GEORGES DUBY
Emberek és struktúrák a középkorban
GEORGES DUBYS
Emberek és struktúrák a középkorban
GEORGES DUBY
Emberek és struktúrák a középkorban
MUNDUS MAGYAR EGYETEMI KIADÓ Budapest 2004
NEGYEDIK KÖTET
Szárnyas idő
SZERKESZTŐ
Georges Duby
ELŐSZÓ A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó úgy döntött, hogy egy, a jelenlegi kutatási eredményekre támaszkodó könyvet jelentet meg a makedónok történetéről a kezdetektől Nagy Sándor haláláig. E mű anyaga alapvetően két korábban megjelent írásom javított szövege. 1988-ban a Kossuth Kiadó Szivárvány sorozatában került a nagy nyilvánosság elé a Héraklész unokái című könyvem, amely a lovas makedónok históriáját Nagy Sándor születéséig dolgozta föl abból a megfontolásból, hogy a világhódító királyról viszonylag sok ismeret vált közkinccsé, míg a hódító közösség korábbi története alig ismert az olvasó számára. Néhány évvel a Sarkady János professzor által lektorált mű megjelenése után a Zrínyi Katonai Kiadó elindította Hadtörténelem fiataloknak című sorozatát, melynek keretében 1991-ben megjelent a Nagy Sándor hadinépe című kicsiny könyvem. Ebben a fontos hadiesemények leírására összpontosítottam, és persze a hódító király életének legfőbb eseményeit is ismertettem. A téma később sem kerülte el érdeklődésemet. 1999-ben védtem meg akadémiai doktori értekezésemet, amely a Hellénisztikus történelem címet viselte, és 2000-ben megjelent a História Könyvtár Monográfiák sorozatában. Ebben a műben elvégeztem Nagy Sándor világbirodalom-szervező tevékenységének részletes elemzését. Ez utóbbi könyvemben tükröződő tudományos kutatások több elemével egészítettem ki említett korábban megjelent könyveim szövegét, ami új fejezetek megírását is szükségessé tette. Most tehát reményeim szerint az ókori civilizáció, hadtörténet és a kiemelkedő történeti személyiségek sorsa iránt 5
érdeklődők izgalmas, jól követhető történelemkönyvet vehetnek kezükbe. Aki pedig további tájékozódást igényel, bőven meríthet a mellékelt szakbibliográfiából. KERTÉSZ ISTVÁN
6
I. FEJEZET „Bárcsak megnyílt volna a föld, és elnyelt volna minden makedónt!” –írta keserűen B. G. Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a 19. század elején. Elkeseredését az indokolta, hogy abban az időben a görög kultúra és civilizáció athéni fénykora, valamint a római nagyhatalom kiteljesedése mozgatta meg elsősorban az ókortörténészek képzeletét. A makedónokban jobbára csak a klasszikus görögséget rabságba döntő barbár erőt látták, és vajmi keveset tudtak arról a nagyszerű korszakról, amely például az egyiptomi Alexandriát és a kis-ázsiai Pergamont ajándékozta az emberiségnek, vagyis éppen a makedón uralom által fémjelzett hellénisztikus korról. És persze roppant keveset tudtak magáról a makedón népről, eredetéről és sajátos történeti fejlődéséről; miképp válhatott jelentéktelen törzsi csoportok laza konglomerátumából világhódító fegyveres erővé. A Makedónia és makedón kifejezés napjainkban egészen más politikai egységet és más etnikumot takar, mint az ókorban. Macedónia egykor Jugoszlávia egyik köztársasága, ma önálló állam, fővárosa pedig Szkopje. Nyugaton Albánia, délen Görögország, keleten Bulgária, északon a Szerb Köztársaság határolja. Legnagyobb folyója, a Vardar (az ókori Axiosz) után „Vardar Makedóniá”-nak is nevezik, megkülönböztetésül a Bulgáriában élő makedónok által lakott és a Pirinhegységről elnevezett „Pirin Makédóniá”-tól, valamint a makedónok egy része által lakott görögországi „Égei Makedóniá”-tól, amely Thesszalonikitől északra és keletre húzódik. A macedónok többsége, több mint másfél milliónyian, a Macedón Köztársaságban él. Ezek 7
