Félbemaradt mondat

SZÁSZ ANDRÁS

Félbemaradt mondat

SZÁSZ ANDRÁS

Félbemaradt mondat

Pomáz, 2016

A mű kiadását az Océ Inkjet technológia forgalmazója, a Canon Hungária Kft. biztosította, a könyv kötészetét a Stanctechnik Kft. végezte, a papírt az Europapier Budapest Kft. biztosította

Ez a regény kitalált történet. A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és események a szerző fantáziájának szüleményei.

Bármilyen egybeesés vagy hasonlóság valós – élő vagy már meghalt – személyekkel, helyszínekkel és eseményekkel pusztán a véletlen műve.

ISBN 978-963-298-097-3 • © Szász András, 2016 • © Kráter Műhely Egyesület, 2016 • Kiadja a Kráter Műhely Egyesület • 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2 • Telefon, fax: +36 26 328 491 • krater@krater.hu • www.krater.hu • Felelős kiadó Szutor Ágnes elnök • Gazdasági igazgató Szomor Gergely • Műszaki vezető Stark Gergely

„…a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodj rajta.”

Mózes első könyve 4,7

ELÖLJÁRÓBAN Mikor azon a szeptemberi délelőttön a titkárnőm beszólt, hogy egy rendőrtiszt keres, még semmi rosszra nem gondoltam. Gyakori látogatói voltak szerkesztőségünknek az egyenruhások. Hol kéréssel jöttek, hol panasszal, de mindig sikerült szót értenünk. Az egymásrautaltság ügyes konfliktuskezelő. A belépő rendőr őrnagy arcáról azonban ránézésre leolvastam, ezúttal másról lesz szó. Szalutált, bemutatkozott, és azonnal a lényegre tért.

– Sajnálattal tájékoztatom – kezdte –, hogy munkatársa Serfőző István ma reggel néhány perccel nyolc óra után közlekedési baleset áldozata lett és életét vesztette, a váradőssi vasúti átjáróban.

– Tán a sínekre hajtott a piros jelzés dacára? – nyöszörögtem öntudatlanul.

– Nem – rázta a fejét a rendőrtiszt. – Az „áldozat” szabályosan megállt a Szent András úti fénysorompónál. Egy Bors felől érkező kamion sofőrje azonban későn vette észre az előtte várakozó személygépkocsit. Vészfékezett, de már nem tudott megállni, hátulról beleszaladt a kollégája autójába, és rátolta a sínekre… az épp akkor átszáguldó temesvári gyors elé. Mikor a tűzoltók kiszabadították, még élt. A mentők kórházba vitték, mi pedig értesítettük az édesapját, és be is vittük a kórházba, hogy elbúcsúzhasson a fiától. Ön és munkatársai, kérem, fogadják testületünk őszinte együttérzését.

– Mindannyiunk nevében köszönöm – nyújtottam reflexszerűen kezet. A következő pillanatban lerogytam a székemre.

7

– Mi történt? – rontott be a titkárnő. – Ugye valami nagyon rossz történt?

– Serfőző Pityut ma reggel elcsapta a temesvári gyors.

– Jézus Mária! – kapott a szívéhez a titkárnő. – Ez borzalmas!

– Akit elértek, azonnal hívjátok be! – mozgósítottam a szerkesztőket. – Tizenegykor rendkívüli szerkesztőségi értekezletet tartunk.

Vajon mi történt? Tán megszűnik a lap? – találgatták kis csoportokba verődve a munkatársak.

Negyedóra múlva már mindenki arcán ott ült a döbbenet. Ilyen tragédiára még nem volt példa a szerkesztőség történetében. Ráadásul szolgálat közben, mivel István egy sokakat érintő ügyben ment ki Szentandrásra.

Néhány nappal később, közvetlenül reggeli lapindító értekezletünk után, István édesapja kopogtatott az ajtómon.

– Serfőző József vagyok, István apja – nyújtott kezet.

– Igen, tudom. Találkoztunk a gyászszertartáson. Még egyszer fogadja őszinte részvétemet – szorítottam meg gépiesen jobbját. – Foglaljon helyet, Jóska bátyám – toltam eléje egy széket –, mindanynyiunk számára nagy fájdalom István elvesztése.

– Köszönöm. Elképzelheti, én mit érzek. Maga ugye szerkesztő?

– Az vagyok.

– Na, kérem, akkor maga az én emberem.

– Hallgatom, Jóska bátyám.

– Nos, miután szétszórtuk fiam hamvait, mondtam a menyemnek, hogy Pityu telefonját, a fényképezőgépeket és a táskaszámítógépet nekik adom, én úgyse tudnék mit kezdeni velük. Csak annyit kértem, előbb nézzék át a számítógép tartalmát, hátha találnak valami fontosat benne.

A menyem kijelentette, bekapcsolni sem hajlandó a gépet, nemhogy még keresgéljen is benne. Szerencsére unokáim jóval segítőkészebbek voltak, és rögvest elkezdték a kutakodást. Így is már 8

sötétedett, mikorra nagyjából végigböngészték a tartalmát. Nagyapa, két regény kéziratát találtunk apa gépében, számoltak be lelkesen vacsora közben. Az egyik legfeljebb félig van kész, a másodiknak viszont már nem sok híja. Ha érdekel, holnap szívesen segítünk az elolvasásában. Rendben, gyermekeim, délelőtt nekiülünk és elolvassuk, mondtam, s így is tettünk. Reggeli után kivonultunk a konyhába, és két unokám felváltva olvasni kezdte a regényt. Én meg csak ültem mellettük szótlanul, közben egyvégtében potyogtak a könnyeim, mivel az első rész kizárólag rólam szól. A másodikban is megmegemlít, de abban már ő és egy apáca a főszereplő, aki ápolónőként viselte gondomat, mikor idén nyáron kórházban voltam. Aztán van benne sok egyéb is, de majd meglátja. Kérésemre a gyerekek ügyesen kimentették az írást erre a kis szerkezetre, melyet most átadok magának, aztán azt tesz vele, amit akar.

Azzal letett az asztalra egy kis pendrive-ot. Fúrta a kíváncsiság az oldalam, majd kilyukadt, de türelmet erőltettem magamra, kikísértem az öreget, illedelmesen elbúcsúztam tőle, aztán siettem vissza, hogy mielőbb elkezdhessem az olvasást. Milyen szánalmasan keveset tudunk embertársaikról, még azokról is, akik pedig közvetlen közelünkben élnek és tevékenykednek. Ez volt az első benyomásom, miután egymás után kétszer is elolvastam a regényt. Munkatársaként viszonylag jól ismertem István gondolkodását, véleményét a világ dolgairól. Bizonyos fokig még az érzelmeivel is tisztában voltam.

Legalábbis a regény elolvasásáig úgy hittem. Aztán hirtelen kiderült, valójában semmit se tudtam róla.

De helyettem hadd beszéljen inkább a kézirat.

Tárkányi Zétény főszerkesztő

9

ELSŐ RÉSZ A forróságtól hullámzani látszott a levegő a városba vezető út aszfaltja fölött. A kutyák nyelvüket lógatva lihegtek az istálló ajtajában. Valamivel távolabb két öregember támasztotta hátával a fehérre meszelt istállófalat. A tuskókon nyugvó vékony deszka enyhén meghajlott alattuk. Egyikük sovány, barna, szinte fekete arcú, ritkás hajú. Feltűrt ingujjaiból kinyúló fekete karjain kötélként dagadtak az erek. A másik mindenben az ellentéte, vállas, kerekképű, rövidre nyírt ősz haján időnként ezüst szikrákat vetett a napfény. Csak ültek ott, némán, s csukott szemmel élvezték a júliusi forróságban enyhet adó árnyék hűsét. Negyedóra is beletelt, mire a kerekképű megszólt.

– Tudod-e, mi jár az eszemben, Jóska?

– Megtudom, ha elmondod, István – felelte a sovány, barnaképű.

– Emlékszem, otthon nálunk, a Meszes alatt, nyáron is hűvösek voltak az esték. Alkonyatkor rendszerint feltámadott a szél és szétterítette a közeli erdő illatát az udvarokon. Amint aztán a nap a látóhatár széle alá bukott, idős Béres Antal elballagott a templomhoz, hogy harangszóval szólítsa imára a mezőről, erdőből hazatérő népet.

Már rég abbahagyta, de a harang rekedtes hangját egy ideig még viszszaverték a környező hegyek s a falu házai. Mikor aztán az utolsó hangok is a mélybe hulltak, a nyugalmat csak egy-egy tehén panaszos bőgése zavarta időnként. Hej, de más világ volt az, komám…

– Bizony szép volt az, hihetetlenül szép – bólogatott egyetértőn a barnaképű. – Olyan szép, mint Bíró Márton Erzsi nevű lánya, akivel már másfél éve jártam jegyben, mikor kitört a háború, és elvittek ka10

tonának. Mire hazatérhettem, már férjhez adták a remetei molnárhoz, akinek az apja két borjúért vette meg fia számára a mentességet.

De ki tudja, talán így volt jó. Remeteiek mesélték évekkel később, hogy hiába éltek jómódban, minden gyerekük halva született. Isten tán így akart megkímélni a szomorúságtól. Ki tudhatja az Úr szándékát…

Még ültek egy kis ideig, egyszer aztán a barnaképű megszólalt.

– Ideje volna folytatni a munkát, mielőtt rászáll a harmat a szénára.

– A számból vetted ki a szót, Jóska – felelte a kerekképű.

Azzal mindketten felkászálódtak a padról. Pár lépésnyire az istállótól szekér várakozott egy nagy diófa árnyékában, rajta embernyi magasan széna. A szekér elé fogott két ló fején üresen lengedeztek az abrakos tarisznyák, rég elropogtatták a tartalmukat.

A barnaképű szuszogva, nyögve felmászott a széna tetejére, a kerekképű odalépett a lovakhoz, leszedte fejükről a tarisznyákat, a szekér aljába dugta mindkettőt, aztán rászólt a lovakra.

– Gyí, Cigány! Gyí, Baba!

A kaszáló közepén megállt a szekér, a barnaképű öreg leadott egy szénagyűjtő favillát, azzal elkezdődött a munka. A kerekképű nekigyürkőzött, megpökte a tenyerét, megfogta a villa nyelét, alányúlt vele a lekaszált fűnek és odébb lökte. Utána lépett, megint alányúlt és megint odébb lökte. Harmadszor aztán már nem lökte tovább, betolta a villát a szénacsomó alá és egy lendületes mozdulattal felnyújtotta a barnaképűnek. Tempósan, konok kitartással dolgozott. A sovány öregember igyekezett tartani az ütemet, villájával szaporán terítette szét és rendezte az egyre növekvő szénahalmot.

Hanyatlófélben volt a nap, sugarai azonban még forrón tűztek a két öregre. Fél óra múlva verejtéktől volt fényes mindkettejük arca. A fenti megállt egy pillanatra, benyúlt a zsebébe, előrántott egy jókora kockás zsebkendőt és végigtörölte vele az arcát, közben leszólt: 11

– Lassabban, István, nem vagyok már húszéves…

– Hisz’ én se vagyok süldő legény, nem is akarnék az lenni, de azt sem szeretném, ha az este a nyakunkra hágna – felelte amaz.

– Jól van, no, akkor adogasd tovább – szólt le megadóan a barnaképű.

A naptányér elérte a látóhatár peremét, mikor a kerekképű öreg felnyújtotta az utolsó villányi szénát. Aztán odalépett a lovakhoz s rájuk szólt. Cigány! Baba! Induljunk odébb. A két ló azonban nem mozdult.

– Híj, az ördög szánkázzék a hátatokon, beste jószágai, hát kinek beszélek én?! – hördült fel az öreg, azzal megrántotta a sárga kanca kantárát. Hirtelen megugrott a két ló, s a következő pillanatban valami nagyot puffant a szekér mögött.

– Krisztusa ne legyen! – kiáltott fel a kerekképű, s már lódult is a szekér mögé…

Ott feküdt elnyúlva a barnaképű, sovány öregember. Nem mozdult, csak hörgött. Tágra nyitott szemekkel meredt az égre, közben hörgött, mint a karácsonyra leölt disznó, mikor már a végét járja.

– Jaj, Istenem! Jaj, édes jó Istenem! – jajgatott a kerekképű.

Aztán térdre rogyott a fekvő öreg mellett és megpróbált lelket verni belé.

– Jóska! Józsikám, egy komám!

– Mindenem összetört, István, én már nem érem meg a reggelt – nyöszörgött a barnaképű.

– Dehogynem, komám, dehogynem…! – jajdult fel a másik. – Máris telefonálok a mentőkért – mondta, azzal már lódult is.

Jó negyedóra múlva, nagy szirénázással meg is érkezett a fehér autó.

– Hol a sérült? – pattant ki a sofőr mellől egy fehérköpenyes.

– Ott, ni – mutatott a szekér mögé a kerekképű.

12

Mire odaértek, egy másik köpenyes is előkerült, s leguggolt a földön jajgató barnaképű öreg mellé.

– Hát bizony, több bordája is eltört, azonnal kórházba kell vinni.

Bízzunk benne, hogy nem szúrták át a tüdejét… – csóválták fejüket a köpenyesek, azzal előhúztak egy hordágyat, rárakták a sovány öregembert, az autóhoz vitték s betolták a kocsi belsejébe.

– Mi történt vele? – kérdezte egyikük az István nevűtől.

– Valamitől megugrottak a lovak, ő meg nem volt felkészülve rá, aztán leesett – törölte meg verejtékező arcát a kerekképű.

– Aztán mi ugrasztotta meg a lovakat? – faggatózott tovább a köpenyes. – Mert ha maga okozta a bajt, szólnunk kell az ügyészségnek.

Abból pedig nem sok jó származik.

– Tudja az Ánti, mi lelhette őket – motyogta lesütött szemmel a kerekképű. – Már épp indulófélben voltam, amikor a bajság megtörtént.

– Hát akkor a sérültön múlik, tesz-e feljelentést vagy nem. Majd kiderül…

A köpenyesek egyike beült a hordágyon fekvő barnaképű öreg mellé, a másik meg bepattant a sofőrfülkébe, s már indultak is. * Vacsorám utolsó falatjait rágtam, amikor megszólalt a telefon. Önkéntelenül az órára pillantottam: háromnegyed nyolc volt. Nyilván ennek az estének is lőttek – nyílalt belém a lemondó beletörődés.

– Igen – vettem fel a telefont leplezetlen rosszkedvvel.

– Szia, kis druszám! Pista bátyád vagyok. Ne haragudj a késői zavarásért, de el kell mondanom valamit.

– Hallgatlak, keresztapu…

– Tudod, fiam, ma nagyon csúnya dolog történt. Apád leesett a szénásszekér tetejéről, és néhány bordája eltört. Kihívtam a mentőket, bekötözték, és a megyei kórház intenzív osztályára vitték.

13

Nagyon aggódom érte. Csak azért szóltam, hogy tudj róla. Nem is rabolom tovább az idődet. Jó éjszakát, fiam!

– Neked is, keresztapu, és köszönöm – nyomtam ki a telefont.

Már csak ez hiányzott, rogytam le a konyhaszékre. Apám, aki világéletében úgy kerülte az orvosokat, akár az ördög a tömjénfüstöt, most törött bordákkal fekszik az intenzív osztályon.

Korán lefeküdtem, de nem ment az alvás. Csak bámultam a mennyezetet, közben gondolatok, emlékek kavarogtak a fejemben.

Negyvenkét éves voltam, és szerkesztő egy olyan lapnál, mely példányszáma, olvasottsága alapján a legnagyobbak közé tartozott, hitelessége és megbízhatósága révén pedig véleményformálónak számított a szakmában. Súlya volt és tekintélye. Eddig minden olyan szép volt és egyszerű. Kezdettől felfelé ívelő pálya, sehol egy döccenő, kátyú vagy egyéb akadály, egyre növekvő elismertség, s most váratlanul a nyakamba zúdult apám balesete. Annyira nem hiányzott ez az életemből, akár az ablakos tótnak a hanyatt esés.

Anyám halála óta nem nagyon tartottam a kapcsolatot apámmal.

Két külön világban éltünk. Fiatalon még sok mindent tervezett, végül megmaradt parasztnak, én viszont sosem voltam az.

Reggel kis híján lekéstem a lapindítót. Negyedórába telt, mire találtam egy szabad parkolóhelyet a szerkesztőség közelében.

– Mi történt, Pityu. Tán a pizsamádra feküdt a csajod? – kérdezte ironikusan Zétény, a főszerkesztőm.

– Értekezlet után majd elmondom – intettem.

Tíz perc alatt lezavartuk a kötelező reggeli feladatelosztást.

– Na, gyere, Pityu, hallgatlak – veregetett vállon Zétény.

– Apám tegnap leesett egy szénásszekérről, most az intenzíven van. Bemehetnék hozzá?

– Természetesen. Menj csak nyugodtan, bármikor. Mielőbbi gyógyulást kívánok édesapádnak!

– Köszönöm. Átadom.

14

Tíz órára értem a kórházba.

– Elnézést – léptem a telefonjával babráló felvételis nővér pultjához.

– Igen – szólt románul, anélkül, hogy feltekintett volna.

– Apámhoz jöttem, azt mondták ide hozták be – váltottam én is nyelvet.

– Hogy hívják? – kérdezte unott arccal.

– Kit hogy hívnak? – hökkentem meg.

– Hát az apját – húzta fel méltatlankodva szemöldökeit. – Elvégre őt keresi, vagy nem?

– De igen, természetesen őt keresem, az apámat. Ja, Serfőző József a neve.

– Traumatológiai osztály. Első emelet, harmincegyes szoba, balról a negyedik ajtó – darálta géphangon a nővér. – De a látogatási idő délután kettőtől négyig tart…

– Délután sajnos nem tudok jönni – motyogtam.

– Tudom. Mind ezt mondják. Menjen! Első emelet, harmincegyes szoba, balról a negyedik ajtó. Traumatológia. Megjegyezte?

– Igen, megjegyeztem, és köszönöm.

– Na, pá. Ne maradjon sokáig, a beszélgetés fárasztja a betegeket.

A kétágyas szoba egyik ágya üres volt, a másikon szép arcú, fehér fityulás fiatal nővér ült. Fehér köpenye térdtől lefele jóval hosszabb, sötét színű szerzetesruhában folytatódott. Felállt és mosolyogva kezet nyújtott: – Paula nővér vagyok, édesapja egyik ápolója.

– Serfőző István – viszonoztam kézfogását. – Honnan tudja, ki vagyok? – néztem fürkészőn szürkéskék szemébe.

– Nem tudtam, csak feltételeztem – válaszolt még mindig mosolyogva. – Egyrészt, mert feltűnő a kettejük közti hasonlóság, másfelől az édesapja már annyit mesélt magáról, hogy az utcán is felismertem volna. De most megyek, beszélgessenek csak nyugodtan.

15

– Jóska bácsi, nem kell mindent elárulni rólam – szólt vissza mosolyogva az ajtóból. – És ne felejtse: délben ebéd.

– Hogy érzed magad, apám? Nézd, hoztam pár narancsot és banánt.

– Jól vagyok, fiam. Jól. Csak fáj az oldalam. Ülj ide mellém, az ágyra. Azt a zacskót rakd oda az éjjeliszekrényre.

– Mindened megvan? – kérdeztem gépiesen. Közben gyors szemrevételezéssel felmértem az öreg állapotát. Megöregedett, állapítottam meg döbbenten. Tekintete megfáradt, haja ősz, arca beesett, sovány karján pergamenszerűen lógott a löttyedt, ráncos bőr.

– Persze, fiam. Paula nővér mindenről gondoskodik. Áldott teremtés. Bárcsak ilyen feleséget sikerülne találnod…

– Egy apácát?

– Dehogy, fiam. Nem őt. Egy hozzá hasonlót.

– Aztán mihez kezdenék egy ilyen szentfazékkal?

– Szent, szent… persze, hogy szent, de van benne spiritusz is. Van lelke, meg szíve. Fogalmad sincs, mennyire közvetlen teremtés. Kíváncsi vagyok, a többi nővér milyen lehet. Velük még nem találkoztam.

– Örülök, apám, hogy legalább ezzel az eggyel elégedett vagy. Mit mondanak, súlyos a sérülésed? Egyáltalán, hogy történt ez az egész?

– Az ONCSA-telep alatt gyűjtöttük be a szénát keresztapáddal.

Magam fent, a széna tetején terítettem, rendeztem, ő lentről adogatta fel. Aztán valamitől hirtelen megugrottak a lovak, én meg leestem. Pista bátyád kihívta a mentőket, azok meg behoztak. Először az intenzív osztályon voltam, de onnan még tegnap este felhoztak ide.

Ezer szerencse, hogy nem a gerincem tört el. Mit kezdenék magammal bénán?...

– Nem Pista bá ijesztette meg a lovakat?

– Hová gondolsz, fiam? István bátyád velem egyidős, öreg, kinőtt már a gyerekkorból.

16

– Az ész nem igazodik a korhoz, apám. Na, jó. Hagyjuk az egészet… Sajnos, mennem kell.

– Köszönöm, fiam, hogy bejöttél hozzám. Isten áldjon!

– Téged is, apám. Holnap újra benézek. Addig is jobbulást! * Délben sietve bekaptam valamit és loholtam az önkormányzati tanács testületi ülésére. Nagyobb büntetést újságíró számára kitalálni se lehetne. Kéttucatnyi ember ül egy díszes teremben, az elnöklő polgármester felsorolja a napirendi pontokat, megszavaztatja, és kezdődhet a móka. Egyenként ismertetik az előterjesztéseket, majd vitára bocsátják. Általában kétesélyes a dolog: vagy van vita, vagy nincs.

Attól függ, milyen passzban vannak a városatyák, esetleg milyen háttéralkukat kötöttek. Szóval, az önmagukat halálosan komolyan vevő képviselők általában havonta egyszer beülnek kijelölt helyeikre, hatalmasakat ásítanak, vagy halkan szidják, mocskolják egymást, közben nyomkodják a szavazógombokat. Bárhogy döntenek, bármit mondanak, az apanázs négy éven át havi rendszerességgel becsorog a számláikra. Mandátumuk lejártáig kirobbantani se lehet őket a helyeikről.

Pályafutásom alatt előfordult néhányszor, hogy édesdeden elbóbiskoltam a közgyűlések valamelyikén. Utólag aztán kétségbeesetten kérdezősködtem, hogy legalább egy rövidke hírre való információt összekaparjak. Az is megtörtént, hogy az elviselhető unalomszint fölött egyszerűen kiléptem a testemből és vidám léggömbként felszálltam a mennyezetre, onnan figyeltem vicces vonaglásaikat, hallgattam mókás hozzászólásaikat.

Ezúttal nem kellett mennyezet közelben lebegnem. Gyorsan lezavarták az ülést, háromkor már hazafelé tartottam. Húsz perc alatt megírtam a tudósítást, aztán visszautóztam a belvárosba. A kocsit egy szűk sikátorban hagytam, gyalog sétáltam el a főutcáig, ahol ki17

ültem az egyik kávézó teraszára, onnan figyeltem a járókelőket. Még kamaszkoromban, tizenhat vagy tizenhét évesen kaptam rá erre a látszólag céltalannak, vagy inkább értelmetlennek tűnő időtöltésnek a zamatára. Azóta valahányszor csak tehetem, mindig eljátszom. Ülök és figyelek. Nézem az emberek arcát és próbálom kitalálni a gondolataikat. Vajon mi játszódik le bennük? Mire gondolnak? Mire vágynak? Boldogok? Egészségesek? Elégedettek? Kérdések százai zsibongnak a fejemben. Gárdonyi Géza szerint „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”

Néha még ezt az álcául szolgáló arcot is fél megmutatni, mert tudja, hogy az arc sok mindent elárul a viselőjéről. Olyan akár a nyitott könyv, melyben akadálytalanul olvashat bárki, aki belepillant.

Révületemből fékcsikorgás riasztott fel. Órámra pillantottam: már fél öt is elmúlt. Felpattantam, a pultnál kifizettem a kávém, s már nyargaltam is apámhoz.

Teltidomú szőke ápolónő rendezgette a párnáját.

– Nicsak, itt a fiam! – rikkantott apám.

A nővér kíváncsian egyenesedett fel.

– Maga hát a híres zsurnaliszta? Bevallom, még sosem láttam újságírót ilyen közelről. Nahát, egészen emberszabású – kacagta el magát. – Brigitta vagyok, nyújtotta jobbját, de maga nyugodtan szólíthat Briginek. Magának kivételesen megengedem.

– Serfőző István – szorítottam meg finoman a kezét –, és köszönöm kedves nagyvonalúságát.

– Sose köszönje – mosolygott rendületlenül –, a tapasztalat beszél belőlem. Elég ránéznem valakire, máris tökéletes jellemrajzot készítek róla. Még sosem hagytak cserben a megérzéseim. De már megyek is. Beszélgessenek csak nyugodtan…

– Na, mit szólsz hozzá? – nézett rám fürkésző tekintettel apám.

– Mihez mit szólok?

18

– Nem mihez, fiam, hanem kihez. Hát Brigitta nővérhez. Annyira kedves és odaadó, főleg, mikor fölém hajol, hogy megfésüljön. Ó, ha csak tíz évvel fiatalabb lehetnék, bizony mondom neked, fiam, nyomban bűnbe esnék vele.

– Mindig kettőn áll a vásár, apám. Ezt nem árt észben tartanod, ugyanakkor örülök, hogy virgonckodni támadt kedved. Azt jelenti, hogy már jobban vagy.

– Valamivel tényleg jobban érzem magam, de ez a fájdalomcsillapítók miatt van. Nehezen lélegzem, néha fulladok, de bízom benne, hogy hamarosan felépülök. Erről jut eszembe, fiam, megkérnélek, ha időd engedi, hazaugranál, hogy megnézd, rendben van-e minden?

István bátyád megígérte, hogy ellátja a jószágot, de hátha megfeledkezik róluk…

– Rendben, apám, hazafelé arra kerülök, aztán holnap referálok.

Addig is jobbulást. Isten legyen veled – fogtam meg feketére cserzett kezét.

– Gyorsan végzett… – kiáltott utánam Brigitta nővér.

– Feladatot kaptam – intettem vissza mosolyogva.

Jó félórába telt, mire benyitottam a szülői ház kapuján. Mikor is jártam itthon utoljára, futott át rajtam a kérdés. Bizony legalább tíz esztendeje. Általában apám látogatott meg olykor-olykor, ha épp bőviben volt az időnek. Ritkán talált otthon. Újságíróként örökké események után rohangáltam, vagy a haverjaimmal csavarogtam.

Eszembe se jutott, hogy apám bizonyára örülne, ha néhanap rányitnám az ajtót.

Valahogy nem vágytam a társaságára. Annyira eltávolodtunk egymástól, mióta elköltöztem otthonról. Ő megmaradt saját, túlhaladott vidéki világában, hiába költözött be a városba, s az a világ annyira messze esett az enyémtől. Egyszerűen nem volt közös témánk. * 19

Azon a november végi napon kezdődött az egész, mikor családommal bezártuk magunk mögött háromszobás rogériuszi panellakásunk ajtaját, és nekivágtunk a nagy ismeretlennek, akár a mesebeli szegény ember legkisebb fia. Odahagytunk mindent, ami biztos volt az életünkben, állást, lakást, szülőt, rokont, várost, országot. Rá egy évre meghalt anyám, és nem jöhettem haza a temetésére, mert még nem volt útlevelem. Egy újabb esztendőnek kellett eltelnie, hogy végre megint átléphessem a határt. A határt, melyet mi emberek találtunk ki, hogy felosszuk az oszthatatlant. Mert valamilyen láthatatlan kényszernek engedelmeskedve örökké szabdalunk, kontinenseket, országokat, határokat jelölünk ki, módosítunk, hogy aztán legyen miket átlépnünk.

Akkor még kicsik voltak a gyerekek. Zsolt hatodikba járt, Judit negyedikbe. Emlékszem, egy hétig Debrecenben ettük a menekültek kenyerét, szégyenkeztünk a segélyszervezeteknél, ahol ruhaosztáskor mohó honfitársaink egymás kezéből tépték ki az értékesebb kabátokat, cipőket. Aztán egy alföldi kisváros autójavító üzemének irodája következett, ahol az állás mellé két szobát is kaptunk. Másnap már munkába is álltunk, megkezdődött a nagy beilleszkedés.

Túlzás lenne azt állítani, hogy kitörő örömmel fogadtak. Volt ugyan, aki őszinte lelkesedéssel borult a nyakunkba: „Isten hozott benneteket, drága erdélyi testvéreink!” Többségüknek azonban már kezdettől elege volt belőlünk, „rohadt bocskorosokból”, akik csak rontottuk az esélyeiket.

Két évig esztergályosként dolgoztam az autójavítóban. Perselyeket készítettem, tengelyeket, csavarokat, féktárcsákat, fékdobokat, fékpofákat szabályoztam. Gyorsan belerázódtam. Péntekenként kisöpörtem a műhelyt, kihordtam a felgyülemlett forgácsot, szemetet, helyükre raktam kollégáim szétszórt szerszámait. Szombaton és vasárnap egy asztalosnál maszekoltam, faesztergán. Feleségemmel együtt lelkesen dolgoztunk, bizonyítottunk, pörgettük a mókuskereket. Nagy volt a lemaradásunk, igyekeznünk kellett.

20

Fél évig egy régi irodaépületben laktunk. A következő esztendő júniusában a honvédségtől kaptunk egy kétszobás bérlakást a városközpontban. Bútort vettünk, mosógépet, televíziót, mikrohullámú sütőt, még egy öreg Zsigulit is összekapartunk. Úgy tűnt, lassan utolérjük magunkat.

Sokáig abban a furcsa, tudathasadásos állapotban éltem, ami a legtöbb emigránst és disszidenst jellemzi. Énem egyik fele Magyarországon létezett, dolgozott, a másik otthon élt. A szó szoros értelmében megkettőződtem. Ez a skizofrén állapot főleg esténként erősödött fel.

Elalvás előtt mindig hazaszálltak gondolataim, énem másik feléhez. Újra és újra végigjártam gyermek- és ifjúkorom helyszíneit, átéltem a régi, kedves emlékeket. Évekbe telt, mire elmúlt ez a lehetetlen állapot.

A második év végén megpályáztam egy újságírói állást a megyei lapnál. Bejött. Négy hónap után státuszt kaptam. Otthagytam az autójavítót, attól kezdve mázsaszám írtam a bűnügyi híreket, tyúktolvajokról, betörőkről, csalókról, korrupt bürokratákról. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyi bűnöző él egy vidéki kisvárosban.

Hamarosan szerkesztővé neveztek ki. Új munkatársaim sokáig gyanakodva és nem titkolt lenézéssel figyeltek, keresték a fogást rajtam. Egy idő után aztán feladták. Elismertek, befogadtak. Kétségtelenül értették a dolgukat, csak valahogy túl óvatosak voltak.

A laptulajdonosok érdekeire hivatkozva következetesen kerülték a felesleges kockázatokat. Egyébként ez a túlzott elővigyázatosság jellemző az egész magyar társadalomra. Sokszor töprengtem rajta, mitől lehetnek ilyenek? Ez nem az agymosás eredménye, inkább egy sor genetikailag öröklött rossz tulajdonság elegye. Ezt igazolta az a féltékenység és irigység, ami első könyveim megjelenése után fogant meg a lelkükben. Egyikük nyíltan meg is mondta: „Eddig nem volt ellenséged, mostantól fogva majd lesz.” Túléltem. Amit nem tudtam leküzdeni, az a honvágyam volt. Egyre nőtt bennem, terebélyesedett, 21

kitöltötte lelkem legapróbb szögleteit is. Végül már annyira elviselhetetlenné vált, hogy egy reggel beültem a kocsiba, és hazajöttem.

Két napig hallgattam az itthoniak siránkozásait szegénységről, inflációról, kilátástalanságról. Nem bírtam tovább: visszamentem. Sehol se volt maradásom.

Még feszültebb lettem. Nappal dolgoztam, este ültem a tévé előtt, hallgattam a végtelen áradozást jólétről, biztonságról, meg a NATOés EU-tagságunkból származó előnyökről. Kortyolgattam a söröm, s közben törtem a fejem: Voltaképpen mit keresek itt? Egyáltalán mi közöm van ehhez az egészhez? Folyamatosan rágódtam, mígnem rájöttem: Magyarországon ugyanaz folyik, mint Romániában. Csak valahogy rafináltabban. Ott is hülyének néztek, itt is. Itt bozgor vagyok, ott jöttment, bocskoros. A lényeg ugyanaz.

Lassan már semmi sem érdekelt. Csak olyankor öntött el a méreg, amikor megkérdezték, hogy vagyok. Tudtam, éreztem, elégedettséget kellene mutatnom. Elvégre befogadtak, van lakásunk, kocsink, jó állásom. Az eszükbe sem jutott, hogy az élet jóval többről szól. Azt, hogy a lelkem még most is visszavágyik, végképp szentségtörés lett volna kimondanom. Inkább hazudtam.

Váratlanul felhívtak Budapestre, az egyik nagy országos laphoz.

Valósággal repültem. Gyorsan kiderült: cseberből vederbe estem.

Reggel felutaztam a székesfővárosba, este vissza. Közben éreztem, lassan, fokozatosan leépülök. Házasságunk is tönkrement, különváltunk.

Egyik este lefekvéskor eszembe jutott apám. Emlékszem, öt- vagy hatéves lehettem, amikor először elvitt villamosozni. A vasútállomástól induló öreg jármű kerekei szorgalmasan kattogtak alattunk, mi meg csak ültünk a kemény székeken és bámultuk a szemünk előtt elsuhanó képeket: az udvarok tenyérnyi ágyásaiban viruló rózsákat, violákat. A kitérőkben, míg a szemből érkező villamosra vártunk, pipacsot és búzavirágot szedtünk anyámnak. Aztán kattogtunk tovább, 22

egészen a püspöki malommal szemközti végállomásig, onnan meg vissza.

Felvillant anyai nagyszüleim háza is, a domboldal, a szőlő, a gyümölcsös, a csend és a nyugalom kis szigete. És megszületett bennem az elhatározás.

Reggel összeszedtem holmijaimat, mindent bedobtam a kocsiba és visszajöttem. Egyenesen ide, nagyszüleim üresen maradt házához.

Azóta itt élek egyedül, és senkire nincs szükségem. Önző lettem. S bár újságíró vagyok, nem érdekel a politika, nem érdekel senki kudarca, sikere. Semmi sem érdekel. Elegem lett a mohó pénzhajhász képmutatók seregéből, ebből a velejéig romlott és hazug világból. * A szülői házban meglehetősen letörő látvány fogadott. Nagyon ráférne egy takarítás, vagy inkább felújítás, futott át bennem a gondolat. Ám bármilyen alapos is vagyok, nő nélkül itt aligha boldogulok.

De kihez forduljak segítségért? Bárkit hívok, egy életre elkötelezettje leszek.

Néhány éve még egyszerű dolgom lett volna. Akkoriban egy tévériporter lányhoz jártam fel esténként. Okos és talpraesett volt. Az ágyban sem kellett különösképp noszogatni, csak ne lett volna anynyira lelkiismeretes. Képes volt háromszor átírni egy-egy anyagot, mielőtt elküldte, közben a szerkesztők fent, Pesten a hajukat tépték az idegességtől, mert vészesen közeledett az adásidő. Különösen a felkonfokkal pepecselt sokat. „Legyen szikár, világos, korrekt és tömör. Ebből bomlik ki a hír” – mondogatta. Három évig bírtam, egy nap aztán elegem lett belőle, s faképnél hagytam. Hetekig, hónapokig hívogatott, pityergett, ígért fű-fát, idővel beletörődött szakításunkba, többé nem jelentkezett. Mostanában egy operatőrrel jár. Messziről láttam néhányszor őket. Egészen összeillenek. A fiú is magas, vékony 23

gyerek, hosszú hippi hajjal, olyan, mintha egy régi woodstocki videóból lépett volna ki.

Jókora kilátástalansággal zártam be magam mögött az ajtót.

Zsúfolt délutánom volt, mintha minden eseményt akkorra időzítettek volna. Hat óra is elmúlt, mikor leizzadva beestem apámhoz.

Egyedül volt.

– Hoztam egy kis korai csemegeszőlőt – raktam le a zacskót az éjjeliszekrényre.

– Köszönöm, fiam – bólintott apám –, majd megeszegetem.

– Hogy érzed magad?

– Elvagyok. Nem fáj különösebben semmim, de ezt az örökös fekvést képtelen vagyok megszokni. Annyi dolgom volna otthon… A füvet le kellene kaszálni, a kukoricára is ráfér egy kapálás, s hamarosan nyakunkon a szüret… István bátyád ma is megismételte korábbi ígéretét, hogy mindent megcsinál, de tudod, más az, amikor az ember saját maga fogja a kasza vagy a kapa nyelét.

– Magam is ígérném, hogy segítek, apám, de jól tudod, akárhányszor rám bíztad a kapálást, több kár volt benne, mint haszon.

– Igen, emlékszem. Egyszer szőlőkapálásra kértelek. Öt perc alatt három tőkét végeztél ki. De nézd, itt van az én kedves lányom.

Hátranéztem. Paula nővér állt mosolyogva az ajtóban.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – álltam fel ösztönösen.

– Mindörökké. Ámen – felelte. – Miattam nem kellett volna felállnia. Én nem számítok nőnek.

– Hát minek számít, kedves Paula nővér? – kérdeztem némi éllel.

– Nővérnek, apácának, Krisztus jegyesének.

– Beszélnie azért szabad?...

– Nem vagyok sem karthauzi, sem trappista, és némasági fogadalmat sem tettem – felelte még mindig mosolyogva. – Egyébként szavaimmal is igyekszem segíteni a gondjaimra bízott betegek gyógyulását.

24

Hirtelen felébredt bennem az újságíró, és figyelni kezdtem. Milyen szép az arca, mennyire tiszta a tekintete, s milyen természetes közvetlenséggel, manírok nélkül beszél. Semmi mesterkéltség, semmi megjátszás. Ez a nő rendkívül intelligens, ráadásul tökéletesen ura önmagának, állapítottam meg némi csalódottsággal. Jobban örültem volna, ha legalább egyetlen negatívumot sikerül felfedeznem tulajdonságai között.

– Valamelyik rendhez csak tartozik… – folytattam vallatását.

– Maradjunk annyiban, hogy rendünk idős betegeket ápol, szegényeket, árva gyerekeket, hajléktalanokat gondoz és segít.

– Szép feladat.

– Az. Valóban szép.

– Hagyd már, fiam, a kedvesnővért. Egészen elriasztod.

– Sose féltsen engem, Jóska bácsi – fogta meg kedves őszinteséggel apám kezét a nővér. – Már akkor tudtam, hogy nem úszom meg ezt a „kérdezz-felelek” játékot, amikor elárulta, hogy újságíró a fia. Higgye el, alaposan felkészültem. De most megyek. Hagyom, hogy beszélgessenek. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra, és dicsértessék a Jézus Krisztus! – néztem utána.

– Mindörökké. Ámen – tekintett vissza nem leplezett csodálkozással.

Furcsa, torokszorító ürességet éreztem a mellemben, amint kilépett az ajtón. Mintha ez a fehér köpönyege alatt sötét színű formaruhát viselő, barnahajú apáca a levegőt is magával vitte volna. Ismerős volt ez az érzés, úgy rémlett, hogy egyszer, valamikor nagyon régen már átéltem.

Még váltottam néhány szót apámmal, aztán elköszöntem és hazamentem.

Főztem két tojást, pirítottam egy szelet kenyeret és leültem vacsorázni. Magam elé terítettem az aznapi újságot, de nem ment az olvasás. Gondolatok, képek kavarogtak a fejemben. Hol apám arca, hol 25

az elhanyagolt szülői házé, hol Paula nővéré. Vajon miért jut eszembe minduntalan az a mosolygó szentfazék, tűnődtem. A következő pillanatban a homlokomra csaptam. Hát persze, futott át rajtam a felismerés öröme. Ez az apáca segít majd kitakarítanom és rendbe tennem az öreg házát. Már kezdettől éreztem, hogy ő az, akihez az elkötelezettség veszélye nélkül segítségért fordulhatok. Hogy is nem jutott már hamarabb eszembe ez a tökéletesnek ígérkező megoldás? Ám amilyen gyorsan érkezett, ugyanolyan gyorsan el is szállt bizakodó derűlátásom. Hogyan adjam elő a kérésem? S mi van, ha hivatására és rendjük fegyelmére hivatkozva, elsőre elutasít? Vagy ami még ennél is rosszabb, a képembe röhög, és azt mondja, találjak ki jobb mesét, ha el akarom csábítani. Pedig ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben. Nem, ez nem jó ötlet, igyekeztem eloltani hirtelen fellángolásom égbe csapó lángjait. Ez az egész csak arra lenne jó, hogy újabb kudarcélménynek tegyem ki magamat. * Rosszkedvem reggelre sem múlt el. Mielőtt mosakodni indultam, bekapcsoltam a kávéfőzőt. Mióta egyedül élek a reggeli teendők egy részét általában este készítem elő. Kiveszem a vajat hűtőből, hogy reggelre megpuhuljon, a kávéfőzőt feltöltöm vízzel, kávéval. Reggel csak bekapcsolom, s mire végzek a mosdással, ágyvetéssel, a kávé is lefő.

Számítógépemen átfutottam legfrissebb leveleimet, aztán ráklikkeltem kedvenc rádióm ikonjára. Épp a Dire Straits nyomta egyik régi nótáját, a Setting me up-ot. A nap ragyogóan sütött, kezdtem jobb kedvre derülni. Délelőtt a könyvtárban voltam szavalóversenyen, utána megebédeltem egy hangulatos kisvendéglőben. Jóval elmúlt egy, amikor hazaértem. Olvastam néhány oldalt, közben elnyomott az álmosság. Ledőltem és szundítottam egyet. Fél négykor ébredtem.

Este hatkor kiállításmegnyitóra kellett mennem, addig még bőven 26

volt időm, felszaladtam hát apámhoz. A kórházfolyosón majdnem fellöktem Paula nővért.

– Bocsásson meg, kedvesnővér, kicsit elbambultam.

– Nem történt semmi – mosolygott szokásához híven. – Én is figyelhettem volna jobban.

– Hogyhogy ilyenkor itt? – néztem rá csodálkozva.

– Volt egy kis elintéznivalóm az igazgató főorvos úrnál.

– Értem – feleltem meglehetősen bamba vigyorral a képemen, közben ugyanis eszembe jutott esti ötletem. – Kedvesnővér, lenne egy perce számomra?

– Akár kettő is – mosolygott még mindig.

– Jöjjön, meghívom egy kávéra vagy üdítőre, közben elmondom.

– Köszönöm – bólintott. – Jó lesz a kávé.

– Szóval – fogtam hozzá körülményesen –, a napokban otthon jártam a szülői házban. Hogy is mondjam, látszik, hogy apám évek óta egyedül él. Arra gondoltam, mennyire meglepődne az öreg, ha a kórházból való szabadulásakor, tiszta, ragyogó otthon fogadná.

Néhány dologgal magam is elboldogulok, de férfiasan bevallom, a mosás, vasalás nem tartozik erősségeim közé, az ablakmosásról, függönyökről nem is szólva. Gondoltam, megkérdezem öntől, volna-e kedve segíteni nekem. Egyáltalán szerzetesi életvitele lehetővé teszi-e, hogy órákra eltávozzon közösségi házukból vagy zárdájukból?

Természetesen nem maradnék adósa…

– Nézze, István, nálunk ugyan klauzúra van, de nem tartanak bezárva. Mindazonáltal csak elöljáróm engedélyével hagyhatom el a Házat. Ezt azonban megoldom. Kérdés: hány napról lenne szó? A kimosott ruháknak, terítőknek, függönyöknek meg is kell száradniuk.

Egyiket-másikat nyilván vasalni is kell. Összességében ez legalább két nap, de lehet akár egy hét is. Édesapját három hétnél korábban semmiképp nem engedik ki.

Tehát bőven van időnk. Mikor kezdenénk?

27

– Hát elvállalja? Tényleg elvállalja? Ó, Paula nővér, ön egy igazi angyal! Most legszívesebben megölelném és megcsókolnám, annyira boldoggá tett. Bevallom, arra számítottam, hogy majd hidegen villanó tekintettel elutasít, és kikéri magának, vagy valami ilyesmi…

– Őszintén örvendek az örömének, István. Azért az ölelést és a csókot ezúttal inkább mellőzzük. Egyrészt, mert kórházban vagyunk.

Másfelől én szent ruhát viselek. De biztosan talál majd egyéb módot is lelkesedése kinyilvánítására. Mikor is kezdenénk?

– Akár a jövő héten, ha megfelel önnek?

– Részemről rendben van.

– Én meg akkor hétfőtől kiíratom magam szabadságra. Nem tudja, milyen boldoggá tett. Áldja meg érte a Jóisten!

– Köszönöm szépen. Rám fér. És köszönöm a kávét, de most már mennem kell. Isten legyen magával, István.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké. Ámen.

Jóformán be sem csukódott mögötte az ajtó, ismét nagyot csaptam a homlokomra. Kis híján fenékre estem. Hogy én mekkora barom vagyok! Összehordtam hetet-havat, csak épp a lényeges dolgokról: az időről és a helyszínről nem beszéltem. Tisztára elment az eszem.

Annyira dilettáns módon viselkedtem, mintha nem is újságíró lennék… Most már mindegy. Hátha addig még összefutunk, vigasztaltam magam.

Másnap délután szigorú tekintetű, ötven körüli ápolónő sertepertélt apám körül. Jónás Klára vagyok, mutatkozott be rendreutasító távolságtartással. Kézfogása határozott volt és kemény, szinte férfiasan kemény.

– Fiatalkorában valószínűleg kiképző őrmester vagy smasszer lehetett – súgtam gúnyosan apámnak, miután becsukta maga után az ajtót.

28

– Ne gonoszkodj, fiam, Klára kezdettől ápolónőként dolgozik. Kislánykora óta ismerem, utcánkbeli. Azért ilyen, mivel csupa fiútestvére volt. Legnagyobbként az ő feladata volt rendet tartani köztük. Ha a szükség úgy hozta, bizony keményen osztogatta a pofonokat.

– Mégsem jártam messze az igazságtól – nyugtáztam elégedetten.

– Hadd el, fiam, mondom, gondoskodó, jó teremtés.

– Neked minden ápolónőről jó véleményed van, apám.

– Hogyan mondhatnék bármi rosszat rájuk, ha egyszer jók – nézett rám szemrehányón.

– Azért a három közül csak van egy, akit jobban kedvelsz…

– Persze, hogy van. Paula nővér. Amikor éjszakás mindig bejön hozzám, s ha még nem alszom, leül ide az ágyamra és beszélgetünk.

Csodálatos hangja van. Az angyaloké lehet ilyen a mennyországban.

– Már csak egy glorióla kell a feje fölé, aztán ő maga is elmehet angyalnak – bújt ki belőlem az ördög, magam sem értettem, miért.

– Nem vagy túl jó véleménnyel az apácákról – jegyezte meg rezignáltan apám.

– Nem véleményezem őket. Nyilván köztük is akad jó is, rossz is.

Elvégre ők is emberből vannak.

– Ők szentek, fiam, ezt jól jegyezd meg.

– Ha ők a szentek, akkor a szobrokat és szentképeket kikről mintázták? – folytattam a kötözködést.

– Azokról, akik már a mennyországban vannak. De a kedvesnővérek is egytől egyig odakerülnek.

– A magamfajták pedig a pokolba. Ugyan, apám…

– Ha nem is a pokolba, fiam, de a tisztítótűzbe egészen bizonyosan. Méghozzá nem is pár napra… – mosolyodott el végre.

– Hogy érzed magad? – tereltem más irányba beszélgetésünket.

– Még mindig fáj a lélegzés, de rendszeresen kapom a fájdalomcsillapítókat.

– Tudod-e már, mikor engednek haza?

29

– Erről még nem volt szó, de már tervezem, hogy jövő héten megkérdezem a főorvos úrtól.

– Mikor vannak a vizitek?

– Reggel nyolckor és este hatkor.

– Még nem kérdeztem: a koszt milyen?

– Vékonyka, fiam, de ehető. Persze kapáláshoz, kaszáláshoz kevés lenne, de a fekvéshez épp elégséges.

– Hát akkor jobbulást, apám. Mennem kell…

– Vigyázz magadra, fiam. Isten legyen veled. * A kiállításmegnyitó után már nem volt kedvem mászkálni, hazamentem. Letöltöttem a fotókat, megírtam a rövid tudósítást, aztán bóklásztam a neten. Nagy örömömre az egyik közösségi portálon felfedeztem Paula nővér adatlapját. Rövid belső tusakodás után, írtam neki néhány sort: Kedves Paula Nővér! Ártatlan, vagy inkább céltalan bolyongásom során nagy örömmel fedeztem fel adatlapját az egyik közösségi oldalon. Tudom, nincsenek véletlenek, ezt is az isteni gondviselés intézte így. Főleg, hogy utolsó találkozásunkkor mindenről beszéltem, csak épp a hétfői időpontról és apám lakcíméről nem ejtettem szót. Legyen, mondjuk reggel nyolc óra, a cím pedig: Izvorului utca 10 szám. Ez a „füstös hídtól”a tüdőszanatóriumhoz vezető utca. Vigyázzon, keskeny és forgalmas.

