül. Dukey és Pretty terhelő vallomást tett, bár mindkettő reszketett a gyilkosok szúrós tekintetétől, s még jobban fenyegető bosszújától. A legfeszültebb pillanat azonban akkor érkezett el, amikor belépett a koronatanú. Minden szem Abe Relesre, a hires Kid Twistre tapadt. Fortélyos Fickó lassan, szinte csoszogva ment a helyére. Izzadó kezét zsebkendőjével törölgette, aztán érdes és rekedt hangon részletesen elmesélte, hogyan történt a gyilkosság:

— Pittsburgh Phil azt mondta: „George Rudnick besúgó. Láttam, amikor kiszállt Browser nyomozó kocsijából. Ki kell nyírni.” Boldog Maione azt felelte: „Majd elintézzük, ha bejön a garázsba. Aztán egy írást teszünk a zsebébe, hogy tudjuk: besúgó.”

A papírnak nyilván az volt a célja, hogy megfélemlítsék a besúgókat. Négy nap és éjjel lesték Rudnickot. A gyilkosok egy garázsban végeztek vele, a városrész egyik legforgalmasabb útkereszteződése szomszédságában. De éppen azért választották vakmerőén ezt a helyet, mert egyetlen nyomozó sem gondolt volna ilyen merészségre.

— Mi történt, mikor maga is bement a garázsba? — kérdezte az elnök Relestől.

— Rudnick a padlón hevert. Philnél jégcsákány volt. Happynél pedig egy húsvágó bárd. Abby (Abbandando) elküldte Catalano nevű emberét egy kocsiért. Az illető öt perc múlva visszajött egy lopott Buickkal. Akkor Abby megfogta Rudnick lábát, és berántotta a kocsiba. Phil meg Happy a fejét tartotta. Valaki megszólalt: „Nem fér be a csomag.” De addig tuszkolták, míg sikerült begyömöszölni.

Abban a pillanatban, amikor végre sikerült az egész testet betenni, valami köhögés hallatszott. A sok gyömöszöléstől bizonyára kijött a levegő a halott tüdejéből. Phil kissé megijedt, és újra elkezdte szurkálni a testet. Maione pedig azt mondta: „Hagyd, hadd végezzek egyszer s mindenkorra ezzel a fattyúval!” És nagyot ütött a fejére a húsvágó bárddal. Aztán harmonikaszerűen összehajtogatták a hullát, és elhelyezték a kocsi fenekén.

A tárgyalás egyik legizgalmasabb mozzanata az volt, amikor Fortélyos Fickó ismertette bűnlajstromát. Ez egy egész napig tartott.

Kérdés: Megölt egy bizonyos Mázoló Jake-et?

Felelet: Igen, uram, 1933-ban vagy 1934-ben, azt hiszem.

Kérdés: Megölt egy Greenblatt nevű szakszervezeti bizalmit?

Felelet: Igen, valaki mással együtt.

Kérdés: Megölt-e egy embert a Columbia Streeten?

Felelet: Benne voltam az ügyben. Ketten lőttek rá.

Kérdés: Amikor Puggy Feinsteint megölték, benne volt, ugye?

Felelet: Segítettem.

Kérdés: Rálőtt az egyik Shapiro fivérre?

Felelet: Nem egyedül, de én is a banda tagja voltam.

Egy másik izgalmas pillanat az volt, amikor Boldog Maione már nem bírta tovább hallgatni volt cinkosát és társát, s mielőtt még az őr megakadályozhatta volna, a folyosón rárohant.

— Piszok disznó, aljas kurafi! — Aztán Happy Maione hangja elcsuklott, és hörögni, fulladozni kezdett a dühtől,, majd így folytatta: — Megöllek!... Elharapom a nyakad!

Néhány pillanatig mindenki őket bámulta. Happy már csak néhány centire volt Kid nyakától, kinyújtotta görcsösen szorító ujjait, a szeme szikrázott a haragtól, mikor végre az őrök megfékezték.

Reles tanúvallomását egyetlen személy erősíthette meg, az, akit elküldték a garázsból a Buickért: Julie Catalano, Happy alkalmazottja, aki egy fogadóirodában dolgozott. Este tízkor éppen haza akart menni, de Maione felszólította: — Maradj a környéken, hátha szükségem lesz rád. Amikor Catalano megkérdezte: mi célból, Maione gorombán letorkolta: — Mit képzelsz, most már mindent az orrodra kötök? Catalano mindenben megerősítette Kid vallomását. Ami annál is fontosabb volt, mert New York állambeli törvény szerint csak olyan személy tanúvallomását lehet elfogadni, aki nem vett részt a bűntettben. Julie-t csak azzal lehetett volna vádolni, hogy egy hullát szállított Brooklynon át — jogosítvány nélkül, ami persze jelentéktelen vétség.

Már úgy látszott, hogy az ügyészség megnyeri a nagy csatát, amikor minden majdnem felborult:

a védelem mentő tanúval hozakodott elő, egy bizonyos Carmine Scaffóval. Azt vallotta, hogy Happy nem volt a garázsban, mert éppen elhunyt nagyanyját siratta otthon. Carmine a kihallgatáson azt mondta: pályamunkás. Turkus ügyész kérte, emelje fel a kezét, és mutassa meg az esküdteknek. A tanú keze puha és fehér volt. Nem látszott valószínűnek, hogy igazat állított, mikor azt mondta, hogy vasúti vágányokat rak le... Happy alibije mégis pompásnak ígérkezett: ha valakit egy népes olasz família lát otthon, akkor az nem lehet egy távoli garázsban...

A kihallgatott családtagok termesztésen megerősítették az alibit. Ekkor Turkusnek szinte zseniális ötlete támadt: — Hívtak valakit a temetkezési vállalattól?

A család egyik fele azt mondta, igen, a másik azt, hogy nem.

Maione, az 1 méter 56 „magas” gengszter persze azt vallotta, hogy egész éjjel otthon siratta szeretett nagymamáját. Szemtelenül hazudott, azt állította, hogy még sohasem tartott a kezében lőfegyvert, még kevésbé húsvágó bárdot. Happy fennen tagadta korábbi gyilkosságait, nem ismerte be, hogy 1934-ben megölt, szintén Abbyval egy Cooperman nevű illetőt; hogy 1936-ban Pittsburgh Phillel lelőtt egy Justriano nevű szabót; hogy 1939-ben Gurino és Abby társaságában meggyilkolt egy Esposito nevű gengsztert.

A kövér Abby is mindent tagadott. De olyan fojtott hangon vallott, hogy az elnök megkérdezte tőle: — Ha ártatlan, mitől fél?

— Nem a villanyszéktől, elnök úr! Az bánt, hogy elpasszolom a szezon első baseball mérkőzését.

A százkilós gengszter egyhangúan darálta élettörténetét: harmincéves, háromszor volt javítóintézetben, tizenhét éves korában perbe fogták egy tizenhat éves lányon elkövetett erőszakért, „de feleségül vettem!” — mondta nagy dicsekedve.

Aztán megint Maionét vették elő: Happy felsorolta a tizenhárom rokon és barát nevét, akivel otthonában együtt töltötte a halott nagymama mellett az éjszakát, Mikor valamennyi családtagja megerősítette hamis tanúságát, az ügyész vallomásra szólította Nicholas Blanda temetkezési vállalkozót, aki annak idején Happy apját is eltemette.

— 1937. május 25-én reggel két óra tizenötkor telefonáltak értem, hogy meghalt a nagymama.

Odasiettem, és vagy másfél órán át a szobában tartózkodtam.

— Happy Maionét látta?

— Míg ott voltam a szobában, nem láttam.

— És valahol másutt a házban?

— Nem. Ezzel összeomlott a családi alibi...

Az ügyészség esélyei javultak, de még mindig itt volt a puha kezű „pályamunkás” vallomása.

Szerencsére a rendőrség kiderítette róla, hogy nem munkás... hanem betörő. Elővezették. Rémülten jelent meg a tárgyalóteremben. Beismerte, hogy korábbi vallomása szemenszedett hazugság volt.

Elnök: Azt vallotta, hogy büntetlen előéletű. Nem ítélték el 1930. április 11-én lopásért?

Carmine: De. Elnök: Ki bérelte fel hamis tanúnak?

Carmine: Carl Maione. Happy fivére.

A hamis tanú börtönbe került.

Abby védőügyvédjének egyik fő érve az volt, hogy védence nem lehet gyilkos... mert baseball játékos.

— A szenvedélyes baseball játékosok, kérem, nem ölnek ...

Május 23-án az esküdtek kimondták, hogy a vádlottakat bűnösnek találják első fokú emberölés

bűntettében, ami egyértelmű a halálos ítélettel. Néhány nappal korábban Abby még azzal dicsekedett, hogy nemsokára spagettit fog otthon enni. 27-én a bíróság kimondta a halálos ítéletet. Happy és Abby arca meg sem rándult. Mikor elszállították őket a siralomházba, siránkozva takarták el képüket a fotóriporterek elől. Maione azonban kijelentette: — Most is csak azt mondhatom: ártatlan vagyok. Soha életemben nem láttam Relest!

A tudósítók jót nevettek, és megkérdezték tőle: — Mi a véleménye Turkus ügyész szándékáról, hogy véget vet a szervezett bűnözésnek?

— Ügy vélem, okos gondolat — mondta Maione.

Később azonban a fellebbviteli bíróság megsemmisítette az ítéletet. Happy és Abby ügyét újra tárgyalták, de az esküdtszék ismét bűnösnek találta őket, és 1942. február 19-én végre villanyszékbe kerültek.

A „racketcsászár” tündöklése...

