Határon átfolyó emlékezet

SZÁSZ ANDRÁS

Határon átfolyó emlékezet

A borítón a Maros Ratosnyánál Fotó: Sz. A.

Tördelés és tipográfia: Szász András Illusztrációk: Szabó Ildikó

© Szász András, 2016 www.szaszandras.info

© Garabontzia Kiadó Marosvásárhely, 2016

ISBN 978-606-8475-10-3

SZÁSZ ANDRÁS

Határon átfolyó emlékezet Válogatott novellák, elbeszélések

BOLDOG VÁROS

A címbéli elnevezés szülõvárosomra, Nagyváradra utal. Nem tõlem származik. A tatárdúlás után újjáépített települést elõdeink nevezték el Boldog városnak (Felix Civitas), ez idõvel Boldog Váradra módosult.

Néhány dolgot már elemista koromban is tudtam a városról, annál jobban ismertem összes átjáróházát, gyaloghídját és sikátorát, csupa olyan helyet, mely biztos menekülési esélyt jelentett a gyakran nyakunkba lihegõ csõszök és rendõrök elõl. A történelem és az építészet nem foglalkoztatott. Kizárólag az utca érdekelt, melyet életteremnek tekintettem.

A hatvanas évek elején a helyi magyar nyelvû napilap, a Fáklya minden szombaton megjelentetett egy fényképet valamelyik közismert épület egy-egy részletérõl. Az olvasók a fotók alapján kellett kitalálják, melyik épülethez tartozik a bemutatott részlet. Mivel a nyertesek értékes jutalmakat kaptak, a váradiak kezdtek emelt fõvel járni, hogy tüzetesebben szemügyre vehessék a városképi szempontból meghatározó jelentõségû épületeket.

Gyerekként nem olvastam újságot, egyébként sem érdekelt az egész. Az egymás mellett sorakozó szecessziós épületeknél sokkal izgalmasabb dolgok tartották lázban akkortájt örökké csapongó fantáziám. Atyámat azonban határozottan bosszantotta közönyöm, ezért egyik vasárnap reggelizés közben letette a kést és a villát, megköszörülte a torkát és felém fordulva így szólt: – Mit tudsz, te, Váradról, fiam?

– Hogyhogy mit tudok – akadt torkomon a falat a meglepetéstõl.

– Hát hogy… Szent László király alapította, aki még hercegként gyakran járt ide vadászni. Aztán halála után, rávaló tekintettel egy csomó király ide temettette magát, többek között Luxemburgi Zsigmond német-római császár is.

5

– Mást tudsz-e?

– A tatárjárás Váradot se kímélte. Porig rombolták. A pusztítást bizonyos Rogériusz mester nevû kanonok írta meg, aki egy városközeli mocsárban vészelte át az eseményeket.

– Még valami?

– Azt hiszem, 1660-ban elfoglalták a törökök, akiknek egy aszszony árulta el, hol lehet leereszteni a várat körülölelõ sánc vizét…

– Ennyi?

– Az iskolában ennyit tanítottak.

– Hogy az iskola mennyit tanít, az legyen az õ baja – kezdett vészesen emelkedni apám hangja. – Váradiként neked az a kötelességed, hogy mindent megtudj róla. Elvégre ez a hazád. Mert a hon mindig a szûkebb pátriával kezdõdik, és a te szûkebb pátriád: Nagyvárad! Világos?

– Világos – bólintottam némán.

– Akkor most öltözz fel rendesen, vidd magaddal ezt az újságot, és menj végig a Fõutcán. Ha valamelyik épületen felfedezed a lefotózott részletet, hazajöhetsz. Ellenkezõ esetben ebédig ne is lássalak. Délután pedig folytatjuk a beszélgetést. Megértetted?

– Megértettem, apám – bólintottam jól nevelt gyerekhez illõn.

Háborgó lélekkel ténferegtem a Fõutcán, de hiába meresztettem a szemem, a fényképen megörökített részt egyik épületen sem sikerült felfedeznem. Iszonyú indulat dúlt a lelkemben. Apámat legszívesebben befalaztam volna valamelyik palota két ablaka közé, ahogy egykor Kõmûves Kelemen tette szeretett feleségével.

Már rég elhallgattak a delet jelzõ harangok, mikor végre ráakadtam a keresett részletre a fõutcai Moskovits-palota fõhomlokzatán.

Elégedetten indultam hazafelé, útközben azonban még egyszer végignéztem az egymás mellett sorakozó épületeket. Kénytelen voltam elismerni, hogy egy merõben új világ tárult ki elõttem.

Délután apám a templomokról tartott rövid összefoglalót. De beszélt a városban megfordult újságírókról, költõkrõl, írókról is.

Következõ vasárnap már nem vártam meg az atyai felszólítást.

6

Reggeli után hónom alá csaptam az elõzõ napi újságot, elköszöntem szüleimtõl és nekivágtam a felfedezõ útnak. A szünidõ végére már minden arra érdemes épület legapróbb részletét ismertem. Kívülrõl fújtam az összes palota nevét. Mindegyikrõl tudtam, ki tervezte, kinek a megbízásából, mikor és milyen körülmények között épült. Önkéntes szorgalmi feladatként néhány kevésbé jelentõs dolognak is utánanéztem. Így szereztem tudomást arról, hogy városalapító nagy királyunk szobra eredetileg a város fõterét díszítette. Trianont követõen számûzték a románok a székesegyház elé. Kiderítettem továbbá, hogy a Sas-palota tervezõi – a megrendelõk kérésére – az épület belsõ üzletsorait a milánói II. Viktor Emánuel passzázs mintájára alakították ki. Hogy Ady – aki rövid ideig az utcánkban is lakott – kedvenc tartózkodási helye, az Astoria kávéház volt, melyet akkoriban Emkének neveztek. Attól fogva egészen másképp viszonyultam szülõvárosomhoz.

Huszonegy éves voltam, mikor behívtak katonának. Elutazásom elõtti este végigjártam kedvenc helyszíneimet, végül a Szent László hídon állapodtam meg. Csak álltam és néztem a lábaim alatt hömpölygõ vizet, közben arra gondoltam, hogy a folyó másnap ugyanúgy folyik majd, az autók, emberek ugyanúgy igyekeznek céljaik felé, de én akkor már nem leszek ott. És a váradiak közül ezt senki nem veszi észre. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Akkor tudatosult bennem elõször, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon, mint Szinbád. Egészen magányos átutazók. Átballagunk az életen, bámészkodunk, nézelõdünk, de emlékeinken és néhány fényképen kívül legfeljebb az elválás okozta fájdalmat vihetjük magunkkal.

Lugosra kerültem. Bár jóval kisebb volt, sok hasonlóságot mutatott szülõvárosommal. A Temes folyó éppúgy vágta ketté, akár a Sebes-Körös Váradot, egyik-másik utcáján pedig kifejezetten otthon éreztem magam. Ezek a felfedezések némiképp enyhítették honvágyamat.

Szolgálati idõm felénél tartottam, mikor levelezni kezdtem egy gimnazista lánnyal. Címére egy nõi folyóirat levelezési rovatában ta7

láltam. Rajta kívül még négy másik lánynak is írtam akkor. Mindannyian válaszoltak. Semmitmondó soraik alapján hármat közülük már az elsõ körben kirostáltam. Két esélyes maradt: egy másodéves temesvári egyetemista, és az említett gimnazista lány. Újabb levélváltás után a gimnazista lányt választottam. Csak annyit tudtam róla, hogy Margittán él és érettségire készül. Harmadik vagy negyedik levelében kérte, küldjek egy fényképet magamról. Õ azonban nem viszonozta. Arra hivatkozott, hogy nem a külsõ fontos, hanem a lélek. Ráhagytam, ám valahányszor leveleit olvastam, megpróbáltam magam elé képzelni. Szeptember végén megérkeztek az újoncok. Sorba állítottam õket és végigkérdeztem mindnyájukat, honnan érkeztek. Volt köztük egy margittai fiú is.

– Tudod-e, hol van ez az utca? – kérdeztem tõle.

– Persze, hogy tudom, az a stadion utcája – vágta rá.

– És ilyen nevû lányt ismersz-e? – folytattam vallatását.

– Ismerem hát. Szemben lakik a futballpályával.

– Milyen?

– Gyönyörû! – tört ki az õszinte lelkesedés a fiúból. – Õ a legszebb lány a margittai líceumban.

Aznap este madarat lehetett fogatni velem.

De nemcsak szép volt, remekül is írt. Játékos könnyedséggel bánt a szavakkal. Valószínûleg ez is ösztönzött abban, hogy megmutassam: én se vagyok elveszett ember. És szorgalmasan írtam a leveleket. Kezdetben hetente háromszor, majd napi rendszerességgel. Elsõ levelem négyoldalas volt, két héttel késõbb már napi tizennégy-tizenhat oldalt írtam. Takarodó után birtokba vettem a századparancsnok irodáját, és hajnali egy-két óráig írtam irodalomról, zenérõl, képzõmûvészetrõl, szülõvárosomról, élményeimrõl, álmaimról, reményeimrõl.

A következõ év júliusában leszereltem. Utolsó levelem már otthon adtam fel. Többé nem írtam annak a lánynak, leveleit azonban sokáig féltve õriztem.

Két évvel késõbb váratlanul levelet kaptam tõle. Azt írta, Váradra 8

jön, és szívesen találkozna velem. Szombat reggel nyolckor elsétál a házunk elõtt, legyek a kapuban, ha látni szeretném.

Szombat reggel már jóval nyolc elõtt az ablaknál leskelõdtem.

Vajon milyen lehet, találgattam. És pontban nyolckor megjelent az utca végén. Lassan jött, inkább sétált. Derékig érõ, hosszú szõke haja volt, és valóban olyan szépnek tûnt, amilyennek a margittai újonc leírta. Becsuktam az ablakot és rohantam a kapuhoz. Kitártam, aztán csak álltam ott megbabonázottan, mert valami rejtélyes erõ megbénított. Õ pedig csak jött, arcán szomorkás mosollyal, mint aki attól tart, csalódást okozott. Ellépegetett elõttem, mintha ott se lettem volna. Valahogy összeszedtem magam és utána szóltam.

Megállt, megfordult, aztán csak állt némán és nézett. A következõ pillanatban már tárt karokkal repültem felé. Nem tudom, meddig álltunk összeölelkezve. Csak arra emlékszem, hogy miután kibontakoztunk egymás karjaiból, kézen fogtam, s már ragadtam is magammal, akár az éhes vad a prédáját. Húztam, szinte vonszoltam, hogy mielõbb megmutathassam neki mindazt, amirõl olyan sokat írtam leveleimben.

A városnézést a Fõutca szecessziós palotáival kezdtük. Azokkal az impozáns épületekkel, melyek alapján Váradot nemrég beválasztották Európa huszonhárom legszebb szecessziós városa közé. A Bémer térre érve megmutattam neki a színházat, és a hajdani híres kávéházakat. Közben folyvást beszéltem a város történetérõl, híres személyiségeirõl. A volt Szent László hídon kis idõre megálltunk, hogy kedvére gyönyörködhessen a fákkal szegélyezett folyóban, a túlpartot uraló Sas-palotában és a városházában. Kalauzolásom a Holdas templomnál ért véget. A fõtér egyik éttermében megebédeltünk, aztán még sokáig beszélgettünk a közeli parkban. Úgy zúg a fejem, akár egy méhkas, mondta búcsúzáskor. Annyi információt zúdítottál rám, hogy egy hónapba telik, mire feldolgozom. Te boldog ember vagy, mert nagyon szereted a szülõvárosod.

Maradj meg ilyennek, mondta, és puhán szájon csókolt. Többé nem találkoztunk.

9

Valóban nagyon szerettem a szülõvárosom, néhány évvel késõbb mégis hûtlenül elhagytam. Beleástam magam a munkába, nem volt idõm hazajárni. Álmaimban azonban szinte mindig otthon vagyok.

Csavargok a régi utcákon, melyeknek nyoma sincs már. A házakat lerombolták, a temetõket feldúlták, de a város, melyet neveztek már Pece-parti Párizsnak, a Holnap városának, Körös-parti metropolisnak, most is kitart. Ott dacol konok kitartással, viharral, jégesõvel, hófúvással, emberi gonoszsággal. Mert bármilyen erõs is a hatalom, némely dolgokkal szemben tehetetlen.

Tavaly egy tengeren túlra szakadt földimmel találkoztam, aki búcsúzáskor azt mondta: Külföldön váradinak lenni nem dicsõség, de nem is megaláztatás. Egyszerûen sors. Sors, mint mindenütt a világban, ahol a ház nem jelent otthont, s a föld nem jelent hazát. Az én hazám örökre Várad marad.

10

NÉNIKE

Engem két anyával ajándékozott meg a gondviselés. Egyik a vér szerinti anyám volt, aki kilenc hónapig a szíve alatt hordott, aztán világra szült azon a verõfényes áprilisi vasárnapon. S bár már második gyermeke voltam, üde maradt és szép. Mint általában a fiatal édesanyák, akiket még nem tiport meg a könyörtelen élet. Vasárnaponként dalolva készítették apámmal együtt az ebédet.

Második anyám Pécsett látta meg a világot, 1895. január 18-án.

Stein Borbálaként anyakönyvezték. Névrokonához, Edith Steinhez (Keresztes Szent Terézia Benedikta) hasonlóan õ is zsidó családból származott. A származáson és névazonosságon túl volt még egy közös vonásuk: második anyám is kedvesnõvér lett. Tanítóképzõt végzett, s már harmadik esztendeje tanított, mikor az elsõ világháború kitörésének évében Márianosztrán áttért a katolikus hitre, megkeresztelkedett és 1915. szeptember 8-án, Budapesten belépett a Páli Szent Vincérõl Nevezett Szeretett Lányai Társulatba, ahol a Klarissza szerzetesnevet vette fel. Szüleim õt kértek fel, hogy gondomat viselje, míg dolgoznak.

Nem tudom, hogyan sikerült elsõ találkozásunk. Én hathónapos voltam, õ már hatvan körül járt. Alacsony volt, vékony vagy inkább törékeny, és púpos. Õ tanított meg járni, beszélni, írni.

Már iskolába jártam, mikor elmesélte, hogy a második világháború idején nõvértársaival egy katonai kórházban ápolta a sebesülteket, akik száma napról-napra ijesztõen nõtt. Folyamatosan hozták õket lefagyott vagy ellõtt végtagokkal, szétroncsolt tüdõkkel, összeégett arcokkal. A hadszínterek ontották a megcsonkolt testû férfiakat. Mivel ágy kevés volt, a sebesülteket a földre fektették. Néhány héttel Magyarország hadba lépése után a kórházban már minden talpalatnyi helyen befáslizott katona feküdt. Egyik nap végre két teherautónyi vaságy érkezett. Férfiak híján a kedvesnõvérek maguk 11

fogtak hozzá lerakásukhoz, behordásukhoz. Egyikük kitalálta, ha egyszerre két ágyat visznek, feleannyi idõ alatt végeznek. Nõvértársával nagy nehezen õk is egymásra raktak két ágyat, és elindultak. Néhány lépés után elviselhetetlen, éles fájdalom hasított a hátába. Felsikoltott és ájultan a földre rogyott. A megterheléstõl két gerinccsigolyája elroppant. Hónapokig nyomta az ágyat, mikor végre felkelhetett, púpos volt.

Emlékszem, bottal is nehezen járt, lassú volt, mintha a Jóisten szándékosan az én kurta lábaimhoz igazította volna a lépéseit. Testi hibájához jóságos és örökké derûs tekintet társult. Kékek voltak a szemei, akár a felhõtlen nyári égbolt. Szerette a gyerekeket, és a lelkükhöz is értett. Jóságra, tisztességre tanította õket, szüleiknek pedig megmutatta, hogyan neveljék csemetéiket vidámságra, õszinteségre, hitre.

Mivel napközben mindig vele voltam, eleinte Klarissza nõvért ugyanúgy anyámnak hívtam, mint vér szerinti szülõmet. Sok idõbe telt, mire rávett, hogy Nénikének szólítsam.

Alapos felkészítés után, ötéves koromban beírattak a Nagypostával szemközti napközi otthonos óvodába. Gyorsan összepajtáskodtam a gyerekekkel, s egy hónap múlva már egyedül mentemjöttem. Szüleim hazaérkezésig azonban továbbra is Nénike viselte gondomat.

Az ötvenes években fegyveres, kutyás õrök vigyázták a fontosabb intézményeket az egész országban, az óvodánkkal szemközti posta épületét is. Történt, hogy egyik reggel a szokottnál korábban érkeztem. A nyitott ablaknál bámészkodtam, mikor észrevettem, hogy az õr bement az épületbe, és magára hagyta Ursu nevû kutyáját. A termetes németjuhász a legfelsõ lépcsõn ülve, unottan szemlélte a járókelõket. Gondoltam, átcsalom. Elõször nevén szólítottam, de nem reagált. Aztán pisszegtem, fütyültem, becéztem, rimánkodtam, eredménytelenül. A hûséges állat buzgón csóválta a farkát, helyérõl azonban tapodtat sem mozdult. Egy idõ után eluntam hiábavaló hívogatását, kimásztam az ablakon, átfutottam az úttesten és átölel12

tem, hosszan, õszinte szeretettel. Ursu hálásan nyalta a képemet.

Furcsa melegség áradt szét bennem, s néhány pillanatra megszûnt körülöttem a világ. A kutya kötötte le minden figyelmemet.

Hirtelen durva kezek ragadtak meg, és elrántottak a kutyától. Két óvónõ volt. A levegõbe emeltek, visszavittek az óvodába, s büntetésbõl egész nap a nagyterem sarkában kellett térdelnem. Társaim kíváncsisággal vegyes lenézéssel bámultak. Ahogy a felnõttek tekintenek az olyanokra, akiket valamilyen fõbenjáró vétkük miatt kirekeszt magából a társadalom. Délután szüleimnek is elpanaszolták gaztettemet. Lehajtott fejjel, sajgó, csalódott lélekkel hallgattam túlzó elõadásukat. Otthon folytattam a térdelést.

Másnap nem akartam óvodába menni. Hosszas rábeszélés után Nénikének végül sikerült meggyõznie. Elindultam, de attól fogva gyûlöltem az óvodát. Megváltoztam. Bezárkóztam és építeni kezdtem egy meghitt kis zugot magamban, ahová nem jutott el a külsõ gonoszság, zaj, de ahová én bármikor félrevonulhattam, és zavartalanul szemlélhettem a körülöttem zajló eseményeket, anélkül, hogy magam bármiben részt vettem volna. Egyedül Klarissza nõvérnek volt szabad bejárása ebbe a külvilágot kirekesztõ belsõ kis fészekbe.

Rajta kívül senkit se engedtem be. Még a szüleimet sem.

Egy hónap múlva sárgaságos lettem, és kórházba kerültem. Mivel korábban soha nem voltam távol otthonomtól, el se tudtam képzelni, milyen idegen környezetben, idegen ágyban aludni. Megszoktam, hogy az otthoni ételek mindegyike kedvemre való volt, s hogy mozgásomban soha senki és semmi nem korlátozott. A kórházban merõben más volt minden. Csupa ráncos arcú, rosszkedvû idõs ember vett körül. Naphosszat ültem az ágyamon, és tehetetlen dühvel ismételgettem az apámtól tanult legdurvább káromkodást: „Azt a szalonnabûrit!” Nagyon hatásosnak, egyben nagyon imponálónak éreztem indulatomnak ezt a levezetési módját. Úgy hangzott, mint amikor a részeges szódás ember igyekezett gyorsabb tempóra ösztönözni, az éhségtõl és fáradtságtól alig vánszorgó kivénhedt gebéit.

13

Hatéves lehettem, amikor öklömnyi, gipszbõl készült krampuszfejet találtam az egyik vállalati Télapótól kapott ajándékcsomagban.

Annyira megtetszett a vérvörös fej, hogy rögvest elhatároztam, felrajzolom a falra.

– Mit csinálsz, királyfi? – állt meg mögöttem Nénike.

– Szemtõl szembe akarom látni az ördögöt, ezért most felrajzolom a falra, hátha megjelenik – súgtam neki jelentõségteljesen.

– Aztán miért akarod szemtõl szembe látni az ördögöt? – fogta õ is halkabbra a szavát.

– Hát hogy ellene tudjak mondani! – feleltem önérzetesen.

– Azt hiszem, ezúttal csalódni fogsz – folytatta Nénike.

– Miért? – csodálkoztam rá.

– Mert a gonosz nem jön el, fél a magadfajta bátor gyerekektõl.

– Mégis valahányszor krampuszt vagy ördögöt akarok rajzolni, anyu mindig azt mondja: Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!

– Anyudnak is igaza van, mert sok kíváncsi ember incselkedik felelõtlenül az ördöggel, aztán rendszerint halálra rémülnek, mikor hirtelen elébük toppan – zárta le beszélgetésünket.

Gyakran voltam beteg. Mire iskolába kerültem, az említett sárgaság mellett, a diftéria és a paralízis kivételével, szinte minden gyermekbetegségen átestem. Nénike azonban soha el nem mozdult mellõlem. Amikor himlõs lettem éjjel-nappal fogta a kezem, nehogy elvakarjam az arcom. S valahányszor felszökött a lázam, tízpercenként cserélte rajtam a vizes borogatásokat. Teát fõzött, lázat mért, belém diktálta a legrondább ízû kanalas gyógyszereket, közben ajkai megállás nélkül mozogtak: egyvégtében imádkozott értem.

Gondoskodó szeretetéért cserébe, megígértem, ha felnövök, miniszterelnök leszek, s hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a 3-as villamos útvonalát a Török Ignác utcából helyezzék át a Breiner Béla (ma Ady Endre) utcába, megállóját pedig a házunk elõtt jelöljék ki. A gondviselésnek azonban nyilvánvalóan egészen más 14

elképzelései voltak velem kapcsolatosan, mivel nemhogy miniszterelnök, de még miniszter se lettem, így a tervezett vonalmódosítás is elmaradt. Sõt! Azóta már a villamossíneket is felszedték.

Még óvodáskoromban történt, hogy egyik vasárnap kirándulni mentünk a Püspök Fürdõbe. Jót lubickoltunk a hullámfürdõben, aztán kiültünk sütkérezni a parkba. Szüleim egy padon beszélgettek, én meg összeismerkedtem egy velem azonos korú gyerekkel és játszani kezdtünk. Alkalmi pajtásom hirtelen köhögni kezdett. Furcsán, nyerítve köhögött, akár egy szamárcsikó. Abban a pillanatban anyám visítva felpattant apám mellõl, hozzám rohant, ölbe kapott és már futott is velem, ahogy az anyaoroszlán fut a kölykével. Minél távolabb a tátott szájjal utánunk bámuló gyerektõl. Elkésett. Nem egészen két héttel késõbb, rajtam is kitört a betegség. Egész nap fulladásig köhögtem, hánytam, közben jajgatva sírtam, annyira fájtak a füleim. Orvoshoz vittek. Az idõs doktor aprólékos alapossággal megvizsgált, majd széttárta karjait: Hát ez bizony szamárköhögés.

Hasonló alapossággal megírta a receptet: kétféle kanalas szirupot, háromféle pirulát és Penicillin-injekciókat. Végül letette a tollat, összekulcsolta a kezeit és jelentõségteljesen szüleimre tekintve így szólt: – Asszonyom, uram, a felírt gyógyszerek önmagukban semmit se érnek. Gyermekük számára a leghatékonyabb orvosság a mozdonyfüst. Értik, ugye? – nyomta meg a szót.

Szüleim döbbenten meredtek rá. Aztán apám valahogy összeszedte magát és bátortalanul megkérdezte: – Bocsánat, doktor úr, azt hiszem, nem egészen értettem, amit mondott. Mi is az a leghatékonyabb orvosság, amelyre utalt?

– A mozdonyfüst. Mi nem érthetõ ezen? – ismételte érezhetõ ingerültséggel a hangjában az orvos. A repülõhídon szívhat belõle eleget. Ingyen van. Fizetni se kell érte.

– Értem – adta meg magát sóhajtva apám. Szóval a mozdonyfüst… Ha az segít, hát csak szagolja a gyerek. Tényleg nem kerül pénzbe.

15

Szüleim dolgoztak, így Nénikére hárult a feladat, hogy elkísérjen a füstkúrákra. Egy hónapon át minden reggel tejeskávét vagy kakaót készített, beletöltötte egy negyed literes csatos üvegbe. Két kisebb zsemlét félbevágott, megkente vajjal, tett közéjük két-két szelet szalámit vagy párizsit, szalvétába göngyölte és a kávéval együtt kis kosárba rakta. Rendszerint fél nyolckor indultunk, hogy nyolcra a helyszínen lehessünk. A híd közepe táján megállapodtunk, és miközben figyeltük a vonatokat, beszélgettünk. Én kérdeztem, a kedvesnõvér meg fáradhatatlanul válaszolt. Azt hiszem, életem legtöbb információját akkor halmoztam fel. Néha feloszlatott közösségükrõl is mesélt. Olyan dolgokat mondott, melyeknek csak évekkel késõbb fogtam fel az értelmét. Emlékszem, egy alkalommal azt kérdeztem tõle: – Nénike, miért mondják az emberek, hogy a szeretet fontosabb a hitnél?

– Nagyon egyszerû – mosolygott Klarissza kedvesnõvér. – A hit voltaképpen egy út, mely elvezet a legnagyobb szeretethez, Istenhez.

– Nem értem – ingattam a fejem. – Olyan nehéz megérteni a felnõtteket, egyet mondanak, és egészen mást tesznek.

– Nagyon jól látod – simogatta meg a fejem. – Tudod, gyermekem, az emberek nem mindig olyanok, amilyenek lenni szeretnének, hanem amilyennek embertársaik látni akarják õket. Olyanok, amilyennek szüleik elképzeltek õket. Senkinek sem akarnak csalódást okozni, mert nagy szükségük van rá, hogy szeressék õket.

Ezért inkább alakoskodnak. Mást tesznek, mint amit mondanak, mást tesznek, mint amit hisznek.

Kendõzetlenül beszélt, õszintén és szókimondón. Én meg lenyûgözve hallgattam, és igyekeztem minden szavát mélyen elraktározni az emlékezetemben. Közben jöttek-mentek a vonatok, mozdonyaik szorgalmasan füstöltek, szuszogtak, mintha fizetést kaptak volna érte. Némelyik olyan sûrû, fekete füstöt okádott ki a kéményén, hogy percekig semmit se láttunk. Én azonban mohón léle16

legeztem be a fekete füstöt, mivel nagyon szerettem volna végre meggyógyulni.

Mire letelt a hónap, szamárköhögésem is elmúlt.

Nagyon sok idõ eltelt azóta, de máig se sikerült eldöntenem, hogy a gyógyszerek, a mozdonyfüst, vagy Nénike buzgó imái ûzték ki testembõl azt a kellemetlen nyavalyát. Mindenesetre Klarissza kedvesnõvér emlékét azóta is õszinte szeretettel õrzöm a lelkemben.

17

A SEPRÛ

Nyolcéves lehettem, amikor Pethõ Kulival felfedeztünk egy jókora rést a váradi székesegyház pinceablakait lezáró rácsok egyikén. Legott hasra vetõdtünk, hogy tüzetesebben szemügyre vegyük a rés kínálta lehetõséget, ám kis híján Lót felesége sorsára jutottunk. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a bibliai asszonyság a Teremtõ parancsának megszegéséért vált sóbálvánnyá, mi a rémülettõl kövültünk meg. A pinceablak mögül ugyanis egy emberi koponya nézett farkasszemet velünk.

Zsenge korunk dacára gyorsan úrrá lettünk félelmünkön, és addig mesterkedtük, mígnem sikerült kipiszkálnunk a napvilágra. Szép sárga kobak volt, nagy, mélyen ülõ szemgödrökkel. Azért valami mégsem egészen stimmelt vele. Ugyanis a homloka fölött volt egy harmadik lyuk. Olyan szemgödörnyi méretû. Mivel háromszemûekrõl még nem hallottunk, megegyeztünk Kulival, hogy én hazaviszem a koponyát, apám véleményezi, másnap aztán majd beszámolok neki. Azzal a hónom alá kaptam, és hazáig nyargaltam vele.

Apám épp az újságot olvasta elmélyülten, amikor eléje raktam az asztalra.

– Hát ez meg mi? – kérdezte láthatóan meghökkenve.

– Koponya… – feleltem.

– Azt magam is látom, de honnan szerezted? – hajtogatta össze az újságot.

– A székesegyház pincéjében akadtunk rá Kulival. Azért hoztam el, mivel három szeme van. Gondoltam, tudsz rá valamiféle magyarázatot…

– Akárki a koponyája is, egészen biztos, hogy az illetõnek életében csak két szeme volt. A harmadik lyuk ugyanis nem szemgödör, hanem valamilyen fegyvertõl származó sérülés. Valószínûleg csákány okozta – forgatta apám az ismeretlen elõd kobakját.

18

– Szóval vitéz volt? – csillant fel a szemem.

– Kora alapján én inkább valamiféle népsanyargatónak vélem – válaszolta atyám.

– Miféle népsanyargatónak? – kedvetlenedtem el.

– Amilyenbõl manapság tizenkettõ egy tucat… – hunyorított jobb szemével. Azzal szépen becsomagolta az újságba a koponyát és belerakta egy kosárba. – Félóra múlva itt vagyok – nyomta a fejébe a kalapját.

– Hová viszed a koponyát?

– Ahová való. A temetõbe. De most már ne menj sehová – csukta be maga mögött az ajtót.

Felesleges volt figyelmeztetnie. Amúgy se mentem volna sehová.

Inkább leültem, és törni kezdtem a fejem a népsanyargatókon, akiket az emberek kommunistáknak neveztek, s akikrõl jót – a tanító nénin és az iskolaigazgatón kívül – soha senkitõl sem hallottam. Még a szüleimtõl sem, pedig õk igazán tiszteltek mindenkit.

Különösen anyám neheztelt rájuk. Mint kiderült – joggal. A nagy, háromszobás polgári ház, amelyben laktunk, voltaképpen nem is a miénk volt. Három évvel a háború után ugyanis államosították. Hasonló sorsra jutott nagymamáék, a miénkkel szomszédos háza is.

Annyira szomszédos, hogy még az udvarunk is közös volt. Így aztán anyámék és nagyszüleim 1948 után kénytelenek voltak lakbért fizetni, hogy saját házukban lakhassanak. Gyermekként nem nagyon értettem az államosítás lényegét. Fõleg az nem fért a fejembe, miért kell fizetnie az embernek olyasmiért, ami eleve az övé.

Nem az államosítás volt az egyetlen dolog, melynek értelme nem volt világos számomra akkortájt, mindenesetre szüleim iránti szolidaritásból én is nagyon megvetettem a népsanyargatókat.

Nagymama halála után házát a népsanyargatók egy özvegyaszszonynak, bizonyos Kovács néninek adták, aki kezdettõl ellenszenves volt apámnak. Vajákos, mondta rá érezhetõ megvetéssel.

– Mi az, hogy vajákos? – kérdeztem anyámtól.

– Olyan boszorkányféle – vonta meg a vállát.

19

Történt, hogy egy tavaszi délelõtt apámmal a verandán gyönyörködtünk az újjáéledõ természetben. Ahogy ott üldögéltünk, és önfeledt áhítattal hallgattuk a madarak énekét, hirtelen felém fordult apám: – Látod Kovács néni seprûjét?

– Hogyne látnám. Ott van az ajtaja mellé támasztva, ahol lenni szokott – válaszoltam kissé bosszúsan, amiért kirángatott a dalhallgatás élményébõl.

– No, ha látod, osonj oda, és emeld el! – mondta.

– Aztán miért emelném el? – kérdeztem meglepõdve.

– Ne kérdezõsködj feleslegesen. Csak menj, hozd ide szaporán, a többit majd meglátod – fogta halkabbra a szót.

Sosem szegültem szembe apám akaratával, akkor sem állt szándékomban, fogtam hát magam, óvatosan odalopakodtam Kovács néni ajtajához, elkaptam a seprût, s már nyargaltam is vissza vele.

– Most mi légyen? – kérdeztem.

– Támaszd oda a sarokba, aztán gyere, húzódjunk ide az árnyékba – utasított.

Alig ültem le, már nyílt is Kovács néni ajtaja. Kilépett az öregaszszony és ösztönösen nyúlt a seprû után. Tudni kell, hogy Kovács néni nemcsak végtelenül tiszta és rendes fehérnép volt, de a semmittevést is mélységesen megvetette. Nagyjából ötpercenként kilépett az udvarra, vette a seprût és végigseperte a járdát. Ebben a ténykedésében az sem zavarta, hogy az utolsó seprés óta a járdájára nemhogy szemét, de egyetlen árva porszem se került.

Szóval, nyúlt a seprû után, ám a keze csak az üres levegõt markolta. A seprû ugyanis a verandánk sarkában szunyókált, s pihente ki az elmúlt esztendõ ötpercenként ismétlõdõ sepregetéseit. Mivel a keze nem talált semmit, Kovács néni odanézett. De a seprû nem volt ott. Köténye zsebébõl elõhalászta a kamraajtó kulcsát, kinyitotta, a seprût azonban ott sem találta. Visszazárta a kamraajtót, bement a házba, ám ott is hiába kereste. Újra kijött az udvarra, nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, szemmel láthatóan egyre idegesebben.

20

– Nem megmondtam?… – hajolt a fülemhez apám.

– Mit?… – kérdeztem vissza suttogva.

– Hogy keresni fogja a seprût.

– Hát persze, hogy keresi, nyilván sepregetni akar – fakadtam ki bosszúsan.

– A csudát… – méltatlankodott apám, ostobaságom hallatán. – Dehogy akar sepregetni. Az aggasztja egyre inkább, hogy seprû nélkül nem jut el a Gellérthegyre. Márpedig akkor vége neki…

– A Gellérthegyre?… Miért menne Kovács néni a Gellérthegyre?… – néztem elhûlve apámra.

– Ejnye, hát még ennyit se tudsz?… – csóválta rosszallóan a fejét atyám –, hát a szombati boszorkánytalálkozóra. Ugyanis szent meggyõzõdése volt, legalábbis azt akarta elhitetni velem, hogy Kovács néni egyike a hét fõboszorkánynak. Hiába idéztem neki néhai Könyves Kálmán királyunkat, aki idestova kilencszáz esztendeje törvénybe foglalta, hogy: „Boszorkányok márpedig nincsenek.”

– Nem értett hozzá… – legyintett apám. – Kétségtelenül mûvelt király volt, azért kapta a Könyves elõnevet, de a boszorkányokhoz nem értett. Különben tudta volna, hogy tagadásuk eretnekség… – ismételte valamivel nyomatékosabban.

Egy szó, mint száz, félórás hiábavaló keresgélés után, Kovács néni magára kapta átmeneti kabátját, és elindullt a sarki boltba seprûért. Mire visszaért régi seprûje már ismét az ajtó mellett támasztotta a falat. Meg is állt az idõs asszony, s tátott szájjal bámult, akár a mondásbeli borjú az újrafestett kapura. Végül vállat vont, s az új seprût beállította a kamra sarkába.

Két év múlva megbetegedett és ágynak dõlt apám. Anyám dolgozott, én iskolába jártam. Míg odavoltunk Kovács néni szorgalmasan feljárt és gondját viselte csontsoványra fogyott atyámnak.

Hogy „meggyónta-e” neki apám a seprû dolgát vagy nem, sosem derült ki. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy halála elõtt a lelkemre kötötte: Tisztelettel szólj és viselkedj Kovács nénivel szemben, mert szent asszony! Nehogy megtudjam, hogy akár a leg21

csekélyebb gazemberséget is elköveted ellene, mert visszajövök és hátrakötöm a sarkad! Megértetted?

Természetesen megértettem és meg is tartottam. Kovács nénihez attól fogva mindig a legnagyobb tisztelettel viszonyultam.

Egyébként a boszorkányokkal kapcsolatos álláspontom azóta sem változott. Ma is ugyanazt vallom, amit gyerekként is állítottam: Könyves Kálmán király óta nincsenek boszorkányok. S noha idõnként elõfordul, hogy magam is boszorkánynak nevezem egyikmásik embertársamat, általában gyorsan megbánom elhamarkodottságom, s bántó szavaimnak legszívesebben az emlékét is elfelejteném – Kovács néni eldugott seprûjével egyetemben.

22

KÉTMÉTERES

Magas, enyhén hajlott hátú, hatvanas éveiben járó férfiú volt Kétméteres. Gyermekkoromban velünk átellenben lakott a Szent János utcában. Noha apja, anyja román volt, születésekor Bulzán Jánosként anyakönyvezték, a Csucsával szomszédos Feketetón. Akkoriban háború dúlt a világban, de Erdélyben még a magyarok voltak az urak, akik bár igyekeztek leplezni, lelkük mélyén mégis egyre nyugtalanabbul figyelték az öreg kontinensen folyó titkos készülõdést. A háború végén aztán kiderült: félelmeik, aggodalmaik nem voltak alaptalanok. A gyõztes nagyhatalmak, mint az éhes kutyák a pacalt, úgy szaggatták darabokra Magyarországot, s osztották szét a monarchia népei között. Északon a szlovákok, ukránok, nyugaton az osztrákok, délen a szlovének, horvátok, szerbek, Erdélyben a románok kerekedtek felül. S aztán már hiába jöttek újabb fordulatok, a magyarok soha többé nem lehettek urak.

Bulzán bácsi a második világháború után költözött a miénkkel szemközti házba. Akkor már öreg volt, nyugdíjasként vágott neki a városi létnek. A Kétméteres nevet apám ragasztotta rá, aki szinte minden ismerõse számára kitalált egy-egy találó ragadványnevet.

Az öreg vélhetõen legénykorában is legfeljebb száznyolcvanöt centi magas lehetett, hajlott háttal pedig a száznyolcvanat se nagyon érte el, de akire apám egyszer rárakta a keresztvizet, arról többé a halál se mosta le.

Olyan hat-hétéves forma lehettem, amikor egyszer megszólított az ablakából: – Kisfiú, gyere csak ide. Hangja tiszta csengésû volt, de halk, hirtelen nem is tudtam, merrõl jött. Elõször hátranéztem, aztán jobbra, majd balra, talán még felfelé is, mire végül az ablakára esett a tekintetem. Ott állt az öreg és mosolygott. Készségesen odaszaladtam, elvégre látásból ismertem.

23

– Hoznál nekem egy doboz cigarettát a trafikból? – kérdezte tökéletes magyarsággal.

– Persze – feleltem. – Milyen cigarettát tetszik szívni?

– Nacionálét – mondta, és a kezembe nyomott két lej tizenöt banit.

– A cigaretta egy lej tizenöt baniba kerül, a másik lej a tiéd, a fáradozásodért. Vegyél cukorkát vagy fagylaltot rajta – tette hozzá.

Egy egész lej! – dörömbölte a szívem az örömtõl. Egy egész lejt kereshetek nem egészen öt perc alatt. Egy lejért akkoriban két fagylaltot, vagy két málnaszörpöt adtak, de ennyibe került két és fél perec, vagy négy kifli is. Mindezt már száguldás közben számítottam ki, ugyanis jóformán be sem fejezte mondandóját az öreg, én máris a nyakam közé kaptam a lábam, és uzsgyi!…

Emil Zátopek, a kor híres hosszútávfutó bajnoka valószínûleg a nyomomba se ért volna. Úgy futottam, hogy lábaim szinte alig érték a földet. Nem is futottam, inkább szálltam, repültem, úsztam a levegõben. Három perccel késõbb már át is adtam a doboz Nacionálét Bulzán bácsinak.

Attól kezdve többnyire az utcán játszottam. Néha lopva átsandítottam a szemközti házra, de Bulzán bácsi ablakán délelõttönként általában le volt eresztve a redõny. Ebéd után az öreg ledõlt szunyókálni, három óra körül aztán felkelt, kitárta az ablakot, kikönyökölt, s már szólt is…

– Hová szokott küldeni Kétméteres? – kérdezte apám egy alkalommal.

– Cigarettáért – válaszoltam. – Mindennap egy doboz Nacionálét veszek neki a trafikban, õ meg fizetségképp ad egy lejt… Tán neheztelsz érte? – faggattam óvatosan. Tudtam, nem különösebben kedveli a románokat.

– Nem neheztelek – mondta apám –, nyugodtan hozhatsz neki cigarettát ezután is. Elvégre becsületes, jóravaló ember. Bíró volt… – tette hozzá.

– Bíró? – tátottam el a szám. – Hol volt bíró?

– Valahol Csucsa mellett. Ám a háború után menesztették – felelte.

24

A menesztés okáról ugyan nem esett szó, mindenesetre attól kezdve egészen más szemmel néztem Bulzán bácsira. Addig mindössze egyetlen bíróról hallottam, a kolozsváriról, aki egy alkalommal Mátyás királyunkat megvesszõztette, amiért nem jeleskedett eléggé a fahordásban. Sejtettem, hogy bírónak lenni régen nagy tisztesség lehetett. Olyasmi, mint manapság a polgármesterség.

A következõ nyáron az elsõ osztály sikeres abszolválásának örömére anyámék úgy döntöttek: táborba küldenek. Jókora bõrönddel egyetemben felraktak a vonatra, és irány: Feketetó.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy különösképp lelkesedtem a táborozásért, de mindig engedelmes gyerek voltam, hát mentem…

Megérkeztünk a helyszínre, felvontuk a tábori zászlót, elfoglaltuk a helyi iskola tantermeiben sorakozó ágyakat, és igyekeztünk felülkerekedni honvágyunkon, szomorúságunkon. Két nap múlva már eszünkbe se jutott az otthon. Éltük a tábori életet: nagyokat fürödtünk, kirándultunk, futkároztunk, néha hazafias énekeket zengtünk, olyan: „Mint a mókus fenn a fán…” féléket.

Egyik alkalommal fociztunk. Mindig szerettem kergetni a labdát.

A futballpálya szélén négy vagy öt fekete bivaly rágcsálta méla közönnyel a száraz füvet, amikor egy magasból érkezõ labdát kapásból úgy rúgtam tovább, hogy homlokon találta az egyik bivalyt. A robusztus állat lustán felpillantott, rám nézett, fújt egy nagyot, talán még lángot is lövellt az orrlyukán, leszegte a fejét, azzal már lódult is… Egyenesen felém. Nem sokat tétováztam, a következõ pillanatban már nyargaltam is. A nagy barom meg utánam. Csak futottam s futottam, egyre kétségbeesettebben, mint aki tudja, az életéért fut. A fekete húshegy meg végig kitartóan a nyomomban… Kezdtem kimerülni, egyre elkeseredettebben kapkodtam levegõ után, mikor hirtelen elfogyott a talpam alól a talaj, s mielõtt bármit is tehettem volna, nyakig elmerültem egy méretes trágyagödör híg tartalmában.

A bivaly hatalmasat fékezett, sikerült idõben megállnia. Nyilván meglepte a nem várt fordulat, mert sokáig állt a gödör szélén, s szuszogva bámult. Én meg a bûzös trágyalébõl pislogtam vissza rá.

25

Egy ideig ott állt a trágyagödör szélén, végül elunta a várakozást, dühösen elbõgte magát, néhányszor megkaparta a földet, aztán sarkon fordult, és visszaballagott a pálya szélén legelészõ társaihoz.

Nagy nehezen kikászálódtam a gödörbõl, lementem a falu alatt csörgedezõ Sebes-Köröshöz, és ruhástól belemerültem. Talán egy óra hosszat csücsültem a jéghideg vízben. Késõbb szappannal többször átmostam a ruháimat, magamat is, ám minden alaposságom dacára, a trágyagödör szagát egy hét múlva is érezni lehetett rajtam.

– Mi történt veled? Úgy bûzlesz, mint egy konda disznó – jegyezte meg egy alkalommal az egyik nevelõtanár.

– Beleestem egy trágyagödörbe – válaszoltam.

– Vagy úgy… – mormogta –, szerencse, hogy nem fulladtál bele… Észre sem vettünk, és elröpült a két hét, véget ért a táborozás, és hazatértünk. Közben egészen megfeledkeztem Kétméteresrõl, õ viszont nagyon is az emlékezetében tartott.

– Kisfiú! – szólított meg már másnap, mikor épp Hámosék Jóska nevû fiához igyekeztem vadonatúj labdámmal.

– Igen – fordultam hátra.

– Hoznál nekem egy doboz cigarettát? – kérdezte.

– Hogyne, szívesen – válaszoltam. – Tetszik vigyázni a labdámra, amíg visszaérek? – adtam kezébe a vadonatúj lasztit.

– Természetesen. Nagyon szép labda. Szakasztott olyan, mint az igazi futballistáké.

– Hát persze – adtam az okosat – Eredeti ötös laszti. Ilyennel játszanak a meccseken – tettem hozzá, a következõ pillanatban azonban már szélsebesen nyargaltam…

Ezúttal is három percig tartott az út. Átadtam a cigarettát, megkaptam a labdát, s épp indultam volna, de Bulzán bácsi még nem végzett.

– Nem láttalak az elmúlt napokban, tán beteg voltál? – kérdezte.

– Táborban voltam – vágtam ki büszkén.

– Nocsak… Az jó dolog lehetett – bólogatott az öreg. – Aztán hol s merre volt az a tábor?

26

– Feketetón, Csucsa mellett – válaszoltam türelmetlenül –, de most mennem kell…

– Feketetón?… – kapta fel a fejét az öreg. – Aztán milyen az a Feketetó? – folytatta a kérdezést, közben fürkészõn nézett a szemembe.

– Hosszú. Legalább négy kilométer hosszú… – vontam meg a vállam.

– És szép?

– Olyan, mint minden falu. Van sok régi háza, többnyire a hegyoldalban, de van sok új is… Egyik temploma fából épült, a másik kõbõl… De most már tényleg mennem kell – próbáltam lezárni a beszélgetést.