Legyen szép estéje! Üdvözlettel: István

30

Öt perc múlva befutott a válasz: Kedves István!

Köszönöm a tájékoztatást. Édesapja lakcímét már korábbról ismertem, csak az időpont okozott némi fejtörést. De lám, az Úr kegyelméből immár ez is tisztázódott. Ígérem, körültekintő leszek. Egyébként rutinos kerékpáros vagyok.

Szeretettel és imával: Paula n Nem tudom, miért, de nagyon megörültem rövidke levelének.

Főleg az elköszönés olvasása közben éreztem valamilyen különös melegséget a szívem táján: „Szeretettel és imával: Paula n.” Aztán gyorsan el is hessegettem az egészet. Ugyan már, még hogy egy apáca és a szeretet. Ez valószínűleg egy tipikus apáca elköszönés, melyben a szeretet krisztusi, az ima meg mindennapos.

Azért kicsit izgulva vártam a hétfőt. És el is érkezett. Már hat órakor fent voltam a szülői háznál. Elraktam az edényeket, leterítettem az asztalt, végül felsepertem az udvart. Pontban nyolc órakor megszólalt a kapucsengő. Máris megyek!

– küldtem előre a hangom, aztán magam is utána lódultam.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntöttem már messziről. A következő pillanatban szélesre tártam a kaput, és ott állt Paula nővér a biciklizéstől vagy az izgalomtól kipirult, mosolygó arccal.

– Mindörökké. Ámen – fogadta köszönésemet. Én meg csak álltam, tátott szájjal, nagyjából úgy festhettem, ahogy a mondásbeli borjú, amikor megállt a frissen mázolt kapu előtt.

– Ugye, beenged, mielőtt elsodor egy száguldó autó?

– Hogyne – kaptam észbe –, és bocsánatot kérek újabb elbambulásomért.

31

– Már meg is van bocsátva – mosolygott rendületlenül. – Hová tegyem a biciklim?

– Támassza le ott, a kamra előtt.

– Hoztam magammal munkásruhát, hol öltözhetnék át?

– Bármelyik szobát használhatja, én addig odateszek egy kávét – indultam előre. – Ha végzett, a konyhában talál.

– Rendben.

Alig kapcsoltam be a kávéfőzőt, már ott is volt.

– Ugye, milyen gyors voltam? – kérdezte kamaszos pajkossággal.

– A bátyám szerint a katonaságnál sem csinálják gyorsabban. Pedig ott egy égő gyufaszál a stopperóra.

– Bátyjának nagyon igaza van – válaszoltam gépiesen, mert a tekintetem egyszerűen rátapadt. Farmerszabású világosbarna vászonnadrág volt rajta, drapp felső, hullámos barna haja kontyba tűzve.

– Mit néz olyan kitartóan? Tán valami nincs rendben rajtam? – tekintett végig magán.

– Dehogy. Épp az a baj, hogy nagyon is rendben van minden – motyogtam.

– Ne bámuljon annyira, mert zavarba jövök, inkább töltse ki a kávét. Csészéket hol találok?

– Fali szekrény, középső ajtó, ott vannak a csészék.

Van valami rejtéllyel teli várakozás egy-egy új ismerkedés első szavaiban, mivel még nem lehet sejteni, hová vezetnek. Ezért Paula nővért az asztalfőre ültettem, magam meg a balján foglaltam helyet. Üzletkötők szerint ebből a pozícióból lehet a legmeggyőzőbben hatni az ügyfélre.

– Mivel kezdünk? – kérdezte a szája előtt tartott csésze fedezékéből.

– Fogalmam sincs – néztem rá tanácstalanul –, abban bíztam, hogy majd ön irányít.

32

– Akkor először is leszedjük a függönyöket, drapériákat. Létra van?

– Természetesen. Máris hozom.

– Melyikünk másszon fel? – tekintett rám.

– Attól tartok, hogy én nem boldogulnék – húztam fel a vállaimat.

– Akkor kizárásos alapon magam leszek kénytelen felmászni. Kérem, tartsa erősen a létrát, tériszonyom van, és általában szédülök.

– Másszon csak nyugodtan, majd erősen tartom. Ha netán lepotytyanna, ígérem, időben elkapom.

– Köszönöm, István, nagyon megnyugtató. Akkor indulok…

Szépen, kecsesen lépegetett felfelé a létrafokokon.

– Ne nézze a fenekem, mert akkor tényleg leesem – szólt anélkül, hogy hátratekintett volna.

Szégyenkezve kaptam el a tekintetem formás hátsójáról. Istenem, miért megy egy ilyen nő apácának. Hány férfi ontaná a vérét örömmel érte, csakhogy párjának tudhassa.

– Ugye, most azon töri a fejét, miért lettem apáca? – nézett le a függönykapcsok szedegetése közben.

– Ördöge van – tátottam el újra a szám –, valóban ez járt a fejemben. De miből találta ki?

– Abból, hogy férfi. Bátyám haverjai pontosan ugyanígy viselkednek és gondolkodnak.

– Tényleg, ha már szóba hozta, mikor döntötte el, hogy apáca lesz?

– Az egészségügyi technikumban. Tizenkilenc éves voltam. Ott éreztem először azt a fajta hívást vagy meghívást, ami a hivatás szónak is alapja. És akkor tudatosult bennem az is, hogy a teljes élet lemondást kíván. Az alapötletet Krisztus egyik példabeszéde adta, nevezetesen az, amelyikben arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy nem lehet két urat szolgálni. Ugyanezt fogalmazza az egyszerű népi bölcsesség is, amelyik szerint: Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Kolléganőim elbeszéléséből tudtam, hogy az otthoni problémák 33

a munkahelyére is utánanyúlnak az embernek. Tehát Istent csak úgy lehet teljes odaadással szolgálni, ha feladom a magánéletem, feladok mindent, ami az emberekhez köt. Ez az önátadás lényege.

– Értem – bólogattam udvariasan.

– Dehogy érti – kacagott a létra tetejéről. – Ezt csak azok értik, akik vállalják ezt a fajta életet és a vele járó lemondást, cserébe olyan erő és hit birtokába jutnak, melyek révén talán még a vízen is képesek járni. Legalábbis ezt olvastam valahol. De inkább elmondok magának egy történetet. Édesanyámtól hallottam. Abból talán jobban megérti a lényeget. Érdekli?

– Természetesen. Kíváncsian hallgatom, de nem jönne le mesélni?

– Nem. Nem megyek le, mert akkor megint fel kell másznom. Nos, valamikor a 19. század második felében történt, hogy egy nagy hajó horgonyzott le Óceánia egyik lakatlannak tűnő szigetének közelében, hogy felfrissítse ivóvíz-, zöldség- és gyümölcskészletét. A legénységgel néhány utas, köztük két pap is csónakba szállt, hogy sétáljanak egyet a sziget erdeiben.

A parthoz közeledve gerendákból összerótt feszületet vettek észre.

A kereszt előtt egy torzonborz férfi térdelt a fövenyen, s látszólag buzgón imádkozott. Amint kikötöttek, a két pap egyike kíváncsiságból közelebb merészkedett a remetéhez és megdöbbenve hallotta, hogy az így imádkozik: Átkozott legyen az Isten! Átkozott legyen az Isten!

Képtelen volt visszafogni magát és megszólította a hitében buzgólkodó férfiút: – Barátom, amit mondasz nem ima, hanem istenkáromlás!

– Tényleg? – állt fel rémült arccal a remete. – De mit kellene mondanom?

– Hát azt, hogy: Áldott legyen az Isten! Áldott legyen az Isten!

– Nagyon köszönöm, uram – hálálkodott a remete. – Magam sem tudom, hány éve élek itt magányosan. Mivel nem volt kihez szólnom, lassanként elfelejtettem a szavak jelentését. Most viszont egy életre 34

megjegyzem, amire tanítottál, és a jövőben mindig így mondom majd.

A matrózok néhány óra múlva végeztek a készletek feltöltésével, és az utasok is visszatértek a hajóra, amely felhúzta horgonyát, s a nyílt tenger felé fordult, hogy folytassa útját.

Alig indultak el, kétségbeesett kiabálást hallottak a sziget felől: Várjatok! Jaj, várjatok! Mindenki a fedélzetre tódult, hát látják, hogy a remete fut utánuk a vízen, közben kétségbeesetten integet és kiabál.

A hajó lassított, és amikor a remete a közelükbe ért a papok egyike leszólt: – Mi történt, barátom?

– Elfelejtettem, uram, mit is kell mondanom. Kérlek, ismételd el újra, hogy megjegyezhessem!

– Térj csak békében vissza a szigetedre, és a jövőben is mondd azt, amit eddig is mondtál – nyugtatta meg a pap. Most olyan bizonyságát adtad a hitednek, amilyenre kevesen képesek. Különben is, a Teremtő számára sohasem a szavak fontosak, hanem a mögöttük rejlő szándék...

Ennyi! – rántotta fel kedves grimasszal kísérve a vállát Paula nővér.

– Tanulságos, szép történet, köszönöm, hogy megosztotta velem – intettem elismerően. Kezdem kényelmetlenül érezni magam a társaságában.

– Emiatt? Ugyan már… Újságíróként maga sokkal több ilyen történetet ismer. Legfeljebb nem mindig jutnak az eszébe.

– Ezzel a függönnyel végeztünk, menjünk a következő ablakhoz, egyúttal gyorsítsunk a tempón. Ha így haladunk, karácsonyra sem készülünk el – mászott le a létráról.

Délig leszedtük az összes függönyt, drapériát, asztalterítőt, s mindent, amit mosni kellett. Beletömtük két nagy műanyagzsákba, és átvittem Juliska nénihez, akivel már előzőleg megegyeztem, hogy olcsón kimossa, vasalja valamennyit.

35

Miután Paula nővér este szolgálatos volt, abban egyeztünk meg, hogy másnap délután három óra körül a konyha festésével folytatjuk a szülői ház csinosítását. * Ebéd után lekentem alapozóval a konyha mennyezetét és a falakat.

Míg száradtak a falak, elkerítettem a tyúkok számára egy kis területet a nyári konyha mögött, aztán ledöntöttem a baromfiudvar kerítését, szétszedtem a régi disznóólat, majd fél öt körül bementem apámhoz.

Vidám volt az öreg, vigyorgott, akár a nyúl a vadalmára, s a tekintetében is volt valami huncut ragyogás.

– Mit követtél el, apám? – kérdeztem gyanakodva.

– Semmit, fiam. Én biza semmit. Brigitta nővér öntötte belém a derűt, meg a tüzet, miközben megfürösztött.

– Mármint Brigitta nővér?

– Igen. Ebéd utáni békés szendergésemből azzal riasztott fel, hogy szagom van, ideje megfürödnöm. Fürdenék én, szépségem, készségeskedtem, de látja, hogy hónaljtól köldökig be vagyok fáslizva. Majd én megfürdetem, mondta ki az ítéletet. Mégis hogy képzeli, Brigitta nővér? – adtam a tudatlant. Természetesen meztelenül, felelte. Mármint, hogy pucérak leszünk? – próbáltam tüzelni. Nem, tata, kacagott, csak maga lesz pucér, én a köpenyemben maradok. Még csak az hiányozna, hogy anyaszült meztelenül hancúrozzunk a fürdőszobában. Pedig az lenne az érdekes, biztattam. Azt én tudom, vén csirkefogó. Ahhoz bezzeg volna esze, kacagott még jobban. Nem ész kell ahhoz, virágszálam, hanem egyéb, próbáltam szellemeskedni, de nem hagyott. Jóska bácsi! Lépjen bele a papucsába, és irány a fürdőszoba! – dörrent rám katonásan. Így aztán nem volt mit tennem, elvonultunk fürdeni. A fürdőszobában lehúzta rólam a pizsamát, besegített a kádba és úgy lecsutakolt, akár egy versenyparipát. Nem is volt semmi baj egészen addig, amíg 36

a sok dörzsöléstől éledezni nem kezdett rég szunnyadó férfiasságom.

De biza feltámadt, mint annak idején Lázár tette volt. Brigitta meg rám szólt: Csináljon valamit a micsodájával, Jóska bácsi, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom! Mondhatok én annak akármit, fiam, úgysem hallgat rám, sóhajtottam lemondóan. Tényleg?! – indult be Brigitta. Na, figyeljen csak ide! Azzal lekapta a zuhanyrózsát, kinyitotta hideg vizes csapot és a jéghideg vízsugarat ráirányította neveletlen hímtagomra. Egy perc alatt nemhogy lekushadt, de legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Hát így történt az én mai fürdetésem.

– Őszintén örülök, apám, hogy ilyen remek élményben volt részed. Lám, mégsem olyan elviselhetetlen ez a kórházi lét.

– Kezdem megtapasztalni a szépségeit, fiam. Főleg, hogy egyre kevésbé gyötörnek a fájdalmak. És nálad mi újság? Minden rendben?

– Az túlzás, apám, de panaszra sincs különösebb okom.

– A gyerekek jól vannak? Emesével mikor beszéltél utoljára?

– Már van vagy két hete. Úgy tervezem, holnap este felhívom őket.

Aztán vasárnap átszaladok hozzájuk. De most már megyek, apám.

Jobbulást, jó egészséget adjon az Isten.

– Nocsak. Mióta vagy ilyen jóban az égiekkel?

– Csak úgy a számra jött, magam sem tudom, miért.

Jut eszembe. Holnap délelőtt jövök, délután dolgom van. Jó lesz így?

– Persze, hogy jó, fiam. Nem kell engem mindennap látogatnod, elvégre nem vagyok várandós, és a halálom órája sem érkezett még el.

– Ez hadd legyen az én dolgom, apám. Annyiszor jövök, ahányszor jónak látom, elvégre a fiad vagyok. Akkor a holnapi viszontlátásra. Szervusz, apám – szorítottam meg inas karját.

– Szervusz, fiam. Vigyázz a világban…

Este három meleg szendvicset vágtam be vacsorára, aztán leültem tévézni.

37

Idejére sem emlékszem, mikor kapcsoltam be utoljára. Van már legalább három esztendeje, vagy még annál is több.

Reggel korán kijelöltem a baromfiudvar új kerítésoszlopainak helyét, s hozzáfogtam kiásni a gödröket. Perzselt a nap, a föld is kemény volt, tíz óra táján már patakokban folyt rólam az izzadtság. Abbahagytam a munkát, lezuhanyoztam, aztán telefonon megrendeltem a betonoszlopokat és a dróthálót. Apám teljesen kiment a fejemből.

Ebéd után szundítottam félórányit, aztán folytattam az ásást. Az utolsó gödörnél tartottam, mikor megérkezett Paula nővér.

– Önnek nincs melege? – kérdeztem.

– De, nagyon is – pihegte.

– Hát akkor miért nem cseréli le valami vékonyabb ruhára ezt a sötét színű uniformist?

– Nem tehetem, mert ahogyan ön is fogalmazott: ez uniformis, vagyis egyenruha. Kötelező viselni. Ha a rendőröktől, katonáktól, és többi egyenruhástól megkérdezné ugyanezt, hasonló választ kapna.

De máris magamra kapok valami szellősebbet – támasztotta le kerékpárját.

– Mit szólna egy pohár kellemesen hideg limonádéhoz? – tereltem másik vágányra a beszélgetést.

– Annak bizony nagyon örülnék – mosolygott.

– Máris készítem – csaptam össze a bokám –, addig öltözzön át.

– Mára milyen haditervet dolgozott ki? – kérdezte a konyhaasztalnál ülve.

Sötétkék, apróvirágos nyári ruha volt rajta, haja szokásosan feltűzve.

– Ahogy tegnap megbeszéltük, ma a konyhát kapjuk össze kicsit – igyekeztem úrrá lenni elragadtatásomon. – Gyorsan lekenem színnel a falakat, aztán átmossuk a poharakat, csészéket, tányérokat, lábasokat és fazekakat. Kicseréljük a polcokon a papírokat, majd szépen visszarakunk mindent. Jó lesz így?

38

– Persze. Jó ötlet. Egyébként idővel észreveszi majd, hogy én mindenre vevő vagyok. Mióta beléptem a közösségbe, megtanultam, hogy a rugalmasság az emberi kapcsolatok alapfeltétele. Az átlagember azt hiszi, hogy a vallási közösségek minden tagja annyira tökéletes, hogy csak idő kérdése, mikor jelenik meg a glorióla a fejük fölött.

Hát tudja meg, hírül sem így van. Pletykásak, kötözködők, időnként kibírhatatlanul házsártosak, némelyikük kifejezetten rosszindulatú, de tűrnünk kell. Mi nem tehetjük meg, hogy amikor már elviselhetetlenné válik a közös együttlét, faképnél hagyjuk egymást, ahogyan azt a civil társadalomban a házaspárok zöme teszi. Tűrünk, nyelünk és szenvedünk, s csak az az egy vigaszunk van, hogy szenvedésünket felajánlhatjuk valamilyen nemes ügyért, vagy egy számunkra kedves személyért.

– Az ön életében van ilyen kedves személy, akiért felajánlhatja a szenvedéseit?

– Hogyne. Több is. Anyám, bátyám, nagyszüleim, egykori barátnőm, és nem utolsó sorban apám… De róla nem kívánok beszélni.

– Látja, ez a legrosszabb, amit ember tehet. Megemlít valakit vagy valamit, aztán gyorsan leszögezi: róla nem kíván beszélni. De miért?

– Mert nem, és kész. Bocsásson meg, István, de nagyon kérem, ezt ne forszírozza tovább, mert nem vezet jóra…

– Rendben. Megértettem – feleltem fakó hangon, mert megdöbbentett hirtelen pálfordulása, és az a határozott és kemény eltökéltség, ami a hangjából kicsengett. Vajon mi lehet az a titok vagy egyéb, ami ezt a váratlan átváltozást előidézte ebben a kedves és közvetlen nőben? – morfondíroztam.

A délután hátralévő részében szinte alig szóltunk egymáshoz. Míg én átmostam a csészéket, poharakat, edényeket, ő kicserélte a polcok papírjait, majd mindent szépen visszarakott a helyére.

– Mára végeztünk – szóltam hat óra körül. – Hálásan köszönöm önzetlen segítségét.

39

– De még annyira fiatal az idő – tekintett rám.

– Valóban az – bólintottam –, csakhogy ma délelőtt elfelejtettem bemenni apámhoz, holott megfogadtam, hogy egyetlen napot sem hagyok ki.

– Értem – felelte érezhető csalódottsággal a hangjában. – Esetleg bemenjek magával? – csillant fel a tekintete.

– Nem. Nem szeretném hírbe hozni. Márpedig ha most meglátnák velem, azonnal beindulna a pletykagépezet.

– Sajnálom – hajtotta le a fejét –, tényleg szívesen mentem volna.

Nem tudom, miért, de olyan különös biztonságérzetem van maga mellett. A személyemmel kapcsolatos rosszindulatú szóbeszédek pedig sosem érdekeltek. Anyai nagymamám belém nevelte, hogy Istenen kívül kizárólag saját lelkiismeretünknek tartozunk elszámolással. Évekkel később azt olvastam valahol: az önelszámolás azt jelenti, hogy az ember mindennap beül saját gyóntatószékébe, hogy beismerje bűneit, melyek kizárólag őrá és az Úrra tartoznak. Önmaga rója ki penitenciáját, lelki megtisztulása után pedig szálfaegyenesen rogyik térdre az üres templom oltára előtt, hogy elbeszélgessen Istennel, aki minden ellenkező híresztelés dacára, nem a mennyben, hanem az ő lelkében lakozik.

– Kemény gondolat.

– Igen, magam is így vélem – ingatta a fejét Paula nővér. – Most megmosdom és átöltözöm…

– Csak nyugodtan, én meg kimegyek és elrakom a szerszámokat.

– Isten vele, István – köszönt, mikor a kapuhoz értünk.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – intettem.

– Mindörökké. Ámen – bólintott szomorú tekintettel. *

40

– Negyedóra múlva kezdődik a vizit, addigra tűnjön el! – kiáltott utánam a recepciós hölgy.

– Úgy lesz – intettem vissza vigyorogva.

– Délelőtt vártalak, fiam – fogadott szemrehányón apám.

– Közbejött valami. Ismered a mondást? Ember tervez, Isten végez.

– Hát igen. Az élet tele van váratlan eseményekkel. De az a fontos, hogy most itt vagy – mosolygott szelíden. – Már egészen hozzászoktam, hogy naponta látlak. Igaza van Paula nővérnek, hogy nincsenek véletlenek. Lám, ha nem esem le a szekérről, ki tudja, mikor találkozunk? Jó lány ez a Paula nővér. Tudtad, hogy az igazi neve Henrietta?

Tegnap éjjel vallotta be. Én meg azt mondtam neki, hogy úgy megszerettem, mintha saját lányom lenne.

– Hogyan fogadta?

– Kit hogyan fogadott?

– Hát a vallomásod, hogy lányodként szereted?

– Mosolygott és azt mondta: Köszönöm, Jóska bácsi, hálásan köszönöm. Most már mindannyian gazdagabbak lettünk. Maga egy lánnyal, én egy apával és egy fivérrel. Vajon István hogyan fogadja majd a hírt? – tette hozzá merengve.

– Biztosan örül majd – simogattam meg a kezét.

– Bárcsak úgy lenne… – mosolygott szomorkásan. – Te, Pityu, ugye nem bántottad meg azt a lányt?

– Eszem ágában sincs megbántani, apám. Hisz gondolatban én is a húgomnak tekintem.

De most már megyek. Öt perce elkezdődött a vizit, mindjárt ideérnek. Holnap újra jövök. Addig is: Jobbulást, apám!

– Isten legyen veled, fiam – intett utánam az öreg.

Otthon gyorsan megvacsoráztam aztán bekapcsoltam a számítógépet és levelet írtam Paula nővérnek:

41

Kedves Paula Nővér!

Köszönöm a mai segítségét, köszönöm önzetlen jóságát, segítőkészségét. Egyúttal kérem, bocsásson meg sértő kijelentéseimért. Magam sem tudom, mi idézte elő, mi csalta ki belőlem a modortalanságot.

Valamilyen csoda folytán apám ma virágba borultnak látta a világot. Sajnos nem volt időm végighallgatni teljes repertoárját, azt azonban elárulta, hogy annyira megkedvelte önt, mintha vérszerinti lánya volna. Sosem beszéltem az öregnek érzéseimről, de ma, valamilyen megmagyarázhatatlan belső kényszernek engedelmeskedve bevallottam neki, hogy én is hasonlóképp érzek ön iránt. Olyan boldoggá tett a gondolat, hogy mostantól nekem is van húgom. Kicsi húgom, akire fivérként kötelességem vigyázni. Ugye, nem neheztel ránk önkényeskedésünkért?

Legyen szép estéje! Üdvözlettel: István Fél óra múlva beérkező levelet jelzett a gépem. Paula nővér írt.

Kedves István! Én is köszönöm. Nagyon jólestek sorai. Az ember mindig örömmel nyugtázza a személye iránt megnyilvánuló rokonszenvet. Édesapját a jövőben jóleső érzéssel tekintem apámnak, magát pedig mostantól fogva őszinte örömmel fogadom bátyámmá. S mivel ilyen esetekben a nőt illeti meg a kezdeményezés joga, ezennel ünnepélyesen felkérem: a jövőben tegeződjünk! Ugye, nem sértem meg vele? Amennyiben nem neheztel rám, holnap megihatjuk a bruderschaftot, vagy pertut, ahogy mostanság nevezik.

42

Ami pedig a bocsánatkérést illeti: nincs rá semmi oka. Kettőnk közül én viselkedtem illetlenül. De ha ez megnyugtatja: mindent megbocsátottam.

Szeretettel és imával: Paula n.

Miközben olvastam sorait, furcsa bizsergés futott végig a testemen.

Még soha nem voltam tegező viszonyban apácával, a húg jelenléte is ismeretlen volt számomra, s most egyszerre mindkettőt megkapom.

Ha van Isten, márpedig bizonyítottan és érzékelhetően van, úgy ez mindenképp az Ő kegyelme, tekintettem hálásan az égre.

Reggel leplezhetetlen izgalommal vártam Paula nővér érkezését.

A konyhaasztalra még este kiraktam két pálinkáspoharat, melléjük fél liter jófajta szatmári szilvapálinkát.

Pontban nyolc órakor megszólalt a csengő.

– Ön után órát lehetne állítani – biccentettem elismerően kapunyitás közben.

– Mondják, a pontosság a királyok udvariassága – lépett be mosolyogva.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, kedves Paula nővér! Isten hozta!

– Mindörökké. Ámen. Az igazsághoz tartozik, hogy némi pedálozással magam is hozzájárultam ideérkezésemhez. Köszönöm a kedves fogadtatást.

– Átöltözik előbb, vagy térjünk azonnal a lényegre?

– Mi is a lényeg? – nézett rám meglepődve.

– A pertu megpecsételése, a bruderschaft…

– Ja, persze, hogy is felejthettem el, hisz épp én javasoltam. Bocsásson meg, kérem. Egyúttal töltsön is, látom már mindent előkészített.

– Hát akkor, szervusz, Paula nővér! – adtam kezébe az egyik poharat.

– Szervusz, István!

43

Összefontuk karjainkat, aztán fejeink határozott hátrabillentésével útjára engedtük a poharak tartalmát, végül kétfelől megpusziltuk egymás arcát.

– Köszönöm, kedves Paula nővér.

– Mit is köszöntél, kedves István?

– A nagyvonalúságod. Hogy apáca létedre pertut ittál velem.

– Ugyanezt én is elmondhatnám. És tényleg köszönöm is, de szerintem ne kerítsünk nagyobb feneket az egésznek, mint amennyit megér.

– Miért lettél hirtelen ilyen kimért?

– Mert egyfajta bűntudatot érzek. Mintha megtettem volna az első lépést egy olyan úton, melynek nem látom a végét, csak azt érzem, nem a helyes irányba visz.

– Sajnálom, hogy megbántad, Paula nővér. És sajnálom, hogy bár engem figyelmeztettél, mégis te vagy az, aki túlreagálod ezt az ártatlan ceremóniát. Ha akarod, visszacsinálhatjuk…

– Mégis, hogy képzeled? Levakarjuk egymás arcáról a puszik nyomát, visszaöklendezzük a poharakba a pálinkát, végül kijelentjük, hogy mostantól ismét magázódunk. Így gondolod? Vagy tényleg azt hiszed, hogy csupán a játék kedvéért javasoltam a tegeződést?

– Nem értelek, Paula... Ne haragudj, de képtelen vagyok kihámozni szavaidból a lényeget – néztem rá tanácstalanul.

– Hiába is próbálnál megérteni, István, mivel legtöbbször nekem sem sikerül. És tudod mit? Ismét rajtam a sor a bocsánatkéréssel, mert megint én voltam a hunyó, de most, hogy a húgod is vagyok, kötelességed megbocsátani.

– Megbocsátottam, Paula nővér.

– Ne tedd utána a nővért, elég a Paula.

– De nővér vagy…

44

– Tisztában vagyok vele, de időnként jólesik, ha csak Paulának szólítanak, vagy a civil keresztnevemen, ahogy anyám, bátyám és néhány lelkemhez közel álló személy.

– Nagyon restellem, de én nem ismerem az ön, akarom mondani a te keresztneved.

– Nos, Henriettának kereszteltek anno…

– Szép név. Németes ugyan, de szép.

– Az. Most már ezt is tudod. Neked kivételesen megengedem, sőt, kérlek, hogy Henriettának vagy Heninek szólíts, amikor egymás közt vagyunk.

– Köszönöm, Henrietta.

– Én is köszönöm, István.

– Akkor csapjunk a lovak közé.

– Ne. Még ne. Adj nekem egy percet. Most én érzem azt, amit te a múltkor a kórházban.

– Mit is?...

– Hogy legszívesebben megölelnélek és megcsókolnálak.

– Hát tedd meg.

– Tényleg? Megengeded? – kérdezte hitetlenkedve. A következő pillanatban már ott állt előttem, átkarolta a nyakam, és puhán szájon csókolt.

– Ne szólj semmit! – tette mutatóujját a számra. Tudom, nem helyes, amit tettem, mégsem bánom. Már akkor megfogalmazódott bennem ez a vágy, amikor első e-mailedet elolvastam. És nagyon kérlek, ne akard viszonozni. Az csak mindent elrontana. Én ezzel a csókkal bátyámmá fogadtalak, mi több, őrzőmmé, védelmezőmmé.

Lelkem és testem oltalmazójává.

– Nagyon megtisztelő, vagy inkább: bizalmi feladat – kacagtam –, kutyára szalonnát.

– Ezt hogy érted? – kerekedett rám a szeme.

– Sehogy, csak úgy jött. De most már tényleg lássunk munkához.

45

Délig valósággal égett a munka a kezünk alatt. Mire megkondultak a város harangjai, már a függöny is a helyén volt. A konyha megtelt a frissesség illatával.

– Szívesen meghívnálak ebédelni – motyogtam bátortalanul, miközben kikísértem.

– Köszönöm, de nem fogadhatom el. És ezt ne vedd elutasításnak.

Hidd el, szívesen veled tartanék, amennyiben tőlem függne…

– Tudom, a szent ruha, meg a fogadalmad, a fegyelemről és a többiről nem is szólva…

– Pontosan. Isten veled, István.

– Őszintén köszönöm mai kemény és lelkiismeretes munkádat, Henrietta. Arra kérlek, legalább egy órányit pihenj délután, mielőtt este elindulsz dolgozni. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké. Ámen, és szívesen, István. Jó volt itt lennem. Meglátom, ha sikerül, megfogadom a tanácsod, és tényleg ledőlök egy órára. * Sokáig álltam a kapuban. Paula nővér alakja már rég eltűnt az utca kanyarulatában, én mégis kitartóan néztem utána. Alig egy hete ismerem, de már annyira megszoktam, morfondíroztam magamban.

Kétségtelenül érdekes teremtés. Inkább egyéniség. Sok minden megvan benne, ami a mai nők többségéből hiányzik. Vidám, közvetlen és őszinte, mégis minden megnyilvánulásában tetten érhető egyfajta finom, szinte alig észrevehető távolságtartás, ami akár természetesnek is vehető, elvégre apáca.

Vajon milyen lehetett, mielőtt megszületett benne a végső elhatározás? Egyáltalán mi késztetethet egy ilyen fiatal és vonzó nőt, hogy odahagyja a világi életet, és örökre magára öltse a lemondás sötétszínű uniformisát? Szerelmi csalódás, kiábrándultság, megszállottság, 46

vagy valóban létezik az a sokat emlegetett meghívás? De hisz maga Jézus mondja Máté evangéliumában: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Ő vajon csak meghívott, vagy (ki)választott is?

Gondolatok kavarogtak bennem, érzelmek, indulatok, és számtalan kérdés. Milyen jó lenne választ kapni rájuk. De kitől? Azt már gyerekkoromban megtanultam, hogy Isten érzelmek nélküli ridegséggel hozza meg és hajtja végre döntéseit, melyekhez sosem fűz indoklást, főleg magyarázatot nem. Az ember az, aki a maga bután okoskodó módján rakásszám gyártja a hamis és szánalmasan naiv elméleteket, összehord hetet-havat, mi több, bárgyú és nevetséges közhelyekkel igyekszik megindokolni mindent, ami eleve megmagyarázhatatlan és megválaszolhatatlan. Igaza volt anyámnak, aki kamaszkoromban többször figyelmeztetett: Olyan emberek társaságát keresd, akik megszállottan kutatnak az igazság után. De kerüld azokat, akik már megtalálták!

Hol van, hol lehet az igazság? Egyáltalán létezik? Emlékszem, anyai nagyapám egyszer megkérdezte tőlem, hiszek-e Istenben. Hiszek, vágtam rá gondolkodás nélkül. Az jó, bólogatott az öreg, jó, de nem elég. Jegyezd meg, kis unokám, Istenben nem elég hinni, Istent tudni kell! Akkoriban sokat töprengtem nagyapám tanácsán anélkül, hogy értettem volna. Valami halvány derengésféle megjelent ugyan a lelkemben, de azzal nem jutottam előbbre. Mindazonáltal szerettem a templomokat, de nem Isten miatt, hanem a több száz éves, vastag falaikból áradó nyugalom és béke vonzott, és az a számos, vagy inkább számtalan esemény, melynek tanúi voltak, de melyekről oly konok kitartással hallgattak.

Végre becsuktam a kaput, kivájtam magam a merengés szövevényes odújából, még egyszer átnéztem aznapi munkánk eredményét, aztán elégedetten ledőltem a kanapéra, a következő pillanatban már le is csukódott a szemem.

47

Álmomban barackot szedtem Paula nővérrel. Én fent voltam a létrán, ő a létra alatt tartotta a kötényét, hogy abba dobjam a barackokat.

Virágos jókedvem volt, így aztán kettőt mindig a kötényébe ejtettem, a harmadikakkal azonban a fejét céloztam meg. Kétszer sikerült is eltalálnom, mire Paula nővér nagyon mérges lett, és azt mondta, menten bekap, amint lekászálódom a létráról. Annyira mulatságosan mondta, hogy kacagni kezdtem. Csak kacagtam és kacagtam, mígnem az öreg létra elunta viháncolós jókedvemet, és egy fájdalmas reccsenéssel összecsuklott alattam, én meg egyenesen a nővér lába elé estem. Ettől aztán ő kezdett el kacagni, de annyira, hogy a végén már csuklott. Hozok neked egy pohár vizet, tápászkodtam fel nagy tenni akarással, ám a következő pillanatban úgy bevertem a fejem egy vastag ágba, hogy újfent elterültem, egyúttal fel is ébredtem. S mivel már jóval elmúlt fél négy, gyorsan megmosakodtam, s nyargaltam apámhoz.

– Merre kószáltál egész nap, fiam? – kérdezte szemrehányóan.

– Kétszer is rád csörögtem, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. A szerkesztőségben is kerestelek, ott azt mondták, szabadságon vagy.

Miben sántikálsz, Pityu?

– Ezer éve nem szólítottál így, apám. De jó hallani.

– A minap is így szólítottalak, csak akkor észre sem vetted.

– Őszintén sajnálom. Nos, azt kérdezted, merre kószáltam a nap folyamán. Volt némi elintéznivalóm, azok után lótottam-futottam, azért nem találtál otthon, és ezért vettem ki szabadságot is. Hívhattál volna mobilon is…

– Meg is tettem. Géphang válaszolt: „A hívott szám jelenleg nem elérhető.” Aztán még mondott valamit, de azt nem jegyeztem meg.

– Valószínűleg lemerült – nyúltam ösztönösen a zsebembe –, már napok óta nem használtam. Így is van – nyugtáztam elégedetten. Ha hazaérek, majd feltöltöm.

– Egyébként hogy érzed magad, apám?

48

– Remekül, fiam. Délelőtt filmeket néztem. Brigitta bekapcsolta a tévét, és nálam hagyta a távirányítót.

– Te meg nyilván egész nap nyomkodtad a gombokat, ugye?

– Ahogy mondod, fiam… De szinte repült az idő, észre sem vettem, és máris dél volt.

– Tudod-e már, mikor engednek haza?

– Talán a jövő hét végén. Legalábbis ezt mondta Marin főorvos úr.

Ma reggel több mint negyedórát időzött nálam. Faggatott, tapogatott, közben mindenféléket mondott latinul a kísérőinek. Szépen gyógyul, nyújtott kezet, mielőtt kivonultak.

– Aha. – Ezzel most mit akartál mondani, hogy az sok idő vagy kevés?

– Egyszerűen csak tudomásul vettem.

– Értem.

– Akkor én most megyek, apám. Jut eszembe… Mióta kórházban vagy, egyszer-kétszer hazaszaladtam. Összeszedtem a tojásokat, beraktam a hűtőbe. A tyúkokat megetettem, vizet is kaptak, két nagyobb lábosban. Megkértem az öreg Popovicsot, időnként lépjen át, szedje ki a tojásokat, és etesse meg őket, ha valami miatt esetleg én nem tudnék hazamenni. Még egyszer jobbulást! – öleltem meg apámat. – Isten legyen veled!

– Veled is, Pityu. Köszönöm, hogy meglátogattál.

Míg apámnál jártam meghozták a betonoszlopokat és a dróthálót.

Apám szomszédja és egykori katonatársa, Popovics bácsi vette át a szállítmányt. A fél oldalára megbénult öreg a kapuban állt, és őszinte részvéttel nézte, hogyan viaskodom a nehéz betonoszlopokkal. Az utolsót vonszoltam, amikor megérett benne az elhatározás, és kibökte: – Te Pityu, már tegnap meg akartam kérdezni, ki az a szemrevaló fiatal hölgy, aki pár napja feljár segíteni neked?

– Egy ápolónő, vagy inkább: asszisztensnő a kórházból.

49

– Meg kell hagyni, rendkívül szép teremtés. Festeni sem lehetne szebbet.

– Az – bólintottam –, és apáca.

– Nem mondod? – tolta fel ép kezével kalapját riadtan az öreg. – Tényleg apáca?

– Ha mondom, Popovics bácsi.

– Nahát, ki gondolta volna. Én meg szentül hittem, hogy őt veszed majd el, ha lezárul a válásotok Emesével.

– Nem, Popovics bácsi, a kedvesnővér már rég elígérte magát az Úrnak. Krisztus jegyese.

– Nahát – ismételte az öreg –, hogy mik vannak. Méghogy apáca…

Eddig azt hittem, csak a csúnyák és a vénlányok szegődnek apácának.

Akik egyetlen legénynek sem kellenek. De hogy egy ilyen szép lány…

– Én is ezt kérdeztem tőle. Tudja, mit válaszolt?

– Nos? – meredt rám az öreg.

– Azt mondta, hogy az Úr is csak a szépeket szereti.

– Ezt mondta?

– Szó szerint, Popovics bácsi.

– Furcsa világ ez, fiam – igazította homlokára zsíros kalapját az öreg.

– Ahogy mondja. Na, Isten áldja, Popovics bácsi. Még egyszer köszönöm közreműködését. Nyugodalmas jó éjszakát!

– Azt adjon az Isten neked is, Pityu. Szóval apáca… – ismételte inkább csak magának.

Tíz perc alatt összeaprítottam néhány paprikát, paradicsomot, hagymát és egy fél kígyóuborkát, beleszórtam egy tálkába, megsóztam, összeráztam, nyakon öntöttem egy evőkanál olívaolajjal, aztán leültem a vízözön előtti tévé elé, filmet nézni. *

50

A Nap már magasan járt, mikor felébredtem. Gyorsan bevetettem az ágyat, megmosakodtam, a tyúkoknak szórtam egy adag kukoricát, kiszedtem a tojásokat, és megreggeliztem.

Fél tizenegykor két doboz rostos gyümölcslével és két naranccsal érkeztem meg apámhoz.

– Üdvözlöm a sajtó jeles képviselőjét – köszönt rám Brigitta a szomszéd szobából.

– Isten óvja az ápolónők legékesebb gyöngyszemét, kedves Brigi – viszonoztam nagyívű köszöntését.

– Azt hiszem, elszenderedett az öreg. Mintha éjjel keveset aludt volna – szólt utánam az ajtóból.

– Mindjárt kiderítem – nyugtattam meg.

– Minden jótét lélek dicséri az Urat! – nyitottam be apámhoz.

– Mert ő teremté a mennyet és a földet! – szavalta ösztönösen a szendergésből felriasztott öregem.

– Hallom, éjjel nem sokat aludtál.

– Aludtam én, fiam. Bár való igaz, majdnem éjfél volt, mikor Paula nővér szép álmokat kívánt.

– Addig nyilván beszélgettetek.

– Igen. Valóban.

– Aztán megtudhatom, miről folyt az éjfélbe nyúló eszmecsere?

– Az életről, fiam. Az ő, illetve az én életemről.

– Értem.

– Tudod, Pityu, manapság az emberek egész nap rohannak, akár a mérgezett egerek. Néha udvariasságból megkérdezik egymástól: Hogy vagy? A választ azonban általában már nem várják meg, mivel arra nincs idejük, de nem is érdekli őket. Ilyen helyzetben olyan jólesik, ha leül az ágyamra egy kedves teremtés, akit valóban őszintén érdekel az életem. Aki nem vág a szavamba, hanem türelmesen végighallgatja, amit mondok.

51

Gerlehím szállt az ablakpárkányra és hívni kezdte a párját. Egy pillanatra elmerengtem. Eszembe jutott a gyermekkorom, amikor órák hosszat ültem a ház előtti lépcsőkön és hallgattam a gerléket, rigókat, stigliceket. Mennyire más szemmel láttam akkor a világot, mennyire egyszerűnek és szépnek tűnt minden. Most itt vagyok apámnál, aki nemcsak megöregedett, hanem össze is tört, mert leesett egy szénásszekér tetejéről, és majdnem felelősségre vontam, amiért elbeszélgetett egy rokonszenves, fiatal és vonzó lánnyal, aki egyébként az ápolónője, és aki mellesleg apáca. Kitől számítson az öreg megértésre, szeretetre, ha én, az egyetlen fia ilyen vagyok?

– Kedves és közvetlen teremtés lehet ez a Paula nővér – jegyeztem meg, csakhogy mondjak valamit.

– Akár hiszed, akár nem, neki ugyanez a véleménye rólad – szólalt meg kis szünet után apám. – Csodálkoztam is, ugyan honnan szedi, amit mond, hisz jóformán alig váltottatok néhány mondatot.

S mégis, olyan meggyőző határozottsággal beszélt rólad, mintha már régóta ismerne.

– Ezek az apácák nagy lélekbúvárok – fűztem tovább a szót.

– Az biztos, fiam. Sőt. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha az érdeklődésen túl bizonyos fokú vonzalmat is táplálna a szívében irántad.

Ha nem lenne apáca, még azt is megkockáztatnám, hogy szerelmes beléd.

– Ne viccelj már, apám – tiltakoztam esetlenül. Ugyanakkor éreztem, jóleső melegség járja át a bensőm.

Aznap délig maradtam az öregnél. Nem sokat beszéltünk, csak ültünk, és hallgattunk. Mintha igazolni akartuk volna a bölcs állítást, mely szerint: A hallgatás a legbeszédesebb párbeszéd.

Három órakor megérkezett Paula nővér. Percre pontosan, mint mindig.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten hozott! – köszöntöttem.

52

– Mindörökké. Ámen. Köszönöm a szívélyes fogadtatást – mosolygott.

– Mondd, hogyan csinálod, hogy mindig ennyire pontos vagy?

Tán leállsz útközben, és csak akkor indulsz el újra, mikor már biztos vagy benne, hogy pontban három órára ideérsz?

– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Mindig időben indulok, és sosem állok meg, legfeljebb a tempón gyorsítok vagy lassítok, a hátralévő időtől függően. Nem szeretek görcsölni. A pontosság sem rögeszmém, hanem egyfajta tiszteletadás azok irányába, akik várnak rám.

– Köszönöm, és bocsásd meg, kérlek, gonoszkodó kérdésem.

– Már rég megbocsátottam, István. Most megyek és átöltözöm.

– Innál valami kellemesen hűset?

– Hogyne, előre is hálásan köszönöm.

– A konyhában leszek – engedtem előre.

– Rendben – biccentett mosolyogva.

– Édes Istenem! – szakadt ki belőlem az őszinte elragadtatás, amikor belépett a konyhába.

– Mi az, ami annyira megbotránkoztató rajtam? – tekintett végig magán ösztönösen.

– Én inkább elragadót mondanék, egész lényedre vonatkoztatva.

Tudod, Paula nővér, te úgy veszed magadra a szépséget, mint más ember az ünneplő ruháját.

– Ezek régi, lánykori ruháim. Azelőtt viseltem valamennyit, hogy beléptem a rendbe. Mivel dolgozni jöttem, ráadásul elviselhetetlen a hőség, igyekeztem az alkalomnak megfelelően öltözni. Hidd el, István, nincs bennem semmilyen hátsó szándék. Nem akarlak elcsábítani, sem zavarba hozni. Egyszerűen csak a szent ruhámat szeretném megkímélni, és természetesen magamat is a kánikulától.

– Őszintén kérlek, Paula nővér, bocsásd meg ismételt bunkóságom.

53

– Megint a régi nóta, István. Ne kérj minduntalan bocsánatot tőlem, ám ha ez megnyugtat: megbocsátottam. Most már leülhetek?

– Hát persze. Helyezd kényelembe magad.

– Nagyon finom ez a hűsítő ital. Kérhetek még egy pohárral?

– Akár hárommal is.

– Ma mi lesz a dolgunk?

– Helyükre tesszük és betonba öntjük a négy kerítésoszlopot. Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy függőlegesen tartsd őket, amíg én kitámasztom és megtöltöm betonnal a gödreiket. Nézd, kerestem egy pár védőkesztyűt, nehogy a durva oszlopok megsértsék a kezeidet.

– Köszönöm, István. Én nem betonozhatnék egy kicsit? Csak egy egészen kicsit?

– Hát, ha nagyon akarod, egy kis betonozást szívesen megengedek neked. Elvégre a húgom vagy, meg hogy lásd, kivel van dolgod – mosolyogtam.

– Jó ember vagy, István – nézett komolyan a szemembe.

– Te is jó ember vagy, Henrietta – adtam vissza a nézést. – Néha kifejezetten sajnálom, hogy apáca vagy.

– Akkor ideje munkához látnunk – állt fel.

– Csapjunk bele – helyeseltem.

A rekkenő meleg dacára valósággal égett a kezünk alatt a munka. Öt órára valamennyi oszlop a helyére került, rólunk viszont patakokban csurgott a verejték.

– Megyek, lezuhanyozom, de utána ne küldj rögtön haza – nézett rám kérő tekintettel Paula nővér.

– Rendben. Nem küldelek azonnal, csak öt perccel később – hunyorítottam mosolyogva.

– De rossz tudsz lenni néha.

– Az imént azt mondtad, jó ember vagyok.

– Ez is, az is. Mikor ilyen, mikor olyan – vágott vissza a szemével.

– Most épp rossz vagy és könyörtelen.

54

– Miért is?

– Mert azonnal hazaküldesz, holott én még maradnék.

– De minek maradnál?

– Mert szeretek itt lenni, teee... Szeretek veled lenni. Hát nem nyilvánvaló?

– Paula nővér…

– Ne. István, kérlek, ne szakíts félbe. Igen, szeretek itt lenni, és szeretem a társaságod, és annyira jól érzem magam veled, ahogy még soha senkivel.

– Paula…

– Kértelek, hogy ne szakíts félbe. Inkább gyere ide és ölelj meg.

Szoríts magadhoz, és legalább egy percig tarts a karjaidban. Ó, István, annyira vágyom érezni az ölelésed. Úgy léptem előre, mintha önkívületi állapotban tenném. Átkaroltam, és ő is átölelt, fejét pedig a szívemre hajtotta. Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk így az udvar közepén, csak arra emlékszem, hogy egész idő alatt ösztönösen puszilgattam a haját.

– Köszönöm – suttogta, mikor kibontakozott az ölelésemből. – Még egyszer köszönöm – nézett rám csillogó tekintettel az előszobában is, mielőtt kiléptünk az udvarra.

– Én is köszönöm, Paula nővér – motyogtam nem szűnő kábulatomban. – Látlak még? – kérdeztem gépiesen.

– Heni. Kértelek, hogy Heninek szólíts, valahányszor kettesben vagyunk. És persze, hogy látsz. Holnap reggel újra itt leszek, hisz a húgod vagyok, a te egyetlen húgod.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! A Jóisten legyen veled, Heni!...

– Mindörökké. Ámen, István. Isten legyen veled is! *

55

Te jó ég! Mi lesz ebből? – futott át rajtam a kijózanodás rémülete a konyha hűvösében. De mindössze egy villanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban lecsukódott a szemem, és megképzett előttem az iménti udvari jelenet. Ahogy odaléptem Paulához, ahogy átkaroltam és magamhoz vontam. Újra a mellemen éreztem kemény kis keblei érintését, hátamon karja görcsös szorítását. Olyan kétségbeeséssel kapaszkodott belém, ahogy a vízbefúló szorítja a keze ügyébe kerülő szalmaszálat. Mintha én jelenteném számára a túlélés egyetlen lehetőségét.

De hát apáca! – próbáltam elhessegetni a gondolatot. Krisztus jegyese. Önszántából választotta ezt a hivatást, melyre – állítólag – az égiektől kapott meghívást… Egyáltalán mit gondol? Mit akarhat tőlem? Hisz semmivel nem hitegettem, semmivel nem ámítottam.

Kezdettől fogva igyekeztem tartózkodó és hűvös távolságtartással viselkedni, nehogy a legkisebb félreértésre is okot adjak. S lám, mégis az következett be, amitől a leginkább tartottam. De miért?

Teljesen összezavarodtam. Szeret engem. Ez egyértelmű. Én viszont nem szeretem őt, legfeljebb rokonszenvet érzek iránta, ragadtam meg feléledő reményem vékony fonalát. De mi van, ha mégis?