Két év múlva, 1944. március 4-én Louis Buchalter is követte őket. Ez volt Turkusék akciójának betetőzése, mert Buchaltert, alias Lepkét az Egyesült Allamok legveszedelmesebb bűnözőjének tartották, s ezt igazán avatott szakértő mondta róla, ki személyesen is jól ismerte: J. Edgar Hoover, az FBI főnöke. Thomas Dewey véleménye pedig az volt róla: „a legnagyobb amerikai racketeer”. Pedig rendes, tisztességes szülőktől származott, és... azon a napon született, mint Lincoln elnök, ő azonban 1897-ben. Már tizenhárom éves korában elvesztette édesapját, egy kis vegyeskereskedőt. 1915-ben a fiút két hét leforgása alatt kétszer tartóztatták le lopásért, de mind a kétszer felmentették. Aztán egy bridgeporti nagybátyjához került, s néhány nap múlva már megint lopott. Ekkor a cheshire-i javítóintézetbe zárták. Két hónap elteltével becsületszóra kiengedték. A tizenkilenc éves ifjú bűnöző New Yorkba szökött. 1917-ben, megint csak lopásért, egy évet ült a Sing Singben. Aztán megint becsukták, s mint visszaeső most már két évet kapott. 1922-ben szabadult, és attól kezdve egyre feljebb hágott a gengszterlétrán. 1940-ig tizenegyszer tartóztatták le, a legkülönbözőbb vádakkal, beleértve az emberölést is, de egyszer sem ítélték el. Aztán szövetséget kötött egy Gurrah nevű banditával, és sztrájkok letörésére szakosította magát. A gengszterek már a húszas évek elején beférkőztek a szakszervezetekbe. Lepke olyan ügyes volt, hogy egyszerre épült be embereivel a munkásszervezetekbe és a munkaadók szövetségeibe, s mindig azoknak dolgozott, akik többet fizettek. Nemsokára már kétszázötven főnyi banda ura lett, s hol sztrájkokat szított, hol sztrájktörőként működött. Közben a legvirágzóbb gengsztertevékenységet, a rackeíet sem vetette meg: ő találta ki a villanykörtés zsarolást. Például a gyárosnak, aki nem volt hajlandó sápot fizetni, hogy beszüntessék a nála kitört sztrájkot, hatvan wattos körtét küldtek, benne maró savval vagy könnygázzal. Villanykörteküldéseit telefonon beszélte meg embereivel, s persze a lehallgató rendőrségnek eleinte sejtelme sem volt, miféle körtéről van szó... Különösen nagy befolyásra tett szert a textil-, illetve ruhaiparban, az Amalgamated Clothing Workers nevű szervezetben, amely a konfekcióiparban dolgozók háromnegyed részét tömörítette. Elsősorban a szabászokra vetette ki hálóját, mert ezek aránylag kevesen voltak: pontosan ezerkilencszázan, de tőlük függött, hogy tud-e dolgozni a többi ötvenezer ember. Ha a szabászok leálltak, megbénult az egész ipar. Igazi machiavellista politikát folytatott: először létrehozott egy rivális szervezetet, egy bizonyos Orlofsky vezetése alatt, amikor azonban már nem volt rá szüksége, maga oszlatta fel. Így azután teljesen a kezébe került a szakszervezet, amelynek főtitkárával, Hillmann-nel is összeszűrte a levet. Ez a Sidney Hillmann mellesleg az egyik vezetője volt az USA Termelési Hivatalának, és bejáratos volt a Fehér Házba.

A leleményes Lepkének az egyik legragyogóbb ötlete az volt, hogy adott esetben a szállítást a legjövedelmezőbb megbénítani, hiszen a fuvar minden ipari és kereskedelmi tevékenység kulcskérdése. Lepke bandája megverte a gépkocsivezetőket, homokot szórt a motorba, és egyéb hasonló eszközökkel zsarolta a vállalkozókat.

De Lepke fortélytartaléka kimerithetetlennek bizonyult. Rájött, hogy a legjobb pénzforrás mégis csak a pékség, a kenyérgyártás. Elvégre kenyeret mindenki eszik. Elhatározta tehát, hogy kiveti hálóját a kény ér szállító vállalatokra. Bevált megfélemlítő módszereivel elérte, hogy minden New Yorkban eladott cipót megdézsmálhatott, s a végén fel is emelték a kenyér árát Lepke miatt! Ekkora arányú gengsztertevékenységhez persze politikai támogatás is kellett. De nem is hiányzott: Lepke jóban volt a Városháza egyes vezetőivel, akiknek gyakran adott bizonyos üzletek után 10%-os jutalékot.

1932 és 1939 között Lepke valóságos hűbérúrrá vált a világ egyik legnagyobb városában: város lett a városban, állam az államban, ekkor nevezték el „racfceícsászárnak”. Lassan rátette a kezét a

mozigépészek, a bőripari munkások, a kalaposok, a kézitáska készítők szervezeteire, továbbá a cipőkereskedelemre. „Adót” vetett a kabarékra, „megvágta” a taxisofőröket, zsarolta a kelmefestőket, baromfikereskedőket. Amikor New Yorkban betiltották a játékautomatákat, Floridában és Kubában állított fel pénzbedobós masinákat. Természetesen kiterjesztette tevékenységét a kábítószerekre is, s méltó társa lett nagy stílű cimborájának, Mázlis Lücianónak.

A harmincas évek derekán a kis zsebtolvaj, a volt kifutófiú Amerika egyik legbefolyásosabb embere lett. Manhattanben pompás lakosztálya volt. Télen Kaliforniában vagy Floridában üdült, sőt többször átrándult az óceánon és Karlovy Varyban gyógykezeltette magát. 1933-ban a Nagy Szövetségi Esküdtszék perbe fogott ötvennyolc személyt a trösztellenes törvény megsértése miatt. Ez volt az egyetlen eset, amikor az antitröszt törvényt, amelyet Roosevelt elnök liberális szellemben alkotott, a racketeerek ellen alkalmazták. Az ötvennyolc vádlott közt szerepelt Lepke meg Gurrah is.

A per nagyon sokáig elhúzódott, de 1935-ben mindkét gengsztert két évi börtönre és tízezer dollár pénzbírságra ítélték. Később azonban a fellebbviteli bíróság, amelynek Manton volt az elnöke, megsemmisítette az ítéletet. Nem volt meglepő: Manton bíró, aki kitűnő jogász hírében állott, mindig kedvező ítéleteket hozott a racfceíeerekkel szemben. Később már annyira gyanússá vált, hogy végül is felfüggesztették.

1937-ben mégis olyan nehézzé vált Lepke helyzete — figyelték, követték, telefonját lehallgatták —, hogy elhatározta: illegalitásba vonul. Az „ügyvezetést” átadta Berger nevű helyettesének, ő pedig eltűnt. Hiába adtak ki ellene elfogatóparancsot, sehogysem tudtak ráakadni, pedig rejtekéből továbbra is ő maga vitte ügyeit, különösen, ami a gyilkosságokat, a besúgók és a besúgógyanúsak „kinyírását” illette. Minél jobban szorult a hurok a nyaka körül, annál inkább erőt vett rajta az öldöklési téboly: két bakóbrigádja tucatszámra gyilkolt.

A bűnüldöző szervek soha nem látott méretű hajszát indítottak ellene. A rendőrség történetében először, a New York-i bűnügyi osztály külön „Lepkefogó” brigádot állított fel! Az FBI pedig az ország és a világ többi részében kutatott utána. A város huszonötezer dolláros vérdíjat tűzött ki a fejére, s a szövetségi kormány, ugyanannyit. Egymillió körözőlevelet adtak ki ellene. Hogy éreztessem, ez mit jelent, megjegyzem, hogy mikor a Lindbergh bébit elrabolták, csak húszezer példányban sokszorosították a körözőlevelet. Lepke egyes hírek szerint Havannában, mások szerint Dél-Amerikában rejtőzött el, megint mások azt állították, hogy egy jachton sétál Mexikó partjai mellett, de az a hír is járta, hogy Lengyelországban bújt el. Két évig tartott a hajsza. Aztán egy szép napon kiderült, hogy a világon mindenütt körözött gengsztervezér sohasem tette ki a lábát Brooklynból! Csupán bajuszt növesztett, meg sötét szemüveget viselt. Különben is ki gondolta volna, hogy az az illető, akit halálra keresnek az egész világon, szép nyugodtan csücsül szülővárosában?

Illetve nem is csücsült a szobájában, hanem még a parkokat és sétányokat is felkereste, és élvezettel sütkérezett a napon!

Egyszer, mikor éppen egy brooklyni padon ült, és a Cowanus-öböl

partján élvezte a szép időt, megállt mellette egy csukott kocsi. Négy nyomozó ugrott ki, s felmutattá a jelvényét. Lepke ijedten pislantott jobbra-balra, de nem tudott elinalni. A detektívek tizenhét sétálót motoztak meg tetőtől talpig. Lepke is sorra került. Képzelhető, hogy vert a szíve. De nem történt semmi: a rendőrök egyszer csak felkiáltottak: ,,Ö, ez az a fickó!” és betuszkolták a kocsiba a fiatalembert, akit kerestek, és szerencsésen megtaláltak.

— Hé, naplopók, menjetek utatokra! — kiáltották a többieknek.

Persze Lepkének sem kellett kétszer mondani, hogy lépjen le...

Louis Buchalter új rejtekhelyeiről Reles meg Anastasia gondoskodott. Egy darabig egy táncteremben bújtatták el a Coney Islanden. A terem a diplomata külsejű, ősz halántékú Louis Capone (nem rokona a Sebhely esnek!) tulajdona volt, akinek egy pasticerriája is működött az olasz negyedben (ebbe a gengsztercukrászdába jártak falatozni a gengsztertanulók). Aztán Mendy Weiss szerzett neki hatszobás appartement-t, ahol úgy élt, mint egy indiai maharadzsa. Mikor Mendyt is rajtakapták a kábítószer-csempészésen, és szöknie kellett, Lepke ismét elköltözött. Most Anastasia bújtatta el egy kalábriai honfitársnőjénél, egy bizonyos Mariánál. Egy emeletet bérelt neki, potom heti három dollárért. (Persze, ha a szegény olasz nő többet kért volna — például százszor annyit —, azt is szívesen megfizették volna neki. . .)

A New York-i rendőrség és a Szövetségi Nyomozó Iroda már teljesen reménytelennek látta a két éve tartó kutatást, amikor váratlan fordulat következett be: J. Edgar Hoover, az FBI mindenható főnöke megelégelte a dolgot. Már sok szemrehányást kapott a kormánytól, a Szenátustól, rajta mulatott a sajtó, a kupléírók a kabarékban kifigurázták, hogy nem tudja elkapni Lepkét, hogy egy Buchalter ötvenezer dolláros jutalom ellenében sem kerül elő sehol a világon, pedig már a körözőlevelek és egyéb akták vagonszámra gyűltek össze. Hoover megunta a cirkuszt, és néhány szavas üzenetet intézett két másik nagymenőhöz, név szerint Adonishoz meg Costellóhoz. A szöveg rövid volt, de velős és — mint mindjárt kiderül — hatásos: „Ha lepke nem bújik elő az odújából, és nem adja fel magát kizárólag az FBI-nek, minden olasz gengsztert letartóztattatok.''

Ezt Adonis és Costello nem engedhette meg magának. Ultimátumot intéztek Lepkéhez: — Sajnálom, öregem, jelentkezz az FBI-nél, különben mi magunk juttatunk rendőrkézre.