– Csak azért kérdeztem, mert magam is feketetói vagyok – mondta. – Most viszont tényleg eredj, ne várakoztasd meg a barátod – intett búcsúzóul.

– Tudom már, hol volt bíró Bulzán bácsi – újságoltam este, vacsora közben a szüleimnek.

– Hol? – kérdezték szinte egyszerre.

– Hát Feketetón, ahol a táborban voltam…

– Tényleg. Most, hogy említetted, beugrott – hümmögött apám.

– Hosszú, egyutcás falu – engedte feltörni emlékeit. – Ma már szinte csak románok lakják, de az öreg idejében még sok magyar család élt ott. Egészen az oroszok bejöveteléig. Attól kezdve minden megváltozott Feketetón – tette hozzá, s legyintett. – Századunk ott ásta be magát a falu alsó végében. A Köröstõl egészen fel a hegytetõig.

Távírdászaink a faluházán rendezkedtek be. Kétméteres ajánlotta fel, õ volt akkor a falu legfõbb elöljárója. Aztán egy reggel jött a hír: az oroszok elérték Csucsát. Elõször úgy volt, Feketetón várjuk be õket. Késõbb mégis azt üzente a parancsnokság, szedjük össze mindenünket, amilyen gyorsan csak tudjuk, és azonnal vonuljunk viszsza, a Királyhágó innensõ oldalára. Elbúcsúztunk hát Kétméterestõl, és elindultunk. A többit már egy csucsai ember mesélte el, négy évvel késõbb a piacon…

27

Szóval, bejöttek az oroszok, de nem egyedül. Velük voltak a románok is, akik augusztus vége felé álltak át az õ oldalukra. A katonákkal együtt egy komiszár is érkezett, akit állítólag Bukarestbõl neveztek ki. Zavaros tekintetû, cingár, fekete ember volt az a komiszár, valahonnan Olténiából szalajthatták. Barna bõrkabátot viselt, az oldalán hatalmas pisztoly lógott. Alig szállt ki a sáros fekete autóból, amivel érkezett, máris parancsolgatni kezdett.

– Te, Bulzán, gyûjtsd össze a népet, és tudasd velük, hogy elhoztuk a békét és az egyenlõséget – utasította Kétméterest. – Ám mint mindennek a világon, a békének és az egyenlõségnek is ára van.

Ezután mindenki a pártnak köteles engedelmeskedni. A Román Kommunista Pártnak, melyet egyedül én képviselek itt, Feketetón.

Aki ellenszegül a parancsomnak, azt szó nélkül lelövöm – csapott a pisztolytáskájára a fekete ember. Értve vagyok, Bulzán? – kiabálta.

– Megértettem, uram – válaszolta csendesen Kétméteres.

– Mi az, hogy uram? – horkant fel a komiszár, mintha ló rúgta volna meg. – Az anyád keservét, te, égimeszelõ, ne merészelj engem, még egyszer leuramozni, mert menten lelõlek. Mától fogva itt mindenki elvtárs! Felfogta az a kisméretû agyad? Elv-társ! Értetted?! Elv-társ! Vége a horthysta, kapitalista maszlagnak. Mostantól Feketetó ismét Romániához tartozik. Keresd hát elõ gyorsan a román zászlót és tûzd ki szaporán a faluház homlokzatára, hogy a parasztjaid is tudják: megszûnt a magyarvilág, újra a románok az urak Erdélyben. Világos voltam? – üvöltötte magából kikelve a bõrkabátos.

– Hadd, mondjak most én is valamit, elvtárs… – kezdte vészjósló hangon Kétméteres. – Eddig is jól elvoltunk nélkületek, ezután is elleszünk. Sosem volt köztünk kommunista, remélem, ezután se lesz. Ami pedig a zászlót illeti, elvtárs… Ez a falu egyelõre Magyarországhoz tartozik, tehát semmiféle román zászlót nem tûzök ki.

Majd csak akkor, ha errõl hivatalos utasítást kapok az illetékesektõl.

Addig viszont ne üvöltözz itt nekem, mert foglak, s pisztolyostól együtt belehajítalak a Körösbe! – fejezte be bömbölve Kétméteres.

28

– Mi vagy, te, Bulzán?! Román, vagy valami magyarbérenc? – sziszegte a komiszár összeszûkülõ szemmel. – Ne félj, gondom lesz rád…

Ezt azonban már nem tudta befejezni, mert Kétméteres vállon ragadta, kitárta a sáros autó ajtaját és bevágta a hátsó ülésre.

– Indíts! – kiáltott rá a megszeppent sofõrre. Nehogy egy perc múlva még itt lássalak!...

Már a hegy tején ült a nap, amikor fegyveres katonákkal teli, ponyvás teherautó állt meg a feketetói faluház elõtt. A katonák betódultak az épületbe, közrefogták Kétméterest, s már vitték is. Egyenesen a kolozsvári népbíróságra, ahol lázításért és államellenes tevékenységért még aznap négy év kényszermunkára ítélték.

Szabadulása után Bulzán János hazament Feketetóra, ám a házában egy moldvai családot talált. Felkereste a falu kommunista elsõ emberét, de az gúnyosan mosolyogva tárta szét karjait: – Látja, elvtárs, így jár, aki szembeszegül a népi hatalommal és saját fajtájával. Magának itt mindene megvolt, mégsem becsülte meg magát. Most menjen hát, ahová akar. Itt többé nemkívánatos személy. Így került Kétméteres Nagyváradra, ahol velünk szemközt vásárolt egy lakrészt.

Szép kort megélt. Még tizenhét évesen is napi rendszerességgel hordtam neki a Nacionálét. Katonaidõmet töltöttem, amikor elment… Azóta valahányszor Feketetón visz keresztül az utam, mindig lelassítok. Fürkészve nézem a házak ablakait, készen arra, hogy azonnal fékezzek és odafussak hozzá, amint meglátom Kétméteres intésre emelt karját. Tudom, elvenném a pénzt, s máris nyargalnék a trafikba cigarettáért. Csak az bánt, hogy ma már legalább negyedórába telne, mire visszaérnék. Az egy lejért vett cukorkát viszont ugyanolyan jóízûen szopogatnám, mint ötven valahány évvel ezelõtt…

29

SZÕRÖSFÜLÛ

Régi karácsonyi emlékeim között idõnként felsejlik egy furcsa öregember arca, egy favágóé, akit mindenki csak Szõrösfülûként ismert Nagyváradon.

Aprócska legény voltam, tán abban az esztendõben kerültem iskolába, amikor Szenteste, a templomból hazafelé tartva apám észrevette. Egy félig lebontott tûzfal tövében, a kõvé fagyott földre terített kartonokon feküdt, álmot színlelve. Azon az estén különösen hideg volt. Az utcai lámpák fényétõl kékesen csillogott a fák ágait borító zúzmara. A házfalak szinte ontották a jeges zimankót.

– Keljen fel, jóember! – rázta meg apám. – Ha itt marad, reggelre maga is olyan keményre fagy, mint a föld – tette hozzá nyomatékképpen.

– Mit akar?… – dünnyögte mérgesen a vénember, miközben felült. – Hol aludjak? Se otthonom, se rokonom…

– Megoldjuk valahogy – folytatta apám. – Na, szedje össze szaporán a holmiját, aztán jöjjön. Ha sokat ácsorgunk itt, mi is megfagyunk…

Anyám nem állta meg szó nélkül.

– Tán csak nem akarod hazahozni?

– De bizony, pontosan azt akarom – keményedett meg apám. – Elvégre Szenteste van, mi pedig épp a templomból jövünk…

– Aztán hová fekteted? – fûzte tovább a szót anyám.

– Majd találunk egy alkalmas helyet a számára… – zárta le a vitát apám.

Addigra az öreg felkászálódott, a kartonok alól elõhúzott egy koszos szatyrot, valahonnan elõhalászott egy cigarettát és meggyújtotta.

– Készen vagyok. Felõlem akár indulhatunk is… – mondta.

A cigaretta egészen hazáig kitartott. Azóta se találkoztam olyan különlegesen büdös cigarettával.

30

– Megérkeztünk – állt meg a kapunk elõtt apám. Az öreg bakancsa talpán elnyomta a cigarettavéget. A metszõ szél felkapta a parazsat és csillagként szórta vissza rá.

– Vigyázzon már, nehogy tüzet fogjon! – szólt rá apám kapunyitás közben.

Végigmentünk a havas udvaron, aztán fel a gangra. Az öreg szorgalmasan toporzékolta le szakadt bakancsairól a havat.

– Hagyja, jóember, majd leolvad a konyhában – nyugtatta apám.

Bent abroszt terített, öt tányért, villát és kést rakott az asztalra, elõvette a kenyeret, aztán elindult a spájz felé, közben visszaszólt az öregnek. – Mosson kezet a csapnál! Szappant is talál ott.

Mire az öreg végzett a mosakodással, apám is az asztalra rakta a kolbászt, szalonnát.

– Na, lásson hozzá, addig én elkészítem a fekhelyét, a feleségem meg fõz egy kis teát – mondta, azzal kilépett az éjszakába.

Jó negyedórába telt, mire visszajött.

– Megágyaztam magának a pincében. Ott el lehet a tél végéig – mondta a vénembernek, és õ is odaült az asztalhoz.

Anyám mellõl, félve figyeltem az öreget, hogyan tör a kenyérbõl, kanyarít tempósan hol a kolbászból, hol a szalonnából. Csak az ételt nézte, ránk ügyet sem vetett. Akkor vettem észre, hogy nemcsak az arca borostás, fülcimpáin legalább centis hosszúságú szõrszálak meredeznek, de orrlyukából is tucatszám állnak ki a sörték.

Szõrösfülü még evett, mikor minket, gyerekeket ágyba parancsolt apám. Emlékszem, sokáig beszélgettünk bátyámmal az öregrõl, mire végre elaludtunk.

Karácsony reggel Szõrösfülû a pincében kapta a reggelit. Hiába rimánkodtak neki a szüleim, nem volt hajlandó feljönni. Apám morgott egy sort, aztán leakasztotta a spájzajtón lógó régi nagykabátját, anyám egy pár bakancsot, kucsmát, sálat, kesztyût kerített elõ valamelyik szekrény mélyérõl, s apám ezeket is levitte. Félóra múlva az öreg eltûnt, csak késõ este került újra elõ. Akkorra anyám már odakészítette fekhelye mellé a vacsoráját.

31

Attól kezdve ez így ment. A toprongyos öregember minden reggel nyakába vette a várost, s csak este, jóval sötétedés után érkezett meg. Hogy napközben hol járt, mivel foglalkozott, szüleim nem tudták, de nem is firtatták.

Március elején, amint megereszkedett a hó, csöpögni kezdtek az ereszrõl lógó jégcsapok, s a hóvirágok is félve kidugták fejüket, Szõrösfülû megköszönte a vendéglátást. Apámmal még váltott néhány szót és elment. Júliusban meghozták a téli tüzelõnket, s még aznap megérkezett Szõrösfülû is. Vállán háromlábú fûrészállványt cipelt, melynek oldalán kis üveg himbálózott, az üvegcsében petróleum lötyögött, s egy lúdtoll állt ki belõle.

Felállította az állványt a farakás közelében, kiszerelte belõle a fûrészt, leült vele a gang lépcsõjére, elõvett egy háromszögû reszelõt, s jobbra, balra meghajtotta a fûrészfogakat, végül valamennyit gondosan megreszelte. Visszarakta helyére a fûrészt, felkapott egy jókora fahasábot, az állvány bakjára lökte, kivette a tollat az üvegbõl és két oldalán bekente vele a fûrészlapot. Végül felgyûrte ingujját, beleköpött a tenyerébe, megragadta a fûrészt és beleeresztette a combvastagságú fába. Ütemesen húzta-tolta a fûrészt. Harsogott, jajveszékelt a fa, alatta egyre nõtt a fûrészpor-halom.

Teltek az évek, már nagyobbacska voltam, de Szõrösfülû semmit se változott. Ma sem tudom miért, rokonszenves volt számomra az öreg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan titokzatosság áradt belõle. Ezért valahányszor fát vágott nálunk, mindig a gang lépcsõjén ültem és néztem. Néha kérdeztem tõle valami gyerekes dolgot. Egyszer-kétszer válaszolt is, többnyire azonban eleresztette füle mellett a kérdéseimet.

– A bácsi világéletében fát vágott, vagy foglalkozott egyébbel is?

– szegeztem neki a kérdést egy alkalommal.

Meglepõdött. Abbahagyta a favágást, állványa kampójára akasztotta a fûrészt, és leült mellém a lépcsõre. Megtörölte verejtékezõ homlokát, elõhalászott egyet büdös cigarettái közül és rágyújtott.

Egy ideig csak szótlanul ült. Nagyokat slukkolt a cigarettából, egé32

szen behorpadt az arca. Idõnként útjára engedett egy-egy sebesen forgó füstkarikát, s hosszan nézett utána. Végre megszólalt. Lassan, vontatottan, mintha elõbb minden szót alaposan megrágott volna…

– Tudnod kell, hogy Kolozsvárott születtem – kezdte. Hárman voltunk testvérek. Apám jó nevû ügyvéd volt. Amolyan tipikus békebeli paragrafus-szakértõ, akit kizárólag csak a munkája érdekelt. Minden reggel pontosan fél nyolckor elköszönt tõlünk, aztán este hétig nem láttuk. Megvacsorázott, kiolvasta az újságot, majd lefeküdtünk. Másnap kezdõdött minden elölrõl. Velünk, gyerekekkel anyám foglalkozott. Õ nevelt, ápolt minket, segített leckéink elkészítésében. És õ vezette a háztartást is, bevásárolt, fõzött, mosott. Ha akadt kevéske szabadideje, a kertben serénykedett.

Nagyjából annyi idõs lehettem, mint te most, amikor valamilyen rejtélyes kór támadott meg. Elõtte eleven kisfiú voltam, mindig kész a gyerekes csínytevésekre. A betegség mindent megváltoztatott.

Fárasztott a mozgás, felhagytam hát a hancúrozással, csavargással.

Hallgataggá, visszahúzódóvá váltam. Naphosszat elüldögéltem a képeskönyveim, játékaim között, s csak néztem magam elé, vagy a semmi révedtem. Szüleim Kolozsvár összes híres orvosához elvittek. A doktorok tapogattak, kopogtattak, faggattak, hümmögtek, de diagnózist egyik se tudott mondani. Apám azonban nem tágított.

Kiderítette, hogy Marosvásárhelyen él egy nagytudású, idõs professzor, aki szinte minden betegséget ismer. Nosza, vonatra ültünk és átmentünk Marosvásárhelyre. A jóságos tekintetû öreg tanár tetõtõl talpig alaposan megvizsgált, végül azt mondta apámnak: „Pontosan magam sem tudom, mi a betegség neve, bár apám, aki szintén orvos volt, egyszer mesélt egy hasonló esetrõl. Csak egyet tudok biztosan: ha a fiúcska legalább négy évet folyamatosan a havasokban tölt, kilencven százalékos eséllyel életben marad. Ellenkezõ esetben egy éven belül eltemethetik.”

Apám nem sokat teketóriázott. Átadta a praxisát egyik megbízható barátjának, elrendezte a pénzügyeit, egy este anyámmal becsomagolták a szükséges ruhákat, s egyéb holmikat. Reggel aztán 33

Reggel aztán elbúcsúztunk tõlük, s apámmal kettesben nekivágtunk a nagy ismeretlennek.

Sok helyen megfordultunk, már nem is emlékszem mindegyik nevére. Végül Csíkszentdomokoson kötöttünk ki. Egy idõs özvegyasszony fogadott be minket. Apám beíratott az iskolába, attól kezdve ott éltünk. Amint eljött a nyári szünidõ, szekérre raktuk a pogygyászainkat és felmentünk Balánbánya fölé, a Kovács Péter-tetõre.

Ott töltöttük a nyarat, egy boronákból összeácsolt házban. Csak õsszel tértünk vissza a faluba.

Itt szünetet tartott az öreg.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – fordult felém.

– Hogyne – pattantam fel készségesen.

Lassan kortyolgatva ivott. Mint a borivók általában. Mintha minden egyes vízcsepp ízét, zamatát ki akarta volna élvezni. Visszaadta a poharat, keze fejével letörölte homlokáról a verejtéket, elõkotort egy újabb cigarettát és rágyújtott. Fejét lehajtotta és hallgatott. Régi emlékei közt kutathatott. Kis idõ múlva aztán újra megszólalt.

Apám gyorsan feltalálta magát. Segített a domokosiaknak pörös ügyeik intézésében. Folyamodványokat, fellebbezéseket, leveleket írt, tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Megszerettek, befogadtak minket, mintha született domokosiak lettünk volna. Egész évben köztük voltunk, csak karácsonykor utaztunk haza, Kolozsvárra, hogy legalább Szenteste együtt legyen a család.

Telt, múlt az idõ, sok mindent megtanultam a székelyektõl, többek között a favágást is. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem.

Mire elértem a gimnazista kort, olyan egészséges voltam, akár a makk. Apámmal hazaköltöztünk Kolozsvárra. Érettségi után beiratkoztam a váradi jogi akadémiára. Sikeresen lediplomáztam. Három évig apám egyik barátja mellett bojtároskodtam, majd saját irodát nyitottam. Közben kitört a háború, 1940-ben bejöttek a magyarok, engem meg behívtak katonának. Hadnagyként szolgáltam egy géppuskás alakulatnál. Negyvennégy végén többedmagammal orosz fog34

ságba estem. Szibériába vittek minket. Társaim többsége az elsõ évben meghalt. Én a székely havasokban szerzett edzettségemnek köszönhetõen, túléltem a mostoha idõjárást, túl a sanyarú fogolytábori létet. Ötévnyi szenvedés, gyötrõdés után 1949-ben végre elengedtek.

Soványan, rongyosan érkeztem meg Kolozsvárra, de a szüleimet, testvéreimet nem találtam. Nyomtalanul eltûntek a háború forgatagában. Egyik rokonom javasolta, jobb lesz, ha én is elhagyom a várost, mielõtt a szüleim sorsára jutok. Így kerültem Váradra.

Próbáltam elhelyezkedni, de mindenhol elutasítottak. Néhány helyen nyíltan a képembe vágták: „Maga veszélyt jelent a népi hatalomra.”

Sehol nem kellettem, és más városba is hiába mentem volna. A hatalom mindenütt ugyanaz volt. És ez a hatalom rettegett az olyanoktól, akik származásuk vagy iskolázottságuk révén átláttak egyenlõséget hirdetõ eszméik hamisságán. A magamfajta emberek jelentették a legfõbb veszélyt a szovjet mintára épülõ új társadalmi formára.

Maradék pénzemen megvettem ezt a fûrészt, azóta favágással foglalkozom. Néhány évig egy Körös-parti házban béreltem szobát.

Amióta megjelentek a motoros fûrészek, olyan kevés a munkám, hogy képtelen vagyok fizetni a lakbért. Aludtam már hidak alatt, parkokban, elhagyott házakban. Idõvel mindenhonnan elkergettek, vagy kiszorítottak a fiatalabb hajléktalanok…

Hát ez az életem története dióhéjban, s így lettem favágó – sóhajtott nagyot az öreg, azzal felállt, belepökött a tenyerébe, és fûrészelt tovább. Egészen sötétedésig. Akkor összecsukta az állványt, megrakta fával a kikészített nagy füles kosarat, s kezdte lehordani a pincébe a felvágott fát.

Két nap alatt általában végzett. Harmadik nap még széthasított néhány bogos-göcsörtös tuskót, aztán eltûnt. Csak november közepe táján került ismét elõ, hogy éjszakánként elfoglalja pincénkben kialakított szálláshelyét.

35

Már gimnazista voltam, mikor egy télen hiába vártuk. Leesett a hó, keményre fagyott a föld, de Szõrösfülû csak nem érkezett.

Nem jön, hát nem jön, rántott a vállán apám. Biztosan talált magának jobb kvártélyt…

De bántotta a dolog, láttuk.

Egy nap aztán a fejébe nyomta kucsmáját és elballagott a sarki kocsmába. Ott tartotta Szõrösfülû a fejszéjét és favágóállványát.

Sokáig elmaradt. Mikor hazatért azt mondta anyámnak: Megnyugodhatsz. Szõrösfülû nem jön többé. A kocsmáros szerint két hete örökre elment. Ült az asztalánál és mosolygott. Mosolyogva halt meg. Ahogy ismerem, azóta már újra kenyérbe állt – tette hozzá apám. A „fentiek” téli tüzelõjét aprítja. De az is lehet, hogy semmit se tesz, csak élvezi a mennyország melegét, a törõdést és a szeretetet, melyekbõl olyan fájdalmasan kevés jutott neki ezen a keményre fagyott földön.

36

ALI BABA

Sok furcsa és különös embert élt egykor a szülõvárosomban. Ágrólszakadt, toprongyos alak valamennyi. Mintha az ország öszszes éhenkórásza ott adott volna találkát egymásnak. Törtem is a fejem eleget, vajon mi vonzhatta oda õket? A táj szépsége, vagy valamilyen titokzatos, rejtélyes erõ, esetleg a Teremtõ épp ott szánt nekik valamiféle testhezálló feladatot?… Idõvel aztán felhagytam a magyarázatkereséssel. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, s így legalább életem részeivé váltak.

A furcsa szerzetek egyikét Ali Babának hívták. A harmincas évek közepén került Nagyváradra, nem tudni, honnan. Valódi neve Szabó László volt, de azt kevesen ismerték. Az Ali Baba csúfnév vélhetõen úgy ragadhatott rá valahol, ahogy a kutya szõrébe a bogáncs. Ráragadt, megtapadt és örökre rajta is maradt.

Közepes termetû, széles vállú, vastagnyakú, erõs ember volt Ali Baba. Örökké borostás, piros arcából kék szempár tekintett ki a világba. Többnyire békés volt ez a szempár, csak akkor szórt mély, indigókék villámokat, ha valaki csúfnevén szólította. Olyankor nem volt tanácsos a közelében maradni.

Beszélték, hogy egykor az övé volt a környék egyik legnagyobb birtoka. A jókora terület egyik felén gyümölcs termett, a másikon szõlõ, de néhány holdnyi erdõ is tartozott hozzá. A Teleki utcában volt szép, négyszobás háza. Ott élt feleségével és három gyermekével, és onnan járt ki mindennap a szõlõbe, gyümölcsösbe, kiosztani és felügyelni a munkát. Amint érni kezdett a barack, a körte, a szilva, az alma, benépesült a domboldal. Zamatos gyümölcseit júliustól szeptember végéig külön bódéban árulta két szemrevaló menyecske a váradi nagypiacon. A fehér lécládákba szedett termés egy részét Ali Baba vasárnap délutánonként kocsira rakta, befogta elé két szép sárga lovát, s meg sem állt a „kincses városig”. Hétfõ 37

reggel a kelõ nap már a kolozsvári piacon találta. Délig eladta a kocsinyi gyümölcsöt, s fordult is vissza, hogy még éjfél elõtt hazaérjen a családjához.

Egészen a háború végéig tartott ez a nyugodt, békés lét. Akkor hirtelen minden megváltozott. Egy reggel két fekete autó állt meg a házuk elõtt. Ballonkabátos, kalapos férfiak szálltak ki a kocsikból, s veszettül dörömbölni kezdtek a nagy zöld kapun. Nem sokáig idõztek. Tíz perc múlva már jöttek is kifelé. Velük volt Ali Baba és családja is. Felberregtek az autók motorjai, s kékes füstfelhõt hagyva maguk után, elrobogtak. Senki sem tudta, hová, merre vitték a családot.

Néhány hónapig üresen állt a Teleki utcai ház, egyszer aztán híre ment a városban, hogy a tanácselnök nem tudta nézni, hogyan megy tönkre a gazdátlanul maradt szép porta, fogta magát, s családjával együtt beleköltözött.

Egy év múlva elõkerült Ali Baba. Céltalanul lõdörgött az utcákon, akik látták, alig ismertek rá. Sovány volt, rongyos és borostás. A Duna-deltából, a kényszermunka-táborból szökött meg, vélte tudni néhány bennfentes.

Gyorsan híre ment megérkezésének, még aznap el is kapták a szekusok. Este két géppisztolyos, egyenruhás pribék közrefogta, vonatra ültek vele és visszavitték a Duna-deltába. Átadták a táborparancsnoknak, s a lelkére kötötték, úgy vigyázzon rá, mint a tulajdon két szemére.

Hogyan csinálta, miként, senki sem tudta, tény, hogy két hét múlva Ali Baba megint Váradon volt. Újra lefülelték, visszavitték, de az öreg ismét túljárt õrzõi eszén. Ezúttal öt nap elég volt neki a hazatéréshez. Néhányszor még elkapták, visszatoloncolták, végül megunták az örökös utazgatást, s többé nem bántották.

Az egykor módos férfi akkorra már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Koszos, toprongyos csavargóvá züllött. Valahol Váradvelencén húzta meg magát. Járt, kelt a városban, senkihez sem szólt, senkivel sem beszélt. Kerülte az embereket. Kocsmába, üzletbe so38

ha be nem tette a lábát, mégis gyakran volt részeg. Megzavarodott a sok kínzástól, szenvedéstõl és családja elvesztésétõl, suttogták a háta mögött.

Idõvel szerzett egy vén gebét, egy kopott szõrû szamarat, összetákolt valami kocsifélét, elébe fogta a két állatot és fuvarozni kezdett. Mosógépet, gáztûzhelyet, televíziót, frizsidert, ami épp adódott. Lassan poroszkált a ló, lassan a szamár, de a felszámolt fuvardíj is jóval kevesebb volt, mint amennyit a tehertaxisok kértek, ezért mindig akadt szállítanivalója.

A magának való, különc öreg fittyet hányt a társadalom összes írott és íratlan szabályára. Elsõsorban az olyan hiábavalóságokat mellõzte, mint az illem vagy a divat. Télen, nyáron karima nélküli nemezkalapot viselt, rongyos, zsíros zakót, folt hátán folt nadrágot, és kopott sarkú, örökké éhes bakancsokat. Anyám szerint hozzá képest a legkoldusabb koldus is divatficsúrnak számított.

Engem egyáltalán nem zavart a toprongyossága. Már a puszta megjelenése lenyûgözött. Fõleg, miután Bessenyei bácsi, a kályhás egyszer elmondta, hogy Rákóczi fejedelem, mielõtt elindult Rodostóba, önkéntes számûzetésének helyszínére, Várad határában, egy öreg tölgyfa tövében ásta el vagyona jelentõs részét.

– Hej, egy komám – tolta fel a homlokán a sipkát az öreg –, annyi kincset te életedben még nem láttál. Kilószám volt abban a ládában az arany, az ezüst, marékszám a gyémánt s az igazgyöngy… Gyûrûk, fülbevalók, nyakláncok, karkötõk, csupa-csupa drágábbnál drágább ékszer…

– S mi lett a kinccsel, megtalálta valaki? – kérdeztem izgatottan.

– Az úgy volt, egy komám, hogy a háború idején egy ruszki akna eltalálta az öreg tölgyet. A kidõlt fa gyökerei közt meg is lelték a ládát, de bizony üresen… Ott voltam, saját szememmel láttam, egy árva fillér, annyi se volt benne. Valószínûleg Ali Baba ügyesebb volt a ruszkiknál, idõben kiürítette a ládát, abból lett olyan gazdag... – húzta vissza szemére a sipkát Bessenyei bácsi.

Az eltûnt kincs barátaimat is felizgatta. Legalább tucatszor elol39

vastuk az Ezeregyéjszaka Ali Babáról szóló meséjét, hátha találunk egy támpontot, amely elvezett a láda tartalmához. Végül már kívülrõl fújtuk a mesét, de a rejtélyt nem sikerült megfejtenünk. S hiába faggattuk szüleinket, szomszédainkat, a sarki boltost, a trafikost, a borbélyt vagy a kocsmárost is. Valahányszor szóba hoztuk a kincses ládát meg Ali Babát, a felnõttek a rájuk jellemzõ módon igyekeztek kitérni a válaszadás elõl.

– Nincs jobb dolgotok, mint ilyen marhasággal foglalkozni?! – förmedtek ránk. – Méghogy kincset lelt a vén senkiházi. Akkor már rég elette volna a fene innen. Na, húzzatok el ti is, öcsik, mint a vadludak! – tették hozzá, ezzel részükrõl lezártnak tekintették az ügyet…

Sokat töprengtem azon is, miként lehet, hogy az Ali Baba arcát borító borosta nagyjából mindig azonos hosszúságú, holott már rég a térdéig kellett volna érjen. Erre vonatkozóan egyedül a nálam egy évvel idõsebb Gézának volt többé-kevésbé elfogadható magyarázata: – Befelé növeszti, kisapám, és mindig lerágja a felesleget – világosított fel a nagyobb gyerek gúnyos fölényességével, valahányszor szóba került Ali Baba arcszõrzete.

– S mit kezd a lerágott szakállal, tán lenyeli? – faggattam tovább.

– A fenét… – méltatlankodott Géza. – Kiköpi, mint a kánya a megevett madarak tollát. De most már fejezd be a kérdezõsködést, mert nyakon váglak… – zárta le a vitát. Aki valamelyest ismerte Gézát tudhatta, hogy a nyakonvágást általában olyankor helyezte kilátásba, mikor már végérvényesen kifogyott az érvekbõl.

Ez egyszer azonban nem tévedett. Az öreg a nap szinte minden percében köpött. Boltban, hivatalban csak mértéktartó visszafogottsággal, az élet egyéb területein viszont felülmúlhatatlanul. Elsõsorban kocsija peremérõl. Bak híján ugyanis Ali Baba rendszerint onnan lógatta lábait a semmibe s köpött hatalmasakat, de mindig csak a járda irányába. Több volt ez egyszerû beidegzõdésnél. Benne volt ezekben a köpésekben a toprongyos ember lelkének minden keserûsége, s az õt kirekesztõ társadalom iránt érzett mélységes megvetése is.

40

A kispiaci petróleumos állítólag egyszer rákérdezett a köpködés okára. Bevallom, tartottam egy kicsit, hátha kupán vág az öreg, mesélte petróleummérés közben. De nem haragudott. „Azért köpök, fiam, hogy megtisztítsam a szám attól a sok fertelmes dologtól, amit kimondani kényszerültem az elmúlt évtizedek alatt…” Szószerint ezt mondta – bizonygatta a petróleumos.

Hámos Jóska viszont úgy vélte, hogy a járda felé irányuló köpködés szokását a boldog békeidõkben vette fel az öreg, amikor Magyarországon még baloldali volt a közlekedés. Akkortájt sercintései egyáltalán nem „veszélyeztették” a járókelõket. A második világháború után azonban megváltoztak a közlekedési szabályok, a jármûveket átterelték az utak jobb oldalára, ám akkorra Ali Baba már túl merev volt a váltáshoz. A köpködést Jóska Kínából eredeztette, ahol ez korántsem a megvetés, annál inkább a tetszésnyilvánítás és az elégedettség kifejezõeszköze. Nagyeszû barátom elmélete alapján Ali baba, bár kifelé rendkívül ügyesen leplezte, lelke mélyén alapvetõen mindig elégedett ember volt. Feltevését Matula néni is megerõsítette, akinek egy alkalommal hûtõszekrényt fuvarozott az öreg. Szuszogva bevonszolta a méretes frizsidert az özvegy konyhájába, helyére tolta, beüzemelte, átvette a szállításért járó pénzt, majd köszönés nélkül, de elégedetten távozott. Ez utóbbi mértékét Matula néni abból a tenyérnyi tócsából állapította meg, melyet a kapu elõtt hagyott emlékül az öreg.

Jézusom! – csapta össze kezeit az özvegy. – Akkora, mint egy tízlejes bankó!

Ali Baba tehát reggeltõl estig a város utcáit rótta rozzant táblás kocsijával, vagy fuvar reményében valamelyik mûszaki bolt közelében várakozott. Kocsiját – melynek négy kereke négyféle volt – évek múltán is ugyanaz a girhes ló és kopott szõrû szamár húzta. Az öreg naphosszat elüldögélt kocsija szélén, halkan dudorászott, vagy önmagával beszélgetett. Vásott kölykök voltunk, tanítás után ahelyett, hogy igyekeztünk volna haza, leckét tanulni, legalább egy óra hosszat csavarogtunk a városban. Ünnepnek számított, valahányszor 41

megláttuk az öreg toprongyost. Elõbb körülnéztünk, nincsenek-e ismerõsök a közelben, a következõ pillanatban már rá is zendítettünk: Ali Baba! Ali Baba! Az öreg nem káromkodott, nem szitkozódott. Fürgén lesirült bicegõ kocsija peremérõl, felkapott egy keze ügyébe esõ követ vagy téglát, és utánunk hajította. Mi persze páni félelemmel, egymást fellökve menekültünk.

Már nagyfiú voltam, amikor egy kora õszi délután kerékpározás közben belebotlottam az öregbe. Ott állt a futballpálya mögötti árvaház kovácsoltvas kerítésénél, és kifliket dugdosott be a csöppségeknek. Egy egész szatyornyi kiflit osztott szét a kerítésnél tolongó harminc-negyven, örökké éhes apróság között.

– Nekem is adjál, Laci bácsi! – kiabáltak a hátul állók.

– Ne féljetek, lelkecskéim, jut mindenkinek – igyekezett megnyugtatni a kis árvákat a vén tökéletlen.

Tisztes távolból figyeltem a jelenetet. Az emberkerülõ, hallgatag, zárkózott öregembert mintha kicserélték volna. Ide hajolt, oda hajolt, az apróságok mindegyikéhez volt egy-két kedves, névre szóló szava, simogatása.

– Pannikám, kincsem, fáj-e még a torkod? – kérdezte egy hirtelenszõke lánykától.

– Jóska! Aztán félsz-e még a lótól? – fordult egy borzos legénykéhez.

– Mit álmodtál az éjjel, Mariskám, lelkem? – simogatta meg egy barna lányka fejét.

A kifliosztás ürügyén legalább egy óra hosszat idõzött a gyerekekkel. Amikor kiürült a szatyor, elbúcsúzott tõlük, felült kocsija szélére, rászólt a két gebére és elindult.

Szervusz, Laci bácsi! Gyere holnap is! – integettek utána a gyerekek.

– Mióta osztogat kiflit az öreg? – kérdeztem az árvaház portásától.

– Ó, már régen. Legalább tíz éve, de lehet, több… – válaszolta.

A következõ esztendõben elkerültem otthonról. Többé nem láttam Ali Babát. Anyám mesélte, hogy évekkel késõbb holtan találtak 42

rá egy lakatlan ház pincéjében. Szakadt, zsíros zakója belsõ zsebében egy több millió lejes takarékkönyv lapult. A betétkönyvben pársoros, szakadozott szélû levél volt: „Unokák híján, a számlámon szereplõ teljes összeget a 16. Februarie (ma Traian Lalescu) utcai gyermekmenhely kicsinyeire hagyom. Kérem, kizárólag élelemre, ruhára és játékokra fordítsák. Soraimat tekintsék végakaratomnak.”

Az esetnek híre ment a városban. Hetekig beszéltek róla a kenyérért, tejért sorbaálló emberek. Idõvel aztán – mint minden – ez is feledésbe merült. Ma már legfeljebb egy-két öreg emlékszik Ali Babára, s azok az idõközben felnõtté lett hajdani árvák, akiknek másfél évtizeden át naponta hordta a friss kiflit, simogatást, jó szót, s akikre keservesen összekuporgatott vagyonát hagyta halála után.

Mert nem azok a valódi szentek, akik bûn nélkül élik le az életüket, hanem akik a sajátjuk mellett, mások gondjaira is odafigyelnek.

43

TARAJOS FERKÓ

Hajlott hátú, gyér hajú, puffadt, piros arcú vénember volt Tarajos Ferkó. Mindenki így ismerte Nagyváradon. Naphosszat a kocsmákban ült, két-három hozzá hasonló lecsúszott alak társaságában. Fürgén mozgó, vizenyõs kék szemeivel gyanakodva fürkészte a világot, mint aki folyton valamilyen váratlan támadástól tart.

Beszélték, hogy féltõ és elõrelátó szülei közgazdásznak taníttatták, ám a fõiskola elvégzése után Ferkó mégis a pincéri pályát választotta. Akkor már csak édesanyja élt. Arról, hogy mi késztette erre a furcsa döntésre, sokan és sokféleképp vélekedtek, de biztosat senki sem tudott. Ferkó sem beszélt róla. Nem mintha a pincérkedés szégyellnivaló lett volna, hanem mert Ferkó alapvetõen szerény ember volt.

Egy szó, mint száz: pincér lett, és reggeltõl késõ estig dudorászva loholt a Szedosz étterem fehér asztalai között. Nem volt nála jobb kedélyû, szellemesebb pincér az egész városban. Aztán kitört a háború, s egy nap Ferkó is megkapta SAS-behívóját. Sosem derült ki, merre, hová sodorta a világégés szele, de amikor 1945-ben viszszakerült Váradra, már csak árnyéka volt korábbi önmagának.

Hónapokig semmit nem csinált, csak céltalanul lõdörgött. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az elsõ útjába esõ kocsmába. Idõnként elõhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe… Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta. „Vigyázz, testvérem, nehogy vér kerüljön a szeszkeringésedbe!”

– heccelte gúnyos fölényességgel ivócimboráit. Mert bizony eleinte egy fél liter rum meg se kottyant neki. Idõvel már féldeci is kiütötte.

Hogy leplezze részegségét, örökké kerékpárral járt. Nem ült rá, csak 44

tolta maga mellett, ahogyan a bizonytalan járású öregek tolják maguk elõtt a járókeretet.

Otthon rendszerint vacsora várta a konyhaasztalon, de Ferkó rá se nézett. Ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következõ percben már hortyogva aludt. Reggel nagy nehezen felkászálódott, szuszogva meglögybölte az arcát egy kis vízzel, és megint útra kelt...

Az ötvenes évek közepe táján aztán egyik napról a másikra hirtelen eltûnt. Hónapig senki sem látta. A „hatosban” van elvonókúrán, súgta meg fontoskodva anyámnak Mariska néni, a kenyeresnél.

A „hatos” névvel a tõsgyökeres váradiak évtizedeken át a Kórház utcai elmegyógyintézetet illették. Függetlenül a bajától, aki egyszer oda bekerült, azon élete végéig rajtaragadt a „dilis” jelzõ.

Amikor fél év múlva kiengedték, alig lehetett ráismerni Ferkóra.

Puffadt vonásai elsimultak, tekintete ismét nyílt, õszinte volt. Dudorászva járt-kelt a városban, s a kocsmákat nagy ívben elkerülte.

Hamarosan megint munkába állt az egykori Emke kávéházzal szomszédos Transilvania étteremben. Évekig semmi baj nem volt vele. Jókedvûen és fáradhatatlanul talpalt naphosszat az asztalok között. Kedélyességét, figyelmességét búsás borravalókkal honorálták a zömmel külföldi vendégek.

Egyszer azonban újra beütött a baj. Történt, hogy Ferkó cipõt vásárolt magának az egykori „Nagyállami áruházban”. Arcán a vásárlás okozta elégedett mosollyal, hóna alatt a cipõs dobozzal beállt a villamosra várakozók közé. Ahogy ott állt észrevett egy különös galambot. Látszólag ugyanolyan volt, mint a többi, koszos, csapzott tollú, ám a fejét koronának is beillõ, vérvörös kakastaréj díszítette.

A galambok királya, futott át Ferkón a gondolat, s gyorsan megcsípte a karját, hátha csak álmodik. A csípés fájt, a tarajos galamb pedig zavartalanul csipegette tovább a bérházak, templomtornyok párkányain tanyázó „alattvalóival”, a villamosmegálló körül szétszórt búzaszemeket és kenyérmorzsákat. A soha nem látott csoda annyira meglepte Ferkót, hogy elfelejtett felszállni a villamosra. Ezt azonnal el kell meséljem a fiúknak, jutott eszébe, azzal nyakába kap45

ta a lábait és meg se állt a Japporttal szemközti kocsmavendéglõig.

Nézzétek már, ki van itt! – derültek fel az egykori ivócimborák.

Ferkó azonban ügyet sem vetett örömkitörésükre. Rögtön a lényegre tért: – Üdv, srácok! Ki találkozott már közületek tarajos galambbal?

– Ferikém! Látott ma orvos? – kérdezte gúnyosan a kocsmázók egyike.

– Komolyan beszélek, srácok. Épp most láttam egyet, a Sternpalota elõtt, a villamosmegállóban – igyekezett meggyõzõ lenni Ferkó.

– Merõ véletlenségbõl nem aranykorona volt a fején és jogar a szárnya alatt?… – kontrázott egy borostásképû.

– De tényleg, nem hülyéskedek – bizonytalanodott el Ferkó. Ám amikor látta, hogy minden erõfeszítése hiábavaló, odaszólt a mellette elhaladó pincérnek: Hozzon nekem is egy deci kevertet!

Este megint éjfél körül ért haza. Rá se nézett a konyhaasztalra kikészített vacsorára, ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következõ percben már hortyogva aludt. Másnap fásultan, kedvetlenül talpalt az asztalok között, titokban három feles rumot is legurított.

Izgatottságát azonban ezúttal az ital sem csillapította. A Fõutcán látott tarajos galamb egész héten lázban tartotta. Vasárnap délelõtt már nem bírta tovább, elõvette a szekrénybõl egyetlen öltönyét, nyakkendõt kötött, és felkereste egykori biológia tanárnõjét.

– Bocsásson meg a zavarásért, Magdi néni – hebegte zavartan az ajtóban –, csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni…

– Hallgatom, Ferikém – mosolygott a tanárnõ.

– Szóval, csak azt szeretném tudni, elképzelhetõ-e valamiféle frigy a galambok és a japántyúkok, -kakasok között? Csak azért kérdezem, mivel a minap a Fõutcán láttam egy tarajos galambot…

Magdi nénit annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. Néhány pillanatig gyanakodva fürkészte Ferkót, végül összeszedte magát, s határozottságot erõltetve az arcára kivágta: 46

– Teljességgel kizárt, Ferikém. Ugyanis a galamboknak és a tyúkoknak eltérõ a kromoszómaszámuk.

– Akkor mivel magyarázható a piros taréj?… – próbált meg érvelni Ferkó.

– Majd utánanézek. De már most az a határozott gyanúm, hogy valami huncutság áll a dolog hátterében. Mindenesetre jövõ vasárnap jöjjön el újra, ígérem, addig kiderítem az igazságot. Bármi legyen is… – köszönt el egykori diákjától a tanárnõ.

Hétfõ délben Ferkót hazaküldte fõnöke. Addigra már hat felest eresztett le a torkán. Kedden tíz órakor kezébe nyomták a munkakönyvét és kikísérték az étterembõl.

Bánatában egész héten egyvégtében ivott. Vasárnap kába volt és gyenge, nagy nehezen mégis összeszedte magát és elbotorkált Magdi nénihez.

– Mi történt magával, Ferikém? – kerekedett ki az ajtót nyitó tanárnõ szeme.

– Kicsit ünnepeltünk a srácokkal – motyogta restelkedve Ferkó.

– Azért vigyázzon magára. Jóból is megárt a sok… De képzelje, rájöttem ám a turpisságra – lelkendezett Magdi néni. Mint tudja, Ferikém, a villamosmegállóval szemközt, a Stern-palota földszintjén az egyik cipõipari szövetkezet üzlete van, közvetlenül fölötte a mûhely. Kizárólag megrendelésre készítenek lábbeliket. Az évek során a pihent agyú suszterek búzával, kenyérmorzsával magukhoz édesgették a galambokat. Idõnként el-elkapnak egyet a gyanútlan madarak közül, fejére piros szattyánbõrbõl készült, csinosan fogazott, kis taréjt ragasztanak, majd szabadon engedik, aztán a mûhely ablakából lesik a hatást, s nagyokat röhögnek az ámélkodó embereken.

Ferkó keserû szájízzel, csalódottan köszönt el egykori tanárnõjétõl.

Egy világ omlott össze benne. Az elmúlt tíz nap alatt egészen beleélte magát, hogy új madárfajt sikerült felfedeznie, melyet róla neveznek majd el. S ez most egy csapásra összedõlt.

Telt, múlt az idõ, az egykor népszerû pincér, akit akkortájt már 47

Tarajos Ferkónak neveztek ismerõsei, egyre jobban kivetkõzött önmagából. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az elsõ útjába esõ kocsmába. Idõnként elõhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe. Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta.

Egyik éjjel a mûút mellett botorkált hazafelé. Addig-addig dülöngélt, mígnem egyszer csak elvágódott, kerékpárját takaróként magára rántotta, és ájulásszerû mély álomba zuhant. Éjfél körül járhatott, amikor az ITIA egyik Kolozsvárra tartó nyergesvontatójának sofõrje az utolsó pillanatban vette észre, az úttestre benyúló lábakkal heverõ férfit. Iszonyú mérges lett a sofõr. Megállt, kinyitotta a tréler ajtaját, felnyalábolta Ferkót és bedobta a raktérbe. Utána hajította biciklijét, majd rácsukta az ajtót. A kamion hajnali fél négykor állt meg a Kincses város határában. Ferkó még akkor is hortyogva aludt. A sofõr lábainál fogva kihúzta, és az árokba fektette. Mellérakta kerékpárját, azzal, mint aki jól végezte dolgát, továbbhajtott.

Ferkó korán reggel elgémberedett végtagokkal ébredt. Felült, körültekintett, de bárhogy is dörzsölte a szemét, nem tudott rájönni, hol van. Nagy keservesen felkászálódott, felállította a biciklijét és elindult találomra az út mentén. Bandukolt kitartóan, mígnem egy buszmegállóhoz ért.