– bizonytalanodtam el a következő pillanatban. Honnan, miből tudom megállapítani egyértelmű biztonsággal, mit is érzek valójában iránta? Édes jó Istenem! – szakadt ki belőlem az elkeseredettség sóhaja.

Mivel érdemeltem ki ezt az áldatlan vagy inkább lehetetlen helyzetet?

Még csak ez hiányzott kisiklott életemből: egy apáca, egy szentfazék szerelme.

Nem! – tiltakozott énem határozott eltökéltséggel. Úgy kell nekem ez a szerelmi história, akár az üvegesnek a hanyatt esés. Még hogy én meg egy apáca… Nem. Erre igazán nincs szükségem. Máris megírom neki, hogy ne jöjjön többé. Be is kapcsoltam a notebookom, közben eszembe jutott, hogy nem zuhanyoztam.

56

Alig törölköztem meg, Popovics bácsi kiáltott át.

– Pityu, ráérnél egy percre? Nem tudom, mi történt a tévémmel, az emberek csak tátognak a képernyőn, nem hallani a hangjukat.

Mást se.

– Máris megyek, csak magamra kapok valamit – szóltam át.

Két perc múlva kiderült a baj oka. Az öreg véletlenül megnyomta a távirányító „néma” gombját.

– Nem tudom, fiam, hogy történhetett – mentegetőzött.

– Semmi gond, Popovics bácsi. Az a fő, hogy nincs komolyabb baj.

– Hála Istennek! És köszönöm, fiam. Apádnak meg mielőbbi gyógyulást! Nagyon várom már haza.

– Szívesen, Popovics bácsi, és én is köszönöm. Feltétlenül átadom apámnak. Legyen szép estéje – köszöntem el.

Gyorsan összedobtam valami vacsorafélét, aztán leültem notebookom elé, hogy írjak Paula nővérnek.

Bámultam a képernyőt, de egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszembe. Lecsuktam hát a gép fedelét és dolgom végezetlen kiültem a rozoga kerti padra. A napkorong már eltűnt a domb mögött, búcsúzó fénye vörösbe vonta a nyugati égboltot. Milyen különös a világ, futott át rajtam. Most a határ innenső oldaláról nézem a napnyugtát, melyet néhány esztendeje még a túloldalról szemléltem s örökítettem meg, valahányszor valamilyen különös fényhatással társult. Ezen az oldalon születtem, itt nőttem fel, aztán egy nap, nyakamba akasztottam a batyut és átléptem a túloldalra, hogy ott is megtapasztaljam a lét milyenségét és minőségét. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, az élet nagyjából mindenhol ugyanarról szól.

Legfeljebb a díszletekben mutatkozik némi eltérés. A csupasz valóság itt is, ott is kísértetiesen azonos. A rövid tanulóidőszak végére sikeresen leromboltam mindent, amit hosszú évek állhatatos és kitartó munkájával felépítettem. Ez sem volt elég. Gondoltam egy merészet, és visszatértem az innenső oldalra, hogy elölről kezdjek mindent, 57

egyúttal igazoljam azt az unalmas körfogáselméletet, melyet, önmagukat bennfentesnek képzelő farizeusok és írástudók hirdetnek fene nagy előszeretettel, és olyan határozott meggyőződéssel, mintha születésük óta birtokukban volna a bölcsek köve. És most mégis újra itt vagyok, a szülői házban. Apám a kórházban, én meg ahelyett, hogy a saját dolgaimmal foglalkoznék, kerítést állítok, lakást festek, és magamhoz édesgetek egy apácát, akinek ki tudja, mennyi minden nyomja a lelkét.

Mire idáig eljutottam, az éjszaka teljesen bevonta fekete kárpitjával a tájat.

Elérkezettnek láttam az időt a lefekvéshez.

Még aludtam volna, a környék túlbuzgó rigói azonban már kora hajnalban kiverték az álmot szemeimből. Magamra kaptam kopott rövidnadrágom, munkáspólóm, fürgén megmosakodtam, ittam egy csésze kávét, és hozzáfogtam a bútortologatásához. Mire a nap felkelt, a kanapék, szekrények műanyag fólia alatt összebújva melegítették egymást.

Partvissal leszedtem a pókhálókat, aztán erős elhatározással hozzáfogtam a két szoba falainak és mennyezetének alapozásához. Mire Paula nővér megérkezik, mindennel kész leszek, ösztönzött a gondolat. Úgy járt a kezem, akár a vasutas zenekar karnagyának vezénylő pálcája.

Elmúlt háromnegyed tizenegy, mikor eszembe jutott apám.

Gyorsan lecsutakoltam magam, kocsiba ültem s már repültem is.

A sarki zöldségesnél vettem egy kiló kecskecsöcsű szőlőt, és néhány perccel fél tizenkettő előtt beestem a kórházkapun.

– Mindjárt ebédidő – szólt ki megszokott közönyével a felvételis nővér.

– Tudom, szépséges kisasszony, majd igyekszem.

– Férjezett vagyok. Asszony – préselte ki vörösre kent ajkai közt a szót. – Gyűrűm is van – mutatta.

58

– Ez az én formám – eresztettem útjára egy hatalmas műsóhajt. – A legszebb nőket mindig elcsaklizzák előlem.

– Szemesnek áll a világ – vigyorodott el. – Nyugodjon meg, azért akad még szemrevaló fehérnép. Jut magának is, csak legyen résen.

– Megfogadom, és köszönöm – intettem vissza.

– Nocsak – lepődött meg apám. – Már azt hittem, ma nem látlak.

– Tudod, a munka, örökké csak a munka…

– Mi az, tán felcsaptál szobafestőnek?

– Miből gondolod? – vörösödtem el.

– Festékes a hajad, a füled és a körmeid…

– Korán reggel levakartam a konyhaablak alatt felhólyagosodott részt, újra glettoltam, majd két soron lekentem.

– Valami nincs egészen rendben veled, fiam.

– Mire alapozod ezt, apám, – Korábban puskával sem lehetett volna téged rávenni, hogy bármilyen házkörüli munkát, főleg kőművesmunkát végezz. Most meg magadtól csinálod.

Kell lennie e mögött valaminek, vagy valakinek. Mert ugye, azt te is tudod, fiam, hogy szél fúvatlan nem indul.

– Változnak az idők, változnak az emberek – sóhajtottam.

– Hogyne, fiam, így mondják az okosok, de ez még semmit sem jelent.

– Hogy érzed magad, apám?

– Egészen jól, fiam. Egyedül az bánt, hogy már másfél hete itt vagyok, de István bátyád egyszer sem nyitotta rám az ajtót. Mintha szándékosan kerülne. Mintha nyomná valami a lelkiismeretét.

– Ugyan, mi nyomná…

– Én sem tudom, fiam, de érzem, hogy valami ilyesmiről lehet szó.

– Ha hazaérek, felhívom és rákérdezek.

– Ne tedd azt, Pityu. Ha bántja valami, előbb-utóbb magától is elmúlik.

59

Jut eszembe, a főorvos úr tegnap este azt mondta, annyira gyorsan javul az állapotom, hogy valószínűleg jövő hét végén hazaengednek.

– Úgy legyen, apám! Ez nagyon jó hír.

– Az, fiam, nagyon jó hír.

– Most elköszönök, apám, hallom, már hozzák az ebédet. Mielőbbi gyógyulást! Ja, nekem is most ugrott be: Popovics bácsi is jobbulást kíván, és vár haza.

– Köszönöm, Pityu. És köszönöm, hogy újra meglátogattál. Isten veled, fiam!

– Isten veled, apám! * Otthon újra magamra kaptam a munkaruhám, és hozzáfogtam a színre kenéshez. Úgy dolgoztam, hogy szinte füstölt a kezem alatt a munka. Meg is lett az eredménye: fél háromra mindkét szobával elkészültem. A jól végzett munka elégedettségével vonultam ki az udvari kúthoz mosakodni.

A szabadtéri mosakodásra fiatal házasként szoktam rá, miután feleségem megszámlálhatatlanul sokszor leteremtett a tisztálkodásaim után vízben úszó fürdőszoba miatt. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy funkcióját tekintve a fürdőszoba eleve mosakodásra és fürdésre lett kitalálva. Valahányszor mosakodsz, nem győzöm törölni a vizet utánad.

Minden csuromvíz, a csempék, a járólapok, még az ajtó is, dohogott.

Rendben, feleltem, és attól fogva, amikor csak lehetett, mindig az udvari kútnál tisztálkodtam, amíg megkaptuk panellakásunkat.

Mosakodás után három tojásból ügyesen rántottát készítettem, és leültem ebédelni. Közben újságot olvastam.

Pontban háromkor megszólalt a kapucsengő.

– Jövök – kurjantottam ki a konyhaablakon.

– Isten hozott, kedves Paula nővér! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– rogyasztottam meg a térdem a hatás kedvéért kapunyitás közben.

60

– Köszönöm a szíves fogadtatást. Mindörökké! Ámen – viszonozta a pukedlit mosolygó ábrázattal. – Milyen turpisságot követtél el?

– fenyegetett meg mutatóujjával. – Ne is tagadd! Látom a szemedben.

– Méghogy én? – adtam az ártatlant.

– Nem is a váci püspök – ficánkolt tovább a kedve.

– Szépséges kedvesnővér, én olyan ártatlan vagyok, akár a ma született bárány. Nekem elhiheti…

– Hiszi a piszi, aki elviszi – kacagott, miközben a kamrának támasztotta biciklijét. – Na, gyere, hadd nézzem, mit követtél el, amíg magadra hagytalak.

– Csak ön után, kedves Paula nővér – készségeskedtem.

– Istenem! – csapta össze a kezét az első szoba ajtajában. – Ezt mind ma csináltad?

– Igyekeztem – szerénykedtem.

– De mért nem vártál meg vele?

– Mert így is bűntudatom van, amiért kihasznállak. Nem elég, hogy tizenkét órákat dolgozol, még kipihenni sem tudod magad rendesen, mert hozzám kell jönnöd, dolgozni. Hidd el, őszintén szégyellem magam.

– Ne beszélj már zöldségeket, István! Minden műszak után tökéletesen kipihenem magam. Neked viszont akkor is szívesen segítenék, ha csak feleannyi időm jutna pihenésre. Már mondtam egyszer: szeretek ide jönni! Szeretek veled lenni! Alig kezdtük el a munkát, már azon tépelődtem, mi lesz, ha végzünk. Hogyan, milyen ürüggyel, indokkal láthatlak majd? Ó, István, fogd már fel végre, hogy számomra minden veled eltöltött perc a Jóisten különleges ajándéka.

– Köszönöm, Heni.

– Inkább én köszönöm, István. De most hol öltözzem át?

– Kénytelen leszel az udvaron, kedvesnővér – vigyorogtam kajánul.

61

– Ha már lúd, legyen hát kövér – biccentett Paula nővér – azzal elindult az előszoba ajtaja felé, közben levette a fityuláját és kezdte kigombolni a ruháját.

– Állj meg, Heni! Elment az eszed. Azt hiszed, engedném, hogy levetkőzz az udvaron. A drótkerítésen csak az nem lát be az utcáról, aki nem akar.

– Márpedig, kedves uram, én az udvaron akarok átöltözni! – makacskodott.

– Én viszont nem engedem – erősködtem, azzal átöleltem és elkaptam a kezét, mielőtt teljesen kigombolhatta volna ruháját. Álltunk az ajtóban, kétségbeesetten szorítottam a csuklóját, és esdeklő tekintettel próbáltam jobb belátásra téríteni, ő meg durcás képpel bámulta a mennyezetet.

– Ha megkékül a csuklóm, akkor mit hozok fel a mentségemre? – bontakozott ki az ölelésemből.

– Kérlek, bocsáss meg, Heni. Nem akartam fájdalmat okozni, de annyira megrémültem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit teszek.

Olyan voltál, akár egy megszállott.

– Nem megszállottság volt ez, István, hanem annál sokkal roszszabb – komolyodott el egy pillanat alatt. – Így állt bosszút a hoszszú éveken át magamra kényszerített aszkézis. Valószínűleg a gonosz keze is benne volt, de hirtelen elborult az agyam. Úgy éreztem, le kell dobnom a fátylam, a második klauzúrám, és le kell vennem magamról ezt a ruhát, amely gúzsba köt, megbénít és állandó rettegésbe tart, mert néha annyira szorít, akár egy erényöv. Nem enged lélegezni, nem enged érezni. Mióta magamra öltöttem, csak azt hallom, hogy a szerelem és a szerelemben való egyesülés a legocsmányabb bűn a világon. A legsötétebb kárhozat a büntetése annak, aki enged ennek a förtelmes és állati ösztönnek. Egészségügyisként hét éven át az emberi testről tanultam, de egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy a bűn forrásának tekintsem. Gyerekkoromtól a lélek otthonának tar62

tottam, egészen a rendi közösségbe való belépésemig. Ott aztán kellőképpen kioktattak az idős nővérek, mi is a test, és mi is az a testiség.

Mintha a sötét középkorba csöppentem volna vissza. De gyere, menjünk be, ott majd folytatom. Előbb azonban hadd nézzem meg még egyszer a remekművedet. Valld be, hogy egész éjjel festettél! Ugye?

– Dehogy – legyintettem restelkedve. Hajnalban fogtam hozzá.

Rosszul aludtam az éjjel, ráadásul ma a rigók és a többi dalos madár is korábban kezdte a nótázást. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, és téged is megleplek. De ne aggódj, neked is hagytam bőven tennivalót. Most viszont menj a konyhába, öltözz át, aztán főzök kávét, közben kicsit még beszélgetünk.

– Elképzelni sem tudnék ennél tökéletesebbet, te, meglepetések embere –ragyogott rám a tekintete. – Egy perc, és kész vagyok – húzta be maga mögött a konyhaajtót.

Ahogy ott álltam az előszoba közepén furcsa érzés kerített hatalmába. Alig háromméternyire tőlem egy szép és csinos lány öltözik.

Valószínűleg már kibújt szent ruhájából, most gondosan összehajtja, és az egyik székre teszi. Vajon hogyan fogadná, ha most bekopognék, és felajánlanám a segítségem, bizsergett végig a bőrömön a kérdés. És máris ott duruzsolt a következő, de gyorsan elhessegettem, mielőtt testet ölthetett volna.

A következő pillanatban nyílt az ajtó, gondolataim fejvesztve menekültek, tekintetem azonban valósággal rátapadt Paula nővér fehérpöttyös, vékony nyári ruhába bújtatott alakjára.

– Tán gyökeret eresztettél? – nézett rám azzal a gúnnyal vegyes, sajátos elégedettséggel, mellyel a nők nyugtázzák a férfiak behódolását. – Elárulod, mi járt közben a fejedben? – folytatta vallatásom.

– Szégyellem magam miatta – kapcsoltam ki a tekintetem az övéből.

– Semmi okod a szégyenkezésre. Férfi vagy. Ez természetes. De azért ne bámulj annyira, mert elpirulok.

63

– Arra gondoltam, mit szóltál volna, ha rád nyitok, és megkérdezem, segíthetek-e?

– Szóval így? – kapta csípőre a kezeit. – Ilyen bűnös gondolatod támadt, miközben egy szentéletű hajadon gyanútlanul ruhát váltott a konyhában.

Tudd meg, hogy most nagyon megharagudtam rád.

– Hisz csak gondolat volt, Heni. Nem tettem semmit. Mozdulni sem bírtam.

– Hát ez az. Éppen ezért haragudtam meg. Titokban ugyanis nekem ugyanaz járt a fejemben, el is öntött tőle a forróság. Ó, bár csak rám nyitnál, kívántam, és reménykedve néztem az ajtót, de te, gyáva nyuszi, inkább itt szobroztál az előszobában. Hagytad, hogy elepedjek. Ezért büntetés jár.

– Miféle büntetés?

– Este neked kell átöltöztetned.

– Ne csináld ezt velem, Heni. Ebből semmi jó nem származik.

– Kit érdekel, mi származik belőle? – húzta fel a szemöldökét. – A büntetés az büntetés.

– Édes jó Istenem! – szakadt ki belőlem az őszinte kétségbeesés.

– Mi lesz ebből?

– Ne óbégass feleslegesen, hisz még nem történt semmi. Siránkozni utólag is ráérsz.

– Nem lesz ennek jó vége, Heni.

– Persze, hogy nem lesz. Azt hiszed, én nem tudom. De most semmi sem érdekel. Semmi! Érted? Van benned valamilyen megmagyarázhatatlan tűz, amitől forrni kezd a vérem, és többé nem tudok uralkodni magamon… De ha az emlékezetem nem csal, kávét ígértél az imént.

– Bocsánat, máris hozom. *

64

Leültünk és Paula nővér beszélni kezdett: – Tudom, mi játszódik le benned. Ez alatt a pár nap alatt megismertelek annyira, hogy tudjam, milyen bűntudat gyötör. Mert becsületes lelked, őszinte önérzeted fellázadt a tegnap délután történtek miatt. Joggal. Tegnap ismét én voltam az, aki olyan lépést tettem, amilyet egy önmagát valamennyire is becsülő nő sohasem tenne. Főleg egy apáca. Rossz vagyok és bűnös. De még ennél is nagyobb vétek az, ahogyan az erkölcsösség látszatát keltve megtévesztem a világot, viselkedésemmel, öltözetemmel. Még a fejemen is az ártatlanság fátylát hordom, holott már jóval azelőtt elvesztettem, hogy beléptem a rendbe.

Tudom, nem tartozik rád, tán nem is érdekel, mégis elmondom.

Az érettségi banketten nagyon sokat ittunk. Reggel felé már alig álltam a lábamon. Egyik jómódú osztálytársam, akinek már akkor saját lakása volt, javasolta, aludjak nála. Semmire sem emlékszem, de megtörtént. Az egészben az volt a legfájóbb, hogy akkor már színezgettem magamban a jövőm. Az iránnyal tisztában voltam, csak az elhatározás igényelt még némi megerősítést.

Aztán elvégeztem az asszisztensképzőt, és friss oklevelemmel a zsebemben első utam a rendházba vezetett. Egyedül az akkori elöljárómnak és a gyóntatómnak vallottam be, hogy tizennyolc évesen megestem. Azzal próbáltak vigasztalni, hogy nem én vagyok az egyetlen.

Tudod, István, az ember mindenkit becsaphat, kivéve önmagát.

Csak én tudom, milyen rémület és rettegés lesz úrrá rajtam, valahányszor arra gondolok, hogy egy orvosi vizsgálat során egyszer csak kiderül: nem vagyok szűz. De ami még ennél is rosszabb, mit válaszolok az Úrnak, mikor majd számon kéri eltékozolt ártatlanságom?

Azt a temérdek lelki gyötrődést, amit azért a kamaszkori gyengeségemért, felelőtlenségemért átéltem, csak Isten és egy apáca ismerheti.

– Köszönöm, Heni…

65

– Várj! Még nem végeztem. Közhelyes, de a legtöbb ember valamilyen kisebb vagy nagyobb közösség tagja, legyen az család, munkahelyi vagy rendi közösség. Közösséghez tartozni azt jelenti, hogy nem élhetünk önző módon kizárólag önmagunknak, mások igényeivel és elvárásaival is számolnunk kell. Fel kell adnunk saját céljainkat a közösségért. A célok feláldozása önmagában még nem jelentene különösebb gondot, csakhogy a rendi közösségek nem érik be ennyivel, elvárják, hogy tagjaik mindent feláldozzanak: életüket, akaratukat, egyéniségüket, meggyőződésüket, vágyaikat. Mindent. A vallási, rendi közösségeknek mindenkor vakon engedelmeskedő, szolgalelkű tagokra volt és van szükségük. Az egyház nem demokratikus intézmény, szervezet, ahogy a katonaság sem az. Ez a középkorban is nehezen működött, a huszonegyedik században azonban egyáltalán. S az egyház elöljárói – bár tudják – mégsem akarják tudomásul venni, hogy az akaratuktól, egyéniségüktől, vélemény- és cselekvési szabadságuktól megfosztott emberek sokkal kiszolgáltatottabbak a különböző betegségekkel szemben, mint a velük azonos korú civilek.

A hit valóban gyógyít, a megalázottság viszont beteggé tesz. Hiába tagadják.

A legtöbb hívő ember tudatában idealizált kép él az egyházról és az egyházi közösségekről. Nem tehetnek róla, véleményük a hallott, látott és olvasott információk alapján alakult ki, ám ez akkor is hamis kép. Köszönőviszonyban sincs a valósággal. Az egyház maga egy szabályozott, vagy inkább túlszabályozott világ, mely nem sok kibontakozási lehetőséget biztosít az egyén számára. Különösen érvényes ez a szerzetesrendekre. Mikor erre ráébred az ember, hirtelen csalódott lesz és magányos. Úgy érzi, becsapták, félrevezették. Attól kezdve görcsössé válik és félni kezd. Nem rendtársaitól, nem is az egyházi elöljáróktól, hanem a saját jövőjétől. A felismerés nemcsak hitét roppantja meg, hanem hivatástudatát is. Már egyáltalán nem biztos abban, hogy annak idején megfelelően döntött, mi több, fogolynak 66

érzi magát. Saját engedelmességi fogadalma foglyának. Attól fogva minden megkérdőjeleződik benne. S amit kezdetben a legőszintébb meggyőződéssel, lelkesedéssel és szeretettel végzett, kényszerű kötelességgé silányul benne. És esélyt sem lát a menekülésre! Mert idejekorán belésulykolták, hogy az engedelmesség alól, melyet anno esküvel vállalt és fogadott, Istenen kívül senki sem oldhatja fel. Évekbe telt, mire aprádonként rájöttem, milyen hibás döntést hoztam. És ez a felismerés közönyössé tett minden és mindenki iránt.

Kivéve a gondjaimra bízott betegeket. Hozzájuk ma is ugyanolyan őszinte szeretettel viszonyulok, mint amikor elhatároztam, hogy az egészségügyi pályát választom. Fájdalmaik, szenvedéseik enyhítése olyan cél, melytől semmilyen ideológia, fenyegetés vagy egyéb sem képes eltéríteni.

Hozzáfogtam a rendcsináláshoz, s mikor már minden a helyére került, hirtelen megjelentél te az életemben. Sosem érdekeltek a férfiak, nem voltak vágyaim, ám amint téged megláttalak, hirtelen feltámadt rég halottnak hitt női mivoltom. Te voltál az, István, aki felébresztettél hosszú Csipkerózsika álmomból. Szívből köszönöm ezt neked. És köszönöm türelmedet, jóságodat, köszönöm, hogy sosem próbálsz meg élni, főleg nem visszaélni azokkal a helyzetekkel, melyeket az én felelőtlen meggondolatlanságom teremt. Édesapád gyakran mondogatja, hogy lányaként szeret. Bevallom, nagyon jólesik. A Gondviselés kezét érzem irántam táplált rokonszenvében, mellyel önkéntelenül is pótolni igyekszik apámat, akit lassan másfél évtizede nem láttam, nem öleltem, mert egyik napról a másikra rejtélyes módon eltűnt. Ígérem, igyekszem méltó lenni édesapád jóságára és bizalmára.

Ugyanakkor érzem, egyetlen dologban nem tudok megfelelni elvárásának: téged nem tudlak fivéremként szeretni. Amit irántad érzek, az egészen más jellegű, más természetű vonzalom. Ezt azóta tudom, 67

hogy először beléptél édesapád betegszobájába. Nagyon kérlek, bocsáss meg érte, és ne érezd feszélyezve magad. Én pedig ígérem, megpróbálok uralkodni magamon. Ha sikerül. Hát ennyi…

Már rég elhallgatott, de én képtelen voltam megszólalni. A döbbenettől egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Félpercnyi hallgatás után aztán valahogy mégis sikerült kinyögnöm: – Köszönöm.

Kis idő múlva folytattam: – Ne haragudj, de most bármit mondanék, erőltetett volna, torz és hamis. Vannak kitárulkozások, vallomások, melyeket csak egyszerűen tudomásul kell venni. Nem igényelnek megjegyzést.

Felállt, odajött mellém, megcsókolta a homlokom, és keresztet rajzolt rá.

– Én is köszönöm – suttogta. – Most menjünk, még sok a tennivalónk.

Este hétre ragyogtak az ablakok. Felraktuk a függönyöket, drapériákat, helyükre toltuk a bútorokat. Egész idő alatt csak néhány szót váltottunk.

Miután végeztünk, Paula nővér megfürdött, átöltözött, az előszoba ajtaja előtt azonban megállt.

– Gyakorlatilag végeztünk. Holnap reggel mégis eljönnék, és kivételesen estig itt maradnék. Megengeded?

– Természetesen, Heni. És még egyszer szívből köszönöm.

– Engedd meg, hogy még egyszer megöleljelek – nézett rám szomorú tekintettel.

– Gyere – tártam szét a karjaimat.

Magamhoz vontam, és átkaroltam. Ő is átölelt, fejét pedig újra a szívemre hajtotta. Sokáig álltunk így, és görcsösen szorítottuk egymást.

A földi létből távozó ember ölelheti ilyen elszántsággal szeretteit. Volt abban az ölelkezésben valamiféle megmagyarázhatatlan, szavakkal le 68

nem írható magasztosság, mintha életünk minden fájdalmát, csalódását egyetlen összefonódásban akartuk volna levezetni. * Reggel fél hétkor már a piacon voltam, onnan a kórházba siettem.

– Mit keres itt hajnalok hajnalán? – ripakodott rám a felvételis nővér.

– Apámhoz jöttem, csak most van alkalmam meglátogatni, mentegetőztem.

– Öt perc! Ennyit kap. Aztán váljon kámforrá! Még csak az hiányzik, hogy itt találja az igazgató főorvos úr.

– Öt perc múlva úgy eltűnök, akár a tavalyi hó, maga tündérkirálynő! – tettem szívemre a kezem, hálám jeléül.

– Na, repüljön, maga nőszédítő – intett valamivel engedékenyebben.

– Hát téged mi lelt, Pityu? – meresztette rám szemeit apám.

– Ma egész nap dolgom lesz, de téged egyetlen nap sem hagynálak ki – szavaltam.

– Bocsáss meg, fiam, de nekem megint olyan érzésem van, hogy valami rosszban sántikálsz – nézett fürkészőn rám.

– Ugyan, tudhatnád, hogy csalánba nem csap a mennykő – adtam az okosat.

– A csalánba tényleg nem, ez való igaz, másba viszont annál inkább. Például abba, aki le akarja szakajtani a csalánt. Legutóbb akkor viselkedtél így, amikor Emesének udvaroltál.

– Az sem ma volt – állapítottam meg tettetett rezignáltsággal. – De most itt vagyok, apám, s hidd el, már jó ideje csak tiszta és őszinte szándékok vezérelnek.

– Adja Isten, hogy így legyen. Jut eszembe, jövő szerdán hazamehetek.

69

– Ez aztán a jó hír, apám, öleltem magamhoz az öreget.

– Mondom én, hogy valami nincs rendben veled. Legutóbb a lakodalmatokon öleltél meg.

– Tudom, apám, és bánom is nagyon.

– Mit, hogy megöleltél? – kezdett éledezni az öreg kedve.

– Azt, hogy azóta nem öleltelek. Bocsáss meg, amiért nem voltam jó fiad, apám.

– Nem biztos az, hogy én mindig a helyzet magaslatán álltam, úgyhogy te is bocsáss meg nekem, Pityu.

– Köszönöm, de már megyek is, nehogy itt érjen a vizit. Isten veled, apám.

Pontban nyolckor felberregett a kapucsengő. Máris nyitom, rikkantottam loholás közben.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – tártam ki a kaput, mély meghajlással és szinte földet súroló karkörzéssel.

– Mindörökké! Ámen – mosolygott Paula nővér. – Hálásan köszönöm az uralkodóknak kijáró köszöntést, de még annál is jobban őszinte örömöd.

– Kivételes vendéget kivételes fogadtatás illet. Márpedig számomra te nagyon is kivételes vagy. Biztosítalak, szépséges hajadon, hogyha rózsák teremnének kertünkben, most szirmaikat szórnám a lábad elé – hajoltam meg ismét látványos karkörzéssel kísért hódolattal. A kedvedért szívesen elszegődnék portásnak, csak mindennap láthassam tündöklő mosolyod – vigyorogtam elégedetten.

– Egészen elbűvöltél leplezetlen őszinteségeddel, nemes férfiú – ment bele a játékba Paula nővér. – Koronás főket megillető köszöntéseddel egészen zavarba hoztad szerény személyemet. Nem vagyok én méltó ily kivételes kegyre, jó uram. Szegény pórlány vagyok, ki arra sem érdemes, hogy átlépje nemes hajlékod küszöbét – rebegte mímelt elérzékenyüléssel.

70

– Akkor karjaimba veszlek, tündéri szépségű hölgy, és átemellek szerény otthonom küszöbén – hajtottam meg fejem. A következő pillanatban már ölbe is kaptam, ő pedig átkarolta a nyakam és akkor sem engedte el, amikor az előszobában letettem.

– Íme, a jutalma, jó uram – suttogta –, és telt ajkait a számra illesztette.

– Kérem káprázatosságodat, ezúttal kivételesen engedje meg, hogy a magam módján viszonozzam kitüntető kegyét – vontam magamhoz, és visszacsókoltam. A hatás kedvéért néhány percig még elidőztünk ebben a kellemes testközelségben, aztán udvariasan betereltem a nappaliba, hogy átöltözzön.

– Mennyire elégedett, jó uram, szerény kis cselédje öltözékével – pördült meg a konyhaajtóban, térdig érő, végig gombos, fehér, virágmintás ujjatlan ruhájában.

– Istenem! – tört ki belőlem az őszinte elragadtatás. – Ilyen ruhák után, hogy tudod naponta magadra venni azt a sötétszínű uniformist?

– Mert ezt vállaltam anno. Meg még sok minden mást is. De most inkább arra vagyok kíváncsi, mivel csapjuk agyon az időt?

– Mit szólnál egy kellemes piknikhez?

– Már az elején megmondtam, hogy semmi jónak nem vagyok elrontója.

– Hát akkor ragadd meg az egyik plédet, a másikat és a kosarat én viszem. Irány a természet!

Mindent beraktunk a kocsi csomagtartójába, és elindultunk.

– Mi lesz, ha meglát valaki? – tekintett rám leplezhetetlen aggodalommal.

– Ne félj, senki sem lát meg – fogtam meg a kezét –, a körgyűrűn kerüljük meg a várost. De hogy megnyugodj, a kesztyűtartóban van egy női napszemüveg. Az egyik parkolóban találtam, csakhogy megkíméljelek a felesleges találgatásoktól.

71

– Jaj, de jó – lelkesedett. Mintha nekem készítették volna. Ráadásul UV-szűrős. Vajon kié lehetett?

– Mondtam már, találtam…

– Hallottam. Ezt tekintsd amolyan költői elszólásnak.

A második falut hagytuk magunk mögött, mikor Paula nővér megkérdezte: – Megfoghatom a kezed? Most nem kell sebességet váltanod.

– Fogd meg, Heni.

– Ugye még kérhetek valamit? – szólalt meg újra kis idő múlva.

– Bármit kérhetsz, Heni. Tőled semmit sem tagadok meg.

– Az jó, István. A válladra szeretném hajtani a fejem.

– Tedd azt, Heni.

Nem telt el öt perc, újra megszólalt.

– István, ugye nem tartasz pimasznak, ha még kérek valamit?

– Nem tartalak pimasznak, Heni. Kérj nyugodtan.

– Megcsókolhatlak?

Ez megint olyan kérés volt, melyre nem illet szóval válaszolni, s mivel épp feltűnt egy parkoló, szépen lehúztam az útról és megálltam.

– Mondd, István, te magadtól sosem csókolsz meg?

– Nézd, Heni, ha emlékezetem nem csal, indulás előtt is megcsókoltalak. Nem felszólításra tettem. Magamtól. Az igazat megvallva, iszonyatosan tetszel. Legalábbis manapság így szokás mondani.

Ugyanakkor kezdettől fogva munkálkodik bennem egyfajta bűntudat, amely minduntalan leállít, valahányszor kedvet érzek, hogy magamhoz öleljelek és megcsókoljalak.

Mintha tabu lennél, amit tilos megérinteni, szeretni, mert kegyetlen a büntetés, ami jár érte.

– Ne keseríts el, István. És ne tekints tabunak, mert nem vagyok az. Hús és vér ember vagyok, akárcsak te, Tudom, minden, amit teszek, ellene mond annak, amit vállaltam, fogadtam, de egyszerűen 72

képtelen vagyok uralkodni magamon. Legszívesebben örökké veled lennék, csak hallgatnálak, néznélek, ölelnélek és szeretnélek. Értesz engem?

– Igyekszem, Heni. Nagyon igyekszem.

– Akkor jó, és köszönöm.

A következő faluban utolértünk egy hosszú kamionsort. A szemből jövő forgalom és az egymást követő kamionok miatt képtelenség volt előzni. Hatvan-hetvennel gurultunk, kéz a kézben.

Váratlanul megszólalt a telefonom.

– Bocsánat – engedtem el a kezét. – Igen…

– Szia, Pityu. Apád vagyok, csak gondoltam, még egyszer megköszönöm, hogy ma is beugrottál hozzám.

– Szívesen, tettem, apám. Hidd el, nekem legalább akkora öröm látni téged, mint neked engem.

– Köszönöm, fiam. Jólesett. Merre jársz?

– Kolozsvár felé araszolgatok. Szívesebben száguldanék, de annyi a jármű, mint csillag az égen, s fűszál a réten – vigyorogtam.

– Csak óvatosan, fiam. Ahogy a mondás is tartja: Lassan járj, tovább érsz. Vigyázz magadra, Pityu.

– Úgy lesz, apám. És köszönöm, hogy rám csörögtél. Isten áldjon.

– Téged is, Pityu.

– Tudom, édesapád volt. Bocsáss meg, nem hallgatóztam, de akaratlanul is minden szót hallottam. Te valóban jó ember vagy, István.

– Tán mert beszéltem apámmal? Ugyan már, Heni. Én egyáltalán nem vagyok jó ember. Újságíró vagyok. A románok szerint háromféle ember van: jó, rossz és újságíró. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam magamról. Azaz mégsem. A közelmúltban egy érdekes könyv került a kezembe: Életem Pio atya közelében a címe, s bizonyos Cleonice Morcaldi nevű tanárnő követte el. Nem regény, inkább remekül megírt lelki napló, számos levéllel kiegészítve. Nos, ez a Cleonice egyik levelében arra kérte Pio atyát, imádkozzon egy beteg 73

rokona vagy ismerőse gyógyulásáért. „Azért kérem az Ön segítségét, Atyám” – fogalmazott –, „mivel Ön jó ember, és imái meghallgatást nyernek az égben.” „Még hogy én jó ember... Hát tudd meg, Gyermekem, annyira rossz vagyok, hogy hozzám képest a világ legnagyobb gazembere is úriember! Természetesen ez nem akadályoz abban, hogy imádkozzam a betegért.” – írta válaszában az időközben szentté avatott szerzetes.

– Édes Istenem! – csapta össze a kezeit Paula nővér –, te Szent Pio atyáról szóló könyveket olvasol?

– Elszégyellheted magad, kedvesnővér, hogy ilyen hangnemben beszélsz testvérbátyáddal – néztem rá mímelt szemrehányással. – Amiért valaki hírlapírással keresi a kenyerét, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ateista, vagy az ördög cimborája. Ha tudni akarod, olvastam Szent Ágoston vallomásait, Aquinói Szent Tamás számos értekezését és Avilai (Nagy) Szent Teréz Belső várkastélyát is, hogy csak a legfontosabbak említsem.

– Azonnal húzz le, és állj meg! – sikította.

– Mi történt, Heni? Tán rosszul vagy? – meredtem rá rémülten.

– Semmi bajom, csak kérlek, azonnal állj meg!

– Tessék. Megálltam.

A következő pillanatban feltérdelt az ülésen, elkapta a fejem és vadul csókolni kezdte a homlokomat, szememet, orromat, számat, arcomat. És csak csókolt és csókolt, mint egy eszelős.

– Mi lelt, Heni? Mit csinálsz? – kérdeztem kihasználva, hogy lélegzetet vett.

– Hogy miért teszem? Azt kérdezed, miért teszem? Hisz ez a legkevesebb, amivel ki tudom fejezni azt a kimondhatatlan belső örömet, melyet szavaiddal okoztál. Eddig is éreztem, hogy rendkívüli férfi vagy, de most már tudom. Ó, István, ha tudnád, mennyire bol-

74

doggá tettél. Gyere, áldjalak meg – hajolt hozzám, és kis keresztet rajzolt a homlokomra.

– Heni, ha így folytatjuk, soha nem érünk oda.

– Már rég odaértünk, István. Még el sem indultunk, és már ott voltunk. Ó, áldott légy, Uram, ezért a mai napért! Áldott légy ezért a boldogságért, amelyben részesítettél! – fejezte be könnyes szemmel. – Most egy ideig csendben leszek. Elimádkozom a dicsőséges rózsafüzért.

– Rendben, Heni – simogattam és csókoltam meg a kezét. * Amíg a parkolóban enyelegtünk, a kamionsor jócskán eltávolodott, ismét szabad volt előttünk az út. Szélként suhantunk a csodálatosan kék ég alatt, s közben az én lelkem is csordultig megtelt hálával és boldogsággal.

Szinte már csak karnyújtásnyira voltak a hegyek, mikor Nagybáródon letértem a főútról.

– De gyönyörű vidék! Olyan, mint otthon nálunk, Székelyföldön – szakadt ki belőle a lelkesedés. – Hol vagyunk most, és hová visz ez az út?

– Túl sokat kérdezel egyszerre. Haladjunk szépen sorba. Nagyjából tizenöt kilométernyire vagyunk a Partiumot Erdélytől elválasztó Királyhágótól. Ezek a hegyek pedig az Erdélyi-középhegység nyugati nyúlványai. Hamarosan útelágazáshoz érünk. Ha balra kanyarodunk, néhány perc múlva egy hídhoz érünk, mely egy kis faluba vezet. Remetelórév a neve. A falu túlsó végén véget ér a földút.

Onnan kénytelenek leszünk gyalog folytatni utunkat. Negyedórányi gyaloglás után egy csodálatos vízeséshez érünk. Ha viszont jobbra tartunk, nagyjából ugyanennyi idő után eljutunk arra a helyre, ahol anno találkoztam Istennel.

75

– Valószínűleg gyönyörű lehet a vízesés, de engem sokkal jobban érdekel a hely, ahol Istennel találkoztál – mondta ki a döntést.

– Akkor ezt megbeszéltük – nyugtáztam.

– Ezt meg – bólintott mosolyogva.

Elértük az útkereszteződést.

– Tehát jobbra?

– Igen, pilóta úr, jobbra.

– Vajon honnan ez a furcsa név? – kérdezte a falu határában.

– A középkorban állítólag monostor állt itt, a Sebes-Körös jobb partján, pontosan nem tudni, melyik rendé volt – kotorásztam ismereteim között. – A tatárdúlás idején a monostor elpusztult, a szerzetesek egy részét megölték, a többiek elmenekültek. Egyedül egy kistermetű barát maradt itt, aki vállalta, hogy gondját viseli a környék erdeiben megbúvó túlélőknek. Róla nevezték el a később moldvai románokkal betelepített falut Barátkának. Ebből alakult ki idővel mai román neve: Bratca, azaz Brátka. És ugyancsak ez a neve annak a kis fürge pataknak, melynek innen húsz kilométernyire van a forrása, és itt a falu alatt torkollik bele a Sebes-Körösbe. A környék évszázadokon át erdélyi arisztokraták birtoka volt.

– Érdekes – állapította meg Paula nővér.

– Igen, a történelem mindig érdekes, persze csak azoknak, akik szeretik.

Mire a végére értem a történelmi visszatekintésnek, már bent jártunk a völgyben. Az úttal párhuzamosan a fürge Barátka-patak kerülgette ügyesen a medrébe esett sziklákat. Túloldalát sűrű erdő szegélyezte, amely felnyúlt egészen a hegy csúcsáig. És ugyancsak erdő borította az út mellől nekilóduló hegyoldalt is. Ameddig a szem ellátott mindenütt csak erdő és erdő. Háznak, embernek nyoma sem volt. A hosszan elnyúló völgy nyugalmát, csendjét csak egy-egy vércse vijjogása törte meg időnként.

– Istenem, de szép! – buggyant ki az elragadtatás Paula nővérből.

76

– Igen – hagytam rá –, és rejtélyes. Mindjárt meglátod, a következő kanyar után kiszélesedik a völgy – mutattam előre –, s a patak túloldalán kis füves tisztás csábít pihenésre. Azt a részt a környékbeliek Valea lupului, azaz Farkas völgyének nevezik. A hagyomány szerint száz esztendeje hatalmas és vérszomjas kanfarkas vette be magát a tisztás mögötti sűrű rengetegbe. Nem telt el úgy hét, hogy legalább egy emberrel ne végzett volna. Valamilyen oknál fogva kizárólag csak férfiakra támadt, a nőket és a gyerekeket nem bántotta.

Beszélik, hogy az 1918-as esztendő egyik nyári estéjén, egy Damisból elszármazott obsitos katona tartott hazafelé a szürkületben, mikor olyan érzése támadt, mintha figyelnék az erdőből. Megállt, körülnézett, hallgatózott, de mivel semmi gyanúsat nem látott, folytatta útját.

Alig haladt néhány lépésnyit, újra hatalmába kerítette a különös érzés. Ezúttal azonban nem állt meg. Óvatosan előhúzta zubbonya belső zsebéből a háborúban szerzett pisztolyát, kibiztosította, és figyelt.

A következő pillanatban hatalmas szökellésekkel borjúnyi toportyán rontott elő az erdőből, egyenesen neki. A katona célzott és lőtt. A fenevad vonyítva a lába elé zuhant. De nem múlt ki. Valahogy feltápászkodott, és bemenekült az erdőbe. A katona sem tétovázott, a nyomába eredt, és addig üldözte, míg a sebesült állat erejét vesztve összerogyott. Vérző teste néhányszor megvonaglott, és a katona nem kis megrökönyödésére szép szál legénnyé változott. Összeszedte maradék erejét és beszélni kezdett. Elmondta, hogy ő a vársonkolyosi molnár tíz éve eltűnt fia. Egy alkalommal csúffá tette egy helyi gazda lányát, aki megátkozta, hogy farkasként élje le hátralevő életét, csak halálakor változhat vissza emberré. A katona megígérte, hogy tisztességesen eltemetteti, s még szentmisét is mondat érte, hogy megmentse az örök kárhozattól. Ezek után a farkasból lett legény megkönnyebbült sóhajtással kilehelte lelkét.

– Hogy te milyen történeteket tudsz! – tekert elismerőleg a nyakán Paula nővér. – De én már kezdek félni.

77

– Semmi okod rá. Erdélyiként, mi több, székelyként tudhatnád, hogy szinte nincs olyan talpalatnyi hely ebben a hétbástyás címerű tartományban, melyhez ne fűződne legalább egy történet, rege vagy legenda. Ahogy Cs. Szabó László írja: „Van ebben a fürge, tréfacsináló népben valami csodálatosan ódon. Hazajáró lelkekkel virraszt a tűznél, a pásztorok Júlia széplányt látják a mezőben… Boszorkányok, tündérek, manók és lidércek népesítik be mesemondó képzeletüket. (…) Az erdélyi ember a hegyek rabja és a világ vándora.

Beburkolózik fáklyafüstös, fekete balladáiba, de többet lát a világból, mint a legtöbb magyarországi magyar.”

– Persze, székely vagyok, erdélyi, de például azt sem tudom, ki volt Cs. Szabó László, akit az imént idéztél.

– Író, esszéíró, kritikus. Ráadásul földid. Erre utal nevében a „Cs”betű. Csekefalvi, pontosabban: Csíkcsekefalvi. Azért nem hallottál róla, mert a második világháború után emigrációban élt.

– István, szeretném, hogy tudd: nagyon hálás vagyok neked.

– Ugyanezt mondhatom én is – mosolyogtam rá.

Ismét szűkülni kezdett a völgy, a hegyek egyre magasabbra nyúltak. A fáradhatatlan kis patak nagy lapulevelek rejtekében futott alá a falu felé.

– Ennek az útnak a helyén száz éve kis hegyi vonat szuszogott a rönkökkel megrakott vasúti kocsik terhével – folytattam a mesélést.

– A háború után aztán fordult egyet a világ, s a kis szerelvényt egyik napról a másikra kivonták a forgalomból. Vágányait, talpfáit felszedték, helyükre kőzúzalékot szórtak, azóta nagy rönkszállító járművek hordják le a kivágott fákat a brátkai vasútállomásra.

Hosszabbodtak az egyenes szakaszok, s egy kanyar után teljes szépségében kitárulkozott a völgy.

– De gyönyörű! – csapta össze tenyereit Paula nővér.

– És ezzel meg is érkeztünk – bólintottam elégedetten, s lehúztam a patak mellé. A túloldalon megroskadt vízimalom korhadó gerendái 78

meredtek az égnek. Mögötte, a lejtős udvar végében égszínkék házikó simult a foghíjas léckerítésig lenyúló erdő fái alá.

Kiszedtük a plédeket és a kosarat, átkeltünk a patak fölött hídul szolgáló cserfa törzsén és egy árnyékos részen letáboroztunk.

Paula nővér lelkesen elindult, hogy lefotózza telefonjával a környéket, én meg hanyatt feküdtem, és a semmittevés örömével bámultam a ragyogó kék égen úszó bárányfelhőket.

– Most megfizetek neked – turbékolt egészen közelről Paula nővér hangja, s mielőtt bármit szólhattam, fölém hajolt és megcsókolt.

– Ó, te, apácák gyöngye, hogy tudsz ilyen kedves, ilyen szeretetre méltó lenni? – húztam le magam mellé.

– Te hozod ki belőlem, István.

– De hisz semmit sem tettem, csak feküdtem és bámultam az eget.

– Azzal, hogy idehoztál, azzal, hogy a segítségemet kérted a szülői ház csinosításához, azzal, hogy kirángattál abból a rideg egyhangúságból, amelyben már hosszú évek óta élek, de legfőképp azzal, hogy újra érzem, nő vagyok.

Hosszú percekig kéz a kézben feküdtünk egymás mellett, hagytuk, hogy átjárja lelkünket, testünket a völgy nyugalma, békéje.

– Mondd, István, te mit érzel irántam? – törte meg a csendet Paula nővér.

– Nem tudom pontosan megfogalmazni, Heni – lepett meg a kérdés. –Tetszel, mert szép vagy és vonzó, kedvellek, mert okos vagy, szeretlek, mert jó és finom lelked van. És bizonyára szerelmet is érzek irántad, mert nagyon jól érzem magam veled.

– Mást nem érzel?

– Hogy érted ezt?

– Hát hogy a felsoroltakon kívül érzel-e még mást is? Hisz azt mondtad, szép vagyok és vonzó.

79

– Heni! Igen, vágylak, ha erre gondoltál. De nem azért javasoltam a piknikezést, hogy visszaéljek a helyzettel. Tudod hányszor vetkeztettelek le a szemeimmel, miközben a szülői házban szorgoskodtunk?

– Tudom, nagyon sokszor. Azért is hoztam szóba.

– Heni, ne rontsuk el ezt a szépnek induló napot. Kicsit maradj még itt mellettem, aztán eszünk valamit, s még tartogatok néhány érdekes dolgot. Ja, és még valami. Ha két órakor elindulunk, még marad annyi időnk, hogy megmutassam, hol is tengetem magányos életem.

Hosszú percekig hallgattunk Csak gondolataink kavarogtak szédítő örvényléssel.

– István, kérlek, hajtsd ide a fejed a szívemre.

– Odahajtom, Heni.

– Mit érzel?

– Hallom szorgalmas dobogását.

– És még mit érzel?

– Nagy ravaszdi vagy te, Heni. Nagyon jól tudod, mit érzek.

– Akkor… gombold ki a ruhám.

– Heni…

– István, ne akard, hogy könyörögjek…

Erőltetett visszafogottsággal láttam hozzá a felelősségteljes feladat végrehajtásához. Ám minden igyekezetem kútba esett, amikor a negyedik gombhoz értem.

– Heni, rajtad…

– Töredelmesen bevallom, fotózás közben szabadultam meg tőle.

Lelkiismeretem még tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet. Ádám és Éva bűntudatát próbálta megidézni, amit azután éreztek, hogy engedtek a kígyó képében megjelenő sátán kísértésének, és ettek a paradicsomkert tiltott gyümölcséből. De már ez sem segített. Vérem sisteregve, vad dobolással iramlott ereimben, átöleltem Paula nővért, és már azt se bántam, ha ránk szakad az ég.

80

Egy ideig boldog elégedettséggel feküdtünk egymás mellett a pléden, s lelkiismeretesen folytattuk a felhők félbehagyott szemrevételezését.

– Van az Énekek énekében egy rész – törtem meg a csendet –, így szól: „De szép vagy, kedvesem, De szép vagy! Szemed, mint a galambok a fátyolod mögött. Elzárt kert vagy, mátkám, húgom, elzárt kert, lepecsételt forrás.”

– Nagyon szép – suttogta Paula nővér. Köszönöm.

– Azt hiszem, beléd szerettem, Heni.