Mit tehetett mást? Néhány napi habozás után feladta magát, de előbb garanciát kért, hogy csak kábítószercsempészésért ítélik el, és nem adják ki a New York-i rendőrségnek, illetve ügyészségnek.

A legjobban attól rettegett ugyanis, hogy átadják Dewey New York-i főügyésznek, s akkor legalább ötszáz évet kap (Amerikában ilyen ítélet is elképzelhető!). Mikor a Szindikátus egyik emberén keresztül megkapta Hoover szavatosságát, amit állítólag az igazságügyminiszter is garantált, elhatározta, hogy jelentkezik.

1939. augusztus 24-én este csukott kocsi hagyta el a brooklyni Harmadik utca 101. számú házat.

Olajbarna képű, zord férfi ült a kormánynál. A marcona vezető mögött szelíd arcú, fekete pápaszemes emberke foglalt helyet, mellette vörös hajú hölgy, kisbabával. A járókelők, ha bepillantottak, nyilván azt hitték, hogy valami nagylelkű atya kocsikáztatja b. nejét és újdonsült, illetve újdonszült csemetéjét.

A gépkocsi átment a hídon, és megindult Manhattan keleti raktárai felé. Amikor a sofőr meglátta azt a kocsit, amely nyilván rájuk várt, megállította az autót. Az apró ember kiszállt, és odament a tagbaszakadt férfihoz, aki a másik kocsiban várta. Erre egy másik daliás férfi is beszállt. A kocsiban Walter Winchell hírlapíró, a kocsi mellett pedig maga Edgar Hoover várt. No, de ki volt a marcona képű, barna bőrű vezető? Nem más, mint az alvilág koronázatlan királya: Albert Anastasia. A kis ember, amint az olvasó nyilván kitalálta, Lepke volt. A vörös hajú hölgy Louis Capone felesége, a bébit pedig valaki kölcsönözte nekik. Azért rendezték így az egészet, nehogy a járókelők megneszeljék, ki kit és hova visz a kocsiban...

Nemsokára azonban kiderült, hogy nem jött létre semmiféle alku: a Bűnszindikátus félrevezette Lepkét, mert úgy gondolta, különben nem áll kötélnek. Lepke börtönbe került, és semmi esélye sem

volt arra, hogy valaha is kiszabadul. Szerencséjére az FBI minden alku és ígéret nélkül is ragaszkodott becses személyéhez, s meg sem engedte a New York-i rendőrségnek, hogy kihallgassa.

Az igazságügyminiszter szintén elutasította Dewey kérelmét. A szövetségi kormány tizennégy évre ítélte Lepkét kábítószer-kereskedelemért. Aztán megengedték, hogy Dewey is foglalkozzék vele.

Noha minden újságolvasó ember tudta egész Amerikában, hogy véres kezű hóhér, aki mint a Gyilkos rt. vezetője több tucat embert ölt, illetve öletett meg, mégis csak a kábítószerügyben ítélték el. A közvélemény dühösen látta, hogy az állam, azaz az amerikai nép pénzén táplálják, vagyis azoknak a verejtékéből él, akiktől oly sok milliót rabolt el.

Két hónapra rá azonban újabb meglepő fordulat állt be: Turkus ügyész bejelentette az illetékeseknek, hogy egy gyilkosságot Lepkére tud bizonyítani.

...és bukása

1936. szeptember 13-án, vasárnap reggel Louis Stamler brooklyni szabó hat óra negyvenöt perckor ébredt, s rögtön felkelt, hogy fiát útnak indítsa a szomszéd cukrászdába, mert ott dolgozott, mint inas. A vasárnapi csendben hirtelen dörrenések hallatszottak. A szabó az ablakhoz szaladt, és még megpillanthatta az elrobogó csukott fekete kocsit, sőt leolvashatta rendszámát is.

Aztán benézett a pici cukrászdába, s látta, hogy az ajtó mellett a padlón egy mozdulatlan férfi hever. Felkapkodta ruháit, és lerohant a lépcsőn, majd keresztülment az elhagyatott Sutter Avenue-n.

Sehol egy lélek! Aztán boldogan pillantott meg egy kék rendőr-egyenruhát: — Segítség! Gyilkosság!

Guglielmo Cappandora rendőr a szabóval együtt a cukrászdába szaladt.

A hulla a hátán feküdt, nagy vértócsa közepén, egy vércsermely egészen a pultig folyt. A halottat Joseph Rosennek hívták, negyvenhat éves volt. Itt élt az üzletben, szegényen, családostul. Tizenhét golyót eresztettek a testébe, tíz keresztülment rajta, s a falba fúródott.

Négy óra múlva megtalálták — nem messze a tett színhelyétől — az elhagyott fekete kocsit.

Brooklynban nagy volt a felháborodás: megint egy újabb gyilkosság! Rosent tisztességes polgárnak ismerték, aki éjt-napot egybevetve dolgozott, hogy eltarthassa a feleségét, a fiát meg a lányát.

A nyomozás — mint oly sokszor — megrekedt. Egy bizonyos ponton Bill McCarthy ügyészhelyettes azt mondta munkatársainak: — Azt hiszem, jó nyomon vagyok...nemsokára kiderül, kik ölték meg Rosent.

Aztán hirtelen áthelyezték. A New York-i ügyészségen mindig nagy volt a „munkaerővándorlás”.

S az áthelyezések általában a gengsztereknek kedveztek.

1940-ig nem derült ki semmi. Akkor sem a rendőrség érdeme volt, hogy megtudták, hogyan történt Rosen meggyilkolása, hanem ezt az ügyet is Reles tárta fel. Ö mondta el T.urkusnek, hogy Rosent is a Gyilkos rt. tette el láb alól négy évvel azelőtt. Hatan ölték meg, s a cukrász egyik gyilkosa maga Louis Buchalter volt. A másik Pittsburgh Phil, akit közben már villamosszékbe ültettek egy bizonyos Puggy Feinstein meggyilkolásáért. A többi bűntársa Mendy Weiss, Louis Capone, Anastasia ,,strohmann”-ja, a vendéglős gengszter volt, továbbá Lepkének egy Little, azaz Kis Farvei nevű barátja.

Lepke a szövetségi börtönben volt fogva, Capone már szintén ült, de Mendy Weiss, a zömök bérgyilkos, aki az egész országban sűrűn „gyümölcsöztette” képességeit, szökésben volt. Néhány héttel korábban ugyan letartóztatták, de nem találtak ellene bizonyítékot, és szabadon engedték. Frank Bals kapitánynak kellett volna szemmel tartania, de Mendy mégis meglógott. (Emlékeztetem az olvasót, hogy ez a rendőrtiszt volt az, aki a Coney Island-i Félhold szállóban elhelyezett gengsztertanúkra vigyázott, amikor Reles kirepült az ablakon. . .) A hatóságok majdnem olyan nagy apparátussal keresték egy éven át, mint főnökét, Lepkét. New Jersey rendőrsége négy gyilkosságért körözte. Kaliforniában is kutattak utána egy hollywoodi emberölés miatt. A szövetségi kormány morfiumcsempészésért körözte. 1941 tavaszán Kansas Cityben, ebben a nagy gengszterparadicsomban bukkantak a nyomára. Egy rendőr felismerte egy autóban, noha vörös bajsza volt, és fekete szemüveget hordott. Két nővel kocsikázott. Mindhármukat bevitték az őrszobára, ahol azt mondta.

— James W. Bell a nevem. Mit akarnak tőlem?

— Elég volt a cirkuszból, tudjuk, hogy maga Mendy Weiss — mutatott rá a rendőrtiszt a falon függő körözőlevélre. 2713 dollár volt nála készpénzben, a gyűrűjébe foglalt gyémánt úgy ragyogott, mint a nap, az övén aranyból volt a csat, s mellesleg gyémánttal volt kiverve..Fél évvel letartóztatása előtt sikerült hamis személyazonossági igazolványt szereznie Kansas Cityben. Miközben az ország

minden őrszobájában ki volt függesztve a fényképe, a Kansas City-i rendőrség tizenötször tartóztatta le... gyorshajtásért, s minden esetben megúszta pénzbüntetéssel! Mindez persze csak úgy volt lehetséges, hogy a város hatóságait megvesztegette. A város főgengsztere Charles Binaggio volt, a helyi demokrata pártszervezet vezetőségi tagja, a Trumannal barátkozó Pendergast gengszter komája.

(Binaggiót, amikor a Gyilkos rt. egyik megbízatását rosszul teljesítette, később, 1950-ben szintén likvidálták.)

A Rosen-ügyben tehát végül is Lepke, a Kansas Cityben lefogott Mendy Weiss és a már korábban letartóztatott Capone került a vádlottak padjára, mikor 1941. szeptember 15-én a nevezetes és izgalmas per megkezdődött öt évvel és két nappal a cukrász halála után. Az említett Kis Farvei ügyét a bíróság különválasztotta, mert nem volt elég bizonyíték ellene. (Farveit egyébként később kilenc évre ítélték kábítószer-csempészésért. Mikor kiszabadult, a bookmakereket kezdte zsarolni, de úgy látszik, nem hagyták magukat, mert Little Farveit 1949. szeptember 16-án hajnalban ismeretlen tettesek hat golyóval megölték Long Islanden.)

Amikor megkezdődött a per, a Szindikátus mindent megtett, hogy bajba jutott vezéreit megmentse. Országos riadót rendelt el, s három vidéki bérgyilkost hozatott New Yorkba, hogy eltegye láb alól Relest és a többi tanút. A Szindikátus elhatározta, hogyha kell, akár a tárgyalóteremben is végez velük. De a rendőrség megkétszerezte az őrök számát, és még a nemzetőrséget is bevonták az igazságügyi palota őrzésébe.

A Szindikátus nemcsak a legügyesebb bérgyilkosokat, de a legtehetségesebb fiskálisokat is felbérelte: kétszázötvenezer dollár előleget adott a védőknek, hogy húzzák ki a csávából Lepkééket, akik — most először — az életükkel játszottak.

Az ügy koronatanúja egy bizonyos Max Rubin nevű „munkaügyi” racketeer volt, egy pedáns külsejű, ősz hajú, simaszájú ember, Lepke hajdani munkatársa, aki szintén a konfekciós szakszervezetben működött. Itt ismerte meg Rosent, aki mellesleg fuvarral is foglalkozott.