– Emberek! Megmondanák nekem, hol vagyok? – kérdezte az ácsorgóktól.

– Hogyhogy hol?! – hördült fel egy tömzsi férfi –, hát Kolozsvárott… Maga tán azt se tudja, hol van?…

Ferkó nem válaszolt. Nemhogy szót, egyetlen hangot is képtelen volt kipréselni magából, akkora rémület szállta meg. Hogy a tüzes francba jutottam ide? – zakatolt benne a kérdés. De bárhogy is erõlködött, egyetlen észszerû magyarázat sem jutott eszébe.

Kétségei csak tovább erõsödtek délután, amikor leszállt a váradi állomáson. Mit mondjak anyámnak és mit a srácoknak, ha megkér48

dezik, hol a fenében voltam egy álló napig? – morfondírozott. Házuk elõtt aztán hirtelen a homlokára csapott. Megvan a magyarázat!

Csakis idegen lények állhatnak a rejtélyes eset hátterében. Hát persze! Õk raboltak el és vittek csészealjukkal Kolozsvárig. Útközben nyilván elvégeztek rajtam egy sor vizsgálatot, talán még egy szemrevaló ûrlány is kedveskedett velem, majd dolguk végeztével szépen kiejtettek jármûvükbõl és odébbálltak - színezgette a meséjét. Igen.

Ez egészen elfogadhatónak tûnt.

Másnap az ivócimborák néma megilletõdöttséggel hallgatták Ferkó beszámolóját. Még a legkötekedõbbek sem merték megkérdõjelezni szavai hitelességét. Felsejlettek bennük a rejtélyes idegenekrõl hallott mendemondák, filmek, tudományos szakfolyóiratok cikkei. Hideg borzongás futott át rajtuk, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

A váradi kocsmákban hónapokig Iszákos Ferkó ufós kalandja volt a téma. Ha betért valamelyik késdobálóba, valósággal versengtek a kegyeiért.

Egy idõ után aztán, mint mindenre, erre is ráuntak az emberek.

Többé nem beszéltek róla. Fõleg, hogy Ferkó hat hónapra börtönbe került, közveszélyes munkakerülésért. Bent kitanulta a kosárfonást, ezt folytatta szabadulása után is. Õ volt Nagyvárad legképzettebb kosárfonója.

Közben egyre rosszabb lett a helyzet. A hetvenes évek közepén eltûntek az élelmiszerek a boltok polcairól, bevezették a kvótarendszert. Ferkó látszólag nem törõdött a megváltozott körülményekkel.

Reggelente fásult közönnyel ült le a teknõben áztatott vesszõk mellé, és késõ estig szinte szünet nélkül fonta a kosarakat.

Hetvenhetet írtak a naptárak, amikor öreg hûtõszekrényük „kilehelte” a lelkét.

– Ferikém, új frizsidert kell vennünk. Szükség lesz a segítségedre – mondta egy reggel édesanyja.

– Rendben. Akár máris indulhatunk – felelte egykedvûen Ferkó, aki már jóval túl járt az ötvenen.

49

Három üzletben is megfordultak, mire ráakadtak a megfelelõ hûtõszekrényre.

– Mit szólsz hozzá, Ferikém? Ez jó lesz? – fordult az idõs aszszony a fiához.

– Mi a fenét kezdjünk ezzel a monstrummal, anyám, amikor gyakorlatilag üresek az élelmiszerboltok, semmit se lehet kapni! – csattant fel Ferkó.

– Csendesebben, fiam! – nézett körül aggódva az anyja. – Meglátod, hamarosan újra jóra fordul a helyzet…

– Itt, anyám?! Itt soha a büdös életbe nem fordul jobbra semmi.

Legalábbis, amíg ezek a szemetek irányítják az országot – tört utat magának az elfojtott keserûség Ferkóból.

– Csendesebben, gyermekem! Még meghallja valaki… – próbálta újra csitítani fiát az öregasszony.

– Na és aztán! Hadd hallja! Mit bánom én! – verte tovább a vasat Ferkó. Épp folytatni akarta, amikor egy öltönyös férfi lépett hozzá.

– Ne feltûnõsködjön, ne rendezzen jelenetet! Jöjjön utánam! Most!

– sziszegte a képébe.

Ferkó némán, sápadtan követte a férfit. Még édesanyjától is elfelejtett elköszönni.

Soha többé nem került elõ. A mendemonda szerint már a váradi Securitatén félholtra verték. Úgy vitték át Szamosújvárra, onnan Nagyenyedre. Végül Ramnicu Sarat-on kötött ki. Az italozástól és a sok veréstól legyengült szervezete három hónapig bírta az embertelen körülményeket, a hideget és az éhséget. Tüdõgyulladást, majd tüdõfertõzést kapott. Az utolsó napokban már folyamatosan vért köpött. Sötétvörös vért, amilyen egykor a fõutcai galambok taraja volt. A galamboké, melyekrõl ragadványnevét kapta.

A Ramnicu Sarat-i börtön kertjében temették el.

Ferkó szomorú végének híre feltehetõen a Stern-palota földszinti üzlete fölött mûködõ mûhely cipészeihez is eljutott. Legalábbis attól fogva egyetlen tarajos galamb sem tûnt fel többé a Fõutcán.

50

TINTAFOSÓ

Szakmáját tekintve Jóska bácsi géplakatos volt. Ügyes kezû, jó lelkû, becsületes embernek ismerte mindenki, a Jóisten nyugosztalja. Évtizedekig az egyik váradi vasas üzem karbantartó mûhelyét vezette – mindenki nagy megelégedésére –, egészen nyugdíjazásáig.

Attól fogva már csak a pecabotot irányította, s néhanapján okkersárga családi Dáciájukat. De erre késõbb még visszatérek.

Beszélték, már óvodásként kijárt pecázni édesapjával a Körösre.

Nyaranta a kelõ nap már ott találta kettejüket a folyóparton, s amikor lebukott a látóhatár alá, apa és fia még mindig a pecabotot szorongatta.

Az idõsebb Jóska sügérekre szakosodott. A pontyot, dévért, kárászt, harcsát, márnát, bármekkora is volt, amint leszedte a horogról, visszadobta a vízbe. Fia, aki mindenben igyekezett atyja nyomdokaiban járni, hasonlóképp cselekedett. Furcsa rögeszméjük miatt Nagy és Kis Sügérként tartotta számon õket a nagyváradi horgásztársadalom.

Telt, múlt az idõ, Kis Sügér letöltötte inaséveit, felszabadult, s még aznap este azt mondta az apjának: – Fater! Úgy döntöttem, mostantól egyedül pecázom.

– Rendben van, fiam – köszörült egyet a torkán az idõs –, de remélem, a sügérekhez ezután is hû maradsz.

– Nem, fater. Épp ez a lényeg. A jövõ zálogát én a paducban látom. Legalább ebben az egyben hadd különbözzek tõled…

Nagy Sügér fájó szorítást érzett a szíve tájékán, s mintha a tekintete is bepárásodott volna, de szólni, nem szólt. Sarkon fordult, elballagott a fáskamrához, ahonnan néhány perc múlva egy pár combtõig érõ gumicsizmával tért vissza.

– Ezeket a csizmákat neked szántam, fiam. Adja Isten, hogy hasznukat vegyed.

51

Többé nem esett szó köztük a horgászásról. Az öreg hol itt bukkant fel, hol ott, Jóska azonban délutánonként kizárólag a fahídról pecázott. Jó helynek tûnt, haraptak a halak. Egyik paducot a másik után emelte ki. A környékbeli srácok nem gyõzték felfûzni a csillogó halakat a gyufaszálban végzõdõ madzagra. Amint húsz paduc együtt volt, egyikük már nyargalt is velük a sarki átvevõhelynek számító „borbélyszalonba”. Önállósodása után fél évvel, az egykori Kis Sügért már minden barátja Paduc Jóskának szólította. Irigyei szintén akkortájt ragasztották rá a Tintafosó nevet.

Történt, hogy egy verõfényes kora nyári délután kartonruhás fiatal lány állt meg a fahídon Jóska mögött.

– Nem unalmas egész nap a vizet bámulni? – szólította meg.

– Nekem ugyan nem… – rántott a vállán Jóska.

– Ha egész nap itt ácsorogsz, mikor jut idõd a barátnõdre? – faggatta tovább a lány.

– Nincs barátnõm – morogta Jóska, s a szeme sarkából hátrasandított. Egészen csinos kis fruska, állapította meg magában, de szólni nem szólt.

– Aztán mivel csalod horogra ezt a sok halat? – váltott témát a lány.

– Mikor, mivel… – rántott megint a vállán Jóska. – Hol gilisztával, hol kenyérrel, hol kukaccal.

– Kukaccal?… – kerekedtek ki a lány szemei…

– Igen, kukaccal. Csontkukaccal – bólogatott Jóska. – Itt vannak ebben a bádogdobozban – emelte le egy kerek fémdoboz tetejét.

– Jézusom! Menten elhányom magam – hõkölt hátra a lány. – Ilyen iszonyatos bûzt, még soha élemben nem éreztem… – fintorgott undorodva.

– Hát nem kifejezetten parfümillat, az tény – bólogatott egyetértõn Jóska. – De ez semmi ahhoz képest, ami a vágóhídon van. Ott én is kendõt vagy sálat kötök az orrom elé. Másképp nem bírnám…

– Én megyek is, mielõtt még elájulok – köszönt el a kartonruhás 52

lány. Jó fogást! Vagy inkább: Jó kapást! Nem is tudom, mit szoktak ilyenkor mondani…– intett búcsúzóul.

Kongó nagy ürességet érzett magában Jóska, amint egyedül maradt. Mintha a kartonruhás lány a levegõt is magával vitte volna.

Néhányszor még bedobta a zsinórt, aztán összeszedte holmiját és hazaballagott.

– Tán történt valami, gyermekem? – kérdezte rémülten az anyja.

– Nem. Nem történt semmi – rázta a fejét Jóska. – De ma valahogy nem volt kedvem tovább maradni…

Másnap délután, életében elõször kedvetlenül ballagott ki a hídhoz. Ragyogott a nap, akácillattal volt tele a levegõ, rossz hangulata azonban csak nem akart elmúlni. Néha az úszóra sandított, de többnyire a Szigligeti utca irányába tekintgetett. Mintha várt volna valakit. Egy idõ után aztán abbahagyta a nézelõdést. Rákönyökölt a híd korlátjára és egykedvûen bámulta a híd lábánál kavargó, apró örvényeket. Révületébõl ismerõs lányhang riasztotta fel.

– Na, ma milyen az étvágyuk a halaknak?

– Egészen jó – vigyorodott el Jóska. – Épp most vittek el egy fûzérnyit a srácok.

– Megengeded, hogy én is pecázzak egy kicsit? – kérdezte a lány.

– Persze – adta át a botot Jóska. – Látod? – mutatott a vízre –, az ott az úszó. Mindig azt figyeld. Ha megmozdul, azt jelenti, hogy egy hal ráharapott a horogra. Nagyon finoman mozdíts rajta, mintha kelletné magát a csali.

– Ez az! – kiáltott fel hirtelen. – Már meg is akasztottad! Most ránts egyet a zsinóron, hogy rendesen beleakadjon a szájába a horog. A paducnak kemény szája van, nehezen akad meg benne… Így.

Na, most kezdd el húzni szépen kifelé… – fogta meg a lány kezét.

– Csak óvatosan… Látod, már meg is van! – emelte meg a botot.

– Jaj de jó! Jaj de jó! – tapsolt ugrándozva a lány. – Halat fogtam! Halat fogtam!

– Szép, méretes paduc. Legalább harmincdekás – bólogatott elismerõen Jóska.

53

– Figyelj csak… Hogy is hívnak? – kérdezte a lány.

– Jóska. Paduc…, akarom mondani Szabó Jóska a nevem.

– Én meg Vilma vagyok – csicseregte a lány, s pukedliszerûen meghajtotta a térdét. – Figyelj, Jóska! Ha megkérnélek, eljönnél hozzánk, és megmutatnád apámnak, hogyan kell elkészíteni ezeket a párducokat – csacsogta még mindig felvillanyozódva.

– Paducok – javította ki Jóska. – Így nevezik ezt a halfajtát. Természetesen szívesen megmutatom. Tudod, a belsejük fekete, mintha tintát öntöttek volna beléjük, ezért az emberek Tintafosónak mondták régen. Pedig valójában paducok… Így történt, hogy azon az estén Jóska Vilmáéknál vacsorázott. Õsszel aztán megtartották a kézfogót, a következõ évben pedig egybekeltek.

Eleinte Jóska szüleinél laktak, idõvel aztán saját házat építettek maguknak a Püspöki úti szövõgyár mögött. Nyugalmat árasztó, szép háromszobás ház volt. Sok fénnyel és szeretettel. De nem sokáig élvezhették. Nagyváradot 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, félévvel késõbb pedig Jóskát behívták katonának.

Szerencsére a háború végén épségben tért haza. Házuk kicsit megrogyott a vasút bombázásakor, de Vilma keresztapja gyorsan rendbe hozta. Egy évvel késõbb kisfiuk született. Kerekképû, mosolygós szemû kis legény.

– Akárcsak Jóskát látnám! – csapta össze a kezét, özvegy Szabóné.

– Szakasztott olyan, mint õ volt ennyi idõs korában!

– A srácot megtanítod-e pecázni? – faggatták Paduc Jóskát a munkatársai.

– Naná! Már most úgy fogja a pecabotot, hogy alig bírom elvenni tõle – dicsekedett az újdonsült apa.

S valóban. Jóformán még ötéves sem volt a kis Józsi, de már rendszeresen lejárt az apjával horgászni a Körösre.

Múltak az évek, legénnyé cseperedett a kis Józsi. Leérettségizett, aztán egy nap õ is odaállt az apja elé.

– Fater! – kezdte ötölve, hatolva. – Úgy döntöttem, egyetemre me54

gyek, Kolozsvárra, amennyiben nektek nincs kifogásotok ellene…

– Már miért lenne bármi kifogásunk, fiam – felelte elérzékenyülve Paduc Jóska. – Tudod, hogy azzal szerzed a legnagyobb örömet anyádnak és nekem, ha tovább tanulsz… Így aztán a kis Jóska attól az õsztõl a Kincses város híres egyetemének padjait koptatta, öt éven át. Közben összemelegedett egy Kajántó-telepi lánnyal. A diplomaosztó után összeházasodták, s kis Jóska ott is maradt, Kolozsvárott. Eleinte Kajántó-telepen laktak, aztán vettek maguknak egy negyedik emeleti panellakást, az épülõ Györgyfalvi negyedben.

Paduc Jóska és Vilma kezdetben sokat kesergett, végül belenyugodtak fiuk döntésébe. Fõleg, miután megírta: Kolozsvárott is lehet ám pecázni. Sõt! Évente párszor meglátogatták egymást, aztán mindegyikük élte saját életét. Múltak az évek, a szülõk megöregedtek.

Két évvel Jóska bácsi nyugdíjba vonulása elõtt befizettek egy Dáciára. S hogy pilótája is legyen a majdani autónak, az öreg beiratkozott az autósiskolába. Egy álló hónapig délelõttönként elméleti órákra járt, délután a vezetést tanulta a püspöki vasútállomással szomszédos rutinpályán, vagy a városi forgalomban. Ment is szépen minden, mint a karikacsapás. Úgy tûnt, simán leteszi a vizsgát. Sokan akár fogadni is készek voltak, hogy elsõre megszerzi a jogosítványt.

Letelt a hónap, befejezõdött az oktatás, eljött a vizsganap. Az elméleti akadályokat simán vette az öreg. A lehetséges harmincból elsõ nekifutásra huszonnyolc pontot szerzett. Következett a rutinpálya. Jóska bácsi oktatójával szépen kikocsizott a Kolozsvári út végére, leparkoltak és vártak. Kis idõ múlva megérkezett a vizsgáztató rendõr. Az oktató kiszállt, helyére beült a rendõr, kényelmesen elhelyezkedett, aztán rászólt az öregre: Indulhatunk!Ügyesen kigördült az autó, s beállt a rutinpálya indulóhelyére. Jóska bácsi görcsösen szorította a kormányt, mint a mesebeli erõs legény a követ, melybõl vizet fakasztott. Közben eszébe jutott oktatója figyelmeztetése: Mindig legyél határozott! Feladat közben nincs megállás!

55

A rendõr kitöltötte a vizsgalapot, aztán odaszólt az öregnek: Kezdhetjük. Jóska bácsi egy pillanatig se tétovázott. Tövig nyomta a kuplungot, egyesbe rakta a sebességváltót, indított, negyvenötös lábával rálépett a gázpedálra, majd hirtelen elhatározással felengedte a kuplungot. A Dáciát mintha puskából lõtték volna ki. Visító gumikkal lódult neki, egyenesen elõre. A szlalompályát jelölõ bóják közül egyet sem hagyott állva. Miután az utolsót is maga alá gyûrte, Jóska bácsi hatalmasat fékezett, és megállt. A rendõr, aki fékezéskor kis híján kirepült a szélvédõn, néhány pillanatig még levegõ után kapkodott, aztán nagy nehezen feltépte a kocsiajtót, kiugrott, földhöz vágta tányérsapkáját és toporzékolni kezdett rajta.

– Mi a fészkes fenét csináltál, öreg!? Mi a fészkes fekete fenét!?…

– üvöltötte magából kikelve.

– Hogyhogy mit csináltam?… – kérdezett vissza Jóska bácsi ártatlan képpel. – Hisz maga is láthatta: becsületesen elindultam, de valami miatt beragadt az a fránya gázpedál, ezért vált irányíthatatlanná a kocsi…

– Méghogy beragadt… – toporzékolt a rendõr. – Nem a gázpedállal van a baj, öreg, hanem veled. Halvány lila fogalmad sincs a vezetésrõl… Egyet viszont már most megígérhetek, aztán vedd, aminek akarod: Én többé, soha a büdös életbe’ be nem ülök veled egy kocsiba. Inkább elmegyek a téeszbe szõlõt kapálni, vagy ganét hordani – ordította még mindig tajtékzó dühvel. – Mindenesetre nem árt ráfeküdnöd a tanulásra, mert két hét múlva újra vizsgázol.

De nem velem!

Az öreg iszonyúan restellte magát. Legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében, de ami történt, megtörtént. Azt pedig már nem lehetett visszacsinálni. Így aztán seprûnyélbõl készített egy tucat bóját, vásárolt egy ötszázas izzót, aztán mikor már mindenki nyugovóra tért, kiakasztotta az izzót a kapufélfára, az út közepén felsorakoztatta a seprûnyélbójákat és vadonatúj sárga Dáciájukkal hajnalig gyakorolta a szlalomozást, tolatást, parkírozást. Két héten át, minden áldott nap.

56

Elszántsága meg is hozta az eredményt. A „pótvizsgán” könynyedén vette az akadályokat. Egy héttel késõbb már a zsebében volt a jogosítvány.

Két évvel az emlékezetes vizsga után, egy koraõszi délután szemüveges férfi csöngetett be Jóska bácsiékhoz.

– A városi tanács lakáshivatalától jöttem – kezdte bemutatkozás után. Arról van szó, hogy tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelõ panellakással kárpótol.

– Micsoda!?… – horkant fel Jóska bácsi. – Méghogy panelt építenek a házunk helyére!? Na, húzzon el innen, maga, akárki, de gyorsan. Míg finom vagyok és nõies! – emelkedett vészjóslóan a hangja.

– Ne fenyegetõzzön itt nekem, elvtárs! – gurult méregbe a szemüveges is, – mert könnyen megütheti a bokáját.

– Nehogy én üssem meg a magáét, mert abban aztán végképp nem lesz köszönet – ragadta meg Jóska bácsi a férfi karját, és egy jól irányzott mozdulattal kipenderítette. Elõbb az elõszobából, aztán az udvarról.

– Még hogy panellakást adnak a házunkért… – morogta visszafelé.

– Azért a pimaszságnak is van határa…

Délután sötétkék terepjáró állt meg Jóska bácsiék háza elõtt.

– Maga Szabó József? – kérdezte az autóval érkezõ négy rendõr egyike, a kaput nyitó öregtõl.

– Én – felelte dacosan Jóska bácsi.

– Maga most velünk jön! – reccsent rá a kékruhás.

– Mit követtem el? – kérdezte az öreg.

– Itt csak nekem van jogom kérdezni. Magának: kuss! Érti?

– Rendben – válaszolta Jóska bácsi. – Akkor megyek, átöltözöm, és elköszönök a feleségemtõl – fordult volna a ház felé, ám az egyenruhás karon ragadta.

– Mit akar már megint? – méltatlankodott az öreg.

57

– Azt mondtam: most – sziszegte. – Ne akarja, hogy elõvegyem a gumibotom, mert az nagyon tud fájni.

A pribékek körbevették az öreget, belökték a terepjáró hátsó részében kialakított ketrecbe, s már indultak is.

– Mit mond magának az a név, hogy Tintafosó? – szegezte Jóska bácsinak a kérdést egy civil ruhás, a rendõrségi fogda emeletén.

– Így hívták régen a paducot – nézett rá értetlenül az öreg.

– Nem a paducot hívták így, hanem magát, vén rebellis. Azt hitte, nem derítjük ki, hogy ez volt a fedõneve abban a bandában, amelyik a kommunisták likvidálását tûzte ki céljául. Halljam, kik voltak a társai?

– Nem tudom, mirõl beszél az elvtárs – rázta a fejét Jóska bácsi.

– Soha semmilyen bandának nem voltam tagja. Ha akadt egy kis szabadidõm, mindig apámmal horgásztam a Körösön – tette hozzá.

– Na, majd mi segítünk emlékezni! – üvöltötte a civil ruhás. Hé!

Szándu! Hé! Jonika! Vegyétek csak kezelésbe a vén ellenforradalmárt! Addig „ápoljátok”, amíg eszébe jut a többi gazember neve!…

Hogy ügyvéd fiuk közbenjárására, vagy egyéb miatt, sosem derült ki, de nyolc hónap után kiengedték az öreget. Vilma néni alig ismert rá a csontsovány, hajlott hátú vénemberre.

– Józsikám, mit tettek veled? – tördelte kétségbeesetten a kezeit.

– Édes Istenem! Mit csináltak veled!…

– Hová hoztál, Vilma – kérdezte az öreg, amikor megállt a taxi egy panelház elõtt.

– Ebben a házban kaptunk cserelakást – felelte az öregasszony.

– A földszinten van, nem kell lépcsõt másznunk. Majd csak megszokjuk egyszer…

Jóska bácsi egy hónapig bírta a panelt. Egy nap aztán odaszólt Vilma néninek: – Lemegyek kicsit horgászni a Körösre.

– Ne menj, Jóska! – kérlelte az öregasszony. – Gyenge vagy még.

De az öreg konokul kitartott.

– Muszáj mennem, mert itt megfulladok. Nem maradok sokáig.

58

Leért a Köröshöz az öreg. Az egyik horgásztól kért egy maroknyi csontkukacot, leült kis székére, beállította az ólomnehezéket, feltûzte a kukacot, majd bedobta a zsinórt. Aztán csak ült ott, és nézte az ismerõs, lágyan fodrozódó, méltóságteljesen tovahömpölygõ vizet.

Az úszó hirtelen megmozdult és alig észrevehetõen lemerült. Aztán kis idõ múlva megint, majd még egyszer... Az öreg azonban ügyet se vetett rá. Csak ült ott, és meredten bámult maga elé. A negyedik rántás már határozott volt. Teljesen elmerült tõle az úszó, és szép lassan elindult a folyó közepe felé. Az öreg meg csak ült, s nyitott tenyerébõl szépen a vízbe csúszott a bot…

Fekete volt a Körös vize, mint a tinta, amikor késõ este rátaláltak.

Addigra már teljesen kihûlt.

Pecabotját a váradõsi vasúti hídnál fogták ki a fürdõzõ gyerekek.

Másfél kilós paduc volt a horgára akadva. Paduc, melyet fekete belsejérõl Tintafosónak neveztek valamikor régen az emberek.

59

A FATEMPLOM ÖREGJE

A Nagyhagymás-hegységben, közel az Olt forrásához, a Kovács Péter-tetõnek nevezett magaslat közepén áll egy kis fatemplom. Nem tudni, kik, mikor és milyen céllal építették. Ott van. Ott volt már az elsõ és második világháború idején is, s bár a fegyverropogás a környék csendjét is messze ûzte akkortájt, Isten házát soha egyetlen találat nem érte. Még a villámok se bántják, pedig villámhárítója sincs.

Talán Isten közelsége, talán a földbõl kiáramló különös erõ miatt, a gonosz és ártó szándékok mindig messze elkerülték a kis fatemplomot. Legalábbis a környékbeliek így magyarázzák.

Szerettem odajárni. Szerettem a templomból áradó nyugalmat, a csendet, melyet éveken át nem zavart meg semmi.

Egy alkalommal, különös öregemberrel találkoztam a templomnál.

Ott ült a szakállas vénember a templomtornác lépcsõjén. Háta hajlott volt, ruhája kopott, de a szemében valami különös fény ragyogott.

– Haragszol rám, ugye? Félsz, hogy megfosztalak a nyugalomtól, amit ez a hely jelent számodra? – kérdezte mély, dörmögõ, mégis szép zengésû hangon. Válaszolni sem volt idõm, máris folytatta.

– Mit gondolsz, mitõl ilyen különös ez a hely? Nem, nem csak a templom teszi... Annak is szerepe van benne, de a legfõbb okot magadban találod. Már amennyiben érdekel és keresed. A jó, ha útjára engeded, mindig legyõzi a rosszat, ahogy egyetlen mécses fénye is legyõzi a sötétséget. Mert a fény is oda világít, ahová irányítod.

Igyekezz hát, hogy lelked is mindig tiszta mécses legyen, amilyennek Isten, akihez ide feljársz megteremtette. Akkor az Õ erejét, jóságát, szeretetét is magadénak tudhatod, bárhová, bárkire rásugározhatod. Persze nehéz ezt felfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a nagy titok.

– Miféle titok? – buggyant ki belõlem a kérdés.

– Hát a teremtésé – izzott fel a bozontos szakállú öreg tekintete. – 60

Tekints csak körül, minden itt van a szemed elõtt, mégse látod? – mutatott körbe göcsörtös botjával. Önkéntelenül körülnéztem.

Szemeim végigpásztázták a jókora tisztást, a fenyvessel borított hegyoldalakat, a Hargitát, a távoli Radnai-havasok csúcsait, Tarkõ csupasz bérceit, ám mire tekintetem visszaért a templom lépcsõjére, már nem volt ott senki.

Benéztem a templomba, majd futva megkerültem, de az öreget nem találtam. Egyszerûen eltûnt. Mintha ott se lett volna.

Táborhelyünkre visszatérve elmeséltem barátaimnak élményemet.

– Biztosan álmodtad – vélte egyikük.

– Dehogy álmodtam, hisz amikor a templomhoz értem, már ott volt – próbáltam bizonygatni. Hiába. Este, mikor Lecsenka Jóska bácsihoz felmentünk tejért, neki is elmondtam a furcsa öreggel történt találkozásomat.

– Nocsak – dörmögte halkan az öreg –, tán mondott is valamit?

– Persze – kaptam a szón –, beszélt a fényrõl, a mécsesrõl, meg a bennünk lakozó jóról és rosszról.

– Tekintsd ajándéknak a jelenését, és igyekezz megfogadni a tanácsát. Most még nem nagyon érted, de rendre, apránként megfejted majd minden szavát. Addig elég, ha észben tartod, amit a fényrõl mondott. Egyébként Apó a neve, legalábbis mi, errefelé így nevezzük – mormogta inkább magának Jóska bácsi, aztán mintha ott se lettem volna, megigazította a tejjel teli nagy fazekat a tûzhelyen, az ajtó mellett felhalmozott farakáshoz ballagott, és néhány darabot rávetett a parázsra. A vörös lángnyelvek mohón kaptak bele a száraz bükkhasábokba.

Többé nem esett szó a furcsa öregrõl, nem is láttam. Pedig még sokszor felmentem a magányos fatemplomhoz. Reménykedtem, hátha ott lesz a szakállas vénember. De nem volt. Csak a szél muzsikált a templomtetõ zsindelyei szélén. Néha most is magam elõtt látom.

Hallom jó szándékú, dörmögõ hangját. S bár az eltelt évek alatt valamivel bölcsebb lettem, még mindig nem egészen világos minden szava, csak a lényébõl áradó jóságot érzem azóta is, folyamatosan.

61

CSIBY ANTAL MENNYBEJUTÁSA

Történt, hogy április utolsó napján, kilencvennyolc éves korában, Gyergyóditrón meghalt Csiby Antal. Világéletében becsületes, egyenes embernek ismerte mindenki, szállt is a lelke szépen felfelé, egészen a mennyország kapujáig, ahol maga Szent Péter fogadta – személyesen.

– Isten hozta, Antal bátyám! – köszöntötte illendõképp az egyház kulcsainak õrzésével megbízott apostol az érkezõt.

– Kétségtelen, hogy az Úr is sokban segített, hogy idejussak, de magam is hozzátettem egy jókora adaggal – válaszolta az idõs székely. – De ha már ilyen szívélyesen fogadtál, kedves öcsémuram, azt is mondd meg nékem, hogyan juthatok bé, ezen a kapun belülre?

– Mi sem egyszerûbb ennél, Antal bátyám – mosolygott a mennyország portása –, mindössze száz pont szükséges hozzá…

– Miféle száz pont? – hökkent meg a havasok idõs fia.

– Hát végignézzük az életét, aztán pontozzuk a jócselekedeteit.

Amint megvan a száz pont, menten megnyílik maga elõtt a kapu, s máris indulhat befelé – magyarázta Szent Péter.

– No, lássuk csak – mondta Csiby Antal, azzal leült a kapu melletti padra.

– Elõször is: minden vasárnap, amikor a munka engedte, eljártam a szentmisékre. S ha mégsem került rá sor – az Úr is láthatta –, akkor se kocsmázással töltöttem az idõt...

– Nagyon jó! Remek! Egy pont már meg is van! Látja, bátyám, nem is olyan nehéz ez – bíztatta Szent Péter.

– Gondolkodott tovább az öreg, a nagy erõlködésben még a verejték is kiütött a homlokán, aztán egyszer csak kivágta nagy büszkén: Jut eszembe, öcsém, úgy tíz esztendeje a gyerekeim elvittek volt Rómába, oszt még a sírodat is meglátogattam.

– Bizony, ezért is pont jár. Máris két pontja van – bólintott Péter.

62

– Három gyerekem, nyolc unokám és három dédunokám van. Valamennyit istenfélõ, vallásos emberré neveltem – folytatta a sorolást a ráncok barázdálta képû székely.

– Lám, megvan az újabb pont! Már nem is kell olyan sok – biztatta az öreget a mennyei kulcsár. Ült Csiby Antal konok elszántsággal a padon, s gondolkodott keményen, de bárhogy is törte a fejét, a felsorolt háromnál sehogyse jutott több jócselekedet az eszébe. Egy idõ után aztán fel is adta, s megszólalt nagy keserûen: – Tudod, Péter fiam, én ide a magam erejébõl bizony soha bé nem jutok.

– Ez az, öreg! Ezért a kijelentéséért kereken kilencvenhét pont jár – örvendezett a halászból lett apostol. – S ezzel meg is van a száz pont!

S valóban. Abban a pillanatban kitárult a fényes kapu, és gyergyóditrói Csiby Antal meghatódva lépett be a Mennyek Országába.

Mert valamilyen rejtélyes oknál fogva, teremtõ Istenünk szemében bármilyen jócselekedetnél többet érõ az õszinte bûnbánat, saját gyarlóságunk, gyengeségünk és esendõségünk beismerése. Olyan erény ez, melynek birtokában bárki biztosra veheti, hogy halálát követõen holmi pontszámlálások helyett szélesre tárt kapuval fogadják majd ott fent, az örökkévaló Isten szent birodalmában.

63

A SZÉKELY PAP

Az elvégzett munka elégedettségével üldögéltem a nyitott erkélyajtó mellett és élveztem az életre kelt természet hangjait, mikor megcsörrent a telefon. Egy gyermekkori pajtásom hívott, hogy megossza velem a szomorú hírt: meghalt Péter Mihály nagyváradi kanonok.

Templomba menet gázolta el egy száguldó autó. A kórházban két napig tartották a lelket az összetört testben. A harmadik napon aztán – minden erõfeszítés dacára –, az öreg lelke megtért Teremtõjéhez.

Mindez alig három hónappal gyémántmiséje elõtt. Pedig mennyire készült rá. Mégsem alap nélküli a mondás: Mindig az igazak s a jók mennek el…

Mihály atya a távoli Gyergyóalfaluban született. Onnan, a fenyvesekkel borított havasok aljából hozta délceg termetét, sziklaszilárd hitét, lelkének különös érzékenységét, konok, vagy inkább megátalkodott kitartását, csavaros székely észjárását, humorát.

Mert nagy kópé volt ám az öreg, a Jóisten nyugosztalja. Ha idõnként rájött, bizony olyan dolgokat mûvelt, hogy az embernek még a lélegzete is elállt.

Emlékszem, alig két héttel apám halála után a vasárnapi félkilences szentmisén ministráltam neki, mikor váratlanul hátraszólt misézés közben.

– Aztán az apja hol van?

– Hogy-hogy hol van? – hökkentem meg. – Hát a Jóistennél, a mennyországban…

– Honnan tudja, hogy ott van? – fonta tovább a szót.

– Mert jó ember volt, s a jó emberek mind a mennybe jutnak…

Székely. Mi mást várnál tõle? – legyintett anyám, mikor otthon elmeséltem neki a dolgot. Minden székely ilyen tökéletlen, tette hozzá. De éreztem, nem egészen így gondolta.

Akármi is járt anyám fejében, az öreg valóban furcsa, magának 64

való szerzet volt. De mindenekfölött egyenes és szókimondó. Nem sokáig hagyta, hogy bármi is nyomja a begyét. Egykettõre elõrukkolt az igazsággal. Nem csoda, hogy már jóval túljárt hatvanon, mire felkerült a kanonoki címmel járó piros szegély a reverendájára.

– Nem fél, hogy papszagú lesz? – kérdezte, valahányszor meglátogattam.

– Miért kellene félnem? – lepõdtem meg.

– Hogy majd elkerülik.

– A barátaim biztosan nem. Legfeljebb az ördög. Azért viszont nem fakadok sírva – tromfoltam vissza.

Hallgatott az öreg, de láttam, tetszett neki a válaszom.

Gyerekként különösen a prédikációit élveztem nagyon. Pedig nem volt valami nagy szónok. Szentbeszédeit mindig halkan, alig hallhatóan kezdte. Szinte csak mormolt: „Krisztusban szeretett testvéreim, lám, a Saulból lett Pál apostol is majd’ mindegyik levelében arra figyelmeztet: Az a legfontosabb, hogy mindig Istennek tetszõ módon éljünk. Akkor az Úr is elnézõbben ítélkezik majd felettünk…” Monoton hangjától négy-öt perc után a legkitartóbbak is álomba szenderültek. Az öreg mintha csak erre várt volna. „Csak azt ne higgye egyikõtök sem” – dördült el a szószék magasából –, „hogy a Teremtõ mindig és mindent elnéz! Igyekezzetek hát úgy élni, mint a példabeszédbeli szolgák, akik egész éjjel ébren várták uruk érkezését. Mert boldogok azok, kiket uruk érkezése ébren talál! Ti sem tudhatjátok, a nap melyik órájában szólít neveteken a Teremtõ” Bár rég megszokhatták volna, a szendergõ hívek többsége mégis mindig kukraugrott ijedtében, a hirtelen hangváltástól. A meglepetés morajába néha egy-egy halk sikoly is vegyült. Az öreg azonban ügyet sem vetett méltatlankodó nyájára, rendületlenül harsogott tovább.

– Milyen volt a prédikációm? 2 kérdezte az oltárhoz visszatérve.

– Nagyon hatásos, fõtisztelendõ úr – biztosítottam.

65

– Akkor jó – bólintott.

Sok idõt töltöttünk együtt. Volt úgy, hogy órákig egy szót se szólt, máskor unszolás nélkül rákezdte. Úgy kapta elõ a történeteit, mint a bûvész cilinderébõl a nyulat.

A gyulafehérvári szeminárium befejezése után Gyergyóditróba kerültem káplánnak. Hallott már Ditróról? Nem? Mindegy. Szóval jó hely volt, gyönyörû templom, otthoni klíma, jómódú népség, egyáltalán nem érzõdött, hogy román világ van… Negyvenben, a második bécsi döntés visszacsatolta Észak-Erdélyt Magyarországhoz. Dühösek voltak a románok, a fene majd megette õket nagy mérgükben. Sorra járták a magyar templomokat, törtek-zúztak, amit csak értek. Hogy elejét vegyék a bajnak, a ditróiak egyenruhás fináncokból õrséget állítottak mindkét templomukba. Volt, aki tudott róla, s volt, aki nem. Történt, hogy egyik délelõtt egy öregasszony tévedt be a nagytemplomba. Belépett a mama, vetette volna a keresztet, de megállt a keze a levegõben, mikor meglátta a Krisztusszobrot körülvevõ fináncokat. Nagy nehezen összeszedte magát, odament a szobor elé, s nem törõdve az egyenruhásokkal így szólt: – Jézus?! Jézus?! Jézus?! Hát már te is?!… Tán pálinkát fõztél?

Vagy duhányt termesztettél, te szegény?…

– Mit motyog itt, mama? – mordult rá az egyik finánc.

– Nem magához szóltam, hanem Jézushoz – replikázott a feketekendõs öregasszony. – Amér pálinkát fõzött, attul még atyja, a Jóisten nem fogja kitagadni. Isten mindenkinek megbocsájt. Fõleg a tulajdon szép fiának. Maga tán nem ezt tenné?…

– Na, táguljon innen, mama! – mutatott az ajtó felé a finánc.

– Hallja-e?! Maga csak ne utasítgasson engemet! – kapta csípõre a kezeit az öregasszony. – Ez szent hely, templom. Itt egyedül Isten parancsol. Maga legfeljebb otthon, a feleséginek. Már ha megengedi.

– Na, megyek mán… Holnap majd megint eljövök, osztán bármiben segítségedre lehetek, csak szóljál, Jézus. Rám mindig számíthatsz.

Gyergyóditróból Székelyhídra, onnan Nagyszénásra került. Majd 66

Békésszentandrás, pontosabban annak filiája, Öcsöd volt életének következõ állomása.

Eleinte nem nagyon kedvelték. Furcsa, magának való pap – mondogatták egymás közt az öcsödi hívek. A cigányság körében azonban gyorsan népszerû lett. A fiatal székely papot akarjuk, vagy pap nélkül temetjük el a hóttat! – fenyegetõztek, alig két hónappal érkezése után.

A népszerûséghez Öcsödön is rögös kaptató vezetett, de Mihály atyát is kemény fából faragták. A zenés, nótás cigánytemetések útvonalát kezdettõl úgy jelölték ki, hogy a sírkertig legalább öt búfelejtõ essék útba. Egy-egy kocsma elé érve megállt menet, s a gyászolók betódultak az ivóba. S ha már egyszer bent voltak, egyhamar nem is akaródzott kijönniük onnan. Elsõ alkalommal Mihály atya egy darabig türelmesen hallgatta az ajtó elõtt, a bent folyó veszett rikoltozást, óbégatást. Mikor aztán látta, hogy vészesen fogy az idõ, a dáridónak pedig csak nem akar vége szakadni, berúgta a kocsmaajtót.

– Ácsi! – kurjantotta el magát. – Nyomban takarodjon mindenki kifelé!

– Nízzed mán a papot! Há' nehogy te, mond meg nekünk, meddig mulassunk – hördültek fel a betüzesedett cigányok. Mihály atya nem válaszolt. Szó nélkül elkapta a legközelebb álló hangoskodót, s úgy repítette ki a nyitott ajtón, hogy csak úgy nyekkent, mikor földet ért. Az elsõ után következett a második, majd harmadik. Mire a negyedikért nyúlt volna, a cigányok már egymás hegyén-hátán tódultak kifelé.

– Indulhatunk! – adta ki a jelszót, miután rendezõdtek a sorok. – A temetõig nincs több kocsma, nincs több megállás! Megértették? – ripakodott rájuk.

Dühösek voltak a cigányok, mint a zsákmányuktól megfosztott fenevadak. Kitérünk a hitünkbõl! – morogták, de hangosan egyikük se mert szólni.

A sírnál Mihály atya elmondta az elõírt imákat, elbúcsúztatta az elhunytat, meghintette szenteltvízzel a sírgödröt s a koporsót, aztán 67

amint ereszteni kezdték lefelé, rázendítettek a zenészek. Még a kövek is meglágyultak a muzsikától. Jajgatott, sírt, zokogott a sok hegedû, az ember szíve majd megszakadt a gyönyörûségtõl. Fenyõként állt a fiatal pap a sír mellett, délcegen, sudáran, két arcán azonban patakokban folyt a könny. Összesúgtak a cigányok. Nem lehet rossz ember, akit így megríkat a zene. Lám, az elõzõ papok rá se hederítettek a muzsikánkra, bármilyen szépen is húztuk…

Lezajlott a szertartás, szétszéledõben volt a sokaság, mikor az egyik zenész odalépett Mihály atyához.

– Drága, tisztelendõ úr, ha meg nem sértem, inna velünk egy pohár pálinkát hazafelé?

– Köszönöm, elfogadom – válaszolta az atya.

– Ó, áldja meg írte a Jóisten – hálálkodott a zenész. Így aztán a temetésrõl hazafelé Mihály atya betért kísérõivel az egyik kocsmába. Nem sokáig idõzött, de az egy pohárból így is kettõ lett, ám a temetõbeli könnyeivel s a két pohár pálinkával egy életre megalapozta jó hírét az öcsödi cigányság körében.

A káplán olyan, mint a katona. Ha jön a parancs, mennie kell.

Nincs apelláta. Akár tetszik, akár nem. A parancsnak meg az a rossz szokása, hogy legtöbbször olyankor érkezik, mikor senki se számít rá, fõleg nem óhajtja. Így történt ez Mihály atyával is. Egy reggel befutott a püspöki ordré: csomagoljon, és irány Békéscsaba, ahol földije, Cseres Tibor író tanároskodott. Sokat beszélgettek az otthoni dolgokról, gyorsan röpült az idõ. Ám jóformán megmelegedni sem volt ideje, már jött az újabb áthelyezési parancs, ezúttal Váradvelencére. Alig ért át a határon, leeresztették mögötte a sorompót: Észak-Erdély visszakerült Romániához.

Velence után Váradolaszi, majd 1947-ben Almásfegyvernek következett. Ez volt az elsõ hely, ahol plébánosként szolgált. Két évvel késõbb már a szentjobbi plébániát vezette, és itt nevezték ki címzetes esperessé is.

Nagyváradhoz képest Szentjobb ma is meglehetõsen kicsi, eldu68

gott falu. Akkoriban még inkább az volt. Ezen a tényen az sem változtatott, hogy évszázadokig ott õrizték államalapító Szent István királyunk jobb kezét, melyet az a bizonyos Mercurius nevû bencés szerzetes menekített el Székesfehérvárról, az 1061-ben kitört pogány lázadás elõl.

Faluhelyen gyorsan egymásra találnak az értelmiségiek. Mihály atya is hamarosan összeismerkedett Tempfli József helybéli tanítóval, akit német származása miatt egyetlen egyetemre se vettek fel.

Sokat beszélgettek esténként egy-egy pohár bor mellett.

– Tudod, Mihály, gyermekkorom óta egyetlen vágyam, hogy egyszer én is pap lehessek – avatta be lelke legféltettebb titkába a fiatal tanító a plébánost.

– Nem adják azt olyan könnyen, Jóska – válaszolta némi iróniával Mihály atya. Szerintem, hamarabb lesz belõlem pápa, mint tebelõled pap.

Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek, ez egyszer Péter Mihály is tévedett. Tempfli Józsefet 1956-ban felvették a Gyulafehérvári Hittudományi Egyetemre, 1962-ben felszentelték, 1990-ben pedig Nagyvárad sorrendben nyolcvanegyedik püspökévé nevezte ki a Szentatya. Nem beszélt róla, így nem tudni, mit érezhetett Mihály atya barátja püspökké szentelésekor. Egy biztos, õt magát sosem foglalkoztatták a titulusok. Tette a dolgát, mint mindig és mindenütt: misézett, keresztelt, esketett, temetett.

Mikor 1967-ben újra Nagyváradra került, már túl volt élete derekán. Néhány hónapig a Katalin-telepen szolgált, aztán Bélteki Ferenc helynök maga mellé vette a székesegyházba.

Eleinte kifejezetten ellenszenvesnek tartottam. Inkább a fiatal papokkal barátkoztam. Annál jobban megkedveltem késõbb. Fõleg miután kiderült, nemcsak áldott jó szíve van, de látszólagos felszínessége mély és szerteágazó tudást takar. Órákig szájtátva hallgattam mélyenszántó filozófiai és teológiai fejtegetéseit.

Egy alkalommal a lét értelmérõl faggattam.

– Atya, mi az értelme a földi létnek? – szegeztem neki a kérdést.

69

– Minden ember két dologgal érkezik a világra. Egyik a kötelesség, másik a feladat vagy küldetés. Kötelességeit szülei és az egyház révén gyorsan megismeri az ember – hallom ma is szavait –: engedelmesség, tanulás, munka, családalapítás, a gyermekek nevelése, a családról való gondoskodás, hit, becsület, szeretet.

– És mi a feladatunk vagy küldetésünk? – faggattam tovább.

– Hát az bizony rejtély – felelt elgondolkozva. – Néha egész életünk sem elég hozzá, hogy megfejtsük. Pedig épp ebben rejlik létünk értelme.