– Csókolj meg – hunyta le a szemét. * Kicsit még hevertünk, aztán Paula nővéré volt a megszólalás joga.

– Jó uram, ugye, adsz valamit enni megfáradt kis cselédednek?

– Hogyne, lányom, máris megterítem a varázsasztalkát – készségeskedtem.

Szépen kiraktam mindent az abrosznak kinevezett kockás konyharuhákra, és hozzáláttunk az evéshez.

– Nagyon jól érzem itt magam. Annyira kellemes ez a hely – törte meg újra a csendet Paula nővér.

– Örülök, Heni. Én is szeretek itt lenni.

– Elmeséled, hogyan találkoztál Istennel?

– Hogyne, hisz megígértem. Nos, jó pár éve, mikor a szombatok még munkaszüneti napnak számítottak, egy baráti házaspár indítványozta, hogy menjünk kirándulni. De hová? – tettük fel a kérdést.

Abból ne csináljunk gondot, mondták, sok szép helyet ismernek.

Rendben, egyeztünk bele. Szombat reggel közös elhatározással felültünk a vonatra, és valamivel fél tíz után meg is érkeztünk Brátkára.

Búcsút intettünk a tovagördülő szerelvénynek, és mindenre elszántan nekivágtunk az ismeretlennek. Kiderült ugyanis, hogy egyszer, régen 81

jártak ugyan erre, de negyedórás gyaloglás után visszafordultak. Mivel gyerekekkel voltunk, s meg akartuk őrizni szülői tévedhetetlenségünk látszatát, úgy döntöttünk: lesz, ami lesz, ezúttal kitartunk. Csak mentünk, s mentünk konok makacssággal, mint akik biztosak a céljukban. Amikor elfáradtunk, leültünk a patak mellé, ettünk, ittunk, kicsit kergetőztünk, heverésztünk, aztán meneteltünk tovább. Nagy lelkesedésünkben észre sem vettük az idő múlását, s mire feleszméltünk, bizony este lett. Az égen kigyúltak az első csillagok, aztán rendre az összes többi. Merő fényesség volt már a mennybolt, csak épp éjszakai oltalmat adó ház nem mutatkozott egy se.

Családfői felelősségünk tudatában kezdtük egyre kényelmetlenebbül érezni magunkat a barátommal, mikor halvány fény tűnt fel a távolban. Eltévedt hajósok érezhetnek a miénkhez hasonló örömet, mikor több hetes hányódás után megpillantják egy világítótorony fényét. A közelébe érve a fényről kiderült, hogy ennek a malomnak az ablakából szűrődött ki. A társaság rangidőseként átkeltem a cserfahídon és elkurjantottam magam. A következő pillanatban borjúnyi fehér komondor jelent meg előttem, mintha a földből nőtt volna ki.

Nem morgott, nem ugatott, csak lobogónyi farkát csóválta szorgalmasan. Mielőtt bármi rosszra gondolhattam volna, kitárult egy ajtó, és egy alacsony, sovány öregember lépett ki a fényből.

Illendőképp köszöntem, aztán megkérdeztem, elalhatnánk-e a padlásukon. Nem, rázta a fejét. De hát gyerekekkel vagyunk, legalább rájuk legyen tekintettel, próbáltam kapacitálni. Az öreg azonban nem tágított. Akkor hol aludjunk? – kezdtem kijönni a béketűrésemből.

Hát a házban, felelte feltűnő nyugalommal, elvégre arra való…

Akkor láttam meg az udvar végében ezt a kék házikót. Két szobájának szerény bútorzata egy zöldre festett ágyból, szekrényből, néhány székből és egy hosszú, támlás padból állt. Asztala fölött kormos petróleumlámpa lógott a meghajlott mennyezetről. A falakat foszladozó egyházi naptárak, s egy ijesztő ikon díszítette. A fáradt82

ság tette vagy egyéb, nem tudom, de soha olyan jót nem aludtam, mint akkor itt.

Nagyon megszerettük a két öreget. Attól fogva kizárólag a Barátka völgyébe kirándultunk, még a szabadságunkat is rendre itt töltöttük.

Gyuri bácsi is néha eljött hozzánk. Ültünk az asztalnál, és hallgattuk a sparhelt duruzsolását. Valahányszor beszélgetésbe kezdtünk, az öreg pár mondat után megpróbálta Istenre terelni a szót, én azonban gyorsan témát váltottam.

Egyszer – magam sem tudom, miért – nem szakítottam félbe.

Kapott is az alkalmon, s szinte az egész Szentírást a nyakamba zúdította. Egy ideig tartottam magam hősiesen, amikor aztán elfogyott a türelmem, orvul nekiszegeztem a kérdést. Figyeljen már, bátyám, olyan meggyőződéssel beszél itt nekem Istenről, mintha személyesen ismerné, mintha minden áldott nap találkozna vele.

Mert így is van, felelte szokott nyugalmával az öreg. Ugyan mutassa meg már nekem is, hadd lássam legalább egyszer én is, bújt ki a gonoszság ördöge belőlem. Gyere, fiam, lépjünk ki ide, a ház elé, s máris megláthatod, állt fel az asztal mellől. Határozottsága annyira meglepett, hogy gúnyolódni is elfelejtettem. Némán felálltam s követtem. A ház előtt aztán megállt s körbemutatott. Látod az ég kékjét? Látom, feleltem. Hát az erdő zöldjét? Azt is, bólintottam.

A rét virágait látod-e? Persze, hogy látom, ’sze nem vagyok vak, kezdett apadni a türelmem. Az öreg azonban nem zavartatta magát, rendületlenül folytatta. És az illatukat érzed-e? Természetesen érzem, de hová akar kilyukadni, bátyám, próbáltam magamhoz ragadni a szót. Nem sikerült. A méhek zümmögését, a patak csörgedezését hallod-e? Mindent látok, hallok, érzékelek, de még most sem értem, mi a célja ezekkel, keménykedtem. Na, fiam, mondta, ha mindezt látod, hallod és érzed, akkor Istent is látnod, érezned és hallanod kell. Ő ugyanis úgy alkotta meg a világot, hogy önmagát is mindenbe beleteremtette. Ezért ott van az ég kékjében, az erdők 83

zöldjében, a virágok színében, illatában, a méhek döngicsélésében és a patakok csobogásában.

Igyekeztem előrántani valamiféle cáfolatot, azonban egyetlen épkézláb ellenérv sem jutott eszembe. Ellenkezőleg. Inkább mintha valamilyen rejtélyes felismerés kerített volna hatalmába. Minél tovább néztem az előttem kitárulkozó völgyet, annál inkább úrrá lett rajtam ez a különös megilletődöttség. Mit érzel? – kérdezte halkan az öreg.

Végtelen örömet és boldogságot, feleltem. Akkor jó, bólintott. Akkor sikerült meglátnod Istent, fiam, tekintett rám jelentőségteljesen.

Fogd meg hát a kezét, és többé el ne engedd, semmi szín alatt! Mindent elkövetek, hogy így legyen, bátyám, fordultam hálatelt szívvel a sovány kis öregember felé, és megöleltem. Köszönöm, nyögtem ki könnyeimmel küszködve.

A következő esztendőben elhagytuk szülőföldünket, új hazát választottunk magunknak s gyermekeinknek. Megpróbáltatásokból ugyan az új honban is kijutott, ám valahányszor felül akart kerekedni rajtam a csüggedés vagy a kétség, lelki szemeim előtt megjelent Gyuri bácsi arca és ez a völgy. Láttam az ég kékjét, a hegyeket borító erdők zöldjét, a rét virágait, hallottam a méhek döngicsélését, a Barátka-patak csobogását, s ettől mindig új erőre kaptam. És azóta is, folyamatosan.

Gyuri bácsi öt éve halt meg. Egyszerűen átaludta magát a túlvilágba, mesélte a barátkai pópa. Reggel ott feküdt az ágyában hideg merevséggel, vértelen, sápadt arcán azonban rejtélyes mosoly ült. Anuca néni csendben eltemettette, pár hét múlva aztán maga is követte idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytető virágzó tisztásának szélén.

Három hónappal haláluk után tomboló vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő, derékba tört, vagy gyökerestől kitépett fák százai, ezrei jelezték. Az öreg malom egy ideig ellenállt, 84

végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába.

Azóta – látod – üresen áll a kis ház. Falai között évek óta csend honol. Tökéletes csend. Kerítése ledőlt, udvarát felverte a gyom. A vízimalomból a szúk is elmenekültek. Vastag gerendái közé csak az idős román házaspár lelke tér időnként vissza. Gyuri bácsié és Anuca nénié, akikre az erdő fáin kívül ma már legfeljebb néhány környékbeli öreg emlékezik.

– Istenem, de szép – suttogta Paula nővér.

– Ezek szerint tetszett?

– Ó, István, nagyon!

– Akkor jó – bólintottam. – De még van egy meglepetésem. Ha készen állsz, akár indulhatunk is.

– Jelentem, készen állok! – szalutált mosolyogva.

– Adod te ezt majd alább is – jegyeztem meg némi kajánsággal.

– Ezt meg hogy értsem? – nézett rám kérdő tekintettel.

– Látod ezt a hegyet itt előttünk?

– Eléggé nyilvánvalóan tornyosul az égig.

– Az jó, ha látod, mivel most megmásszuk.

– Ezt itt?

– Bizony, Heni, ezt itt.

– Édes Istenem…

– Akkor induljunk is – adtam ki a jelszót, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Meredek kaptatóval kezdődött az út, a hegy közepétől azonban egészen járhatóvá szelídült. Félórába sem telt, és felértünk. Álltunk a hegytetőn, egymást átkarolva, néztünk a napsütötte tájat, a környező hegyeket, és valamilyen különös, jóleső érzés töltött el mindkettőnket. Olyasféle, amit csak otthon, a szülőföldjén érez az ember. Ahol puhán simul talpa alá az anyaföld, s ahol ismerősként nevén szólítja

85

a szél, közben lágyan megcirógatja az arcát. Hosszú percekig tartott, mire magunkhoz tértünk.

– Látod azt a hegyes, fehér sziklát mutattam a szemközti hegy oldalára.

– Olyan, akár egy óriási szemfog – súgta megborzongva Paula nővér.

– Az is. A vámpír foga – legalábbis így nevezik a környékbeliek.

– De hisz legalább tíz méter magas.

– A vámpír sem volt emberméretű, akitől származik.

– ???

– A szóbeszéd szerint, úgy kétszáz éve óriási vámpír fészkelte be magát a szikla melletti barlangba. Onnan kelt útra denevérszárnyain minden éjjel, hogy megtöltse embervérrel feneketlen bendőjét. Három-négy embernél kevesebbel sosem érte be. Hiába zárkóztak be a népek, a legerősebb vasalt ajtót is egyetlen rúgással betörte, aztán benyúlt szárnyas karmaival és az ágy alól is előcibálta áldozatait. Egy idő után elnéptelenedett a táj, de a vámpíron nem lehetett kifogni, a környező falvakat vette célba. Egy nap betelt a pohár, és az emberek elhatározták, megszabadulnak vérszívójuktól. Hallották, hogy a Tordával szomszédos Aranyosgyéresen él egy pópa, aki nem riad vissza semmiféle démontól, lidérctől, manótól, boszorkánytól, magától a sátántól sem, s nincs az a varázslat, bűbáj, kuruzslás vagy hókuszpókusz, aminek ne tudná az ellenszerét. Legott ki is választottak egy háromfős küldöttséget és útnak indították őket a gyéresi pópához.

A következő este már vissza is érkeztek, a pópával együtt. Szakállas, fekete ember volt a pópa, s olyan ijesztően villogott a szeme, hogy az ember tekintete nem tudta elviselni. Vacsora közben elmondta, mit kér fizetség gyanánt, aztán másnap délután két bátor férfi kíséretében elindultak. Már esteledett, mikor ideértek. A pópa felmászott a hegyoldalba és várt. Amint a nap lebukott a látóhatár mögé, a vámpír megjelent a barlang szájában. Körülnézett, s már épp készült kiter86

jeszteni hatalmas szárnyait, mikor a fekete pópa elkurjantotta magát: Állj meg, te, Isten országából kitaszított gonosz lélek! Te, emberek vérén élősködő pokolfajzat! Én, Simion, Isten hű szolgálója parancsolom neked, hogy amint a nap fénye rád esik, menten hulljon ki az összes fogad! Szárnyad, amelyet a pokol ördögétől kaptál, tőből száradjon le! Tested pedig enyésszen hamuvá! Aztán nyugatnak fordult és így kiáltott: te Nap, én, Simion, Isten papja parancsolom neked, hogy kelj fel újra, és legalább három percig süss, világíts!

A két kísérő szent borzalommal meredt a vámpírra, de nem történt semmi. A szörny már épp emelte szárnyait, hogy társaival együtt leseperje a papot a szikláról, amikor a semmiből hirtelen ott termett mellettük egy furcsa kis ember. Használattól szürkére kopott barátcsuhát viselt, és hosszú botot tartott a kezében. A következő pillanatban magasba lendítette két kezét és dörgő hangon rárivallt a vámpírra. Teljesedjék be mindaz, amit ez a pópa kívánt! És láss csodát, a nap hirtelen kiemelkedett a hegyek mögül, és vakító fénnyel árasztotta el a hegyoldalt. A vámpír felordított kínjában, és megpróbálta levetni magát. Csakhogy elkésett. Üvöltő szájából sorra hulltak ki a fogak, a szárnya hirtelen egészen apróvá zsugorodott és leesett a válláról, teste pedig porrá omlott. Pontosan abban a sorrendben, ahogy a fekete pópa sorolta.

Mire a pópa és kísérői felocsúdtak, a kis barátnak nyoma veszett. És az elpusztult szörnyből is mindössze ez az egyetlen szemfog maradt. Az évszázadok során a gyökerei befúródtak a sziklába, s azóta itt áll szilárdan, hogy mindenkor emlékeztesse az embereket Isten hatalmára, akinek apró termetű szolgája hite erejével legyőzte a félelmetes vérszívót.

– Juj. Ez nagyon félelmetes történet. Igazi horror.

– Félelmetes, de igaz. Saját szemeddel láthatod a bizonyítékát.

– Látom, de most annyira félek, hogy ölelj gyorsan át, és fussunk innen, míg nem késő – bújt hozzám Paula nővér.

87

Bár nem futottunk, tíz perc alatt mégis leértünk. Gyorsan összekapkodtuk holmijainkat, egy pillantással még végigsimogattuk a tájat, és elindultunk hazafelé. * A dombok kezdtek elmaradozni mellőlünk, mikor Paula nővér újra megszólalt.

– István, te szeretsz írni?

– Szeretek vagy nem, egyelőre ebből élek. Egyébként már vártam, hogy megkérdezd. Igen, szeretek írni. Tudod, Heni, sokáig nem érdekelt az írás.

Tizennyolc éves voltam, amikor először kerültem el otthonról.

Három évig szűkszavú levelezőlapokon adtam hírt magamról szüleimnek. „Jól vagyok. Nem hiányzik semmim.” Közben néha írtam egy-két lányismerősömnek, akiknek tudtam a címét. Így visszagondolva, nem is voltak annyira rosszak azok a levelek. Igyekeztem a nagy romantikus írók mintájára felépíteni és kiszínezni mondandómat. Egy irodalomszerető lányra talán hatottak volna soraim, a kiválasztott lányokat azonban hidegen hagyták. Nem is igazán érdekelte őket a levelezés. Állandóan ostromlók hada lebzselt körülöttük, s a szerelmes kamaszok lihegése elnyomta az én bátortalan hangomat.

Néhány hónappal nagykorúvá válásom előtt kicsaptak a gimnáziumból, néhány héttel később belecsöppentem egy frissen születő irodalmi társaságba, ahol csupa írónak és költőnek készülő fiú és lány ontotta a novellákat, verseket. Naphosszat elüldögéltünk a vasútállomással szemközti cukrászda szeparéjában, melynek – a falait díszítő fekete kovácsoltvas rózsákról – a Rosa Nera nevet adtuk. Reggeltől délig többnyire lázasan írtunk, délután kielemeztük egymás irományait, s miután összejött egy csokornyi elfogadható irodalmi mű, felkerekedtünk, hogy a főutcán közkinccsé tegyük remekműveinket.

88

Az üzletek lépcsőiről előadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverődött hallgatóság között voltak, akik elismerően verték össze tenyerüket, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szent meggyőződéssel hittük, hogy egyszer befutott és közismert írói, költői leszünk a társadalomnak.

A következő esztendőben behívtak katonának, s mire leszereltem, szétszóródott a társaság. Furcsamód a velük eltöltött időszak sem ébresztette fel a bennem szunnyadó írót. S bár egyetlen írásom sem maradt meg abból az időből, mégsem tekintem feleslegesen elvesztegetett időnek. Azok a próbálkozások alapozták meg későbbi önbizalmamat.

Sorkatonai szolgálatom felén túl voltam, mikor levelezni kezdtem egy lánnyal. Címére egy női folyóirat levelezési rovatában találtam.

Rajta kívül még négy lánynak írtam. Valamennyien válaszoltak. Semmitmondó soraik alapján hármat közülük, már az első körben kirostáltam. Két esélyes maradt, egyikük elsőéves temesvári egyetemista volt, a másik harmadikos gimnazista, Margittán. Mindkettejüknek írtam egy-egy újabb levelet, végül a margittai lányt választottam.

Emlékszem, különös neve volt: Zsolta. Azóta sem találkoztam ezzel a névvel. Szerette, valósággal rajongott az irodalomért. Gyakran és sikerrel vett részt országos vers- és prózamondó versenyeken. József Attila volt a kedvence. Már első levelei lenyűgöztek. Remekül írt, játékos könnyedséggel bánt a szavakkal. Valószínűleg ez inspirált, vagy inkább ösztönzött, hogy megmutassam: én is tudok valamit. És írni kezdtem. Kezdetben heti három alkalommal, aztán már napi rendszerességgel. Első levelem négyoldalas volt, két héttel később már napi tizenhat-húsz oldalt írtam. Szakaszvezetőként takarodó után birtokba vettem a századparancsnok irodáját, és hajnali két-három óráig írtam, festettem, színeztem napközben megélt élményeimet, a világról alkotott véleményemet, életemmel kapcsolatos 89

elképzeléseimet, vágyaimat, érzéseimet. Akkor tudatosult bennem először, hogy az írás egész embert követelő tevékenység. Írni nem lehet félvállról, az írásba teljes valónkat bele kell vinnünk, vagy hozzá se fogjunk. Azt is megtanultam, hogy az önkifejezés nehéz és önző dolog. Idővel mindenünket felfal, még az énünket is. Egy nap ráébredünk, már nincs is énünk, amit kifejezhetnénk.

Leszerelésemig, nagyjából nyolc hónapig leveleztem Zsoltával.

Utolsó levelemet már otthon adtam fel. Többé senkinek nem írtam.

Leveleit sokáig őriztem, egy nap aztán kislányom valahogy megkaparintotta leveles dobozomat, s mire észrevettem, minden levelet apró laskára szaggatott.

Ma is szeretettel gondolok rá. Zsolta révén tettem szert arra a tudásra és bátorságra, melyek birtokában neki mertem vágni az újságírói pályának, és ugyancsak neki köszönhetem azt is, hogy szinte azonnal státust is kaptam.

Az első év még így is maga volt a pokol. Emlékszem, ötször-hatszor átírtam egy-egy anyagot, mire valamelyest elfogadhatónak találtam. Hétvégeken reggeltől estig a számítógép előtt ültem, csak írtam és írtam, gyakoroltam, konok kitartással. De bármilyen emberfacsaró is volt, sosem keseregtem, elvégre magam választottam. Senki nem kényszerített az újságírói pályára.

Igazán akkor tanultam meg, mit jelent írni.

Tudod, Heni, kevés olyan tevékenység van a világon, amihez az a fajta különös, talán semmi máshoz sem hasonlítható érzés társul, mint az íráshoz. Az írás nem csupán alkotás, hanem teremtés is. Számítógépemmel és képzeletemmel képes vagyok életre kelteni rég elfelejtett, vagy sosem létezett embereket, eseményeket, meg tudom mutatni az embereknek a lelkem. S miközben olvassák az írásom, felismerik a táj és a környezetet, amelyben a cselekmény játszódik, de ami ennél is fontosabb: önmagukra ismernek. És ez örömmel tölti el őket.

90

– És téged is… – mosolygott Paula nővér.

– Igen, engem is – bólintottam. – Talán ez az öröm is közrejátszott abban, hogy sosem igyekeztem vagyont szerezni, beértem azzal az elismeréssel, amit kaptam. Meggyőződésem, hogy bár elanyagiasult világban élünk, a puszta jólét önmagában kevés a boldogsághoz. Az igazi boldogság az, ami másokkal is megosztható.

– Szeretlek téged, István – karolt belém s bújt hozzám Paula nővér.

– Őszinte, kitárulkozó lélek vagy. Alig egy hete ismerlek, mégis olyan sokat tudok már rólad.

– Én is szeretlek, Heni. Csak azt ne kérdezd, mit szeretek benned.

Pedig sokszor megpróbáltam kideríteni. Azt hiszem, a rokonszenvet, a szeretetet nem a másik ember pozitív külső és belső tulajdonságai váltják ki belőlünk, hanem az a fajta összesség, amely kizárólag a szeretett személy sajátja.

– Erre nem tudok mit mondani, István. Soha életemben nem voltam szerelmes. Fiú osztálytársaim közül egyik sem volt különösebb hatással rám. Mivel egymást utánozták, egyformán önteltek voltak, nagyszájúak és elkeserítően üresek.

– Örömmel jelentem, kedves Paula nővér, hogy megérkeztünk szerény hajlékomhoz.

– Kedves, barátságos ház – biccentett elismerőleg Paula nővér. – Szeretet árad a falaiból.

– Anyai nagyszüleim építették, most csak magam lakom. De kerülj beljebb – tártam ki a kaput.

– De szép és hangulatos itt minden – álmélkodott Paula nővér.

– Nem az én érdemem. A készbe költöztem be. A bútorokon és néhány apró módosításon kívül, minden a nagyszüleim keze munkáját dicséri. Gyerekként gyakran jártam hozzájuk. Itt minden szabad volt. Miután összebarátkoztam a környékbeli srácokkal, még inkább szerettem itt lenni. Akkoriban még megvolt az egyik kereszt a hegy tetején. Amikor belefáradtunk a kergetőzésbe, felmentünk a hegyte91

tőre, leültünk a kereszt tövébe, és bámultuk a várost „madártávlatból”. Eredetileg három feszület őrködött a város nyugalma fölött. A háború után a két kisebbet eltüntették a kommunisták. A harmadikat is ledöntötték párszor, de a környékbeliek másnapra mindig visszaállították. Egy idő után aztán felhagytak a döntögetésével, mára mégis eltűnt. Mintha valakiket félelemmel töltene el a kereszt látványa.

A forradalom után szabad prédává vált a hegy. Beindultak az építkezések, gombamód nőttek ki a földből a luxuslakások. Némelyik fájdalmasan ízléstelen és hivalkodó, de ez legyen a tulajdonosok gondja. Ennél sokkal súlyosabb az a felelősség, amely a városi önkormányzat tanácsosait és az engedélyező szakhatóságot terheli.

Az ő feladatuk ugyanis az urbanisztikai és terjeszkedési célokra szánt külterületek kijelölése, felosztása, és a helyi rendeleteknek megfelelő hasznosításuk ellenőrzése is. Évszázadokon át ezek a hegyeknek csúfolt szőlődombok látták el a várost friss szőlővel s egyéb gyümölccsel.

Ennek most egyszer és mindenkorra vége. A magasba törő vágyaktól megrészegült emberek semmire nincsenek tekintettel. De itt ki is teszem a pontot.

– Helyezd magad kényelembe – irányítottam át Paula nővért a nappaliba. – Mit hozzak neked? Enni vagy innivalót? Esetleg mindkettőt?

– Egy pohár hűsítővel tökéletesen beérem. Inkább azt szeretném, ha idejönnél mellém – ült le a kanapé elé.

– Egy perc, és itt vagyok – vigyorogtam.

– Mit hoztál? – fürkészte hunyorítva a kancsót.

– Saját készítésű baracknektár. De hozhatok sört vagy bort is.

– Ez tökéletesen megfelel.

Mindkettőnknek töltöttem, aztán lehuppantam Paula nővér mellé.

– Ha nem jelent gondot, szívesebben venném, ha lefeküdnél, és az ölembe hajtanád a fejed.

92

– Nagyon jó itt feküdnöm, köszönöm – néztem fel rá hálás tekintettel.

– Nekem is nagyon jó, mert simogathatlak. S ha már a köszönetnél tartunk, én köszönöm neked ezt a mai csodálatos és felejthetetlen napot. Soha nem éreztem ilyen jól magam, mint ma veled, István.

– Heni…

– Ne szakíts félbe, sok a mondandóm.

– Hallgatlak.

– Szóval, mikor először megláttalak a kórházban, valami megmozdult bennem. Olyan bizsergésféle futott át rajtam. Bután hangzik, mert nem tudnám megmondani testem melyik részén éreztem.

Talán a szívem táján, talán másutt. Mindegy. Miket hordok itt öszsze, dehogy mindegy, hisz a következő pillanatban olyasmi történt velem, amit azelőtt csak filmekben láttam vagy regényekben olvastam. Teljesen összezavarodtam, mert bár sok férfit ismertem előtted is, egyik sem volt rám olyan hatással, mint te. Elsőször ösztönösen megpróbáltam küzdeni ellened. Három napba telt, mire tudatosult bennem, hogy bármilyen erősnek és határozottnak tartom magam, neked képtelen volnék ellenállni. Eleinte zavart ez a felismerés, mivel egyfajta kiszolgáltatottságot sejtetett. De gyorsan elmúlt s helyét az örömnek adta át. Igen, valódi öröm volt figyelmen kívül hagyni a társadalmi elvárásokat, és feltétel nélkül engedni ösztöneimnek. Mert kezdetben ösztöneim hajtottak, idővel aztán érzések, érzelmek vették át ezt a szerepet. Attól fogva már nemcsak a tudatommal, hanem lelkemmel, szívemmel és egész testemmel is vonzódtam hozzád. Valahányszor éjszakai ügyeletes voltam, legalább egy-két órát töltöttem édesapádnál, hallgattam, ahogyan rólad beszél. Valósággal ittam a szavait. Közben gondolataimban már következő találkozásunkat színezgettem, és reménykedtem, hogy egyszer, talán a közeli jövőben, benned is megfogan majd egyfajta vonzódás irántam. Olyankor mindig a már említett, furcsa, korábban sosem tapasztalt bizsergés futott 93

át rajtam. Eltűntek gátlásaim, és éreztem, veled mindenre képes lennék. Annyira váratlanul hullott az ölembe ez a csodálatos ajándék, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek vele.

Az esti ima után csak ültem az ágyamon és azon kaptam magam, hogy a Gondviselést vádolom, amiért nem korábban hozott össze veled. Azelőtt, hogy magamra öltöttem a rendi ruhát. S miközben ezen töprengtem, eszembe jutott anyai nagymamám egyik különös meséje. Egy kisfiúról és egy kislányról szólt a történet, akik egy rengeteg erdő közepén laktak, s egy éjjel elindultak, hogy megkeressék a boldogság kék madarát. Kalandokban bővelkedő kirándulásuk során sokfelé megfordultak, többek között az égbe is feljutottak, ahol tanúi voltak, hogyan kelnek útra naponta a földi életre kiválasztott lelkek.

Az ég és föld között ingázó hatalmas hajó minden nap már kora reggel ott himbálózott a mennyei kikötőben. A parton gyermeklelkek százai, ezrei tolongtak kézen fogva vagy egymást átkarolva, és izgatottan várták, kiket szólít aznap a beszállást irányító idős szent. Pontban nyolc órakor megjelent az öreg, és mély hangon olvasni kezdte az indulók névsorát. Mindig akadt egy-két szerencsés pár, akik együtt kelhettek útra, de a lelkek legtöbbje égi társától elszakítva, egyedül volt kénytelen beszállni a hajóba, hogy a földre érve ott próbálja megkeresni a mennyben kiválasztott társát. Mennyi szívszorító sírásnak, kétségbeesett zokogásnak volt tanúja az a kikötő. Nem is szólva arról a sok-sok felesleges csalódásról, fájdalomról, amit a mennyei pajtásuk után eredménytelenül kutató lelkek élnek át itt lent, a földön.

Kinek használ, mi célt szolgál az a sok keserűség? Néha annyira érthetetlen számomra az isteni szándék. Mindenesetre olyan jó lenne hinni, hogy mi is az egymástól elszakított párok egyike vagyunk.

– Hátha, Heni…

– Igen, reménykedjünk – mosolygott szomorkásan.

– Köszönöm az őszinteséged, Heni. És bocsáss meg, ha most nem reagálok az elmondottakra. Inkább azt javaslom, lustálkodjunk kicsit.

94

– Rendben. Lustálkodjunk, közben simogass – ereszkedett mellém Paula nővér. – De ne ruhán keresztül. Vannak rajta gombok…

– Magamtól eszembe nem jutott volna – vigyorogtam.

Felkönyököltem s lassú szertartásossággal, akár egy koszorúzó díszszakasz kezdtem kigombolni a ruháját. * – Nehéz ilyenkor bármit mondani – törtem meg a konyhára telepedett csendet fagylaltozás közben.

– Mit gondolsz, Isten jóváhagyásával történik mindez velünk? – nézett rám.

– Ha jól emlékszem, Máté evangéliumában mondja Jézus: „Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják.” Vagyis, Isten mindenről tud. Ebből még nem következik, hogy egyet is ért mindennel.

Inkább ne találgassunk. Isten mindig megtalálja a módját, hogy tudtunkra adja véleményét.

– Értem – bólintott Paula nővér. – És akkor most hogyan tovább?

– Vártam, hogy felteszed a kérdést. De őszinte leszek: fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy szeretlek, úgy, ahogyan eddig még senkit nem szerettem. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem jogosít fel semmire. Mindketten szuverén emberek vagyunk. Azt adunk egymásnak, amit csak akarunk, de kérni nem áll jogunkban.

Kénytelenek vagyunk beérni azzal, amit kérés nélkül kapunk. A jövő héten újra rám zúdul a munka, de esténként szívesen írok neked.

Akár minden este. De ott a skype és a telefon is…

– A jövő héten még itt leszek, de azt követő hétfőn elutazom. Lelki gyakorlatra megyünk nővértársaimmal Magyarországra. Onnan 95

nem biztos, hogy írhatok. Ó, István, annyira fáj a lelkem, hogy legszívesebben rád borulva zokognék.

– Gyere, Heni, hajtsd ide a fejed és sírd ki magad, ha az segít.

– Csókolj meg, István. És imádkozz értem, hogy ne büntessen meg nagyon az Úr.

– Heni! Az Újszövetség megkötése óta Isten már nem büntet. Mi büntetjük saját magunkat, aztán Istenre fogjuk. Istenre, aki csak szeretni tud. Ő maga a könyörületesség, a megbocsátás és a szeretet.

– De jó, hogy elmondtad.

– Tán magadtól nem tudtad?

– Persze, hogy tudtam, de néha kétségeim támadnak, főleg amikor nem tiszta a lelkiismeretem.

Sokáig álltunk összeölelkezve. Aztán kitolattam a kocsival, bezártam a kaput és elindultunk apám házához.

Paula nővér átöltözött, még egyszer megöleltük, megcsókoltuk egymást.

– Hálásan köszönöm önzetlen segítséged, Heni. És ugyancsak hálásan köszönöm derűdet, közvetlenségedet. Bearanyoztad ezeket az együtt töltött napokat.

– Én is köszönök mindent, István, és szívesen segítettem. Nagyon jól éreztem magam veled. Pontosabban: soha nem éreztem ilyen jól magam, mint veled. Isten áldjon, István.

– Téged is. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen – mosolygott rám könnyes szemmel, és elindult. Én meg álltam a kapuban és még akkor is bámultam utána, mikor már rég eltűnt az utca kanyarulatában.

Azon az éjszakán keveset aludtam. Érzések, gondolatok kergették egymást a fejemben. Még akkor sem tértem egészen magamhoz, amikor beértem a szerkesztőségbe.

96

– Kemény hét előtt állunk – kezdte hétindítóját főszerkesztőm. A lehető legtöbbet várom el mindnyájatoktól. Főleg tőled, István. Feltorlódtak az események. Olvasóink joggal várják el, hogy a súlyuknak megfelelően és azonnal foglalkozzunk a témákkal.

– Mindent a kedves olvasóért – vigyorogtam kényszeredetten.

Semmi kedvem nem volt a munkához. Egyfolytában Paula nővérre gondoltam. Vajon mit csinál? Gondol-e rám? Hiányzom-e neki?

– Hahó, Pityu! Ébresztő! – rángatott vissza a valóságba Zétény hangja.

– Nyugi, itt vagyok teljes mellszélességgel. Vettem az adást, máris repülök – toltam helyére a széket.

– Csak óvatosan – kacsintott. – Nehogy belefussunk valamilyen kelepcébe.

– Majd résen leszek – intettem búcsúzóul, és útra keltem.

Kint ragyogóan sütött a nap. A világ tele volt derűvel, mint a málnaszedő lányok kosara. A fiatal fecskék nagyokat visítva vették a kanyarokat, a verebek önfeledten fürödtek az artézi kút körüli tócsában.

A Szent László hídon Kampóval futottam össze. Utolsó találkozásunk óta egészen megemberesedett. Kerékpárja nyergét két, ujjnyi vastag vaspálca támasztotta meg hátulról.

– Legurítunk egy sört? – veregette meg kedélyesen a vállam. – Közben számba vehetnénk tétlenséggel elfecsérelt napjainkat.

Kampó mindig sajátos humora szemüvegén át szemlélte az élet dolgait. Torzító optikája révén a világ fonákságai különös hangsúlyt nyertek, ezért a vele eltöltött időt általában a felhőtlen derű óráiként könyveltem el, a bevételi oszlopban. Ezúttal is alaposan kitett magáért. A harmadik sör után, lépem határozott nyillalásai idézték fel a régi idők röhögéseit, amikor még Kampóval egy csapatban loptuk a napot. Már dél körül járt az idő, mikor észbe kaptunk, s egy utolsó sörrel kitettük a pontot összegző beszámolóink végére.

97

Kissé kapatosan szédelegtem be egy közeli vendéglőbe, hogy valamilyen sült vagy főtt étellel ellensúlyozzam a torkomon leeresztett sörmennyiség hatását. Evés közben némi bűntudatom támadt az el nem végzett munka miatt, a vendéglőből mégis a kórháznak vettem az irányt.

– A betegek ilyenkor sziesztáznak – próbált meg visszatartani bátortalanul a felvételis nővér.

– Magam is kizárólag arra vágyom – emeltem fel némi erőfeszítéssel jobb kezem mutatóujját.

– Tán csak nem akar az apja mellé befeküdni az ágyba? – meredt rám döbbenten.

– Nekem a földön is megfelel. Sosem voltam túlzottan igényes – adtam az aszkétát.

– Csak vigyázzon, nehogy a végén még betegnek nézzék, és bent tartsák – szólt utánam némi kajánsággal a nővér. Csípős megjegyzését eleresztettem a fülem mellett.

– Ez aztán a kellemes meglepetés – ült fel örömében apám.

– Tán későbbre vártál? – adtam az ártatlant.

– Paula nővérnek úgy öt óra körül prognosztizáltam az érkezésed.

– Tán kérdezett felőlem?

– Csak épp szóba kerültél.

– Merő véletlenségből? Csak úgy…

– Pontosan úgy, fiam. Merő véletlenségből. De mondok én neked ennél sokkal érdekesebbet is.

– Csupa fül vagyok.

– Képzeld, itt járt keresztapád. Alig ismertem rá. Lefogyott, megnyúlt az arca, lógott rajta a ruha. Kérdeztem is tőle: Mi történt veled?

Mire ő elmondta, dehogy mondta: töredelmesen bevallotta, hogy szénagyűjtéskor ő rántotta meg Baba kantárát. Attól ugrottak meg a lovak, ezért estem le. Kérte, hogy bocsássak meg neki. Azt sem bánja, ha börtönbe kerül, mondta, mert annál az állapotnál, amiben van, 98

még a tömlöc is jobb. A szerencsétlen eset óta egyetlen éjszaka sem aludt. Minden apró neszre felriad, azt hiszi, a rendőrök jönnek érte, hogy börtönbe vigyék. Csak forog az ágyában, és úgy verejtékezik, hogy reggelre merő víz a derékalja. Róza nénéd egész nap az udvaron szárítja, másnap reggel azonban újra facsarni lehet a vizet belőle.

Megköszöntem őszinteségét, és biztosítottam, soha eszembe nem jutna feljelenti a legjobb komámat. Ettől annyira boldog lett, hogy rám borult, rítt, akár egy gyerek, és úgy hálálkodott, hogy a végin már féltem, nehogy valami baja essék.

Említette, hogy vasárnap fent volt nálam, hogy megnézze a jószágot. Mindent rendbe talált. A házba is be akart menni, de Popovics bácsi óva intette, hogy belépjen. Azt mondta, valamilyen ritka fenevadat hoztál, és a házba zártad be.

– Te, Pityu, ugye nem szaggat szét mindent az a bestia, mire hazamegyek? Mert ugye, emlékszel, hogy holnapután hazaeresztenek?

– Nyugodj meg, nincs ott semmiféle fenevad. Az egészet Popovics bácsi találta ki, hogy lerázza keresztapát.

– Na, majd adok én neki – tüzeskedett apám mímelt indulattal.

Kopogtattak, majd nyílt az ajtó és Paula nővér lépett be.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntem őszinte lelkesedéssel.

– Mindörökké! Ámen – rebegte mélyen elpirulva. – De jó látni magát, István.

– Számomra is örömet jelent találkozni kegyeddel – tromfoltam.

– Nocsak – rikkantott apám –, nemcsak Paula nővérnek szökött a vér az arcába, te is jócskán elveresedtél, Pityu. Tényleg ekkora örömet jelent újra találkoznotok?

– A jelek szerint… Főleg, hogy rólad van szó, apám. Mert lám, itt állunk mindketten az ágyadnál: az ápolód és a fiad.

– Szépek is vagytok fiam, mint két szál virág – párásodtak be az öregem szemei. – Ó, Heni, hisz olyan vagy nekem, mintha saját lányom volnál.

99

– Én is apámként tekintek magára, Jóska bácsi – érzékenyült el a nővér.

– Ha már itt tartunk, én is gyorsan megölelem a kedvesnővért, hadd lássa, szeretetből nálam sincs hiány, aztán gyorsan eltűnök, mielőtt én is ríva fakadok – motyogtam, azzal odaléptem a nővérhez, s mielőtt tiltakozhatott volna, magamhoz öleltem és két cuppanós puszit nyomtam kétfelől a képére. Ezennel, kedves Paula nővér, ünnepélyesen húgommá fogadlak.

– Jaj, még a fülem is cseng a puszijaidtól, István – kapott a fátylához örömtől csillogó tekintettel. A következő pillanatban azonban már komoly arccal fordult felém.

– Mifelénk úgy tartják, hogy rossz kölcsön az, amit nem lehet visszafizetni – nézett rám ragyogó szemmel, s azzal ő is megölelt, és becsületesen visszaadta mind a két puszit.

– Köszönöm, Heni. Őszintén köszönöm. Most pedig add azt a jóságos és gondoskodó kezed, hadd csókoljam meg azt is hálám jeléül.

– Nem szabad! – tiltakozott, s a kezét a háta mögé dugta. Én meg azért is előrántottam mindkettőt, és hálásan megcsókoltam.

– Isten veled, Heni húgom. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen. Isten legyen veled is, István – mosolygott ünneplő tekintettel.

– És téged is áldjon meg az Úr, apám – hajoltam le s öleltem magamhoz az öreget.

– Isten veled, Pityu! Ma megint boldoggá tettél, fiam. * A polgármester titkárnője legcsábosabb mosolyával fogadott.

– Mi újság, István?

100

– Csupa szép és jó, főleg, ha magát látom, kedves Carmen – vigyorogtam.

– Hogy maga mekkora gazember – fenyegetett meg.

– Igyekszem. A főnök bent van?

– Tárgyal, de mindjárt végez. Beszólok neki, addig üljön le.

– Köszönöm.

Leülni már nem maradt időm, mert nyílt az ajtó, és vendége mögött felbukkant a polgármester kerek képe.

– Áh, Serfőző úr! Minek köszönhetem megtisztelő látogatását – játszotta el műlelkesedését a város első embere. – Kerüljön beljebb – intett széles gesztussal. – A magáé vagyok.

Húsz perccel később már kevésbé kedélyesen búcsúztunk el egymástól.

– Nemcsak az utcanév-táblákkal, meg Szentmárton és a város tervezett egyesítésével kellene foglalkozniuk. Történnek itt szép és előremutató dolgok is, de valami miatt azokról rendre megfeledkeznek.

Mi meg legközelebb majd megfeledkezünk előfizetni a lapjukat – nézett rám sokat sejtetően.

– Ha ebben látja a megoldást, tegyen belátása szerint, polgármester úr. De ne várja el tőlünk, hogy dicshimnuszokat zengjünk a városatyákról, miközben elhamarkodott döntéseikkel sorra verik ki a biztosítékokat. Az pedig végképp szomorú, hogy több mint húsz esztendővel a rendszerváltás után az elszúrt dolgokat úgy próbálják meg szőnyeg alá seperni, hogy megfenyegetik az újságírót.

Otthonról még felhívtam néhány ismerősömet, hogy maradék kételyeimet is eloszlassam, aztán hozzáfogtam az íráshoz. Hétkor Zétény hívott. Hogy állsz? – kérdezte. Épp most tettem ki a pontot a végére. Egyszer még átolvasom, s már küldöm is. Rendben, várom, búcsúzott.

101

Égő gyomrom tüzét egy nagy csésze tejjel sikeresen eloltottam, aztán újra a gép elé ültem, hogy eleget tegyek Paula nővérnek tett ígéretemnek.

Kedves Heni!

Itt ülök a kuckómban a gép előtt, és keresem a megfelelő szavakat. A nagy pillanatokban rendszerint elmaradnak a múzsák.

Abban, hogy itt ülök nincs semmi rendkívüli. Gyakorlatilag a számítógép előtt telik el az egész életem. Miután leadom a lapba szánt cikkeket, folytatom korábban elkezdett munkáim valamelyikét, vagy nagy ritkán levelet írok, ahogyan most is.

Mikor szerkesztőségvezető lettem, a kolléganőim megpróbálták otthonossá tenni az irodánkat. Virágokat hoztak, képeket, függönyöket, szőnyegeket. De maradt minden a régiben. Végül egyikük kimondta az igazságot: hiábavaló minden erőfeszítésük. István úgyis csak az autójában érzi jól magát.

Sokat tűnődtem azon, vajon miért lettem ilyen. Ma már tudom: egyfajta menekülés ez a valóságtól. Minek tagadni, folyamatosan változik a világ, és mi is. Az új körülményeket nem mindenki képes elfogadni, inkább teremt magának egy saját, külön világot. Abba aztán behúzódik, akár a csiga. Beszélik, hogy Csokonai egész nap egy nagy szekrényben ülve írta költeményeit, melyet édesanyja állíttatott be egyetlen szobájukba, hogy fiát ne zavarják a házukban jövő-menő emberek.

Régen számos barátom volt, mára egy sem maradt. Elkoptunk egymástól, akár a gyakran ismételt szavak. Beszélgetések közben egyre többször fordult elő, hogy értetlenül bámultunk egymásra, mert kivesztek belőlünk a közös gondolatok, eszmék, s ettől szavaink is más jelentést kaptak.

102

Nem vagyunk egyformák. A legtöbb embernek az anyagi biztonság jelenti a szabadságot, számomra a gondolataim. Azok az én szárnyaim, melyek felemelnek Istenhez, aki gyalogosan közlekedik, hogy kedvére és alaposan megnézhessen mindent. A nagy, merész terveket átengedem másoknak.

Magamra maradtam, mint az ájtatos manó nősténye, mely szeretkezés után gyakran felfalja a hímet. Én is kannibál lennék? – fürkésztem reggelente arcomat a fürdőszoba tükrében.

Sokat dicsértél az elmúlt napokban. Valójában negyedannyi tehetség és jóság sincs bennem, mint amennyit rám aggattál. Inkább önző vagyok és magamnak való. Néhány éve még felelőtlenül csavarogtam a világban, mintha kerestem volna valamit, vagy valakit. Pontosan magam sem tudtam. Manapság inkább behúzódom a kuckómba és írok. Írok a vágyaimról, haragjaimról, örömeimről, a rétek, parkok, kertek virágairól, az őszinte szeretetről, melyet mindig szomjaztam, a megértésről, a hitről, és sok egyéb másról, ami épp eszembe jut. Most, hogy megismertelek, végre nem maradnak elküldetlenek leveleim. Te vagy a címzettjük. Általad már nem csak leveleim érnek célba, hanem érzéseim is. Melyeket te keltettél életre.

Szeretlek téged, Heni. Úgy szeretlek, ahogy eddig soha senkit. Nemcsak a lelkemmel, hanem az értelmemmel, egész lényemmel. Azt hiszem, veled, melletted boldog lennék.

Legyen szép estéd!

Szeretettel ölellek: István Egy pohár borral a kezemben kiültem a lépcsőre csillagokat nézni. Szorgalmasan tekergettem a nyakam, végül egészen elszédültem.

Mire a hold feljött, már ágyban voltam. A nehéz bor okozta vagy egyéb, sokáig álmatlanul forgolódtam. Már közel járt az éjfél, mire nagy nehezen álomba merültem.

103

Reggel madárdalra ébredtem. Olyan akkurátusan fütyültek, daloltak, csiripeltek, rikoltoztak, mintha fizetést kaptak volna érte. De az is lehet, hogy így akartak kárpótolni megdézsmált gyümölcseimért.

Borotválkozás közben párszor visszafeleseltem nekik, ami tovább fokozta lelkesedésüket.

A napindító értekezlet után egy neves festőművésszel készítettem interjút.

Egyebek mellett megkérdeztem tőle, elégedett embernek tartja-e magát.

Nagyon, vágta rá gondolkodás nélkül. De ez csak és kizárólag magamra vonatkozik, illetve arra, amit csinálok. Ha a minket körülvevő világra gondolnék, naphosszat a sarokban guggolnék és a fal felé fordulva sírnék, zokognék. Mert úgy elrontották, elrontottuk. Az emberek többsége gyorsan elfelejti, hogy mindannyian meztelenül jövünk a világra. Születésünkkor a csuklónkra kötnek cetlit, halálunkkor a lábujjunkra. Ha okosak lennénk, e két fontos esemény közé eső, hosszabb-rövidebb időt megpróbálnánk értelmesen eltölteni – tette hozzá.

Rutinosan felelgetett kérdéseimre, így is dél lett, mire végeztünk.

Törzshelyemen megebédeltem, kicsit még elbámészkodtam a sétálóutca egyik teraszán, aztán apámhoz vettem az irányt.

– Minden jótét lélek dicséri az Urat! – nyitottam be a szobájába.

– Az Úr az én erősségem! – vágta rá apám. – Isten hozott, Pityu.

– Tudni-e már biztosan, hogy holnap kiengednek?

– A főorvos úr azt mondta, a reggeli vizit után máris indulhatok.

– Hála legyen a Jóistennek! Végre ezt is megértük. Milyen ruhát hozzak?

– Keress egy rendes inget, hozzávaló nadrágot, zoknit és cipőt. A fehérneműt a komódfiókban találod. Még valami… Megkérnélek, hozz három csokor virágot, és egy-egy doboz konyakos meggyet a lányoknak. A fehérneműim alatt van egy bádogdoboz, abban őrzöm 104

a pénzem. Vegyél ki háromszáz lejt, és tedd egy üres borítékba. Azt a főorvos úrnak szánom. Megjegyezted, fiam?

– Mindent rögzítettem, apám. Három virágcsokor és három doboz konyakos meggy a lányoknak, háromszáz lej fehér borítékba rejtve a főorvos úrnak.

– Jaj, fiam, már most annyira izgulok, hogy éjjel valószínűleg egy percet sem alszom. Szerencsére Paula nővér az ügyeletes. Vele jókat lehet beszélgetni. Szerintem szerelmes beléd.

– Miből gondolod? – húztam fel a szemöldököm.

– Valahányszor te kerülsz szóba, elpirul, és olyan furcsán kezd ragyogni a szeme. Még a hangja is elváltozik. Az biztos, hogy gyönyörű teremtés. Nem is értem, miért megy az ilyen apácának. Minden ujjára öt kérő akadna.

– Hát szépnek valóban szép – bólogattam. – Csak ne lenne apáca – tettem hozzá akkorát sóhajtva, hogy az ablak is beleremegett.

– Tán rólam beszélnek? – állt meg csípőre tett kézzel Brigitta nővér az ajtóban.

– Ki másra illene ez a jelző, kedves Brigi? – néztem rá fülig érő szájjal.

– Ajánlom is – fenyegetett meg tréfásan. – Szóval itt hagy minket, Jóska bácsi? – komolyodott el.