a macedónok szlávok, akiknek ősei az időszámításunk szerinti 6-7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután elhagyták az orosz-lengyel síkságot. Nyelvük közel áll a szerbhorváthoz és a bolgárhoz. A mai szláv macedónok népnevüket arról az ókort népcsoportról kapták, amelynek a Kr.e. 6. századtól egyre terjeszkedő állama végignyúlt az egykori Jugoszlávia, a mostani Albánia, Görögország, Bulgária és európai Törökország területén. A népcsoport névadó hősét (epónümosz hérószát), vagyis Makedónt a nagy költő, Hésziodosz neve alatt fennmaradt, de több kutató szerint Hésziodosznál később, talán a 7. század második felében keletkezett úgynevezett „asszonykatalógus” említi első ízben. Az „asszonykatalógus” öt könyvből álló költemény volt, amely olyan nők történetét írta le, akik istenektől fogantak gyermeket. A töredékesen ránk maradt alkotás egyik részében olvashatjuk Deukalión leányáról, Thüiáról a következőket: „Véle a villámot szerető Zeusz ősi időkből Magnészt és a lovas Makedónt nemzette a földnek, kik Pierisz meg Olümposz szép meredélyein éltek.” Ez a néhány verssor sok mindent elárul. Egy mítosz szerint a Föld valamikor az istenek ellen pártot ütő elvadult gigászok kiömlő vérétől megfoganva szülte az első embereket. Ezek a gigászokhoz hasonlóan semmibe vették az Olümposziak által uralt világrendet, s ezért Zeusz iszonyú haragja sújtotta őket. Özönvíz borította el a földet, és minden embert elpusztított. Csak az emberiségért a legnagyobb szenvedéseket is vállaló titán, Prométheusz fia, az istenfélő Deukalión maradt életben feleségével, Pürrhával együtt. A vizek elvonulása után Deukalión és Pürrha utódai népesítették be a földet. Közöttük volt Hellén, akinek fiai, Dórosz és Aiolosz, valamint unokája, Ión a görög törzsek mondabeli ősei lettek. Hellén nővére, Thüia viszont, a makedónok ősatyját, Makedónt és a thesszáliai hérószt, Magnészt szülte. A mondai származtatás szerint tehát a hellén törzsalapítók unokafivérei voltak a ma8
kedónok és a thesszálok őseinek. Ez finom megfogalmazása annak a 7. században bizonyára közkeletű felfogásnak, amely szerint a makedónok a görögséggel szoros etnikai rokonságban állnak, kiváltképpen a thesszálokkal. Ha az „asszonykatalógus” töredékeit tovább vizsgáljuk, arra a feltételezésre juthatunk, hogy a makedónok és az aiolok között az általános makedón-görög viszonyon belül ugyancsak bizalmasabb kapcsolatot fedeztek fel. Erre utal az a körülmény, hogy a költemény szerzője a hippiokharmész (lóháton harcoló) jelzőt mind Makedón, mind egy másik töredékben Aiolosz nevéhez is hozzábiggyeszti. A makedónoknak a thesszálokkal és az aiolokkal – Magnész és Aiolosz személyén keresztül dokumentált – rokonságát a nyelvészet és a mitológia is megerősítette. A makedón nyelv vagy a görögnek egy korai időkben elkülönült ága, vagy teljesen önálló indoeurópai nyelv, amely közel állt a göröghöz, s némileg a phrűghöz. A nyelvészek ugyanis a makedón és a thesszáliai archaikus nyelvezet, a görög nyelv egy sajátságos dialektusa között számos hasonlóságot fedeztek fel. Ez az ókorban is köztudott nyelvi hasonlóság