– De atyám, hogyan tegyünk eleget a feladatunknak, ha nem ismerjük? Egyáltalán, mibõl tudjuk, hogy még nem, vagy már teljesítettük küldetésünket? – okoskodtam.

– Abból, hogy élünk. Ez a legcsalhatatlanabb bizonyítéka annak, hogy Istennek még szándéka van velünk – bólogatott az öreg.

Telt-múlt az idõ, gyakran évekig távol voltam szülõvárosomtól, ám valahányszor hazalátogattam, Mihály atyát – még ha csak egy röpke órára is – mindig felkerestem.

A hetvenes évek elején történt, hogy Szenteste súlyos beteghez igyekezett a szakadó hóesésben, mikor hirtelen tucatnyi sötét alak állta útját a Rozmaring és a Temetõ utca sarkán.

– Lassabban, öreg! Hová-hová ilyen sietõsen? Tán kincset rejtegetsz? – ragadta meg egyikük az öreg kabátját.

– Eresszetek, gyermekeim – szólt Mihály atya –, pap vagyok, és az Oltáriszentséggel sietek egy súlyos beteghez. Minden perc drága.

– Méghogy pap… – nevetett gúnyosan az útonállók egyike. – Úgy vagy te pap, öreg, ahogyan én pápa. Na, elõ vele! Lássuk azt a kincset!

– Hát pápa egészen biztosan nem lesz belõled, de még utcaseprõ se nagyon, mert ahhoz is túlságosan hülye vagy! – szólalt meg egy kemény, parancsoló hang hátulról. – Az öreg ugyanis valóban pap, méghozzá a székesegyházban. Dicsértessék a Jézus Krisztus! – fõtisztelendõ úr. Barát István vagyok, innen a stadion mellõl Mészáros atya szomszédja, ha még emlékszik rám...

70

– Hogyne emlékeznék, Pista fiam. Sokat ministráltál gyerekkorodban…

A durva arcok megenyhültek. Tényleg az öreg pap az, ismerték fel néhányan a templomkertiek közül. Mihály atya megigazította kabátját, s búcsúzóul megemelte kucsmáját.

– No, Isten veletek, gyermekeim. Áldott, békés karácsonyt adjon nektek az Úr! Azzal indult is tovább.

– Várjon, fõtisztelendõ úr! – szólt utána Barát Pista. – Nem tanácsos ám ilyenkor egyedül járkálni az utcán. Tudja, sok errefelé a rossz szándékú ember, aztán az ördög sohasem alszik… Na, gyertek, srácok! Kísérjük el a fõtisztelendõ urat, nehogy még megtámadja valaki útközben… Így esett, hogy azon az emlékezetes Szentestén Péter Mihály kanonok tucatnyi környékbeli suhanc kíséretében érkezett meg a Fácán utcai beteghez. A rablóból lett pandúrok dicséretére legyen mondva, türelmesen megvárták, amíg Mihály atya ellátta a haldokló asszonyt, majd egészen hazáig kísérték.

– Hadd, viszonozzam hozzám való jóságotokat, gyermekeim – mondta kapunyitás közben az öreg. – Gyertek fel, aztán igyunk meg egy-egy kupica pálinkát, s faljunk valamit Krisztus urunk megszületésének örömére.

Az alkalmi kísérõk – az illendõség kedvéért – kicsit még kérették magukat, aztán már tódultak is az öreg után. Egészen késõig maradtak, de csakis azért, hogy együtt menjenek át Mihály atyával a szomszédos székesegyház éjféli miséjére.

Sosem derült ki, mivel tudott hatni rájuk az öreg, de attól kezdve az egykori templomkerti banda tagjai kivétel nélkül minden vasárnap ott ültek a padsorokban, a félkilences szentmisén. Mert végtelenül nagy a Teremtõ szeretõ hatalma, fõleg ha olyan eszköz van a kezében, amilyen Mihály atya volt, akit kezdettõl egyetlen szándék vezérelt: Istennek szolgálni.

– Atya! Már rég szeretném megtudni, mi a titka annak, hogy a papságot mostanság érõ rosszindulatú rágalmak, gáncsoskodások da71

cára meg tudta õrizni lelki békéjét, otthonról hozott derûjét, humorát? – kérdezte tõle a forradalom után egy fiatal kedvesnõvér.

– Régi történet ez… – felelte Mihály atya. – Tudja, még kispap koromban kezembe akadt egy könyv Pieorozzi Szent Antal életérõl.

A szentéletû érsek egy hasonló kérdésre így válaszolt: „A világ összes ártó szándéka sem foszthat meg minket lelki békénktõl, ha a szívünkben idejekorán kialakítunk egy meghitt kis zugot, ahová nem jut el a külsõ zaj, gonoszság, de mi magunk bármikor betérhetünk, és kedvünkre feltöltõdhetünk.” Hát ez az én titkom.

Mihály atyát 1982-ben tiszteletbeli kanonokká nevezték ki. A következõ évben vásárolt egy panellakást a Katalin-telepen. Azért vettem, hogy nyugdíjaztatásom után ne kelljen öregek otthonába mennem – magyarázta restelkedve.

Jóformán meg sem száradt a tinta az adásvételi szerzõdésen, egyik testvérbátyjának fiatalon megözvegyült lánya kopogtatott be két gyermekével az öreghez, hogy segítségét kérje.

– Van hol laknotok? – kérdezte Mihály atya unokahúgától.

– Nincs – rázta a fejét az asszonyka.

– Megoldjuk valahogy – morogta az öreg, s másnap rokona nevé-re íratta a panellakást.

– A magánynál még az öregek otthona is jobb – mentegetõzött. – Legalább lesz, kihez szólnom…

Aranymiséje alkalmából, 1991-ben régi barátja, Tempfli József megyéspüspök székesegyházi õrkanonokká nevezte ki Péter Mihály atyát.

Végrendeletében minden ingóságát szegény rokonaira hagyta.

Nem sok minden maradt utána, adatból, feljegyzésbõl sem. Legfeljebb fiatalkori állomáshelyeinek historia domusai õrzik emlékét.

A nagyváradi egyházmegye 2003-ban kiadott történelmi sematizmusában, az elhunyt papokat felsoroló oldalon mindössze egyetlen mondatot találni róla a 2001-es évszám alatt: „III. 21 – Péter Mihály.” Titulus és egyéb utalás nélkül. Huszonegy karakter. Ennyi emlékeztet Mihály atyára. A gyergyóalfalui származású székely 72

papra, akinek bár élete utolsó évtizedeiben már nem jutott plébánia, mégis tiszta, becsületes lélekkel állhatott Teremtõje elé, akit egész életében szilárd hittel és õszinte alázattal szolgált, s akit ismert.

Mintha cselekedeteivel Blaise Pascal vallásfilozófust akarta volna igazolni, aki szerint: „Csak kétfajta ember van: az egyik teljes szívvel szolgál Istennek, a másik teljes szívbõl imádkozik hozzá, mert még nem ismerte meg.”

73

HAVASI MIKULÁS

Jó húsz esztendeje egy pap ismerõsöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy öregember, aki karácsony táján titokban sorra járja a vidék nélkülözõit, élelmet visz nekik, tüzelõt és játékot. De olyan ügyesen lopja oda ajándékait, hogy sokáig senkinek sem sikerült tetten érnie.

Sokáig én is hiába kerestem. A faragott tornácú, zsindellyel fedett boronaház ajtaján rendszerint nagy, rozsdás lakat lógott, az öreget azonban sehol se találtam. Aztán egy késõ õszi délután végre sikerült rálelnem. Szakadozott ködmönében, szõrtelen kucsmájában épp fát vágott az erdõszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül karjára akasztotta a fejszét és intett, hogy kövessem.

Rászolgált már egy kis olajozásra, hunyorított felém a válla fölött, miközben a rozsdás lakatot babrálta. Bent asztalhoz ültünk, az öreg elõszedett két poharat, egy üveg köménymagos pálinkát, töltött, majd leült velem szemben.

– Fontos dolog lehetett, amiért ilyen hosszú utat megtett – törte meg egy idõ után a csendet.

– Valóban az – bólintottam.

– Attól függ, kinek mi a fontos – tartotta a tempót az öreg.

– Embere válogatja – adtam az okosat. – Számomra például most épp maga – igyekeztem helyes mederbe terelni a szavakat.

– Miattam bizony, kár volt idáig fáradnia – folytatta rendületlenül az öreg.

– Majd kiderül a végén – válaszoltam jelentõségteljesen. – Maga, bátyám csak kezdje el, én meg közben majd figyelek.

Lassan, döcögõsen indult a beszélgetés, egy idõ után aztán valahogy mégis beletalált a kerékvágásba. A történet javarészét azonban így is a csíkszentdomokosiaktól tudtam meg. Õk mondták el, hogy 74

bár születésekor az öreget Márton Ferencként anyakönyvezték, a környéken mégis mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Senki nem tudja, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékeznek, hogy már gyermekként így szólították. És azóta is, folyamatosan, immár nyolcvankét esztendeje.

A nagy, szürke szikla alatt lapuló házat még Ferenc József apja építette, valamikor a századfordulón, amikor eljegyezte a csíkrákosi születésû Fazakas Ágnest, akivel elõzõ esztendõben, a somlyói búcsúban hozta össze a sorsa, vagy inkább a teremtõ Isten gondviselõ kegyelme. Igyekezett hát idõsebb Márton Ferenc, hogy – tudása mellett – Ágnes iránt érzett minden szeretetét is beleépítse a házba.

S a vastag boronafalak gondosan meg is õrizték a szándékot. Ennyi idõ után is békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéménybõl felszálló füstnek is meleg otthonszaga van.

A szülõk halála után a ház Ferencre maradt, aki akkortájt szabadult Bajkó Mihály gyergyószentmiklósi kovácsmester keze alól. Virágos jókedve lehetett az Úrnak, midõn ebbe a Ferencbe lelket lehele, beszélték a népek. Egész nap csak dalolt, dudorászott, viccelõdött, közben szinte égett a munka a keze alatt. Úgy verte az üllõt, úgy cifrázta, hogy még a holtak képe is mosolyra derült tõle a sírjukban.

Elmúlt a gyász, s Ferenc asszony után nézett. Gyergyóból hozott feleséget magának. Szorgos, szép asszonyka volt, annyi szent. Két fiúval ajándékozá meg Ferencet. Évekig boldogan, gondtalan szeretetben éltek a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyû tragédia örökre véget vetett boldogságuknak. A tusnádfürdõi vonatszerencsétlenségrõl – melyben Ferenc József felesége és két fia életét vesztette – hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány idõs ember álmában idõnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített véres tetemek.

A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából.

Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez se szólt, még csak nem is köszönt.

75

Úgy tizenöt esztendõvel családja elvesztése után történt, hogy egy környékbeli favágóra rádõlt a fa. Társaival Egyeskõ alatt döntötte a télirevalót, fent az erdõn. Talán a szél okozta, talán egyéb, a fa nem arra dõlt, amerre kellett volna, s a fiatalembernek már nem volt ideje elugrani. Mikorra társai lefûrészelték róla a vastag törzset, még élt.

Véres ajkaival motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni…

Aztán sóhajtott egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, s többé nem mozdult. Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván. És annak az évnek a végén megtörtént az elsõ csoda. A karácsony elõtti napon az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat elõtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Szenteste csak jóval sötétedés után tértek haza. Meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendõ tûzifa sorakozott. Az ajtó elõtt fenyõillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, elõtte két apró ökröcske, mellettük két ágaskodó paripa. Anynyira élethû mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik el magukat a paripák, s bõgnek egy keserveset az ökrök. A szán mellett tele átalvetõ, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács.

Ugyan kitõl származhat ez a jótétemény, törte a fejét a fiatalaszszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal késõbb egy másik özvegy is hasonló esetrõl számolt be. Karácsonyig még további négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás.

Megindult a szóbeszéd, a találgatás. A környékbeliek mindenkit számba vettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívû faragása is. A hozzáértõ számára a vésõ kezelése sok mindent elárul a mesterrõl. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban még sokáig nem derült fény.

Hat-hét éve történt, hogy karácsony táján a domokosiak egyike 76

kérdezni akart valamit az öregtõl. Azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült, mikor egy belsõ sugallatra belesett az ablakon. Hát az asztalon ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák, legalább kéttucatnyi. Szekérbõl is volt vagy hat. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerõsei körében a látottakat.

Azon a Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, mikor kívülrõl valaki erõsen megkopogtatta háza ajtaját. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendõjû környékbeli férfi és asszony toporgott a frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, a meglepetéstõl földbe gyökerezett lábakkal, egyszer csak felcsendült a dal: „Mennybõl az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok…”

Nõtt, terebélyesedett az ének, mintha az erdõ fái is együtt énekeltek volna az emberekkel. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban, s barázdáktól szabdalt arcán vékony erecskékben folytak alá a könnyei…

Azóta minden esztendõ Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák jótevõjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetbõl. Mert a szeretet maga az örök karácsony.

77

A LÁTÓASSZONY

Görgényszentimrétõl jó félnapi járásra, keletre, korhadó faház áll a Fancsal- és a Görgény-patak közötti tisztások egyikén. Kerítése, tornáca kidõlt, gerendáit, zsindelytetejét vastagon belepte a moha. A ház egykori lakóját, a százkét éves Faragó Reginát másfél évtizede temette el a laposnyai pópa.

Kilencvenhárom nyarán még a kerítés elõtt üldögélt. Kecsketejjel, -sajttal kínálta az arra tévedõ kirándulókat. Közben tanácsokkal látta el õket, figyelmeztetett a rájuk leselkedõ veszélyekre. Regina néni ugyanis látóasszony volt. A környékbeli favágók szerint hatalma volt az emberek és állatok fölött. Ha akarta, a madarak a vállára szálltak, az erdõ vadjai a tenyerébõl ettek. Ismerte a gyökerekben, füvekben rejlõ orvosságokat. Sok beteget meggyógyított. A jó szándékú emberek nem is féltek tõle. Határozott, erõs, de segítõkész aszszonynak ismerték. Nem tûrte a hazugságot. Belelátott az emberekbe, mélyen, egészen lelkük legféltettebb titkaiig.

Beszélik, tizenkét évesen megjósolta az elsõ világháborút és Trianont. Majd a második világégést és Észak-Erdély visszacsatolását is. Baljós jövendöléseire eleinte csak legyintettek a falubeliek. Ám ahogy sorra bekövetkeztek az események, kezdték komolyan venni.

Kilencéves leányka lehettem, amikor egy éjszaka, úgy éjféltájban arra ébredtem, hogy Imre bácsi, a szomszédunk, akirõl mindenki úgy tudta, hogy Amerikában van, két nagy kofferrel a kezében bandukol hazafelé a házunk elõtt, mesélte egy alkalommal Regina néni.

Kint is, bent is koromsötét volt, ráadásul az ablakunkon le volt eresztve a zsalu, én mégis olyan világosan láttam, mintha nem is lett volna köztünk fal vagy ablak. Rögvest fel is költöttem az apámat.

– Édesapám, hazajött Imre bácsi!

– Eredj mán – morgott bosszúsan apám –, már hogy jött volna, sze Amerikában van…

78

De én bizony nem tágítottam. Addig-addig erõsködtem, mígnem nagy mérgesen fel nem kelt. Felöltöztünk és átmentünk Imre bácsihoz.

– Te leány, ha csúffá teszel a falu elõtt, többé ne kerülj a szemem elé! – mondta útközben.

– Semmit se féljen édesapám, meglátja, nem beszélek bolondokat – igyekeztem megnyugtatni.

Közben megérkeztünk Imre bácsiék házához. Apám némiképp megnyugodott, mikor látta, hogy fény szûrõdik ki a konyhaablakon.

Illendõképp bekopogtunk, s beléptünk. Hát valóban ott ült Imre bácsi az asztalfõn, szemben vele a felesége, az asztal körül pedig a gyerekek.

Gyorsan híre ment az esetnek. Másnap, sötétedés után meg is jelent egy asszony, anyám második unokatestvére, akinek a férje szintén Amerikába ment szerencsét próbálni.

– Lelkem, Reginám – kezdte – az én uramról tudnál-e mondani valamit?

Magas, csontos fehérnép volt, de úgy remegett, mintha hideglelése lett volna. Rápillantottam, s hirtelen megképzett elõttem a férje. Egy nagy, sötét bányában csákányolta a szenet, mélyen a föld alatt. Elmondtam neki, mit láttam, ettõl megnyugodott valamelyest.

Felrakta kosarát az asztalra, s kiszedett belõle húsz tojást. Hoztam egy kis csekélységet – mondta restelkedve –, szívesen adom, fogyasszátok egészséggel – tette hozzá.

Attól kezdve naponta jöttek az asszonyok. Kezdetben csak a falunkból, egy idõ után már a havasokon túlról, Moldvából is...

Ezt a házat már gyermekként megálmodtam, pedig nem is itt születtem, Csíkból származom – folytatta élete történetét. Alig múltam tizenhét, amikor férjhez mentem. Az uram, akit egy vásárban ismertem meg, akkoriban vadászokat kísérgetett, úgy került erre a vidékre. Meglátta ezt a tisztást s két hét múlva engem is elhozott. A Kereszthegyen jöttünk átal, Gyergyó felõl. Soha többé nem mentünk vissza. Összeütöttünk egy kalyibát, másfél évig abban laktunk.

79

Közben elõkészítettük a házunkhoz szükséges faanyagot. A következõ év õszére megfelelõen kiszáradtak a fák, hozzáfogtunk az építkezéshez. Mire elkészült új otthonunk – mintha csak erre várt volna – megszületett elsõ fiúnk is.

Emlékszem, eleinte mindig azt tervezgettem, hogyan rendezem majd be a házat. Végül aztán mégsem úgy lett. Mintha valamilyen láthatatlan hatalom beleszólt volna a dolgokba. A papok szerint Isten lehetett, vagy a sátán. Õk ketten intézik ugyanis a világ folyását.

A jó Istentõl, a rossz a gonosztól származik. Nem hittem a papoknak. Haragudtak is rám. Megmondtam nekik, minden ember születése pillanatától magában viseli a sorsát. S tehet bármit, végül mindig az történik, ami meg volt írva a számára. Jártak itt okos, tanult emberek. Volt, aki bolondnak tartott, de volt, aki elhitte, amit mondtam. Néhányan évekig visszajártak. Leginkább az érdekelte õket, hogyan alakul majd a jövendõjük. Egyikük, másikuk szemében világosan láttam a közelgõ végzetet, de nem szóltam, nem szólhattam róla. Csak arra figyelmeztettem õket: rendezzék el mielõbb a dolgaikat, fejezzék be megkezdett ügyeiket, mert nagy utazás elõtt állnak.

Voltak, akik azt akarták, küldjek rontást a férjük szeretõjére vagy valamelyik ellenségükre. Megmondtam nekik: rontással nem foglalkozom. Emellett végig ki is tartottam, hiába ígértek bármit.

Közben sorra születtek a gyerekeink, majd rendre fel is cseperedtek. Az uram negyven éve halt meg, legidõsebb fiunkat már korábban elvitte a háború. Egyik sem ért váratlanul. Rég tudtam, hogy ez lesz a sorsuk. És ez volt a legnagyobb teher: tudni elõre, mit hoz szeretteim számára a jövõ, és tehetetlenül szemlélni, ahogyan beteljesül.

Regina néni az utolsó idõkben naphosszat a ház elõtt, egy nagy fatörzsön üldögélt. Visszaidézte emlékeit, élvezte a nap melegét, hallgatta a madarak dalolását. Csak ült ott fekete ruhájában, soványan, törékenyen. Néha lecsukta a szemeit, hogy lelkéig hatolhasson a fürge kis patak, az erdõ és a völgy éneke.

80

Azon az augusztusi verõfényes délutánon is lehunyt szemmel ült.

Amikor az egyik vadõr rátalált, már egészen hideg volt. A fiatalember felnyalábolta az élettelen testet, bevitte a házba s kiterítette az ágyon. Aztán lement Laposnyára és szólt a pópának. Még aznap négy vadõr társaságában feljött a szakállas, fekete ember. A vadõrök a magukkal hozott fenyõdeszkákból összeütöttek egy koporsót, belefektették a tetemet, s letakarták egy szemfedõvel. Aztán mély sírt ástak a tisztás szélén, nehogy a vadak kikaparhassák. Vállukon kihozták a koporsót, s leengedték a gödörbe. A pópa a saját nyelvén elmondta a búcsúztatót, imádkozott, ájtatoskodott egy sort, végül meghintette szenteltvízzel a tetemet. A vadõrök befedték a sírgödröt, a végébe keresztet szúrtak, elébe pedig egy befõttes üvegbe vadvirágot tettek, amit egyikük kislánya szedett. Egy darabig még elácsorogtak a sír mellett, aztán felvették hátizsákjaikat és elindultak hazafelé. Így ment el Regina néni, a látóasszony. Vele együtt sírba szállt a múlt, a boszorkányok, manók, tündérek és lidércek rejtélyekkel teli világa. Háza még áll, de udvarát és az odavezetõ ösvényt embermagasságú gyom nõtte be. Állatait elhajtották a környékbeliek, csak a két árva kecske maradt a foghíjas tetejû pajtában. Csoda, hogy nem ették meg õket télvíz idején a környéken kóborló farkasok. Évekkel késõbb újra arrafelé akadt dolgom. Alig találtam el a házhoz, annyira megváltozott a táj. Az erdõ szélén emeletes szálloda épült, melyhez aszfaltos út vezet. Hangtalanul suhanó luxusautók váltogatták egymást az elegáns hotel parkolójában. Látszott, Erdélynek ama félreesõ csücskében is beindult a fellendülés. Csak a hegyi emberek sorsa nem változott semmit. Az ugyanolyan, mint amikor Regina néni fiatalasszonyként megérkezett. Tán még roszszabb...

81

REJTÉLY

A napokban ünnepségre hívtak az egyik helyi iskolába. Korábban is jártam már ott, ám ezúttal valamilyen furcsa, felemelõ érzés kerített hatalmába. Mintha saját iskolám folyosóin lépdeltem volna.

Nekem sosem adatott meg osztálytalálkozóra mennem. Mivel sokat voltam távol szülõvárosomtól, egyszerûen nyomomat vesztették. Pedig annyira vágytam, s néha még most is, hogy viszontláthassam egykori diáktársaimat és tanáraimat, akiket ma is ugyanúgy szeretek, mint gyerekként, s akiknek végtelenül hálás vagyok a tudásért, türelemért és szeretetért, amit belém ültettek.

Emlékszem, tizenöt éves lehettem, amikor alma materünk egyik neves tanárának és feleségének elege lett a panelházban fölöttük lakó szomszéd évek óta csöpögõ csapjából, s hirtelen felindultságukban elhatározták: kertes házba költöznek. Legott meg is hirdették háromszobás rogériuszi lakásukat a helyi újságokban. Egy hét alatt öt vevõ is jelentkezett rá. Addigra õk is kinéztek maguknak egy csinos kis portát, az egykori Párizs-patak utcában. Szép, nagy ház volt, idõálló fundamentummal, száraz falakkal, tágas udvarral, jókora kerttel. Csak a teteje nem volt egészen rendben. Gerendáit az idõ vasfoga mellett a szúk is alaposan helybenhagyták, s az elmozdult cserepek között beszivárgó víz csúnyán eláztatta a konyha menynyezetét. Alighogy beköltöztek, tanárom át is ballagott felsõ szomszédjukhoz, hátha tudna egy jóravaló ácsmestert ajánlani.

– Adjon Isten szép jó napot! – köszönt illendõképp az udvarra belépve.

– A’ bizony jó vóna – bólogatott a szomszéd, aki egy sámlin ülve épp pulija bundáját csinosította, s akinek bajszát a harcsák királya is megirigyelte volna. – Mi jót hozott, szomszéd? – tette hozzá az illendõség kedvéért, a kölcsönös bemutatkozást követõen.

– Hozni semmit se hoztam, inkább vinnék – válaszolta az egzakt 82

tudományok terén jeleskedõ tanárom, hogy megmutassa a harcsabajszúnak, az õ fejében is olajozottan forognak ám az ész kerekei.

– Aztán mit vinne, szomszéd? – méregette gyanúsan a Béni névre hallgató, s megrögzött agglegény hírében álló harcsabajszú.

– Én biza tanácsot – vágta ki jótett lélek tanárom.

– Azt lehet – enyhült meg a szomszéd. – Abból nekem annyi van, hogy alá kellett támasszam a padlást, nehogy leszakadjon a temérdek tanács súlya alatt – tette hozzá huncut mosollyal a bajusza alatt.

– Aztán mirõl vóna szó? – hunyorított egy ráadást sûrû szemöldöke alól.

– Tudja, most vettük ezt a házat itt, maga mellett. Szép ház, jó ház, csak épp beázik. Gondoltam, hátha tud valami jó mesterembert, aki hajlandó rendbe tenni.

– Ördöge van! – pödört nagyot harcsabajszán a segítõkész Béni szomszéd. – Egy csapat székely ácsmester épp most újítja fel a székesegyház tetejit. Tudja, földijeim, áldott jó emberek egytõl-egyig, azok szívesen elvállalják a maga házát is. Így még a faanyag is olcsóbban kikerül, mintha maga vásárolná meg.

– Hát ez bizony valóban jó hír – lelkendezett tanárom. – Aztán mikor beszélne velük?

– Én akár még ma – rántott a nyakán harcsabajszú Béni.

– Meglátja, nem maradok adósa – köszönt el boldogan tanárom.

– Afelõl egyetlen percig sem kételkedtem – biztosította búcsúzóul Béni.

Másnap korán reggel meg is jelent három székely. Elmondták, ki küldte õket, mi járatban vannak, aztán egy idõre elhallgattak. Felkapaszkodtak a padlásra, tüzetesen megvizsgálták, megkopogtatták a gerendákat, megemeltek néhány cserepet, néhányszor jelentõségteljesen egymásra néztek, végül egyikük hátratolta a kalapját és kibökte: Hát ezt bizony megette a fene.

Tanáromat kicsit bántotta a nyers hangnem. Már nyitotta is a száját, hogy mérsékletre intse a mestereket, de akkorra már újra a szóvivõ folytatta: 83

– Tekintve, hogy Béni ajánlotta magát nekünk, s minket magának, úgy vélem, meg tudunk egyezni… Még ma hozzáfogunk a munkához, hogy mielõbb befejezhessük. Itt a kezem, csapjon hát belé! – tolta elõre szeneslapátnyi tenyerét az ácsok szóvivõje. Tanárom belecsapott, aztán a hóna alá kapta a táskáját, elköszönt az ácsoktól, feleségétõl, gyermekeitõl, és elsietett az iskolába.

Már nyugovóra készült a nap, mikor végre hazatért. Addigra a serény ácsok a fél tetõt le is bontották. A cserepeket ügyesen egymásra rakták a házfal mellett, a gerendákat pedig a kerítés tövébe fektették. Tanárom elégedetten dörzsölte a tenyerét. Áldja meg az Isten Béni szomszédunkat, lám, milyen derék és segítõkész ember, buggyant ki lelkébõl a meghatódottság vacsora közben. Másnap még a könnye is kicsordult, amikor estefelé a kapun belépve meglátta a tetõtlen házat.

Aztán eltelt egy nap, de nem történt semmi. Véget ért a következõ is, ám az iskolából hazatérõ tanárom a leghalványabb jelét sem látta annak, hogy bárminemû ácsmunka folyt volna a házon.

– Mikor láttad utoljára a mestereket? – kérdezte feleségétõl.

– Két napja, amikor délután átadtam nekik a pénzt – felelte az aszszonyka.

– Miféle pénzrõl beszélsz, asszony? – kapkodott levegõ után tanárom.

– Hát, amiben megegyeztetek. Itt voltam, saját fülemmel hallottam, milyen összegben állapodtatok meg… – bizonytalanodott el a törékeny teremtés.

– Asszony! Neked elment a józan eszed! Az összegben, amirõl megegyeztünk, benne volt az elbontásért járó bér, a szükséges faanyag ára és az új tetõért járó fizetség is. Most honnan a fenébõl kerítsem elõ a ravasz góbékat? – kiabálta villámló tekintettel.

Az asszonyka némán ült, csak a búzavirágkék szemeibõl patakzó könnyek árulkodtak a lelkében dúló viharról.

Tanárom nem szaporította tovább a szót, fejébe nyomta a kalapját, és köszönés nélkül elviharzott.

84

– Adjon Isten, szomszéd… – lépett be elszántan harcsabajszú Béni udvarára.

– A’ bizony jó vóna – helyeselt a házigazda. – Aztán mi történt, szomszéd? – tette hozzá, látva tanárom feldúlt ábrázatát.

– Nagy bajság történt ám – kezdte tanárom. – Jótett lélek földijei leszedték a házam tetejét, aztán faképnél hagytak, mint Szent Pál az oláhokat.

– Híj, ha így történt, a’ bizony valóban nagy baj – vakarta meg a fejét harcsabajszú Béni. – Tán pénzt adott nekik?…

– Tõlem ugyan egy huncut petákot se kaptak. A feleségem adta oda nekik a pénzt – mentegetõzött a tanár.

– A baj szempontjából teljesen mindegy, melyikük a vétkes – törölte le a homlokán gyöngyözõ verejtéket Béni. – Tudja, a székely nemcsak ügyes, de áldott jó ember is. Egyetlen baja van: ha kifizetik, olybá veszi, hogy lejárt a megállapodása, oszt odébbáll.

– Most aztán honnan az ég haragjából kerítsük elõ õket? – tört ki a kétségbeesés tanáromból.

– Leginkább Székelyföldrõl – felelte a harcsabajszú.

– Maga tán tudja, hol laknak? – tért vissza a remény tanáromba.

– Sze mondtam volt, hogy földijeim. Egyikük ákosfalvi, a másik kettõ meg bögözi. Ott megtaláljuk õket. Már ha hazamentek egyáltalán…

– Mikor indulunk? – tekintett fel az égre tanárom. – Hátha kibírja addig esõ nélkül…

– Felõlem akár ebben a minutában – készségeskedett harcsabajszú Béni. Így aztán rövid elõkészületet követõen a mindenre elszánt két férfiú útra is kelt. Egy hétbe telt, mire visszaértek. Mert bár viszonylag gyorsan a nyomára akadtak a három székely atyafinak, azoknak elõbb be kellett fejezniük egy Keresztúron felvállalt munkát.

Alig készültek el tanárom házának újrafedésével, olyan felhõszakadást küldtek az égiek Váradra, amilyenre a legöregebbek se emlékeztek. Ám akár a tenger is lezúdulhatott volna, az új tetõn egyet85

len csepp csepp víz át nem hatolt. Meg is ünnepelték illendõképp a sikeres munkát. Tanárom három nap szabadságot vett ki, az alatt egyvégtében csak evett, ivott, feleségével, a három székely áccsal és harcsabajszú Béni szomszéddal egyetemben. Csak a gyerekeket küldték el az iskolába. De õk amúgy se ihattak…

Telt, múlt az idõ, egyik reggel hiába szólította hûséges puliját harcsabajszú Béni. Hosszas keresgélés után végül ráakadt. Ott feküdt a szegény állat, megmerevedve, a kamra sarkában. Béni hozott egy ásót, aztán tisztességesen elföldelte a diófa tövében.

Egy bõ hónapig csend volt a háza táján.

Már érett a gesztenye, amikor az egyik hajnalon irgalmatlan kakaskukorékolásra riadt tanárom családja. Mintha a világ összes kakasa a harcsabajszú udvarán gyûlt volna egybe, hogy kipróbálja, melyikük hangja zeng ércesebben.

Tanárom gyorsan magára kapott egy háziköntöst, és átnyargalt a szomszédba.

– Adjon Isten, szomszéd – köszönt illendõképp a kapun belépve.

– A’ bizony jó vóna – bólogatott szokott módján harcsabajszú Béni. – Aztán mi jót hozott, szomszéd? – kérdezte.

– Éktelen kukorékolásra ébredtünk ma. Gondoltam, átjövök s megkérdezem, tán tyúktartásra adta a fejét?

– Az is akad egy-kettõ, de elsõsorban kokasokra szakosodtam – húzta ki magát büszkén harcsabajszú Béni. – Van köztük erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nehéz pénzeket fizetnek majd értük, de ahhoz legalább ötkilósra fel kell hizlalnom valamennyit.

– Vagy úgy… Esett le az álla tanáromnak. Aztán mennyi ideig tart a felhizlalásuk? – puhatolózott.

– Ha mindent egybevetek, legalább másfél, két hónap kell hozzá – számolgatta harcsabajszú Béni.

– És addig minden reggel ilyen veszett kukorékolást csapnak majd? – hüledezett tanárom.

86

– Hát ezek biz’ már csak ilyen kukorékolósak – tárta szét kezeit némi kajánsággal harcsabajszú Béni. – Elvégre kokasok.

Eltelt a másfél hónap, s egyik reggel nagy, ketreces teherautó állt meg a harcsabajszú kapuja elõtt. Két ember félórán keresztül hordta belé a sokféle hazai és külföldi származású kakast.

Hála Istennek, végre visszatér a csend, sóhajtott megkönnyebbülten a függöny mögül leselkedõ tanárom.

Már épp indulni készült, amikor újabb ketreces teherautó állt meg harcsabajszú Béni háza elõtt.

Na ne! – futotta el a méreg tanáromat. – Hát ennek már sosem lesz vége…

Alig ment el a teherautó, máris rohant át a szomszédba.

– Adjon Isten, szomszéd! – köszönt illendõképp.

– A’ bizony jó volna – helyeselt harcsabajszú Béni. – Aztán mi jót hozott, szomszéd? – kérdezte gyanúsan méregetve tanáromat.

– Tudja, szomszéd, amikor legutóbb Székelyföldön jártunk, észrevettem, mennyire húzza vissza szíve. Kisütöttük a feleségemmel, hogy hálából a tetõért elküldjük egy hónapra Székelyföldre üdülni.

Természetesen minden költségét mi álljuk. Semmi mást nem kell tennie, csak jól éreznie magát. Na, mit szól hozzá? – kérdezte tanárom.

– Mennék én, már hogy az Ántiba ne mennék. De épp tíz perce hoztak egy újabb szállítmány kokast. Azokat nem hagyhatom itt, mert éhen, szomjan pusztulnak…

– Sose fájjon a feje a kakasok miatt, azokat csak bízza ránk. A feleségem egész nap itthon van, majd rendszeresen átjár, aztán gondjukat viseli. Maga csak mondja meg, miként kell bánni velük – igyekezett megnyugtatni tanárom.

Hogyan csinálta, miképp, sosem derült ki. Tény, hogy harcsabajszú Béni végül hagyta meggyõzni magát. A búzavirágszemû tanárnénak elmagyarázta a teendõket, összecsomagolt, aztán vonatra ült, és meg sem állt Udvarhelyig.

Tanáromnak se kellett több. Alighogy hazaért az iskolából, legott 87

átsietett feleségével Bénihez. Nagy nehezen összefogdosták a kakasokat, s mindegyiknek szigetelõszalagot tekertek a csõrére. Így ni, mondta elégedetten tanárom, miután végeztek. Remélem, most már végre csend lesz…

Csakhogy ezúttal tévedett. A kakasok másnap hajnalban ugyanúgy kukorékoltak, mint korábban. Tán még valamivel jobban. Az éj leple alatt ugyanis egytõl-egyig lepiszkálták csõrükrõl a szigetelõ szalagot. Tanárom azonban nem törõdött bele a kudarcba. Délután örömtõl ragyogó arccal tért haza. Megvan a biztos recept – ölelte meg búzavirágszemû feleségét.

– Mi az? – próbálta faggatni az asszonyka evés közben.

– Majd meglátod – emelte fel mutatóujját jelentõségteljesen tanárom.

Amint befejezték a vacsorát, elõvett egy gombolyag madzagot, valahonnan szerzett néhány méternyi vastag drótot, intett feleségének és átmentek harcsabajszú Bénihez. Amíg az asszonyka béklyót kötött a kakasok lábára, addig tanárom ügyes, horogszerû kampókat hajlított a vastag drótból, melyeket másfél arasznyira egymástól sorakoztatott fel a kakasülõn. Aztán összekötött lábuknál fogva sorra felakasztotta valamennyi kakast a horgokra.

Reggel néma volt a környék, mint a holdbéli táj. Tanárom derûsen ébredt a vekker hangjára. A mosoly még akkor is az arcán ragyogott, amikor átballagott harcsabajszú Bénihez, hogy leakassza a kakasokat a horogról. Eleinte kicsit dülöngéltek, de hamarosan viszszanyerték egyensúlyukat. Így teltek szépen, csendben az egymást követõ napok, mígnem egyik reggel veszett csöngetésre riadtak tanáromék. Ki a fészkes fene lehet az ilyen korán reggel? – morfondírozott magában a családfõ, s magára kapta háziköntösét. Megyek már! Megyek… küldte elõre a hangját –, csak szálljon le végre arról a rohadt csengõrõl. Az egész környéket felveri vele…

Kitárta a kaput, hát harcsabajszú Béni állt ott feldúlt képpel.

– Mit mûvelt a kokasaimmal, szomszéd? – tört ki belõle az indulat.

88

– Hogyhogy mit mûveltem?… – hebegett tanárom. – Hát, hát… hízókúrára fogtam õket – vágta ki hirtelen diadalmasan.

– Miféle hízókúrára? – hüledezett harcsabajszú Béni. – Sze fejjel lefelé lógnak valami kampókról, némán, mozdulatlanul, mintha már nem is volna bennük élet! Maga elpusztította a kokasaimat! – öntötte el újra az indulat.

– Sose ítéljen a látszat alapján – nyerte vissza nyugodtságát tanárom. – Meglátja, legalább egy kilóval nehezebb mindegyik, mint gondolná.

– Na, arra még befizetek – enyhült csöppet harcsabajszú Béni haragja. És valóban. Átmentek, egyenként leakasztották a vörös fejû kakasokat, s ha nem is egy kilóval, de hetven-nyolcvan dekával mindegyik többet nyomott a mérlegen, mint várható lett volna.

– Kitõl hallott errõl a fura módszerrõl? – fordult Béni tanárom felé.

– Hadd, maradjon az én titkom – kacsintott rejtélyesen tanárom.

– A lényeg: Jótett helyébe jót várj! Maga segített rajtam, én meg viszonoztam. Mifelénk ilyen a barátság – nyújtotta kezét harcsabajszú Béninek, aki még akkor sem tért egészen magához az álmélkodásból.

– Ezt megünnepeljük ám, szomszéd – derült fel a hirtelen ötlettõl a képe. – Mégpedig jóféle székely kakaspörkölttel, amit tõrõlmetszett székely menyecske készít majd. S hozzá zamatos Küküllõmenti bort iszunk.

– Nocsak – tátotta el a száját tanárom. – Miféle székely menyecskérõl beszél, szomszéd?…

– Hamarosan meglássa… Merthogy én sem tétlenkedtem ám odahaza, Székelyföldön…

Péntek este meg is érkezett a menyecske. Takaros volt, épp ahogy harcsabajszú Béni leírta volt. A száját is takarosan eltátotta, amikor megmutatták neki az új kakashízlaló módszert.

– Sze mind a fejükbe száll a vér, szegényeknek – csapta össze a kezeit.

89

– Attól jön ám meg az étvágyuk – kacsintott Béni.

A következõ esztendõ májusában harcsabajszú Béni a váradi székesegyházban oltár elé vezette a takaros székely menyecskét. Utána nagy lakodalmat csaptak, két nap, két éjjel folyt a jóféle fenyõpálinka és a zamatos Küküllõ-menti bor. Az ünnepi alkalomra tanárom újabb három nap szabadságot vett ki, s szinte egyvégtében áttáncolta búzavirágszemû feleségével a lakodalmat.

Agglegény léte feladása után harcsabajszú Béni még tíz esztendeig hízlalta takaros menyecskéjével az erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai kakasokat.

Akkorra már az összes környékbeli tudott a Béni-birtokon folyó tevékenységrõl. Csak azt nem sikerült megfejteniük soha, bármenynyit törték is a fejüket, vajon hogyan, s mivel sikerült leszoktatnia a kukorékolásról kakasait, a harcsabajszú, csavaros eszû góbénak.

90

CSÕSZ PISTA

Csõsz Pistáról minden valamirevaló váradi tudta, hogy burokban született. Az efféle kiváltságos embert, élete végéig elkíséri a szerencse. Messzirõl megérzi a földbe ásott kincset, akár a jó szamár a készülõ esõt. Megérzi, és meg is találja. Ráadásul sem kés, sem kard, de még a pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes ártani neki.

Hogy Csõsz Pista valóban szerencsés csillagzat alatt született, már egészen zsenge korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor bátyjai felállították a Széles utcai híd korlátjára, aztán rászóltak: Na, ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette magát, rögvest elrugaszkodott és olyan szép homorú ívû csukafejessel érkezett a Körösbe, hogy még a Szajkó fivérek is eltátották tõle a szájukat.

Csakhogy a pillér tövében jókora kõtömb lapult. Vélhetõen még a hajdani hídépítõk felejtették ott, bár az sem kizárt, hogy a tavaszi áradások görgették le a hegyekbõl. Tény, hogy Pista feje nekiütõdött. Mélyen volt a kõ, de még így is jókorát reccsent a kobakja.

Egy pillanatra elsötétedett elõtte a világ, és erejét vesztve elterült a folyó fenekén. De az egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A következõ pillanatban már feleszmélt a burokban született legényke. Hirtelen elhatározással elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktõl, és prüszkölve emelkedett a felszínre. Amint bátyjai meglátták öccsük vérzõ fejét, nyomban utána ugrottak, kisegítették a partra, ölbe kapták, és úgy ahogy voltak, fürdõgatyásan nyargaltak vele Bozsódi János fõorvoshoz.

A már fiatalon híressé lett gyermeksebész végigtapogatta Pista kobakjának, s nyakának minden négyzetcentiméterét. Közben hol hümmögött, hol a fejét csóválta.

– Meg kell adni, keményfejû gyerek – összegezte diagnózisát.

Aztán érzéstelenítõt fecskendezett a seb körül a fejbõr alá, majd barna színû zsinórt fûzött egy görbe tûbe, és szapora öltésekkel ügye91

sen összevarrta a felhasadt bõrt. Végül bekötözte a megszeppent gyerek fejét.

Derék katona lesz belõled, fiam, veregette meg Pista vállát a fõorvos, majd bátyjai felé fordult. Pupilláiból, s a hidegrázásból ítélve, enyhe agyrázkódása van, de holnapra elmúlik. Három nap múlva viszont hozzátok vissza kötözésre, s ha lehet, a jövõben jobban vigyázzatok rá! – kötötte a lelkükre búcsúzóul.

Egy hét múlva lekerült a turbán Pista fejérõl, iskolakezdésre pedig a hasadás helyén nõtt töpörtyûszerû varrat is leszáradt. Addigra már a fél város tudott a csodás kimenetelû vízbeugrásról.

Telt, múlt az idõ és Pista legénnyé cseperedett. Mivel kicsi korától ügyesen rajzolt, szépen faragott, özvegy édesanyja úgy határozott, legkisebb fiát az egyik neves váradi sírkõfaragóhoz adja inasnak.

Pista egykedvûen fogadta anyja bejelentését. Másnap be is állt a kõfaragóhoz. Naphosszat keverte a cementet és dolomitõrleményt, cipelte a már kiöntött sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha mestere úgy kívánta márványt csiszolt, vagy valamelyik temetõben betongyûrût öntött. Nagyritkán a vésõt is kezébe vehette.

Húszéves korában annak rendje s módja szerint bevonult katonának, letöltötte a két évet, aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Hétközben a sírkõfaragó mûhelyben serénykedett, szombatonként pajtásaival eljárt a bálokba. Néha õt verték meg, máskor õ tört be néhány fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült zöld ágra vergõdnie. Nem mintha bárminemû kifogása lett volna a szemrevaló fehérnépek ellen. Sõt! Nagyon is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a lányok valami miatt idegenkedtek tõle. A második, harmadik találka után rendszerint faképnél hagyták.

Bántotta a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment józanon haza soha. Özvegy édesanyjának majd' megszakadt a szíve nagy bánatában. Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor összefutottak a piacon: – Ó, drága Mariskám. Mit nem adnék, ha Pista is olyan lenne, mint a testvérei, akiknél már három-négy gyerek hancúrozik az udvaron.

92

A harmincas évek közepén csõsz nélkül maradt az Olaszi temetõ.

– Nálad alkalmasabb embert keresve sem találnánk, fiam – kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz. – Ha elvállalod a csõszködést, a csõszlakás is örökre a tiéd lehet – tette hozzá jelentõségteljesen.

– Ami azt illeti, ennél valamivel többet vártam az élettõl – válaszolta Pista az ajánlatra. – De ha nekem ez van szánva, kénytelen vagyok beérni vele. Egye fene, elvállalom – csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a kõfaragó legénybõl Csõsz Pista.

Barna arcú, sovány, szikár ember volt már, amikor az ötvenes évek közepén megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek, mint a ruhaszárító kötelek, a fehérre meszelt csõszház elõtt, amely a Temetõ utca felõli kapu mellett támasztotta belülrõl a sírkert roskatag téglakerítését. Napközben sírokat ásott, öntözte a virágokkal beültetett hantokat, egyengette a temetõkert útjait. Sötétedés után kulcsra zárta a két kaput, leakasztotta az ajtó melletti szegrõl a lámpát és végigjárta a temetõt. Aztán õ is nyugovóra tért.

A holtak sohasem háborgatták, az élõk csak elvétve. Néha elõfordult, hogy a kocsmából hazafelé tartó ittas emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra boruló szomorúfüzek alatt. Éjfélig többnyire kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel a kapuk zárva voltak, kénytelenek voltak felkölteni Csõsz Pistát.