– Itt, Szépségem. Holnap reggel kiteszik a szűröm. Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Sír, mert nagyon megkedveltem magát, nevet, mert már elegem van az állandó fekvésből.

– Azért néha meglátogat? – fogta halkabbra szavát a szőke nővér.

– Ígérem, igen. Valahányszor csak tehetem.

– Búcsúzásképp este még megfürdetem – mosolygott vissza az ajtóból.

– Legyen áldott érte! – fényesedtek meg az öregem szemei.

– Én is búcsúzom, apám. Reggel időben itt leszek érted. Isten veled.

105

– Veled is, Pityu. És szívből köszönök mindent.

Furcsa érzésekkel botorkáltam ki a hatalmas épületből. Annyi mindent történt ezalatt a bő tíz nap alatt, amennyi máskor három vagy négy év alatt.

Mielőtt beültem a kocsiba, felhívtam Zétényt. Kicsöngött a telefonja, de nem vette fel. Üzenetet hagytam: „Tudom, illett volna hamarabb szólnom, de valahogy kiment a fejemből. Holnap reggel hazaengedik apámat a kórházból. Hazaviszem, utána jelentkezem.”

Apámnál kitártam minden ajtót, ablakot, hogy reggel friss levegő fogadja, ha belép. Közben előkerestem a kért holmikat, a pénzt, és mindent beleraktam egy kis bőröndbe. Letöröltem a port, meglocsoltam a virágokat, összeszedtem a tojásokat, friss vizet öntöttem a tyúkok itatójába, egy marék kukoricát is szórtam eléjük. Aztán bezártam az ablakokat, ajtókat, és elindultam haza.

Otthon kellemes hűvös fogadott. Bekapcsoltam a számítógépet.

Paula nővér levele egy órája érkezett.

Kedves István!

Nem vagyok a szavak mestere, ezért valahányszor olvasás közben találok egy-egy bölcs, megszívlelendő gondolatot, kiírom egy füzetbe, hogy nekem is legyen mit megosztanom másokkal. Az egyik ilyen „gyöngyszemre” Paulo Coelho valamelyik könyvében akadtam rá. Így szól: „A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen választóvonalhoz érünk. A lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen.”

Fogalmam sincs, hogy a mi lelkeink mit beszéltek meg, az időzítés azonban tökéletes volt. Ha néhány évvel korábban futunk össze, valószínűleg szó nélkül elmegyünk egymás mellett, mivel akkor még egyikünk sem volt felkészült a találkozásunkra. Egy másik lélek el106

fogadásához érettség kell, ami olyan fokú szenvedéssel jár, amit nem mindenki tud elviselni. A legtöbb lélek nem éli túl a nagyobb megpróbáltatásokat, szabályosan „belehal” egy-egy komolyabb traumába. Azt hiszem, velem is ez történt apám rejtélyes eltűnésekor. Azóta sem hevertem ki teljesen.

Emlékszem, egykori osztályfőnököm egyszer azt mondta, ahhoz, hogy meghaljunk, nem kell öngyilkosságot elkövetnünk. Megtapasztalhatjuk anélkül, hogy eldobnánk az életünket. A halál ugyanis lelkiállapot. A testétől különvált léleké. Többnyire ebben az állapotban éltem én is, egészen találkozásunkig. Fáradt voltam és kiégett. Azt hiszem, erre mondják: Csak hálni jár belé a lélek. Ám abban pillanatban minden megváltozott. Hirtelen ráébredtem, amit halálnak hittem, valójában tetszhalál volt. Egyfajta hibernáció vagy inkább készenléti állapot.

Amikor beléptél édesapád szobájába, rögtön tudtam, ki vagy. Szívem hevesen kezdett el verni, s mint már mondtam, testemen furcsa bizsergés futott át. Zavaromban azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány. Utólag jót nevettem magamon, mikor ugyanis magatokra hagytalak benneteket, az ajtóból visszaszóltam: Jóska bácsi, nem kell mindent elárulni rólam. Mondtam ezt annak dacára, hogy édesapád aznap került fel az intenzívről, nevemen kívül aligha tudhatott mást. Mégis olyan érzésem volt, mintha mindkettőtöket időtlen idők óta ismernélek.

Második alkalommal édesapád ágyán ültél, mikor beléptem, te jól nevelt férfihoz illően, azonnal felálltál. Én meg azt találtam mondani: Miattam nem kellett volna felállnia. Én nem számítok nőnek. Csodálkozva néztél rám. Mintha akkor láttál volna először. S ahogy néztél, olyan érzésem támadt, mintha tekinteteddel levetkőztetnél, hogy megbizonyosodj női mivoltomról. És hosszú évek óta először éreztem, hogy nedvesedem…

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem volt bűntudatom. Sőt, kicsit még el is játszadoztam a gondolattal, vajon milyen érzés lehet a karjaidban lenni, miközben kibontasz a ruháimból. Pedig tudtam, 107

ösztönöm megsúgta, hogy bár tetszem neked, nem az a vadásztípus vagy, aki strigulákat húz a noteszébe, minden hanyatt döntött lány után. Valami megnevezhetetlen szomorúság ült a szemedben, amiből arra következtettem, hogy sokat szenvedtél. El is határoztam, ha egyszer lehetőségem lesz rá, kitörlöm onnan azt a megtört fényű csillogást.

Szeretlek téged, István, és nagyon hiányzol. Tudom, Krisztusnak ajánlottam életem, de talán megbocsátja, hogy mostantól veled kell osztoznia rajtam. Szeretem Istent, teljes szívemből, teljes lelkemből, s megnyugtat a tudat, hogy ezzel Ő is tisztában van. De elsősorban húsvér nő vagyok, s itt, a földön élek. Testem pedig nem tud, és nem is mindig akar megfelelni a parancsolatok és a rendi szabályok szabta önmegtartóztatásnak. Kamasz koromban nagymamám azt mondta: Ha szeretsz valakit, szeresd itt és most. Szeresd nagyon, teljes szívedből és lelkedből, mert nem tudhatod, mit hoz a jövő. Nagymama nagyon bölcs volt, mert Szent Ágoston is hasonlóképp fogalmazott: „Szeressetek, és tegyetek, amit akartok!”

Ezzel a gondolattal köszönök el most tőled, Kedvesem. Ölellek, csókollak.

Szeretettel és imával: Paula nővér, a te Henid * Sokáig ültem tűnődve a gép előtt. Kamaszként azt hittem, hogy az apácák valamilyen testi vagy lelki okból alkalmatlanok a földi szerelemre. S ha egyikben vagy másikban mégis marad mustármagnyi vágy, azt könyörtelen alapossággal kiöli belőlük a szigorú rendi szabály, az örök, vagy évente megújított fogadalom. Persze, tudom, hogy a szolgálat egész embert kíván. Olyat, aki teljes odaadással képes eleget tenni hivatásának, küldetésének. Nem kell megosztania figyelmét, hűségét családja és Isten között. Egészséges emberről mégsem tudtam elképzelni, hogy önként lemondjon a szerelemről, erről a 108

csodálatos érzésről. Hiába győzködtek arról, hogy Istent is lehet szerelemmel szeretni. Ösztönöm hamisságot érzett az állításban, miután nem talált rációt abban, hogy egészséges szívet képes legyen lángra lobbantani egy elképzelt, a valóságban soha nem látott személy vagy lény. Még ha az történetesen maga az Isten.

Salamon királyról már általános iskolásként tudtam, hogy háromszáznál több felesége, s kétszer annyi ágyasa volt. Istenről azonban, aki a Mózesnek átadott tízparancsolatában határozottan tiltotta a testi szerelmet, sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy naponta végigkedveskedi több tíz- vagy inkább százezer jegyesét. Ha viszont nem tesz ilyet, mi szükség van az apácákra?

Miért bűn a szerelem? Isten tényleg tiltotta, vagy csak az egyház találta ki az egészet, hogy gátat vessen az emberi nem mértéktelen szaporodásának? Miért riogatják örök kárhozattal az embereket, holott maga Krisztus állította, hogy azért jött erre a világra, hogy mindenki számára elhozza az örök üdvösséget? Miért ösztönzik állandó imádkozásra az embereket, mikor a Megváltó azt tanította: „… Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy sok beszédükért nyernek meghallgatást.” Mi értelme örökké imádkozni, ha közben Istent nem hagyjuk szóhoz jutni? Miért csak az ajkával dicséri az Urat a legtöbb egyházi ember, miközben a szíve távol van tőle?

Hány és hány millió kérdés marad megválaszolatlanul naponta a világban. Hány és hány millió ember gyötrődik örök kétségek között, mert épp azoktól nem kap megfelelő lelki támaszt, akiktől joggal remélné. Hány templomnak kell még elnéptelenednie, hány közösségnek kell még megszűnnie ahhoz, hogy az egyház végre észrevegye, régóta rossz úton jár?

Egy kislábasban odatettem főni négy tojást, közben apró kockákra vágtam egy fej hagymát, a megfőtt tojásokat szintén apró kockákra szeleteltem, egy kanál mustárral és egy kanál libazsírral összekever109

tem, megsóztam, megszórtam borssal, s már kész is volt a vacsorám.

Evés közben szokásom szerint újságot olvastam.

Vacsora után kiültem a lépcsőre tücsökmuzsikát hallgatni. Van valami megható ezeknek a magányos kis rovaroknak a kitartásában, ahogy fésűs szárnyaik összedörzsölésével órák hosszat ciripelnek, remélve, hogy különös zenéjük egyszer utat talál valamelyik álmodozó tücsöknőstény szívéhez, s az rögtön felkerekedik, hogy kedvére tegyen a hegedűsnek.

Az emberek között is szép számmal akad ilyen tücsöktermészetű. Ők is szívesen termékenyítenének, a muzsikáláshoz azonban nem fűlik a foguk. Így aztán a remélt aktus is rendre elmarad. A lusta tücskök pedig keseregnek, és mindenféle csúnya dolgokkal vádolják a tücsöknőstényeket, akik csupán egy kis andalító muzsikára vágynak.

Tizenegy óra volt, mire észbe kaptam. Gyorsan megvetettem az ágyat és lefeküdtem. Éreztem, holnap sűrű napom lesz.

Reggel pontban nyolc órakor beálltam a kórház parkolójába, kivettem a bőröndöt és bizakodóan beléptem a kórház ajtaján.

– Merre járt ilyen korán? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a felvételis nővér.

– Afrikában voltam oroszlánvadászaton – feleltem mímelt szerénységgel.

– Tényleg? – tátotta el a száját.

– Ha mondom. Egyetlen óra alatt tíz fenevaddal végeztem. Egy időre nyugtuk lehet a zebráknak, antilopoknak, gazelláknak, gnúknak. Egyébként véget ért már a vizit?

– A főorvos urat kilencre várják a megyeházára, úgyhogy hamarosan vége.

– Köszönöm, szép hölgy. Hálám örökké üldözni fogja – villantottam rá legszebb mosolyom.

– Teljesen elszédíti a nőket, maga lesipuskás. Biztosan az oroszlánok közül is csak a szegény nőstényekkel végzett.

110

– Eltalálta – intettem vissza a lépcsőről.

Apám az ágya szélén ült és lógázta a lábát.

– Na, végre! Már azt hittem, itt akarsz felejteni, fiam – szökött talpra.

– Neked is jó reggelt, apám – öleltem meg óvatosan sovány testét.

– Íme, a kért öltözékek, meg a kiegészítők.

A következő pillanatban úgy homlokon vágtam magam, hogy majdnem fenékre ültem.

– A virágok! A virágokról megfeledkeztem, apám. Amíg felöltözöl, gyorsan elszaladok virágokért.

– Hová, hová olyan sebesen? – szólt utánam a felvételis nővér.

– Rögvest meglátja, hölgyem. Mire háromig számol, már itt is vagyok.

– Már tízezernél tartok… – nézett rám szemrehányón, amikor negyedóra múlva visszatértem a négy csokorral.

– Ezt fogadja bocsánatkérésem, egyben őszinte nagyrabecsülésem és hálám jeléül, maga tündérek legszebbike – nyújtottam át egyet a csokrok közül.

– Hajoljon közelebb, maga lókötő, hogy megpuszilhassam. Hiányozni fog, csakhogy tudja.

– Maga is nekem. Őszintén. És köszönöm a jóságát, a nagyvonalúságát.

– Miért nem ilyen minden beteglátogató, hozzátartozó, mint maga?

– Mert ők más iskolába jártak. Én magas iskolát végeztem.

– Hogyhogy magas iskolát?

– Úgy, hogy háromemeletes volt. A legtöbb iskola csak egyemeletes, legfeljebb kettő.

– Na, most már tényleg tűnjön el! – intett sürgetően a kezével. – Méghogy magas iskolát végzett…

111

– Itt vagyok, apám – toppantam a szobájába. – Rossz pénz nem vész el.

– Hála Istennek, Pityu. Mindjárt itt lesz Heni nővér. Neki odaadhatjuk a Brigittáét és a Kláráét. Majd átadja nekik.

– Paula nővér – mondtam.

– Mi van vele? – nézett értetlenül apám.

– Azt mondtad, Heni nővér, holott ő Paula.

– Heni vagy Paula, nem mindegy? Te elsőre tudtad, kiről van szó.

– Én valóban tudtam, de nem biztos, hogy más is rájött volna.

Mintha válasznak szánta volna, nyílt az ajtó és Paula nővér lépett be.

– Jó reggelt, Jóska bácsi. Szervusz, István.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Neked is szép reggelt, Heni.

– Mindörökké! Ámen. Hát elválunk egymástól, Jóska bácsi?

– Csak a kórháztól, kedves lányom. Remélem, mi még találkozunk az életben, vidámabb helyszínen és vidámabb körülmények közepette.

– Úgy legyen! – vágta rá mosolyogva Paula nővér. – Isten legyen magával, Jóska bácsi! – ölelte meg apámat. – És Isten legyen veled is, István – fordult felém tárt karokkal.

A kelleténél kicsit tovább időztünk egymás karjaiban, apám meg is jegyezte. – Úgy ölelitek egymást, mintha a következő pillanatban földindulás vetne véget a világnak.

– Istenen kívül ki ismeri a jövőt, Jóska bácsi? Hátha a próféta beszél magából.

– Belőlem ugyan semmiféle próféta nem beszél, legfeljebb a betegségéből felépült és türelmetlen gyógyult, aki már nagyon menne haza.

– A gyógyulás kicsit még odébb van, Jóska bácsi. Legalább néhány hétig még kímélnie kell magát, és rendszeresen járni a gyógytornák-

112

ra. Ha csak egyszer is elmarad a tornákról, könyörtelenül visszahozzák – intette komoly arccal Paula nővér.

– Attól óvjon engem az Isten! – sóhajtott akkorát apám, hogy még az éjjeliszekrény is beleremegett.

– Mitől? – kerekedett ki a Paula nővér szemi. – A kórháztól vagy a gyógytornától?

– Mindkettőtől, kislányom. De megígérem neked, rendszeresen eljárok majd a gyógytornákra. Elvégre a gyógyulás nekem is célom.

– Szeretném megölelni, Jóska bácsi – mondta Paula nővér könynyes szemekkel.

– Nekem sincs ennél nagyobb vágyam, gyermekem – tárta szét a karját apám.

S ahogy ott álltak, az én torkomat is szorongatni kezdte valami sírásféle. Istenem, fohászkodtam magamban, létezhet-e ennél csodálatosabb érzés, mint amikor két egymást őszintén szerető ember lelke összeér. De azért nagyon kérlek, Uram, segíts, nehogy könnyeim legyenek érzékenységem árulói.

Aztán apám még nagyon sokaktól elbúcsúzott. Én meg türelmesen álltam a kis bőrönddel a kezemben, és néztem ragyogó tekintettel az apámat, akiről sosem gondoltam, hogy ilyen hatalmas érzés lakozhat a lelkében.

Mindennek vége szakad egyszer, apám hosszúra nyúlt búcsúzkodásának is. Szépen kiballagtunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk.

Amikor rákanyarodtunk az útra, atyám még egyszer visszanézett a nagy épületre, keresztet vetett, és tisztán hallottam, amint suttogta: Hálát adok neked, Isten, hogy kiengedtél innen, segíts, hogy soha többé ne kerüljek vissza.

– Uram, megérkeztünk a kért címre – szóltam teátrálisan a szülői ház előtt. Mire a bőröndöt kivettem, apám kinyitotta a kaput, s már sirült is befelé, mint aki csodalátásra készül. A baromfiudvar kerítése előtt hirtelen megtorpant.

113

– Hát ez mi?

– Ha jól látom, kerítés – adtam az ártatlant.

– Azt magam is látom, de mitől újult meg?

– Mivel magától képtelen rá, nyilván valakik segítettek neki – folytattam azonos hangnemben.

– S azok kik voltak?

– Egyszer minden kiderül…

Még időzött egy keveset, aztán belépett a házba, de ott rögtön gyökeret is eresztett.

– A segítők nyilván itt is megfordultak…

– Azok meg – hagytam rá.

– Aztán mit kéne tennem, hogy eláruld a nevüket – fordult felém, csillogó tekintettel.

– Beérik egy öleléssel, apám – feleltem, de akkorra már az én szemem is hasonlóképp csillogott. Egyikük Paula nővér volt, a másik meg a te rossz fiad. Gondoltam, jobb, ha tőlem tudod meg, Popovics bácsi előbb-utóbb úgyis elmondta volna.

– Köszönöm, fiam – suttogta. – Mindkettőtöknek szívemből, lelkemből köszönöm. Azzal hozzám lépett és megölelt. Minden benne volt abban az ölelésben, a férfi, az apa fia iránti szeretete, az özvegy vigasztalhatatlan szomorúsága, a betegségéből felépült beteg hálája, és a megajándékozott ember meghatódottsággal teli öröme. Vallomás volt az az ölelés, vagy még annál is több. Én meg némán viszonoztam. Egy idő után aztán kibontakoztunk egymás karjából, apám azonban még nagyon sokáig állt ott, néma meghatódottsággal, az előszoba közepén, s ráncoktól barázdált sovány arcán vékony erecskékben folytak alá a könnyei…

114

MÁSODIK RÉSZ Fél nap alatt apám egészen visszatalált régi önmagához, állapítottam meg elégedetten este, mikor beugrottam hozzá egy kurta vizitre. Úgy öltötte magára régi énjét, akár elnyűtt, agyonfoltozott otthoni gúnyáját. Látszatra egészen olyannak tűnt, mint mielőtt törött bordáival bevitték a kórházba. Mégis, mintha valami hiányzott volna belőle. Ám bármennyit tűnődtem, nem sikerült rájönnöm, mi az. Később kiültünk az udvarra, és hallgattuk a madarak dalolását. Sokáig ültünk, mire végre megszólalt.

– Aztán gyakran találkozol Paula nővérrel?

– Egész nap dolgoztam, apám…

– Tudom, fiam. Nem is a mai napra gondoltam, hanem úgy általában.

– Fogalmam sincs, mit hoz a jövő, de különösebben nem is érdekel.

– Jól van, fiam, értelek én. Nem is a kíváncsiság beszél belőlem.

Csak azért kérdeztem, mert vasárnap szeretném meghívni ebédre. Én nem tudom a telefonszámát, gondoltam, te majd segítesz abban, hogy eljusson hozzá a meghívásom.

– Meglesz, apám. Esetleg van más óhajod is?

– Igen, fiam, volna. Tudod, én parasztosan főzök, nekem úgy is jó, De szeretném, ha vasárnap valami különleges ebéd kerülne az asztalra. Te anyádtól tanultál főzni, Isten nyugosztalja szegényt, urason főzöl, ezért arra kérnélek, te készítsd el a vasárnapi ebédet.

– Köszönöm, apám. Vállalom. És tudd meg, nagyon jólesik a kérésed. Ami pedig Paula nővért illeti, nos, azt hiszem, egymásba 115

szerettünk. Nem szégyellem, nyilván ő sem, mégis jó lenne, ha nem éreztetnéd vele, hogy tudsz a kapcsolatunkról. Talán feszélyezné.

Megoldható?

– Minden megoldható, fiam, csak akarni kell.

– Akkor ezt megbeszéltük, apám. Egyúttal megyek is. Isten áldjon! – öleltem meg búcsúzóul.

– Téged is, Pityu. Isten veled, fiam.

Volt valami melegség a hangjában. Hazatérő tékozló fiát fogadhatta ilyen szeretettel az apja. Pedig sem neki, sem apámnak nem sok öröme telt csemetéjében. A melegség mégis ott van a hangjukban, mert az apák általában büszkék a fiaikra, még ha a hálátlan kölykök nem is minden esetben szolgálnak rá erre.

Gyorsan összeütöttem egy könnyű kis vacsorát, aztán egy sörrel leültem a számítógép elé, hogy meghívjam Paula nővért apámhoz.

Kedves Heni!

Apámat mélyen meghatotta otthona megújulása. Anyám halála óta nem láttam ilyen megilletődöttnek. Csak állt az öreg az előszoba közepén, és potyogtak a könnyei. Elmondtam neki, hogy az érdem nem egyedül az enyém, nélküled semmire sem mentem volna. Valószínűleg hozzá sem fogok. Ettől, ha lehet, még inkább elérzékenyült.

Szerencsére a sírással még délelőtt felhagyott, azóta egyvégtében dudorászik, s úgy dalol, hogy a környék összes kutyája világgá szaladt.

Szinte szárnyal az örömtől az öreg, közben mindenféle képtelen terveket sző. Már ki is fundálta, hogy amint lejár lábadozási ideje, s már nem kell gyógytornára járnia, kivágja a vén körtefát, de még az almafát is, aztán új, nemesebb fajtákat ültet szerte az udvaron és a kertben. Nagy elszántságában még azt is a fejébe vette, hogy lebontja a hullámpalával fedett, düledező fáskamrát, s helyére piros cserépfedelű kis műhelyt épít téglából. Javasoltam neki, hogy a piros 116

cserepek közé hellyel-közzel rakjon néhány fehéret is, hátha a repülőgépek utasai onnan fentről gombának nézik, s majd megjelennek, hogy leszedjék.

Ez szemmel láthatóan meghökkentette. Kérdezte is: tán gúnynak szántam? Sok időbe telt, mire sikerült meggyőznöm szándékom ártatlanságáról. Azóta újra szent a béke köztünk.

Megkért, hívjalak meg vasárnapra, ebédre, hogy személyesen is megköszönhesse az önzetlen jóságodat és segítőkészségedet. Az ebéd pontban déli 12-kor lesz, én azonban szívesen venném, ha másfél-két órával előbb érkeznél. Persze, amennyiben megoldható. Egyrészt, hogy kedvemre gyönyörködhessem szépségedben, másfelől, hogy kicsit besegíts az ebédkészítésbe, mert ez az én feladatom lesz.

Ebéd után nálam pihenhetnénk ki a szakácskodás fáradalmait, annál is inkább, mivel, mint mondtad, hétfőn már utaztok lelkigyakorlatra, Magyarországra.

Katonaként én is jártam egy-két gyakorlaton, bár azok had- és lőgyakorlatok voltak. Nem is lelkeket céloztunk, még csak nem is az erre a célra kihelyezett céltáblákat, hanem a varjakat, melyekből annyi volt a lőtéren, mintha az ország összes varja oda beszélt volna meg találkát egymással.

Komolyra fordítva a szót. Itt ülök a gépem előtt és rád gondolok. Vajon mit csinálsz? Imádkozol-e még, vagy már lefeküdtél? Ha lecsukom a szemem, orromban érzem bőröd és hajad illatát, tenyeremen bársonyos tested melegét. Nagyon sokat gondolok rád. Szeretlek téged, Heni.

Szívem, lelkem legőszintébb szeretetével és legmélyebb szerelmével. Azt hiszem, soha senki iránt nem éreztem azt, amit irántad. Rajtad kívül senkire és semmire nem vágyom. Csak azért fohászkodom, hogy érzéseim, melyeket te keltettél életre, örökre megmaradjanak.

Emlékszem, Brátkáról hazafelé jövet megkérdezted: Ugye a Jóisten sosem áll közénk? Most is csak azt mondom, amit akkor. Nem hiszem, hogy Isten bármiért is közénk állna. Inkább mosolyogva tekint le ránk, 117

mert Istennek mindig öröme telik az egymást őszintén szerető emberekben.

Legyen békés, szép estéd!

Szeretettel ölellek: István Reggel fáradtan, rosszkedvűen ébredtem. Valahol a környékünkön napok óta egyvégtében ugat egy kutya. Apám szerint az a dolga.

Csakhogy ez a kutya örökké ugat. Rekedtes hangja úgy száll fel a házak közül, mint a tófenék iszapjából a mérges gáz. Sok minden felfedezhető benne: keserűség, félelem, elfojtott düh és csalódottság az elmaradt reggeliért, ebédért, vacsoráért, szeretetért, gondoskodásért.

Elszánt ugatás, amolyan soha véget nem érő, mint a pokol kapujának fáradhatatlan órája, mely az idő végezetéig azt ketyegi: „Soha többé, mindörökké…”

Pedig nagyon ébernek kellett lennem. Az egyre mérgesedő belpolitikai helyzet hovatovább állandó munkát adott. Másra szinte nem is maradt időm, de kedvem sem nagyon. A becsületüket rég eljátszó, de hatalmukhoz foggal és körömmel ragaszkodó potentátok, dühös elszántsággal vágták maguk alatt a fát. S bár álnok szándékaikon a vak is átlátott, az emberek többsége még mindig hagyta megbabonázni magát szirénéneküktől. Gyermekek fordultak szembe szüleikkel, testvérek, házastársak váltak egymás ádáz ellenségévé, mintha meghasonlott volna önmagával az ország társadalma.

– Meglátja, István, hamarosan vér fog folyni az utcákon – jegyezte meg rezignáltan a harmadik szomszédom.

– A helyzet valóban kezd drámaivá válni, de még hírül sem tragikus – próbáltam nyugtatni. – Végre elindult egy folyamat, amelynek rendcsinálás a célja, s mint minden beavatkozás, általában ez is fájdalommal jár – adtam az okosat.

A belvárosi nyüzsgésben újra eszembe jutott szomszédom fekete jóslata. Megpróbáltam elképzelni a főutcát, s a bokáig vérben gázoló 118

embereket. Szerencsére ezúttal cserbenhagyott fantáziám. Badarság, hessegettem el a gyászos gondolatot.

Még Szent István napján innen voltunk, de már végéhez közeledett a nyár. A napraforgók bágyadtan lógatták elnehezült és feketére érett fejüket, a kukoricacsövek vöröses barna bajsza buján lengedezett a nyárvégi szélben, és a fák alatt napról napra nőt a lehullott száraz levelek halma.

A színház előtt idős nő köszönt rám.

– Nahát, Serfőző! Egészen megemberesedtél, mióta nem láttalak.

Kész férfi vagy – lelkendezett. – Szereted még a fizikát? Remélem, megismersz.

– Hogyne, tanárnő, természetesen megismertem, és a fizika még most is a legkedvesebb tantárgyam – vigyorogtam kényszeredetten, közben beindult memóriám hangos zakatolással igyekezett előhalászni a feledés iszapjából, hajdani fizikatanárnőm nevét.

– Ha időnként lódítasz is, csak mértékkel tedd, fiam. Akkor megbocsátható. Erre már akkortájt is gyakran figyelmeztettelek – fenyegetett meg tréfásan. – A család jól van?

– Köszönöm, jól. Magyarországon élnek, időközben ugyanis különváltunk. Havonta egyszer két napot töltök velük. És a tanárnő jól van?

– Elvagyok, fiam. Öregesen. Romlik a látásom, romlik a hallásom, romlik az emésztésem, de a memóriám, hála Istennek, nem romlik.

Lám, egyből rád ismertem. Mivel is foglalkozol?

– Újságíró vagyok.

– Hát ez dicséretes. Valahogy mégis sokkal jobban örültem volna, ha most arról számolsz be, hogy a fizikát vagy a matematikát választottad hivatásodul. Emlékszem, annak idején olyan kérdésekkel bombáztál, hogy még a lélegzetem is elállt. Összefüggéseikben szemlélted a dolgokat. S mi több, érdekelt, a kisujjadban volt a fizika és a matematika.

119

– Tudja, tanárnő – kezdtem visszanyerni magabiztosságom –, ezen magam is sokat tűnődtem. Azonban bármennyire ígéretesnek is tűntem, valójában sosem voltam elégedett a tudásommal. Legalábbis nem annyira, hogy két olyan egzakt, de rideg tudományra építsem az életem, mint a fizika és a matematika. Mióta csak az eszem tudom, hintás alak voltam, s fölöttébb kényelmes. Felszínes tudásommal, hézagos sokoldalúságommal gyakran sikerült lenyűgöznöm környezetemet, de itt, legbelül végig tisztában voltam képességeim korlátaival.

Bárhogy is alakult a sorsom, biztosíthatom, mindig őszinte hálával, tisztelettel és szeretettel gondolok önre. Isten áldja, kedves tanárnő – hajoltam le a kezéért, hogy megcsókoljam.

– Tényleg nagy gazember voltál és vagy, fiam, de sok jó tulajdonság is szorult beléd. Maradj meg ilyennek. Na, Isten veled! Örültem neked.

Ahogy utánanéztem, felidéződtek bennem a diákévek, a színház mögötti iskola, és eszembe jutott a tanárnőm neve is, aki akkoriban még fiatal volt, mosolygós és lelkes. Csupán két dolog foglalkoztatta: a fizika és a családja, s ezt a kettőt egyetlen egyenes kötötte össze, ahogy ez a matematikában törvényszerű.

Délután kétszer is elbóbiskoltam a gép előtt. Ilyesmi általában olyankor fordul velem elő, mikor undorral kezdek az íráshoz. Amit kényszerből tesz az ember, az olyan is. Abban nincs köszönet – csengtek fülembe öreg mesterem szavai. Soha ne kezdj olyasmibe, amihez nincs igazán kedved, vagy nincs elegendő időd! Hagyd későbbre. Az írással foglalkozók tudják: alkotás szempontjából két időszak létezik: termékeny és alvó. A termékeny időszakban úgy megy az írás, akár a karikacsapás. Hívás nélkül törnek elő a gondolatok, szinte képtelenség irányítani őket. Alvó időszakában semmire sem képes az író vagy a költő. Egyetlen épkézláb gondolat sem születik a fejében. Nemes Nagy Ágnes fogalmazza ezt meg nagyon találóan Az alvóhoz című versében: „Te ismeretlen és ruhátlan, / te kelsz ki minden hamuból.

120

/ Te vagy a hetedik szobában, / nem haltál meg, csak aluszol.” Persze az úgynevezett alvó időszakban is lehet gyártani szöveget, csak épp semmi értelme.

Idős tanítóm fejéből százával, ezrével pattantak ki az ilyen és ehhez hasonló bölcsességek. Könnyű dolga volt, sosem kellett időszerű politikai ügyekkel bíbelődnie.

Nagy örömömre, néhány perccel öt óra után befutott Paula nővér levele.

Kedves István!

Hálásan köszönöm a szíves meghívást, és örömmel teszek eleget neki. Igyekszem jóval korábban ott lenni, egyrészt, hogy segíthessek, másfelől, s talán ez a fontosabb, én is nagyon vágyom társaságodra.

Annyira boldoggá tett a leveled, hogy, édesapádhoz hasonlóan, én is egész nap dudorásztam, daloltam. Csak remélni merem, hogy a környékbeli ebek díjazták a hangom, s nem futottak világgá.

Ahogy közeledik hétfői indulásunk, egyre szomorúbb leszek. Tudom, eddig sem találkozhattunk mindennap, bár ugyanabban a városban élünk. De legalább a tudat, hogy elérhető közelségben vagy, némiképp enyhítette utánad való vágyódásom. Lelki gyakorlatunk helyszíne azonban több száz kilométerre van, onnan még a gondolat is megfáradva ér Váradra.

Tegnap meggyóntam bűneimet. Az atyát láthatólag mélyen feldúlta testi kapcsolatunk. Aggodalmának kendőzetlenül hangot is adott.

Kifejtette, milyen világraszóló botrány származhat abból, ha felelőtlen együttléteink következményeként teherbe esem. Türelmesen megvártam, amíg befejezi, aztán szépen, nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy nyugtalansága teljesen indokolatlan. Egészségügyi dolgozó, ráadásul nő vagyok, és a korszerű fogamzásgátlás minden módszerét tökéletesen ismerem. Megkérdezte, esetleg megfordult-e már a fejem121

ben a veled való szakítás gondolata. Biztosítottam, hogy nagy valószínűséggel erre belátható időn belül nem kerül sor. Ettől, ha lehet, még jobban kiborult. Beszélt az egyház ellen irányuló sorozatos támadásokról, a testről, mint a Szentlélek templomáról, emlékeztetett tisztasági és engedelmességi fogadalmaimra, s még annak lehetőségét is felvetette, hogy esetleg nem oldoz fel bűneim alól. Egy szó, mint száz: mindent megpróbált, mindent bevetett, csak éket verjen közénk. Én meg összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem tőle: Atyám, ön volt valaha szerelmes? Nem, rázta határozottan a fejét. Ez valahogy kimaradt az életemből. Na, látja, mégis olyasmiről próbál meg lebeszélni, amit csak hallomásból ismer. Érvelése tehát nem hiteles, mondtam neki. Majd így folytattam. Azt hiszi, atyám, a szerelem rendelésre érkezik? Vegyük például az én konkrét esetemet. Soha életemben nem voltam szerelmes. A rendbe való belépésem után észre sem vettem a férfiakat, egyszerűen átnéztem rajtuk, mintha levegőből lettek volna. Azon a reggelen is gyanútlanul mentem be a munkahelyemre, s tettem a dolgom, ahogyan szoktam. Aztán belépett annak az idős embernek a fia és köszönt. Én meg ránéztem, és abban a pillanatban valamilyen különös, addig még soha nem tapasztalt érzés áradt szét a testemben. Olyan volt, mintha egész életemben rá vártam volna. Ott állt az apja ágya mellett és mosolygott, s közben, akár egy illuzionista, észrevétlenül ellopta a szívemet.

Gondolja, atyám, nem próbáltam menekülni előle? De bárhová bújtam, bármire gondoltam, annak a férfinak a tekintete, a hangja mindenhová elkísért. Ezek után tegye a kezét a szívére, és mondja meg őszintén: tényleg én vagyok a vétkes ebben a történetben?

Nem, lányom, mostanra már én is rájöttem. Azért, ha lehet, vigyázzatok, kulcsolta össze a kezét. Ígérem, atyám, így lesz, biztosítottam.

Hát ilyen küzdelmesre sikeredett legutóbbi gyónásom. De csöppet sem bánom, mert amit általad megismertem, az felülmúl minden képzeletet.

122

Szeretlek téged, István, teljes szívemből és teljes lelkemből, úgy, ahogy még soha senkit nem szerettem. És most már afelől is biztos vagyok, hogy a Jóisten sem akar elszakítani minket egymástól.

Ezzel a vallomással köszönök el most tőled, Kedvesem. Ölellek, csókollak.

Szeretettel és imával: Paula nővér, a te Henid * Este apámnál vacsoráztam. Vasárnap eljön Paula nővér, újságoltam neki az örömhírt. Megkértem, ha lehet, valamivel korábban jöjjön, hogy segítsen a főzésben. Úgyhogy valószínűleg már tíz óra körül itt lesz. A bevásárlást is bízd rám, apám.

– Ó, Pityu, bárcsak élne még anyád, hogy ő is részese legyen ennek a csodálatos örömnek és szeretetnek, ami kettőnk kapcsolatát jellemzi mostanában – érzékenyült el az öregem.

– Mit meg nem adnék ezért magam is – öleltem meg az öreget. – De meggyőződésem, hogy itt is lesz. Ki nem hagyna egy ilyen jó kis családi eseményt. Szeretlek, apám.

– Én is téged, fiam – csuklott el a hangja.

Gyorsan elröpült a hét, elérkezett a vasárnap. Reggel fél nyolckor már apámnál voltam. Megreggeliztünk, aztán mindent előkészítettünk, majd leültünk kávézni. Tíz perccel tíz előtt felberregett a kapucsengő. Egyszerre ugrottunk fel az asztaltól. Ez csak Paula nővér lehet. A kapuhoz is közösen mentünk, akár egy fogadóbizottság.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntöttük kórusban.

– Mindörökké! Ámen – válaszolta megilletődve.

Alaposan megölelgettük, aztán én átvettem a kerékpárját, apám meg a szót.

– Gyere, kislányom, gyere csak bátran, és érezd magad otthon – terelgette maga előtt.

123

– Köszönöm, Jóska bácsi, szívből köszönöm – mosolygott Paula nővér.

– A kilencórás szentmiséről jövők, ez a vasárnapi ruhám. Megengedné, hogy átöltözzem? Nagynénémtől elhoztam egyik lánykori civil ruhámat. Főzéshez az mindenképp alkalmasabb.

– Persze, kislányom, öltözz csak át nyugodtam, mi addig Pityuval kint maradunk az udvaron.

Pár perc múlva már nyílt is az előszoba ajtó, mi pedig megigézve meredtünk a kilépőre.

– Itt vagyok – pukedlizett mosolyogva.

Apám tért előbb magához.

– Nahát, kislányom, kezdettől tudtam, hogy szép vagy, de hogy ilyen gyönyörűséget rejt a te sötét apácaruhád, azt álmodni sem mertem…

– Jaj, Jóska bácsi, ne mondjon már ilyet, mert zavarba jövök – pirult el.

– De bizony, kislányom, ez a szent igazság.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

– Én is csatlakozom az előttem szólóhoz – motyogtam. – Talán, ha sikerül magamhoz térnem, mondok egyebet is – töröltem le kezem fejével a verejtéket homlokomról. – Kérsz kávét? Vagy inkább valami erőset innál? Esetleg üdítőt? – zökkentem bele a házigazda szerepébe.

– Egy pohár nem túl hideg üdítőt kérnék, mindegy, milyen gyümölcsből készült – felelte Paula nővér.

– Apám, te mit innál?

– Nekem is megfelel az üdítő.

– Három üdítő rendel – vigyorogtam, miközben megtöltöttem a poharakat.

Apám két húzásra kiitta a sajátját. – Most magatokra hagylak benneteket, mert még van egy kis elintéznivalóm. Igyekszem ám vissza – intett, s már sirült is kifelé.

124

– Várunk szeretettel – szóltam utána.

– Ne maradjon el sokáig, Jóska bácsi – csatlakozott Paula nővér is.

Jóformán be sem csukódott az előszoba ajtaja apám mögött, már egymás ajkán csüngtünk.

– Ó, Heni, annyira boldoggá tettél, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Köszönöm, te csodálatos teremtés. És azt is köszönöm, hogy hamarabb jöttél, hogy meghosszabbítsd örömömet, melyet jelenléted jelent.

– Én is szívből köszönöm, István… – suttogta Paula nővér, befejezni azonban már nem tudta. Aztán csak álltunk a konyha közepén, mintha egy eszeveszetten forgó örvény rántott volna le mindkettőnket a feneketlen mélybe.

– Ebbe bele lehet zavarodni – pihegte Paula nővér.

– Ez maga az őrület – nyögtem.

– Kimondhatatlanul nagyon szeretlek, István.

– Én is Téged, Heni, az életemnél is jobban.

– Kívánlak, szerelmem…

– Ó, Heni, én sem bírok magammal… – suttogtam megrészegülten. A következő pillanatban felkaptam, s már vittem is, ahogy a ragadozó viszi a zsákmányát.

Fél tizenegy jóval elmúlt, mikor magunkhoz tértünk.

– Hinnye, de megszaladt az idő! – rikkantottam el magam.

– Édes Istenem, mindjárt dél van – gombolta szaporán ruháját Paula nővér.

Sebesen fogtunk a munkához, nagy volt a lemaradásunk, igyekeznünk kellett. Így aztán mire apám előkerült, már javában rotyogott, sült minden.

– Fenséges illatok csapták meg imént az orromat, s én örömmel jövék, hogy megtöltsem gyomromat – szavalta a konyhába lépve, egy hatalmas virágcsokor fedezékéből.

125

– Nézd, kislányom, ezt a bokrétát néked hoztam, hálám jeléül. Fogadd szeretettel.

– Köszönöm szépen, Jóska bácsi. Gyönyörű csokor – cuppantott nagyot kétfelől apám képes felére. – Kérhetnék egy vázát, hogy el ne hervadjon, amíg hazamegyek.

– Hozom már a vázát, vízzel teletöltve, hisz szegény árva szívem a tiédhez van kötve.

– Apám most nagyon boldog. Olyankor mindig rímekben beszél – súgtam a fülébe.

Megterítettünk, s épp leülni készültünk, mikor megszólalt a kapucsengő.

– Vajon ki lehet az? – néztem apámra.

– Én biza nem tudom – húzta fel a vállát.

– Majd én megnézem – szántam el magam.

Ismeretlen fiatalember állt a kapuban.

– Maga Serfőző József? – kérdezte románul.

– Én Serfőző István vagyok, a fia. Miben segíthetek?

– Ezt az édesapja rendelte – nyújtott át egy méretes dobozt.

– Köszönöm – vettem át. – Remélem, nem bomba van benne – vigyorogtam kényszeredetten, s egy ötlejes bankót csúsztattam a tenyerébe.

– Nem bomba, de majdnem akkorát szól. És én is köszönöm – mosolygott, azzal elviharzott.

– Ki volt az? – kérdezte apám ártatlan képpel.

– Egy fiatalember hozott egy dobozt, állítólag te rendelted. Azt mondta, nem bomba, de majdnem akkorát szól.

– Most már úgysem tudnék nyugodtan enni. Nézzük meg, mit rejt a doboz? – indítványozta apám.

– Igen, én is nagyon kíváncsi vagyok – csatlakozott hozzá Paula nővér.

126

– Persze, ti vagytok kíváncsiak, de az én karom s fejem bánja, ha durran – mímeltem a haragot, miközben kivittem az előszobába a dobozt.

Paula nővér és apám szorosan a nyomomban.

– Nyisd már fel végre! – sürgettek kórusban.

– Jól van, nyitom már – morogtam s felnyitottam a rejtélyes doboz fedelét.

– Egy hatalmas torta! – kiáltott fel Paula nővér.

– Tényleg egy torta – helyeselt apám.

– Szöveg is van rajta – fedezte fel Paula nővér.

– Ha felfedezted, olvasd is el – engedtem a helyemre.

– Paula nővérnek köszönettel és szeretettel: a két Serfőző – betűzte.

– Ó, annyira boldog vagyok, Jóska bácsi, István – telt meg könnyel a szeme. – Ez életem legszebb napja. Szívből köszönöm mindkettőtöknek.

– Szívesen, kislányom, de most már üljünk asztalhoz, és lássunk hozzá az ebédhez, mielőtt elhűl.

Leültünk, apám bort töltött poharainkba, majd felállt.

– Szólni kívánok.

– Halljuk – bíztattuk.

– Közel egy hónapja, szénagyűjtés közben leestem a boglya tetejéről. Azt hittem, vége az életemnek, de az Úr másképp rendelkezett.

Kórházba kerültem, s ott megismertem a világ legdrágább, legszebb s legönzetlenebb teremtését, Paula nővért, aki bearanyozta kórházi tartózkodásom minden napját. És mást is adott az a majdnem kéthétnyi bentlét. Visszaadta rég elveszettnek hitt fiamat. Isten után titeket illet hát köszönetem és hálám, drága kislányom, drága fiam.

Adjon a Teremtő nagyon jó egészséget mindkettőtöknek, hozzá sok örömet és boldogságot! Isten éltessen mindnyájunkat!

– Isten éltessen mindnyájunkat! – ismételtük felállva mi is a köszöntést.

127

Aztán leültünk és hozzáfogtunk az ebédhez.

– Fenséges ez a leves, séf uram – tekert elismerőleg a nyakán Paula nővér. – A nők rutinosabban főznek, mivel sokkal több időt töltenek a konyhában, ugyanakkor a férfiak jóval kreatívabbak, az ételeket illetően, némelyikük már-már művészi szintre emeli a főzést.

– A számból vetted ki a szót, kislányom – csatlakozott apám is.

– Köszönöm az elismerést – szerénykedtem. Ilyen kuktával az oldalamon, mint Heni, élvezet főzni.

Ettünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Ebéd után megkóstoltuk a tortát, aztán kiültünk ejtőzni az árnyékban felállított nyugágyakba.

– Én biz’ mostan jóllakám, ami volt, azt bérakám! – bújt ki a költő újfent apámból, a következő pillanatban azonban már úgy horkolt, hogy a tyúkok ketrecük alá bújtak ijedtükben. Mi csak feküdtünk csukott szemmel, és fogtuk egymás kezét nagy egyetértésben.

Három óra után elmosogattam, rendet raktunk a konyhában, közben kávét főztem. Aztán beraktam Paula nővér biciklijét kocsim hátuljába, elköszöntünk apámtól, és elindultunk hozzám.

Míg Paula nővér zuhanyozott, szedtem egy tál őszibarackot, megmostam, az asztalra tettem és leültem. Nem tudom, mi járt a fejemben, arra sem figyeltem mennyi ideig volt távol. A hangja rángatott vissza révületemből. – Itt vagyok – szólt közvetlenül a hátam mögül.

Felnéztem rá, és képtelen voltam megszólalni, annyira lenyűgözött a látvány.

– Heni, leírhatatlanul szép vagy – suttogtam vagy inkább motyogtam megigézetten. A lélegzetem is elállt, amikor megpillantottalak.

– De ugye, nem a szépségem az egyetlen dolog, amiért szeretsz?

– ült le mellém.

– Nem tudom, miért szeretlek, Heni. Sokat tűnődtem rajta, de még most sem tudom, s valószínűleg soha nem is jövök rá. Talán abban a pillanatban el is múlna, amint megfejteném. Nyilván a szépséged is 128

közrejátszik benne, de én elsősorban a tekinteted szeretem. Amikor először megláttalak, akkor is csak a tekinteted láttam. Hajadat fátyol takarta, fehér köpenyed alatt pedig térden alul érő sötét uniformist viseltél. Az arcod azonban, melyet semmi nem takart, nos, az arcodon és a tekintetedben ott ragyogott az a csodálatos lelked. Abban a pillanatban nagyon haragudtam rád, mert úgy éreztem, meglopod a világot azzal, hogy abba a nyomasztóan sötét ruhába rejted, zárod csodálatos szépségedet. A szépségről mindig is az volt a véleményem, hogy bár az egyén sajátja, bizonyos értelemben mégis közkincs. Aki tehát szép, annak kötelessége megmutatni Istentől kapott kitüntető ajándékát, hogy megörvendeztesse vele a körülötte élőket. És te mit szeretsz bennem?

– Furcsa kettősség volt az, ami elsőre megfogott benned. Tudtam, hogy újságíró vagy, tehát rámenős, ha kell, akár a kíméletlenségig az. De volt benned valamilyen kisfiús félszegség, vagy inkább zavar, melyet ugyan igyekeztél leplezni, mégis tetten érhető volt. Ugyanakkor lerítt rólad az a fajta keménység, ami csak kevés férfinak sajátja.

Hozzád hasonlóan engem is a tekinteted ejtett rabul. Bemutatkozáskor rám néztél, és én éreztem: végem. Minden biztonságérzetem egy csapásra odalett. Csak vergődtem tekinteted fogságában, melyben az elszántság és keménység mellett, sok szelídség és jóság vegyült. S mintha szomorúság is bujkált volna a mélyén, ami részvétet ébresztett bennem, és feltámasztotta a vágyam. Nagyon szeretlek, István, és örökké szeretni akarlak, teljes szívemből és lelkemből.

Most azonban hallgass, és ölelj nagyon magadhoz. Holnap ilyenkor már nagyon távol leszünk egymástól, ám most még itt vagyok.

Szeress hát!

Hat óra után ruhát cserélt, biciklije kosarába beraktam a maradék tortát, hogy nővértársait is megkínálhassa. A kapuig kikísértem, megöleltük, megcsókoltuk egymást, és sokáig integettem utána.

129

Aztán visszamentem a házba, de sehogy sem találtam a helyemet.

Tettem-vettem, közben bekapcsoltam a rádiót, a kellemetlen érzés azonban csak nem akart szűnni. Nagy ürességet éreztem magam körül, melyet nem képes kitölteni semmilyen anyagi természetű dolog.

Csak és kizárólag Paula nővér lelke. De ő elment, s holnap még tovább indul, hogy tíz napig teljesen elérhetetlenné váljon számomra. Éjfél jóval elmúlt, mire nagy nehezen sikerült elaludnom. * Reggel újra sajgó lélekkel ébredtem. Ráadásul hétfő is volt. Az átlagember a hét első napján már a munka puszta gondolatától is émelyeg. Ez alól én sem vagyok kivétel, bár alapvetően szeretem a munkám. Igaz, nem ilyen lóról álmodtam, de arra már rég rájöttem, hogy az elképzelés sosem egyezik a valósággal. A szükség viszont nagy úr, így hát összeszedtem minden erőmet, és nyolc órakor már mímelt érdeklődéssel hallgattam főszerkesztőm instrukcióit. „Mindenkit arra kérek, alaposan kösse fel a fehérneműjét” – kezdte.