Tehergépkocsin szállította a konfekciót New York és New Jersey között. Mikor azonban egyszer Lepkéék megparancsolták, hogy álljanak le a teherkocsik, Rosen félt, hogy elveszti a klienseket, és nem akart engedelmeskedni a racketcsászárnak. Aztán mégis megijedt, és beadta a derekát. De csakugyan szorult helyzetbe került, s nem tudta tovább folytatni a szállítást, mert a megrendelők megharagudtak rá. 1935-ben már folyton szidta Lepkét, s panaszkodott, hogy éhen hal a családja a racketcsászár mesterkedései miatt. 1936 nyarán azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti Dewey ügyésznél.

Lepke adott neki 200 dollárt, hogy megnyugtassa. Rubin e szavakkal adta át a pénzt: — Nesze, fogd ezt a dohányt, de most már hagyd abba! Lepke nagyon zabos. Azt mondta, azonnal szedd a sátorfádat, és menj vidékre.

Rosen el is utazott Pennsylvaniába a fiához, de három nap múlva visszajött Brooklynba, mert a felesége súlyosan megbetegedett.

Lepke irtózatos haragra gyulladt. Rubin szerint kiabált: — Elegem van ebből az ostobából! Ez a kutya, ez a szemét megint itt van a nyakamon, újra azt hajtogatja, hogy elmegy Dewey-hoz. Majd én elintézem. És el is intézte!

Rubin meg akarta menteni, de hiába, Lepke hajthatatlannak bizonyult. Bergerre bízta a dolgot, a helyettesére, aki már a húszas évek eleje óta zsarolta a szakszervezeteket, meg olykor a munkaadókat.

Valójában Hamburgernek hívták, de megváltoztatta a nevét, mert már az iskolában sokat csúfolták miatta: a hamburger ugyanis egyfajta virsli. Lepke megkérte Bergert, mutassa meg Mendynek Rosent.

Berger elvitte a cukrászüzlet elé, s megmutatta. Mendy még át is ment az utcán, hogy közelebbről lássa.

A banda gyorsan dolgozott. Mendy már meg is tette az elkészületeket, mikor megszemlélte az áldozatot. A végrehaj ást Lepke Mendyre és Pittsburgh Philre bízta. Ök lőttek tizenhét golyót a

szerencsétlen cukrászra. Rubin a vasárnap esti lapból tudta meg, hogy meggyilkolták az ismerősét.

Berger is csak a sajtóból értesült, hogy milyen szerepet játszatott vele Lepke. Rubin, aki nem volt gyilkos, csak racketeer, nagyon fel volt háborodva. Szeptember végén jelentették Bergernek: — Ügy hírlik, Rubin beszélni akar. Ki kell nyírni!

Október 1-én Rubin a manhattani Nagy Esküdtszék előtt Lepke pékgyári és malomipari zsarolásairól tanúskodott. Mikor a tárgyalás után be akart szállni a metróba, hogy hazamenjen, Lepkéék egy embere követte, és telefonált egy másik bérgyilkosnak, hogy Rubin elindult. Tudták, hol fog kiszállni. Mikor kijött a földalattiból, egy bérgyilkos a tarkójához tapasztotta pisztolyát, és belelőtt. A golyó keresztülment a nyakán, a fején, s a szeme meg az orra közt jött ki. Egy a millióhoz volt a valószínűsége annak, hogy túléli. És túlélte! A bérgyilkos nem vette magának a fáradtságot, hogy egy másik golyót is kilőjön, annyira biztos volt a dolgában. Max Rubin harmincnyolc napig lebegett élet-halál között a kórházban. Miután kijött, állandóan több rendőr őrizte, s a banda nem mert újabb gyilkosságot megkísérelni. (A gengszterek rendőröket sohasem gyilkoltak, hacsak nem önvédelemből.)

A perben négy napon át vallott, s mindent elmondott, amit tudott — és sokat tudott! — a Gyilkos rt.-ről. Lepkének és társainak már olyan rosszul állt a szénája, hogy egyesek azt híresztelték New York-szerte: a gengszter-banda megostromolja a bíróság épületét, és kiszabadítja a vádlottakat. De mivel ötszáz rendőr védte a palotát, a Szindikátus nem merte végrehajtani a támadást.

1941. november 30-án véget ért a tárgyalás. Most az esküdteken volt a sor, hogy kimondják: bűnös-e a trió Rosen meggyilkolásában. Határozatukat negyvenkét tanú vallomására alapozhatták. E vallomások négyezer oldalra rúgtak a jegyzőkönyvekben. Éjfélkor már úgy látszott, nem lesz meg a döntés. Taylor bíró azon törte a fejét, ne zárja-e be éjszakára az esküdteket. Éppen ezt akarta megparancsolni, mikor felhangzott a hagyományos: — Készen vannak!

Charles E. Stevens, egy borítékgyár kereskedelmi igazgatója, az esküdtszék elnöke, felállt: — Kijelentjük, hogy a vádlottak együttesen és mindegyikük külön-külön bűnös első fokú emberölés elkövetésében, amint a vádirat mondja.

Lepke szeme meg sem rebbent, csak néhány izzadság-csepp gyöngyözött a homlokán, amelyet piszkos zsebkendőjével letörült.

Ez szombaton éjfélkor történt. Hétfőn reggel felvezették a három vádlottat a terembe, és kihirdették az ítéletet: — Louis Buchalter, más néven Lepke — olvasta lassan Taylor bíró — Joseph Rosen meggyilkolásáért, amely rábizonyíttatott, halálra ítéltetik. Mától számítva tíz nap múlva, s esetleges törvényes akadálytól eltekintve, King megye ser if fjének át kell adnia a mondott Louis Buchaltert a Sing Sing börtönnek, ahol a siralomházban kell elhelyezni az 1942. január 4-én vasárnap kezdődő hétig, s ott a kijelölt napon a Sing Sing börtön őre végrehajtja rajta a halálos ítéletet azon a módon és azzal az eljárással, ahogyan meg van írva a törvényben.

Lepke minden erejével a korlátba kapszakodott. Halálsápadt volt, de nem szólt egy szót sem: még egy hónapja volt hátra.

Ez volt az első eset, hogy a Bűnszindikátus egyik magas rangú tagját halálra ítélték.

Dupla utolsó vacsora

Amikor Taylor bíró az ítélet szövegével együtt felolvasta, hogy „esetleges törvényes akadálytól eltekintve”, ezekre a szokványos töltelékszavakra senki sem figyelt. Pedig ... pedig csak most kezdődött a törvényes akadályverseny! Olyan komédia, vagy ha tetszik tragédia, melyre még a csavaros, csupa huza-vona amerikai igazságszolgáltatásban is kevés példa van.

Míg Mendyt meg Caponét negyvennyolc óra alatt átszállították a siralomházba, Lepkével, aki a kábítószercsempészésért kapott tizennégy évét töltötte a szövetségi börtönben, nem ez történt, öt a szövetségi kormány igazságügyi szerveinek kellett volna átadniuk a New York-i állami hatóságoknak. De ez nem ment olyan könnyen. Sőt, nagyon nehéz eset volt, s olyan jogi köntörfalazásra adott alkalmat, olyan ellentét támadt Washington és New York között, amilyenre még sohasem volt példa hasonló esetben. Az ügybe beavatkoztak az elnökhöz közel álló kormányférfiak is. Közbelépésüket azonban egyáltalán nem a törvény tiszteletben tartása, az egyéni szabadságjogok védelme (amire oly büszkék a yankeek!),. hanem egész más, magyarán alantas szándékok vezették, vagyis az történt, hogy egyes megvesztegetett, gengszterbarát elemek akcióba léptek, hogy Louis Buchaltert megóvják a kivégzéstől.

A fellebbviteli bíróság az ítéletet október 30-án helyben hagyta. Amint látható, ez sem ment gyorsan, s Lepke ezzel is több mint egy fél évet nyert. Viszont végre jogerőssé vált a halálos ítélet... de csak New York államban.

A brooklyni ügyészség azt eszelte ki, hogy kegyelmet kér a washingtoni igazságügyminisztériumtól Lepkének, természetesen csak a kábítószerügyben, s csupán azért, hogy... kivégezhessék. A kegyelmi kérvényt 1942. november 9-én nyújtották be. 1943. január 1-én a Legfelső Bíróság megerősítette a halálos ítéletet. 1943. január 8-án az igazságügyminisztérium nem hajlandó kegyelmet adni. 1943. június 1-én a Legfelsőbb Bíróság másodszor is, egyhangúlag megerősíti a halálos ítéletet. (Lepke ugyanis újra fellebbezett, azon a címen, hogy a per idején „megmérgezték a közhangulatot”!) Július 8-án a brooklyni ügyészség személyesen kéri Francis Biddle főügyészt, hogy adják át Lepkét New York államnak. Július 10-én az igazságügyminisztérium befolyásos főtisztviselői nem javasolják a kegyelmet. Július 18-án az igazságügyminisztérium mégis megígéri, hogy kiadja.

Július 20-án valóban kiadják, s a kivégzést ismét kitűzik, ezúttal 1943. szeptember 13-ára, tehát a bandita már majdnem két évet nyert. Szeptember 2-án Dewey kormányzó kegyelmet kér az elnöktől Lepkének, hogy kivégezhessék. Ujabb ki végzési időpont: október 18. Október 7-én a brooklyni ügyész újabb kérést intéz Biddle főügyészhez, aki az előbbire nem is válaszolt. Október 14-én a kivégzést újra kitűzik, mégpedig ezúttal november 29-re. Közben Dewey kijelenti, hogy amíg Lepke él, Mendyt és Caponét sem engedi tovégezni. Október 18-án a főügyész javasolja a brooklyni ügyésznek, hogy a kormányzó tartson kegyelmi tárgyalást, és ha elveti a kegyelmet, a szövetségi hatóságok kiadják Lepkét. Dewey azonban azt feleli, ennek semmi értelme sincsen, hiszen a fogoly nincsen a kezükben. November 20-án negyedszer halasztják el a kivégzést, éspedig most az új dátum 1944. január 3., tehát a bandita, ha csakugyan villanyszékbe kerül a jelzett napon, összesen két évet nyert. De január 1-én Dewey kormányzó február 6-ára halasztja a kivégzést. Lepke, ki ezt a két évet a New York-i szövetségi börtönben töltötte, végre átkerül a Sing Singbe.