hatott a mítoszok formálódására. Egy mondaváltozat szerint Aiolosz a thesszáliai Magnészia uralkodója volt. Nos, az 5. századi leszboszi író, Hellanikosz Makedónt Aiolosz fiának nevezi, s így az „asszonykatalógus”-ban felvetődő makedón-aiol rokonság gondolatát még konkrétabbá teszi Az ókorban igazinak tekintett hellénekkel etnikai rokonságot mutató makedónok 7. századi lakóhelyére is utal az idézett versrészlet. A Haliakmón (ma: Aliakmon) folyótól délre, a Therméi- (ma: Thesszaloniki-) öböl nyugati partja mentén magasodott Pierisz, más néven Pieria hegyes-völgyes vidéke, ahol csak a tengerpart mentén húzódik egy keskeny síkság, s amelyet délről az Olümposz-hegység határol. Thesszáliának az Olümposztól délkeletre fekvő részét nevezték Magnésziának. Magnész és Makedón a vers szerint Pieriszben és az Olümposz környékén lakott, és a verselemzők arra gondolnak, hogy a költő a máshol is fellelhető úgynevezett kereszteződéses (kiasztikus) szerkesztést használta. Így az „asszonykatalógus” megírása idején a makedónok Pieriszben, a thesszáliai magnészek pedig 9
az Olümposz közelében éltek. Ez az értékelés megegyezik a peloponnészoszi háború történetírójának, Thuküdidésznek az álláspontjával, aki szerint 600 körül a makedónok már valóban itt, ezen az általuk először meghódított földön legeltették nyájaikat. Pieriszt az ókorban a múzsák lakóhelyének képzelték. Árnyas erdői, vadregényes ligetei, vígan csörgedező forrásai ideális játszótérül szolgáltak Zeusz és Mnémoszüné, az Emlékezés istenasszonya leányainak. Annak a kilenc bájos teremtésnek, akik a művészet sokféle ágát serkentették avégből, hogy ezek révén örök időkre fennmaradjanak az istenekről és teremtményeikről szóló színes történetek. E kilenc leányka egyike, Kleió, a történetírás múzsája ihlette meg az 5. századi Hérodotoszt, a történetírás atyját, aki egy elterjedt nézet szerint Periklész ösztönzésére írta meg kilenc könyvben a görög-perzsa háborúk históriáját, s aki minden egyes könyvét valamely múzsáról nevezte el. Uraniáról, a tudomány múzsájáról elnevezett VIII. könyvében olvashatunk arról, hogy a mítoszban megőrződött valós történeti hagyomány szerint hol is terült el Makedonisz, a makedón nép első igazán megragadható hazája, ahonnan ez az etnikum később Pierisz felé terjeszkedett. A 7. század végétől tehát most néhány évtizedet kell visszalépnünk, hogy az Emlékezés leányainak segítségével ezt is megtudjuk. Meg kell tudnunk a makedónokról minden fontosat, amit csak ókori betűk és ókori kövek elárulnak róluk. A makedónokat ugyanis nem nyelte el a föld. Sőt, történetük néhány különösen izgalmas évtizedében majdnem ők nyelték el a földet.
10
11
„Az kr. u. 1000. év utáni Európában egyre jobban szembetűnik a bőség sokféle megnyilvánulása: a demográfiai emelkedés, a városok és az árucsere újjáéledése csakúgy, mint a kulturális virágzás. Mindez és a középkori Európa egész fellendülése kétségkívül Fernand Braudel kifejezésével szólva „mezőgazdasági sikerből” fakad. Hajdan ezek az országok teljes egészükben „mezei jószágok” voltak, ahol már csak táplálkozási szokások miatt is elsősorban gabonaféléket termeltek. Következésképpen minden haladás alapja a gabonatermelés növekedése volt. De sajnos épp ezt a kezdő lépést sűrű homály fedi. De homály fedi ezt a fellendülést azért is, mert a 8. és 10. század közötti barbár időkről igen szegényes a dokumentáció.