– „Aggasztóan csökken a lapelőfizetések száma, az áruspéldányokból is napról napra kevesebb fogy. Ha nem sikerül megállítanunk a csökkenést, félő, hogy elveszítjük legnagyobb hirdetőinket. Az pedig jelentős bevételkieséshez vezet, aminek súlyos következményei lesznek” – zárta értékelőjét.

A helyzet drámaiságával magunk is tisztában voltunk. Az internet és az elektronikus médiumok látványos térhódítása már az ezredfordulón előrevetítette vészjósló árnyékát. A nyomtatott sajtó mindent elkövetett a talpon maradásáért, de kétségbeesett erőfeszítései inkább rontottak a helyzeten, mintsem javítottak. A mai lapok tele vannak katasztrófákról, háborúkról, válságokról és álszent politikusok visszaéléseiről szóló hírekkel. Hiába tiltakozunk. A válasz minden esetben ugyanaz: „ezt igényli az olvasó”. Holott az olvasóknak 130

inkább biztatásra volna szükségük. Tőlünk, újságíróktól, várják el, hogy visszaadjuk a reményüket: nincs még minden elveszve. A legkilátástalanabb helyzet is jóra fordul egyszer. Remény nélkül élni sem akar az ember. Főnöki kioktatás nélkül is tudjuk, mi lenne a dolgunk.

Csak arra nincs még bejáratott módszer, hogyan győzzük meg embertársainkat arról, amiben mi magunk sem hiszünk. A mai szerkesztőségek hírgyárak, az újságírók pedig hírgyártók, akik a leadott sorok után kapják az illetményüket. Legendának számít azokról az időkről beszélni, amikor a kötelező penzum mellett arról írhatott a zsurnaliszta, amiről akart. Hol van már Márai Sándor, aki Újságot írni című vallomásában így fogalmazott: „Nem közhely, hogy az újságírás több és más, mint pálya, mesterség: az újságírás különös idegállapot, megszállottság, nem hasonlítható semmiféle gyakorlati hivatáshoz. –[…] Olyan méreg ez – újságot írni, – amelyről nem tud lemondani többé, aki egyszer reászokott. […] A vérbeli újságíró nem hagy vagyont családtagjaira. Ez szenvedély. S mint minden szenvedély, egész embert követel, oda kell adni neki egészséget, nyugalmat, boldogságot. Mindent.”

Már épp kezdtem sajnálni magam, mikor megcsörrent a telefonom.

– Serfőző – szóltam bele hivatalosan.

– Szia, Pityu, apád vagyok. A segítségedre lenne szükségem.

– Hallgatlak, apám.

– Ma reggel összeverekedett két fiatal kakasom. Alig léptek kamaszkorba, de már felnőttnek képzelték magukat. Bő félórán át keményen tépték, rúgták egymást, aztán egyikük elunta a kiképzést, fogta magát és elszállt, mint a madár. Szabályosan elröpült, akár egy kánya. Már tűvé tettem érte a környéket, de sehol sem találom, pedig nagyon értékes fajta: hamburgi, és teljesen fehér. Ha időd engedi, nem jönnél segíteni, felkutatni?

– Tíz perc múlva ott vagyok, apám.

131

– Köszönöm, Pityu. Isten veled, fiam – Szívesen, apám. Legyen veled is az Isten!

Negyedóra múlva már a kert mögötti gyümölcsösben vizslattuk a bokrokat, s a fák lombjait. Mindenre kiterjedő alapossággal hajtottuk félre az ágakat, hátha valamelyik lombkorona fedezékében felfedezzük a szökevényt. Közben az udvarokra is be-betekintgettünk. A gyümölcsös után a félig csupasz dombrész következett, melyet gyermekkoromban áthatolhatatlan bozót borított. Már erősen szürkült, s mi is kezdtük feladni a reményt, mikor az egyik kökénybokor ágai között felfedeztem apám hófehér hamburgi kakasát. Valószínűleg elszámította magát, és landolás helyett a bokorba esett. Szárnytollai beleakadtak az ágakba, szabályosan foglyul ejtették. Könyökömmel meglöktem apámat, mutatóujjamat a szám elé raktam, és a bokor felé mutattam.

– Bekerítjük a gazfickót, és két oldalról egyszerre nyúlunk utána – súgtam az öregemnek. – Esélye sincs a menekülésre.

– Rendben, így cselekszünk – bólintott apám.

Körbevettük a bokrot, és az eltervezett módon, közös elhatározással egyszerre nyújtottuk ki kezünket a szökevény után. Apám egyik szárnyát markolta meg, én meg a nyakát, s a következő pillanatban ki is emeltük.

– Ne szorítsd annyira a nyakát, Pityu, nehogy megfulladjon – aggodalmaskodott apám.

– Te se markold olyan akkurátusan a szárnyát, mert eltörik – tromfoltam. Mivel egyszerre lazítottunk fogásainkon, a kakas megpróbált kiszabadulni a markunkból, apám azonban időben ráhúzta a krumplis zsákot, ezzel a kakasfogási művelet véget ért.

– Köszönöm a segítségedet, fiam – hálálkodott apám a kakas szárnytollainak nyírása közben.

– Szívesen, apám. Én is köszönöm, hogy ilyen izgalmas programok révén, még közelebb kerülünk egymáshoz. Engedelmeddel ezt 132

a történetet jegyzet formájában szívesen megosztanám az olvasóinkkal. Természetesen név és lakcím nélkül, nehogy valaki kedvet kapjon, és egy óvatlan pillanatban ellopja fölöttébb értékes és kányaként repülő madarad.

– Rendben, fiam.

– Köszönöm.

– Figyelj, Pityu, vacsorázz nálam. Padlizsánkrémet készítettem, egy egész tállal. A felét el is viheted.

– Szívesen, apám, és ezt is hálásan köszönöm – öleltem meg az öreget.

– Képíró bácsira emlékszel-e? – kérdezte vacsora közben.

– Hogyne, emlékeznék. Sok zsiványságra megtanított az öreg.

– Többé már nem teszi. Hétfőre virradóra ugyanis elment. Egyszerűen átaludta magát a túlvilágba. Nyugodjék békében! Jövő héten, pénteken, lesz a temetése.

– Hogyhogy olyan soká? Nyár van, meleg…

– Állítólag hamvasztják. Legalábbis Popovics bátyád így mesélte reggel.

A szomorú hír észrevétlenül rátelepedett hangulatunkra, egész esténkre. Már nem ment a beszélgetés. Elakadt, akár az öreg Képíró Trabantja a száldobágyi erdő közepén. Állítólag egy tankkal sikerült kirángatniuk nagy nehezen a másfél méteres sárból. Annak idején mindig halálra röhögtük magunkat ezen a történeten a haverjaimmal, valahányszor előadta apám. Ezúttal nem volt nevethetnékem.

– Vigyázz magadra, apám! Én meg arra kérem Istent, ne siesse el életed gyertyájának kioltását. Tudom, rossz fiad voltam, de most annál fontosabb vagy számomra. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire közel hozzád. Ha másért nem is, legalább a kedvemért maradj még jó ideig közöttünk. Szeretlek, apám – öleltem meg újra.

133

– Ne ríkass meg, fiam. Nem illik már a magamfajtához. A kedvedért, hidd el, legalább még húsz évig rontanám itt a levegőt. Én is szeretlek, Pityu – adta vissza az ölelést az öreg.

Miután ilyen szép egyetértésben elköszöntünk egymástól, elindultam hazafelé. Útközben Dalí egyik híres képe jutott eszembe: Az emlékezet állandósága. De lehetne akár a megfáradt idő emlékezete is.

Asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai, melyekben, mint vak tükrökben felsejlenek a régi történések szavai, vallomások, simogatások, köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek, szomorú mementói az emberi életeknek.

Valahol olvastam, hogy az ember annak a századnak a gyermeke, amelyben született, s nem azé, amelyben eltemetik. Meggyőződésem, hogy én örökre a huszadik század gyermeke maradok. Küzdelmes, háborúktól terhes század volt, tele nyomorral, nélkülözéssel, fenyegetettséggel és szenvedéssel, de én akkor voltam gyerek és fiatal, és ez a két, kezdetinek számító időszak a legmeghatározóbb minden ember életében.

Emlékszem, egyszer azt kérdeztem az öreg Képírótól: – Imre bácsi, melyik a legfontosabb tanács az életben?

– Nincs ilyen, hogy legfontosabb tanács – felelte. – Az életben nagyon sok tanács létezik, minden ember számára legalább egy tucat.

Mert, ami jó az egyiknek, az nem felel meg a másiknak, és fordítva.

Ahány ember, annyiszor tucatnyi tanács...

– Jó, jó, de csak kell lennie legalább egyetlen olyan általános tanácsnak, amelyik minden ember számára hasznos lehet – okoskodtam.

– Lássuk csak... – mormogta az öreg, aztán kis idő múlva felragyogott az arca. – Van ilyen. Persze, hogy van. Például az elégedettségről szóló tanács. Sok mindennel elégedett lehetsz, csak önmagaddal nem.

Több oka is van. Egyrészt, mert senki sem tökéletes, következésképp te magad sem vagy az. Másfelől, az elégedettség tétlenségre ösztönöz, 134

márpedig az embernek születésétől haláláig kutyakötelessége állandóan fejlesztenie magát, gyarapítania tudását. Ez a célja az életnek.

Milyen igaz. Nyugodj békében, Imre bácsi! * Otthon megágyaztam, lezuhanyoztam, aztán leültem a gép elé, hogy levelet írjak Paula nővérnek.

Kedves Heni!

Három napja mentél el, és máris kimondhatatlanul hiányzol. Ennél megfelelőbb szó most nem jut hirtelen az eszembe. A magamfajta firkászok hajlamosak az elbizakodottságra. Azt hisszük, mindenre van megfelelő szavunk. Nem is egy. Végtére is a magyar nyelv annyira gazdag. Azonban valahányszor saját vagy mások érzéseiről próbálunk írni, kénytelenek vagyunk szembesülni a szomorú ténnyel: szókészletünk nemcsak sekély, de siralmasan szegény is. Én sem erőlködöm tovább, inkább férfiasan beismerem: még soha nem viselt meg ennyire senki hiánya, mint a tiéd.

Nemrég jöttem meg apámtól. Népes baromfiudvara egyik arisztokrata származású, de korán önállósodni akaró kamaszkakasát kerestük egész délután, a kertje mögötti gyümölcsösben, és a domboldalon sorakozó paloták udvarain. Vészesen sötétedett már, mikor elszántságunkat siker koronázta, egy bokorban végre megtaláltuk a szökevényt. Ügyesen fülön csíptük, aztán nagy csinnadrattával hazavittük, és bevágtuk a ketrecébe. Bár nem terveztem, végül ott maradtam vacsorára az öregnél.

Tegnap este csodaszép naplementében volt részem. Valósággal izzott, égett, lángolt az egész nyugati égbolt. Gyorsan előkaptam a fényképezőgépem, és kattintgatni kezdtem. A nap már régen lebukott a 135

látóhatár mögé, de csak nem akaródzott abbahagynom. A ritka élmény Babits Mihály Zsoltár férfihangra című költeményét juttatta eszembe: „… Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz? / A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, / rád tartozik, érted van minden dolog a te bűnös lelkedért. Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket, / hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét / szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet. / Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! / És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, / hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket…”

A képek letöltése közben azon tűnődtem, vajon mennyi időre van még szükség ahhoz, hogy az emberek rájöjjenek, minden, ami körülvesz minket, értünk van, és csoda. Annyira boldogító újra és újra látni, átélni, annyira jó hálát adni érte, és várni, hogy jöjjenek majd újabb és újabb csodák. Semmi különös nem kell az egészhez, csupán szeretet legyen bennünk. A kulcsszó tehát a szeretet. És én ezt érzem irántad.

Ezzel a szeretettel ölellek: István Lassan teltek a napok, órák, mintha ólomlábakon járt volna az idő.

Próbáltam elterelni a figyelmem, de minduntalan azon kaptam magam, hogy már megint Paula nővér körül forognak a gondolataim.

Vajon mit csinál most? Gondol-e rám, vagy nővértársaival együtt teljesen átadta magát a közös ájtatoskodásnak? Vajon miért győzködi az egyház olyan kitartóan az embereket arról, hogy az örökös imádkozás életünk egyetlen célja? Isten tényleg azzal a szándékkal teremtette az embert, hogy születésétől haláláig kizárólag őt dicsőítse, csak vele foglalkozzon, őt imádja? Miféle haszna származik belőle? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak naphosszat a fejemben. Közben kétségbeesetten számláltam a hátralevő napokat: még hat, még öt, még négy… Istenem, mikor ér már véget a büntetésem?

136

Végéhez közeledett a nyár, az elviselhetetlen hőség azonban csak nem akart alábbhagyni. Aki tehette, valamelyik szomszédos ország tengerpartján vagy a hegyekben próbált menedéket találni a forróság elől. A kevésbé tehetőseknek maradtak a strandok, folyók, tavak, legvégső megoldásként egy szökőkút medencéje. Pénteken már én sem bírtam tovább, hétfőtől két hét szabadságra írattam ki magamat.

Szombaton hajnali négykor Magyarországra indultam a gyerekeimhez. Már egészen felnőttek, állapítottam meg jóleső érzéssel. Őszinte kedvesség áradt belőlük, még Emese mosolya is egészen megbocsátónak tűnt. Délelőtt négyesben lementünk Csongrádra, délig fürödtünk a Tiszában, aztán megebédeltünk, és újra visszamentünk a vízpartra, kerestünk egy árnyékos helyet, s szundítottunk egy jót. Este Szeged árnyas utcáin sétáltunk, fagylaltoztunk, közben a gyerekek megmutatták az egyetemet, ahová mindketten járnak, végül vacsorával tettük fel a koronát a napra. Későn értünk haza, fáradt is voltam, nem kellett különösebb rábeszélés, hogy ott aludjak.

Kaptam egy ágynyi széles matracot, ágyneműt és ráadásként a teljes nappalit. Reggelig úgy aludtam, hogy ágyúval sem tudtak volna felkölteni. Reggeli után Emese nekilátott az ebédkészítésnek, én meg a gyerekkel szentmisére mentem a közeli Szent István templomba.

Ebéd után kicsit még beszélgettünk, aztán elköszöntem tőlük, és elindultam, immár visszafelé.

Voltaképpen mi is a haza? – tűnődtem útközben. Nekem kettő is jutott, de még sosem gondolkoztam azon, melyik számomra a kedvesebb. Talán nem is tudnék különbséget tenni köztük. Egyformán szeretem mindkettőt. Egyiket magyarként, a másikat nagyváradiként. A kettőt együtt pedig nagyváradi magyarként.

Már hanyatlóban volt, de még fehéren izzott a napkorong. Sugarai különös fénnyel vonták be szülővárosom házfalait és egét. A kép Domokos Pál Pétert juttatta eszembe, aki egy alkalommal Budapestről

137

hazafelé tartva a magyar-román határhoz közeledvén így sóhajtott fel: „Várad felől ragyog az ég, édes hazám szeretsz-e még?”

Este apámnál vacsoráztam. Tojásos lecsó volt a főétek, jéghideg görögdinnye a desszert. Ki is kentem a hasam alaposan.

– Ha néhányszor még itt vacsorázom, egész ruhatáramat lecserélhetem. Már most is alig férek a nadrágomba – lazítottam nadrágszíjamon.

– Csak az a tiéd, amit megeszel. Így meg legalább látják, hogy jól megy sorod – vigyorgott az öregem. – A sovány emberek mindig gyanúsak. Lerí róluk, hogy vagy betegek, vagy házsártosak. Bezzeg a vastag emberek többsége örökké mosolygós, kedélyes, elégedett, öröm rájuk nézni.

– S ezt épp te mondod, apám? Ám legyen, ha téged örömmel tölt el egyetlen fiad vastagsága, hát csak rajta, etess, de aztán ne szidj, ha pár hónap múlva ki kell cserélned az ajtókat, mert a régieken már nem férek be.

– Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott! – tette ki a pontot a vacsora végére apám.

A kapuban megöleltük egymást, azzal derűs hangulatban elindultam hazafelé. Még a csillagok is vidám pislogással búcsúztatták a magunk mögött hagyott napot.

Végre eljött a várva várt szerda. A délelőtt még csak eltelt valahogy, de délután már alig bírtam magammal. Félóránként bekapcsoltam a gépem, hátha megjött már Paula nővér levele. Bizony, nyolc óra is elmúlt, mire megérkezett.

Kedves István!

Elképzelni sem tudom, milyen lehet a tisztítótűz, azzal viszont már tisztában vagyok, hogy a szenvedés lángok nélkül is nehezen viselhető el. Mindössze tíz napig voltam távol, de számomra tíz hosszú hónap138

nak tűnt. Induláskor azzal álltattam magam, hogy, ha lelkiismeretesen átadom magam az áhítatnak, gyorsabban múlnak majd az órák, percek. Imádkoztam is olyan mély lelki átadással, hogy akármelyik hitbuzgó nővértársam megirigyelhette volna. Egy idő után mégis azon kaptam magamat, hogy rád gondolok. Igyekeztem összeszedni magam, de próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak. Végül feladtam. Ami nem megy, azt felesleges erőltetni.

Hasonlóképp jártam az előadásokkal is, pedig csupa híres szónok váltotta egymást az emelvényen. Párszor el is bóbiskoltam. Nővértársaim megvető pillantásokkal fejezték ki méltatlankodásukat. Én meg dacosan farkasszemet néztem velük. Állítólag az ember akkor a legmagányosabb, amikor sokan vannak körülötte, csak épp az a valaki nincs ott, aki számára a legfontosabb.

Esténként, lefekvés előtt gyakran próbáltalak elképzelni, ahogy ülsz a számítógéped előtt és elmélyülten írsz. Néha még a billentyűk kattogását is hallani véltem. Tudom, csak képzelődtem, mégis annyira jó érzés volt.

A leveledben említett különös szépségű napnyugtát mondhatni veled együtt láttam és néztem. Szokásomtól eltérően aznap este kivételesen kiültem a zárdát körülölelő nagy park egyik padjára imádkozni és levegőzni. Általában behunyt szemmel imádkozom, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet. Felénél tartottam a fájdalmas rózsafüzérnek, mikor egy belső sugallatra kinyitottam a szemem, és ott ragyogott előttem a csoda, melyről írtál. Igen, a felhők valósággal lángoltak a lenyugvó nap fényében. Minden benne volt abban a képben, amit festő megfesthet, író, költő megfogalmazhat, zeneszerző dallamban kifejezhet. Ó, bárcsak itt lehetnél, bárcsak részese lehetnél ennek a csodának, fohászkodtam, s lám, teljesült a kívánságom. Mert ugyan több száz kilométernyire voltunk egymástól, mégis egyazon időben, egyazon gyönyörű élménynek voltunk a részesei. Gondolatban a válladra hajtottam a fejem, és azt kívántam, örökre maradjon meg bennem ez az irántad érzett és táplált érzés. Az idők végezetéig, vagyis halálom után is veled lehessek. Mert mit 139

ér a menny, ha épp a számomra legkedvesebb személy hiányzik belőle.

Isten mindenkit egyformán szeret, Isten mindenkié. De én rajta kívül téged szeretlek a legjobban, ezért túlvilági életemet is csak és kizárólag a te társaságodban, a te oldaladon tudom elképzelni.

Tisztában vagyok azzal, hogy a szerelemben felesleges értelmet keresni, az érzelmeket sem értelmezni kell, hanem átélni. Azért kaptuk őket.

Szeretlek téged, István, és kimondhatatlanul nagyon hiányoztál. Ne érts félre! Nem az ölelésre éhes test vágya volt az, ami egész idő alatt gyötört. A lelkem szenvedett a hiányodtól. Ki is okoskodtam, hogyha a vágy a test érzése, akkor a szerelem a lélek érzése kell legyen, vagyis halálunk után sem múlik el. Minden esélyünk megvan arra, hogy a mennybe érve ott folytassuk, ahol itt a földön abbahagytuk.

Alig egy hónapja ismerlek, de ezalatt annyi mindent kaptam tőled, amennyi más nőnek egész életében nem adatik meg. Hálát adok a gondviselésnek, amiért összehozott veled, és segített megszeretnem téged.

Türelmetlenül várom, hogy újra lássalak és halljam a hangodat. Addig is szívem, lelkem minden szerelmével ölellek és csókollak. Legyen nagyon szép estéd!

Szeretettel és imával: Paula nővér, a te Henid * Kétszer is elolvastam a levelet, s valószínűleg harmadszor is megteszem, de közbeszólt a kapucsengő. Egyik szomszédom volt a késői látogató.

– Bocsáss meg a késői zavarásért. A redőnyréseken kiszűrődő fény alapján reméltem, hogy még ébren vagy. Elkérhetném a biciklipumpád? Hazafelé jövet kidurrant a hátsó gumim, s holnap reggel munkába kell mennem. Ígérem, holnap este visszahozom.

140

– Hogyne, semmi gond, még nem feküdtem le – nyugtattam. – Máris hozom a pumpát.

Bezártam a kaput, aztán leültem a lépcsőre hullócsillagokat nézni. Érkeztek is szépen, sorban, egymásután, keresztül-kasul szántották az eget, alig győztem kapkodni a fejemet. Mikor kifogytam a kívánságokból, bementem, megágyaztam s lefeküdtem. Bár levelének harmadik elolvasása elmaradt, aznap este Paula nővérrel a karomon léptem be álomország kapuján.

Reggel alig mostam ki a csipát a szememből, apám hívott.

– Délután tudnál rám szánni egy órát, fiam? – kérdezte.

– Akár kettőt is. Időmilliomos vagyok, apám, úgyhogy délelőtt is ráérek. Miről lenne szó?

– A fáskamrát akarom lebontani, de nem biztos, hogy egyedül boldogulok.

– Apám, alig két hete engedtek ki a kórházból, s ekkora fába akarod vágni a fejszéd? Fél óra múlva nálad vagyok, de addig semmihez se nyúlj! Majd én szétverem az öreg tákolmányt, csak annyi időt adj, hogy felöltözzem. Addig semmihez se nyúlj! Értve vagyok, apám?

– Hogyne, fiam, hát persze, hogy értve vagy. Addig kihordom belőle a kacatokat.

– Apám! Megkértelek, semmihez se nyúlj, míg oda nem érek! Világos?

– Persze, Pityu. Világos. Ígérem, érkezésedig semmihez sem nyúlok. A lépcsőn ülök és bámulom az eget.

– Jól van, apám. Máris indulok!

Az öreg tényleg a lépcsőn ülve várt.

– Hamar ideértél, fiam. Köszönöm.

– Meghajtottam a lovakat, az biztos. De becsületükre legyen mondva, ki is tettek magukért. Gyere, apám, mondd, mutasd, hová tegyem ezt a sok kacatot.

141

– Ide a kertajtó mellé gondoltam. Ősszel majd felhasogatom a nagyját és eltüzelem. Remélem, addigra helyrejövök.

Tizenegy órára nemhogy elbontottuk, még a helyét is felsepertük az öreg kamrának.

– Zoli, Képíró bácsi építész fia, délutánra ígérte, hogy kijelöli a leendő műhely helyét. Megmondja, milyen széles és mély legyen az alap. Amint ki van ásva és körbezsaluzva, küld egy betonszállítót, hogy feltöltse – sorolta apám.

– Van ebéded?

– Nincs – rázta a fejét. – Rántottát terveztem enni.

– A rántotta nem ebéd, apám. Mindjárt kitalálok valamit, amit egy-kettőre összeüthetünk.

– Az jó lesz, Pityu. Te csinálod, én meg majd nézem – vigyorgott.

– Azt majd meglátjuk, mindenesetre most elszaladok a boltba, igyekszem vissza.

Gyorsan végeztem a bevásárlással. Apámat leültettem krumplit hámozni, magam meg gondozásba vettem az ebédre szánt két csirkemell filét. A déli harangszóra kész is volt a rögtönzött ebéd.

Megterítettünk, leültünk, és urason megebédeltünk. Utána még beszélgettünk kicsit, aztán elvonultunk sziesztázni. Apám az egyik szobába, én a másikba.

Négy óra körül beállított Zoltán, Képíró bácsi fia, addigra olyan frissek voltunk, akár a reggel szedett püspöki saláta. Meg is jegyezte, hogy csak a karó hibádzik mellőlünk. Azt meghagytuk neked, kajánkodtunk karöltve apámmal. Néhányszor még kölcsönösen egymásra villantottuk pihent elméink fényét, aztán Zoltán kicövekelte a műhely helyét, ellátott minket mindenféle hasznos tanácsokkal, majd elviharozott.

Előkerestem apám egyetlen ásóját, csákányát, és hozzáfogtam az alap kiásásához. Közben az öreg széthányta a kamrából kihordott lomokat, hogy alkalmas deszkákat keressen a zsaluhoz. Az elkészült 142

árok fölé – Zoltán utasításai alapján – ügyes zsaluzatot szerkesztettünk, s mire sötétedni kezdett már öntésre készen állt az alap.

Az elvégzett munka elégedettségével ültünk egymás mellett a lépcsőn, és a lelkem újra megtelt azzal a különös melegséggel, melyet csak az egymást szerető emberek éreznek. Egy szót sem szóltam, csak megöleltem az öreget.

– Köszönöm, Pityu. Újra és újra köszönöm. Boldog vagyok és hálás Istennek, hogy ilyen fiam van – nézett rám fénylő tekintettel.

– Én is ugyanezt érzem, apám – szorítottam meg a karját. – Most viszont megyek. Még van egy kis dolgom.

Otthon megkentem vajjal egy szelet kenyeret, raktam rá három szelet szalámit, azzal leültem a gépemhez, hogy levelet írjak Paula nővérnek.

Elkéstem. Levele már két órája várta, hogy megnyissam és elolvassam.

Kedves István!

Alig egy órája szólt elöljáró nővértársam, hogy ideje lenne szabadságra mennem. Minél előbb, annál jobb, tette hozzá. A két hétből legalább egyet veled szeretnék tölteni, de nem itt, hanem Erdélyben, vagy inkább Székelyföldön. Ma éjszakás vagyok, úgyhogy amint elolvasod soraimat, kérlek, azonnal hívj fel, szóban gördülékenyebben megy a beszélgetés. És így legalább a mobiltelefonom számát is megoszthatom veled. (Levelem végén.)

Ahogy már írtam, türelmetlenül várom, hogy újra lássalak és halljam a hangod. Ne késlekedj hát, hanem hívj, amint teheted. Addig is szívem, lelkem minden szerelmével ölellek és csókollak. Legyen nagyon szép estéd!

Szeretettel és imával: Paula nővér, a te Henid

143

Hat órakor küldte el levelét, tehát már a kórházban van, morfondíroztam miközben bepötyögtem számát a telefonomba.

– Halló, Serfőző István vagyok. Szervusz, Heni. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen. Szervusz, István. Ezek szerint most értél haza.

– Apámnál voltam. Elbontottuk az öreg fáskamrát, és kiástuk a helyére tervezett műhely alapját. De minden fáradtságom elszállt, amint elolvastam a leveled. Mintha megéreztem volna, mire készülsz, tegnaptól ugyanis két hétig én is szabadságon vagyok. Na, mit szólsz ehhez?

– Ez tényleg maga a csoda, István! Szinte hihetetlen.

– Pedig így van. Mikor indulnál?

– Csütörtökre tervezem. Sajnos vonattal kell utaznom, mivel a jegyekkel el kell számolnom, s legalább három napot illik otthon töltenem, de vasárnaptól egy héten át csak a tiéd vagyok. Oda megyünk, azt teszünk, amit akarunk. Jó lesz így?

– Tökéletes. Addig felrakjuk apámmal a műhely falait, tán még a tetővel is sikerül végeznünk. De ha mégsem, az sem nagy baj. Befejezzük, ha majd hazatérek. Nagyon boldoggá tettél, Heni. Örömömben most legszívesebben össze-vissza csókolnálak…

– Én meg viszonoznám. Kimondhatatlanul nagyon szeretlek, István. Legyen nyugodt, szép estéd! Álmodj szépeket!

– Neked meg legyen könnyű és problémamentes a szolgálatod, Heni. Én is nagyon szeretlek. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen. Csókollak, szerelmem, Isten legyen veled!

– Veled is, egyetlenem. Szervusz, Heni.

– Szervusz, István.

Annyira felvillanyozódtam, hogy képtelen voltam elaludni. Csak forgolódtam ágyamban, de az álom messze elkerült. Fél óráig vagy talán tovább szenvedtem, aztán hirtelen elhatározással kipattantam 144

az ágyból és kiültem a lépcsőre éjszakát bámulni. Csendes, augusztusi éjszaka volt. Egy-két kutya időnként elvakkantotta magát, más nem is zavarta a táj nyugalmát.

Hátammal a falnak dőltem és bámultam a csillagokat. Milyen elképzelhetetlenül óriási hatalom Istené, aki megalkotta és működteti ezt a végtelen világmindenséget, nyűgözött le a felismerés. Mi lehetett a terve gigantikus művével? S vajon minket, embereket milyen céllal teremtett? Egyáltalán hogyan képes minden egyéni sorsra odafigyelni, minden hozzá címzett könyörgést, fohászt, imát meghallani, és mi alapján dönti el, melyekre reagál, s melyekre nem.

S ahogy ott ültem és bámultam a ragyogó égboltot, elaludtam.

Arra ébredtem, hogy a lábaim elzsibbadtak és nagyon fázom. Órám hajnali két órát mutatott. Felálltam, nagyot nyújtóztam, majd bebotorkáltam, hogy az ágyamban folytassam a lépcsőn félbeszakadt alvást.

Nyolc óra elmúlt, mikor felébredtem. Kicsit még eltotyorásztam, aztán felhívtam apámat.

– Pálinkás jó reggelt! – köszöntöttem.

– Az bizony jó lenne. Neked is jó napot, Pityu. Mert reggel akkor volt, amikor én keltem – kötekedett. – Éppen hívni akartalak. Délután kettőkor érkezik a beton. Tudnál segíteni? Én addig elkészítem az alapozó réteget.

– Hogyne, apám. Azért hívtalak fel. Számíthatsz rám, ott leszek!

– Köszönöm, Pityu. Akkor a viszontlátásra, kettőkor.

– Viszontlátásra. Isten áldjon, apám!

Délután a simításon kívül nem sok dolgunk akadt. A betonszállító sofőrje felszerelt egy hosszú tömlőt, elmagyarázta, mit csináljunk, aztán engedni kezdte a betont, mi meg ügyesen feltöltöttük vele a gödröt és a zsaluzatot. Végül az egészet gondosan vízszintesre simítottuk.

145

– Okos találmány ez a masina – állapította meg apám. – Emlékszem, mikor ezt a házat építettük, a fundamentumához reggeltől estig öten kevertük egyfolytában a betont. Azt hittük, ott szakad le a karunk. Most meg percek alatt elkészültünk vele.

– Az a fő, hogy túl vagyunk rajta. Holnap reggel elviszlek egy telepre, hogy kiválaszthasd a téglát, cserepet, ajtót, ablakot, és a tetőszerkezethez szükséges gerendákat, léceket. Egyáltalán, készült valamiféle rajz? Vagy csak úgy vaktában fogsz hozzá?

– Hogy képzelsz ilyet, fiam? Zoltán elkészítette a teljes tervrajzot, és azt is megígérte, hogy minden anyagot megrendel és idehozat, nekem csak ki kell fizetnem.

– Ezt nevezem én szervezésnek, apám. Ez a Zoltán valódi Isten áldása.

– Ahogy mondod, Pityu. Töröm is a fejem, mivel viszonozhatnám jóságát.

– Majd kitalálunk valamit, apám. Én is hozzájárulok.

– Akkor ezt is megbeszéltük – törölte le a verejtéket a homlokáról.

– Hála Istennek, ezt tényleg megbeszéltük – öleltem meg. – De most búcsúzom, mert még van egy kis elintéznivalóm. Isten áldjon, apám!

– Téged is, Pityu, és hálásan köszönöm a segítségedet.

– Szívesen tettem – intettem az öregemnek.

Alig indultam el, megcsörrent a telefonom. Nem néztem ki hívott, csak beleszóltam kimérten: – Serfőző.

– Szervusz, István, Heni vagyok. Merre jársz, hol vagy?

– Épp most köszöntem el apámtól, hazafelé tartok.

– Nincs kedved meginni egy kávét velem a kórházban? Annyira szeretnélek látni, hallani…

– Akár tízet is, édes, drága kincsem. Öt perc múlva ott vagyok, vagy még hamarabb. Egyenesen a büfébe megyek. Jó lesz?

146

– Nagyon jó lesz, István! Tudd, hogy most nagyon boldoggá tettél, te, egyetlen, drága szerelmem. Legszívesebben összevissza csókolnálak. Nagyon szeretlek, István. Isten vigyázzon rád az úton!

– Köszönöm, Heni. Én is végtelenül boldog vagyok és a gondolat sebességével repülök hozzád. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Csak óvatosan, István. Mindörökké! Ámen.

Rajtunk kívül egy fiatal pár ült még a kórház büféjében. Kerestünk egy megfelelő asztalt, aztán hosszú percekig csak néztük egymást szótlanul. A nagy csend feltűnt a fiataloknak, néhányszor leplezetlen kíváncsissággal lestek felénk.

– Figyelnek minket – súgtam Paula nővérnek.

– Hadd figyeljenek! Rajtad kívül most senki és semmi nem érdekel!

– Köszönöm, Heni.

– Ne köszönd, István. A szeretet a legönzőbb érzés. Nem azért szeretünk valakit, mert az neki jó, hanem mert nekünk az. S ha már a köszönetnél tartunk, én vagyok hálás, amiért első szóra eljöttél és láthatlak.

– Szívesen tettem, Heni, hisz nekem is ugyanaz volt a vágyam. Sőt, annál jóval több. Mert most legszívesebben elragadnálak innen, és elvinnélek valamilyen csodálatosan szép helyre, ahol kettesben lehetek veled, ahol kedvemre ölelhetlek, csókolhatlak…

– S ahol én viszonozhatom mindezt – ragyogott rám Paula nővér tekintete. – De meglátod, a jövő héten valóra válik minden álmunk.

Egy egész hétig miénk lesz a világ, kedvünkre szerethetjük egymást.

Ugye, jó lesz?

– Jó lesz, szerelmem, persze, csak ne lenne olyan rövid az egy hét…

– Ne keseredj el előre, hisz még el sem kezdődött. Meglátod, boldogok leszünk.

147

– Adja Isten, Heni. Csak eszembe jutott egy ókori görög bölcs, bizonyos Epiktétosz, aki azt mondta, jobb, ha okosan boldogtalan az ember, mint ha oktalanul boldog.

– Ez hogy jön ide?

– Hát úgy, hogy én legszívesebben örökké veled lennék. Akkor igazán boldog lennék. Míg a hétfőtől vasárnapig tartó egy hét alatt folyton az jár majd az eszemben, hogy mindjárt vége a hétnek, s azzal vége a mi boldogságunknak is. Ki tudja, mikor adódik még egy alkalom, ha lesz egyáltalán, hogy együtt lehessünk.

– Ne keseríts el, István, ne fürkészd folyton a jövőt. Jussanak eszedbe Krisztus szavai, aki azt mondta: „Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

Most pedig szépen felmegyünk lifttel a legfelső emeletre, mert ha azonnal nem csókolhatlak meg, menten elájulok. Aztán visszajövünk ide, közben újra megcsókolhatlak. Pedig én apáca vagyok. Ráadásul most szent ruhám és fityulám is rajtam van. De már torkig vagyok a szabályokkal, tiltásokkal, mindennel, ami visszatart attól, hogy boldog legyek. Gyere!

Beszálltunk a liftbe és a legfelső emeletig vadul csókolóztunk. Fent kinéztünk, s mivel nem láttunk senkit, bezártuk az ajtót és folytattuk.

Tíz perc is eltelt, mikor Paula nővér megszólalt.

– Teljesen elzsibbadt a szám. Hogy fogok megszólalni?

– Az enyém szintén, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna.

– Akkor lefelé csak puszilgassuk egymást. Jó?

– Rendben. Kezdjük is el – adtam ki a parancsot, közben megnyomtam a legalsó gombot, Paula nővért pedig magamhoz vontam. * Fiatal volt még az idő, mikor hazaértem. Elővettem az apámtól kapott padlizsánkrémet és alaposan belaktam belőle. Vacsora után 148

bekapcsoltam a számítógépem és hozzáfogtam levelet írni Paula nővérnek.

Kedves Heni!

Még most is a számon érzem csókjaid ízét, te, tündérangyal. Nem is kell behunynom a szemem. Már nyitott szemmel is magam elé tudlak képzelni.

Ami a délutáni beszélgetésünket illeti, tökéletesen megértelek. Az ember eleinte tűr, szenved, reméli, hogy egyszer minden jobbra fordul.

Egy nap aztán ráébred, már a gondolataiban sem szabad. És akkor betelik a pohár. Hirtelen elege lesz a szabályokból, megkötésekből. Elege lesz abból, hogy mások mondják meg, mit tehet és mit nem, mit mondhat és mit nem, mit érezhet és mit nem. Különösen érvényes ez ránk, katolikusokra, nekünk még gondolatban sem szabad vétkeznünk. S ha netán mégis olyasmi fordul meg a fejünkben, amire a tízparancsolat alapján nem illene gondolnunk, máris ránk tör a félelem, a megbánás, a bűntudat és a szomorúság. Ezektől az érzésektől pedig nehéz szabadulni.

Itt van például az én esetem. Házasságom tönkrement, a kánonjog ugyan lehetővé teszi, hogy feleségemtől külön éljek, de soha nem válhatok el tőle. Vagyis a házasságom továbbra is érvényben marad. Ezért valahányszor veled szeretkezem, ugyanúgy házasságtörést követek el, mintha még mindig együtt élnék a nejemmel. Aki pedig megátalkodik egy bűnben – mondják a papok –, vagyis tudva és akarva újra meg újra elköveti, az többé nem vehet részt a szentáldozásban. Ez annyira embertelen és kirekesztő döntés, amit a mai kor embere képtelen feldolgozni és elfogadni.

Meggyőződésem, hogy Isten nem a vállalt hivatásuk terhe alatt görnyedő, komor ábrázatú áldozatokra vágyik, ahogy az idős apácák állítják. Nem is állandó szomorkodásra teremtette az embert, hanem 149

látni, alkotni, küzdeni, játszani, szeretni. Olyan jó örülni a napkeltéknek, napnyugtáknak, a fák zöldjének, az ég kékjének, a pompázó színekbe öltöztetett virágok illatának, a madarak énekének, a tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek, a másik ember mosolyának, a csóknak és a szerelemnek. Csak a boldog és elégedett ember hite őszinte és igaz. A többié hamis és hazug.

Mielőtt megismertelek, Ady volt az iránytűm, útmutatóm. Mostanra már alábbhagyott a papok iránti ellenszenvem. Kezdem visszanyerni Isten iránt érzett bizalmamat, belé vetett hitemet. Te voltál az, aki akaratlanul is elindítottál ezen az úton. Legyél örökre áldott érte!

Gondolom, vasárnapi találkozásunk helyéről, idejéről majd telefonon tájékoztatsz. Úgy tervezem, szombat reggel kelek útra, este Segesváron szállok meg, onnan indulok vasárnap reggel tovább, ahová mondod, hogy újra karjaimba zárhassalak.

Nyugodt éjszakát, szép álmokat, kedves!

Szeretettel ölellek: István Reggeli után bevásárolni indultam. Korán volt még, alig tucatnyian lézengtek a nagy csarnokban. Szórakozottan toltam a kocsit a sorok között, közben jobbra-balra nézelődtem. Tán még most is ott rónám a köröket, ha neki nem tolatok egy másik vásárló kocsijának.

A velem azonos korú férfiú haragos tekintettel mért végig, közben élesen megjegyezte.

– Magának sem adnék… vau… jogosítványt, hallja… vau.

– Bocsánat, elbambultam – próbáltam békíteni.

– Nyilván… vau… autóvezetés közben is… vau… előfordul… vau – verte tovább a vasat, közben furcsán tekerte jobbra-balra a nyakát.

– Tourette-es – futott át rajtam a felismerés a nyaktekerések és a vakkantások alapján. – Még egyszer bocsánatot kérek, uram – mutattam ki ismételten békülési szándékom.

150

– Meg van… vau… bocsátva… vau – intett engedékenyen.

– Köszönöm, uram – bólintottam, nagy ívben kikerültem és folytattam felfedező utam a sorok között. Az első kanyarban visszanéztem, addigra a vakkantó férfiú is elindult. Valószínűleg nem múlt el teljesen idegessége, mert szorgalmasan tekerte jobbra-balra a nyakát, és párszor vakkantott is.

Emlékszem, katonaként találkoztam először ezzel a furcsa megnyilvánulásokkal kísért kórsággal. Ezredünk egyik őrnagya szenvedett tőle. Lungunak (Hosszú) hívták. A jóképű, magas, vállas ember örökké derűs arcán, vidám kék szemében nyoma sem volt a tisztekre általában jellemző kegyetlenségnek. Valahányszor erdőben gyakorlatoztunk, percenként elkurjantotta magát: Vigyázz! Hiúzveszély!

Eligazítás alatt hátratett kezekkel sétált, időnként furcsán tekert egyet-egyet a nyakán, közben aprókat vakkantott, aztán két kézzel a derékszíjához kapott, mintha megigazítaná, majd újabb nyaktekerés következett. A rituálisnak tűnő mozdulatsort rendszerint hegyes köpéssel zárta. Megfigyeltük, hogy bár nyakát mindkét irányba egyformán tekerte, pökni kizárólag balra pökött. Attól kezdve mindig a jobbján haladtunk. Előfordult, hogy nemtörődöm katonák, figyelmetlen tiszthelyettesek a bal oldalán maradtak. Három perc múlva nem győzték törölgetni az arcukat, ruhájukat.

Tourette-je van az öregnek, állapította meg fölényes tudálékossággal egy bukott orvostanhallgató. Húszévesen fogalmam sem volt a Tourette-szindróma mibenlétéről, Lungu őrnagyot azonban egy életre megőriztem emlékezetemben.

Aztán néhány éve egy filmben újra felbukkant a régi ismerős. A történet egy fiatal, Tourette-szindrómás pedagógusról szólt, illetve arról a nagyfokú értetlenségről és ellenszenvről, ami ennek az egyébként rokonszenves és rendkívül tehetséges fiatalembernek az életét gyermekkora óta megkeserítette. Miközben néztem a filmet, sorra bukkantak fel a saját életemből már jól ismert helyzetek. Mert bár 151

én egészséges voltam, kicsi koromtól fogva tudtam, éreztem, hogy másképp látom a világot, és másképp is viszonyulok hozzá, mint az osztálytársaim, vagy a többi, velem azonos korú pajtásom. A fiatalember vakkantásaihoz, rángatózásaihoz képest saját gondolkodásbéli másságom alig volt tetten érhető, mégis számos értet-lenség, igazságtalanság és értelmetlen fájdalom származott belőle. Sosem vágytam dicséretre, de időnként mégis jólesett volna egy egészen kicsi elismerés. Szerencsémre bárhogy is alakult sorsom, bármilyen mostohán is kezelt az élet, apámtól öröklött derűlátásom mindig túlsegített a kritikus helyzeteken. Általában olyankor tört fel belőlem a visszafojtott keserűség, mikor egyedül voltam, s nem kellett tartanom környezetem erőltetett és kényszerű sajnálkozásától, képmutató együttérzésétől.

A sorok közti bolyongásaim alatt csaknem teljesen megtöltöttem a bevásárló kocsit. Temérdek sokba került, de egy évig nem kell éhhaláltól tartanom, vigasztaltam magam a pénztárnál.

Délután benéztem apámhoz. Nagy munkában találtam, egy rakás léc és deszka közepén. Észre sem vette érkezésem. Össze is rezzent, amikor ráköszöntem.

– Békesség e háznak, s minden lakójának!

– A frászt hozod rám, fiam – rándult függőlegesbe.

– Miben mesterkedsz, apám?

– A tyúkoknak, kakasoknak készítek főúri lakhelyet – vigyorgott.

– Hadd érezzék jól magukat ők is, ha már az én hajlékom ilyen csodásan megújult.

– Mi a hír a téglákról, cserepekről?

– Zoltán azt mondta, legalább két hétig még várni kell, mert most nincs megfelelő.

– Hát akkor nincs mit tennünk, várunk.

– Így van, Pityu. Tudod, mit találtam ki?

– Elképzelni sem tudom.

152

– Jövőre újra virágot ültetek a ház elé. Ahogy anyád idejében volt.

Nyugodjék békében.

– Az bizony jó lesz. És milyen virágokra gondoltál?

– Nárciszra, tulipánra, rózsára meg krizantémra.

– Majd segítek. Én felásom a virágágyásokat, te meg szórod a magokat. És akkor te leszel a magvető. Jó lesz így, apám?

– Tökéletes, fiam.

– Akkor ezt is megbeszéltük.

– Ezt meg, Pityu.

– Nincs valami jó hideg itókád?

– Hogyne volna. Jóféle borszéki víz, meg különféle gyümölcsitalok. Még a múltkorról maradtak.

– Akkor ideje leinnunk magunkat.

– Gyerünk! Ültünk a hűvös konyhában, kortyoltuk a hideg üdítőt, közben elmondtam apámnak, hogy szombattól egy bő hétig távol leszek. Erdélybe megyek kicsit csavarogni.

– Csíkba mégy? – nézett rám.

– Csíkba is, meg máshová is. Nincs előre eltervezve semmi. De miért épp Csík jutott eszedbe?

– Mert Paula nővér is csíki.

– Most már értem. Valóban vele akarok csavarogni, de nemcsak Csíkban. Mindenfelé, ahol a szépség mellé nyugalom is társul. Nyár van, a népszerű nyaralóhelyeken mozdulni sem lehet, annyi az ember.

– Egyáltalán van még olyan hely Erdélyben, ahol nyugalmat lehet találni?

– Nem sok ilyen van már, de ha alaposan keres, talál az ember.

– Érezzétek jól magatokat, Pityu. A Jóisten vigyázzon rátok – ölelt meg búcsúzáskor az öregem.

– Köszönöm, apám. Rád is vigyázzon a Jóisten. De még jövök.

153

Hazafelé nagy csődület zárta el az utcát. Az emberek hevesen nyújtogatták a nyakukat és mind egy irányba néztek. Mi történt? – szólítottam meg egy hórihorgas bámészkodót, aki kétméteres termetével simán átlátott a fejek fölött, s úgy szemlélte az eseményeket, mintha páholyban ülne. Az itt lakó körzeti megbízott összekülönbözött asszonyával – kezdte a közvetítést. Nehezményezte, hogy felesége kilépett a nemzeti liberális pártból és átigazolt a demokrata liberálisokhoz. Hogy véleményének megfelelő nyomatékot adjon, jól elverte az asszonyt. Csakhogy az sem volt rest, alaposan ellátta ő is izgága férjeura baját, aztán nemes egyszerűséggel kidobta az utcára.

Most éppen cipőit és ruháit hajigálja utána – darálta a hórihorgas. S a férj mit szólt ehhez? Még nem rántott pisztolyt? – ösztönöztem tudósítása folytatásra. Áh, nem csinál az semmit, legyintett a hosszúra nyúlt férfiú, csak ül a kapu mellett és siránkozik. Azt mondja, nincs hová mennie.

Hát igen. Az élet néha egészen furcsa dolgokat produkál. Köszönöm az izgalmas tudósítást, búcsúztam a hórihorgastól, s elindultam a kocsimhoz.

Az utcára penderített rendőrt gyerekkorom óta ismertem. A házat, ahonnan a neje kitette a szűrét még az apja építette. Most ott ül a kapu mellett és siránkozik, mert lelki szemeivel már látja magát éjszakánként kartonon fekve valamelyik sötét aluljáróban, vagy még annál is mélyebben. A gondviselés néha a tenyerére ültet minket, aztán gondol egyet, váratlanul lefelé fordítja a tenyerét, s mi fogózkodó híján feltartóztathatatlanul aláhullunk a feneketlen nagy semmibe.

Mire hazaértem, eltűnt a nap. Nagy fekete fellegek tornyosultak vészjóslón az égen. Valahonnan a szél is előkerült, és előzetes felszólítás nélkül cibálni kezdte a fák lombjait. Jeges lehelete kemény vihart sejtetett. Gondosan becsuktam az ablakokat, leengedtem a redőnyöket, és minden mozdítható tárgyat a fészerbe menekítettem. A távolban villámok fényei feleseltek egymással, hangjuk azonban még nem 154

jutott el hozzám. Egy óra sem telt el és leszakadt az ég. A szél visítva nyargalt a házak és kertek között, az ég pedig akkorákat reccsent, mintha a domboldal valamelyik házába vagy fájába csapott volna bele az istennyila. Kilestem az ablakon, de a zivatarfüggönytől az utca túloldaláig sem láttam. Egy ideig vártam, hátha gyorsan odébbáll az égi színjáték, de ezúttal kitartónak bizonyult. Fogtam hát magam és lefeküdtem. Perceken belül már mélyen aludtam.