A racketcsászárt páncélkocsiban vitték át, bilincse össze volt kötve John MacAvoy rendőr kezével. Eleddig Buchalter minden erejével harcolt az életéért, s boldogan látta, hogy a kormány szinte támogatja küzdelmét. Most úgy gondolta, hogy egy választási évben (Roosevelt mandátuma ugyanis közben lejárt), a kormány nem fogja megváltoztatni az álláspontját. Ezért azt kérte, hogy állítsák ismét bíróság elé, mégpedig King megyében. Jól választotta meg az időpontot, mert Taylor tanácselnök éppen Floridában üdült. De a hírre visszajött, és elvetette Lepke kérelmét. Február 3-án a

kormányzó megtartotta a kegyelmi tárgyalást, minthogy most már az állam kézé' ben volt a rab. A három vádlott külön vizsgáló bizottság kiküldését javasolta a tények felderítésére — egy olyan ügyben, amelyben az Egyesült Államok Legfelső Bírósága már kétszer is kimondta a jogerős ítéletet!

Közben értesítették az ítéletvégrehajtót, hogy álljon készenlétben március 2-ig. A Sing Sing börtönben a kivégzéseket általában csütörtök este tizenegykor hajtják végre. Tehát március 2-án, csütörtökön fogják őket kivégezni...

Igen ám, de Lepke védőügyvédje kétségbeesett kérelmet nyújtott be, hogy ismét elhalasztássá a kivégzést, éspedig az ősi angolszász habeas corpus törvényre hivatkozott, és azt állította, hogy Lepke kiadatása törvénytelen. A kerületi szövetségi bíróság nem volt hajlandó a kérelmet megvizsgálni.

Március 2-án a fellebbviteli bíróság megerősítette a döntést.

Immár csak néhány óra maradt. A halálra ítélt gyilkosokat megborotválták, megfürdették, felhúzták rájuk a szabályos fehér zoknit, megkapták a nemezpapucsot, meg a fekete nadrágot, amelynek egyik szára fel volt hasítva, hogy a csupasz lábszárra lehessen erősíteni az elektródot.

Aztán átvitték őket a villanyszéktől néhány méterre levő zárkába. Szokás szerint mindhárman megválaszthatták utolsó napjuk étrendjét. Lepke ebédre bifszteket kért francia módra sült hasábburgonyával (pommes frites), továbbá salátát és egy szelet tortát; vacsorára pedig sült csirkét, héjában főtt krumplit és ismét salátát.

— Nekem is ugyanazt — mondta Mendy.

— Nemkülönben — visszhangzóit Capone, ki ebben is, és még most is, akárcsak Mendy, hű maradt a gengszterfőnökhöz.

Már a „táncteremben” voltak, vagyis a részben fülkékre osztott kivégző helyiségben, amelyet az alvilági sleng, a jassznyelv dancingnak nevez, amikor Lepke azt mondta, hogy még mindig közbejöhet valami.

— Érzem is, hogy közbejön — bizakodott Lepke.

21 óra 40 perckor Lepke felesége bejött búcsúzni. Hazafelé menet New Yorkba, egész úton sírt, de amikor megérkezett, örömmel látta a lapokban, hogy csakugyan közbejött valami — amint azt a férje megjósolta. Dewey kormányzó negyvennyolc órával elhalasztotta a kivégzést, így hát az amerikai adóalanyok zsebéből fizetett bifsztekek és csirkék potyára vándoroltak a gengsztergyomrokba...

Dewey kormányzó azzal indokolta meglepő és különös döntését, hogy a Legfelső Bíróság hajlandó újra megvizsgálni a habeas corpusra való hivatkozást, de ezt szombat előtt nem teheti.

Bemard Martin tiszteletes úr közölte a jó hírt az elítéltekkel. Mendy egyre csak azt hajtogatta: — Jól van, jól van, jól van... Capone csak kuncogott. Lepke nem lepődött meg: — Én biztos voltam benne. Eljött a végzetes szombati nap.

Az imént említett dancing úgy tele lett, hogy a látogatók sorba álltak. A három gengszter megint megrendelte az utolsó nap étrendjét. Mendy így tréfálkozott az őrrel: — Na, legalább megint lesz valami jó kaja.

Lepke bizakodónak mutatkozott még késő délután is, mikor a rádió bemondta, hogy a Legfelső Bíróság elvetette a kérelmüket: — Még történhet valami csoda az utolsó percben...

Az albanyi kivégző házat külön távbeszélő vonal kötötte össze a Sing Sing igazgatójával.

Tizenegy óra előtt öt perccel az igazgató telefonált: — Mehet.

Huszonhét esztendő óta most került sor először szombati kivégzésre. A villamosszék egyik oldalán felállított négy padsoron harminchat hírlapíró meg néhány tanú várakozott. Az igazgató megállapította, hogy Capone lesz az első, mert neki gyenge a szíve.

Tizenegy óra két perckor megjelent a kövér vendéglős. Némán meredt a székre. Leült és meghalt. Alig szedték le tetemét a székről, máris beringatózott rágógumival a szájában Mendy. Tehát Lepke, igazi főnökként utolsónak maradt. Mendy megkérdezte Snyder porkolábtól: — Mondhatok valamit?

A fegyőr csak dörmögött.

— Csak azt mondhatom, hogy ártatlan vagyok — mondta Mendy. — Összeesküvés áldozata lettem. Mondja meg a családomnak, hogy mennyire szerettem őket.

Most következett végre a vezér. Lepke szeme már nem volt olyan juhászkutya-szelíd, mint általában. Sőt, vészesen villogott. Haragudott, hogy mégsem jött el a várva-várt utolsó csoda. De azért magabiztosan ment a székhez, s dühösen ráhuppant. Két évig és három hónapig sikerült elkerülni ezt a végzetes pillanatot. Sokan már azt hitték, sohasem fog eljönni.

A hóhérsegédek ráerősítették a nyolc övet, helyükre tették az elektródokat, s ellenőrizték, hogy az egyik jól tapad-e a lábszárhoz a felhasított nadrágon át.

Snyder felemelte a kezét. Joseph Francéi, a láthatatlan ítéletvégrehajtó bekapcsolta az áramot.

Motorzúgás hallatszott. Kétezerkétszáz voltos áram járta át Louis Buchalter, alias Lepke testét. Aztán kikapcsolták a villanyt. Charles Sweet, a börtönorvos Lepke mellkasára tapasztotta a sztetoszkópot: — Kijelentem, hogy ez az ember halott — mondta.

Lepke hulláját gördülő kocsira tették, és átgurították a boncterembe.

Elnökválasztás és gengszterizmus

Minden idők egyik legnagyobb bűnözője, a racfcetcsászár, a legalább hetvenszeres gyilkos megszűnt élni. A sors iróniája folytán a mindenható gengszterfőnök egy kis brooklyni cukrász, a szerencsétlen Joseph Rosen halálán bukott le. Ö lett az egyetlen a Szindikátus vezetői közül, aki villanyszékbe került, s az egyetlen, akit azért végeztek ki, mert elrendelte a gyilkosságot, bár maga nem vett részt benne.

Az újságok óriási betűkkel jelentették Lepke letartóztatását, és — négy év múlva — kivégzését.

Ez alatt az idő alatt rengeteg találgatás látott napvilágot, és sok mindent suttogtak az emberek. Mi volt az az erő, mely négy évig éltette a halálra ítélt sokszoros gyilkost?

Egyesek szerint Lepke, ha beszélni akart volna, elmondhatta volna, hogy összeesküvést szőttek egy fontos New York-i közéleti személyiség ellen; mások szerint leleplezhetett volna egy magas rangú tisztviselőt, aki a gengszterek strohmannja volt.

— Ha kinyitnám a szám — mondta maga Lepke a börtönben —, sok fontos embernek meggyűlne a baja.

A vége felé csakugyan ki is nyitotta. De nem tudni, mit mondott.

Frank S. Hogan manhattani ügyészhelyettes másfél órát töltött nála a siralomházban, a gengszter kérésére, két nappal kivégzése előtt. Hogan azonban sohasem tárta fel, miről volt szó köztük. Két napilap szerint Lepke nyilatkozatot küldött Dewey kormányzónak is, de azt sem hozták nyilvánosságra.

A kivégzés napján még utoljára „sajtófogadást” tartott: délután közölték a hírlapírókkal, hogy legyenek egy szállodában, nyolcszáz méterre a Sing Singtől. Amikor összegyűltek, megjelent Lepkéné, sötét szemüvegben, asztrahánprém bundában. A következő nyilatkozatot olvasta fel, azzal, hogy a férje írta: — „Nagyon fontosnak tartom, hogy közöljem: nem ajánlottam fel, hogy vallók, vagy információkat adok, ha megígérik nekem, hogy nem ítélnek halálra.”

Vajon mi célja volt e nyilatkozattal? Talán Hogan kérte fel, hogy ezzel eloszlassa az ügyre nehezedő homályt, s megcáfolja az egyes vezető kormánytisztviselők protekciójáról szóló pletykákat? Vagy csak azt akarta elérni, hogy a Szindikátus szabadon levő tagjai megtudják: nem „köpött”, nem feketítette be őket, tehát nem kell bosszút állniuk a családján?

Mindenesetre kár, hogy nem beszélt például a Guido Ferrari-ügyről, illetve, ha beszélt, kár, hogy nem hozták nyilvánosságra, mit mondott. Ez az olasz bevándorolt, fivérével, Johnnal egy Caroll Street-i gyermekkabát gyárban dolgozott Brooklynban, nem messze attól a gépkocsiügynökségtől, ahol rendszerint Adonis, az egyik főgengszter tartózkodott. Az alvilág e főkorifeusa ugyanis a gépkocsiszállításban is gyümölcsöztette képességeit. Nos, Guidót meggyilkolták. Az a hír járta, hogy valami szakszervezeti bosszú volt. Turkus ügyész azonban kiderítette, hogy tulajdonképpen nem Guidót, hanem Johnt akarták megölni, tehát Guido halála — „műhiba” volt. Ez még 1931-ben történt.

Vagyis nagyon régen. Ennek ellenére Ferrari megölése évről évre foglalkoztatta a hatóságokat és a sajtót. Általában azzal a harccal hozták összefüggésbe, melyben a konfekcióiparért egymással vetélkedő gengek csapta kössze. Az Amalgamated Clothing Workers nevű szakszervezetben, amelyről már beszéltem, a Hillmann meg az Orlofsky-frakció versengett egymással. Ferrarit az amerikai maffia vezetője, Masseria gyilkoltatta meg, s ez volt az a gonosztett, amely rábírta Lepkét meg Mázlis Lucianót, hogy végezzenek az öreg maffiafőnökkel.