Dühös volt az öreg, majd szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtõztette magát, szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett öszszes keserûséget, mérget. Kacskaringós káromkodásait úgy cifrázta, mint a szûrszabók cifraszûreiket. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták fölül.

Beszélték, hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé tántorgó részeg beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, ott fektében el is aludt. Október vége felé járt, hûvösek voltak az éjszakák.

A hidegtõl gyorsan magához tért és kiabálni kezdett: Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra felébredt Pista bácsi. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, 93

gatyásan, mezítlábasan kiállt a háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!

Ettõl az egyetlen esettõl eltekintve az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Szent meggyõzõdése volt, hogy az elhunytak, vagy ahogyan õ nevezte õket: „a jobb létre szenderültek”, keményen megtorolják, ha valaki háborgatni merészeli végsõ nyugalmukat.

A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Némán tûrik a sírkerteken kívüli világ aljasságait. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyûlölködnek. Az irigykedés, féltékenykedés, bosszú kizárólag az élõk jellemzõje.

Míg élt anyai nagyanyám gyakran kísértem el az Olaszi temetõben nyugvó nagyapám sírjához. Õ vitte a virágot, én meg egy ütöttkopott, alumínium tejeskandlit lóbáltam, melyet a temetõkútnál mindig megtöltöttünk vízzel. A vízmerítést a világ összes kincséért sem engedtem volna át nagyanyámnak. A temetõkútban ugyanis népes békakolónia tanyázott. Történt, hogy egy alkalommal épp egy gyanútlanul sütkérezõ méretes bakbékát igyekeztem a vízzel együtt a kandliba terelni, mikor váratlanul erélyes hang szólalt meg mögöttem. Az ijedtségtõl kis híján belefittyentem a kútba.

– Semmit se változtál, Jolán! Ma is ugyanolyan szép vagy, mint lánykorodban. Látod, ha annak idején engem választasz, most nem özvegyként kellene kijárnod a temetõbe – szavalta a fehéringes férfi.

– Persze, mert akkor örökké itt lakhatnék – válaszolta nagymama.

– Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam, azért választottam Imrét, mivel te világéletedben felelõtlen, könnyelmû ember voltál.

Csak a barátok léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol másik, hol egyszerre mindkettõ. Milyen élet várt volna rám, melletted?…

– Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…

– Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne áltassuk egymást, Pista…

– Még most sem késõ, Jolán…

94

– De nagyon is késõ, Pista. Öregasszony vagyok, te meg öregember. Nekünk már csak múltunk van, jövõnk nem lehet… Na, Isten megáldjon. És máskor, kérlek, ne hozd rá a frászt az unokámra. Az imént is majdnem beleesett a kútba ijedtében, amikor elkurjantottad magad a háta mögött…

– Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a kérdést, amint eltávolodtunk a kúttól.

– Áh, csak egy vén tökéletlen… – legyintett bosszúsan.

– Miért mondta, hogy annak idején õt is választhattad volna?

– Mert nagyapád elõtt õ udvarolt nekem.

– És te mégis nagyapához mentél feleségül?…

– Pontosan. Nagyapád mozdonyvezetõ volt, Pista bácsi viszont sose vitte többre a csõszködésnél. Ezt te úgyse érted…

– De ha Pista bácsi lenne a férjed, miért lakhatnál örökké a temetõben? – faggattam állhatatosan tovább.

– Mert õ itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetõcsõsz! – zárta le beszélgetést nagymama.

Napokig töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a fejembe, miért kell csõsszel õriztetni a holtakat, hisz’ akire egyszer rázárják a koporsó födelét, ráadásul még egy csomó földet is ráhánynak, az soha többé ki nem kel önerejébõl, a sírból. Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb. Háromnapnyi tépelõdés után meg is kérdeztem anyámtól: – Mi szükség a temetõcsõszre, ha a holtak már úgyse támadnak fel?

– Nem a holtakat kell õrizni, te, butus, hanem a sírkertet – simogatta meg a fejem. – Tán újra megkörnyékezte nagymamát az a vén részeges? – komolyodott el.

– Senki sem környékezett meg senkit… – zártam le a beszélgetést, s már nyargaltam is át a szomszédba, Emil bácsihoz.

Az öreget sofõrtársai egymás közt „Fényes” Emilként emlegették, mivel vízözön elõtti moslékszállító teherautója örökké tükörfényesen ragyogott.

95

Igazság szerint a rozoga Molotov az állami gazdaságé volt, Emil bácsira csupán a vezetését bízták, ettõl függetlenül az öreg háromhavonta újrafestette. Valahonnan szerzett egy kiszuperált tûzoltó készüléket, átalakította levegõtartállyá, rácsatolt egy nyomásmérõt s egy méretes pumpát, engem pedig kinevezett kompresszornak. Mivel a levegõtartály nyomásának szinten tartásához legalább másfél óra hosszat folyamatosan pumpálnom kellett, egy-egy festés után napokig mozdulni is alig bírtam az izomláztól.

– Miért kell csõsz a holtak õrzésére? – rontottam be az öreghez.

– Tán Pista bácsira, a szellemes emberre gondoltál? – nyomott jókora barackot a fejem búbjára.

– Igen – bólintottam.

– Hát ez nem ilyen egyszerû – simogatta meg borostás állát az öreg. – Tudod, ahol holtak vannak, ott szellemek is tanyáznak, a lidércekrõl nem is szólva – halkította le a szavát.

– Kik azok a lidércek? – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Hú! Azoktól aztán óvjon meg a Jóisten – kapta tenyerét a szája elé az öreg. – Azok annyira furcsa szerzetek, hogy valódi kilétüket máig sem sikerült kiderítenie senkinek. Pedig sok nagyeszû tudós próbálkozott már vele. Nekem elhiheted…

– De hát hol tanyáznak? – vettem én is ösztönösen halkabbra a szót, közben éreztem, hogy a félelemtõl fel s alá futkározik a hideg a hátamon.

– Épp erre nem sikerült rájönniük az okosoknak – súgta jelentõségteljesen Emil bácsi. – Állítólag a sírokból bújnak elõ, ha emberszagot éreznek. Sötétedés után gyanútlanul bandukol hazafelé az ember a temetõben, s egyszer csak olyan érzése támad, mintha követnék. Hátratekint, s lát egy furcsán imbolygó fényes, vagy inkább világító valamit, ami a levegõben lebeg utána. Megijed, és szaporázni kezdi a lépteit. A világító valami azonban nem tágít… Még inkább gyorsít, mire a valami is rákapcsol. Lassít, erre a lidérc is lejjebb veszi a tempót. Ijedtében végül az ember futni kezd. S csak fut, fut, egyre gyorsabban, mígnem összeesik és meghal. Akkor a lidérc 96

ráugrik, és addig toporzékol rajta, míg valamennyi csontját összetöri. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, odébbáll.

– Pista bácsi nem fél tõlük?

– Az öreg fél életét a temetõben töltötte. Már ismerik a lidércek, ezért nem bántják. De próbálj meg te odamerészkedni, sötétedés után, meglátod, élve ki nem kerülsz többé onnét.

– Nagyon bátor ember ez a Pista bácsi – tekertem elismerõen a nyakamon. – Ha nagymama annak idején ezt tudta volna, bizonyára õt választja férjéül, nem nagyapát – köszöntem el Emil bácsitól.

Telt, múlt az idõ, elõbb nagymama, aztán apám is kiköltözött a temetõbe. Valahányszor kimentem hozzájuk, nagymama sírján mindig friss virágot találtam a fejfa elé állított dunsztos üvegben. Többnyire rózsát.

A hetvenes évek elején bezárták, és zöldövezetté nyilvánították az Olaszi temetõt. Pista bácsit azonban egy ideig még megtartották.

Bár maradhatott, szemmel láthatóan megviselte a döntés. Naphoszszat céltalanul lõdörgött a sírok között, aztán hamarosan újra kocsmázni kezdett – Nem adok tíz évet, és romhalmaz lesz a temetõ helyén – kesergett cimboráinak a Stadion kocsmában.

Sötét jóslata hamarabb beteljesedett, mint gondolta.

Kevéssel a temetõkert lezárása után megjelentek a sírgyalázók.

Eleinte csak a fejfákat csavarták ki, késõbb ledöntötték és összetörték a sírköveket, obeliszkeket és szobrokat. Pusztító démonokként járták a sírkertet. Felfeszítették a kriptákat, kiszórták és meggyújtották az elhunytak csontjait, ruháit, a korhadt koporsók deszkáit. Az átgondolatlan rendelet következményeként, az egykor példás rendjérõl, tisztaságáról híres Olaszi temetõ néhány esztendõ leforgása alatt szemétteleppé züllött.

– Hivatalos levele érkezett, Pista bátyám – toppant be egy napon a postás az öreghez.

– Száradt volna le a keze annak, aki írta – morogta magában az öreg, de szó nélkül átvette a levelet. Legszívesebben azon nyomban 97

borítékostól a kályhába vetette volna, de félt megtenni. Nézegette, forgatta az írógéppel címzett borítékot. Aztán végül mégis rászánta magát, és felbontotta. Az állt benne, hogy hétfõ reggel nyolc órakor jelenjen meg a város egyik közismert ügyvédjének az irodájában.

Vigye magával személyi igazolványát, valamint születési anyakönyvi kivonatát. Édes jó Istenem, vajon mi vár még rám? – töprengett az öreg.

Négy észveszejtõ hosszú napon át reggeltõl estig csak a rejtélyes levél foglalkoztatta. Azzal feküdt, azzal kelt. Merthogy a nyugtalanság az éjszakáit is megmérgezte. Hiába vett be altatót, ivott langyos tejet, mézes bort, szemernyit sem sikerült aludnia. Reggelre mindig csuromvíz volt az ágynemûje az izzadságtól.

Végre elérkezett a hétfõ. Az öreg elõszedte a szekrénybõl naftalinnal átitatott sötétkék öltönyét, kifényesítette fekete félcipõit, nyakkendõt kötött, gondosan megfésülködött, aztán valamivel reggeli hét után remegõ lábakkal elindult. Fél nyolckor már az ügyvédi iroda elõtt téblábolt. Háromnegyed körül a kopaszodó, köpcös ügyvéd is befutott.

– De friss volt, Pista bátyám. Na, kerüljön beljebb. Csak bátran, bátran… – tessékelte maga elõtt az öreget.

Mire beértek, az öreget maradék ereje is elhagyta.

– Ha nem veszi rossz néven, ügyvéd úr, kicsit leülnék – mondta.

– Tán rosszul van, Pista bátyám? – ijedt meg az ügyvéd.

– Nem, dehogy… Csak tudja, megvénültem, s hamar fáradnak a lábaim.

– Attól, amit most mondok magának, legalább húsz évet visszafiatalodik majd – vigyorodott el a paragrafusok köpcös szakértõje.

– Hát akkor ki vele, szaporán, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, mert már alig birok magammal – támadt fel hirtelen az öreg.

– Arról van szó, Pista bácsi – rakott egy vastag iratcsomót az asztalra az ügyvéd –, hogy atyai nagynénje, Sarkadi Piroska, magára testálta Szõlõ utcai házát és gyümölcsösét.

– Rám? – hüledezett az öreg. – Aztán vajon miért éppen rám?

98

– Hát ez bizony nincs benne a végrendeletben – felelte a törvények kiváló ismerõje. – De most ne is ezzel foglalkozzon, Pista bátyám. Inkább örüljön az örökségnek, mert bizony szép és sokat érõ a ház is, a gyümölcsös is.

– Aztán mindez nekem mennyibe fáj? – méregette gyanakodva az öreg, a szapora beszédû ügyvédet.

– Semmibe, Pista bátyám. Egyelõre semmibe.

– Ej, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, bizony még a mondás is azt tartja, hogy Krisztus urunk koporsóját sem õrizték ingyen.

– Az lehet. De az engem megilletõ honoráriumot én már megkaptam, úgyhogy legyen nyugodt, a hagyatéki eljárás során felmerülõ költségeken kívül, senkinek sem kell pénzt adnia.

Ettõl valóban megnyugodott az öreg. Még aznap átadta a csõszház és a temetõkapuk kulcsait a városi köztisztasági vállalat igazgatójának, birtokba vette a Szõlõ utcai házat, s már délután hozzá is fogott a munkához. Gyomlált, kapált, permetezett. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy két hét múlva a fákon nemhogy gyümölcs, levél is csak mutatóba maradt. De legalább a szõlõ bõven kárpótolta. A pincében sorakozó hat hordó közül október elejére öt színültig megtelt jófajta kadarkával.

A következõ esztendõ tavaszára a gyümölcsfák is kiheverték a vegyszermérgezést, és úgy virágba borultak, mintha azért fizették volna õket. Júliusban már földig hajoltak az ágak, a temérdek barack, alma s körte terhe alatt, Pista bácsi alig gyõzte gyártani a támfákat, nehogy kárba vesszen a sok drága gyümölcs. Öt kerek évig élvezte az öreg a szõlõhegyi lét örömeit. Az öt esztendõ alatt egyszer sem ment le a temetõbe. Pedig a szíve szakadt meg a vágyakozástól, hogy legalább még egyszer láthassa. Aztán egy éjszaka álmában szépen, csendesen átköltözött a Teremtõ nagy gyümölcsösébe.

A rokonok gyászmisét mondattak érte, majd illendõképp eltemették Várad akkor már egyetlen, Rulikovszky Kázmérról elnevezett sírkertjében.

99

A nyolcvanas évek végén aztán elkezdõdtek az exhumálások.

Sorra tépték fel a kriptafedeleket, túrták fel a sírhantokat. Az elhunytak maradványait kupacokba gyûjtötték, s a Rulikovszky temetõ keleti szélén dózerrel kivájt tömegsírokba szórták. A város neves halottainak tetemeit azonban addigra átmentették a Barátok templomába, illetve a Székesegyház altemplomába.

Kilencvenkettõ februárjának végén történt, hogy Serfõzõ Jóska egyik este rémült arccal rontott be a Stadion kocsmába.

– Képzeljétek, idefelé jövet Csõsz Pista bácsit láttam a temetõben – lihegte elfulladó hangon.

– Persze. Aztán beleért a kezed a bilibe és felébredtél… – jegyezte meg gúnyosan az egyik törzsvendég.

– Nyilván egy fröccsre is meghívott az öreg – kontrázott egy másik.

– Komolyan beszélek, fiúk – bizonygatta a hírhozó. – Ott ült az öreg felgyûrt ujjú fehér ingében, a romos Haller kápolna lépcsõjén.

Talán észre sem veszem, ha rám nem köszön. „Hová, hová, Józsikám? Tán a fiúkhoz, a Stadionba?” Szó szerint ezt kérdezte.

Bennem még az ütõ is megállt az ijedtségtõl. Az öreg meg csak nevetett. Aztán elkomolyodott és körbe mutatott. Látod, mit mûveltek ezzel a gyönyörû temetõvel? De ne félj, Isten mindenkinek megfizet. Még soha senkinek sem maradt adósa. Majd meglátod…

Bizonyára így lesz, Pista bácsi, motyogtam, azzal nyargalni kezdtem. Egészen idáig futottam. Közben hátra-hátra tekintgettem, vajon követ-e…

Bár Jóska meséjét látszólag senki nem vette komolyan, az esetnek gyorsan híre ment a városban. Egy hét múlva egy réti asszony bizonygatta a kispiacon, hogy elõzõ nap, pontban az esti harangszókor ott látta az öreget a lépcsõn. – Ne félj, Etus, nem eszlek meg – szólt rá nevetve Pista bácsi.

Két hónappal késõbb Kovács Iminek mutatkozott meg az öreg.

Az asztalosmester szerint az egykori csõsz negyedmagával ült és nevetgélt a ravatalozó töredezett lépcsõjén. Valamin nagyon derülhettek, mert engem észre sem vettek, pedig rájuk köszöntem – állította.

100

Egyik májusi estén egy hazafelé tartó fiatalasszony vágott keresztül sötétedés után, az akkorra részben már simára gyalult sírkerten, amikor váratlanul két suhanc állta útját. Az asszonyka sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.

– Ne félj, szépségem! Csak egy kicsit szórakozunk veled, aztán elengedünk – röhögött egyikük.

– Meglátod, nem fog fájni – vigyorgott a másik, és kinyújtotta kezét a fiatalasszony felé.

Abban a pillanatban furcsa dolog történt. A támadók hirtelen a tarkójukhoz kaptak, majd kétségbeesetten tusakodni kezdtek, mintha láthatatlan kezeket próbáltak volna letépni a nyakukról. Szemeik kidülledtek, testük jobbra-balra tekeredett, akár a megszállottaké, közben úgy hörögtek, hogy hallgatni is rossz volt. Nagyjából egy percig tarthatott megmagyarázhatatlan küzdelmük, aztán a földre huppantak. Kis idõ múlva feltápászkodtak, és halálra rémült arccal elfutottak.

A fiatalasszony percekig megkövülten állt, aztán nagy nehezen õ is elindult.

Hogy mi igaz a történtekbõl, s mi nem, döntse el ki-ki maga.

Tény, hogy a rejtélyes eset óta sötétedés után egyetlen rossz szándékú ember se merte betenni a lábát a parkosított Olaszi temetõ területére. Állítólag még a környékét is messze elkerülik, akár a mondásbéli ördög a tömjén füstjét.

101

BAGOLY

Ha színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövõ nyáron megkapod a rég áhított biciklit – ígérte apám a szeptemberi tanévkezdéskor.

Ennél hatásosabb varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha magánál Dandaló mesternél sajátította volna el a kuruzslás tudományát.

Egész évben úgy tanultam, hogy karácsony táján anyám már aggódni kezdett.

– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el. Örökké csak az irkái és könyvei fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta apámnak.

– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám. – Meglátod, bõven bepótolja majd a nyári szünidõben. Még meg is tetézi.

A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye. Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak volna az év végi bizonyítványomban. Nem is késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam atyám elé, és ünnepélyesen átadtam neki az ellenõrzõt. Sokáig nézte a kis könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se szólt, láttam rajta, nagyon elérzékenyült a sok tízes láttán. A végén megköszörülte a torkát és kibökte.

– Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Kemény munkát végeztél, fiam, én is megtartom az ígéretem - mondta, azzal elballagott az udvar végében álló farakáshoz, ahonnan rövid szöszmötölés után ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.

– Íme, a megígért bicikli, fiam. Kívánom, hogy teljék örömed benne – mondta, enyhén megbicsakló hangon.

– Köszönöm szépen – válaszoltam illendõképp, közben az én torkomat is megszorította valami sírásféle, de a lelkembõl feltörõ öröm gyorsan úrrá lett rajta.

Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe pattantam. Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De nem értem el, pedig egészen alacsonyra állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam, pedá102

lozni állva is lehet. Azza nekilódultam. Szélvészként száguldott a bicikli, amikor valaki elrikkantotta magát mögöttem.

– Nicsak! Milyen fájintos biciklid van, öcskös!

Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette sapkáját.

– Most kaptam a szüleimtõl – kanyarodtam vissza hozzá lihegve.

– Használd egészséggel, öcskös! – veregette meg a vállam. – Aztán vigyázz, nehogy kárt tegyél a gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette hozzá némi kajánsággal.

Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas, inkább olyan középtermõ – ahogyan Szegvári néni nevezte az átlagos magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt naphosszat a Széles utcai cipész szövetkezet kaptafái fölött.

Ha nem volna füled, Jóska, már rég megvakultál volna, heccelték napközben, majd munka után a Karácsony-kocsmában.

Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka panaszra. A szükségesnél legalább két számmal nagyobb, elnyûtt, zsíros sapkáját is két füle tartotta. Azok híján a koszos tökfedõ vélhetõen a szájáig szaladt volna le, s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett világ szépségeibõl.

Húszéves korában jóval kisebbek voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét, vette védelmébe apám, aki egyazon alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal. Akkoriban egészen szemrevaló legény volt. Az idõ azonban õt sem kímélte. A fülek nagyobbodása pedig a korral jár, tette hozzá magyarázólag.

Bár fülei tényleg lenyûgözõen nagyok voltak, Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével és önzetlen segítõkészségével vívta ki ismerõsei rokonszenvét. Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett ganggal toldotta meg a szülõi házat, hol az ablakokat, ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már évek óta egymaga élt az Úri utcai portán.

103

104

Egyik télen például kényszerû tétlenségében azt találta ki, hogy filagóriát épít az udvarra, hogy nyári estéken legyen honnan hallgatnia a tücskök ciripelését. Össze is vásárolt annyi gerendát, deszkát, lécet, hogy azokból három filagória is bõven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste, várta, hogy végre hozzáfoghasson régóta dédelgetett álma megvalósításához.

Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a környék híres hentesmészárosának kigyulladt a füstölõje. Az öreg disznóvágáson volt. A tûzoltókat is a szomszédok riasztották, ám mire kiértek, akkorra már az összes kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is, merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészbõl csak egy füstölgõ fekete kupac maradt.

Február közepét mutattak a naptárak, de a tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek is megrepedtek tõle.

Az öreg Kóhant három napig a tûz után megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az öreg szánkót, elõvette a nagy fejszét, keresett egy zsákot és elindult, hátha a város környéki erdõk valamelyikében talál annyi tûzrevalót, amennyivel kihúzza tél végéig.

Ahogy bandukolt, az Úri utcán összetalálkozott Bagollyal.

– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi, ebben a cudar idõben?

– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a fáskamrám, benne az öszszes tüzelõm, s lám, messze még a tavasz.

Bagoly egy szót se szólt, csak merõn bámult az öregre, közben mintha erõsen törte volna a fejét valamin.

– Na, az Isten legyen magával, Kóhant bácsi – emelte meg végül koszos sapkája simléderét, azzal ment tovább.

Hogy sikerült-e tûzrevalót találnia az öregnek vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés ébresztette fel reggeli álmából az öreg Kóhantot.

Magára kapta bekecsét, fejébe nyomta a kucsmáját és ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta a kaput, de a szája is lega105

lább akkorára tárult, mivel az utcán, élükön Bagollyal legalább tucatnyi férfi toporgott.

– Hát ti mi jóban jártok? – kérdezte az öreg.

– Kérdezõsködés helyett jobban tenné, ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette hozzá.

– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim – tárta ki sarkig a kaput Kóhant bácsi, a férfiak meg egymás után betódultak. A sor végét egy lovas szánkó zárta megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.

– Mi készül itt, fiam? – méregette az öreg gyanakodva Baglyot.

– Majd kiderül a végén, Kóhant bácsi. Most inkább kínáljon meg minket abból a jófajta szilvapálinkából – kacsintott huncutul Bagoly.

– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért van. Hát persze, hogy megkínállak – mondogatta az öreg és elindult a tornác irányába. Két perc múlva egy literes üveggel a kezében tért vissza. A zsebeibõl elõszedte a poharakat, aztán sorra színültig töltötte valamennyit.

– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte magasba Bagoly a poharát.

A tucatnyi férfi visszhangként ismételte utána.

– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg nem hívjuk – karolt az idõs hentesbe Bagoly. Fúrta a kíváncsiság az öreg oldalát, erõsen fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, a férfiak sebtében lerakták a szánkóról a gerendákat, deszkákat, léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan csákányokkal, ásókkal nekiestek a földnek és méternyi mély, szabályos négyszög alakú gödröket ástak. A többiek mértek, rajzoltak, fûrészeltek, fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben megkondultak a város harangjai, már a tetejét ácsolták a vadonatúj építménynek. Délután négy órára pedig már a füstölõ is a helyén állt. A szánkó épp akkor tért vissza negyedik útjáról.

Végül összesöpörték a forgácsot, fûrészport, Bagoly pedig felment az öreghez.

– Na, most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.

106

Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban gyökeret is vert a lába. Ott állt a gyönyörû fáskamra az udvar végében, szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta szebb. Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.

– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly felé.

– Az emberségivel, Kóhant bátyám – felelte Bagoly, de mintha az õ hangja is fátyolosabb lett volna a szokásosnál. – Jöjjön, nézze meg belülrõl is.

Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy igyekezetében.

Amikor aztán kitárult a kamraajtó, már képtelen volt visszafogni könnyeit. Vágott fával volt színültig tele a kamra.

– Még innánk egy pohárkával, Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert mindjárt ránk sötétedik.

– Az egy pohárkából végül három lett, s már a csillagok is kigyúltak az égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a meghatódottságtól.

Telt, múlt az idõ, néhány héttel késõbb az öreg csöngetett be Bagolyhoz.

– Miben segíthetek, Kóhant bácsi – kérdezte csodálkozva.

– Nem segítség végett jöttem most, fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te és a barátaid, tiszteljetek meg a jelenlétetekkel. Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.

– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és hálásan köszönjük – felelte Bagoly.

– Én köszönöm, fiam – nyújtotta kezét búcsúzóul az öreg. Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg Kóhantnál.

Akik arra jártak, mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg az öreg hentest. Volt közöttük ács, asztalos, kovács, és suszterbõl is legalább hat. Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, valaminek azonban nagyon örülhetett, mert kilenc óra tájban már akkorákat rikoltott, hogy a környék összes kutyája vonyítani kezdett félelmében.

107

Késõbb aztán alábbhagyott a zenebona, de akkor már nem is a házból szûrõdött ki, inkább úgy hangzott, hogy az égbõl száll alá, és annyira gyönyörû volt, mintha nem is férfiak, hanem mennybéli angyalok kórusa zengené, mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé tartott a munkából. S magát a házat is különös fény ragyogta körül, amilyet csak templomok oltárképein látni. De azt sem akármelyiken, toldotta hozzá.

Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek a tücskök. Lágyan, lélekmelengetõ finomsággal szólt a muzsikájuk. Mintha így akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a gerendákért, deszkákért, lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott filagóriája számára vásárolt, végül mégis Kóhant bácsi új fáskamrája épült meg belõlük. Mert a jóság ott kezdõdik, mikor az ember észreveszi, mások is élnek rajta kívül a világban, s amit tesz, úgy teszi, hogy másokra is gondol, nem csak magára. A jó ember ösztönösen érzi, kapni mindig öröm, de adni sokkalta nagyobb.

108

ÖSZTÖKE

Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak késõbb vette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelõtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már õk ott tartózkodtak, illõ volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az idõt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklõ édesanyjához, ám mielõtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult. Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod, súgta fia fülébe. Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod! – tette hozzá. Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelõ, de ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Oda109

állt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetrõl a padokban ülõk gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illõ módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a misézõ Tauszik atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehetõ leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgõs elintéznivalót. Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.

S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsõséget, másfelõl nem volt az a dicsekvõ fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sõt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetõvé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipõk és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztõl és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben idõnként belebelemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletûzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra.

A hegyükkel kifelé meredõ szögektõl úgy festett a szája, akár egy tûpárna.

Meglássa, ebbõl az Ösztökébõl nagy madárszakértõ lesz, szólalt meg, miközben hozzáfogott cipõim siralmasan elkopott sarkaihoz.

110

Mibõl gondolja? – fûztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, hogy az unokájáról beszél.

Itt van példának okáért az a tavalyi eset, kapott az alkalmon az öreg. Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kiss bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták õket, visszarepültek Kiss bácsihoz, törölte meg verejtékezõ homlokát keze fejével az idõs suszter, majd rendületlenül folytatta.

Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak, magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért. De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám, szabadkozott Jóska. Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat, veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg Kiss.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kiss bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...

A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette õket, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetõre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk. Ösztöke elõbb partvissal ijesztgette õket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetõre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát. Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod, igazította el csemetéjét.

Másnap a kelõ nap szorgalmas munkában találta az unokámat. Két111

háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tûzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.

Galambösztökéket készítek, felelte sokat sejtetõen a legényke. Micsodát?… – tátotta el a száját Jóska. Galambösztökéket. Ezektõl úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák õket, magyarázta a gyerek. Na, ezt megnézem, tolta hátra kalapját idõsebb Jóska, azzal leült a gang lépcsõjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetõre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentõséget a mögöttük pörgõ motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy elõbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérõik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manõvereiktõl a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésûs keringõk, fodros és parókás pergõk, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal. Ösztöke magánkívül volt az örömtõl. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja, hogy próbáljon lecsillapodni.

A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt a papírösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

112

Soha többé nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegõben. Magam is megbizonyosodtam róla, tekert elismerõen a nyakán Nagy bácsi.

Telt-múlt az idõ, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verõfényes nyári délelõtt egyenruhás szekuritátés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészmûhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikérõl levált a sarokvasalás. Üljön le, uram, akarom mondani: elvtárs, mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerû lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… – tette hozzá.

Rendben, bólintott a tiszt, azzal leült. Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belõle a kérdés: – Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik.

Mondhatom, lenyûgözõen csinálja. Elárulná, kitõl tanulta a szakma fortélyait?

Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes faés vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta: Hõs vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!

Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogy sikerült összeszednie magát, felugrott a székrõl, és két kézzel megragadta a suszter vállát.

– Maga gúnyolódni merészel? – sziszegte összeszûkülõ szemekkel az öreg képébe.

– Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi – válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. – Az ötvenes évek egyik filmhíradójában 113

láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipõket a fõtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.

– Vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg …

Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a mûhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztõl és szuroktól ragadós asztalon.

A tiszt felugrott, és ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elõ is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal.

– Nyugalom, tiszt úr, elvtárs…! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak: ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnõ.

Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a mûhelybe.

– Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam. Már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal – lihegte.

– Jól van, öcsi – felelte az öreg. – De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor. Majd én összetakarítom a romokat – dörmögte.

A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat.

Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekus csizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetû kencével tükörfényessé suvickolta mindkettõt. A tiszt megilletõdve húzta lá114

bára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.

– Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hõs vezérünk életét bemutató filmbõl – nézett jelentõségteljesen Nagy bácsi szemébe. Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sõt, maga is hasonlóképp viszonozta.

Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökébõl nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perrõl is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy valószínûséggel a '89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult.

Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház elõtti téren Kovács Béla közlekedésrendész õrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépõ rendõrt. Az õrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.

– Kovács Béla õrmester vagyok – mutatkozott be és szalutált. – Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom.

– Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte élesen a nõ.

– Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom – válaszolta az õrmester.

– Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki.

A nõ tekintete akkor már villámokat szórt.

– Na, várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést se úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a Román Kommunista Párt Arges megyei fõtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyûbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél!... – rikácsolta. Akkorra már népes tömeg vette körül õket.

115

Kovács Béla õrmester egy szót se szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nõ hadonászó kezét és kirántotta kocsiból. A következõ pillanatban már kattant is a bilincs a fõtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendõrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.

Az esetbõl hatalmas cirkusz lett. A rendõrkapitány valósággal tajtékzott a dühtõl, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla õrmestert. Csakhogy az se hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei fõtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat.

Az ügybõl polgári per lett, melyet Kovács Béla õrmester kezdeményezett az õt állásából jogtalanul felfüggesztõ városi rendõrkapitány ellen, s melyben a volt rendõrt dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.

Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitûzött napon a bíróság épülete elõtt összeverõdött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselõi pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de õk legalább elégedettek voltak.

Elkezdõdött a tárgyalás. Elsõként Kovács Béla rendõrt szólították.

– Õrmester elvtárs – kezdte a bíró –, ön azzal vádolja egykori munkáltatóját, hogy jogtalanul távolította el a munkahelyérõl, miután ön a Körös Nagyáruház elõtt megállított egy gépkocsijával közlekedõ vétlen nõt, akit azzal vádolt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat. Épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentõsen túllépte a hatáskörét, amikor a nyilvánosság elõtt megbilincselte az elvtársnõt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy elõzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda õ, és milyen fontos beosztásban dolgozik.

Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant: – Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! – lendítette jobb kezét a magasba. – Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzõkönyvbe venni!

116

Nos, a fõtitkár elvtársnõ nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévõ közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik frekventált pontján. Védencem tehát jogszerûen járt el, munkáltatója mégis eltávolította állásából.

Tisztelt bíróság! A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerû kétkezi dolgozó, rendõrkapitány, vagy pártfõtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektõl, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?

– De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie! – szólt közbe a bíró –, mivel csak egy egyszerû szabálysértésrõl van szó.

– Bocsánatot kérek, bíró elvtárs – vette vissza a szót Ösztöke. – Ez már rég nem egyszerû szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnõ pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelõsségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedõ rendõrre szórt. A kapitány eljárása pedig egyenesen vérlázító!

A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt: – Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit a szemébe dicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. A rendõrkapitány eljárását ezúttal magam is jogszerûtlennek minõsítem. Utasítom az õrmester munkaviszonyának azonnali visszaállítására, egyben tízezer lej erkölcsi kártérítés kifizetésre kötelezem a kárvallott rendõr számára. Az ülést ezzel berekesztem.

Kedves ügyvéd kolléga, ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, õszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán bele mert vágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetõsen kilátástalan kimenetelû ügybe, melylyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, hon117

nan szedte, kibõl vagy mibõl merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?

– Nagyon egyszerû a válaszom, bíró elvtárs! Szinte hihetetlenül az – gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. – Meglehetõsen jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül se próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerû fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülõk tapsolni kezdtek.

– Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! – dörrent rájuk a bíró.

A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Gyõzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.

Három évvel a forradalom után aztán feleségül vette szíve választottját, akirõl kiderült: annak a szekus tisztnek a lánya, akinek, annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja patkolta meg a csizmáit.

A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentõséget az egésznek, mivel jó keresztények voltak. Bár az sem zárható ki, hogy csak egyszerûen nem akarták tönkretenni a fiatal pár remeknek ígérkezõ lakodalmát.

118

BOHÓCOK

Valahol olvastam, hogy az indiánok senkire nem mondják „bolond” vagy „félkegyelmû”. „Heyokának”, bohócnak neveznek minden olyan embert, akit mi, „civilizáltak” ezekkel a bántó jelzõkkel illetnénk. A heyoka több egyszerû bohócnál. Egyfajta istenség, aki a mindenségben kóborol. Egy mindent másképp látó, mindent a visszájára fordító bölcs, aki az igenbõl nemet csinál, és fordítva… A heyoka egyben tükör is. Megmutatja az embereknek, milyenek valójában. Felnagyítja rossz tulajdonságaikat, hiányosságaikat, gyengeségeiket, félelmeiket. Nemcsak megnevetteti az útjába kerülõket, de arra is megtanítja õket, hogy sose vegyék túl komolyan önmagukat, s fõleg sose higgyék, hogy joguk van másokat megalázni, eltiporni. A heyoka tiszteletet élvez, de nagy árat fizet érte. Aránytalanul nagyot.

Minden falunak, városnak megvan a saját heyokája. Gyerekkoromban Nagyváradnak kettõ is volt. Egyiket Hopszásának hívták.

Akkoriban húszéves lehetett. De csak a teste. Gondolkodása, viselkedése megrekedt a nyolc-tízéves gyerek szintjén. Esze sok mindent befogadott, gyermeteg lelke azonban képtelen volt lépést tartani az eszével. Egyformán jelen volt benne a felnõtt és a játékos gyerek.

Egy alkalommal hazafelé tartottunk az iskolából, mikor az utca túloldalán felbukkant Hopszásá. Örömujjongásban törtünk ki.

Egyikünk legott át is kiáltott: Hopszásá! A hosszúra nõtt „gyerek” egy pillanatra megmerevedett, aztán zárt lábakkal a magasba ugrott.

Pattant, akár egy gumilabda. Pajtásom újra kiáltott, Hopszásá újra pattant. Mintha egy megmagyarázhatatlan belsõ erõ kényszerítette volna a pattogásra. Egy idõ után mi is bekapcsolódtunk. Egymást túllicitálva kiabáltunk, a szerencsétlen fiatalember pedig csak pattogott és pattogott... Talán ájulásig ugrált volna, ha nem jön arra egy

119

férfi, és ránk nem förmed: Nem szégyellitek magatokat?! Miért éltek vissza a nyomorult bajával?!

Az erélyes hang megtette hatását. Felszedtük eldobált táskáinkat és csendben odébb álltunk. Hopszásá is elindult. Lassan, vánszorogva, mint akinek jártányi ereje sem maradt...

A másik különös alakot Cucunak hívták. Senki sem tudta, hol lakik, szüleit sem ismerték. Volt, aki románnak tartotta, volt, aki magyarnak. Képtelen volt megfelelõen artikulálni, ezért egyformán érthetetlenül beszélte mindkét nyelvet. Hööö, hööö… ez volt a leggyakoribb megnyilvánulása. Ez tört ki belõle valahányszor öröm töltötte el, és ugyanez, amikor a könnyei potyogtak.

Emlékszem, egyszer apámmal kimentünk a Rhédey-kertbe.

Labdáztunk, villamosoztunk, végül apám felültetett egy hintára, és megtanított arra, hogyan lendítsem magam. Mikor már egészen ügyesen csináltam, szólt, hogy elmegy perecért. Kis idõ múlva valaki meglökte hátulról a hintát. Azt hittem, apám tért vissza. A következõ lökés azonban már durva volt és erõszakos. Hátranéztem. Hát Cucu állt mögöttem vigyorgó képpel. Hööö, hööö, ingatta jobbra-balra a fejét, közben folyvást vigyorgott és egyre nagyobbakat lendített rajtam. A rémülettõl elõször szólni se tudtam.

Aztán valahogy mégis összeszedtem magam és kiabálni kezdtem: Segítség! Segítség!

Apám épp idõben érkezett.

– Hordd el magad innen! – dörrent rá Cucura.

– Hööö, hööö, hinta… – vigyorgott Cucu, de szemeiben olyasfajta fény villant, mint a vadállatéban, ha veszélyben érzi zsákmányát.

Apám nem szólt többet. Elkapta Cucu mellén a ruhát és egyszerûen odébb dobta. Hööö, hööö, motyogta a nagyra nõtt gyerek, végül elsomfordált.

Egy évvel késõbb épp az iskolából rajzottunk ki, mikor váratlanul megjelent Cucu. Osztálytársaim szétrebbentek, én viszont kõvé meredtem. Arcán széles vigyorral Cucu hozzám ugrott, lekapta fejemrõl a sapkát és feldobta. Aztán újra, és újra, és még nagyon sokszor.

120

Közben táncra perdült, akár egy medve. Hööö, hööö, ismételgette, repül sapka. Cucu dobja fel… Hööö, hööö…

Talán a sötétedés is ott ért volna, ha fel nem bukkan egy rendõr. Állítsd le magad, te anyaszomorító! Ne akard, hogy én tegyem meg, mert abban nem lesz köszönet, kiáltott rá románul.

Cucu meghökkent. Még visszahulló sapkámról is megfeledkezett.

Kihasználtam az alkalmat, gyorsan felkaptam a földrõl, azzal, iszkiri! Úgy elnyargaltam, mintha egy sereg tatár lett volna a nyomomban.

Aztán hosszú ideig nem láttam Cucut. Szinte már el is feledkeztem róla, mikor a hetvenes évek közepén váratlanul megint felbukkant.

Az egyik hétfõi piacnapon történt, hogy fehér hajú, vékony termetû, idõs asszony állt többedmagával a Szent László téri villamosmegállóban. Kezében gyékényszatyrot tartott, melybõl termetes kakas nézegette a világot. Jobbra, balra tekerte a fejét, vörös álllebenye zászlóként fityegett. Az emberek egyre türelmetlenebbül toporogtak, mikor a Kossuth utca túlsó felén végre felbukkant a villamos. Jött, vágtatott sebes zakatolással, szinte röpült a síneken.

Már az utca végi váltókhoz ért, mikor a kakas gondolt egyet, és kiugrott a szatyorból. Büszkeségtõl dagadó beggyel megállt a sínen, kihúzta magát, kétszer-háromszor összeverdeste szárnyait, kinyújtotta a nyakát és érces hangon nagyot kukorékolt. A veszettül csilingelõ villamos akkor kattogott át a keresztsíneken. A tragédia elkerülhetetlennek tûnt. Az emberek megkövülten álltak, néhányan ösztönösen a szemük elé kapták a kezüket, s akkor váratlan dolog történt. A szemközti megálló várakozói közül hirtelen kivált egy zöldkabátos alak, két hatalmas ugrással a kakasnál termett, nyakon ragadta és a mozdulatlanságba dermedt emberek közé vetette magát. A következõ pillanatban szikrázó kerekekkel megállt mögötte a villamos.

A tömeg ujjongva tapsolt és ugrált. Hurrá! Éljen Cucu! – kiáltozták. Az idõs hölgy könnyes szemmel ölelte magához kakasa zöldkabátos megmentõjét.

121

– Kedves fiam, hatalmas jót tett velem, szívbõl köszönöm magának. Annyira meghatódott vagyok, hogy nem találok megfelelõ szavakat. melyekkel ki tudnám fejezni a maga iránt érzett õszinte és mély hálámat. Ha meg nem sértem, szeretném meghívni néhány süteményre és egyéb finomságra ide a sarki cukrászdába. Kérem, szépen kérem, ne utasítson vissza – rebegte még mindig megilletõdötten.

– Hööö, hööö – vigyorgott Cucu –, villamos nem tudta elgázolni kakast. Cucu szereti süteményeket. Mindenféle süteményeket, soksok habbal. Hööö, hööö, Cucu nem válogat. Így aztán az idõs hölgy, a bajt okozó kakas és Cucu a lelkes tömegtõl kísérve elindult a Kossuth utcai cukrászdába, ahol Cucu – állítólag – tíz süteményt és hat gömb fagylaltot vágott be együltében.

De ez csak a kezdet volt. Az emlékezetes eset után ugyanis nem akadt olyan cukrászdája Váradnak, ahol legalább egy sütemény erejéig meg ne vendégelték volna a kakasmentõ Cucut. Mert hiába többszázezres nagyváros, a hírek ugyanolyan gyorsan terjednek ott is, mint akármelyik faluban. És a cukrászok keblében Váradon is érzõ szív dobog.

122

TÁLTOS BOLDIZSÁR

A tengerentúlra szakadt gyermekkori pajtásom újságolta a minap, hogy országuk elnöke a legmagasabb állami kitüntetést adományozta tavaly õsszel a nagyváradi születésû Sarkadi Boldizsár orvosprofesszornak. A gyógyításban elért sikereiért, valamint az orvosi hagyományok megõrzéséért és ápolásáért kitüntetett idõs tudós munkásságát külön napirendi pontban méltatta az Amerikai Magyar Orvosszövetség szokásos október végi kongresszusa is. Mert bár kis nemzet vagyunk, tudásunkat, eredményeinket tekintve a világ bármely országát magunk mögé utasítjuk, összegezte kicsit patetikusan hajdani játszótársam.

Hát igen. Bár titkon magunk is vágyunk az elismerésre, mégsem feltétlenül minket kell díjazzanak ahhoz, hogy jólesõ érzés járja át a lelkünket. Akkor is átfuthat rajtunk a büszkeséggel vegyes borzongás, ha egyik vagy másik ismerõsünkrõl derül ki rendkívülisége.

Nos, napjaink nagyra becsült professzora négy vagy öt évvel idõsebb nálam. Nem fogakkal született, ujjakból is mindössze öt-öt jutott minden lábára, mégis már hátulgombolós korában lerítt róla, hogy táltos. Mindezt apámtól tudom, aki a kis Boldizsár atyjával verekedte végig a második világháború jó néhány hadszínterét. Arra is szüleim révén derült fény, hogy az ifjabb Boldizsár õsei a török idõkben egész Sarkadot magukénak tudhatták. Az õ érdemük volt a hajdani földvár helyén emelt erõdítés is, melyet idõvel elfoglaltak ugyan a „kontyosok”, de alaposan megizzadtak a gyõzelemért.

Arról azonban, hogy miképpen kerültek a Sarkadiak Váradra sosem beszéltek a szüleim, következésképp, én sem tudhatom.

Idõsebb Boldizsár nyilván õseire ütött, vállas, magas, jóvágású férfi volt, akin mindig szívesen és elismerõleg pihentek meg a nõi tekintetek. Fia viszont mindenben az ellentéte. A vékony, keskenyvállú kisfiú gyakori céltáblája volt osztálytársai piszkálódásainak.

123

Ráadásul szemüveget viselt, emiatt „pápaszemes kígyónak” csúfolták a környékünkön. Más gyerek rég elbujdosott volna bánatában, kis Boldizsárt azonban nem olyan fából faragták. Naphosszat elüldögélt a járda szélén, a velem azonos korú apróságok között, és egyforma lelkesedéssel biztatta a rongylabdát kergetõ mindkét csapat tagjait. A labdakergetésbe idõnként Bodri, a Haczegán nõvérek fekete-fehér keverék kutyája is be-bekapcsolódott. Ez rendszerint „szemetes napokon” történt, amikor a váradiak résnyire nyitották házaik kapuit, hogy a szemetesek hozzáférhessenek a mai kukák elõdeinek számító vödrökhöz, mosófazekakhoz.

Egy ilyen szemetes napon történt, hogy egy taxi elütötte Bodrit.

A szerencsétlen állat vonyított egy keserveset, aztán nem mozdult többé. Ott feküdt a krumpliköveken, lecsukott szemekkel, mozdulatlanul. A fékcsikorgásra a Haczegán nõvérek is kiszaladtak, és heves jajveszékelésbe kezdtek hûséges házõrzõjük teteme fölött. Bodri! Bodrikám! – szólongatták, de az eb nem reagált. Megfogták hát az élettelen testet és felvonszolták a járdára. Ifjabb Boldizsár szó nélkül figyelte az eseményeket. Mikor aztán Bodri teteme már a járdán volt, odament, leguggolt mellé és simogatni kezdte. Két vagy három percig tarthatott a furcsa terápia, vagy még addig se, s láss csodát: Bodri alig észrevehetõen megrándult, kinyíltak szemei, farkával dobolni kezdett a járda aszfaltján, végül tüsszentett egy nagyot, és talpra állt. A Haczegán-nõvérek háromszor is keresztet vetettek, és szent borzalommal az arcukon, ösztönösen hátrább léptek. A kutya nyújtózkodott, majd vakkantott egy rövidet, aztán ügyet sem vetve a bámészkodókra, beügetett a nyitott kapun. Egyenesen a vackára.