Derűs, szép reggelre ébredtem. Az összes felhő eltakarodott az égről, s a nap úgy ragyogott, mintha egész éjjel erre készült volna. Az esti vihar egészen kiment a fejemből. Bezzeg eszembe jutott, amint kiléptem az udvarra és megláttam a levert őszibarackokat és nektarinokat. Két nagy kosarat töltöttem meg velük. Színültig. Ugyanakkor lelki szemeimmel már láttam, miként perdül táncra örömében Szíjgyártó bácsi, ha beállítok hozzá a kétkosárnyi barackkal.

Az öreget nagy pálinkafőzőként ismerték a környékbeliek. Finom is volt a pálinkája, és illatos, akár a gyümölcsöké, melyekből főzte. Érzed, komám? Szinte harapni lehet benne a friss szilvát, barackot, almát, körtét mondogatta visszatérő és új kuncsaftjainak. Persze a pálinkafőző híre a fináncokhoz is eljutott. Zaklatták is szinte naponta az öreget, de elkapni sosem tudták. Akár kora hajnalban, akár délben vagy késő este lepték meg, egyetlen korty pálinkát sem találtak nála. Üstöt meg cefrét mégannyira sem. Mérgelődtek, szitkozódtak, Szíjgyártó bácsi meg csak mosolygott, s időnként nagyokat sodort hatalmas bajszán.

– Sose bánkódjanak, emberek. Inkább jöjjenek be, és igyanak egy pohár jóféle fenyőpálinkát. Székely komáimtól kaptam karácsonyra.

Hamisítatlan csíki gondűző orvosság. Még a hótat is feltámasztja – mondogatta.

A fináncok eleinte szabódtak, kérették magukat, akár az eladólányok a lakodalomban, aztán csak beadták a derekukat, és betódultak a házba. Az öreg poharakat rakott az asztalra, ügyesen megtöltötte 155

valamennyit, aztán megemelte a sajátját. Egészségünkre, emberek!

Addig igyunk, amíg van mit! A fináncok meg ittak. Aztán újra megtöltötte poharaikat, és újfent szavalt nekik egy köszöntőt. A végén már daloltak a fináncok, s nagyokat rikoltottak. Az öreg alig bírta hazaküldeni őket, annyira megbarátkoztak a jóféle székely gondűző orvossággal. * Ebéd után előszedtem a bőröndömet, és hozzáfogtam a pakoláshoz. Egy hétig leszek oda számoltam, ahhoz fehérneműből kell hat, egy rajtam lesz induláskor, továbbá hat póló, két ing, két rövidnadrág, egy farmer, egy pár szabadidőcipő, egy pár komolyabb, szandálban indulok, öt pár zokni, telefontöltő, a fényképezőgép akkumulátorának töltője, fogkrém, fogkefe, tusfürdő, dezodor, egy törölköző, borotva, borotvahab, arcszesz, fájdalomcsillapító, kevés kötszer és némi pénz. Ahol lehet, úgyis kártyával fizetek.

A fényképezőgépről majdnem megfeledkeztem.

A bepakolt bőröndöt kiraktam az előszobába, aztán elindultam a városba nézelődni. Kocsimat a katonakórház előtt hagytam, onnan gyalog folytattam az utam végig a Főutcán, egészen a színházig. A hajdani Bémer téren ma már egymást érik az éttermek, bárok, cukrászdák, számomra mégis az Astoria terasza maradt a legkedvesebb.

Talán Ady, talán a délutáni árnyék miatt, vagy az onnan kínálkozó látványért. Bár az sem kizárt, hogy a hozzá fűződő ifjúkori emlékek teszik kedvessé számomra. Tény, hogy az Astoria talán az egyetlen, ahol nemcsak érezni, de szinte tapintani lehet a hely szellemét. Egyfajta szentély, ahol kedvére töltődhet bárki, aki erre vágyik.

Rendeltem egy jókora adag fagylaltot, aztán szokásomhoz híven bámultam a hömpölygő emberáradatot, közben Paula nővérre gondoltam, aki reggel vonatra száll, hogy újra megölelje egy éve nem látott édesanyját, bátyját, szeretteit. És eszembe jutott az a Krisztusnak tu156

lajdonított, s számomra máig érthetetlen kijelentés, mely így szól: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”

Majd rögtön egy másik, szintén megdöbbentő mondása: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.”

Jézus valóban így fogalmazott? Vagy ezek a neki tulajdonított kijelentések is a középkori szentírás-hamisítások következményeként születtek? Mikor szánja már rá magát az egyház, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba? Meddig hagyja még, hogy tovább apadjon a már így is vészesen megfogyatkozott nyáj?

Hazafelé benéztem apámhoz. Vékony gallyakat tördelt arasznyi hosszúságúra az udvari tűzhelynél.

– Tán malacot készülsz sütni?

– Nem malacot, hanem mititéjt. Épp most hoztam ki a telefonom, hogy felhívjalak és meginvitáljalak. Lám, megérezted, és jöttél magadtól.

– Mert a szimatom megsúgta, hogy itt fenséges étek készül – vigyorogtam.

Megvártuk, míg parázzsá roskad a tűz, aztán szépen megsütöttük a kis húsrudacskákat. Mire az utolsó is megpirult, már terítve volt az asztal, mi pedig nekiláttunk és alaposan belakmároztunk.

Sötét volt, mire hazaértem. Bekapcsoltam a gépem és írni kezdtem.

Kedves Heni!

Holnap reggel vonatra ülsz, mely magával ragad, hogy újra elérhetetlenül távol kerülj tőlem. Tudom, gondolatban velem maradsz, de én telhetetlen vagyok, és egész valódra igényt tartok. Elhatároztam, kimegyek a velencei állomásra, hogy még egyszer láthassalak, és integethessek neked.

157

Azon a vasárnapi barátkai pikniken tudatosult bennem, hogy beléd szerettem, de csak távollétedben fogtam fel igazán, mit jelentesz számomra. Rég kinőttem a kamaszkorból, ötven felé ballagok, de úgy tűnik, ami fiatalkoromban kimaradt az életemből, azért a gondviselés most busásan kárpótol. Még soha senki iránt nem éreztem azt, amit irántad. De nem is akarom, mivel ez az érzés egyszeri és megismételhetetlen. Erre mondták a régiek: „hattyúdal”. A legtöbb vízimadártól eltérően a hattyúk nem gágognak, nem is hápognak, vékony, füttyszerű hangon kommunikálnak egymással. Azonban közvetlenül haláluk előtt rejtélyes módon „dalra fakadnak”. Szívbemarkoló énekük több egyszerű búcsúzásnál. Benne van minden érzés. A hű társ iránti szeretet és hála, a küszöbön álló elvesztése miatti fájdalom, de tetten érhető benne sok öröm és minden egyéb is, amit mi, emberek úgysem értenénk meg. Érzem, hogy az én szerelmem is ilyen hattyúdal. Utolsó felgyúlása a lelkemnek. Ezért köszönöm a gondviselésnek, hogy rád találtam. Köszönöm az együtt töltött csodálatos órákat, napokat, de mindenekfelett köszönöm azt a leírhatatlan boldogságot, melyet általad ismertem meg.

Utazz kényelmesen, és legyen szeretettel teljes otthoni tartózkodásod.

Gondolatban veled leszek.

Szeretettel ölellek: István Kicsit még nézelődtem a neten, s húsz perc múlva befutott Paula nővér levele.

Egyetlenem!

Szívem, lelkem minden hálájával köszönöm drága soraidat. Végtelenül boldoggá tettél, mivel szakasztott ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem is. Mondják, az egymást szerető emberek gyakran gondolnak ugyanarra. Tudom, érzem, hogy az én felgyúlásom 158

is egyszeri és megismételhetetlen. Ilyesmi csak egyszer adatik meg az életben, vagy egyszer sem.

Szeretlek téged, István, teljes szívemből és teljes lelkemből. És örökké szeretni foglak. Holnap reggel pedig ott állok majd a vonat egyik ablakánál, hogy visszaintegethessek neked. Ó, alig várom már a vasárnapot, hogy újra karjaimba zárhassalak. Álmodj szépeket, egyetlen Szerelmem!

Szeretettel és imával: Paula nővér, a te Henid Reggel negyedórával a vonat érkezése előtt már kint voltam a velencei állomáson. A nap akkor emelkedett ki a látóhatár mögül, nagy vörös korongként lebegett a napraforgó földek fölé kúszó párában. A régi temetőben falánk kecskék legelték az akácfák lombjait, s a madarak is hozzáfogtak hangszálaik bemelegítéséhez. Kitartóan bámultam a vasúti híd irányába, mígnem megjelent a mozdony fényszórója.

Egyre erősödött a fénye, már a mozdony is kivehető volt. Az állomásépület előtt maradtam, távolabbról áttekinthetőbb a szerelvény. Erősen összpontosítottam. Figyelnem kell, bíztattam magam, ha a teljes sebességgel átsuhanó vonaton észre akarom venni Paula nővért. Még öt másodperc, még négy, három, kettő, egy… s a mozdony már el is száguldott előttem, a vagonok szinte egybefolytak mögötte, mikor az egyik ablakban megláttam Paula nővért. Felemelt jobb kezében fehér zsebkendőt lengetett, arcán mosoly ragyogott. A következő pillanatban már el is nyelte a távolság. Egy ideig felemelt kézzel bámultam a vonat után, aztán sarkon fordultam, átballagtam az üres állomásépületen, beültem a kocsimba, és elindultam haza.

Szomorú voltam, mint mindig, valahányszor térben távol került tőlem valaki, akit szerettem, vagy én kerültem távol tőle. Hiába tudtam, hogy az igaz szerelem olyan erős kötelék, amely legyőzi a távolságot és az időt. Az utazás számomra minden esetben magá159

ban hordozta az elszakadás rémét. Legalábbis a lehetőségét. Ahogy Váci Mihály írja a Bízni nehéz című költeményének utolsó strófájában: „Te itt maradsz – én utazom. / Ki tudja, mégis ki megy el? / S ki megy messzebbre az úton, / amelyen vissza sosem lel.” Sosem akartam birtokolni senkit, csak jólesett közel tudni magamhoz szeretteimet.

Otthon kerestem néhány ládát, kosarat és hozzáfogtam a barackszedéshez.

Mariska néni, a szomszédom mindig jó áron átvette a teljes termést. Két-három nap alatt aztán túl is adott rajta. De az már az ő gondja volt. Rám csak a szüretelés feladata hárult.

Este leszaladtam apámhoz.

– Leszedtem az összes barackot és elvittem Mariska néninek. Úgy örült, mint vak a félszemének. Így legalább nem kell aggódnom, hogy tönkremegy a termés.

– Jól tetted, fiam. Kár lett volna a sok szép barackért. Magadnak hagytál?

– Egy jókora kosárral. Mire hazajövök, egészen megérnek. Neked is hoztam egy ládával. Majd eleszegeted magányodban. Csak annyit kérek tőled, apám, hogy amíg odaleszek, ne fogj hozzá semmilyen komoly munkához. Ígérem, mindent bepótolok, miután hazajöttem.

Kérhetek ennyit?

– Rendben, Pityu. Ünnepélyesen megígérem, hogy semmilyen nagy erőt igénylő munkába nem kezdek, csak miután visszajössz.

– Köszönöm, apám – öleltem meg az öreget.

– Mikor indulsz, fiam?

– Szombaton reggel, öt óra tájban. Akkor még nincs olyan nagy forgalom.

Időnként felhívlak majd, de te is bármikor hívhatsz. Szeretlek, apám, és jó fiad akarok lenni.

160

– Én is szeretlek téged, fiam, és büszke vagyok rád, mert érzem őszinte igyekezetedet. Adjunk hálát Istennek, hogy ilyen gondoskodón intézi a sorsunkat.

Legyen áldott az Úr neve! – zengtük egyszerre kórusban, és hálásan emeltük tekintetünket az égre.

Félórányit még időztem, aztán elköszöntem az öregtől, a tőle hozott melegséget azonban még lefekvéskor is éreztem a szívem táján. Ültem az ágyamon s próbáltam felidézni az elmúlt évek eseményeit.

Sok szép és izgalmas élményben volt részem, de apám egyikben sem szerepelt. Hiú álmaim, csalóka délibábjaim kergetése közben teljesen megfeledkeztem róla. Szégyelltem egyszerű öltözéke, viselkedése, parasztos gondolkodása, bihari tájszólása miatt. Elárultam, miközben ő egész végig szeretett engem. Ha nem is látványosan, harsányan, de annál őszintébben, a maga egyszerű módján. Mennyi felesleges fájdalmat, keserűséget kellett elviselnie közönyöm, lenéző elbizakodottságom miatt – érett meg bennem a bűntudat –, és minden igyekezetem ellenére kicsordultak a könnyeim. Évek óta először. S miközben sírtam, éreztem, hogy megkönnyebbül a lelkem.

Reggel sokáig lustálkodtam. Talán délig elheverészek, ha a telefonom közbe nem szól.

– Serfőző – vettem hivatalosra a hangot, mivel nem láttam a hívó nevét.

– Valóban, Serfőző úr, maga az? Személyesen? Nahát, hogy nekem mekkora szerencsém van – csicseregte Paula nővér a vonal másik végéről. – Tán még ágyban vagy, te, hétalvó? A hangod alapján esküdni mernék rá, bár tiltja a vallásom.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ördöge van, szépséges apáca, bizony még az ágyban lopom a napot. Bár így utólag nagyon restellem…

– Mindörökké! Ámen. Sose restelld! Igaz, én már hétkor felkeltem, vásárolni mentünk édesanyámmal. De most annyira megkíván161

tam az ágyat, hogy máris kiterjesztem tündérszárnyaimat, és Váradig meg sem állok, ott pedig szépen bebújok melléd, hogy megmelegíts, mert félig már megfagytam. Jó lesz így?

– Elképzelni sem tudnék ennél jobbat és szebbet, te, tündérangyal.

Csak annyi a baj, hogy akkor estig fel nem kelünk innen. De ki főz majd ebédet, vacsorát?

– Kit érdekel az evés, ha veled lehetek? Szívesen koplalnék akár egy hétig is, csak egyszer megélhetném. De ne félj, kedvesem, hamarosan ez is megadatik nekünk. Mármint az együttlét. Ezért is hívtalak. Vasárnap reggel kilenc órakor a szeredai Makovecz-templomnál várlak. Beülünk a fél tízes szentmisére, utána miénk a világ. Jó lesz így, szerelmem?

– Nagyon jó! Sőt! Tökéletes!

– Na, csak ne túlozzon, uraságod. Tudom én, hogy fél a tömjénfüsttől, de ígérem, ezúttal nem lesz füstölés. Legalábbis a vasárnapi szentmisén. Nagyon szeretlek, István. A közeli viszontlátásig szívem, lelkem minden szerelmével ölellek és csókollak. Alig várom, hogy újra karjaimba zárjalak.

– Én is nagyon szeretlek téged, Heni. És köszönöm, hogy hívtál, hogy hallhattam a hangodat, köszönöm kedves szavaidat. Viszontlátásra, vasárnap reggel! Addig én is ölellek, csókollak, drága szerelmem. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szervusz, Heni. Isten áldjon!

– Mindörökké! Ámen. Szervusz, István. Isten áldása kísérjen téged is! Úgy pattantam ki az ágyból, mintha kivetett volna magából. Nagy nekibuzdulással megmosakodtam, felöltöztem, és elindultam apámhoz, hogy elutazásom előtt utoljára még együtt ebédeljünk. Útközben vásároltam ezt-azt, a szatyrot magam mellé raktam az ülésre, és apámig meg sem álltam.

A szülői ház azonban üres volt. Átszóltam hát Popovics bácsinak.

– Nem tudja, merre tekereg apám?

162

– A nagypiacra ment, Pityu. Péntek van…

Tényleg péntek van, kaptam a fejemhez, ha pedig péntek, akkor piacnap. Egy közepes méretű lábost félig megtöltöttem vízzel, alágyújtottam, és hozzáfogtam a frissen vásárolt zöldpaszuly pucolásához. Aztán meghámoztam két zsenge tököt, karikákra szeleteltem és besóztam. Mire befutott apám, már zubogott a leves, a tökszeletek kendő alatt puhultak a sóban.

– Hát itt mi készül? – állt meg a konyhaajtóban.

– Zöldbableves rántott tökkel.

– Az bizony nagyon jó lesz. És a tökhöz milyen körítés társul?

– Hagymás-sajtos tepsis krumpli – vágtam rá. – Úgyhogy pakolj csak le, aztán máris hozzáfoghatsz a krumplihámozáshoz.

– Megértettem, kapitány! – szalutált az öreg fülig érő szájjal.

Déli egy órára elkészült minden. Addigra megterítettünk, kényelmesen megebédeltünk. Kicsit még ejtőztünk, majd elbúcsúztunk egymástól.

– Vigyázz magadra, apám – öleltem meg. – S ne feledd: bármi probléma adódik, azonnal hívj fel. Isten áldjon, apám!

– Te is vigyázz magadra, fiam – adta vissza az ölelést. – Várom jelentkezésed, és szeretettel várlak haza. Ezt te se feledd! Isten legyen veled!

– Köszönöm, apám. Szép estét, jó éjt!

– Neked is, Pityu! * Otthon kicsit még tettem-vettem, aztán nyolc óra körül ágyba bújtam.

Hajnali négykor keltem. Bepakoltam a holmim a kocsiba, még egyszer ellenőriztem a csapokat, villanykapcsolókat, s kevéssel fél öt előtt kitolattam a kapun.

163

Szépen, tempósan haladtam. Bejött a számításom, alig volt forgalom az úton. Halkan duruzsolt a zene, gondolataim Paula nővérnél jártak. Biztosan felébredt már, talán a reggelin is túl van. Édesanyjával készítik az ebédet, közben beszélgetnek erről-arról, ahogy a nők általában teszik. Kényelmes otthoni ruha van rajta, talán kis hímzett kötényt is kötött, barna haja szokásosan kontyba tűzve. Istenem, milyen szép lehet.

Gondolatok, emlékek kavarogtak a fejemben, miközben lefelé ereszkedtem a Királyhágó keleti lejtőjén. Ez már Erdély. A rejtélyes keleti tartomány, a legendák földje. Tündérkert, ahogyan szépsége miatt sokan nevezik. Délben akár Segesváron ebédelhettem volna, mérgelődtem, ha nem kényszerülök lépten-nyomon lassítani, az egymást sűrűn követő falvakban. Az autópálya lassan épül, akár a Luca-széke. Legalább öt-hat esztendőbe telik, mire elkészül a Marosvásárhelyig tartó szakasza. Már ha elkészül egyáltalán. Azt, hogy onnan mikor építik tovább, egyedül a teremtő Isten tudhatja.

Körösfeketetó őszi vásárairól híres nagyközség, Csucsa előtt. Számomra más miatt is emlékezetes. Ott voltam először nyári táborban.

Hét- vagy nyolcéves lehettem, mikor a szüleim úgy döntöttek, hogy a szünidőben kéthetes nyári táborba küldenek. Sok ruhával és némi élelemmel megtöltöttek egy hatalmas bőröndöt, aztán kirakták az előszobába, hogy érjen. Végre elérkezett az indulás napja, kora délután kibaktattunk a vasútállomásra, s a bőrönddel egyetemben felraktak a vonatra. A forgalmista sípolt s felemelte tepsijét, a mozdony fütyölt, s szuszogva nekilódult. Irány: Feketetó! Nem mondhatom, hogy különösképp lelkesedtem a táborozásért, de mindig engedelmes gyerek voltam. Már alkonyodott, mikor megérkeztünk a helyi iskolában kialakított táborba. Felvontuk a tábori zászlót, elfoglaltuk a tantermekben sorakozó ágyakat, és igyekeztünk felülkerekedni honvágyunkon, szomorúságunkon. Két nap múlva már eszünkbe sem jutott az otthon. Éltük a tábori életet: nagyokat fürödtünk, kirándul164

tunk, futkároztunk, néha hazafias énekeket zengtünk, olyan: „Mint a mókus fenn a fán…” féléket.

Egyik délelőtt futballozással töltöttük az időt. Nagyokat kurjantva rohangáltunk fel s alá, boldog önfeledtséggel kergettük a fűzős labdát.

A pálya szélén négy vagy öt fekete bivaly rágcsálta közönyösen a száraz füvet, mikor egy magasból érkező labdát kapásból úgy rúgtam tovább, hogy homlokon találta az egyik bivalyt. A robusztus állat lustán felpillantott, rám nézett, fújt egy nagyot, talán még lángot is lövellt az orrlyukain, mellső lábaival néhányszor megkaparta földet, leszegte a fejét, azzal nekilódult. Egyenesen felém. Nem sokat tétováztam, a következő pillanatban már nyargaltam is. A nagy barom meg utánam. Csak futottam s futottam, egyre kétségbeesettebben, mint aki tudja, hogy az életéért fut. A fekete húshegy meg végig a nyomomban. Kezdtem kimerülni, egyre elkeseredettebben kapkodtam levegő után, mikor hirtelen elfogyott talpam alól a talaj, s mielőtt bármit is tehettem volna, nyakig elmerültem egy méretes trágyagödör híg tartalmában. A bivaly hatalmasat fékezett, sikerült időben megállnia.

Nyilván meglepte a nem várt fordulat, mert sokáig állt a gödör szélén, s szuszogva bámult. Én meg a bűzös trágyaléből pislogtam vissza rá. Végül elunta a várakozást, dühösen elbőgte magát, néhányszor megint megkaparta a földet, aztán sarkon fordult, és visszaballagott a pálya szélén legelésző társaihoz. Nagy nehezen kikászálódtam a gödörből, lementem a falu alatt csörgedező Sebes-Körösre és ruhástól belebújtam. Talán egy óra hosszat csücsültem a jéghideg vízben.

Később szappannal többször átmostam a ruháimat, magamat is, ám a trágyagödör szagát minden alaposságom dacára, egy hét múlva is érezni lehetett rajtam. Egyik nevelőtanár meg is jegyezte. Te gyerek, mi történt veled? Úgy bűzlesz, akár egy konda disznó.

– Beleestem egy trágyagödörbe – feleltem restelkedve.

– Vagy úgy… – mormogta. – Még szerencse, hogy nem fulladtál bele…

165

Rég volt. Ma már szinte alig ismerni rá az országút mentén egykor hosszan elnyúló, álmos falura, melynek akkoriban sok régi s néhány valamivel újabb parasztháza mellett két temploma is volt.

Egyik kőből épült, a művelődési ház szomszédságában, a másikat fából ácsolták össze a román ősök, a falut észak felől határoló hegy tövében.

Csucsa keleti végében, sziklaszirtre épült kastély vigyázza az utat a magasból. Az 1800-as évek végén, a neves műépítész, Alpár Ignác tervezte Boncza Miklós országgyűlési képviselő (Ady Endre apósa) megbízásából. Az első világháború után, Ady özvegye, Boncza Berta (Csinszka), akkor már Márffi Ödön festő feleségeként eladta a birtokot első férje egykori barátjának, Octavian Goga román költő-politikusnak, aki neobizánci stílusban átépíttette a kastélyt, mely napjainkban róla elnevezett emlékházként működik. Ady-relikviákat hiába keresnénk benne.

Már Kalotaszegen jártam, de még gyér volt a forgalom. A három hegy határolta, varrottasairól, fafaragásairól, páratlan szépségű népviseletéről és táncairól híres tájegység az erdélyi magyarság erős bástyája, a régi hagyományok hű őrzője, és nem utolsó sorban Kós Károly választott otthona. „Enyém osztatlanul a hegyek csendessége és méltóságos nyugodalma, a madarak finom szava, a szél zúgása és a fák és mezők virágának az illata. Egyedül az enyém itt a harmatos reggelek csillogása, a nap minden ragyogó melege és a nyári éjszakák szikrázó csillagai. Minden, de minden az enyém itt, ami szépség és jóság, áldás és békesség, termő és teremtő élet és a lélek nyugodalma.”

– vallotta egyik írásában az építész-író.

A táj még őrzi szépségét, csak „szelleme” tűnt el nyomtalanul. Elűzte az észrevétlenül beszivárgó idegen kultúra és szemléletmód. A kátyúk nélküli utak mentén hivalkodó szállodák és vendéglők sora ígér pihenést, felüdülést. Gazdag kínálatukban szinte mindent meg-

166

találni, kivéve a csendet, nyugalmat és a hangulatot. Ezek híján úgy hatnak, mint filmforgatás után a helyszínen felejtett díszletek.

Bánffyhunyad után Körösfő, majd Gyalu következett. Szomorú voltam, nem vágytam Kolozsvárt látni, rákanyarodtam a már kész autópálya-szakaszra. Ott már újra tempósan haladtam. Ráadásul Aranyosgyéresen sem kellett végigcaplatnom. Aranyoslónánál véget ért ugyan az autópálya, de az asztallap simaságú út Marosvásárhelyig kitartott.

Az egykori Székelyvásárhely, ma egyetemek és klinikák városa. A forróságra a déli csúcsforgalom is rárakott egy lapáttal. Közel ötven percbe telt, mire átvánszorogtam a városon. A dombtetőről búcsút intettem Vásárhelynek, aztán nekivágtam első napi utam utolsó szakaszának.

Pár perccel délután két óra előtt megérkeztem Segesvárra. A főúttól alig harminc méterre eső szállodában még otthonról foglaltam szobát. Bejelentkeztem, lezuhanyoztam, aztán végignyúltam az ágyon. A következő pillanatban már aludtam. Négy órakor vállamra vettem fotóstáskámat és elindultam városnézésre.

Segesvárt először vonatból láttam. Emlékszem, álltam az ablaknál és szaporán dörzsöltem a szemem, annyira meseszerűnek, hihetetlennek tűnt a látvány. Azóta többször megfordultam a városban, de valahányszor visszatértem, újra és újra lenyűgözött a szépsége.

Barangolás közben találtam egy hangulatos kisvendéglőt. Megvacsoráztam, aztán még üldögéltem kicsit. A lenyugvó nap rövid időre aranyfénnyel vonta be a középkori házak homlokzatát. Aztán lebukott a hegy mögé, s eltűnt a varázs. Már sötétedett, mikor visszaértem a szállodába.

Vasárnap reggel ötkor keltem. Fél hatkor már a kocsiban ültem.

Bőven volt időm, az évek során azonban megtanultam, bármikor adódhat valamilyen váratlan esemény, olyankor kifejezetten jól jön, ha van egy kis időtartalékom. Brassónak vettem az irányt, majd 167

Héjjasfalvánál balra. Székelykeresztúrig kénytelen voltam visszavenni a tempóból, a város északi végében azonban eltűntek az egyenetlenségek, elégedettségre jogosító úton gurultam Udvarhelyig, majd onnan tovább Csíkszereda irányába.

A Hargita aljában az út két oldalát még sűrű vegyes erdő szegélyezte. Fái úgy bújtak egymáshoz, mint a birkák karácsony táján.

Máréfalva után a tölgyek, bükkök között megjelentek a fenyők is.

Előbb csak egy-kettő, majd egyre több. Homoródfürdő után hirtelen elmaradt az erdő, nem is bukkant fel újra, csak jóval Szentegyháza után, de már erősen megkurtult fákkal, és jóval több cserjével. Egyedül a sudár fenyők álltak rendületlenül, délceg kitartással, néhol magányosan, néhol erdőbe sűrűsödve.

A tető közelében a fenyves is ritkulni kezdett, átadta helyét a földhöz tapadó borókásnak. Kitárulkozott a táj, akár az új asszony a nászéjszakán. Ameddig a szem ellátott, erdővel borított hegyek, s kopárra csupaszított szirtek meredtek a kék ég felé, melyen vásott kölyökként fehér fellegeket kergetett a fáradhatatlan havasi szél. Volt abban a látványban valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlanul fenséges érzés, amit nem a szemével, inkább lelkével lát az ember. Templomban érezni hasonlót, de ott is csak Isten jelenlétében. Nem véletlenül nevezik a Hargitát: „a székelyek szent hegyének”. Ha van Istennek tetsző hely, úgy a Hargita első lehet a listán. Ahogy közeledtem Csíkszeredához, úgy nőtt bennem az izgalom. Képzeletem a romantika szenvedélyes színeibe öltöztette közelgő találkozásunkat. Már nem egészen egy óra, számítgattam, és újra a karomba zárhatom Paula nővért. Akarom mondani: Henit. Annál inkább, mivel ezúttal civil ruhában lesz.

Aztán beülünk a különleges hangulatú Makovecz-templomba, ami már önmagában is csodálatos élmény, és kétszeresen azzá válik, ha közben fogjuk majd egymás kezét.

Néhány percre megálltam tisztelegni a Tolvajos-tető hármas keresztje előtt. Miközben olvasgattam az évszámokat, különös meleg168

séget éreztem a szívem táján. Ösztönösen elővettem a telefonom és felhívtam apámat.

– Halló!

– Én vagyok az, Pityu.

– Mi újság?

– Itt állok a Tolvajos-tető hármas keresztje előtt, s gondoltam megköszönöm neked, hogy én is érezhetem szívemben azt a melegséget, amely minden székelyt eltölt, valahányszor megáll itt, vagy haladtában kitekint kocsija vagy az autóbusz ablakán. Büszke vagyok rád, apám, és szeretlek. Csak ennyit akartam mondani.

– Fiam, te mostanában gyakran megríkatsz engem. Nem panaszképp mondom, hanem az őszinte hála érzésével. Én is szeretlek téged, és most az én lelkem is csordultig telt melegséggel. Isten vigyázzon rád, Pityu!

– Rád is apám. És még egyszer köszönöm. Már nem sok híja, és beérek Szeredába.

Búcsúképp még vetettem egy pillantást a keresztekre, majd visszaültem a kocsiba, és ráléptem a gázpedálra, hogy mielőbb bekövetkezzen, amire napok óta készültem, vágytam, s amiért voltaképpen ezt a hosszú utat megtettem.

Negyedóra múlva beértem a városba. Szemem lázasan kereste a Makovecz-templom tornyait, s bár kétszer is eltévedtem, öt perccel kilenc óra előtt bekanyarodtam a Szív utcába. A templomkerítés mellett sorakozó autók mögé parkoltam. Mire kiszálltam, a szemközti oldalon ott állt Paula nővér. Gyönyörű volt és mosolygott, mint mindig.

A következő pillanatban már repültünk egymás felé, kitárt karokkal.

– Heni!

– István!

Csak álltunk összeölelkezve az utca közepén, mint akik évtizedek, legalábbis hosszú esztendők óta nem látták egymást, s most végre megadatott számukra az újratalálkozás öröme. A templomba érkező 169

emberek szemérmesen elfordították a tekintetüket, de az ajtóból viszszalestek ránk. * Miután alaposan kiörvendeztük magunkat, szép egyetértésben mi is bementünk. Az oltár közelében találtunk két üres helyet. A szentmise kezdetéig csendben üldögéltünk, közben hol Paula nővért bámultam szerelmes odaadással, hol pedig a templombelsőt.

– Ugye milyen szép? – kérdezte suttogva.

– Gyönyörű – tekertem a nyakamon elismerőleg.

Elkezdődött a szentmise, s rajtunk úrrá lett az áhítat. Ültünk egymás kezét fogva, szorgalmasan felelgettünk a papnak. A kupola üvegablakán keresztül mosolyogva tekintett le ránk a négy rézangyal.

– És most hová? – nézett rám Paula nővér kérdő tekintettel a templomból kijövet.

– Ahhoz, hogy az előttünk álló hét úgy alakuljon, ahogy szeretnénk, szükségünk van egy égi oltalmazóra, patrónára, aki vigyáz ránk, és nem engedi, hogy bármilyen ártó szándék elrontsa együttlétünket. Úgyhogy azt javaslom, előbb menjük fel a somlyói Szűzanyához. Aztán megebédelünk és elindulunk valamerre. Majd kitaláljuk, merre – adtam elő tervemet, közben igyekeztem nagyon okos képet vágni.

– Ó, te zseni! – tört ki Paula nővérből a lelkesedés. Azzal elém perdült, magához rántott és szájon csókolt – Ezt miért kaptam? – meredtem rá értetlenül.

– Mert ez annyira jó ötlet, hogy csókkal illett jutalmaznom – ragyogott rám a tekintete.

Bizony, abban a helyzetben határozottan jól jött némi zsenialitás, mert bár a városban született, a helyi utcákat és közlekedési viszonyokat illetően Paula nővér még nálam is tájékozatlanabbnak bizo-

170

nyult. Közel félórába telt, mire nagy nehezen kitaláltunk Csíkszereda központjából.

– Tudod, Heni, az imént olyanok voltunk, mint az a székely öregember, aki a diktatúra idején betévedt egy élelmiszerboltba. Sokáig céltalanul ténfergett az üres polcok között, mígnem az egyik eladónő rászólt. „Mit veszen, bácsi? ’sze már csak egy-két kanyart, és kint is vagyok, hunyorított huncutul az öreg.”

– Ez jó – kacagott Paula nővér. – Látod én itt éltem, de még soha nem hallottam.

Közben megérkeztünk a kegytemplomhoz. A parkolókban alig tucatnyi gépkocsi állt.

– Hála Istennek, ezúttal nem lesz tumultus a templomban.

– Vasárnap van, és mindjárt dél, István. Az emberek most ülnek asztalhoz – vélekedett Paula nővér.

– Tényleg. Látod, nekem eszembe sem jutott – ismertem el az igazát.

A templomban mindössze hárman ültek. Lábujjhegyen végigosontunk a hatalmas hajón, a szentélyben térdet hajtottunk az Oltáriszentség előtt, aztán az oltár mögé kerültünk, ahonnan a kegyszoborhoz vezető lépcső indult. Felérve tekintetünkkel elolvastuk az ajánlott szöveget, aztán saját imáinkba kezdtünk. Lopva Paula nővérre néztem. Becsukott szemmel, őszinte áhítattal imádkozott. Civil ruhája ellenére is látni lehetett rajta azt a fajta erős meggyőződést, amely kizárólag az életüket Istennek ajánló nők és férfiak sajátja.

Istenem, de szép! – öntött el a felismerés öröme. Milyen ártatlan és igaz. És ezt a szeplőtelen teremtést én vittem a bűn útjára. Bocsáss meg nekem, Istenem – perdült ki a bűnbánat könnye a szememből.

– Add a kezed, István! – nyújtotta hátra balját. Mivel hiába nyújtotta, megfordult.

– István, te sírsz? – suttogta meglepetten. – Mi a baj, kedvesem?

– Kint majd elmondom – próbáltam mosolyogni.

171

– Jó. De most gyere ide mellém, ölelj és csókolj meg. Itt a Szűzanya színe előtt. Az imént vallottam meg neki, hogy nagyon szeretlek, és kértem, védelmezze meg ezt a szívünket, lelkünket egybekötő kapcsot minden ártó szándéktól, egészen életünk végéig, és még azután is…

– De Heni, a mi viszonyunk bűnös viszony. Hogyan kérheted a Szűzanyát, hogy áldását adja rá.

– Nem értesz te ehhez, István. A Szűzanya, akárcsak mennyei Atyánk nem a bűnt nézi a mi kapcsolatunkban, mert az múlandó, hanem egymás iránt érzett őszinte szeretetünket. Előbb vagy utóbb minden szerelem elmúlik, de az igazán erős vonzalom idővel szeretetté szelídül, és örökre megmarad. Ezt pecsételjük meg most. Add hát a kezed, és engedd, hogy a szívemre vonjam, és te is tedd ugyanezt az én kezemmel. Így. Most pedig mondd utánam: „Ó, mennyei Szűz, Istennek Szent Anyja, vedd védő pártfogásodba a mi kettőnk kapcsolatát! Segíts mielőbb túljutnunk szerelmünk bűnös szakaszán, hogy azután tisztán és őszintén szerethessük egymást örökkön örökké! A Te fiad, a Jézus Krisztus által! Ámen.”

Miközben kezét szívemen tartva ismételni kezdtem Paula nővér szavait, furcsa, kábulatszerű bágyadtságot éreztem. Mintha álmodnám az egészet. Ebből a különös állapotból a csókja sem tudott felébreszteni. Arra sem emlékszem, hogyan kerültünk ki a templomból.

Csak akkor tértem magamhoz, mikor beültünk a kocsiba.

– Lent, a sétálóutcán egymást érik a vendéglők. Biztosan találunk egy kedvünkre valót.

– Akkor irány a sétálóutca! – adtam ki a jelszót, és erős elhatározással beindítottam az autót. Üres parkolóhelyet Csíkszereda központjában sem könnyű találni. Még vasárnap sem. Végül mégis sikerült.

Ebéd közben a Salvator-kápolna remetéjéről kérdeztem Paula nővért, de nem hallott róla. Pedig a jámbor férfiú híre Magyarországra 172

is eljutott. Ópusztaszeren találkoztam egy remetével, bizonyos Szamaras Lászlóval, aki számon tartotta a Kárpát-medencében élő valamennyi társát. Ő biztatott, hogy jöjjek el Csíksomlyóra, és keressem meg Kedves Bélát, szerzetesnevén Antal testvért, a Salvator-kápolna őrzőjét, aki éjszakánként koporsóban alszik.

– És megtaláltad?

– Persze. Először nem akart szóba állni velem, de nem hagytam magam lerázni, s miközben harangozott, kénytelen volt helyben maradni, én meg azalatt elmeséltem neki Nyírő József Papbácsi című elbeszélését. Annyira megtetszett neki a történet, hogy félretette firkászok iránti ellenszenvét, óvatosságát, és minden kérdésemre készségesen válaszolt. A végén annyira belejött, hogy még azt is elmondta, amit nem kérdeztem.

– És tényleg koporsóban aludt? – nézett rám fürkésző tekintettel Paula nővér.

– Abban bizony. A koporsó fölött egy nagy kereszt függött a falon, amit a búcsúkon vitt a nép előtt. Egyéb nem is volt a szobájában.

– És mit mondott, miért alszik koporsóban? – vallatott tovább Paula nővér.

– Az emlékezteti a földi lét mulandóságára. Legalábbis így mondta. De látod, most jutott eszembe, hogy volt még valamije.

– Mije? – hajolt kikerekedett szemekkel az asztal fölé Paula nővér.

– Egy míves trombitája.

– Trombitája? Aztán mi szüksége volt épp egy trombitára?

– Az jelentette számára az egyetlen szórakozást. Szeredaiak mesélték, hogy néhanapján elővette a féltve őrzött hangszerét, s kiállt vele a hegyoldalba. Csuhája ujjával vigyázva letörölt róla egy-két láthatatlan porszemet, aztán gondosan a szájához illesztette, és belefújt.

Eleinte csak lágyan, szinte fuvallatszerűen. Majd egyre erősebben és erősebben. Sírt, rikoltott, harsogott a fényes hangszer. Hirtelen szél támadt, felkapta az érces hangot, s már nyargalt is vele. Széltében, 173

hosszában bejárta ezt a hatalmas völgyet, a Kis- és Nagysomlyótól egészen a szemközti Hargitáig. Földijeid szerint olyankor még a Jóisten is abbahagyott mindennemű tevékenységet, leült egy székre, és mosolyogva hallgatta a csodás muzsikát.

– Látod, István, ezért kerültél te az én életembe. Mert lám, én itt születtem, mégis annyi mindenről nem tudtam. És valószínűleg nem is szereztem volna tudomást róluk, nélküled. Elhiszed már végre, hogy a Jóisten nem hiába rendelt egymás mellé minket?

– Elhiszem, Heni. És köszönöm minden szavadat, mert néha magam is pontosan így gondolom, ahogy mondtad. Egymástól tanulunk, és egymás hitét erősítjük. Nagyon szeretlek téged, Heni.

– Én is nagyon szeretlek téged, István.

– Akkor ezt megbeszéltük – vigyorogtam. – Most pedig hozom a fényképezőgépet és készítek rólad néhány fotót. Meg ne szökj, míg odaleszek!

– Eszem ágában sincs! Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem.

Vidáman, dudorászva mentem a kocsiig, Sápadtan tértem vissza.

– Mi történt? – meredt rám rémült tekintettel Paula nővér.

– Segesváron felejtettem a gépem. Este magammal vittem a városba, aztán a szállodába visszatérve az asztalra tettem, azzal a gondolattal, hogy később majd berakom a táskába. Végül ottfelejtettem.

Bocsáss meg, felhívom a szállodát.

– Persze, nyugodtan. Én meg imádkozom közben, hogy megkerüljön.

Máris tárcsáztam: – Halló, recepció? Serfőző István vagyok. Ma reggel a szobámban felejtettem egy fényképezőgépet. A takarítónő nem jelezte?

– Milyen márkájú gép volt, Serfőző úr? – kérdezte a recepciós.

– Nikon…

– Nyugodjon meg, Serfőző úr. Megvan a gépe. Itt van előttem.

Bármikor átveheti.

174

– Nagyon szépen köszönöm, uram. Egyúttal foglalnék ma estére egy kétágyas szobát. Megoldható?

– Már meg is oldottuk, uram. Köszönöm. Szeretettel várjuk.

– Na, mit mondtak? – kérdezte izgatottan Heni.

– Meghallgatták az imádat! Megvan a gép! Csak érte kell menni…

– Hát akkor induljunk! Mire várunk még? – sürgetett Paula nővér.

– Úgyis régóta szerettem volna eljutni Segesvárra.

– Ezt komolyan mondod, Heni?

– Tán komolytalannak tűnök? – húzta fel a szemöldökét.

– Ó, te, drága! Köszönöm! – tört ki belőlem a hála, és hirtelen elhatározással szájon csókoltam. Ő meg vissza…

Még magasan állt a nap, mikor újra nekivágtam, immár másodmagammal a Hargitának. Mennyire másképp éreztem magam ezúttal, hogy ott ült mellettem, Paula nővér és fogta a kezem, s valahányszor ránéztem, mindig kedvesen visszamosolygott.

– Ó, Heni – tört ki belőlem az őszinte elragadtatás –, most annyira boldog vagyok, mint még soha életemben.

– Hidd el, kedvesem, én is ugyanezt érzem – szorította meg a kezem. – Ha tudnád, István, hányszor elképzeltem az utóbbi napokban, hogy majd így ülünk kettesben, miközben új helyszínek, új élmények felé autózunk. S lám, meg is adatott.

– Mit mondott Jézus a Hegyi beszédben? „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”

(Mt 7, 7-12) – Igen, István, szó szerint így írja az evangélium. És itt kezdődik a te óriási hited, hogy bár az egyházi személyeket nem különösebben kedveled, Krisztus kijelentéseit sosem vonod kétségbe.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az esetek többségében valóban nem vonom kétségbe. Vannak azonban olyan evangéliumi részek, melyeket – meggyőződésem szerint – meghamisított az egyház, 175

hogy megfelelő eszközként használhassa fel az emberek megfélemlítésére.

Ami pedig a hitet illeti. Nos, egy alkalommal az egyik magyar élsportoló vitába keveredett evangélikus lelkész édesapjával, aki a hit fontosságáról próbálta meggyőzni sportban jeleskedő fiát. Apám, feleslegesen strapálod magad, hisz megfogalmazni sem tudod a hitet, nemhogy meghatározni – fölényeskedett az ifjú. Nagyon tévedsz, fiam, felelte a leghalványabb indulat nélkül az édesapa. A hit olyan, akár egy hajó, amely egy nagy folyam, tó vagy tenger két partja között közlekedik napi rendszerességgel. Ha a himbálózás miatt rád jön a rosszullét, ott nyugodtan tántoroghatsz, akár hányhatsz is. Csak egyetlen dolgot nem tehetsz soha! Nem hagyhatod el a hajót! Mert akkor nem jutsz el a túloldalra. Oda csak a hit hajójával juthat el bárki.

– És az élsportoló elfogadta édesapja érvelését? – nézett rám Paula nővér.

– Olyannyira, hogy azóta rendszeres templomjáró, és nemcsak tiszteli, hanem kifejezetten szereti is Istent.

– Látod, István, ezért annyira erős a te hited, mivel ilyen biztos alapokra épült.

– Hát, nem egészen…

– Éspedig?

– Nem elég a bizonyság, nem elég a szándék. Istenhez egyrészt önmagunk legyőzése, másfelől kételkedő embertársainkkal folytatott, gyakran vérre menő viták és csatározások révén lehet eljutni. Ez a küzdelem azonban csak látszólag nehéz, Isten ugyanis sosem hagyja egyedül az érte küzdőket. Akár önmagukkal, akár másokkal csatáznak is érte… Észre sem vettük, s már Udvarhelyen voltunk.

– Most pedig megmutatom az egészségügyi technikumot, ma már főiskola, ahová anno jártam – vette át az irányítást Paula nővér a főtéren. – Itt kanyarodj jobbra, itt is, s már meg is érkeztünk.

176

Megilletődve álltam a kétszintes, patinás épület előtt. Lám, milyen az isteni gondviselés – tűnődtem. Adott egy székely lány, aki életcéljának tekinti beteg embertársai gondozását, ápolását. Jelentkezik az udvarhelyi asszisztensképző technikumba, elvégzi, de eszébe sem jut, hogy visszatérjen a Hargita túloldalára, és valamelyik divatos szeredai orvos mellett keressen magának kényelmes asszisztensi állást, inkább elmegy otthonától, szülőföldjétől több száz kilométernyi távolságra, idős, s gyakran mozgásképtelen kórházi betegeket ápolni, gondozni. De ezzel sem éri be, egész életét felajánlja Istennek. Végül belém botlik, és én néhány nap alatt tönkreteszem hosszú évek fáradtságos munkáját, áldozatát.

– Mire gondolsz, István?

– Rád, a találkozásunkra, a szerelmünkre, a vétkeinkre…

– István, nagyon kérlek, ne érezd örökké magad vétkesnek. Mindig kettőn áll a vásár. A mi kapcsolatunkban az én felelősségem ugyanakkorra, mint a tied. Tán még nagyobb is. Hiszen sosem te voltál a kezdeményező, hanem én. Inkább gyere közelebb, hadd csókoljalak meg. Most már jobb?

– Szépséges kedvesnővér, most már sokkalta jobb! Hallottad?

– Mit kellett volna hallanom?

– Ahogy a szívemet eddig nyomó nagy kő a földre esett.

– Hála Istennek!

– Ahogy mondod. Hála… És most hallod?

– Most mit kellene hallanom, te?

– A harangszót – kacagtam el magam, s már ugrottam is félre, nehogy elérjen Paula nővér lendülő ökle.

– Teee! Menten megeszlek! – ragyogott rám a tekintete.

– Csak vigyázz, nehogy megfeküdjem drága kis gyomrod! – incselkedtem.

A legnagyobb egyetértésben hagytuk magunk mögött Székelyudvarhelyt.

177

Kevéssel este hat után kanyarodtuk be a segesvári szálloda parkolójába.

– Nyugodt helynek tűnik – állapította meg Paula nővér.

– Az is – bólintottam.

A recepciós már messziről mosolygott. Benyúlt a pultba és kiemelte fényképezőgépemet.

– Serfőző úr, íme, a gépe. Nálunk semmi sem vész el.

– Hálásan köszönöm, uram. Mivel tartozom?

– Ugyan már. Nekem szolgál örömömre, hogy ilyen jól sikerült a fényképezőgépe ügye. Tessék itt a kétágyas szoba kulcsa – rakta elém a hatalmas fakoloncon fityegő kulcsot.

A szobában leraktuk csomagjainkat, aztán Paula nővér mindent tüzetesen megvizsgált, végül leült mellém az ágyra.

– Kicsit elfáradtam, hajtotta fejét a vállamra –, de ha lezuhanyozom, remélem, helyre jövök.

– Próbáld meg, édesem.

– Te nem jössz velem zuhanyozni?

– Most nem, kedves. Én is elfáradtam. Reggel óta vezettem.

– De ha szépen megkérlek, ugye megmosod a hátam? – turbékolta.

– Megmosom én mindenedet, szépségem, úgy, hogy abban nem lesz hiba – kezdtem éledezni.

– Akkor alig várom már, hogy elkezdd.

– Menj csak előre, Heni. Mikor szólsz, ott termek, akár a lámpa szelleme.

– Rendben, akkor már indulok is, de előbb adj egy csókot. Öt perc sem telt el, már kiszólt: – Lámpa szelleme! Várlak!

– Megyek már, kisgazdám – léptem ki gyorsan a nadrágomból, s menetközben a pólómat is ledobtam.

– Itt vagyok, szépséges tündérem, midet mossam meg elsőre?

178

– A hátamról volt szó eredetileg, de nagyvonalúan felajánlottad, hogy minden porcikámat szívesen lecsutakolod.

– Szavamon fogtál, gyönyörű leányzó, legyen, ahogy szeretnéd.

Azzal letoltam, ami még rajtam maradt, s beléptem a zuhanyrózsa alá, Paula nővér mellé. * – Csoda, hogy még maradt bőr rajtunk – állapította meg kacagva, mikor végre kikászálódtunk a fülkéből.

– Valóban kevés maradt, de az legalább patyolattiszta – vigyorogtam. – Egyébként mennyire elégedett nagysád a szolgáltatásommal?

– Annyira, uram, hogy elhatároztam, örökre megtartom. Mostantól minden más tevékenység alól felmentem, kizárólag habtestem tisztántartásával és ápolásával kell foglalkoznia.

– Igazán megtisztelő, nagysád. Hálásan köszönöm nemeslelkűségét.

– Én köszönöm, uram. És ezután mit csinálunk?