A negyvenes évek elején, amikor ádáz harc folyt William O'Dwyer és Fiorello La Guardia közt a New York-i főpolgármesterségért, megint szóba került a gyilkosság. O'Dwyer kijelentette, hogy Hillmann benne volt az ügyben, amellyel egyébként Kefauver szenátor híres vizsgáló bizottsága is

foglalkozott. Az izgalom a tetőpontjára hágott, amikor 1944. március 2-án, azon a bizonyos csütörtökön Lepkét ki kellett volna végezni. A New York Daily News cikket közölt, amely szerint a gengszter nyilatkozatot küldött Dewey kormányzónak, s állítólag közölte vele, hogy őt egy politikai csoport felhasználta, hogy uralomra jusson. A kormányzó nem nyilatkozott. Ekkor történt, hogy Hogan, a manhattani (és nem a brooklyni!) ügyészhelyettes felkereste a Sing Singben a gengsztercsászárt. Kilencven percig tárgyalt vele. Alig tért vissza, elment a kormányzóhoz, akinek korábban a helyettese volt, amikor Dewey még mint ügyész tevékenykedett. Kilenc óra ötven perckor Dewey elhalasztotta a tizenegyre kitűzött kivégzést...

Dewey ekkor már nagyon „nagy fiú” lett: elnökjelöltként indult a negyedszer is fellépő Roosevelttel szemben. Nyilvánvaló, hogy a kivégzés elhalasztása politikai cselekedet yolt, s Dewey félt, hogy ez az ügy elgáncsolhatja elnökségét. (Nem is választották meg.) Lepke minden bizonnyal valami olyat ajánlott neki, aminek nem tudott ellenállni, olyan szenzációs információt adott, amivel — legalábbis a nagyravágyó kormányzó úgy vélte — simán bejuthat a Fehér Házba. Ezt állította többek közt a New York Mirror című napilap is.

Most már sohasem fogjuk megtudni, mit mondott Lepke, s milyen befolyással lehetett volna ez a piszkos ügy az amerikai és ezzel a világtörténelem alakulására. Jellemző viszont, hogy egyáltalán előállhatott az a helyzet, hogy a világ egyik vezető hatalmának elnökválasztása, hacsak részben is, holmi gengszterügytől függött! A New York Herald Tribune azt írta, hogy Lepke nyilatkozata „alkalmas a politikai világ felrobbantására”.

Hét évvel a Hogan—Lepke tárgyalás után Turkus brooklyni ügyész írt Hogannek, hogy tárja fel, miről beszélgettek. A manhattani ügyész megtagadta. Thomas Edmund Dewey, aki 1952-ig volt kormányzó, s közben 1948-ban megint elnökjelöltként lépett fel, a Köztársasági Párt egyik reakciós vezetőjeként mindent megtett, hogy kompromittálja előbb Roosevelt kormányzását, majd a demokrata párt liberális elemeit. Valószínűleg a Lepke-ügyet is arra akarta felhasználni, hogy a Fehér Házhoz közel álló szakszervezeti vezetőket belekeverje a gengszterügyekbe. Egyébként Dewey volt az, aki 1946-ban, mint kormányzó aláírta a Luciano szabadlábra helyezésére vonatkozó végzést. S az is tény, hogy Dewey egyik legközelebbi munkatársa és barátja, O'Dwyer, a közrendőrből lett detektívfelügyelő, majd kerületi ügyész, a későbbi New York-i főpolgármester, majd végül az USA mexikói nagykövete, kinek polgármestersége alatt tovább virágzott a New York-i gengsztertevékenység, 1940. október 22-én, amikor Lepke még a Kansas City-i szövetségi börtönben töltötte tizennégy évre kiszabott büntetését, annak a Frank Bals kapitánynak a társaságában kereste fel a leavenworthi fegyházban Lepkét, akinek a nevét már néhányszor említettem, mint eléggé gyanús figurát, (ő „őrizte” Relest a szállodában.) Harry Feeney riporter, aki — mint mondottam — Murder Inc.-nek keresztelte el a Szindikátus kivégzőosztagát, akkor azt írta a World Telegramben, hogy a hivatalos brooklyni személyiségek „felajánlották, hogy felfüggesztik a Lepke ellen indított nyomozást, ha Lepke olyan információkat ad, amelyek belekevernek az ügybe egyes fontos személyiségeket”.

A rakodómunkások „királya”

Egyébként New Yorkban minden újságolvasó ember tudta, hogy O'Dwyert közeli szálak fűzték a gengszterek^ hez. Ha ez nem lenne így, Reles talán nem „ugrott” volna ki az ablakon, s esetleg Lepkét is gyorsabban végezték volna ki. Azért mondom: „talán”, mert az Egyesült Államokban nem O'Dwyer az egyetlen befolyásos politikus, aki közeli kapcsolatot tart fenn a gengsztervezérekkel...

Mert ha ezek a gyanús és piszkos kapcsolatok nem állnának fenn, akkor Reles „köpését” és Lepke letartóztatását nem élte volna túl például Anastasia, az egyik legnagyobb bűnöző, sőt egyesek szerint a Szindikátus és a Gyilkos rt. igazi fővezére.

A göndör hajú, szigorú szájú haramia 1917-ben vándorolt be az USA-ba. Legalább harminc — jégcsákánnyal, zsineggel, revolverrel, géppisztollyal elkövetett — gyilkosságba volt így vagy úgy belekeverve: mint felbujtó, megrendelő, sőt olykor, mint „saját kezű” kivégző is. És ez a hétpróbás gonosztevő, ez a megrögzött bűnöző, ez az élgengszter csak egyetlenegyszer töltötte le büntetését szédítő pályája elején, s akkor is csupán engedély nélküli fegyverviselésért csukták be! Gyilkosságért ötször tartóztatták le, de csak kettőből lett tárgyalás. Az egyik eset nagyon súlyos volt: Anastasia már egy éve ült a siralomházban, amikor protektorai kiszabadították. A brooklyni rendőrség sohasem tagadta, hogy a gengszternek „magas politikai összeköttetései” vannak.

Nemegyszer O'Dwyer nevét hozták fel, hogy ő oltalmazza Anastasiát, a brooklyni gyilkosságok főmegrendelőjét. Amikor Mázlis Lucianót hazatoloncolták Itáliába, Anastasia is kikísérte a kikötőbe.

Pályája elején Anastasia a rakodómunkások „királya” volt. A „tengeri arcvonalon” tevékenykedett. Kalábriából került az Államokba. Kilencen voltak az Anastasio (ez nevének eredeti olasz változata) családban. Valmennyien úgy „vándoroltak be”, hogy leugrottak a hajóról. Az egész Anastasia-dinasztia a docker szakmában dolgozott, de nem mint rakodómunkás, hanem mint szervező és zsaroló, illetve racketeer. Albert 1947-ben New Jerseybe költözött, s főleg a New Jersey-i sztrájkok letörésével foglalkozott. Anastasia kissé hasonlított Mussolinire, különösen, ami az előreugró, akaratos állat illeti. Első gyilkossági ügyének (Joe Turino rakodómunkást ölte meg, még 1920-ban) négy terhelő tanúját egymás után el tették láb alól. Másodszor 1933-ban fogták perbe gyilkosságért (egy Joe Santora nevű racketeert ölt meg, Tomy Romeo gengsztercimborája társaságában), de felmentették. Barátja, Adonis révén az Vnione Sicüiana nevű, a szicíliai eredetű amerikaiakat, illetve gengsztereket tömörítő egylet egyik vezetője lett. 1934-ben, amikor megalakult a Bűnszindikátus, Anastasia azonnal az egyik vezetője lett. Ö volt a „haláldiszpécser”. Ő adott engedélyt, illetve parancsot Caponénak, Relesnek, Pittsburgh Philnek, Maionénak, Mendynek, Lucky Lucianónak a gyilkosságokra.

Anastasia egyik legszörnyűbb rémtette Morris Diamond szakszervezeti bizalmi 1939-ben végrehajtott meggyilkolása volt. A halálos ítéletet Lepke mondotta ki a bizalmi fölött, aki nem volt hajlandó „tejelni” a racketeerékaék. Az Anastasiánál tartott megbeszélésen Mendyt bízták meg a végrehajtás kidolgozásával. A gondosan meghatározott műveletet egy nagyon forgalmas utcasarkon akarták végrehajtani a délelőtti órákban. A kivégzés megrendezésével Julie Catalano volt megbízva, míg maga a végrehajtó egy Párisi nevű gengszter volt, akinek Maione segített.

Előző este Julie korán lefeküdt, és beállította az ébresztőórát 4 óra 30 percre. De mikor megszólalt a vekker, gépiesen elhallgattatta. Csak fél hatkor ébredt fel. A megbeszélt helyre rohant.

Happy Maione türelmetlenül és idegesen várta. El kellett halasztani a gyilkosságot. Másnap éjjel Julie Catalano rosszul aludt, de mihelyt meghallotta az órát, azonnal kiugrott az ágyból. Idejében érkezett a megadott sarokra. A bérgyilkos, az említett Jack Párisi már ott állt. Fekete nadrágban, garbó pulóverben volt, nagy puha kalapot viselt a fején, nem csoda, ha Dandynek becézték. Rendes dolgozónak látszott, aki az autóbuszra vár. Minden tökéletesen ment: Jackie újsággal takarta el a

pisztolyt, s mikor Diamond felbukkant, megvárta, míg odaér mellé, és közvetlen közelből rálőtte az egész tárat, azaz hat golyót. Catalano kocsija pontosan mögötte állt meg, Jack pedig beugrott.

Egyetlen járókelő sem vette észre — egy tizenhat éves fiú kivételével —, mi történt, csak a dörrenéseket hallották. Ilyen „simán”, ilyen „megolajozottan” dolgozott a Gyilkos rt. Anastasia vezetése alatt.

Anastasia hosszú éveken át szinte abszolút egyeduralkodó volt az említett „tengeri arcvonalon”, a New York-i kikötőben, amely a világ egyik legjelentősebb áru ki- és berakodó helye. Kilenc kilométer hosszú parton uralkodott, s mindenkinek, a hajóépítőktől le egészen a cukorárusokig fizetnie kellett az Anastasia által kivetett „maszekadót”. Természetesen elsősorban a rakodómunkásokat sarcolta, valamennyiüknek le kellett adniuk bérükből egy bizonyos százalékot Anastasia bandájának. Amikor vizsgálatra került sor a vállalatoknál, a gengszterek inkább elégették a könyveket. A szakszervezetekbe, a csalárd választási mesterkedések révén a gengszterek bizalmiai kerültek be. Joseph Hanley ügyészhelyettes kiderítette, hogy minden rakodómunkás heti tíz dollárt fizetett a rackeíeereknek. Ez azonban korántsem volt minden: Anastasia bandája megszabta nekik, hogy melyik borbélyhoz járjanak, hol vegyék a bort vagy az inget, méghozzá olyan árakon, amelyek egyáltalán nem voltak alacsonyak. Amerikában, a Szabadság-szobor árnyékában teljesen hűbéri viszonyok alakultak ki a kikötőben, egyfajta modern gengszterfeudalizmus! S Anastasia kiváló hűbérúrnak bizonyult, jobban ismerte a hajók menetrendjét, mint maguk a tulajdonosok.