Persze Bodri csodás feltámadásának híre gyorsan elterjedt a városban. Néhány nap múlva, kezében cipõsdobozzal, élemedett nõ csöngetett be Boldizsárékhoz. Az idõsebb Sarkadi nyitott kaput.

– Miben segíthetek, asszonyom? – kérdezte.

– Képzelje, az éjjel kimúlt Kázmér, a papagájom. Idõs volt már szegény, de hallottam a csodáról, gondoltam, elhozom, hátha a fi124

ának õt is sikerül feltámasztania… – adta elõ esetlenül, bátortalanul.

– Nézze, hölgyem, õszintén sajnálom a madarát. A napokban egy autó valóban elgázolta a szomszédék kutyáját. Történetesen a fiam is ott volt, kétlem viszont, hogy bármi szerepe lett volna az állat feléledésében – próbált kibúvót keresni az öregebb Boldizsár.

– Uram! – fogta könyörgõre az idõs asszony –, csak egyetlen próbát hadd tegyünk. Évek óta senkim sincs ezen a madárkán kívül.

Csak egyetlen próbát, uram…

– Jól van, megpróbálhatjuk… – adta meg magát Sarkadi bácsi –, mindössze arra kérem, bármi is történjen, ne verje dobra. Eddig nyugodtan éltünk, ezután sem szeretnénk, ha átjáróházzá válna az otthonunk. Azzal hátra fordult és elkurjantotta magát. Boldi! Gyere csak, fiam!

Mintha a földbõl pattant volna ki, a következõ minutumban kis Boldizsár már ott állt mögötte.

– Itt vagyok, édesapám!

– Ennek a néninek kimúlt a papagája, reméli, hogy te majd feltámasztod…

Az asszony akkorra már kicsomagolta a fehértollú madarat, Boldi a kis tetem fölé hajolt, s ujjai hegyével lágyan cirógatni kezdte a nyakát, a fejét és a szárnyait. A nõ és idõsebb Boldizsár tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva figyelt. Kis idõ múlva a dermedt madártesten alig észrevehetõ remegés futott végig. A gyerek nem hagyta abba a cirógatást. Négy vagy öt perc után a papagáj megmozdult és behajlította égnek meredõ lábait. Aztán a hasára fordult, nehézkesen lábra állt és recsegõ hangon rikoltott egyet.

– Fogja meg gyorsan, mielõtt elröpül, mert akkor örökre elbúcsúzhat tõle – utasította idõsebb Boldizsár a madártulajdonost.

– A Jóisten áldja meg magukat! – tört ki az örömmel vegyes hála az asszonyból, miközben visszarakta a dobozba rekedt hangú madarát.

– Ugyan mivel viszonozhatnám irántam tanúsított jóságukat? – kérdezte búcsúzáskor.

125

– Azzal, hogy senkinek sem szól a történtekrõl. Csak ennyit kérek magától – tárta ki a kaput idõsebb Boldizsár.

Bevallom, sosem hittem az ilyenfajta hókuszpókuszokban, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a fiam valóban olyan rendkívüli képességekkel bír, mint az ántivilág táltosai, ingatta gondterhelten a fejét idõsebb Boldizsár, amikor elmesélte apámnak a történteket.

Parazsat evõ, ötlábú táltos paripákkal számos mesében találkoztam, de táltos emberrõl egyetlen mese sem tett említést. Át is szaladtam legott Pénzes bácsihoz, aki ugyan semmiféle rendkívüli képességgel nem bírt, viszont annyi kutyája volt, hogy egy táltosnak is sok lett volna. Nagy kópé hírében állt az öreg, nyugodjék békében, de becsületére legyen mondva, sosem hagyott cserben, valahányszor tanácsért fordultam hozzá.

Ajaj, egy komám, a táltosság rendkívüli, ugyanakkor fárasztó tehetség, hagyta abba a kerítésmázolást az öreg. Olyasmi, mint a vers- vagy regényírás, csak éppen sokkal nehezebb. Mert valahányszor gyógyítanak, a táltosok mindig magukból adnak egy darabkát.

Nem könyvbõl szerzik a tudásukat, velük születik. S mivel a Jóisten adománya, a táltosok egytõl-egyig jó és segítõkész emberek. Olyanok, mint a kis Sarkadi Boldizsár.

Telt múlt az idõ, a kis Boldi kijárta az iskolát és úgy határozott: orvos lesz. Szülei eleinte próbálták lebeszélni. Annyi szép és jól megbecsült szakma és mesterség van a világon, fiam, próbálta kapacitálni az idõsebb Sarkadi. Lám, lehetnél mérnök vagy akár tanár…

Boldi azonban hajthatatlan maradt. Végül ráhagyták. Ha orvos akar lenni, hát legyen az!

A Gondviselés is hasonló állásponton lehetett, mert a kis Boldizsárt elsõ nekirugaszkodásra felvették a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahol attól kezdve hat éven keresztül, éjt nappallá téve tanult. Közben meghalt a pártvezér, helyére újat választották a kommunisták, ezzel egy merõben új korszak vette kezdetét az országban, ám Boldi mindebbõl vajmi keveset érzékelt. Csak akkor öntötte el valamiféle furcsa bizsergés, amikor a hatodik esztendõ végén a ke126

zébe nyomták orvosi diplomáját. De akkorra már ugyanolyan szemrevaló, délceg fiatalemberré érett, akár az apja.

Három évig Bákó környékén rezidenskedett, aztán visszatért Váradra, és a városi kórházban kezdett el dolgozni, belgyógyász szakorvosként.

Sehová nem járt, semmi más nem foglalkoztatta, egyedül a hivatásának élt. Abba adta teste s lelke minden erejét.

Azokról a nagyszabású építkezésekrõl is csak kollégáitól és betegeitõl hallott, melyek teljesen átszabták Nagyvárad arculatát, és visszafordíthatatlanul megváltoztatták a város népességi arányát.

– Hát hol élsz te, fiam? – bukott ki az indulat néhanapján az idõsebb Sarkadiból. – Vak vagy te, vagy annak tetteted magad, hogy nem veszed észre, ami körülötted folyik?

– Nézze, édesapám – tekintett szelíden apjára a fiatalember –, gyûlölettel nem lehet gyógyítani. Engem nem érdekel, kinek milyen nyelven énekelte az altatódalt az anyja. Számomra csak egyetlen dolog fontos: az, hogy enyhítsem a betegeim szenvedését.

A beteg ember pedig mindenütt egyforma, bármilyen nyelvet is beszéljen, mondogatta. Akár román, akár magyar, akár istentagadó, akár istenfélõ, csak egyetlen dolog foglalkoztatja, hogy mielõbb meggyógyuljon. Ahol a betegség az úr, ott nincs helye semmiféle ideológiának. Akkora igazság volt ez, amit a legkötekedõbb ellenfelei sem tudtak megcáfolni. De az sem biztos, hogy akarták.

Történt, hogy 1974 nyarán Urszényi Mátyásnak megbetegedett a Baba nevû kancája. Akkor már negyedik éve kint élt az öreg a Beldiceanu utca végén. Alighogy eltemette a feleségét, eladta a Kórház utcai házat, és minden cókmókjával kiköltözött a gyümölcsösbe.

Télen lapátolta, söpörte a havat, az év többi részében metszett, kapált, szüretelt, piacolt. Idõnként egészen Kolozsvárig elkocsizott barackjaival, almáival, körtéivel.

Száz szónak is egy a vége, Babát valóban valamiféle kórság támadta meg. Napról napra kevesebbet evett, végül már állni sem bírt a gyengeségtõl, hát az oldalára feküdt és reggeltõl estig, estétõl 127

reggelig hörgött. De olyan keservesen, hogy az ember legszívesebben befogta volna a fülét, csak ne hallja.

Urszényi Mátyás se szerette hallgatni. Az összes környékbeli állatorvost felkereste. Minden pénzét nekik ígérte, csak gyógyítsák meg Babát. A doktorok fejétõl farkáig végigvizsgálták a beteg lovat, nyomogatták, ütögették, kopogtatták, de nem sikerült rájönniük a bajára. Végül lemondó fejcsóválások közepette távoztak… Az öreg már-már feladta a reményt, mikor egyszer csak eszébe jutott a kis táltos Boldizsár.

Isten sose hagyja magára gyermekeit, nedvesedtek meg az örömtõl az öreg Urszényi bogárbarna szemei. Legott magára kapta elnyûtt zakóját, és meg se állt Boldizsárék kalászsárga házáig.

– Utolsó reményem benned van, Boldi fiam – szavalta már az ajtóban…

– Mi történt, Matyi bátyám? – kérdezte a fiatal orvos a sietségtõl lihegõ öregtõl.

– Nagy a baj, fiam – kezdte az öreg Urszényi. – Valamilyen rejtélyes kórság támadta meg a kancámat… A város összes állatorvosát elhívtam már, de egyik sem ismerte fel a bajt.

– De én emberorvos vagyok, Matyi bátyám, nem lódoktor – próbált tiltakozni Boldizsár.

– Ló vagy ember, egyre megy, fiam. Egyik éppolyan isten teremtménye, mint a másik. Ugyanúgy lélegzik, ugyanúgy köhög, ugyanúgy szenved… Értesz engem, fiam? – könyörgött szemeivel Urszényi Mátyás.

– Jöjjön be, Matyi bátyám. Magamra kapok valamit, aztán máris indulhatunk – tárta ki a kaput Boldizsár, azzal már lódult is befelé a házba.

Az öreg a lépcsõig sem jutott, már viharzott is kifelé. Hatalmas táskája szinte úszott utána a levegõben, ahogyan kétméteres lépéseivel nekilódult.

– Lassíts kicsit, Boldikám! – fogta könyörgõre az öreg –, ‘sze öregember vagyok én már ehhez a tempóhoz.

128

– Ne féljen, nem gyalog megyünk – fékezett a ház elõtt veszteglõ öreg Opel Kapitan mellett az orvos.

– Az már egészen más… – bólogatott az öreg. – Hiába, no, tényleg úri mesterség a doktorság – mondta miközben bezöttyent Boldizsár mellé.

Negyedóra múlva már a Barack utcán kavarta a port a kiszolgált vén jármû.

Akkorra Babában épp csak pislákolt az élet. Boldizsár leguggolt mellé és sztetoszkópjával módszeresen végighallgatta az állat szívét, tüdejét.

– Tényleg elég nagy a baj, Matyi bátyám – egyenesedett fel. – Jut eszembe, a másik lova hol van?

– Cigányt még akkor frissiben átvittem a szomszédhoz. Gyanakodtam, hogy valami ragályos kórság lehet, gondoltam eltávolítom innen, nehogy õ is megfertõzõdjön… Egyébként mi is ennek a nyavalyának a neve, fiam? – meredt könnyes szemekkel az öreg a doktorra.

– Nagyon jól tette, Matyi bátyám, hogy elvitte Cigányt – helyeselt a fiatalember. – Úgy vélem, a kehességnek egy eddig ismeretlen formájával van dolgunk, de holnap már többet tudok majd mondani.

Tetézi a bajt, hogy kezdõdõ szopornyica jelei is mutatkoznak…

– Ez azt jelenti, hogy elpusztul szegény pára? – csuklott el az öreg hangja.

– Ne féljen, nem pusztul el, Matyi bátyám. De hosszú és gondos ápolást igényel.

– Azon ne múljék, fiam – tódult vissza a remény az öregbe. – Ha kell, saját ágyamba fektetem, úgy ápolom majd…

– Egyéb se hiányzik szegény állatnak, csak az ágybefektetés – mosolyodott el Boldizsár. – Jó helyen van itt, az istállóban. Most beadok neki egy erõsítõ injekciót, a többi gyógyszert pedig felírom, de még ma váltsa ki. Aztán minden reggel hatkor itt leszek magánál, közösen ellátjuk Babát, és majd innen megyek be a kórházba. De a legfontosabb gyógyító szert magának kell elkészítenie. Szükséges 129

hozzá több kiló fokhagyma, méz, extra szûz olívaolaj, finomra õrölt málé (kukorica-) -liszt, sárgarépa és alma. Felírom magának a napi adagokat és az elkészítés módját, s ha nem boldogulna, majd segítek. Nagyon fontos, hogy Baba minden reggeli, déli és esti étkezés után pontosan megkapja készítményadagját.

– Úgy lesz, fiam! – húzta ki magát katonásan az öreg Urszényi.

– Minden pontosan úgy lesz, ahogy mondod. És meglásd, fiam, a hálám sem marad el – tette hozzá csillogó tekintettel.

– Ugyan, Matyi bátyám, ismerhetne annyira, hogy tudja: nem a háláért teszem – nyomta fejébe kalapját az ifjú belgyógyász.

– Na, Isten megáldja.

– Téged is áldjon meg, édes fiam – rázta meg a fiatal orvos jobbját az öreg búcsúzáskor.

Kis Boldizsár megtartotta ígéretét. Akár esett, akár fújt, minden reggel pontban hat órakor ott volt Urszényi Mátyásnál. Hogy táltossága tette, vagy a gyógykészítmények, ma már felesleges találgatni, tény, hogy röpke három hét múlva Baba úgy vágtatott végig az Õszibarack utcán, hogy negyedórába telt, mire, úgy ahogy leült a por.

Természetesen ennek az esetnek is gyorsan híre ment, aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtették. Az újra bevezetett jegyrendszer, az aggasztó élelmiszerhiány minden gondolatát lekötötte az embereknek. Így arról sem tudott senki, hogy Amerika leghíresebb egyeteme kétéves vendégtanári állást ajánlott fel az ifjabb Sarkadi Boldizsárnak. Ha az embereket nem is érdekelte, a Securitatét annál inkább.

Hetekig puhatolóztak, hol finoman, hol fenyegetõ durvasággal, hátha sikerül kiszedniük a népszerû fiatal orvosból, ugyan kik, és milyen alapon hívták meg épp õt, arra a puccos egyetemre. Ám bármennyire is igyekezett segíteni a fiatal orvos, mégsem tudott érdemi válasszal szolgálni. Mivel õ maga sem tudott semmit.

Végül nagy nehezen megkapta a román hatóságok kiutazási engedélyét, az amerikai nagykövetség is kiállította a beutazási vízumot, 130

és egy fülledt nyári reggelen ifjabb Sarkadi Boldizsár útra kelt. Soha többé nem tért vissza Váradra.

Eleinte szülei és testvérei gyakran kiutaztak hozzá. Ám ahogy múlt az idõ, egyre ritkábban szánták rá magukat a hosszú útra. Aztán meghaltak az öregek, és a kis Sarkadi Boldizsárt szinte teljesen elfelejtették Nagyváradon.

A kilencvenes évek elején, ha rövid idõre is, de újra beszédtémává vált a fiatal belgyógyász rejtélyes távozása az országból. A szóbeszéd szerint meghívását és kiutaztatását Urszényi Mátyás Amerikában élõ testvére intézte, hálából Baba nevû kancája meggyógyításáért. Ezt – állítólag – maga Urszényi Mátyás mesélte, amikor egyszer-kétszer hazalátogatott. Merthogy idõközben õ is kivándorolt Amerikába. S ha hinni lehet a mendemondának, a Váradról kicsempészett hajtásokból Georgia államban hatalmas gyümölcsöst hozott létre, ahol ugyanúgy megterem az illatos szõlõ, a zamatos sárga- és õszibarack, a lédús alma és körte, akárcsak egykor a Beldiceanu utca végi gyümölcsösében.

– Tudod, mit furcsállok ebben az egészben? – mondta rezignáltan búcsúzáskor pajtásom.

– Nos?... – kérdeztem vissza udvarias érdeklõdéssel.

– Hát azt, hogy bár Boldinak emberek százai, vagy inkább ezrei köszönhetik egészségüket, mégis mindenki csak a feltámasztott vagy meggyógyított állatokra emlékezik… Emberekrõl soha nem esik szó. Pedig épp miattuk lett orvos.

131

BOLOND RÓZSI

Jól vésd az eszedbe, kisunokám: „Nagyvárad olyan város, kinek nem látni mását.” Itt még a bolondokat is annyira megbecsülik, hogy külön házat építettek nekik. Ám bármilyen magasra is emelték, a tizedük se fér el benne, legtöbbjük szabadon jár-kel az épelméjûek között, mondta egyszer anyai nagyapám, amikor látogatóban járt nálunk.

Más szájából valószínûleg kétkedve fogadom az efféle általánosító kijelentést, ám nagyapámnak igaza volt. Egyfelõl mert bolondokért már akkor se kellett Debrecenbe menniük a váradiaknak. Másfelõl az öregnek jussa volt ilyesmit állítani, mivel nagyanyámmal közösen épített tornácos házuk egyike volt az elmegyógyintézetet akkortájt közrefogó alig féltucatnyi épületnek.

A Hoványi-dombra felnyúló kórházudvarra a bölcs és elõrelátó elõdök diófákat ültettek. Nagyapámék házára viszont dúslombú vadgesztenyefák vetettek árnyékot. Amikor érni kezdett a dió, nagyapám napjában kétszer gesztenyéket dobált át a kerítés fölött az intézet udvarára. A „bolondok” sem voltak restek: diózáporral viszonozták a „támadást”. Egy-egy ilyen csata után nagyapám szépen összegyûjtötte a diókat, s mivel a kertjükben fehérlõ mákvirágok minden esztendõben bõségesen meghálálták a gondoskodást, nagyanyám sosem kényszerült pénzért megvásárolni a karácsonyi bejglibe valót. Piacra a friss híreken kívül legfeljebb tojásért járt ki nagy ritkán. Nem mintha híján lett volna a tyúkoknak. Mindig harmincnegyven kapirgált a baromfiudvarukon. Bolond Rózsi tojásai azonban minden képzeletet felülmúltak. Ezt a tényt legádázabb ellenségei is kénytelenek voltak elismerni. Nagy tojások voltak, és barnák, akár a tejeskávé. Nyilván a tápérték is több bennük, mondogatták az emberek, akik mindig hajlamosak voltak filozófiát kreálni butaságaikhoz.

132

Bolond Rózsit fél Várad ismerte. Legalábbis a piacra járó fele. És nemcsak a tojásai miatt. Már ötven is jócskán elmúlt, de a férfiak még mindig megfordultak utána az utcán.

– Hej, ez a Rózsi még most is szemrevaló teremtés – tekert elismerõen a nyakán Kóhant bácsi, valahányszor a menyecske apró cipõiben elkopogott a hentesüzlete elõtt.

– Csak öt évvel vónék fiatalabb, bezzeg megtanítanám dorombolni – toldotta meg sóhajtva az öreg Göndör.

Minél inkább lelkesedtek érte a férfiak, annál kevésbé kedvelték a nõk. Talán népszerûsége, talán harsány hangja miatt. Mindenesetre valahányszor észrevették, gyorsan sarkon fordultak, vagy megpróbáltak átmenekülni az utca túloldalára. Utóbbira azonban csak elvétve adódott lehetõségük, mivel Rózsi sasszeme száz méterrõl kiszúrta az ismerõst, s a következõ pillanatban már el is kiáltotta magát.

– Várjál már, Pirikém, drágám, hetek óta kérdezni akarok valamit tõled… Sajátos, rekedtes hangját a szomszédos utcákban is meghallották. Pirikém legszívesebben a föld alá bújt volna, bár ismerve Rózsit, nyilván oda is követi. Legalábbis apám úgy vélte.

– Akit ez egyszer elkap, azt nem egykönnyen ereszti ki a karmai közül – dörmögte a bajusza alatt. Ám akármilyen halkan is mondta, anyám mégis meghallotta.

– Mi a bajod azzal a szegény asszonnyal? A légynek se árt, mégis mindenki rajta köszörüli a nyelvét – perdült szembe apámmal.

– Jól van, no. Nehogy megegyél már. Bolondságán kívül az égadta világon semmi bajom vele – igyekezett eloldalogni behúzott nyakkal. – Bár elismerem, bolondsága nem az õ vétke – tette hozzá tisztes távolságból.

Gyerekként fogalmam sem volt, miben nyilvánulhat meg Rózsi bolondsága, de furdalt is erõsen a kíváncsiság, ezért egy nap odaálltam anyám elé és megkérdeztem: – Miért tartják bolondnak Rózsi nénit?

– Mert buták és irigyek – legyintett. – Hosszú és szomorú történet 133

134

az õ élete, de ha nagyobb leszel, elmondom majd, akkor talán megérted… – tette hozzá.

Bár sosem kérkedett vele, Rózsi nem holmi jöttment volt, hanem tõsgyökeres váradi. Akkoriban még ez is erénynek számított. Apja Váradvelencérõl, anyja a Rétrõl került a Téglavetõ utca alsó végébe.

Ott született meg negyedik gyermekükként Rózsi, és ott cseperedett szemrevaló hajadonná. Mert minden kétséget kizáróan az volt. Nem túl magas, nem is alacsony, viszont gyönyörû, akár egy szentkép.

Arányossága és szemeinek ártatlansága teszik ilyen angyalian széppé – összegezte véleményét több alkalommal a nyilvánosság elõtt Jerzsák Mariska néni, akinek hozzáértését senki sem merte kétségbe vonni a környékünkön. Fõleg, hogy igazságát számos tény is alátámasztotta. Például valahányszor vasárnaponként templomba indultak Rózsiék, öt-tíz legény várt rájuk a kapu elõtt, akik aztán egészen a székesegyházig kísérték õket. Egyszer-kétszer a bicskák is elõkerültek a legények zsebeibõl, de az csak amolyan virtuskodás volt.

Ráadásul hiábavaló is, mivel Rózsit vélhetõleg az se rendítette volna meg, ha halomra ölik egymást. Akkorra ugyanis már elhatározássá érett benne az évek óta dédelgetett szándék, hogy apáca lesz.

Amint leérettségizett, jelentkezett is a Szent Orsolya Rendbe. Egy évvel késõbb beöltöztették, és megkapta a novíciák fehér fityuláját.

Az örök fogadalmat azonban már nem tehette le, mivel az 1948 nyarán hozott felekezeti törvény megtiltotta Romániában a szerzetesrendek további mûködését, és elrendelte azonnali feloszlatásukat. Így aztán Rózsi visszakerült a szülõi házba. Hónapokig szavát se lehetett hallani. Összeszorított ajkakkal tette a dolgát, s a hozzá intézett kérdésekre legfeljebb igennel vagy nemmel válaszolt.

Már 1950-et írtak a naptárak, amikor az egyik pénteki piacnapon jóképû, barna legény állt meg elõtte a soron.

– Hogy adja a tojásokat, szép kisasszony? – kérdezte huncut mosollyal.

– Magának is ugyanannyiért, mint másnak. Egyébként nem vagyok kisasszony – felelte Rózsi.

135

– Aztán mástól mennyit kér darabjáért? – pödört egyet hegyes kis bajszán a legény.

– Negyven banit a kisebbekért, ötvenet a nagyobbakért.

– S ha mondjuk, én egy-egy csókkal megtetézném a negyven banikat, kaphatnék-e a nagyobbakból? – fûzte tovább a szót a legény.

– A keresztanyja térde kalácsát csókolgassa, maga, ne engemet, hallja-e! – kapta csípõre a kezeit Rózsi. – Hát kinek vagy minek néz engem?

– Hû, micsoda kardos leányzó, kegyed! Nehogy leharapja már a fejem! – lépett hátrébb nevetve a legény. – Magáé az áru, de nálam van a pénz, hadd legyen szabad alkudoznom, elvégre a piacon vagyunk.

– Nálam nincs alku! Már megmondtam: a kicsik negyven, a nagyok ötven baniba kerülnek. Ha tetszik jó, ha nem, le is út, fel is út.

Ne raboljuk hiába egymás drága idejét – zárta le a beszélgetést Rózsi.

Csakhogy a legényt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Hétfõ reggel újra ott volt a piacon, és attól fogva addig járt konok kitartással Rózsi nyakára, mígnem megtört a jég. S ha már megtört, gyorsan el is olvadt, fõleg miután kiderült, hogy a legény mozdonyvezetõ. Annak se akármilyen, kizárólag gyorsvonatokat bíznak rá.

A jóképû barna legényt Ferenczi Istvánnak hívták, csak pajtásai csúfolták Bak Pistának. De nekik megengedte. Ragadványnevét huszonegy évesen szerezte, amikor még tolatómozdony-vezetõként szolgált a váradi nagyállomás rendezõpályaudvarán. Amint befutott egy-egy tehervonat, lecsatolták róla a mozdonyt, helyére beállt Ferenczi Pista szaporán szuszogó kis masinájával, s már vontatta is fel a gurítódombra a vagonokat, ahonnan aztán az egyenként leeresztett vasúti kocsik a vágánylíra révén eljutottak a kijelölt szerelvényekhez.

Szorgalmas, jóravaló fiatalember hírében állt Pista, csak egyetlen egyszer akadt némi baj vele.

Történt, hogy egyik szombat este bálba csábították a cimborái.

Gyorsan elszállt az idõ, mire észbe kapott bizony már reggel volt. Átöltözni sem maradt ideje, a bálból egyenesen a munkába sietett. Fá136

radt volt és annyira álmos, hogy majd leragadtak a szemei. Aznap minden balul sült el. Már az elsõ tolatásnál elfelejtett megállni a gurító domb tetején, és lassítás nélkül nekitolta a vagonokat egy békésen várakozó tehervonatnak. Déltájban figyelmen kívül hagyta a tolatásvezetõ jelzéseit, és vakvágányra vitte mozdonyát.

– Mi volt ma magával, fiam? – kérdezte ingerülten a mûszakvezetõ az esti váltáskor.

– Kicsit figyelmetlen voltam, fõnök – ismerte be égõ arccal Pista.

– Még hogy kicsit! – tört ki az indulat a testes férfiúból. – Nem látta a tolatásvezetõ jelzéseit? Nem látta, hogy vakvágányon van?

– Õszintén sajnálom, fõnök, ma tényleg nagyon rossz napom volt – hajtotta le bûnbánóan a fejét a fiatalember.

– Jól van, fiam. Bárkivel elõfordul ilyesmi, de a jövõben igyekezzen jobban figyelni! Értjük egymást? – enyhült meg a mûszakvezetõ.

– Igenis, fõnök! Ígérem, soha többé nem fordul elõ ilyesmi – fogadkozott Pista.

Becsületére legyen mondva, meg is tartotta ígéretét, így aztán a következõ év márciusában elõléptették, elõbb személy-, aztán gyorsvonatra került. Amikor Rózsit megismerte, már két kitüntetést tudhatott magáénak.

Egy évig jártak jegyben, aztán a következõ esztendõ májusának utolsó szombatján szépen egybekeltek.

Az emberek sokáig emlékeztek arra a verõfényes késõ tavaszi napra. A levegõ virágillattól volt nehéz, s mintha a madarak is legszebb dalaikat fújták volna a fiatalok tiszteletére. A ceremónia végén a pap belekarolt Pistába, úgy vezette ki az ifjú párt a székesegyházból. Amint kiléptek a templomból, mintegy varázsszóra az öszszes mozdony sípja megszólalt. Zúgtak, fütyöltek, süvítettek a mozdonysípok, akár egy hatalmas orgona, némelyik még ki is cifrázta, mint a szûcs az ünnepi szûrt. De szép volt az ifjú pár is, akár a festett kép. Mindenkinek könny szökött a szemébe, aki csak látta õket.

Utána két nap, két éjjel folyt az eszem-iszom, dínom-dánom, ropták a táncot inuk szakadtáig.

137

Harmadnap nászútra indult Pista és Rózsi. Vonatra ültek és meg se álltak Szovátáig. Délelõttönként többnyire a Medve-tó sós vizén ringatóztak, délután a fürdõhely körüli erdõk valamelyikében andalogtak, s szívták magukba Erdõvidék balzsamos és gyógyító levegõjét.

Aztán ahogy lenni szokott, gyorsan elmúltak az öröm napjai, viszszatértek a dolgos hétköznapok.

Telt-múlt az idõ, s ötvenhárom nyarán behívták az összes tartalékos katonát, köztük Ferenczi Pistát is. Bár helybe szólt a behívó, Rózsit nagyon megviselte a váratlan esemény. Reggeltõl estig egyvégtében csak pityergett.

– Rózsikám, szerelmem, nyugodj már meg! – próbálta vigasztalni Pista. – Semmi okod a kesergésre, hisz itt leszek Váradon. Akkor jövök haza, és annyiszor, ahányszor csak akarok.

– Valami furcsa és nagyon rossz érzés gyötör napok óta – teltek meg könnyel Rózsi szemei. – Nem tudom szavakba önteni, de határozottan érzem, hogy utoljára öleljük egymást…

– Ugyan már, Rózsi! Rémeket látsz – karolta át asszonykáját Pista. Görcsösen szorította magához a törékeny testet, mintha az õ lelkében is gyökeret vert volna az a megmagyarázhatatlan félelem.

Négy nappal Pista távozása után Rózsi már épp lefekvéshez készült, amikor megszólalt a kapucsengõ. Rémült arccal kapta magára pongyoláját, és sietett kaput nyitni. Egy õrnagy és egy szakaszvezetõ állt ott az esti szürkületben.

– Suta Ottó õrnagy vagyok, és Ferenczi Rózsát keresem – emelte kezét sapkája széléhez a rangidõs.

– Én vagyok az – rebegte elhaló hangon Rózsi.

– Nos, asszonyom, legyen erõs! – nyúlt táskája után az õrnagy. – Tegnap este, éleslövészet közben egy eltévedt golyó szíven találta a férjét, aki azonnal életét vesztette… Fogadja, kérem, mindnyájunk õszinte és együttérzõ részvétnyilvánítását. A katonai vezetés posztumusz századossá léptette elõ, egyben hõsi halottá nyilvánította a férjét. Méltó temetésérõl is a sereg gondoskodik. Ha bármilyen segítségre szorulna, forduljon bizalommal hozzánk.

138

Még egyszer fogadja õszinte együttérzésünket, asszonyom! Legyen békés, nyugodt éjszakája! – mondta, közben mindketten bokájukat összeverve tisztelegtek.

Akkor este valami elpattant Rózsiban. Csak ült a nyitott ablak mellett, és bámult a semmibe. Egy-egy érkezõ vagy távozó vonat zajára idõnként felemelte a fejét. Próbálta kitalálni, merrõl jött és merre tart. Egy idõ után már erre sem ügyelt. Éjfél körül megvetette az ágyat és lefeküdt.

Másnap reggel korán ébredt. Felkelt, felöltözött, de minden olyan zavaros volt körülötte és benne. Ha anyja kérdezte, válaszolt, de ösztönösen törtek fel belõle a szavak, képtelen volt tudatosan sorba rakni õket.

Három nap múlva tartották a temetést, de ott sem sikerült teljesen magához térnie, noha a szertartást végzõ ezredes mesterien bánt a szavakkal. Dermedt közönyébõl a díszsortûz rázta fel. A fegyverropogás annyira megijesztette, hogy majdnem elájult. Utána viszont nevethetnékje támadt, maga sem tudta, miért.

Temetés után elbúcsúzott a rokonságtól és hazament. Átöltözni már nem volt kedve. Leült fekete gyászruhájában az ablak mellett hagyott székre és tekintete ismét a semmibe révült. S ahogy ott ült, és a jövõ-menõ vonatok zajából próbálta kitalálni, honnan, merrõl érkezhettek, hirtelen ráébredt, hogy önmaga irányát sem ismeri. A saját sorsáét. Hogyan tovább? Vissza a múltba, vagy elõre a jövõbe?

Teljesen mindegynek tûnt. Agya lázasan zakatolt, közben gondolatai körbe-körbe forogtak a nagy semmiben, ahogyan a kutyakölyök forog néha saját farka után. Gondolatai sötéten örvénylettek, kavarogtak, közben érezte, lassan széthullnak, s a parketta kemény falapjaira esve parányi szilánkokra törnek. Szálltak, röpködtek az apró gondolatcsillámok, mint a mesebeli gonosz tükör részecskéi.

Néha úgy tûnt, rövid pillanatokra összeállnak csillogóan tiszta tükörré, hogy aztán újra szétessenek…

Egy óra telhetett el így, talán kettõ, nem törõdött az idõvel. Összeszedte magát, átöltözött, gondosan bezárta maga után az ajtókat és 139

elindult. Csak ment, ment, végig a Török Ignác utcán, aztán a Szent János utcán. Átkelt a Szent László hídon, majd a Kossuth utcán. A Nagypiac térre érve jobbra fordult és az Ullmann-palota felé vette az irányt. A hatalmas épület alatt egy pillanatra megállt és feltekintett a Zsolnai-dombormûvekkel díszített homlokzatra, aztán a bejárati ajtóhoz lépett és elszántan lenyomta a kilincset.

A lift nem mûködött. A második világháború végén a „felszabadító” Vörös Hadsereg katonái minden villanymotort leszereltek és magukkal vittek a városból.

Pihegve ért fel a negyedik emeletre. Kilépett a függõfolyosóra és lenézett. A négyzet alakú szûk udvar sárga kockakövekkel volt kirakva. Hallgatózott. Jobbról mintha beszédfoszlányokat vélt volna hallani, hát balra indult. A kovácsoltvas korlát egyik tartórúdja mellett megállt, keresztet vetett és imádkozni kezdett. Aztán újra keresztet vetett, fellépett a korlátra, behunyta a szemeit és levetette magát. De csak egyemeletnyit zuhant. Ruhája az alá tóduló levegõtõl harang alakúvá gömbölyödött és fennakadt a harmadik emeleti függõfolyosó kovácsoltvas tartóoszlopának kiálló végén. S ahogy ott függött, himbálózott ég és föld között, Rózsiba hirtelen visszatért az életösztön.

Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten. – Segítség! Kérem, segítsen valaki! A vékony kartonruha halk reccsenéssel szakadni kezdett.

Segítség! – sikoltotta újra Rózsi.

Sorra kinyíltak az ajtók. Az emberek a függõfolyosókra tódultak és a döbbenettõl meredten bámulták a levegõben kapálózó nõt.

– Ne tátsák a szájukat! Próbáljuk megmenteni a szerencsétlent! – harsant fel hirtelen egy erélyes nõi hang. – Mindenki a lehetõ leggyorsabban hordja ki az ágynemûjét és dobja le!

Másodpercek múlva tompa puffanásokkal földet értek az elsõ dunyhák, párnák paplanok. Megint reccsent a kartonruha, és Rózsi újra felsikoltott. Akkor már egymás után hulltak az udvarra a tollal telt párnák, dunyhák, paplanok. A szakadás közben elérte a ruha szegélyét, a következõ pillanatban aztán az is átszakadt, és az asz140

szony aláhullt a mélybe. A zuhanó test súlyától néhány párna szétrobbant, percekig sûrû hóesésként szálltak a pihetollak. De ebbõl Rózsi semmit sem érzékelt. Már zuhanás közben elvesztette az eszméletét.

A hatos kórházban tért magához. Kinyitotta a szemét, s hirtelen vakító fény hasított a pupilláiba. Sokáig csak hunyorogni tudott.

– Hogy érzi magát? – riasztotta fel egy hang, valahonnan oldalról. Fehérruhás ápolónõ hajolt fölé. Arca szinte a Rózsiéhoz ért, de hangja, mintha egy távoli hangszóróból szólt volna. Tekintete õszinte volt és érdeklõdõ. Rózsi próbált felelni, de csak ajkai mozogtak, torka néma maradt. Közben érezte, valami szúrja jobb tenyerét. Szétnyitotta. Apró fémfeszület volt benne. Értetlenül nézte.

– Egy volt nõvértársa hozta – mondta az ápolónõ. – Paula, vagy valami ilyesmi…

Rózsi szájához emelte a kis keresztet, aztán visszahanyatlott a tudattalanságba. Csak ritkán eszmélt fel, olyankor furcsamód mintha kívülrõl látta volna magát. Körülötte minden hófehér volt.

Fehérek a falak, fehér az ágy, fehér a lepedõ, fehér a takaró, fehér a párna, fehér a lélek… A vakító fehérség közepén jókora fekete folt: õ.

Egy hónap múlva kiengedték. Hazafelé tartott. Gyalogolt az ismerõs utcákon otthona felé. Az utolsó métereket már végigkacagta. Kénytelen volt. Hirtelen újra tudatába villant a könyörtelen valóság: egyedül van! S hallotta, mit mondtak a háta mögött összesúgó emberek is. Szerencsétlen asszony... Meghibbant. Régen világszépe volt, ma már csak egy szánalmas özvegy. Ördögszekér, melyet kénye-kedve szerint görget a szél.

A gyógyszerek hamar elfogytak. Nem ment újakért. Valahogy nem kívánt orvost látni, de mást se. Inkább naphosszat ült és várt.

Mindjárt jönnie kell Pistának. Akármilyen hosszú is az út Bukarestig, egyszer annak is véget kell érnie...

De mi van, ha nem talál haza? – fúrta be magát a kétely a fejébe.

Kicsit még ült, aztán átöltözött és elindult. A Bémer térre ment. Ahol olyan sokat sétáltak Pistával. Oda tán csak eltalál majd, ha hazatér.

141

Délután volt. A népek tódultak ki a gyárakból, irodákból. Mintha egész Várad ott tolongott volna. Csak Pista nem volt sehol.

– Bocsánatot kérek – szólított meg egy férfit. – Véletlenül nem látta a férjemet?

– Kit kellett volna látnom? – szaladt bosszús ráncba a férfi homloka. – Kicsoda a maga férje, jóasszony?

– Hát Pista… Ferenczi Pista, maga tán nem ismeri?... – bámult csalódottan a férfi képébe.

Pár méterrel odébb egy nõt is megállított.

– Maga se tudja, hol a férjem?

– A fenét érdekli a férje, hallja-e! – ripakodott rá a nõ. – Vigyázott volna rá jobban… – szólt vissza.

– Vigyáztam én, óvtam én, de elvették tõlem. Emberek! Adjátok vissza a férjemet! Hová rejtettétek, miért vettétek el tõlem! – sikoltotta kétségbeesetten.

A járókelõk szánalommal vegyes tisztelettel tértek ki az útjából.

Este hat óra elmúlt, mire hazaért.

Másnap megint kiment. Attól fogva minden délután ott volt a Bémer téren. Kérdezett, faggatott, jajveszékelt, zokogott…

Novemberben leverte egy férfi kalapját. Újra kórházba került.

Elektrosokk-terápiára fogták. Akkor még altatás nélkül végezték.

Karácsonyra annyira helyrejött, hogy megint hazamehetett.

Többé nem került kórházba. Kedélyállapota helyrejött, régi humorát is visszanyerte. Tavasszal újrakezdte a tyúktartást. Örök rejtély marad, mivel etette tyúkjait, de az övéihez hasonló szép és ízletes tojásokat emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.

A jegyrendszer bevezetése után tojásai még keresettebbek lettek.

Fõleg, hogy fizetni is lehetett velük. Rózsinak akkor már kétszáznál több tyúkja volt. Igazi aranybánya – irigykedtek szomszédai. Pedig egyre nehezebben bírta a munkát, és emlékezete is mind többször hagyta cserben. Ha letette szemüvegét, két perc múlva már nem emlékezett rá, hol hagyta. Az is elõfordult, hogy a kulcsot a zárban felejtette, aztán órákig kétségbeesetten kereste.

142

Egy nap váratlanul rosszul lett a piacon. Leült a székére, de nem sokáig tudta tartani magát. Árustársai mentõt hívtak, hazavitték és lefektették. Az orvos súlyos agyérelmeszesedést állapított meg.

Három hónapig nyomta az ágyat. Nõvérei és a környékbeli aszszonyok felváltva gondoskodtak róla. Egy idõ után már folyamatosan félrebeszélt és senkit sem ismert fel. Az utolsó nap estéjén azonban váratlanul kitisztult az elméje. Meggyónt, magához vette a haldoklók szentségét és hajnalig beszélgetett legidõsebb nõvérével.

Két óra tájban váratlanul elhallgatott. Szemei kikerekedtek és a szoba egyik sarkára szegezõdtek. Nõvére rémülten követte tekintetét, de semmit se látott. Rózsi azonban mosolyogni kezdett és megszólalt: Ó, de drága, de kedves vagy, Pista! Hát eljöttél értem? Nem akartad, hogy egyedül bolyongjak ebben a sötétségben. Az Isten áldjon meg jóságodért! Végtelenül hálás vagyok neked, és kimondhatatlanul nagyon szeretlek – mondta, sóhajtott egy nagyot, és viszszazuhant párnájára. Nõvére megtapintotta ütõerét. Már nem volt benne élet.

Húsznál több év telt el azóta. Ma már legfeljebb néhány idõs váradi emlékszik Bolond Rózsira. Õk is jobbára csak olyankor, ha valahol szép, nagy és barna tojásokat látnak, melyek olyanok, akár a tejeskávé. Olyankor önkéntelenül is azt mondják: Ezek a tojások szakasztott olyanok, amilyenek Bolond Rózsié voltak, s melyekhez hasonlót emberemlékezet óta nem árultak a váradi piacokon.

143

MACSKÁK

Ma sem tudom az okát, de gyerekkoromban nem kedveltem a macskákat. Emlékszem, valahányszor az utamba került egy, addig nem nyugodtam, míg ki nem kergettem a világból. Egyedül Matyi, Vilma néni hófehér szõrû, égszínkék szemû kandúrja érezhette biztonságban magát a közelemben. Vele is csak gazdájára való tekintettel voltam elnézõ.

A macskák iránti ellenszenv egyik felét vélhetõen apai felmenõimtõl örököltem, másik felét Emil bácsi oltotta belém, aki úgy tartotta, hogy a macskák a földkerekség legmegbízhatatlanabb állatai.

Bezzeg a kutya! A hûség és a kitartás eleven megtestesítõje! Az egyetlen teremtmény a világon, amely jobban szereti gazdáját, mint saját magát, magyarázta határozott meggyõzõdéssel. Mivel állításait atyám is rendre megerõsítette, a macskák iránti ellenszenvem idõvel életre szóló rögeszmévé vált.

Emlékszem, egy alkalommal épp azon mesterkedtem, hogyan tudnám az udvaron hagyott és szappanos vízzel teli mosóteknõbe ugrasztani a szomszédék cirmosát, mikor megállt mellettem Emil bácsi.

– Hát te miben sántikálsz?

– Meg akarom füröszteni Picurt, mert már nagyon ráfér…

– Csakhogy a macska nem szereti ám a vizet.

– Én se szeretem, mégis örökké fürösztenek – vágtam vissza.

– Aztán azt tudod-e, komám, mikor mereszti a macska a farkát az égnek?

– Tudja a csoda – felteltem restelkedve.

– Te se sokra viszed az életben – legyintett az öreg. – Hát, amikor a lépcsõn le- vagy felfelé fut – bújt ki belõle a tanítói hajlam.

Emil bácsit szavahihetõ embernek ismerte mindenki, nekem mégsem volt nyugtom addig, amíg személyesen meg nem gyõzõd144

tem állítása igazáról. Saját macska híján másnap délben átosontam a szomszédba, Szûcsékhez, akiknél viszont annyi tanyázott, mintha a Szent János utca összes macskája oda költözött volna. Ott heverésztek a jóléttõl ellustultan szanaszét az udvaron, gyepen, padon, virágágyásban. Annyira sem méltattak, hogy legalább a fejüket felemeljék. No, nem sokáig tartott a nyugalmuk. Elkaptam az elsõ kezem ügyébe esõt, ráállítottam a padlásfeljáróra, aztán hirtelen mozdulattal a magasba lendítettem a két karom s olyan veszedelmeset sisteregtem, hogy magam is megijedtem tõle. A macskának se kellett több. Égnek meresztette a farkát, azzal, uzsgyi, nekilódult. Úgy nyargalt felfelé a lépcsõkön, mintha puskából lõtték volna ki. Alig bírt megállni odafönn.

Próbaképpen még két macskával megismételtem a gyakorlatot, aztán elégedetten hazamentem.

Alig vártam az estét, hogy elújságolhassam Emil bácsinak a hírt. Úgy hét óra tájban végre fel is bukkant az öreg, a torkán leeresztett bormennyiségtõl kissé kapatosan. Szokásához híven, félrecsapott kalappal mérte a járda szélességét, közben halkan dudorászott.

– Úgy történt pontosan, ahogy mondta!… – nyargaltam elébe. – Meredt ám a farkuk az égnek, akár a zászlórúd az iskola udvarán! – lelkendeztem.

– Csendesebben, komám! – kapta mutatóujját a szája elé az öreg, s óvatosan körültekintett. – Még félreérti valamelyik tyúkagyú, aztán nézhetjük magunkat…

– A farokmeresztésen kívül, tudnak valami egyebet is ezek a fránya jószágok? – fogtam halkabbra a szavam.

– Hát persze, hogy tudnak – suttogta jelentõségteljesen a vén tökéletlen. – Például bármilyen magasról dobod le õket, mindig talpra esnek.

– Akár a templomtoronyból is?… - nyílt tágra a szemem.

– Onnét leginkább – igazította egyenesbe a kalapját az öreg.

– Még a székesegyház tornyából is?

– Meg se kottyan nekik – legyintett. – Csak arra ügyelj, hogy a 145

lábaik felfelé álljanak, amikor útjukra ereszted õket a magasból…

Másnap reggel alig vártam, hogy elmenjen anyám. Kerestem egy rossz zsákot, a hónom alá kaptam, és meg se álltam Takács Paliékig.

– Hát téged meg mi lelt? – méregetett gyanakodva Pali.

– Egy fontos kísérletet kell elvégeznünk, de elõbb macskát kell szereznünk hozzá valahonnan – válaszoltam jelentõségteljesen.