– Úgy gondoltam, elmegyünk városnézésre, közben beülünk egy hangulatos vendéglőbe, megvacsorázunk, majd szépen visszasétálunk a szállodába, és reggelig úgy alszunk, mint akit fejbe vertek.

– Azt hiszem, uram, ez nagyon jó ötlet. Máris indulhatunk várost nézni.

Szépen kicsíptük magunkat, azzal nagy egyetértésben elindultunk.

A recepciós Paula nővér után tekintve elismerőleg biccentett a fejével.

– Bocsásson meg őszinteségemért, uram, de a kedves párja rendkívül dekoratív nő.

– Köszönöm, magam is így vélem. Ha látná, egyenruhában milyen jól fest.

– Tán rendőr? – meredt rám rémülten.

– Nem egészen, de közel jár az igazsághoz.

– Bocsásson meg, uram. Nem akartam tiszteletlen lenni.

179

– Nyugodjon meg, barátom, nem volt az. Egyébként nőm még nem evett embert. Valószínűleg én leszek az első, akit elfogyaszt früstökre, ha egyszer sikerül kihoznom a sodrából.

– Vigyázzon magára, uram – nézett rám őszinte részvéttel.

– Köszönöm. Majd igyekszem. Viszontlátásra.

– Mit pusmogtatok a recepcióssal? – kérdezte Paula nővér a szálloda előtt.

– Arról faggatott, hány embert fogyasztasz el ebédre.

– Mire te?

– Mondtam neki, hogy minden ebédre egyet. De holnap én következem.

– Tényleg ezt mondtad?

– Szó szerint.

– Mire ő?

– Azt mondta vigyázzak, meg hogy majd imádkozik értem.

– Édes jó Istenem! – csapta össze tenyereit Paula nővér. – Ez a szegény ember most azt hiszi rólam, hogy kannibál vagyok.

– Legalább nem mer a közeledbe menni.

– Áhá! Szóval innen fúj a szél, jó uram. Féltékenykedünk?

– Naná! Főleg ha kocsányon lóg a szeme, mikor rád néz.

– Tán tett valamiféle megjegyzést?

– Azt mondta, idézem: „Uram, a kedves párja rendkívül dekoratív nő.”

– Tényleg ezt mondta?

– Heni! Ezt mondta. Miért hazudnék?

– Jól van, no. Nehogy megegyél már. És te is ilyennek látsz?

– Heni, én nem rendkívül dekoratívnak, hanem a világ leggyönyörűbb nőjének tartalak. És kitekerem minden férfi nyakát, aki csak rád néz.

– Köszönöm, te, pulykapipi – karolt belém Paula nővér, büszke mosollyal.

180

A vacsora fenséges volt. S mivel közben fáradtságunk is elszállt, úgy döntöttünk, sétálunk még egy kicsit. Végül a kicsiből nagy lett.

Sokfelé megfordultunk, sok lépcsőt megmásztunk, még az Óratoronyból is szétnéztünk. A lábunk majd leszakadtak a fáradtságtól, de egyetlen üres padot sem találtunk. Már majdnem feladtuk, mikor az egyik padról felkelt egy fiatal pár, s csak egy öregember maradt ott magában.

– Szép estét! Megengedi, hogy leüljünk? – szólítottam meg románul.

– Hogyne, parancsoljanak. Csak tessék – készségeskedett az öreg.

Udvariasságból pár percig hallgattunk, aztán az öreg felé fordultam.

– Azon a sarki sárga házon egy márványtábla azt állítja, hogy ott született Karós Vlád, havaselvi fejedelem vagy vajda. Tényleg ott született?

– Ez így igaz! – bólogatott az öreg –, valóban ott született. Jól ismerem a környéket – fűzte tovább a szót –, nagyszüleim itt laktak, a tér túloldalán, abban az erkélyes házban. Látja? Gyermekkoromban sokat meséltek a kegyetlen fejedelemről, kísértetekről, vérszívó vámpírokról. Tőlük hallottam azt is, hogy minden hetedik esztendőben, nyári éjszakákon egy sereg kísértet jelenik meg ezen a téren. Úgy sóhajtoznak, jajveszékelnek, hogy aki hallja, szinte belehal a rémületbe.

Ha ilyen történeteken nő fel az ember, különösen érzékennyé válik.

Gyakran már ott is kísérteteket lát, hall, ahol valójában nincsenek is.

De velem mégsem ez történt: Miután leszereltem, megnősültem, és a feleségemmel felköltöztünk ide, nagyszüleim megüresedett házába. Néhány évig nem történt semmi rendkívüli. Békében, szeretetben éltük munkás hétköznapjainkat, mikor a hatvanas évek elején, egyik augusztusi éjszakán furcsa zajra ébredtünk. Emlékszem, éjfél körül járhatott az idő, és telihold volt. A hang, melyre felriadtunk leginkább farkasüvöltés181

hez hasonlított. Mint mikor kemény teleken egymásnak felelgetnek a prédára éhes toportyánok. Egyre erősödött az üvöltés, időnként jól kivehető jajgatás is vegyült bele. Aztán egyszer csak az Óratorony alatt felbukkant egy sereg ember. Élükön maga Karós Vlád haladt.

Díszes középkori öltözetet viselt, fején tollas, gyöngyökkel ékesített süveget, oldalán kardot, miként a festményeken látni. Mögötte rongyos, csapzott emberek vánszorogtak. Ruhájuk cafatokban lógott sovány testükön. Amint közelebb értek, majd elállt a szívverésünk: valamennyi karóba volt húzva! A hegyes fanyársak hegyei egyeseknek a mellkasából, másoknak az oldalából, hátából, megint másoknak a nyakából meredtek ki. Alsó, törött végeikről nagy cseppekben hullt a vér a kövezetre. A ház elé érve megállt a tömeg, Vlád feléjük fordult, és beszélni kezdett. Szavait nem lehetett pontosan érteni, mivel alig szólalt meg, rázendített a karóbahúzott sereg: „Szabadíts meg karóinktól, Vlád! Szabadíts meg minket gyötrelmeinktől! – üvöltötték. Képtelenség leírni azt a hátborzongató jajveszékelést, sápítozást, rikoltozást, amit rendeztek. Egy idő után Vlád elhallgatott, és a szülői ház felé fordult. Sokáig állt szótlanul, végül felemelte jobb karját és megfenyegette az eget.

A rémülettől én is, feleségem is mozdulatlanná merevedtünk. Jó ideje folyt már a tivornya, mikor a közelben elkukorékolta magát egy kakas. A ricsajt mintha elvágták volna. A tömeg hirtelen elcsendesedett. Némán sorokba rendeződtek és lassan, lehajtott fejjel elindultak az Óratorony irányába, amerről jöttek. Mire másodszor szólalt meg a kakas, mindannyian eltűntek a torony sötét torkában.

Reggel, amint megvirradt, lesiettem a térre. S bár egyetlen csepp vér, egyetlen nyom sem utalt az éjszakai kísértetjárásra, a lehető legrövidebb időn belül eladtuk a házat és leköltöztünk az Alsóvárosba. Évekkel később egykori szomszédaink mesélték, hogy a hetvenes években egyszer még megjelent a kísértetsereg, azóta senki sem látta őket. Legalábbis itt, Segesváron. Szintén a hetvenes évek elején a 182

Valcea megyei Tetoiu község egyik öregasszonya mesélte egy újságírónak, hogy egy nyári éjszakán látta a falu főutcáján végigvonuló szellemsereget. Átok ül rajtuk, mondta az öregasszony, Isten büntető keze. A nyomorultak évszázadok óta kísérik hóhérukat. Hol itt bukkannak fel, hol ott. És mindaddig kénytelek bolyongani, amíg testüket magába nem fogadja a föld.

– István, én nagyon félek. Menjünk innen, kérlek – szorította meg a karom Paula nővér.

– Rendben. Máris indulunk – feleltem, s az öreghez fordultam.

– Köszönjük az izgalmas történetet, de most megyünk. A páromat nagyon megviselték a hallottak. Jó egészséget, bátyám! Isten legyen magával!

– Magukkal is – bólogatott az öreg. – Szóval megijedt az asszonyka?

– Nagyon. Azt hiszem, többé nem jön Segesvárra.

– Kár, mert alapvetően szép város, sok látnivalóval…

– Tudom, de inkább nappal, világosban, akkor talán kevésbé fél majd a karóbahúzott sereg esetleges felbukkanásától.

Meleg volt az este, Paula nővér mégis egész úton vacogva bújt hozzám.

– Nagyon ölelj magadhoz, István, mert nagyon félek, és nagyon fázom. Borzalmas volt az a történet, amit az öregember mesélt.

– Ugyan már, Heni, az egész csupán kitaláció.

– Nem, István, az ilyen történeteket nem lehet kitalálni.

A szállodában gyorsan levetkeztünk, és ágyba bújtunk. Paula nővér odabújt hozzám.

– Szorosan ölelj át, István, nagyon szorosan, a karjaidban majd megnyugszom. Ugye, megvédesz minden rossztól, bajtól?

– Megvédelek minden rossztól, bajtól, Heni, csak nyugodj meg végre.

183

– Jó, akkor megnyugszom – suttogta, a következő pillanatban már aludt is.

Sokáig ébren voltam. Néztem a karjaimban békésen alvó apácát, közben a jövőnkön tűnődtem. Vajon hová vezet ez a kapcsolat? Vajon mi értelme ennek az egésznek? Miért van az, hogy két idegen ember egyszer csak találkozik, és attól kezdve egészen más irányt vesz mindkettejük élete. Telnek a hónapok, évek, ők pedig örökre együtt maradnak, vagy elválnak egymástól, mert csalódtak, mert valamiért nem úgy alakult az egész, ahogy kezdetben megálmodták és eltervezték.

Bár későn aludtam el, pirkadatkor már ébren voltam. Leszaladtam a szállodával szemközti üzletbe friss péksüteményekért és kakaóért.

Mire Paula nővér ébredezni kezdett, már megterítettem a szállodai asztalt.

– Finom illatok űzték el álmomat. Vajon honnan származnak? – dörzsölte meg a szemét.

– Szépséges úrnőm! Az asztal megterítve várja, hogy végre kikelj puha vánkosaid közül, megtisztálkodj, és szaporán hozzá láss a reggelihez.

– Örökre itt akarok maradni! – dünnyögte mímelt álmossággal. – Minden reggel így akarok ébredni! Nem akarok hazamenni! Felkelni sem akarok!

– Kegyes úrnőm! Ajánlom, hogy ne hozz ki béketűrésemből durcáskodásoddal, mert rögvest beleharapok formás hátsódba, attól viszont akkorát visítasz, hogy az összes szállóvendég, személyzetistől, mindenestől az ablakokon ugrik ki rémületében.

– De én gyenge vagyok, nincs erőm felkelni. Kérlek, vegyél a karjaidba és vigyél a fürdőszobába – nyújtotta ölelésre két karját.

Felkaptam és a fürdőszoba ajtaja előtt letettem.

– Most pedig tessék szépen bemenni!

184

– Jó, jó! Megyek már. Még lustálkodni sem hagyják az ember lányát…

– Hogy lásd, kivel van dolgod, tündérem, reggeli után félóra lustálkodást engedélyezek még neked.

– Jaj, de jó! Ja, de jó! De én nem akarok egyedül lustálkodni!

– Rendben. A kedvedért magamnak is engedélyezek félórát.

– Az összesen egy óra.

– Hogyhogy?

– Hát az én félórám, meg a tiéd, az összesen egy egész óra – nyújtotta rám a nyelvét.

– Na, szépségem, ebből elég! Nyomd le azt a kilincset, aztán sirülj be szaporán a fürdőszobába, vagy magam fürösztelek meg, abban azonban nem lesz köszönet!

– Bú! Bá! – öltötte rám a nyelvét, de a következő pillanatban már be is ugrott a fürdőszobába.

Megreggeliztünk, kicsit még lustálkodtunk is úgymond, aztán összecsomagoltunk, és kilenc órakor elhagytuk a szállodát.

– És most merre? – vetette rám újfent kérdő tekintetét Paula nővér.

– Délnek vesszük az irányt, Brassó felé, Földvárnál elkanyarodunk Sepsiszentgyörgynek, majd tovább Bükszádig, onnan pedig meg sem állunk a Szent Anna-tóig.

– Ó, ez nagyon ígéretesnek tűnő útvonal – lelkendezett Paula nővér. – Te olyan vagy, szerelmem, mint egy idegenvezető. Úgy ismered Erdélyt és Székelyföldet, mintha nem is a Partiumban, hanem itt születtél volna. Talán még annál is jobban.

– Köszönöm az elismerést. Nagyon jólesett.

Szépen gurultunk lefelé, Brassónak. Szászkézd közepe táján jártunk, mikor Paula nővér hirtelen előre mutatott.

– Lassíts kicsit, kérlek. Látod azt a tornyot a kis park végében?

– Hogyne látnám.

185

– Ugye, hogy nagyon hasonlít a segesvári óratoronyra?

– Persze, hogy hasonlít. Elvégre ugyanazok a salzburgi mesterek építették.

Szászkézd és Segesvár évszázadokon át nagy versengésben volt egymással. Mikor a szászkézdiek megtudták, hogy a segesváriak osztrák mestereket kértek fel tornyuk felépítésére, titokban ők is megkeresték a mestereket, és egy zsák pénzt ígértek nekik, ha templomuk tornyát a segesvári Óratoronyhoz hasonlóvá alakítják át. Kétségtelenül hasonlít a két torony, de ha alaposabban megfigyeled mindkettőt, észreveszed a lényeges különbségeket. Például a százkézdi toronynak nincs nyitott körerkélye.

De van itt még valami érdekes.

– Hol? – Látod fenn, a hegyoldalban, azt a várat?

– Igen.

– Nos, azt a várat kézdi székelyek építették. Ennek a községnek az alapítói ugyanis a Kezi (Kézdi) törzshöz tartozó székelyek voltak. Őket valami miatt a 13. században áttelepítették jelenlegi lakóhelyükre, az egykori Kézdi székbe, helyükre pedig szászokat hoztak. De nem Szászkézd az egyetlen székely alapítású szászföldi település.

Tizenegy óra előtt Földvárnál letértünk balra, Sepsiszentgyörgy felé. Kényelmesen beértünk volna délre a városba, de útközben kétszer is megálltunk bámészkodni.

Ha már a városban voltunk, megnéztük a református vártemplomot, majd kerestünk egy jónak ígérkező vendéglőt, és urason megebédeltünk. Indulás előtt kicsit még nézelődtünk, aztán nekivágtunk az útnak. Alig indultunk el, Paula nővér elszenderedett. Gyér volt a forgalom, tekintetem hosszan elidőzhetett szép vonásain. Akkor is édesdeden aludt, mikor megálltam a Szent Anna-tó parkolójában. Óvatosan kiszálltam, s már indultam volna terepszemlét tartani, mikor kinyílt a szeme.

186

– Kipihented magad, édesem? – mosolyogtam rá.

– Hol vagyunk? – nézett körül az alvástól még zavaros tekintettel.

– A Szent Anna-tó parkolójában.

– De hol a tó?

– A kanyar után, kicsit lejjebb.

– Akkor ideje kiszállnom – kezdett magához térni.

– Csak nyugodtan. Időnk, mint a tenger.

– De én mielőbb látni akarom a tavat.

– Akkor rajta, térj gyorsan magadhoz, kedvesem, és induljunk tavat nézni.

– Addig sehova sem megyek, amíg nem kapok egy csókot – durcáskodott.

– Égő számat ajkadra szorítom, gyötrő vágyad csókommal eloltom –szavaltam apám stílusában, pechemre megcsúsztam egy rothadó almán, s a következő pillanatban már a földön ültem. Mire felkászálódtam Paula nővér is kiszállt, indulhattunk tavat nézni.

– Istenem, de szép! – állt meg szívére szorított kézzel, amint a kanyar után kitárulkozott előttünk a tó. A parton kerestünk egy alkalmas helyet, leterítettük a plédet és ráheveredtünk.

– Szeretném, ha elmesélnéd a tó történetét. De előbb engedd meg, hogy az öledbe hajtsam a fejem.

– Gyere csak – biztattam, és segítettem kényelmesen elhelyezkednie. – Te még soha nem jártál itt?

– Kislánykoromban voltam itt egyszer, osztálykiránduláson, de az nagyon rég volt.

– Pedig a Szent Anna-tó a két világháború között is kedvelt kirándulóhely és népszerű zarándokhely volt. A kommunista időkben valamiért elfelejtették. Néhanap idetévedt egy-két kiránduló, az év többi napján azonban legfeljebb az erdők vadjai látogatták. A rendszerváltás után aztán újra divatba jött. Nyaranta kirándulók ezrei látogatnak el ide, az erdővel körülzárt csillogó víztükörhöz, és a 187

partján álló apró kápolnához. Jönnek, hogy gyönyörködjenek a táj szépségében, élvezzék nyugalmat, és meghallgassák a tóhoz fűződő legendákat. Még néhány hét, aztán elnéptelenedik a tópart, olyanná válik, mint egykor, mikor még medvék, farkasok, szarvasok, őzek és vaddisznók népesítették be a rengeteget. Éjjelente, tündérek táncoltak a kápolna előtti tisztáson, s a fák odvaiban lidércek és manók tanyáztak.

A monda szerint hajdan két testvér birtokolta a környéket. Akkoriban a tó helyén jókora hegy magasodott, tetején díszes vár állott.

A szép várban azonban gonosz várúr lakott, aki örökös rettegésben tartotta a környék lakóit. A szemközti Bálványos-hegyet szintén vár koronázta. Romjai ma is láthatóak. Bálványos várát a másik testvér tudhatta magáénak, aki ugyanolyan kevély, gőgös, kegyetlen és irigy volt, akárcsak a fivére.

Történt egyszer, hogy híres és gazdag nagyúr tévedt Bálványosvár alá. Arannyal, ezüsttel és gyémánttal díszített hintója előtt hat gyönyörű paripa toporzékolt. A fogadására lesiető házigazdának erősen megtetszettek a lovak, de a hintó is, kérte hát a vendéget, hogy adja el neki a fogatot. Hét falut ígért érte cserébe. A vendég azonban hallani sem akart a cseréről. Bármennyire is unszolta a házigazda, hajthatatlan maradt. Mikor ezt látta a Bálványosvár ura, cselhez folyamodott.

Nagy mulatságot rendezett. Leitatta gazdag vendégét, majd kockán elnyerte tőle hat lovát és pompás hintóját.

Első dolga volt, hogy meglátogassa a Nagycsomádon lakó fivérét, akit a sárga irigység öntött el testvére szerencséje láttán. Elhatározta, azért is megmutatja a bátyjának, hogy ő különb hintóval rukkol elő.

Szétküldte hát szolgáit, hogy fogják össze a környék legszebb szűzlányait, és vigyék fel várába valamennyit. Tizenkét lányt sikerült találniuk a szolgáknak. A legszebbet Annának hívták.

Másnap reggel a kegyetlen várúr meztelenre vetkeztette a szüzeket és befogta őket hintója elé. Majd felpattant a bakra, és megrántotta a 188

gyeplőt. A lányok azonban megmozdítani sem bírták a nehéz hintót, nemhogy elhúzni. Szégyenükben és félelmükben keserves sírásra fakadtak.

Szörnyű haragra gerjedt a várúr. Előkapta hosszú ostorát és rávágott vele Annára. Az ártatlan hajadon az ég felé fordította arcát, és az Úrtól kért segítséget. Abban a pillanatban elfeketedett az ég s szörnyű mennydörgés közepette egyszerre hét villám csapott a várba, mely menten összeomlott. Majd megnyílt a föld, és hatalmas robajjal várastól, mindenestől elnyelte a hegyet. Helyén kristályvizű tó keletkezett. A szüzek fehér hattyúkká váltak és kiúsztak a partra. Visszaváltoztak lányokká és hazamentek. Egyedül Anna maradt itt. Hálából kis kápolnát épített a tó partján, és csendes imádkozással töltötte életét.

Híre ment a csodának és a lánynak. Jöttek a népek, messze földről zarándokoltak a gyógyulásra, vigaszra várók, hogy együtt imádkozzanak a jámbor szűzzel, akit halála után szentté avattak, és róla nevezték el a tavat.

Minden esztendőben Szent Anna napján búcsúval emlékeznek a környékbeliek a szentéletű lányra, a tó partján álló kis kápolna előtt.

– Nagyon szép történet – hunyta le a szemét Paula nővér. – Szép, de egyben szomorú is.

– Mint a legtöbb erdélyi monda. Egyébként a kápolnáról A tengerszem tündére címmel Jókai is írt egy remek elbeszélést. Abban remete őrizte a kápolnát, s a közeli Mohos-tőzeglápban (népies nevén: kokojszás) pedig maga a vízi király lakott tündéreivel és három szépséges lányával, akik közül a legkisebb beleszeretett egy szemrevaló székely legénybe. Kedvéért elhagyta apja királyi palotáját, a tündéri létet, asszonnyá lett, és egy gyönyörű fiúgyermekkel ajándékozta meg szerelmét. Miután felcseperedett, az a legényke szerezte vissza a –Szent Anna-kápolna tornyából, a vízi király megbízásából évekkel korábban ellopott, s a Mohos-tőzeglápba dobott – harangot.

189

Lám, egyetlen helyhez hány történet fűződik Székelyföldön, állapítottam meg útban a kis kápolnához.

– Valóban, hihetetlenül gazdag a mondavilágunk, ugyanakkor egyre kevesebbeket érdekelnek ezek a történetek. Félő, hogy hamarosan a feledés homályába merül minden, amit gondos elődeink ránk hagytak.

– Jé, mennyi pénz! – csapta össze tenyerét Paula nővér a kápolna előtt.

– Fiatal párok dobálják be a rácson, hogy teljesüljön kívánságuk, és örökre megmaradjon a szerelmük.

– Dobjunk mi is egy-egy érmét – indítványozta Paula nővér.

– Rendben – nyomtam a markába két ötbanist. – Csak akkor érvényes, ha háttal dobod.

– De ha nem nézek oda, mellé dobom.

– Az legyen a te bajod, Heni. Hidd már el, hogy csak háttal szabad dobni.

– Jól van.

Hátat fordítottunk a kis kápolnának, és számolni kezdtem: egy, kettő, három… azzal elhajítottuk az első két érmét, aztán újra számoltam, és a másik kettőt is utánuk dobtuk.

– Most már örökké egymáséi leszünk! – ujjongott Paula nővér.

– Adja Isten, hogy úgy legyen! – bólintottam.

– Tudod, István, legszívesebben egész nap hallgatnálak.

– Én pedig egész nap mesélnék neked, mert hálás hallgatóság vagy.

– Akkor maradjunk itt örökre.

– Mihez kezdjünk itt?

– Gyönyörködünk a tájban, és élvezzük a csendet.

– Gyorsan felkopna az állunk. Bár az sem kizárt, hogy egy medve gyomrában végeznénk.

– Miféle medvéről beszélsz? – tekintett körül riadtan Paula nővér.

– A barnákról, merthogy itt Erdélyben azok honosak.

190

– Tán errefelé is előfordulnak?

– Azok elő, főleg, ha téged itt sejtenek.

– Jaj, Istenem! Akkor meneküljünk! Itt ne kapjanak minket!

– Felesleges a sietség – adtam a bölcset –, még nincs jelenésük.

Egyébként, ha már megláttak, nincs előlük menekvés. Úgy futnak, akár a versenyparipa. De neked ezt jobban kellene tudnod.

– Szeredán még egyet sem láttak.

– Csak idő kérdése. Előbb-utóbb ott is felbukkannak.

– Kérlek, István, menjünk innen! Nagyon félek.

– Felőlem akár indulhatunk is – bólintottam mímelt egykedvűséggel.

A parkoló előtti kanyarban megálltunk, és még egyszer visszatekintettünk a lenyugvó nap fényében csillogó tóra. * Tusnádfürdőn kerestünk egy alkalmas szálláshelyet, megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk. Nem kellett nekünk mese, sem altatódal. Amint letettük a fejünket, máris elaludtunk. Reggelig úgy horkoltunk, hogy az összes medve elmenekült a környékről.

– Mára milyen úti célt terveztél? – kérdezte reggeli közben Paula nővér.

– Úgy gondoltam, felsétálunk Bálványos várába. Este még itt alszunk, aztán holnap Felcsíkot vesszük célba. Karcfalvát, Csíkrákost, Csíkszenttamást, majd átkelünk Gyergyóba, s kicsit ott is szétnézünk.

– Ó, de jó lesz – lelkesedett Paula nővér. – Bálványosvár hogyan jutott eszedbe?

– Édesanyám nagyon szerette Jókait. Szinte valamennyi regényét olvasta, utólag mindig nagy és őszinte lelkesedéssel beszélt könyvélményeiről. Végül én is kedvet kaptam a nagy mesélő regényeihez. Jó néhányat el is olvastam, de valamennyi közül a Bálványosvár című 191

könyve tetszett a legjobban. Fiatal voltam, szinte még gyerek, naivan azt képzeltem, hogy felnőttként én is egy olyan barátságos kis várban lakom majd a párommal, amilyen a híres Rapsonné Tiborc nevű vára volt, s ahol Apor Szilamér közel két évig élt együtt a torjai templomból elrabolt Mike Imolával.

Reggeli után nyakamba akasztottam a kisebbik fotóstáskámat, övemre akasztottam a jóféle borszéki vízzel telt kulacsot, azzal elindultunk. Bálványosfürdőig kocsival mentünk fel. Beálltam az egyik szálloda parkolójába, onnan gyalog vágtunk neki a várba vezető turistaútnak.

A számítógép előtt töltött évek most látták elérkezettnek az időt a bosszúra. Legfeljebb az út felénél lehettünk, de már kétségbeesetten kapkodtam levegő után, közben úgy szuszogtam, akár egy kiszuperált kovácsfújtató.

– Kicsit vegyél vissza a tempóból, Heni, különben itt temethetsz el – fogtam könyörgőre. – Öregember vagyok, már csak hálni jár belém a lélek.

– Méghogy öreg, ’sze mindjárt sírva fakadok – bújt ki a székely virtus Paula nővérből, pedig már ő is kapkodva vette a levegőt.

– Jól van, kedvesem, akkor másképp fogalmazok: nem lóverseny ez, hanem kirándulás. Nem meghalni jöttem ide, hanem élvezkedni.

– Jól van, apó. Akkor üljünk le, s szusszanjunk egyet, nehogy idő előtt kilehelje nekem a lelkét.

– Szóval így állunk? – kaptam csípőre a kezem. – Ahelyett, hogy istápolnál, miként azt egy jó nővértől elvárná az ember, kigúnyolod a szegény aggastyánt. Hát majd adok én neked! – rikkantottam el magam és futni kezdtem utána.

Paula nővér sikítva rákapcsolt.

– Jaj, Istenem! Segítsen rajtam valaki, mielőtt széttép ez a vén medve.

192

Jóformán be sem fejezte, már utol is értem. Megpróbált kicsúszni a kezem közül, aminek az lett a vége, hogy mindketten elvágódtunk, és egymásba gabalyodva gurultunk lefelé a lejtős hegyoldalon. Ha egy fenyő nem állja utunkat, talán egészen Bálványosfürdőig visszagurulunk. Szerencsénkre azonban ott volt a fenyő. Kicsit még enyelegtünk fektünkben, aztán feltápászkodtunk, és újra nekivágtunk a kaptatónak.

Fenséges látvány tárult a szemünk elé – Tudod, hogy ezek a falak látták a Magyar Szent Koronát? – tettem fel a kérdést a várudvaron.

– Tán jártak Budapesten? – villant rám gúnyosan.

– Dehogy jártak – ráztam a fejem bosszúsan.

– Hát akkor hogyan?

– A korona jött ide, jó hétszáz esztendeje. Persze nem saját elhatározásából, hanem (Bajor) Ottó magyar király közreműködésével.

Beszélik, hogy a szorult helyzetbe került uralkodó, úgy próbált meg erős szövetségest szerezni, hogy megkérte Kán (Apor) László erdélyi vajda lányának a kezét. Persze előbb csak levélben, melyben azonban jelezte, hogy hamarosan háztűznézőbe indul Bálványos várába.

Válaszlevelében Apor László biztosította Ottót, hogy koronás főnek kijáró pompával fogadja, ám feltételt is szabott. Azt kérte tőle, hogy őszinte szándéka bizonyságaként, hozza magával a Szent Koronát. A főurak megpróbálták lebeszélni szándékáról a királyt. Nagy kópé a góbé, felség, nem árt az óvatosság – hajtogatták. Ottó azonban nem engedett elhatározásából. Meg is érkezett Bálványos várába, ahol a vajda elvette tőle a Szent Koronát, őt magát pedig a vár tömlöcébe vettette. Nem is engedte ki addig, amíg Ottó esküvel nem fogadta, hogy lemond a magyar trónról Károly Róbert javára. Bizony így volt.

Aki nem hiszi, járjon utána – kacsintottam Paula nővérre.

– És Ottó mihez kezdett korona nélkül?

193

– Örült, hogy annyival megúszta, s szépen visszament Bajorországba, ahonnan jött.

– Most nagyon ölelj magadhoz, István – bújt hozzám Paula nővér.

– Nagyon ölellek, szerelmem. Tetszik itt neked, Heni?

– Ó, nagyon. Olyan csodálatos ez a nyugalom, szinte hihetetlen.

– Heni, ez csak ilyenkor van így. Késő tavasztól kora őszig. Aztán megérkeznek a szelek, esőt hoznak és hideget. Majd jön a tél, és mindent betakar vastag hóleplével. Ha akkor járnál erre azt mondanád: Brrr, milyen barátságtalan ez a táj, és milyen hideg. Nem is embernek való ez a hely. Pedig ezer éve élettől volt hangos ez az udvar és a környék. Fegyverzaj, csatakiáltás űzte távol a csendet. Egész kis város élt itt a várfalak között, kőművesmesterek, ácsok, fegyverkészítők, szűcsök, csizmadiák. A vitézek napközben a bajvívást gyakorolták buzogánnyal, kopjával, karddal. Az apródok kis cselédlányokat kergettek.

A gyakori csatározások dacára mindenki vidám volt és gondtalan.

Mert akkor olyan világ volt. Ez a mostani pedig egy egészen más világ.

Bálványosfürdőn megebédeltünk, s már indultunk vissza Tusnádra, mikor Paula nővér megszólalt: – István, megkérnélek, menjünk vissza még egyszer a Szent Anna-tóhoz. Nem tudom, mi szállt meg, de nagyon vágyom, hogy újra lássam.

– Óhajod számomra parancs, szép úrnőm. Irány a Szent Annató! Egészen sötétedésig a tó partján ültünk. Szótlanul fogtuk egymás kezét, bámultuk az égen úszó felhőket, a tavat, az erdőket, élveztük egymás jelenlétét.

A szállodában lezuhanyoztunk, kicsit ejtőztünk aztán siettünk vacsorázni. Leültünk, de nehezen indult a beszélgetés. Paula nővér szólalt meg elsőként.

– István, nagyon haragudnál, ha arra kérnélek, maradjunk itt vasárnapig?

194

– Nem haragudnék, Heni. Sőt, kifejezetten örülök, hogy annyira tetszik neked ez a hely. Ezzel is azt igazolod, ami egyre több emberben fogalmazódik meg mostanság, hogy szükség van a csöndre.

Szüksége van nyugalomra az embernek, aki belefárad a létéért folytatott örökös harcba, mégis ritkán tekint a magasba, Isten után kutatva.

Tusnádon maradtunk hát.

Nagyokat kószáltunk, felkerestünk a környék nevezetességeit, legtöbb időt azonban a Szent Anna-tó partján töltöttük. Csak ültünk, vagy feküdtünk egymás ölébe nyugtatott fejjel a víz közelében, és hallgattunk. Néha órákig egyetlen szót sem váltottunk egymással, közben azonban éreztük, miként nő, terebélyesedik lelkünkben az egymás iránt érzett szerelmünk.

Szombat este összecsomagoltuk holmijainkat. Vasárnap reggel még elmentünk szentmisére. Aztán leadtuk a kulcsot, búcsúzásképp még egyszer végigsimogattuk tekintetünkkel a tájat, és elindultunk Szereda irányába.

Nagy szomorúság ülte meg a lelkünket, nem volt kedvünk a beszédhez. Szótlanul fogtuk egymás kezét, és gyönyörködtünk az elénk tárulkozó tájban. Kászon magasságában jártunk, mikor először megszólaltam.

– Lakik itt egy idős asszony, Kati néninek hívják, aki ma már egyetlen képviselője a hajdani ősi foglalkozásnak, a borvízszállításnak. Minden reggel felrak tucatnyi, műanyagflakonokkal teli rekeszt a kocsijára, aztán elébe fogja egyetlen lovát, és elindul. Első útja a Kászon gyöngye forrásához vezet. Ott egyenként megtölti a flakonokat a gyöngyöző borvízzel, visszacsavarja kupakjaikat, majd a tele rekeszeket visszacipeli a kocsira, felkászálódik a bakra, és nekivág a meredek hegyi útnak, hogy eljuttassa a friss ásványvizet kuncsaftjaihoz. Öreg lova egykedvűen poroszkál a gyönyörű tájon, melynek nyugalmát még nem zavarta meg a székely havasok közé is feltartóztathatatlanul begyűrűző „kultúra”. Csak megy és megy kitartó kö195

zönnyel hegyre föl, völgybe le, aztán újra föl, újra le… Ahogyan a hajdani borvizes ősök is tették évszázadokon át.

– Nem hallottam róla – rázta fejét Paula nővér.

– Nem is azért mondtam. Csak eszembe jutott.

– István, mindjárt beérünk a városba. Szeretném még egyszer megköszönni az együtt töltött napokat. Köszönöm szeretetedet, jóságodat. Te nagyszerű ember vagy, és én kimondhatatlanul szeretlek téged.

Tátottam a szám, hogy megszólaljak, de nem jött ki a hang a torkomon. Mintha egy láthatatlan kéz belém szorította volna a szuszt.

Szemem kidülledt az erőlködéstől, mire nagy nehezen sikerült kinyögnöm: – Te is nagyszerű ember vagy, Heni. Én is nagyon szeretlek és mindent köszönök. Valahányszor rád gondolok, mindig jóleső melegség járja át majd a lelkem. Isten áldása legyen örökké rajtad és veled, Heni!

– Téged is áldjon meg az Isten, István! És ölelem, puszilom édesapádat. Közös apánkat. Amint Váradra érek, írok majd. Jó?

– Megint nem jött ki hang a torkomon, csak bólintottam.

Ezúttal nem mentem el a Makovecz-templomig, Paula nővérre bíztam a kalauzolást. Egy nagy parkolóba irányított be. Kiemeltem a táskáját a csomagtartóból, még egyszer hosszan megöleltük, megcsókoltuk egymást. Aztán beültem a kocsiba és elindultam. Az utca végén kinyújtott balkezemmel még egyszer búcsút intettem. Paula nővér visszaintett. A következő pillanatban kitört belőlem a zokogás. * Bár sosem számoltam, viszonylag sok nő megfordult az életemben.

Néhányuk emlékét ma is szeretettel őrzöm. Legtöbbjük azonban nem hagyott nyomot bennem. Valahogy nem sikerült eljutniuk a lelke196

mig. Elfelejtettem őket, ahogy az égen úszó felhőket is elfelejti idővel az ember. Tizenhat éves voltam, mikor az első nőre rácsodálkoztam.

Emlékszem, vásárolni indultunk anyámmal. A Főutca közepe táján járhattunk, vidám dolgokról beszélgettünk, kacarásztunk, mikor hirtelen belém fagyott a szó, lélegzetem visszafojtva meredtem a szembe jövő nőre. Álmaim nőjére. Anyám követte pillantásom, és bólintott.

Ugye milyen gyönyörű? – tört ki belőlem az őszinte elragadtatás. Valóban, rendkívül csinos és szép nő – jegyezte meg. De tudd, fiam, bármilyen megnyerő, őt is unja valaki. Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodtam. Mert ez az igazság, Pityu. Mindenkit meg lehet unni.

Még a legcsinosabb nőt is. A világ tele van szép arcú, csinos nőkkel.

Férfiként ezt veszed észre rajtuk először, vagy inkább: ezért veszed észre őket. Szemedet megragadja a látványuk, vagyis: a külcsín. Belső értékeik, azaz a belbecs, hosszabb-rövidebb ideig még rejtve maradnak előtted. Pedig épp az adja valódi értéküket. Műveltségük, intelligenciájuk, érdeklődésük, de legelsősorban lelkük finomsága. Ha ez hiányzik belőlük, idővel a legcsinosabb, a legirigyeltebb nőt is üresnek, unalmasnak találod, és minél előbb szabadulni szeretnél tőle.

Mennyire igaza volt anyámnak, futott át rajtam a hála érzése. Lám, Paula nővérben épp ezek a belső tulajdonságok fogtak meg. Azóta ugyanis rájöttem, hogy már az első pillanatban belészerettem. Mikor a külsejéből szinte még semmit sem láttam. Nagyon szeretlek, Heni, motyogtam magamban. Kimondhatatlanul nagyon. Most pedig egészen hazáig téged nézlek, veled beszélgetek. Ugye milyen jó lesz? – mosolyogtam ötletemtől elégedetten.

A nap épp lebukni készült a látóhatár mögé, mikor hazaértem. Kitártam minden ablakot, ajtót, a függönyök zászlókként lobogtak a léghuzatban.

Egy kislábasban három tojást odaraktam főni. Közben felhívtam apámat.

– Adjon az Isten szép estét, apám! Megérkeztem. Itthon vagyok.

197

– Isten hozott, Pityu! Örülök, hogy épségben hazaértél, fiam.

– Köszönöm, apám. Fáradt vagyok, most lefekszem. Holnap majd referálok. Legyen békés, szép estéd! Isten áldjon!

– Téged is, fiam. Jó estét! Jó éjszakát!

Alig nyomtam ki a telefont, újra megszólalt. Paula nővér hívott.

– Szia, Heni!

– Szia, István. Már otthon vagy?

– Öt perce érkeztem.

– Minden rendben volt az úton? Miután elköszöntünk egymástól valami furcsa félelem tört rám. Az volt az érzésem, hogy valamilyen súlyos szerencsétlenség leselkedik rád. Még a verejték is kivert tőle.

– Nyugodj meg, szerelmem, nincs semmi bajom. Olyan simán hazaértem, mint még soha.

– Hála Istennek! István, én nem tudom, mihez kezdenék nélküled…

– Ne aggódj, Heni, nem szabadulsz egykönnyen tőlem. Nagyon szeretlek. Nyugodt, szép estét kívánok, jó éjszakát, kedvesem!

– Neked is, István. Isten áldjon!

– Téged is áldjon, mindenem! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen.

Reggel nyolckor már apámnál voltam. Épp a baromfiudvart söpörte nagy vesszőseprűjével.

– Békesség e háznak és minden lakójának! – vigyorogtam már a kapuból.

– Segítségünk az Úr nevében, aki az eget és a földet alkotta! – vágta rá apám. – Máris befejezem, Pityu.

– Sepregess csak nyugodtan. Időm, mint a tenger.

– De engem már öl meg a kíváncsiság, úgyhogy menten abbahagyom.

– Na, gyere, fiam, mesélj, hogy volt, mint volt? – ölelte át vállam

198

– Bár rosszul indult, végül szép lett, jó lett. Akár a mézeshetek, apám.

– Mit értesz azon, hogy rosszul indult?

– Csíkszeredán vettem észre, hogy a segesvári szállodában maradt a fényképezőgépem.

– De aztán megkerült?

– Meg, hála Istennek, csak épp vissza kellett menni érte Segesvárra.

– Annyi baj legyen, Pityu. Legalább autóztatok.

– Így is fel lehet fogni.

– Aztán merre jártatok?

– Hol Csíkban, hol Háromszékben.

– Aztán ezt, hogy csináltátok?

– Úgy, hogy Tusnádon volt a szállásunk, de többnyire Bálványosfürdőn, meg a környékén kószáltunk. A Szent Anna-tónál háromszor is jártunk.

– Az idő milyen volt?

– Szép és kellemes, apám. Nem volt akkora hőség, mint errefelé. És itthon mi újság? – ragadtam magamhoz a kezdeményezést. – Mikor hozzák a téglákat, cserepeket?

– Épp tegnap járt itt Képíró Zoli. Azt mondta a jövő hét végére biztosan megérkeznek.

– Akkor végre elkezdhetjük a falazást.

– Azt el, Pityu.

– Gyere, apám, menjünk be a városba. Egy hete nem láttam a Köröst, hidd el, hiányzott is. Mert, ahogy a nóta mondja: Ki egyszer a Körös vizét issza, oda vágyik annak szíve vissza.

– Azt a dalt nem a Körösre, hanem a Tiszára találták ki – csóválta a fejét apám.

199

– Nem mindegy? A szolnokiak, vásárhelyiek, szegediek a Tiszával éneklik, mi pedig a Körössel, a kolozsváriak, szatmáriak meg a Szamossal. Jól ki van ez találva, apám.

– Ez bizony jól, fiam.

Három perc alatt átöltözött az öregem, aztán szép egyetértésben elindultunk. Láttam apámon, valamin nagyon töri a fejét, de szólni nem szólt, hát én is hallgattam. Az állomásnál aztán kikívánkozott belőle a szó.

– A Körösről jut eszembe, hogy volt egyszer egy váradi legényke, akit úgy negyedikes korában elvittek osztálykirándulásra, Kolozsvárra. Körösfőn megálltak inni a Sebes-Körös forrásából, a gyerek meg egy óvatlan pillanatban dugót nyomott a forrás csövébe. Majd’ egy percig sikerült tartania tenyerével a dugót, míg kilőtte a víz. Mikor aztán este hazajött a gyerek Váradra, megkérdezte az apjától: Édesapám, aztán elapadt-e a Körös? Nem vettem észre, rázta a fejét az apja. Megkérdezte az anyjától is, de az sem vélt rá emlékezni. Már kezdett elkeseredni a legény, mikor az apja vállon fogta és maga felé fordította: Aztán miért kellett volna elapadnia a Körösnek? Mert bedugtam a lyukát, felelte önérzetesen a gyerek. Na, lett erre nevetés. Úgy elkezdett kacagni mindkét szüleje, hogy még a poharak és csészék is táncra perdültek a polcokon. Nem ismerős a történet? – vigyorgott rám apám.

– Ezt míg élek, senki le nem mossa rólam – mosolyogtam én is. – Lám, ilyen apró kis történetekből épül fel az embere egész élete.

– Úgy ahogy mondod, fiam – helyeselt apám.

Délig ténferegtünk, aztán urason megebédeltünk és elindultunk haza.

Az árnyékba kiraktunk két nyugágyat, és jót szundítottunk. Megkávéztunk, majd elköszöntünk egymástól.

– Holnap délután újra leugrom, addig is Isten áldjon, apám.

– Téged is áldjon meg, fiam!

200

A Bihari úton jártam, mikor szemerkélni kezdett az eső. Egyre nagyobb cseppekben hullt az égi áldás, végül már koppantak a cseppek.

Még az hiányzik, hogy elverje a jég a drága szőlőt – futott át rajtam az ijedtség.

Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tovább is állt. A ház előtt már nyoma sem látszott.

Estig a szőlőben matattam. Megvacsoráztam, aztán leültem a gép elé, hogy fogadólevelet írjak Paula nővérnek.

Kedves Heni!

Isten hozott, kedvesem! Boldogan köszöntelek Szent László dicső városában, Ady Pece-parti Párizsában! És köszöntsenek a mezők, rétek, kertek virágai, a parkok, ligetek madarai is! Árassza rád éltető melegét a nap, arcodat hűsítse enyhet adó szellő!

Mióta hazaértem az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Nevet az örömtől, mert csodálatos hetet töltöttünk együtt, sír a bánattól, mert gyorsan véget ért boldog együttlétünk, s ki tudja, vajon adódik-e még egy ilyen lehetőség az életünkben?

Gondolatok kavarognak a fejemben, de mindegyik esetlen és suta.

Nehéz ilyen lelkiállapotban írni. Ennél legfeljebb nem írni volna nehezebb, hanem inkább hallgatni. Ahogy Vincent van Gogh mondta: „Meg kéne tanulni a világ minden nyelvén hallgatni.” Igen, kedvesem, a csend minden szép szónál beszédesebb. Mert őszinte. Semmi mással nem foglalkozik, csak és kizárólag a szeretettel. A szeretet pedig szavak nélkül is képes továbbítani minden gondolatunkat, érzésünket. A jövőt meg bízzuk nyugodtan Istenre.

Anyám mesélte egyszer, hogy egy üzletember felkeresett egy jósnőt.

Napok óta megmagyarázhatatlan, rossz érzések gyötörnek, kezdte.

Szeretném tudni, mit hoz számomra a holnap? A jósnő hosszasan, figyelmesen nézett a férfi szemébe, végül kibökte: Sajnos, rossz hírem van 201

számodra. Holnap reggel érted jön a halál angyala. Hogyan menekülhetnék meg tőle? – ragadta meg a férfi a jósnő kezét. A halál elől nincs menekvés! De azért megpróbálhatod. Menj haza, intézd el befejezetlen dolgaidat, aztán kora hajnalban hagyd el a várost. Talán így sikerül elkerülnöd… – felelte a látnok.

Az ember hazament, megírta végrendeletét, rendbe tette dolgait, aztán lefeküdt, de egész éjjel csak hánykolódott az ágyán, az álom elkerülte a szemét. Kora hajnalban, mielőtt még derengeni kezdett volna az égbolt alja, felnyergelte kedvenc lovát, felpattant rá, és elnyargalt. Kíméletlenül űzte, hajtotta a hűséges állatot. Vágtatott a ló, szinte úszott a levegőben. Egy idő után azonban ereje fokozatosan alábbhagyott, végül összeroskadt a fáradtságtól és kimúlt. Miközben az ember kétségbeesetten igyekezett kiszabadítania magát elpusztult négylábúja teteme alól, látja, hogy ott ül a Kaszás az útmenti árok szélén és vigyorog. Minek örülsz, Halál? – kérdezte tőle mérgesen. Hogyne örülnék, derült fel még inkább a Kaszás arca. Ma reggel azt az utasítást kaptam, hogy itt, ezen a helyen végezzek veled. Kora hajnalban idejöttem és mostanáig azon törtem a fejem: hogyan, milyen fondorlattal tudnálak idecsalni.

De lám, nem volt szükség semmilyen ravaszságra. Idejöttél magadtól…

Mi sem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Találgatni sem érdemes. Mint már említettem, jobb mindent Istenre hagynunk, ő legalább bölcs döntéseket hoz.

Ezzel a gondolattal és szívem, lelkem minden szeretetével ismétlem még egyszer: Isten hozott, kedvesem!

Szeretettel ölellek: István

202

VÉGSZÓ Itt véget ér a kézirat. Serfőző Istvánt végakaratának megfelelően elhamvasztották. Búcsúztatása után hamvait a Bratca (Brátka) nevű településtől húsz kilométernyire, délre, egy kopár hegyoldalban szórták szét. Három hónappal halála után – a minimálisra apadt létszám miatt – az anyaház úgy döntött, megszünteti Paula nővér szerzetesrendjének nagyváradi működését. A kis közösség kedvesnővéreit a környező országokba irányították át. Paula nővér nem volt hajlandó elhagyni Nagyváradot. Kilépett a rendből, ápolónői állását azonban nem adta fel. Mi több, levelező úton tovább képezte magát, s egy esztendeje másodállásban szociális munkásként is tevékenykedik.

Tavaly tavasszal vásárolt egy használt, bordó színű 206-os Peugeot gépkocsit. Hétköznap továbbra is kerékpárral jár, vasárnaponként azonban rendszerint eltűnik a városból. Szomszédjai szerint amint hazaér a korareggeli szentmiséről, kiáll autójával, plédet és elemózsiát rak a csomagtartóba, majd pontosan nyolc órakor útra kel. Sokáig senki nem tudta, hová tűnik el. Egy nyári napon aztán egyik volt ápoltja összefutott vele a Barátka-patak völgyében. Pontosabban: a kocsijával. Ott állt a bordó Peugeot a patak partján, egy öreg, roskadt vízimalom szomszédságában. Paula nővér azonban nem volt ott. Az ismerős és családja letelepedett a malom mögötti tisztáson és kiabálni kezdték a nővér nevét. Ám kiáltásaikra a késve érkező visszhangon kívül senki sem válaszolt. Már lenyugvóban volt a nap, mikor egyszer csak felbukkant a volt nővért. Ismerőse láttán először zavarba jött, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Elmondta, fönt, a hegy 203

tetejével szemközt áll egy méretes fehér színű, hegyes szikla. Olyan, akár egy hatalmas szemfog. Három esztendeje járt ott először, és első látásra beleszeretett a helybe, ahol különös virágok teremnek, és a fák lombjainak susogásán kívül, legfeljebb a vércsék vijjogása töri meg a táj csendjét. Azóta, amikor teheti, minden vasárnap eljön a Barátkavölgyébe, megmássza a hegyet, és ott tölti az egész napot a fehér sziklával szemközti hegycsúcson. Ott, ahol szerelme hamvait szétszórták, ahonnan messze ellát a szem, és ahol Isten is közelebb van.

204