1940-ben, amikor a vizsgálat éppen a legfontosabb állomáshoz érkezett, hirtelen megszüntették, öt év múlva kiderült, hogy ez is O'Dwyer műve volt. Úgyhogy a racketeerék ma is vígan működnek a világ egyik legnagyobb „tengeri frontján”. Pedig nemcsak egyes becsületes rendőrök vagy ügyészek küzdöttek ellenük, hanem természetesen a dolgozók is. 1939 nyarán például Peter Panto, egy huszonnyolc éves szakszervezeti bizalmi, felvette a harcot ellenük.

— Erősebbek vagyunk, mint ők — biztatta a munkásokat. — De harcolnunk kell ellenük!

Panto tevékenysége eredményesnek ígérkezett. Persze a gengszterek megindították az ellentámadást, ráfogták, hogy „vörös”. Panto július 14-én meglátogatta menyasszonyát. Ügy volt, hogy októberben elveszi feleségül. Ez egy péntek este történt. Tíz órakor vált el tőle: — A szakszervezeti ülésre megyek. De nem lesz hosszú, légy türelmes drágám, egy óra múlva visszajövök.

Nem jött vissza. Sem egy óra, sem két óra múlva. Reles mesélte el, hogy mi történt vele: — Két fickóval találkozott. Nem tudom, mi a nevük. Fivérek. Elvitték valakihez, aki felajánlott neki bizonyos összeget, ha abbahagyja a keresztes hadjáratot a racket ellen. Persze Panto elutasította az ajánlatot. Az illető kocsiba ültette. Az autóban Mendy várta. Weiss, a százkilós gengszter lefogta a nyolcvankilós Pantót. A fiú elkeseredetten védekezett. Megharapta Mendy egyik uj j át, méghozzá oly erősen kapta a foga közé, hogy majdnem letépte az egyik ujjperecét. Mendy később kénytelen volt orvoshoz fordulni. Végül is persze Mendy győzött: megfojtotta. Tettére nem volt nagyon büszke, legalábbis Fortélyos Fickó szerint: — Viszolyogtam a munkától — mondta Relesnek. — Dehát, ha egyszer Anastasia megparancsolta. Neki mindent megteszek, mindig nagyon jó volt hozzám...

Pantót New Jersey-ben temették el egy telken, ahol Reles szerint már volt vagy hat-nyolc „hideg hús”.

Később földgyaluval kutatták át a területet, de nem találták a tetemeket. Mikor végre megtalálták a szerencsétlen áldozatok földi maradványait, már csak vagy száz kiló agyagot, sziklatörmeléket és meszet tudtak összeszedni. A kásás masszát röntgensugarakkal vizsgálták meg, ezek mutatták ki a csontokat. . .

Mikor azon a bizonyos nagypénteken Reles mindezt elkezdte mesélni, a „gengszter telefonhírmondó” azonnal működésbe lépett. Még soha ilyen gyorsan nem futott New York-szerte a

vészes hír: — Kid Twist köpött!

A detektívek azonnal megindultak a kompromittált bűnözők lakására, de nem találták sem Dandy Jack Párisit, sem Tomy Rómeót, sem Vito Gurinót. S persze legkevésbé a nagyfőnököt: Anastasia eltűnt. Megint olyan roppant arányú hajsza indult, mint Lepke ellen. Még Kubában és Itáliában is körözték. Pedig a gengsztervezér ugyanúgy New Yorkban rejtőzött, mint Lepke. Egy besúgó szerint csavargónak öltözött, és a dokkok közt bújt el. Amikor azonban 1941 novemberében Frank Bals rendőrtiszt „védelme” ellenére Reles kirepült azon a bizonyos Coney Island-i ablakon, Anastasiának már nem volt mitől tartania. Íteles vallomásától gyanús körülmények közt történt kizuhanásáig tizenkilenc hónap telt el, de O'Dwyer ügyész nem talált rá ürügyet, hogy gyilkosságért perbe fogja.

— Nem érdemes, Anastasia és Párisi megszökött. Különben is a Diamond-gyilkosságnak volt egy kis törékeny tanúja... nem akarom, hogy bántódása essék.

A „jószívű” ügyész egy Denny Siegel nevű fiúra gondolt, aki éppen akkor nyitotta ki apja üzletét, amikor Diamondot Anastasia parancsára meggyilkolták a bolt előtt. Csak éppen az a „bibi” ebben az okoskodásban, hogy a tizenhat éves gyerek semmit sem mondhatott Anastasiáról, ama egyszerű oknál fogva, mivel a gengsztervezér nem vett részt személyesen Morris Diamond megölésében! O'Dwyer 1942-ben bevonult. Előzőleg jelentést kért helyettesétől, Turkustől. Noha ez a jelentés pontosan feltárta — Reles vallomása alapján — Anastasia szerepét, és javasolta, járjanak el ellene minél erélyesebben, éppen az ellenkezője történt.

Turkus április 8-án nyújtotta be jelentését. Az lett az eredménye, hogy huszonhat nap múlva a bűnügyi rendőrség nyomozó csoportjának iratai közül valaki kiemelte az Anastasiára vonatkozó körözést és a gengszter ujjlenyomatait.

Később az igazságügyi szervek kiderítették, hogy az aktákat James Morgan, az ügyész jegyzője vette ki. Nem személyesen operált, hanem csak a parancsot adta ki: az iratokat az az Elwood Diwers nevű rendőrőrmester tüntette el, aki oly mélyen aludt azon a reggelen, amikor Relest „őrizte” a Félhold hotelben. James Morgan egész pályáját O'Dwyernek köszönhette: 1929 óta működött együtt vele. Amikor az ügyész főpolgármester lett, Morgant kinevezte tűzoltóparancsnok-helyettesnek.

Amidőn pedig O'Dwyer lemondott a polgármesterségről, kinevezte vízellátási főfelügyelőnek, ami azt jelentette, hogy holta napjáig évi 15 000 dollár honoráriumot kap — munka nélkül.

Amikor Morganék kiemelték a körözőlevelet, Anastasia tüstént megjelent a színen. Soha egyetlen gyilkosságért sem hallgatták ki. Egy darabig otthon ült. 1942-ben aztán ő is bevonult. Két évig volt katona, illetve olasz tolmács, mert csak a racketeerek. „tengeri frontját” szerette, az igazi tűzvonaltól irtózott. Közben megkapta az amerikai állampolgárságot, amit 1934-ben nem adtak meg neki, mert a Bevándorlási Hivatal megtudta, hogy ötrendbeli gyilkossággal vádolják. A Gyilkos rt. vezetője sűrűn látogatta az ötvenes évek elején a sportmérkőzéseket, és napsütéses napokon szép nyugodtan sétált százezer dolláros birtokán Fort Lee városában (New Jersey állam). Még 1942-ben megölette egyik segédét, Tomy Rómeót, akit közben elfogtak, de aztán O'Dwyer szabadon engedte.

Anastasia azt hitte, köpött, s így eltétette láb alól: a Delaware állambeli Wilmingtonban egy öböl partján találták meg véres ruháit. Meggyilkolása előtt ugyanis agyba-főbe verték, amint azt a gengszterek a besúgókkal teszik.

Mikor Genovesét 1945-ben az amerikaiak hazaszállították Itáliából (ahol Mussolini kitüntette), s perbe fogták, a koronatanú — szokás szerint — a tárgyalás előestéjén „meghalt”. Genovese kiszabadult, s azonnal „megpályázta” Costello posztját, a „gengszterállam” miniszterelnökségét, de a merénylő nem találta el Costellót. A miniszterelnök azonban nagyon megijedt, és lemondott Anastasia javára. De Genovesét nem törte le a kudarc: 1957-ben a Park Sheraton Hotel fodrászszalónjában szitává lövette Anastasiát.

Büntetlen bűnpártolók

Amikor 1945-ben O'Dwyer fellépett, mint demokrata párti polgármesterjelölt New Yorkban, az Anastasia-ügy és a többi gengszterhistória ismét élénken foglalkoztatta a közvéleményt és a sajtót.

A Nagy Esküdtszék érdeklődni kezdett ama felettébb különös — vagy talán helyesebben gyanús — körülmények iránt, amelyekről már évek óta oly sokat beszéltek egymás közt az emberek, de melyek hivatalosan még nem kerültek nyilvánosságra. Mivel azonban az esküdtek egy héttel a választás előtt ültek össze, a megyei bíróság megszüntette az eljárást, mert úgy vélte: a politikai kérdések esetleg befolyásolják őket. O'Dwyer megválasztása után azonban az esküdtszék újra összeült, s egy még határozottabban megfogalmazott jelentés alapján tárgyalta meg az ügyet. Tizenhét végkövetkeztetést fogadott el, amelyek többek közt megállapították, hogy noha az ügyésznek nagyon kedvező ürügye akadt (a Diamond-gyilkosság), hogy végre Anastasiát örökre ártalmatlanná tegye, nem élt az alkalommal, sőt még letartóztatását sem rendelte el!

Az esküdtek elég erélyes szavakkal bélyegezték meg a politikus eljárását: „nyilvánvaló hanyagsággal, illetéktelenséggel és felelőtlenséggel” vádolták Anastasia „szökése” miatt. Persze még erélyesebben is megfogalmazhatták volna a William O'Dwyer ellen felhozott vádakat: beszélhettek volna egészen nyíltan és egyszerűen például korrupcióról — de hát ebből nagyon nagy bonyodalmak származhattak volna. Az esküdtek mindenesetre határozottan leszögezték, hogy 1940-ben, amikor ők eljárást kezdeményeztek a Gyilkos rt. ellen, s amikor már úgy látszott, hogy a nyomozás, illetve a vizsgálat eredményre vezet, „valaki” hirtelen felfüggesztette az eljárást. Az ügy függőben maradt mindaddig, amíg Abe Reles titokzatos halála vagy meggyilkolása be nem következett. Az 1945-ös jelentés azt is leszögezte, hogy Turkus annak idején erélyes intézkedéseket javasolt Anastasia ellen, de éppen az ellenkezője történt. Végül az esküdtek azzal fejezték be konklúzióikat: sajnálják, hogy formai okokból nem lehet eljárni a volt ügyész ellen.