– Macskát? – hüledezett Pali. – Aztán mi a fenét kezdünk a macskával?

– Kidobjuk a székesegyház tornyából, és megnézzük, talpra esik-e?

– Ki találta ki ezt a baromságot?

– Egy tudós ember – suttogtam bizalmasan.

– És azt állítja, talpra esik?…

– Azt! Még ha a Holdból dobjuk le, akkor is.

– Na, erre én is kíváncsi vagyok – kapta fel a zsákot Pali. – Gyerünk! Általában mindig esz a fene két-három macskát az udvarunkon, hátha sikerül elkapnunk egyet közülük.

Tíz perccel késõbb már egy fekete kandúrral nyargaltunk felfelé, a vasútállomás felõli torony rozzant lépcsõin. Fent kinyitottuk a Szent László-szoborra nézõ ablakot, óvatosan kihámoztuk a zsákból a macskát, Emil bácsi instrukcióinak megfelelõen, hanyatt fordítottuk, és jókora lendülettel beledobtuk a nagy semmibe. Szegény állat kétségbeesetten tekeredett jobbra, csavarodott balra, végül az utolsó tíz-tizenöt méteren már valóban a föld felé meredtek kinyújtott lábai. Szerencséjére frissen kaszált fûre esett. Felpattant, és futni kezdett, mint akinek a szemét vették. Könnyed ugrással fent termett a kerítés peremén, átnyargalt az úttesten, s mire hazaértünk, már megint az udvaron süttette a hasát a nappal.

Ezzel a kísérlettel magamban le is zártam a macskákról szóló fejezetet. Legalábbis azt hittem.

Teltek, múltak az évek, már férj voltam, sõt, apa, és egy rogériuszi panelház negyedik emeletén laktunk, mikor egy reggel az erkélyre kilépve egy üvegmosó keféhez hasonló, torzonborz és villogó szemû vadállat fújt és prüszkölt rám az erkélykorlátról. Az ijedtség146

tõl a lélegzetem is elállt. Hirtelen visszaugrottam a lakásba, becsaptam magam mögött az ajtót, még a kulcsot is ráfordítottam, nehogy utánam vesse magát a dühös fenevad.

A család épp reggelizett, mikor rájuk rontottam. Már tátottam a szám, hogy elõadjam példátlan kalandomat az üvegmosó szörnnyel, mikor két lányunkból kitört a kacagás – Láttuk, apa, mennyire megijedtél Torziborzitól…

– Miféle szerzet az a prüszkölõ üvegmosó kefe – engedtem el a fülem mellett gúnyos megjegyzésüket.

– Nem üvegmosó kefe az, apa, hanem macska. Annuska néni perzsa cicusa.

– Aztán, hogy a búbánatba került a mi erkélyünkre?

– Kíváncsi lehetett és átbújt a két erkélyt elválasztó üvegfal alatt.

– Na, majd megtanítom én repülni – fogadkoztam mímelt haraggal.

– Kérünk, apa, ne bántsd Torziborzit! Annuska néninek õ az egyetlen társa. Bele is halna, ha elveszítené…

– De hát egy macskának mozgásra van szüksége…

– Annuska néni mindennap, kora hajnalban leviszi sétálni. Amikor még a legtöbben alusznak. Azért nem tud róla senki.

– Aztán hogyan csalogatja vissza? – meresztettem tágra a szemeimet.

– Nem kell csalogatni, apa, mert pórázon sétáltatja.

– Mint a kutyákat?...

– Pontosan úgy.

– Édes, jó Istenem, hová süllyedt ez a világ. Már a macskákat is pórázon sétáltatják – buggyant ki belõlem a felháborodással vegyes elkeseredés. – Tán még szájkosara is van?…

Ezt a kérdést elengedték a fülük mellett a lányok.

Aztán annyiban maradt a dolog. Ha néhanapján összefutottunk Torziborzival, mindketten igyekeztünk kellõ önfegyelmet tanúsítani. Én nem próbáltam ledobni, õ viszont nem fújt és nem is prüszkölt rám.

147

Az emlékezetes eset után néhány hónappal váratlanul méretes patkány jelent meg a lakásunkban. Valószínûleg a csövek szigetelésén kapaszkodott fel, bár az sem kizárt, hogy egyszerûen felsétált a sima falon, akár a légy. A patkányoktól minden kitelik.

Tény, hogy bejutott a lakásunkba. Nagy volt és félelmetes. Elõbb végigsurrant minden szobán, végül a konyhát találta legbiztonságosabbnak, mert bebújt az egyik szekrény mögé, és többé nem jött elõ.

Aznap este nem vacsoráztunk. Lefekvés elõtt az összes ajtót becsuktuk, mégsem sokat aludtunk. Folyton attól rettegtünk, hogy a patkány átrágja magát a konyhaajtón, utánunk jön, és minket is öszszevissza rág.

Reggel korán becsöngettem Annuska nénihez.

– Mi történt, fiam? – kérdezte feldúlt képemet látva.

– Nagy baj történt, Annuska néni. Tegnap egy patkány jelent meg a lakásunkban.

– Jézusom! – kapott a szívéhez az idõs asszony. – És mekkora?

– Hatalmas! – feleltem. – Valószínûleg valami mutáns egyed lehet.

– Tán betegnek tûnik?

– Nem beteg, Annuska néni, csak nagy. Éppen ezért kis idõre el szeretném kérni Torziborzit, hogy végezzen vele.

– Jaj, fiam, ez a macska még soha életében nem látott patkányt.

Lehet, hogy nem is merné megtámadni… És mi történik, ha a patkány támadja meg szegényt?...

– Ne tessék félni, Annuska néni! Már kihegyeztem két seprûnyelet, ha támadna a patkány, azonnal felnyársalom…

Annuska néni kicsit még szabódott, kérette magát, aztán mégis kihozta Torziborzit.

– Nagyon vigyázzon rá, fiam. Nem élném túl, ha baja esne…

– Semmi baja nem esik, Annuska néni! Szentül ígérem magának.

Elköszöntem, s hónom alatt Torziborzival már nyargaltam is viszsza a lakásunkba.

– Figyeljetek! – suttogtam. Most majd meglátjuk, mire képes ez az üvegmosó. Tényleg macska vagy csak annak csúfolják. Azzal meg148

nyitottam a konyhaajtót, és a résen beeresztettem Torziborzit, majd visszahúztam az ajtót, és feszülten figyeltük, mi történik.

Jóformán tízig se számoltunk el, Torziborzi vészjóslón elnyávogta magát. A következõ pillanatban felvisított a patkány, azzal elkezdõdött az életre-halálra szóló küzdelem. Idõnként tompa puffanások jelezték, merre folyik a csata. Aztán edénycsörömpölést hallottunk, majd újabb nyávogást, végül egy hörgésbe fulladó kétségbeesett visítás után csend lett. Néma, nyomasztó, szinte síri csend.

Vártam még néhány percig, aztán elszántan benyitottam. A konyha közepén ott ült Torziborzi és nyalta a száját. Elõtte kiterítve a hatalmas patkány, átharapott gerinccel.

Felkaptam Torziborzit és megcsókoltam. Aztán kiadtam az utasítást, hogy ami finomságot találni a házban, azt mind rakják a hõs kandúr elé. Aznap mindnyájan igyekeztünk az üvegmosó kefére hajazó kandúr kedvébe járni.

Torziborzi attól fogva családtagnak számított. Többet volt nálunk, mint otthon. Valahányszor felbukkant az erkélyen, mindig szókincsem legszebb jelzõivel illettem. Nem is becéztem, egyenesen udvaroltam neki. Õ meg hõsies önfeláldozással tûrte a kényeztetést. Sokszor munka közben is az ölemben ült, hangosan dorombolt, és mellsõ lábai tûhegyes körmeivel „dagasztotta” vagy inkább szaggatta áttetszõvé tépett nadrágomat. De nem bántam. Elvégre a macskák a földkerekség legkedvesebb, legszeretetreméltóbb és legmegbízhatóbb állatai.

148

GYULA

Korán kezdtem a kocsmázást. Tízéves se voltam, de már napi rendszerességgel betértem egyik vagy másik ivóba. Nem mintha rabja lettem volna a sörnek, bornak vagy a pálinkának. Még a szagukat se szerettem. Az én kocsmába járásomnak a málnaszörp volt az egyedüli oka. A habzó és jéghideg málnaszörp, fõleg ahogy a Temetõ utcai kocsmában készítették. Ha csak tehettem, mindig oda jártam szomjamat oltani, biciklizés közben.

A világ dolgaiban jártas emberek tudják, hogy a kocsmákban minden törzsvendégnek saját asztala van. Hiába üres az ivó, a kocsmás csak a saját asztalához ül le. Mivel Vlász Jóska törzshelye közvetlenül az ajtó mögött volt, valahányszor benyitottam, mindig õt vágtam hátba a szélesre tárt ajtóval.

– Vigyázz, öcsi, azzal az ajtóval! Ha én hátba váglak, egy hétig egy irányba futsz – morogta. – De ha már ilyen fene erõs vagy, azt mondd meg nekem, mi jobb egy korsó sörnél?

– Egy pohár málnaszörp – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Hát öcsém, te bizony hiába koptattad az iskolapadot. Ezzel a tudással nem sokra viszed. Jól jegyezd meg hát, amit most mondok: Egy korsó sörnél két korsó a jobb! – veregette meg a vállam.

– Jól megmondtad, Józsikám – biztatták cimborái. – Idõben fel kell világosítani a gyereket, nehogy bután haljon meg – röhögtek kárörvendõn.

– Gyere csak ide, te gyerek! – szólalt meg egy erélyes hang a pulttal szemközti asztalnál. Gyula volt az, a váradi fogatosok koronázatlan királya.

– Azt mondd meg nekem, fiam, mi leszel, ha nagy leszel? – nézett rám vallató tekintettel.

– Miniszterelnök – feleltem önérzetesen.

– Nocsak – kacagta el magát –, alább nem is adod?

150

– Nem én! Ha addig élek is! – húztam ki magam.

– Ez már dicséretes dolog, te gyerek. No, még felteszek neked egy kérdést, aztán utadra engedlek – kortyolt a sörébe jelentõségteljesen körültekintve.

– Arra válaszolj nekem, létezik-e veszedelmesebb dolog a népszerûtlenségnél?

Megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez már jóval könnyebb kérdésnek ígérkezett a többinél. A hatás kedvéért kicsit úgy tettem, mintha törném a fejem, aztán büszkén kivágtam: – A népszerûtlenségnél egyedül a halál veszedelmesebb!

– A fenét! – legyintett lemondóan Gyula. Te tényleg fájdalmasan keveset tudsz. Már elõre látom sötét jövõdet. Ezzel a tudással nemhogy miniszterelnök, de még utcaseprõ se nagyon lesz belõled.

(Nem is sejtette, mennyire eltalálta.) – Hát idefigyelj! – mondta. – A népszerûtlenségnél egyetlen dolog veszedelmesebb: a népszerûség.

Mert elaltatja az éberséged. Ezért sose törekedj abba az irányba!

Megértetted, öcsém? Jól az eszedbe vésted?

– Igen – feleltem.

– Jól van, no. Eredj csak, de ne feledd, amit mondtam! – szólt utánam.

Gyula, aki elõtt Várad összes fogatosának inába szállt a bátorsága, akkortájt már ötvenes éveit taposta. Halántéka ezüstösen csillogott, de még játszva kiemelte a legnehezebb kocsit a kátyúból. Kemény, elszánt ember volt. Senkitõl nem tûrt ellentmondást, ám a darázsderekú kocsmárosné elõtt úgy meghunyászkodott, akár a puli, a számadójuhász elõtt. Pedig kizárólag az õ kedvéért tért be mindennap a kocsmába. Hol délelõtt, hol délután, amikor épp engedte az ideje. Érkezéskor a pultnál megkapta korsó sörét, leült vele az asztalához, aztán végig a kocsmárosnét bámulta konok elszántsággal. Egyetlen pillanatra le nem vette a tekintetét róla. Még beszélgetés közben is folyvást a pult felé sandított. Mikor kiürült a korsója felállt, odalépett a söntéshez, finoman odaverte a korsó alját a lemezborításhoz, és így szólt: 151

– Tölts még egyet, Bözsikém, lelkem szépsége! De ne ebbe a korsóba, hanem egy másikba. Tiszta legyen ám! – rendelkezett –, úgy lássak át rajta, mintha levegõbõl volna.

– Úgy lesz, Gyuszikám – bólogatott pohártörölgetés közben a darázsderekú kocsmárosné, közben rávillantotta tekintetét a férfira, az meg visszavágott kékesszürke szemével.

– Ezek aztán jól elszédítették egymást – morogták a kocsmázók, de csak úgy, egymást közt. Hangosan egyikük se mert szólni. Jól ismerték Gyulát, tudták, ha méregbe jön, abból semmi jó nem származik.

– Hirtelenharagú ember ez, fiam. Ha dühbe gurul, úgy lever bárkit, mint vak a poharat. Mert hogy tudd, nyershúst evett legénykorában. Az hozta ki belõle a nagyapja indulatosságát. Hej, híres verekedõ volt az öreg… – bólogatott Petrikó Karcsi.

A húsevésrõl Serfõzõ Sanyi bácsi is hallott, de nem szívesen beszélt róla. Legalább öt korsó sör kellett ahhoz, hogy rászánja magát a múltidézésre. Akkor is elõbb óvatosan körültekintett, csak aztán fogott hozzá.

– Hát az úgy volt – kezdte körülményesen –, hogy valahányszor Gyuláéknak gulyásra vagy marhapörköltre támadt étvágyuk, elszalajtották a gyereket a hentesüzletbe. Ment is Gyula szó nélkül. A menetellel nem is volt baj soha, annál nagyobb az érkezéssel, mivel addigra a hús közel harmada eltûnt.

– Tán a kutyákat lakattad jól vele? – vetett villámot az idõsebb Gyula tekintete.

– Magam ettem meg, apám – válaszolta csendesen Gyula.

– Úgy nyersen?

– Úgy hát! – adta vissza a nézést a legény.

– Aztán hogyan csináltad?

– Kicsomagoltam és kiharaptam belõl egy darabot. Megrágtam, lenyeltem, aztán újra haraptam…

Az apja egy szót se szólt, de attól fogva a szükségesnél mindig fél kilóval több húsra adták a megbízást a fiatalabb Gyulának.

152

Akkoriban Püspökiben laktak, a tornyától „különélõ” református templom alatt. Négy lovuk volt, ugyanannyi tehenük, s vagy kéttucat birkájuk. Minden tehetõsségük dacára ifjabb Gyula csendes, jóravaló gyerek hírében állt. Csak olyankor változott meg, amikor felült az apja fogatának bakjára. De akkor nagyon. Termete kiegyenesedett, tekintete kigyúlt, ahogy rászólt a két lipicaira: Gyí, te Cigány! Gyí, te Hattyú! Hej, felágaskodott a két ló, nagyon rúgtak a levegõbe, aztán úgy ragadták magukkal a kocsit, ahogyan a villám sújt le az égbõl.

– Ez a legény túltesz minden õsén – mondogatták a püspökiek.

Kedvelték is Gyulát, akár a saját gyermeküket. Különösen a lányok rajongtak érte. Göndör fekete haja, szürkéskék szemei sok lányszívet megdobogtattak.

Egyetlen gyerek volt, mindent megadtak neki. Az általános iskola után a premontrei fõgimnáziumba íratták. Ügyvédnek taníttatom.

Urat nevelek belõle, városi urat, dicsekedett az apja, valahányszor szóba került a gyerek. Mivel okos, szorgalmas diák volt, tanárai is mindig szeretettel, elismeréssel beszéltek róla, valahányszor összefutottak az apjával a városban.

Szépen nõtt, cseperedett a legényke, aztán mikor már megérett rá, szombatonként eljárt a bálba. Népszerûsége miatt a vele egyívásúak eleinte ferde szemmel nézték, s csak az alkalmat keresték, hogy belekössenek. Néha csapatostól rontottak rá. Csakhogy Gyulát sem olyan fából faragták. Elõfordult, hogy a túlerõ egyszer-kétszer legyûrte, de akármennyien is voltak, végül mindig gyõztesen tért haza a verekedésekbõl. Egy idõ után aztán békén hagyták.

Alig tette le az érettségi vizsgát, kitört a háború és elvitték katonának. Anyja zokogott, apja káromkodott, de nem volt mit tenni, Gyulának mennie kellett. Sok hadszínteret megjárt, sok országban megfordult, pajtásai sorra hulltak el mellõle, neki azonban egy karcolásnyi baja sem esett.

A háború végén csontsoványan ugyan, de épen, egészségesen tért haza. Az egyetemhez azonban már nem volt kedve.

153

– Mihez kezdesz most, fiam? – kérdezte az apja.

– Konflisos leszek, apám – felelte Gyula –, ha kapok egy lovat magától.

– Ha az akarsz lenni, hát legyél… – sóhajtott az öreg, azzal elballagott az istállóhoz, s egy sárga kancával tért vissza. – Íme, a lovad, fiam. Hajnal a neve, tízéves, nála jobb konflisló nincs még egy Váradon, de hisz ismered – mondta, azzal átadta a kötõféket a fiának.

Valóban szép, nyugodt ló volt Hajnal, szinte semmi rosszat nem lehetett rá mondani, egyet kivéve: idõnként hatalmasakat szellentett. Akár az istállóban volt, akár a konflist húzta, amikor rájött, bizony elengedte, hosszan, kacskaringósan, néha kicsit meg is rezegtette, akár a bõrdudás a kanásznótát. A fiatalabb utasokat mulattatták Hajnal szellentései. Fõleg a lányokat. Nagyokat sikítottak, s úgy kacagtak, hogy majd kiestek a konflisból, valahányszor ügetés közben a kanca könnyített magán. Az idõsebbek azonban fintorogva rántották elõ zsebkendõiket, és tapasztották az orrukra. Egyszer egy élemedettebb házaspár a Szent László hídon szólt Gyulának, hogy állítsa meg a konflist, mert már nem bírják elviselni az ernyõ alá szorult bûzt. Fizettek, leszálltak és gyalog folytatták az útjukat.

Híre ment az esetnek, attól kezdve éjjel-nappal folyt a piszkálódás.

– Te, Gyuszi, be kéne varrnod Hajnal hátsóját, akkor nem tudná szabadjára ereszteni a tubijait – heccelték társai a színház melletti konflisállomáson. Háta mögött el is nevezték Lófingnak.

Gyula nem törõdött piszkálódásaikkal. Naphosszat elüldögélt konflisa bakján, mikor aztán sorra került, elindult utasaival és vitte õket, amerre kérték. Így érkezett el 1956 novembere.

A ködös, nyálkás reggelek egyikén tankok jelentek meg Váradon.

Az éj leple alatt érkeztek az olténiai Caracalból. A nagy, zöld vasszörnyek lomhán nyikorogtak végig a városon, csikorgó lánctalpaik felszaggatták a terek, utcák burkolatát. Déltájban a színház körül forgolódtak, mikor az egyik tank nekihajtott Gyula konflisának. Mire vezetõjének sikerült megállítania, kerekestõl maga alá gyûrte a 154

konflis bal hátsó részét. Szerencsére Hajnalnak az ijedtségen kívül nem esett baja.

A katonai vezetés még aznap megtérítette az okozott kárt, de Gyula örökre szakított a konflissággal. A pénzbõl vett magának egy méretes gumikerekû fogatot, s attól kezdve tûzifát, szenet, bútorgyári hulladékot és fûrészport fuvarozott. Két fuvar között ráérõsen poroszkált az utcákon.

Elõbb az anyja halt meg, rá három évre az apja is kiköltözött a temetõbe. Gyula egyedül maradt. Eladta a családi házat és a Püspöki úti szövõgyár mögött vett magának egy takaros portát. Az apjától örökölt három ló közül kettõt kocsistól bérbe adott egy gyerekkori pajtásának, õ meg Hajnallal és Bandival fuvarozott.

A hatvanas évek elején, egy nyári napon, épp a Lóvásár téri fatelepen reggelizett kocsija bakján, mikor megszólította egy szemrevaló menyecske.

– Magát hívják Bélának? – tartotta ellenzõként szeme fölé a kezét.

– Sajnos engem Gyulának keresztelt a pap, de a maga kedvéért szívesen lennék Béla. Még ha csak egy órára is – vigyorgott fentrõl a fogatos király.

– Na, ne szellemeskedjen velem! A bókjait meg a babájának tartogassa! – jött indulatba a fiatalasszony, akinek olyan karcsú dereka volt, hogy Gyula ujjai összeértek volna, ha tenyerei közé fogja.

– A hetyke stílus méregbe hozta a fogatost, hasonló hangnemben válaszolt õ is.

– Nézze, hölgyem, kegyed idejön és se szó, se beszéd, nekem szegezi a kérdést, hogy én vagyok-e Béla. Megmondtam, hogy Gyula nevem, s ha nem látná, épp reggelizem. Úgyhogy jobban teszi, ha befejezi a szájalást, és máshol keresi a Béláját. Értve vagyok?...

– Jól van, no, nehogy már engem is felaprítson a bicskájával.

Legalább annyit segítsen, hol az ég haragjában keressem azt a Bélát.

– Aztán mivel foglalkozik az a Béla? – enyhült kissé Gyula haragja.

– Kocsis, fuvaros, mint maga. Csak annyit mondtak róla, hogy valahol a Püspöki út környékén lakik.

155

– Én is arrafelé lakom, de ott rajtam kívül nincs más fogatos.

– Hát akkor maga lesz az én emberem – könnyebbült meg az ifiasszony.

– De mint már mondtam, engem Gyulának hívnak, nem Bélának – futott össze a fogatos-király szemöldöke.

– Gyula vagy Béla, egyre megy. Fuvarosra van szükségem, felõlem akár Pityi Palkónak is hívhatják.

Mire befejezte, Gyula tekintete már villámlott a dühtõl: – Na, idefigyeljen asszonyság. Itt fejezzük is be a társalgást, de azon nyomban! – kezdte vészesen emelkedõ hangon. – És azt tanácsolom, hogy azonnal tûnjön el innen! Egyetlen pillanatig se késlekedjen! Ne várja meg, hogy lekászálódjak a bakról, mert ha a kezem közé kerül, istenuccse úgy elfenekelem, hogy haláláig megemlegeti! Megértette?! – fejezte be bömbölve Gyula.

Addigra a darázsderekú nõ már a pénztár tájékán kapkodta formás lábait.

– A fene ette volna meg a bestiáját! Még enni se lehet tõle nyugodtan – ült vissza morogva Gyula.

Jóformán tíz perc se telt el, megint ott volt a fiatalasszony.

– Nagyon haragszik?... – állt meg a lovak elõtt.

Gyula elengedte füle mellett a kérdést.

– Halló! Magához beszélek! – kiáltotta az asszonyka mérgesen.

Gyula erre sem reagált.

– Azt hiszi, hogy levegõnek nézhet engem? – vékonyodott el a menyecske hangja, azzal se szó, se beszéd, felugrott a kocsira. De nemcsak felugrott, hanem le is huppant a bakra. Pontosan Gyula mellé.

– Na, itt vagyok, te nagylegény. Most mutasd meg, mennyire vagy bátor! Azt hiszed, megijedek tõled, te szájhõs. Kocsmáros vagyok, nálad százszor különbeket megettem már, szõröstõl, bõröstõl.

Hogy mennyire ijedt meg Gyula a menyecskétõl, az valószínûleg sosem derül ki. A száját mindenesetre jó sokáig tátva felejtette. És attól kezdve minden áldott nap betért két-három órára a Temetõ 156

utcai kocsmába. Csak ült az asztalánál és kitartóan bámulta a darázsderekú Bözsit, aki akkor lépett szomorú özvegysége harmadik esztendejébe.

A következõ év tavaszán aztán összeházasodtak. Épp jókor.

Karácsonyra meg is született a legkisebb Gyula. Formás, erõs gyerek volt, akár az apja, szép és nagyszájú, mint az anyja. Mire nyolcadikos lett, az apjánál is jobban értett a lovakhoz.

Hetvenhárom augusztusában épp a vasárnapi ebédnél ültek, mikor Gyula kezében megállt a kanál, lassan elõredõlt, és arccal az abroszra bukott. Mire Bözsi és a legkisebb Gyula felrántotta, már nem volt benne élet.

Temetés után Bözsi eladta a lovakat, fogatokat. Csak egy hároméves csikót tartott meg a legkisebb Gyulának. Nem sokáig telt örömük benne.

Egy délután hozzájuk is becsöngetett a városi tanács lakáshivatalának szemüveges embere. Bemutatkozott, aztán így kezdte: – Jövõ tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelõ panellakással kárpótol.

– Miket hord itt össze? – kapkodott levegõ után Bözsi. – Ez védett övezet. Ezeket a házakat legfeljebb az idõ bonthatja le, nem maguk. Nekünk lovunk van és más jószágaink, hogy tartsuk el õket egy emeletes házban?

– Engem nem érdekel a maguk baja, asszonyom. Az a feladatom, hogy mindenkit tájékoztassak a hamarosan bekövetkezõ eseményekrõl. Lovukkal és jószágaikkal azt csinálnak, amit akarnak – nyomta a fejébe kalapját a hivatalnok.

Rá két hónapra megkapták panellakásuk kulcsát, másnap lebontották a házukat. Nagyjából ugyanakkor dózerolták le a teljes Temetõ utcát is, gesztenyefástól, kocsmástól, emlékestõl, hangulatostól, mindenestõl.

Karácsony másnapján Bözsi ágynak esett, májusban el is temették. Még abban az évben legkisebb Gyula eladta a panellakást és a 157

Bihari út fölötti domboldalon vett egy csinos kis portát, a cifra luxuslakások szomszédságában. Azóta ott él egyedül, és senkire sincs szüksége. Önzõ lett. Nem érdekli a politika, nem érdekli senki kudarca, sikere. Semmi se érdekli. Negyvenéves korára elege lett a képmutatókból, a mohó pénzhajhászokból, ebbõl a velejéig romlott világból. Kapálgatja, metszi, permetezi szõlejét, gyümölcsfáit, hetente kétszer kimegy a piacra. Szombat esténként pedig a barátnõjénél vacsorázik.

Néha eljár régi cimborái közé. Iszogatnak, nosztalgiázgatnak.

Olyankor egyfajta elégedettségfélét is érez. Csak a boldogságát nem találja többé. Az örökre elveszett valahol a lerombolt házak romjai között.

158

TYÚKADÓ

Gyerekkoromban olyan jól ment a sorunk, hogy a kenyér, cukor, olaj és liszt kivételével, minden más élelmiszert házhoz hoztak. A tejet, tejfölt, vajat, túrót és tojást eleinte egy borsi illetõségû és Róza névre hallgató, kedves mosolyú, középkorú asszony hordta, heti három alkalommal. Finom volt az a tej, sûrû és vastag a tejföl, sárga és zsíros a vaj, zamatos és illatos a túró, nagyok és barnák a tojások.

Nagy bánatunkra nem sokáig élvezhettük finomságait. Borson is beindult a kollektivizálás, a szövetkezet pedig úgy elnyelte Rózáék tehenét, akár a mesebeli kisgömböc a regement katonát.

A borsi menyecskét idõsebb román férfi, Gyuri bácsi követte a beszállítók sorában, õ már valamivel messzebbrõl, Szentandrásról érkezett minden második reggel. Teje, tejföle vékonyabb volt ugyan a Rózáénál, vaja, túrója sem olyan sárga és illatos, tojása is fakóbb, de mindennap pontosan érkezett, és az árai is elfogadhatók voltak.

A harmadik esztendõ egyik reggelén aztán üres puttonnyal és gyászos ábrázattal csöngetett be hozzánk.

– Mi történt, jóember? – meredt rá apám a kapuban.

– Jaj, ne is kérdezze, uram… – csordult ki a könny az öreg szemébõl – tegnap éjjel elpusztult Boris. Sejtettem, hogy valami bajság történhetett vele, mert reggeltõl kezdve egész nap olyan keservesen bõgött, hogy a szíve szakadt meg annak, aki hallotta. A bõgést estére se hagyta abba, éjjel aztán kimúlt. Hajnalban ott találtam a jászol elõtt, teljesen kihûlve és megmeredve. Szóltam az állatorvosnak, elvitték, felvágták és ezt találták benne, húzott elõ a zsebébõl egy hosszú, görbe és rozsdás szöget. Ez a szög végzett vele. Átszúrta a gyomrát.

– Biztosan annyira éhes volt, hogy kínjában a jászlát rágta, onnan kerülhetett a szög a gyomrába – vélekedett apám.

– Jaj, ne mondjon már ilyet, uram! – csordultak ki újfent a köny159

nyek az öreg szemébõl. – Inkább saját számtól vontam meg a falatot, csak neki jusson mindennap friss széna.

Mivel Gyuri bácsinak nem akadt utóda, attól fogva rákényszerültünk a bolti tejre, vajra. Tejfölért a piacra jártunk, de nem akárkitõl vásároltunk.

A tojással volt a legegyszerûbb dolgunk. Harmadik szomszédunknak, Szeghalmi Irma néninek annyi tyúkja volt, hogy megszámlálni se tudta. Pedig sokszor elhatározta, számba veszi népes baromfiállományát. Olyankor kukoricát szórt az udvar közepére, a tyúkok mind odafutottak, Irma néni meg számlálni kezdte õket. Általában mire harmincig jutott elfogyott a kukorica, a tyúkok meg szétszéledtek. Másnap kezdhette elölrõl a számlálást. Pénzes bácsi egyszer szemtanúja volt egy ilyen hiábavaló próbálkozásnak. Nem is állta meg szó nélkül.

– Lehetne annyi eszed, Irma, hogy estére bezárod az ólajtót. Reggel aztán szépen egyesével kiereszted a tyúkokat, s mindegyik után húzol egy strigulát krétával a tyúkól oldalára. Olyan kurta vonalat, amilyet a kuglipályán húznak a táblára. Miután az utolsót is kieresztetted, megszámlálod a strigulákat, s máris megtudod, hány tyúkod van. Na, így csináljad, s meglátod, eredményes lesz a számlálásod.

– Jól van, no. Éppenséggel így is csinálhatom. Fõleg, hogy nekem is pont ez jutott az eszembe az éjjel, mikor a szomjúság kiverte az álmot a szemembõl – húzta szorosabbra álla alatt a kendõt Irma néni. – Mert nehogy már azt hidd, Elemér, hogy csak a te fejedben terem meg az okosság.

Az öreg Pénzes egy szót se szólt. Szemére húzta a kalapját, legyintett egyet, és becsukta maga után a kaput.

Két nap múlva már a fél utca tudta, hogy Irma néni udvarát hatvankét tyúk és három kakas népesíti be. De csirkébõl is van egy tucatnyi. S bár azok még nem tojnak, az értük kapott pénzért szorgalmasan tojó tyúkokat lehet venni a piacon.

A csirkék el is fogytak hamar, a strigulák azonban még akkor is 160

a tyúkól oldalán virítottak, mikor egy délután aktatáskás, szemüveges, sovány férfi rángatta meg a kapucsengõt. Olyan akkurátusan cibálta, hogy a kapuoszlop is beleremegett.

– Megyek már! – rikoltotta Irma néni a kert végébõl. – Le ne tépje azt a nyomorult csengõt, ha már eddig kitartott.

– Maga Szeghalmi Irma? – nyomult be az aktatáskás a kitárt kapun.

– Én vagyok, és maga kicsoda?

– Strung Ödön a nevem és népi ellenõr vagyok a városi tanácstól.

Járom a házakat, összeszámolom a jószágokat.

– Aztán mi haszna származik a számlálgatásból?

– Nekem ugyan semmi, de az államnak annál nagyobb – vigyorgott az aktatáskás.

– Megtudhatnám én is, miben áll az a nagy haszon? – óvatoskodott Irma néni.

– Az új törvény szerint egy-egy háztartásban legfeljebb harminc tyúk tartható. Akinek több van, minden egyes tyúk után köteles havonta két tojás adót fizetni.

– Vajon ki hozta ezt a törvényt? – szaladt ráncba Irma néni homloka.

– Hát a népi hatalom. A nagy nemzetgyûlés.

– Vagy úgy – bólogatott az öregasszony. Többet aztán nem szólt.

– Hány tyúkja is van magának? – nyitotta ki aktatáskáját az ellenõr.

– Pontosan hatvankettõ – vágta rá Irma néni.

– Honnét tudja ilyen biztosan? – nézett rá szúrós tekintettel a szemüveges.

– Épp a minap számláltam meg õket.

– Aztán el is higgyem, amit mond?

– Azt hisz, amit akar. A kurta vonalak most is ott vannak a tyúkól oldalán.

– Miféle kurta vonalak? – hökkent meg az ellenõr.

– Számláláskor minden tyúk után strigulát húztam, nehogy elhibázzam.

– Hadd nézzem én is azokat a strigulákat.

161

– Azokat nézheti, hál’ Istennek nem tojnak tojást.

Jóformán be se fejezte, az aktatáskás már el is indult a tyúkól felé.

A krétával húzott kurta vonalak tényleg ott fehérlettek.

– Na, kérem – tolta feljebb szemüvegét az ellenõr –, magának harminckét tyúkkal többje van az engedélyezettnél. Ez azt jelenti, hogy havonta hatvannégy tojást köteles adó gyanánt fizetni az államnak. A tojásokat magam is átvehetem, de a legközelebbi élelmiszerboltban is leadhatja. Melyiket választja?

– A bolt megfelel – zárta le a beszélgetést Irma néni. – Gondolom, kapok majd igazolást a leadott tojásokról – húzta össze újfent álla alatt a kendõt.

– Természetesen – bólintott az ellenõr. – Most pedig írja alá ezt a jegyzõkönyvet – tartotta az asszony elé az aktatáskája hátoldalára terített papírt.

– Na, Isten legyen magával – csukta be az aktatáskáját. – Ne felejtse, a hónap utolsó napjáig le kell adnia az adót, különben az összes tyúkjától elbúcsúzhat.

– Édes Istenem! Vajon mi jöhet még? – sóhajtott nagyot Irma néni, miközben becsukta a kaput az ellenõr után. Aztán visszasietett a házba, sebesen átöltözött, és elindult. Meg se állt Julis nõvére házáig.

– Békesség e háznak, s minden lakójának! – nyitott be a konyhába, ahol a háziak épp békésen vacsoráztak.

– Ülj le, Irma, s tarts velünk, ha már itt vagy – szólt a sógor az asztalfõrõl.

– Köszönöm, de az imént vacsoráztam – hárította el a megtiszteltetést Irma néni. – Keresztfiammal, Imrussal kívánnék váltani néhány szót, aztán már megyek is – ült le mégis.

Az Imrus névre hallgató legény akkortájt sofõrként szolgálta a népi hatalmat. Õ ugyan pilótának nevezte magát, de az embereket ez egyáltalán nem zavarta. Megszokták, hogy a fiatalok általában furcsa, oda nem illõ kifejezéseket használnak, a jól bejáratott s már ismert szavak helyett.

– Hallgatlak, keresztanyu – ült le szemközt vele a szõke legény.

162

– Mivel is foglalkozol mostanában, Imrus?

– Te is tudod, keresztanyu, pilóta vagyok. Tyúkokat, kakasokat szállítok a városkörnyéki farmokról, a velencei baromfivágóhídra.

– Épp erre van szükségem nekem, fiam – csomózta újra kendõjét az álla alatt Irma néni. – Elmondom, mit eszeltem ki, s meglátod, te is jól jársz.

– Csupa fül vagyok – vigyorgott a legény.

– Szóval – kezdte Irma néni – megbeszéled a rakodókkal, hogy mielõtt ketrecbe rakják a tyúkokat, mindegyik hátsóját kenjék be petróleummal. Attól perceken belül megtojnak. Mielõtt a vágóhídhoz érnél, egy megfelelõ helyen megállsz, és kosárba gyûjtöd a tojásokat. Azoknak darabjáért én kereken húsz banit fizetek neked. Na, áll az alku?

– És neked mi a hasznod ebbõl, keresztanyu? Fehér, papírvékony hajú tojások azok egytõl egyig.

– Te ne törõdj azzal, fiam. Téged csak a tojások foglalkoztassanak. Azokra ügyelj, nehogy összetörjenek. Gondolj bele! Száz tojásért húsz lej, kétszázért negyven lej üti a markodat. Neked csak a petróleumozáson és a tojások összegyûjtésén járjon az eszed. A többit nyugodtan bízd rám.

– Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus. – Áll az alku!

Másnap minden úgy történt, ahogy megbeszélték. Munkába menet Imrus vett három liter petróleumot, aztán megvesztegette a rakodókat, azok meg petróleummal bekenték mindegyik tyúk fenekét.

Jóformán be se fejezték a rakodást, a tyúkok már el is kezdték a tojást. Annyira belejöttek, hogy akkor se akarták abbahagyni, mikor Velence alatt megállt a tyúkszállító. Imrus szépen összegyûjtötte a tojásokat és kosarastól bedugta a sofõrülés mögé. Este két teli kosarat rakott le Irma néni konyhaasztalára. Fehérek voltak azok a tojások, akár a frissen hullott hó, mely télvíz idején térdig betakarta a bihari dombok gyümölcsfáit, de tele volt velük a két kosár.

– Teremtõ Isten! – csapta össze álmélkodva tenyereit Szeghalmi néni. – Ez rengeteg tojás, fiam!

163

– Háromszor ennyit hozhattam volna, keresztanyu, ha több kosaram van – jegyezte meg némi elbizakodottsággal a legény.

– Isten õrizzen a bajtól! – vetett sebesen keresztet Irma néni. – Még ezt se tudom, hová rakni. Maradjunk annyiban, hogy hetente bõven elég egy kosárnyi tojás. Az neked se okoz különösebb gondot, meg nekem se.

– Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus, a pénz átvétele közben.

– De ha mégis meggondolnád magad, csak szólj, s én máris hozom az újabb transzportot.

Alig csukta be maga mögött a kaput Imrus, Irma néni hozzáfogott a tojások színezéséhez. Az elsõ hármat hagymahéj-fõzetbe rakta, de nem volt elégedett a színükkel. Túlságosan sárgák, állapította meg. Kicsit töprengett, aztán felcsillant a szeme. Elõkapott egy jókora fazekat, színültig megtöltötte vízzel és a sparheltre tette.

Felszított alatta tüzet, majd három púpos evõkanál grúz teát szórt a vízbe. Hagyta felzubogni, aztán levette a tûzrõl. Félóra múlva belerakta a sötétbarna lébe az elsõ adag tojást. Tíz perccel késõbb olyan tejeskávé barna tojásokat kanalazott ki a lébõl, mintha nem is fehér, hanem barna vagy kendermagos tyúk tojta volna õket. Másnap reggel már nyitáskor ott toporgott a sarki élelmiszerbolt elõtt.

– Hát téged meg mi hozott ide hajnalok hajnalán? – tekintett rá meglepetten a boltvezetõ.

– Engem bizony a tyúkadó – kacsintott rá Irma néni.

– Miféle tyúkadót, te? – hökkent meg a boltos.

– Hát, amit a jószág- és baromfiszámláló ellenõr megállapított.

Azt mondta harminc tyúk fölött két tojás adót kell fizetnem havonta, minden egyes tyúk után. A tojásokat neki is odaadhatom, de ide hozzátok is behozhatom és leadhatom.

– Vagy úgy… – sóhajtott nagyot a boltos. – Egyéb se hiányzott az életünkbõl...

– Na, lássuk akkor azokat a tojásokat. Gyere, Irma, rakd ki õket a pultra – rendelkezett a boltvezetõ.

Irma néni hozzá is fogott nagy óvatossággal.

164

– Vigyázz, mert papírvékony a héjuk!

– Miféle tojások ezek? – emelgette a tenyerén egyiket-másikat a boltos.

– Mondtam már, hogy adótojások.

– Mintha teaillatuk lenne. Méghozzá grúz tea… – szimatolta a kosár fölé hajolva a boltos.

– Nagyon megromlott a szaglásod mostanság, Jenõ – villantotta tekintetét Irma néni a boltosra. - Régebben még különbséget tudtál tenni a tyúkszar szaga és a tea illata között.

– Öregszem, Irma, sajnos egyre aggasztóbban öregszem – tárta szét kezeit a boltvezetõ. – De be kell látnom, igazad van. Tényleg a tyúkszar szagát véltem az imént teaillatnak. Máris kiállítom az elismervényt, azzal végeztünk.

– Az jó lesz, Jenõ. Még nagyon sok a dolgom.

Attól fogva minden hónap vége felé Szeghalmi Irma néni becsületesen leadta a tyúkadót a sarki boltban. Átvette az elismervényt, aztán ment a dolga után.

Hónapokig nem volt semmi baj, hanem egy ködös novemberi napon megint megrángatta kapucsengõjét az aktatáskás ellenõr.

– Tán megint tyúkot akar számlálni? – tárta ki a kaput Irma néni.

– Sokkal nagyobb baj végett jöttem ezúttal – nyomult be az aktatáskás.

– Miféle bajról beszél? – meredt rá Irma néni.

– Sok a panasz a tojása ellen. A népek szerint hiába szép barna, olyan vékony a héja, akár a cigarettapapír.

– Aztán miért én lennék a hibás ezért? – kapta csípõre kezeit a ház asszonya.

– Mert valami turpisságot követ el a tojásokkal – matatott a táskájában a szemüveges férfi. Befejezni azonban már nem tudta, mert Irma néni rászólt.

– Forduljon csak felém, és nézzen a szemembe!

– Mit akar? – meredt rá döbbenten a férfi.

– Ha azt szeretné, hogy édesanyja megérje a karácsonyt, sürgõ165

sen hívjon hozzá orvost. Még nem nagy a baj, visszafordítható. Az ágyát pedig, mármint az édesanyjáét, még ma este költöztesse át a szoba szemközti oldalára. Megértette?

– Igenis… De ki… kicsoda maga?... És honnan tud az édesanyámról?...

– Az nem a maga dolga. Egyébként ott van a szemében. Akarja, hogy folytassam? Macskájukat múlt héten ivartalanították, a barátjánál kiszemelt kiskutyát pedig szombaton tervezi hazavinni.

Gizi, a nõ, akinek udvarol, és akit el akar venni, hónapok óta összejár egy fiatal állatorvossal. Minél elõbb szakít vele, annál jobb.

Vigyázzon, nem lesz könnyû dolga!

– Kicsoda maga? – kezdett eszmélkedni az aktatáskás. Egyáltalán honnan tud ezekrõl a dolgokról?

– Mondtam már, hogy ne velem foglalkozzon. Tegye, amit mondtam, s meglátja minden jó lesz.

– Szóval hívjak orvost… és az ágyat tegyem át a másik oldalra…

– Úgy ahogy mondja. Pontosan úgy – bólogatott Irma néni.

– És Gizinek adjam ki az útját…

– Minél elõbb! Na, Isten legyen magával – tolta ki a kapun az aktatáskás férfit, aki még akkor sem tért egészen magához.

Két hét múlva újra becsöngetett az ellenõr Szeghalmi Irma nénihez. Ám ezúttal feltûnõen kíméletesen bánt a csengõvel.

– Mi jót hozott már megint? – tárta ki a kaput a ház asszonya.

– Köszönetet mondani jöttem – vette le a kalapját a férfi. – Úgy történt minden, ahogy mondta. Anyámhoz még aznap orvost hívtam, egy hét alatt meg is gyógyult. Ma már egész nap az udvaron matatott. Gizinek kiadtam az útját. Eleinte toporzékolt, fenyegetõzött, sõt, még nekem is ugrott, hogy kikaparja a szemeimet. De nagyon gyorsan lecsillapodott, mikor kilátásba helyeztem, hogy feljelentem üzletszerû kéjelgésért. Azóta színét se láttam. Csak ezt akartam elmondani, és még egyszer köszönöm a segítségét. Egyúttal megígérem, soha többé nem háborgatom, noha tudom, hogy grúz teával barnítja az állami gazdaság telephelyeirõl származó tojásokat.

166

Ismeri a mondást? Jótett helyébe jót várj. Maga jót tett velem, én meg viszonoztam. Most már kvittek vagyunk.

Becsületére legyen mondva, meg is tartotta a szavát. Szeghalmi Irma néni pedig egészen a rendszerváltásig grúz teával barnított tojásokkal fizette a tyúkadót. Valószínûleg ma is azzal fizetné, ha élne. S ha még létezne tyúkadó.

167

CSUCSU

Néhány nappal nagykorúvá válásom elõtt váratlanul eltanácsoltak a líceumból, mivel néhányszor hangosan ásítani merészeltem alkotmánytanórán. Az önérzetében mélységesen megsértett, apró termetû tanárnõ gazembernek, a haza és a dolgozó nép ellenségének nevezett. Tehetetlen dühében végül sírva fakadt, feltépte az ajtót és kirohant a tanterembõl. Egyenesen az igazgatóhoz futott. Pár perccel késõbb megjelent az iskolaszolga, s iszonyúan komoly arccal felkért, hogy kövessem.

– Fiam, súlyos vádak merültek fel ellened – kezdte az igazgató, s középsõ ujjával feljebb tolta szemüvegét. – A tanárnõ állítása szerint, téged megfertõztek a nyugatról beszivárgó imperialista és kapitalista téveszmék. Mi errõl a véleményed?

– Amennyiben az ásítást az ön által említett fertõzöttség okozza, kénytelen vagyok egyetérteni a tanárnõvel – feleltem.– Mindazonáltal úgy vélem, ha sikerülne változtatnia elõadásmódján, valószínûleg sértõnek minõsített megnyilvánulásaim is megszûnnének. Bár az sem zárható ki, hogy már a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az óráin – tettem hozzá jókora ásítás kíséretében.