A bíróság azonban ismét levette a napirendről az esküdtek jelentését, éspedig megint alaki okokból: a jelentésben szerepelt ugyanis egy szigorúan titkos tanúvallomás, s ezt törvénytelennek minősítette. De az igazság az, hogy az esküdtek kihallgatták O'Dwyert is, aki maga is megerősítette az esküdtszék végkövetkeztetéseit: Kérdés: Mr. O'Dwyer, van-e tudomása a tanúvallomásról, amelyet néhány hete hallottunk, és amely jelentésünk alapjául szolgált?

Válasz: Igen.

Kérdés: Gondolja, hogy igazunk volt, amikor nyilvánosságra hoztuk a jelentésünket?

Válasz: Igen. Ügy vélem, a jelentés feltétlenül megalapozott volt, és én ezt bármikor hajlandó vagyok megismételni.

Anastasiával kapcsolatos magatartását azonban igyekezett mentegetni, mégpedig elsősorban azzal, hogy 1942-ben bevonult. De arról nem beszélt, hogy amikor még ő volt az ügyészség vezetője, nem tett semmit a mindenható gengsztervezér ellen, nem használta ki az alkalmat, amikor 1940-ben Fortélyos Fickó mindent feltárt.

Aztán újabb szenzációk, újabb botrányok, panamák és egyéb piszkos ügyek szorították ki a lapokból az Anastasia-esetet. Többek közt O'Dwyer és Costello, egy másik gengszterfőnök szintén gyanús kapcsolatai. No meg persze a háborús, illetve a háború utáni események is, bár az igazság az, hogy a brooklyni kisembereket a helyi gengszterkrónika talán jobban érdekelte, mint Teherán, Jalta vagy Potsdam. Truman elnök, a Kansas City-i Pendergast gengszter barátja a kompromittált O'Dwyert 1950-ben mexikói nagykövetté nevezte ki, noha nemcsak a New York-i Nagy Esküdtszék találta hanyagnak és felelőtlennek, s fejezte ki sajnálatát, hogy formai okokból nem lehet vádat emelni ellene, de egyes becsületes polgárok még a Szenátus figyelmét is felhívták a volt ügyész és a későbbi

főpolgármester enyhén szólva különös magatartására. Sőt toltak, akik határozottan bűnpártolással vádolták. Ennek ellenére a Szenátus megerősítette O'Dwyert nagyköveti tisztében. A gengszterbarát politikus tehát nem bukott le, hanem a második legfontosabb amerikai diplomáciai misszió vezetője lett.

Turkus ügyész szinte magára maradt a kitartó harcban, s arra a következtetésre jutott, ami Európában már régen mindenki előtt nyilvánvaló: „Az országos bűnszervezet politikai támogatást élvez és a hivatalos korrupció a cinkosa.” Aztán kereken kimondta: „A bűnszervezet negyvennyolc óráig sem tudna fennállni, ha az Állam, a város vagy a nemzet minden hivatalos személyisége, akire a törvény alkalmazása van bízva, megvesztegethetetlen volna!”

Amit azonban még Burton B. Turkus, ez az elszánt és tisztességes district attorney, aki hét gengsztert küldött villanyszékbe, sem mert, akart vagy tudott kimondani, az az, hogy az Egyesült Államok nem lenne olyan állam, amilyen, ha a bűnözők és elsősorban az Anastasia-, Lepke- vagy Costello-féle gengsztervezérek nem élveznék a befolyásos politikai személyiségek támogatását.

Turkus megemlíti, hogy az alvilág egyik császára egyszer lefényképeztette magát az USA alelnökének társaságában, méghozzá olyan pózban, amely azt jelképezte: „A barátom!”

Nixon” elnök, megválasztása után, 60 millió dollárt bocsátott rendkívüli hitelként az FBI rendelkezésére, hogy felszámolják a gengszterizmust, amely évente 20—50 milliárdjába kerül az amerikaiaknak. Nem valószínű, hogy Nixonnak sikerül, ami elődeinek nem sikerült.

Turkus és néhány társa alig egy évtizeden át harcolt a Gyilkos rt. ellen. Küzdelmük elszigetelt és szinte reménytelen viadal volt, mert amíg Pendergast a Fehér Házba járt, amíg O'Dwyer Anastasiának szurkolt, és Costellóval, a gengszterbirodalom „miniszterelnökével” üzletelt, amíg Kansas Cityben Binaggio gengszterfőnök nevezte ki a rendőrkapitányokat, s amíg a kisvárosok seriffjei ezrével működtek együtt a bűnözőkkel, Turkusék nem is tehettek semmilyen alapvető, döntő vagy lényeges lépést a szervezett bűnözés felszámolására. Sőt, azt hiszem, megállapítható, hogy harca végül is nem vezetett eredményre: a bűnözés a negyvenes évekhez képest óriásira nőtt (körülbelül évi hatmillió bűntettet tartanak nyilván, de a valóságban elkövetett bűncselekmények száma ennek kétszerese, ha nem háromszorosa), s míg a gengsztermódszerek egyre jobban „polgárjogot” nyernek, a hajdani Gyilkos rt. bérgyilkos módszerei bevonultak a politikai életbe. Elnökök, elnökjelöltek, néger vezetők esnek áldozatul az olyan, szinte tökéletes bűntettet megvalósító, finoman megolajozott, minden nyomot összekuszáló technikának, amilyennel valaha a brooklyni Gyilkos rt. dolgozott. B. Turkus Murder Inc. című szenzációs könyve 1951-ben jelent meg. Persze nagy és érthető feltűnést keltett, sőt bizonyos szerepet játszott az akkor kezdődő elnökválasztási hadjáratban is.

Végeredményben azonban a derék ügyész nem érte el tisztogatási célját. De elért egy másik célt, amit nyilván nem tűzött maga elé: a detektívregényírók, a rádió meg a televízió krimiszerzői rengeteget merítettek belőle, sőt 1960-ban még film is készült könyve nyomán (hasonló címmel: Murder incorporated, és May Britttel a főszerepben, akit mi is ismerünk, például a Hűtlen asszonyok című olasz filmből). Mindez persze nem hiszem, hogy vigaszt nyújtana azért, hogy Anastasia vígan élvezhette krőzusi vagyonát, hogy Luciano ágyban, párnák közt, szabadon hunyt el itáliai villájában, s hogy Fortélyos Fickó titokzatos halálugrására sohasem derült fény...

Tartalomjegyzék Előszó. 4

„Az özvegy fiai” (A szabadkőművesség) 14 Fekete kamra és vitriol 15 Ókori krimi avagy gyilkosság a templomban. 23 Vegyeskereskedés a sírban. 27 A „felvonulási épület” 31 Ádám, Noé és a sussexi herceg. 33 A nyaktiló két oldalán. 35 A francia fénykor. 37 „Tüzes, vad, kalandos ember” 39 Szent Istvántól Martinovicsig. 46 „A farkas által halálra üldözött bárány bosszúja” (A carbonarók) 53

Tűzvész Saumurben. 54 Dél- Olaszország sziklabarlangjaiban. 59 Egy puska és húsz töltény. 61 A Négy La Rochelle-i Őrmester. 63 Pellengér és babér. 65 Összekötő láncszem.. 69 Tour de France (Mesterlegény társaságok) 72

OroszIánszívű bárányok. 73 Bor és hamu. 78 A. francia Táncsics vagy az Erényes Avignoni 83 „Mérnök úr, hagyjon engem békén” 87 Csuklyás sárkányok (A Ku Klux Klán) 90

A lelkész látomása. 91 Táncoló csontváz. 95 Nem rossz business. 98 A betűrím hatalma. 100 Új középkor. 102 Fogorvosból varázsló. 104 Kátrány és toll 107 Csábítás a vonaton. 111 Házalás gyilkossággal és halállal 113 Világháború lett belőle (A Fekete Kéz) 118

Cigány asszony és főherceg. 119 Texas a Balkánon. 121 Beszédes címer. 123 „Gyerekek, tudtok ti egyáltalán lőni?” 130 „Hát itt bombával szokás fogadni a vendégeket?” 132 „Remélem, hogy nem vagy vérbajos” 140 Királyrikkancsból fasiszta összeesküvők (A Csuklyások) 144

Májusi remény. 145 A 200 család és a 12 „nagykutya” 148 Megölöm, mint egy kutyát 151 „Franciaországért, az istenfáját!” 154 Francia Reichstag?. 157 Titokzatos gyilkosságok. 159 „Lenyelnek bennünket” 162 Talpig úriemberek (A Maffia) 166

Eleven Lotto a koporsóban. 167 Holttest a szakadékban. 170 Elképesztő és kész. 171 Sötét múlt 173

Véres szentkép. 177 Vérbosszú és talizmán. 181 Mózes vesszeje és a csirkecsoda. 184 Rúdra tűzött koponya. 186 Az Attila-terv avagy Mussolini ostora. 189 Katonák és gengszterek. 193 Az alvajáró nő. 197 A legtöbb gyilkosság a világon. 200 „Montelepre királya” 201 Furcsa tűzijáték. 206 A. török bérgyilkos. 210 Az agyonlőtt hulla. 213 Különbejáratú börtön. 219 Igazi robbanómotorok... 223 Gyilkos rt. (Bűnszindikátus az Egyesült Államokban) 225

Fortélyos Fickó titokzatos halálugrása. 226 Villanybiliárd a hulla hasán. 234 A legnagyobb „köpés” 238 Mázlis Luciano feltámad, és kezet mos. 243 A „Keleti Hat Nagy' 246 Schultz is kezet mos... 249 A „Nők Éjszakája” 256 A Halálcsókos lány. 257 A köhögő hulla. 259 A „racketcsászár” tündöklése... 266 ...és bukása. 273 Dupla utolsó vacsora. 280 Elnökválasztás és gengszterizmus. 286 A rakodómunkások „királya” 290 Büntetlen bűnpártolók. 297

A védőburkoló és fedélterv Horváth István munkája.

Kiadványszám: K — 2808 Formátum: A/5 — Ivszám: 20,5 — Példányszám: 17 400 Nyomdába adva: 1969. IV. 26. — Imprimálva: 1969. X. 2.

Megjelent: 1969. X. 30.

Ez a könyv 5601-54 és 5602-55 szabvány szerint készült MI — 291 — c — 6970 — 69-7281 Szegedi Nyomda

* Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem (lat.) = „Látogasd meg a Föld Belsejét, ha megjavulsz, megtalálod a Rejtett Követ”. * Ez magyarul is megjelent 1963-ban (Kossuth Könyvkiadó). * Vajna János fordítása. * Székely Sándor fordítása.