Az igazgató felpattant. Arca elvörösödött, halánték- és nyaki erei kidagadtak, látszott rajta, hatalmas erõfeszítésébe kerül visszatartania magát a tettlegességtõl, miközben a képembe üvöltötte.

– Fertõzöttséged olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk azonnali hatállyal eltávolítani intézményünkbõl, nehogy osztálytársaidat is megfertõzd. Néhány jelzõvel még kiegészítette a tanárnõ rólam készített jellemrajzát, végül kijelentette: – Most azonnal hagyd el az iskolát, a többirõl írásban tájékoztatunk!

Szenvtelen arccal elõrántottam zsebkendõmet, tüntetõen megtöröltem az arcom a ráfröccsenõ nyáltól, biccentettem, és méltóságtelje168

sen kivonultam az igazgatói szobából. Visszamentem a tanterembe, s ügyet sem vetve a tanárnõre, összepakoltam holmijaimat, hónom alá csaptam a táskám, és diadalittasan behúztam magam mögött az ajtót.

A váratlanul ölembe hulló szabadságtól egészen megrészegültem.

Elsõ nap hegynyi lelkesedéssel vettem nyakamba a várost, hogy felfedezzem azt a közeget, melyben végre kamatoztatni tudom a bennem rejlõ zseniális képességeket. A kezdeti eufória azonban gyorsan elszállt, és a második hét elejére több mázsányi bizalomtõkémbõl jóformán kilónyi sem maradt. A napok közben szorgalmasan teltek. Már a harmadik céltalanul és hiábavaló csavargással eltöltött hét közepén jártam, amikor összefutottam Csucsuval.

A jóvágású, vékony szõke fiút egyedül szülei szólították Janikának, mindenki más Csucsunak hívta. Emlékszem, közel fél esztendeig próbáltam megfejteni a Csucsu név eredetét. Összeolvastam mindenféle lexikonokat, névmagyarázókat, de nem lettem okosabb.

Inkább, teljesen összezavarodtam. Így hát felhagytam a keresgéléssel.

Nem tudom, Csucsut mennyire izgatta nevének eredete, sosem beszélt errõl. Általában csak egyetlen dolog foglalkoztatta: az ital.

Miként baráti körben gyakran megfogalmazta: kétféle ember él a földön. Az egyik reggeltõl estig iszik, akár a gödény (pelikán), a másik az ital szagától is rosszul lesz. A részeges sosem szidja a józant, a józan viszont örökké szapulja a részegest. Eszébe se jut, hogy a részeges azért kénytelen annyit vedelni, nehogy kárba veszszen a józanok italadagja. Kedvenc szavajárása is ezt az álláspontot tükrözte: „Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra!” – mondogatta. Összegezve: Csucsu tizennyolc éves korában már megrögzött alkoholista volt. Évszakoktól függetlenül, havonta négyszer-ötször annyira berúgott, hogy az utcán fekve találtak rá. Olyankor a mentõk vitték haza vagy a kijózanítóba. Mikor hová sikerült.

Mindazonáltal neve a hetvenes években fogalomnak számított a nagyváradi irodákban. A titkárnõk, tisztviselõnõk valósággal rajongtak érte, de a bíróságon, rendõrségen, sõt, még a Securitatén 169

is rendkívüli népszerûségnek örvendett. Nem volt olyan halálra gyötört, agyonhajszolt, összegabalyodott betûkarú írógép, melyet fel ne támasztott volna röpke negyedóra alatt. Lehetett: Erika, Optima, Olivetti, Remington, Mercedes, Selecta vagy Continental, Csucsu nem ismert lehetetlent. Ám nemcsak a kezei jártak szélsebesen, hanem a szája is. Mire megjavította az írógépet, a nõk többségét is elvarázsolta félelmetes stílusával. Nem csoda, hogy a gyengébbik nem számos irodai képviselõje ölni is képes lett volna az ügyes kezû mûszerészért. Neki viszont csak egyetlen nõért dobogott a szíve: Ildikóért. Húsz éven át hiába próbálta megosztani valakivel a párja iránti szerelmébõl fakadó örömet. A húsz év alatt egyetlen olyan ember sem akadt, aki meghallgatta volna.

Nos, miután utolsó cseppjéig felszürcsöltük a találkozásunkból fakadó öröm nektárját, Csucsu elmondta, hogy épp toborzóúton van. Egy frissen alakuló irodalmi társaság számára hajt fel leendõ tagokat.

Hidd el, barátom, a lehetõ legjobbkor hozott össze minket a sors, szorongattam meg a kezét, mivel én meg épp egy irodalmi társaságot keresek, ahol végre értõ fülekre találnak éveken át méltatlanul mellõzött remekmûveim.

A hírtõl Csucsu valósággal szárnyalni kezdett, s úgy nekilódult, hogy csak futólépésben tudtam a nyomában maradni.

A vasútállomással szemközti cukrászda elõtt hatalmasat fékezett, széles gesztussal kitárta elõttem az ajtót és betessékelt.

A cukrászda szeparéjának három asztala körül legalább tucatnyi, velem azonos korú fiú és lány ült. Bár nem mondták, feltételeztem, õket is az enyémhez hasonló okokért tanácsolták el iskoláikból.

Délig még két fiatalt sikerült felhajtania Csucsunak. Amint aztán megszólalt a székesegyház harangja, az ülést levezetõ elnök határozatképessé nyilvánította társaságunkat és rátért az egyetlen napirendi pont ismertetésére. Kizárólag irodalmi tevékenységre szakosodott társaságunkat a sivatag oroszlántestû, emberfejû rejtélyes 170

ókori kõszobráról, a gizai szfinxrõl neveztük el. Megfogalmaztuk és megszavaztuk belsõ szabályzatunkat, majd búcsút vettünk egymástól – másnapig. Ugyanis attól kezdve naphosszat ott üldögéltünk a cukrászda szeparéjában, melynek a falait díszítõ fekete kovácsoltvas rózsákról a Rosa Nera nevet adtuk. Délelõttönként többnyire lázasan írtunk, közben a Szabad Európa Rádióban hallgattuk a nálunk tiltott listás bandák és énekesek dalait. Délután kielemeztük egymás irományait, s miután összejött egy csokornyi elfogadható vers és prózai mû, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad fõutcáján megosszuk a nagyközönséggel „remekmûveinket”.

Az üzletek lépcsõirõl elõadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverõdött hallgatóság között voltak, akik elismerõleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szent meggyõzõdéssel hittük, hogy egyszer befutott és közismert költõi, írói leszünk a társadalomnak.

Irodalmi tevékenységünk mellett képzõmûvészeti kiállításokra is eljártunk, ahol – a tisztes polgárok legnagyobb felháborodására – harsányan elemezgettük a kiállított „remekeket”. Elõfordult, hogy a képek, szobrok némelyikétõl szabályos röhögõgörcsöt kaptunk.

Máskor viszont sírhatnékunk támadt azoknak az embereknek az együgyûségétõl, akik képtelenek voltak felfogni, hogy a kiállított „mûremekek” többségének semmi köze a mûvészethez. Zsenge korunk dacára világosan láttuk, mennyire eltávolodott az emberiség a mûvészettõl az évszázadok során. (Legtöbbjük azóta se talált viszsza.) A tárlatlátogató sznobok viszont nem értették, miért igényel különleges látásmódot a mûvészet, miért szükséges hatalmas türelem, alázat és kitartás az alkotáshoz. A proletár mentalitás mélységesen elítélte az ilyesfajta látszólagos semmittevést. Mivel a Marx, Engels és Lenin eszmeiségén felcseperedett emberek képtelenek voltak meglátni Isten képmását saját magukban és az õket körülvevõ világban.

Akkoriban Dalí volt egyik kedvencünk. Talán mert a keleti tömb 171

országaiban évtizedeken át egyetlen szürrealistaként õt tanították.

Egyébként ma is szeretem Dalít. Egyik képe különösképp belém ivódott: asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai… Az emlékezet állandósága. Vagy inkább a megfáradt idõ emlékezete, melyben, mint vak tükörben idõnként felsejlenek a régi szavak, vallomások, simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek: szomorú mementói sok elromlott, elrontott életnek.

Szívesen megnéztük volna magyar piktorok munkáit is, de azokból nem hoztak Váradra.

Történt, hogy az egyik kiállításon különös képet láttam. Sivatag sárga homokjába szúrt kék színû mélyhegedût ábrázolt. Négy húrja közül csak egy volt ép, három szakadtan kunkorodott a semmibe.

Lenyûgözött az a kép. Csak álltam elõtte és megigézetten bámultam. Révületembõl egy férfihang szakított ki.

– Tetszik?

Hátrafordultam. Negyvenes éveiben járó, hosszú hajú, szakállas férfi állt mögöttem.

– Lenyûgözõ! – tört ki belõlem az õszinte elragadtatás.

A mester alig észrevehetõen bólintott, de nem válaszolt. Hagyta, hogy teljesen átadjam magam az élménynek. Egy idõ után aztán halkan magyarázni kezdett: – Ez a hegedû az én életem. Négy húrja a számomra legfontosabb négy személyt szimbolizálja. Nem sorolom fel õket. Hármat már elvesztettem közülük. Csak egyetlen húr maradt, amit még meg lehet szólaltatni. Ha az is elszakad, vége a hangszernek, és vége az én életemnek is.

Tudom, istentelen és bûnös gondolat ajándékba kapott létünk végét bizonyos személyek elvesztéséhez kötni. Az isteni gondviselés ennél sokkal magasabb rendû, vagy inkább magasztosabb. De nem tehetek róla, számomra ez a négy személy jelentette az élet értelmét. Nélkülük maga a létem is teljesen okafogyottá válik – fejezte be történetét a mûvész.

172

Rég elment mellõlem, de én még sokáig ott álltam a különös festmény elõtt.

A következõ esztendõben behívtak katonának, s mire leszereltem, szétszóródott a Szfinx tagsága. Csucsuval néhányszor még összefutottam, aztán nem találkoztunk többé. Évekkel késõbb mesélte egy ismerõsöm, hogy egy téli reggelen megfagyva találtak rá a színház tövében. Ott végzett vele a jeges zimankó és a társadalom megbocsátásra képtelen, rideg közönye.

Még aznap kimentem a temetõbe. Hosszas keresgélés után ráakadtam a sírjára. Olyan furcsa érzés volt ott állnom a berogyott sírhant elõtt, mely alatt egyik legjobb barátom teste nyugodott. Csucsué, akivel évekig sülve-fõve együtt mászkáltunk, együtt gúnyoltuk a buta és ostoba emberek népes hadát, a vakvágányra futott társadalmat, mely végül mégis bebizonyította, hogy senkit nem ereszt ki élve a markából. Csucsu is tisztában volt ezzel, mégis megpróbálta. Közben sorra pattantak el hegedûje húrjai, s kunkorodtak szakadtan a semmibe. Azon a fagyos, téli napon aztán elpattant az utolsó húr is, és barátomnak végre sikerült kiszakítania magát a könyörtelen szorításból. A jéggé dermedt testébõl elszálló lélek beburkolta magát a város áttetszõ leheletébe és fölemelkedett a magasba, a házak fölé. Kis ideig elidõzött ott, aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen eltûnt. Eltûnt, akár a meg nem valósult álmok, a beteljesületlen vágyak és a kétségbeesés szülte sóhajok...

173

DOKTOR ROBINSON

Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, mikor egy szakköri kiránduláson megcsúsztam és lezuhantam egy vízesés szikláiról az Erdélyi-szigethegységben. Fûre estem, de így is tele voltam zúzódásokkal és jobb kezem csuklóban eltört. Emlékszem, iszonyúan fájt és gyorsan dagadt.

– Mennyire van ide a legközelebbi falu? – kérdezte halálra rémült tanárnõnk a kalauzolásunkkal megbízott román embertõl.

– Negyven-ötvenpercnyire – felelte a férfi. – De a faluban nincs orvos, oda hiába is mennénk, a vízesés fölött azonban, olyan tízpercnyi járásra lakik egy fiatalember, aki többet tud akármelyik városi vagy falusi doktornál.

– Akkor máris induljunk! – adta ki a parancsot tanárnõnk.

Nagyjából negyedóra múlva rozoga pásztorkunyhót pillantottunk meg a hegyet borító rengeteg egyik tisztásának szélén.

– Ez lesz az… – morogta inkább magának kalauzunk.

– Tán itt lakik a doktor? – hüledezett tanárnõnk.

– Itt hát. Hol lakna másutt?... – méltatlankodott a férfi.

A kunyhóra hajló tölgyfa alsó ágain ruhadarabok száradtak: farmer, póló, törülközõ, alattuk gyalulatlan deszkákból összeácsolt asztal, fölötte ágakból font polc, rajta edények, könyvek.

Jöttünkre derékig meztelen fiatal férfi lépett ki a kalyibából. Barnára sült felsõtestén, karjain dagadtak az izmok. Csapzott hajától, mellen alul érõ, hullámos fekete szakállától csak kék szemeit lehetett látni.

– Mi történt, bágye Joane? – kérdezte románul a vezetõnktõl.

– Ez a gyerek megpróbált felmászni a vízeséshez, ám félúton megcsúszott és leesett – mutatott rám.

Az „erdei doktor” szó nélkül felnyalábolt az asztalra fektetett, és óvatosan végigtapogatta sérült karomat.

174

A tanárnõben felébredt az aggodalom.

– Ugye, életben marad, doktor úr?

– Ne gyerekeskedjen, asszonyom – csóválta bosszúsan fejét a fiatalember. – Eltört a keze és van rajta néhány horzsolás. Ennyi.

Fiúgyerek, túléli. De amint hazaérnek vigye azonnal röntgenre. Én csak rögzítem törött karját és megtisztítom a sebeit. A többit megoldják a váradi kollégák.

Azzal be is fordult a kunyhóba, ahonnan egy vályúszerû fakéreggel, egy barna üveggel és kötszerrel lépett ki. Gyakorlott mozdulatokkal belehelyezte a karomat a vályúba, ügyesen rögzítette a kötszerrel, majd egy rongyból sodort hevederrel a nyakamba akasztotta. Végül jódtinktúrával fertõtlenítette horzsolásaim környékét.

– Kész vagyunk – egyenesedett fel. – Isten legyen magukkal!

Vigyázzanak az úton! – mondta, azzal visszabújt a kunyhójába.

– Isten áldja, magát is… – intett utána tanárnõnk.

Négy nap múlva már diót törtem a gipszpólyával a biciklikormányon. S bár három hétig kellett volna viselnem, a második hét végén levágtam a kezemrõl, mert elviselhetetlenül viszketett alatta a bõröm.

– Majd rosszul forrad össze… – aggodalmaskodott anyám.

– Jól is néznék ki, ha csak most kezdené a forradást – adtam az okosat.

Azért eleinte kíméletesen használtam. Fél évvel késõbb viszont már nem is emlékeztem a rosszul végzõdött kirándulásra.

Harminc is elmúltam, mikor újra találkoztam az egykori szakkörvezetõ tanárnõvel.

– Nahát! Egészen megemberesedtél, mióta nem láttalak. Kész férfi vagy – lelkendezett. – A karod, hogy van?

– Milyen karom?… – hökkentem meg – Hát amelyik eltört.

– Ó, már rég elfelejtettem az egészet… – legyintettem.

– Nekem azóta se sikerült – komolyodott el a tanárnõ. – Fõleg, hogy olyan furcsa nevû helyen történt…

175

– Mert mi a neve annak a helynek?

– Vércsorogi vízesés! Nem tudtad? Ugye, milyen furcsa. Valahányszor hallom, mindig libabõrös leszek. Elõször nem is hittem, hogy vízesést így is nevezhetnek. De több helyen is utánanéztem, és tényleg ez a neve. Örülök, hogy jól vagy, és hogy a karod is szépen helyrejött – köszönt el.

Belém bújt a kíváncsiság ördöge. Otthon felütöttem a lexikont, s ahogy a tanárnõ mondta, az Erdélyi-szigethegység Nagy Bihar nevû hegye alatti vízesésnek tényleg Vércsorog a neve, akárcsak a Királyerdõ alatti völgyben meghúzódó ezerlelkes falunak. Mondják, esõs idõben a környezõ hegyek szikláiról vöröses, lilás patakok folynak alá, melyeket egy különleges, kizárólag a környéken található vörös agyagfajta színez meg. Innen a Vércsorog név.

Szeptember végén kivettem egy hét szabadságot és felmentem Pádisra. A vendégházban bakancsot húztam, ivóvizet, kevés élelmet raktam a hátizsákomba, azzal elindultam. Fogalmam sem volt merre keressem az erdei doktort, inkább ösztöneimre hallgattam. A havasi legelõkön találkoztam néhány pásztorral, az õ segítségük révén végül megtaláltam a tisztást. A fák leveleit már megmarta az õsz. Árván, sárgán lengtek, integettek az ágak végein. A düledezõ pásztorkunyhó azonban eltûnt. Helyén barátságos faház állt. Amolyan zsindelytetõs boronaház, amilyet Székelyföld tisztásain látni. A kéményébõl felszálló fanyar füst bekúszott a fák ágai közé és rátelepedett a megsárgult levelekre.

Valahonnan kutyaugatás hallatszott, kinyílt a ház ajtaja, és a küszöbön ott állt az erdei doktor.

Bizony az idõ fölötte is eljárt. Fekete haja megritkult és megõszült, szakálla úgyszintén, a szemei azonban ugyanolyan békés kékszínûek maradtak, mint amikor elõször találkoztunk.

– Isten segítse! – köszöntött románul. – Miben segíthetek? – nézett rám fürkészõ tekintettel.

– Bizonyára nem emlékszik már rám – kezdtem bizonytalanul, magyarra fordítva a szót. – Húszegynéhány éve leestem a vércsorogi 176

vízesés szikláiról és eltörtem a kezem. Maga volt az, aki rögzítette és megtisztította a sebeimet. Azért jöttem, hogy újra lássam és megköszönjem hozzám való jóságát.

– Ezért bizony kár volt ennyit mászkálnia – mosolyodott el. – Nem emlékszem magára, mindenesetre köszönöm és méltányolom a szándékát. S ha már itt van, kerüljön beljebb. Vagy inkább maradjunk kint? – mutatott a ház elõtti padra.

– Jó lesz itt kint – feleltem –, de legalább pár szóban mondja el, mi történt magával az elmúlt esztendõkben.

– Hát legyen – bólintott belegyezõen és leült.

– Nagyváradi értelmiségi családba születtem. Apám orvos volt, anyám tanár. Jóravaló, becsületes emberek mindketten. Akkor még természetesnek tûnt, hogy apám nyomdokaiba lépjek. A Marosvásárhelyen eltöltött hat év azonban teljesen megváltoztatott. Másodéves voltam, mikor egyik évfolyamtársamtól kölcsönkaptam Albert Schweitzer egyik könyvét. Akkor döbbentem rá, milyen hatalmas jelentõsége van a gondolkodásnak. Az a könyv vezetett rá az igazságra, hogy az életben sosem a fizetség számít, hanem az, hogy tegyünk valamit embertársainkért, mert csak azok lehetnek igazán boldogok, akik keresik és megtalálják, hogyan szolgálhatják embertársaikat.

Az egyetem elvégzése után a Valcea megyei Tetoiu községben töltöttem a rezidensi idõt. Amint letelt a három év, hazamentem.

Egy táskába bedobáltam néhány szükséges holmit és vonatra ültem.

Ezt a helyet még egyetemista koromban néztem ki magamnak.

Amikor már biztos voltam elhatározásomban. Ismertem néhány környékbeli juhászt. Õk mutatták meg a gazdátlan pásztorkunyhót. És tõlük kaptam nevemet is: Doktor Robinson.

Néhány pillanatra elhallgatott. Tán emlékei közt keresgélt…

– Tényleg, a kunyhóval mi lett? – kaptam a lehetõségen.

– Az hosszú, szomorú történet, de ha már belekezdtem, azt is elmondom – sóhajtott nagyot. – Nos, a hetvenes évek végén meghaltak a szüleim. Ott maradt üresen a szülõi ház, hát hazaköltöztem.

177

A rogériuszi klinikán kaptam sebészi állást. Egy évbe telt, mire viszszaszoktam a kényelembe.

Nyolcvanegy telén síelés közben mindkét lábam eltört. Egy hónapig tolókocsiba kényszerültem. Szomszédaim megneszelték kiszolgáltatottságomat, és sötétedés után rendszeresen átosontak, hogy megdézsmálják üvegházam termését. Harmadik este figyelmeztettem õket, hogy apám rám hagyta vadászpuskáját, és nem habozok lõni, ha tulajdonom védelmérõl van szó. Csak nevettek, tudták, képtelen vagyok elhagyni a gangot.

Másnap két tölténybõl kiszedtem a söréteket, helyükre durva sót töltöttem. Este szokásosan újra megjelentek a szarkák, én meg egyszeri felszólítás után lõttem. Négyük közül csak kettõt találtam el, de azok a másik kettõ helyett is üvöltöttek. Egy óra múlva megjelent három rendõr, és súlyos testi sértés, valamint engedély nélküli fegyverhasználat címén letartóztattak. Úgy vittek el kerekesszékestõl, s a tárgyalásig fogva tartottak. Három év börtönt kaptam.

Egy év múlva amnesztiával kiengedtek.

Szabadulásom után meghirdettem a házat, gyorsan el is kelt.

Aztán felhívtam néhány székely évfolyamtársamat, õk hajtották fel azokat az ügyes kezû ácsokat, akik ezt a házat megépítették. Minden van benne, ami manapság szükséges: nappali, két vendégszoba, konyha, orvosi rendelõ, fürdõszoba, még kamra is.

Azóta itt élek a vadonban. Nyáron a juhászoktól kapott túrót, sajtot, gombával, erdei gyümölcsökkel egészítem ki. Télire a tüzelõ mellé gumókat, gyökereket gyûjtök, vadalmát, vadkörtét aszalok.

Kenyeret legfeljebb havonta egyszer eszem. A természet gazdag és bõkezû. Tartalékai kiapadhatatlanok. De csak akkor, ha mértékkel élünk felkínált kincseivel. Ha bõkezû adományaiból mindig csak annyit veszünk el, amennyire szükségünk van. Az erdõben nincs rohanás, dulakodás, õrlõdés. Nem kell eredményeket felmutatni. A vad életmód egyetlen célja: a túlélés. És ebben én specialistának számítok.

Már jól benne voltunk a délutánban, amikor elköszöntem vendég178

látómtól. Szavai, gondolatai egészen Pádisig elkísértek. Magam elõtt láttam, ahogy ellátja a sérüléseikkel hozzá forduló pásztorokat, az erdõ vadjait. Mert bár társtalan volt, Doktor Robinsont sosem gyötörte a magány. Jó viszony, mi több, egyfajta barátság fûzte az erdõ vadjaihoz, madaraihoz. Néha egy-egy arra tévedõ kirándulócsoport igyekezett meggyõzni vad életmódja értelmetlenségérõl, de õ hajthatatlan maradt. Mintha Victor Hugót akarta volna igazolni, aki szerint: „A remete a vadember csökevénye. Annál inkább egyedül van, minél többet bolyong. Gyakran változtatja helyét. Igyekszik távol tartani magát az emberi közösségektõl. S ha a szükség idõnként mégis bekényszeríti egy-egy városba vagy faluba, kétszeres erõvel ébred fel benne a vágy a fák, bokrok, cserjék, tövisek, a homok, a szabadság után. Otthona a természet. Egyedül ott érzi jól magát.”

Vajon él-e még?

179

KÉT MALOM

Az elsõ könyv az ember számára olyan, akár az elsõ szerelem. Amíg él mindig emlékezik rá – ölelt magához apám, mikor az elsõ osztály végén, bizonyítványosztáskor két jutalomkönyvet is kaptam. A sorrendiséget illetõen egyszerûbb lett volna, ha csak egyet kapok, de emiatt nem estem kétségbe. Fogtam a két könyvet és a hátam mögött jól megkevertem õket, ahogyan a kártyások teszik laposztás elõtt, aztán mikor már fokhagymaszagúak voltak, hirtelen elõrántottam a jobb kezemben lévõt. Az lett az elsõ. Emlékszem, szép, színes borítójú könyv volt, sok érdekes és épületes mesével. Mivel a legtöbb történet királyokról szólt, meg is kérdeztem apámtól: – Miért van az, hogy minden valamirevaló városnak van királya, csak Váradnak nincs?

Meglepte atyámat a kérdés, de összeszedte magát és kivágta: – Volt itt annyi király, gyermekem, amennyi tán sehol másutt, de mára valahogy kimentek a divatból. Mostanság inkább a molnárlegényeknek osztják a mesebeli fõszerepeket. Az olyanoknak, amilyen Mátyás király híres hadvezére, Kinizsi Pál is volt.

– Én biza még egyetlen molnárlegényt se láttam, pedig õsztõl második osztályos leszek – ingattam kétkedve a fejem.

– Pedig az utcánkban is lakik egy – sietett a válasszal apám. Méghozzá itt a szomszédunkban. De hisz Ruha Gyurit magad is ismered…

Ettõl aztán én lepõdtem meg, de annyira, hogy még a szám is tátva maradt. Hogyne, hisz mindent kinéztem én Ruha Gyuriból, csak épp a molnárlegénységet nem. Inkább vásári hintáslegénynek, vagy díjbirkózónak véltem, aki piros betûs ünnepekkor csíkos trikóban, mûvészi álnéven osztogatja a hatalmas pofonokat a Nagypiac téren.

Egyébként dolgos, jóravaló és egyenes embernek ismerte mindenki.

Igazi neve Silye János volt, de arra nem hallgatott. Ruha Gyurinak a 180

a váradiak nevezték el, akik mindig is nagy elõszeretettel aggattak különbözõ ragadványneveket a furcsa emberekre.

Beszélték, hogy az idõsebb Silye és családja valahonnan Udvarhely környékérõl került Váradra a harmincas évek második felében. Ennek azonban kevesen tulajdonítottak jelentõséget. Fõleg, hogy a székelyek bicskás emberek hírében álltak. A bicska pedig köztudottan olyan szerszám, amely könnyen kinyílik a férfiember zsebében. Mindenesetre Ruha Gyuriról messzirõl lerítt, hogy nem az a fajta ember, aki megijed a saját árnyékától. A szöllõsi alsó malomban, ahová alkalmanként felfogadták napszámba, pihepárnaként kapta fel a mázsás liszteszsákokat, de magát a mestert is a levegõbe röpítette párszor, ha úgy hozta a kedve. Márpedig a rossz nyelvek szerint a szöllõsi alsómolnárt könnyebb volt átugrani, mint megkerülni. Állítólag ebédre egy egész sült libát megevett együltében, aztán körülnézett, hogy ugyan mit falhatna még.

Ruha Gyuri nemcsak erõs volt, hanem híresen gyorsharagú is. Üt ez, öcsém, akár a bolondóra, ha felhúzzák, ha nem. Biztosan ördögtejjel szoptatta az anyja, magyarázta Képíró bácsi apámnak.

Ne bántsd, István. Hidd el, jó ember ez, csak székely, vette védelmébe atyám a kakaskodót, aki bizony már a negyvenedik évét taposta, amikor végre rászánta magát, hogy oltárhoz vezesse Jerzsákék Piroska nevû lányát, akinek annak elõtte tíz évig csapta a szelet. Ám akármilyen rossz hírét költötték, én mégis nagyon megszerettem az öreg verekedõst. Ebben életem elsõ malmának is fontos szerep jutott.

Történt, hogy az apám halálát követõ esztendõben azt találták ki az iskolában, hogy készítsük el egy valódi szélmalom kicsinyített mását. Egy alföldi gyerek valószínûleg minden különösebb erõfeszítés nélkül összekalapált volna egy szélmalmot. Mifelénk azonban vízimalomból is legfeljebb hármat lehetett összeszámolni, azokat is a város túlsó végében, Szöllõsön. Aggodalmammal nem voltam egyedül. Laci barátomat, bár kiválóan rajzolt, hasonló gon181

dok gyötörték. El is határoztuk, hogy közösen építjük meg a malmokat. Aztán mégsem fogtunk hozzá. Csak halogattuk, halogattuk, mint a spenótevést, utolsó nap azonban már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk hozzáfogni. Összefarigcsáltunk egy halom deszkát, a szélmalmok azonban sehogyan sem akartak testet ölteni. Már estébe fordult a nap, amikor végképp feladtuk.

Bánatomban haza se mentem. Leballagtam a Körös partjára és beültem a vízmérõk kompjába. Két kezem közé fogtam a fejem, s keservesen sírtam.

– Téged ugyan ki bántott, hogy ennyire nekibúsultad magad? – rántott ki gyászomból egy erélyes férfihang. Feltekintettem, hát Ruha Gyuri állt a parton.

– Szélmalmot kell készítenem holnapra, de azt se tudom, hogyan fogjak hozzá… – engedtem szabadjára a lelkemben felgyülemlett keserûséget.

– Ejnye, pajtás – csóválta a fejét Ruha Gyuri – nem akkora ördöngõsség az, ami miatt érdemes lenne itatnod az egereket.

– De én még sosem láttam igazi szélmalmot – hüppögtem vigasztalhatatlanul.

– Hát most majd látsz – vigyorodott el a híres verekedõ. – Gyere csak velem, ígérem, félórán, órán belül olyan szélmalmot készítünk, hogy mindenki a csodájára jár.

Hittem is, meg nem is, amit mondott, de azért csak kikászálódtam a kompból, s bár kelletlenül, elindultam vele hazafelé, szélmalmot építeni.

– Menj csak elõre, két perc múlva én is ott leszek – állt meg a kapujuk elõtt.

Alig raktam le a táskám, már meg is érkezett. Egyik kezében fûrészt hozott, a másikban méretes ládát, hóna alatt meg különféle deszkákat, falemezeket. Nadrágja egyik oldalzsebébõl elõkapott egy colostokot, gondosan felrajzolta a deszkákra a leendõ malom darabjainak körvonalait, aztán serényen munkához látott. Olyan boszorkányos gyorsasággal járt a keze, hogy alig bírtam követni. Mi182

re a nap elérte a látóhatár szélét, készen állt a világ leggyönyörûbb szélmalma. Szakasztott olyan volt, mint amilyet a híres la manchai lovag, Don Quijote óriásnak nézett. Hirtelen enyhe szél támadt, belekapaszkodott a malom vitorlájába és forgatni kezdte. Lágy muzsikaszóként sustorgott a kis szerkezet, én pedig különös melegséget éreztem a szívem táján, és kimondhatatlan hálát Ruha Gyuri iránt, akiért abban a pillanatban akár az életemet is kész voltam feláldozni.

– Nagy örömet szerzett a fiamnak, János – társult az ünnepléshez könnyes szemekkel anyám. – Hogyan tudnám meghálálni jóságát?

– Ugyan, semmiség – restelkedett a már õszülõ halántékú férfi. – Ennél szebb fizetséget elképzelni sem tudnék, mint amit most kaptam – motyogta zavartan.

Anyám azonban nem tágított. – Várjon egy percet. Azt hiszem, már tudom, mi lenne a megfelelõ viszonzás – libbent be felderült arccal a házba. Két perc múlva kis sötétkék bársonydobozzal tért vissza.

– Ez egy svájci Schaffhausen karóra. Megboldogult férjem kapta ajándékba egyik rokonától, de nem sokáig hordta. Semmi értelme, hogy használatlanul heverjen a fiókban. Fogadja el tõlünk hálánk jeléül.

Ruha Gyuri mondani akart valamit, de csak némán tátogott a megilletõdöttségtõl, akár a partra vetett hal. Anyám gyorsan kihasználta az alkalmat és a kezébe nyomta a dobozt. – Áldja meg az Isten, fiam – mondta, azzal besietett.

Ruha Gyuri állt még egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult haza.

– Szívbõl köszönöm irántam való jóságotokat, nagyvonalú ajándékotokat, kis pajtás – nyújtotta búcsúzóul a kezét.

– Én is hálásan köszönöm… – rebegtem elérzékenyülve.

Másnap büszkén vittem a szélmalmot az iskolába. Aratott is akkora sikert, hogy többé vissza sem adták. Állítólag az iskola gyûjteményébe került, a minket követõ generációk okulására.

Elröpült az idõ, réges rég megfeledkeztem az iskoláskori szélma183

lomról, amikor a nyolcvanas évek közepe táján, a Barátka völgyében újra felbukkant egy emlékezetes malom az életemben.

Már családfõ voltam, amikor az egyik piros betûs ünnep elõestéjén bejelentettem: holnap kétnapos kirándulásra megyünk. Feleségem mintha csak erre várt volna, legott hozzálátott nagy serényen, és éjfélig egy esztendõre való élelmet összesütött, fõzött.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk. Degeszre tömött hátizsákjainkkal valahogy kijutottunk az állomásra, felszálltunk a vonatra, és irány: a nagy természet.

Barátkán búcsút intettünk a tovagördülõ szerelvénynek, és mindenre elszántan nekivágtunk az azonos nevû patak mentén kanyargó útnak. Csak mentünk, mentünk kitartóan. Amikor elfáradtunk, leültünk a patak mellé, ettünk, ittunk, kicsit kergetõztünk, heverésztünk, aztán meneteltünk tovább. Nagy lelkesedésünkben észre sem vettük az idõ múlását, mire feleszméltünk bizony este lett. Az égen kigyúltak az elsõ csillagok, aztán rendre az összes többi. Merõ fényesség volt már a mennybolt, csak épp éjszakai oltalmat adó házat nem láttunk egyet se.

Szülõi felelõsségem tudatában egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, amikor végre halvány fény tûnt fel a távolban. Közelebb érve kiderült, hogy a fény egy sötét, vélhetõen gerendákból összerótt épület ablakából áradt. Épp kiáltani készültem, amikor borjúnyi fehér komondor jelent meg elõttünk, és ugatni kezdett. Hamarosan kitárult egy ajtó, és apró termetû, sovány öregember lépett ki a fénybõl.

– Adjon Isten jó estét – köszöntöttem románul.

– Maguknak is – felelte az öreg. – Mi járatban vannak errefelé?

– Kirándulók vagyunk, s ránk esteledett. Gondoltam, megkérdezem, nem alhatnánk a padlásukon?

– Nem – rázta meg a fejét az öreg.

– De, jóember, gyerekekkel vagyunk, legalább rájuk legyen tekintettel – próbáltam kapacitálni.

– Megmondtam, hogy nem, hát nem! – makacskodott az öreg.

184

– Legalább azt árulja el, mi a kifogása ellenünk? – fogtam könyörgõre.

– Nekem ugyan semmi – vonta meg a vállát az öreg –, de a padláson akkor sem alhatnak.

– Hát akkor hol aludjunk? – kezdtem kijönni a béketûrésembõl.

– A házban – felelte feltûnõ nyugalommal az öreg –, elvégre arra való…

– De nem szeretnénk zavarni – vettem újra alázatosra a hangot.

– Minket biztosan nem zavarnak, mert nem a malomra gondoltam – mosolyodott el az öreg. – Abban nem is férnénk el ennyien, hanem arra a házra, ni – mutatott az udvar végébe. Látja-e?

Akkor vettem észre, hogy a gerendaépület tényleg egy méretes vízimalom, melyet dologidõben vélhetõen a fürge kis patak vize hajt. Mögötte pedig – ahogyan az öreg is mondta – egy másik épület körvonalai rajzolódtak ki a feketeségben.

– Tényleg van ott egy ház – derültem hirtelen jókedvre.

– No, látja. Kerüljenek hát szaporán beljebb, mert már biztosan nagyon fáradtak lehetnek – tárta ki a léckaput az öreg.

A házikó a hegynek futó lejtõs udvar végében simult a léckerítésig lenyúló erdõ fáihoz. Két szobájának szerény bútorzata egy-egy zöldre festett ágyból, szekrénybõl, néhány székbõl és egy hosszú, támlás padból állt. Asztala fölött kormos petróleumlámpa lógott a meghajlott mennyezetrõl. A falakat foszladozó egyházi naptárak, néhány megfakult fénykép, s egy bizánciasan ijesztõ szentkép, ikon díszítette.

Nem tudom, hogy a fáradtság tette, vagy valami egyéb, mindenesetre soha olyan jól nem aludtunk, mint akkor, Gordan Gyuri bácsi és Anuca néni szerény, kékfalú házikójában.

Másnap délután elköszöntünk az idõs házaspártól, de addigra nagyon megszerettük õket. Attól fogva kizárólag a Barátka völgyébe kirándultunk, még a szabadságunkat is rendre ott töltöttük.

Az öreg néha feljött hozzánk. Legtöbbször csak ültünk az asztalnál, és hallgattuk a sparhelt duruzsolását. Ha mégis beszélgetésbe 185

kezdtünk, az öreg megpróbálta Istenre terelni a szót, rólam azonban falra hányt borsóként peregtek le a szavai.

Magam sem tudom, miért, egyszer nem szakítottam félbe. Kapott is az alkalmon az öreg, szinte az egész Szentírást a nyakamba zúdította. Egy ideig tartottam magam hõsiesen, végül már nem bírtam feltartóztatni felgyülemlett indulatomat és orvul nekiszegeztem a kérdést: – Olyan meggyõzõdéssel beszél nekem itt Istenrõl, mintha személyesen ismerné, mintha minden áldott nap találkozna vele…

– Mert így is van – felelte szokott nyugalmával az öreg.

– Ugyan mutassa meg már nekem is, hadd lássam legalább egyszer – bújt ki belõlem a gonoszság ördöge.

– Gyere hát, fiam, lépjünk ki ide, a ház elé, s máris megláthatod – állt fel az asztal mellõl.

Annyira meglepett határozottsága, hogy gúnyolódni is elfelejtettem. Némán felálltam s követtem. A ház elõtt megállt és körbemutatott: – Látod az ég kékjét? – kérdezte.

– Látom – feleltem.

– Hát az erdõ zöldjét?... – sorolta tovább.

– Azt is – bólintottam.

– A rét virágait látod-e?

– Persze, hogy látom, hisz nem vagyok vak – kezdett apadni a türelmem.

Az öreg azonban nem zavartatta magát.

– Az illatukat érzed-e? - folytatta.

– Természetesen érzem, de hová akar kilyukadni, bátyám – próbáltam gátat vetni a sorolásnak.

– A méhek zümmögését, a patak csörgedezését hallod-e? – sorolta konok állhatatossággal.

– Mindent látok, hallok, érzékelek, de még most sem értem, mi a célja ezzel az egésszel?… – keménykedtem.

– Na, fiam, ha mindezt látod, hallod és érzed, akkor Istent is lát186

nod, érezned és hallanod kell. Õ ugyanis úgy alkotta meg a világot, hogy önmagát is mindenbe beleteremtette. Ezért ott van az ég kékjében, az erdõk zöldjében, a virágok színeiben, illatában, akárcsak a méhek döngicsélésében és a patak csobogásában.

Próbáltam elõrántani valamiféle cáfolatot, azonban egyetlen épkézláb ellenérv sem jutott eszembe. Ellenkezõleg. Inkább mintha valamilyen rejtélyes felismerés kerített volna hatalmába. Minél tovább néztem az elõttem kitárulkozó völgyet, annál inkább úrrá lett rajtam ez a különös megilletõdöttség. Szemeim is megteltek könynyekkel, de nem a bánat, hanem a hála és a felismerésbõl fakadó öröm könnyeivel.

– Mit érzel? – kérdezte halkan az öreg.

– Végtelen örömet és boldogságot – feleltem.

– Akkor sikerült meglátnod Istent, fiam – tekintett rám jelentõségteljesen. – Fogd meg hát jó erõsen a kezét, és el ne engedd többé, semmi szín alatt!

– Mindent elkövetek, hogy így legyen, bátyám – fordultam hálatelt szívvel a sovány, kis öregember felé. – Legelõszöris arra kérem, hogy magát áldja meg, amiért visszavezetett hozzá – öleltem meg.

A következõ esztendõben elhagytuk szülõföldünket, új hazát választottunk magunknak s gyermekeinknek. Megpróbáltatásokból ugyan az új honban is kijutott, ám valahányszor felül akart kerekedni rajtam a csüggedés vagy a kétség, lelki szemeim elõtt megjelent Gyuri bácsi arca, az Isten teremtette Barátka völgyének kék ege, a hegyoldalakat borító erdõk zöldje, a rét virágai, hallottam a méhek döngicsélését, a patak csobogását, s ettõl újból erõre kaptam. És azóta is, folyamatosan.

Gyuri bácsi nyolcvankilenc tavaszán halt meg. Egyszerûen átaludta magát a túlvilágra, mesélte a barátkai pópa. Reggel ott feküdt az ágyában hideg merevséggel, vértelen, sápadt arcán azonban rejtélyes mosoly ült. Anuca néni csendben eltemettette, pár hét múlva aztán õ is követte idõs párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytetõ virágzó tisztásának szélén.

187

Három hónappal haláluk után tomboló vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverõ, derékba tört, vagy gyökerestõl kitépett fák százai, ezrei jelezték. Az öreg malom egy ideig ellenállt, végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátka-patakba.

Azóta üresen áll a kis ház. Falai között évek óta csend honol.

Tökéletes csend. Kerítése ledõlt, udvarát felverte a gyom. A vízimalomból a szúk is elmenekültek. Vastag gerendái közé csak az idõs román házaspár lelke tér idõnként vissza. Gyuri bácsié és Anuca nénié, akikre az erdõ fáin kívül ma már legfeljebb néhány környékbeli öreg emlékezik.

188

BUBORÉKOS SÖR

Még hátitáskás kisdiák voltam, mikor apám elmagyarázta, hogy Könyves Kálmán királyunkig az emberek többségének nem volt vezetékneve. Apjuk neve alapján különböztették meg õket egymástól. Például, ha a fiúgyermek a keresztségben a Péter nevet kapta, atyját pedig Istvánnak hívták, az újszülöttet István fia Péterként anyakönyvezték. Bizonyos nevek gyakorisága miatt ez az egyszerû forma idõvel egyre több bonyodalmat okozott, ezért tudós királyunk elhatározta, merõben új alapokra helyezi a névadást. Attól kezdve nem az apa keresztnevét, hanem a szakmáját vették alapul. Így születtek a Kádár, Képíró, Kovács, Pap, Serfõzõ, Szabó és Szíjgyártó nevek. Elõfordult, hogy a családfõnek nem volt semmilyen szakmája, olyankor a gyermek születési helye, vagy nemzeti hovatartozása szerint kapott nevet. Ez a magyarázata a Debreceni, Miskolci, Pécsi, Szegedi, Váradi, valamint a Horváth, Lengyel, Németh, Oláh, Rácz, Szász, Tóth és Török neveknek.

Apám elmélete alapján szemközti szomszédunk, Fésûs Elemér õsei nyilván fésûket készítettek, teknõcpáncélból, szaruból vagy valamilyen fémbõl. Idõvel megcsappanhatott a fésûk iránti kereslet, Elemér felmenõi kénytelenek voltak átállni az asztalos szakmára.

Mivel bútorra, ajtóra, ablakra mindig szükség volt, az asztalosságból urason meg lehetett élni. Meg is maradtak mellette. Apáról fiúra szállt a mesterség, minden fortélyával egyetemben. Nem is panaszkodott soha senki a munkájukra. Gyerekként magam is gyakran bámultam tátott szájjal, hogyan varázsolnak az ügyes kezek oroszlánkörmöket a széklábak aljára, csodás leveleket, virágokat a szekrényajtókra. Csak az nem fért sehogy a fejembe, hogy ha már az asztalosság mellett tették le a garast Fésûsék, a nevüket miért nem változtatták Asztalosra? Erre azonban apámnak sem volt elfogadható magyarázata.

189

Ahogy a dinasztiáknál lenni szokott, idõvel Elemér vette át az asztalos mûhelyt az idõsebb Fésûstõl. Eleinte minden rendben ment. Ügyes volt Elemér, valóságos mûvésze a szakmának. Embernek is békeszeretõ és barátságos. Vagyona pedig akkora, hogy akár grófkisasszony feleséget is szerezhetett volna magának, ha nem szoktatják rá barátai az italra. Csakhogy rákapott, amikor pedig ittas volt, az élõ fába is belekötött. Vigyázz vele, fiam! – figyelmeztetett az öreg Fésûs. Amikor részeg, akár az apjának is képes nekimenni. Olyankor nem ismer se Istent, se embert.

Márpedig Elemér gyakran volt részeg. Mire a harmincat betöltötte, két-három korsó sör után már a fejébe tódult az indulat. Szemei bevörösödtek, akár a sebzett bikáé. Fejét leszegte, s már ment is neki az útjába kerülõ elsõ embernek. Igyekezett is kitérni elõle mindenki.

Elemér meg csak ivott. De mindig csak sört. Azt is kizárólag csapoltat. Hiába kínálták a legfinomabb borral, hiába csábították a legzamatosabb pálinkával, mindig elutasította. Sörrel kezdtem, azzal végzem. Bolond ember keveri az italt, mondogatta.

Eleinte csak munka után ivott. Aztán már reggel is. Tíz óra körül már alig állt a lábán. Fogta magát és lefeküdt. Délben felébredt, evett egy keveset, és újra elment a kocsmába. Egyre kevesebbet törõdött a munkával, a nemtörõdömség pedig megbosszulta magát.

Ajtói, ablakai rosszul záródtak, bútorai elnagyoltak voltak. Napról napra fogytak régi kuncsaftjai, más asztalost kerestek.

Minél kevesebb volt a munka, Elemér annál több idõt töltött a kocsmában. Végül már be se nézett a mûhelybe, reggeltõl estig a kocsmaasztalt fényesítette könyökeivel.

A baj sem sokáig váratott magára. Egyik délután azzal rontott be legkisebb inasa a kocsmába, hogy ebéd közben szétesett Tóth doktorék vadonatúj ebédlõszekrénye. Egyszer csak megroppant benne valami, a következõ pillanatban recsegve-ropogva összecsuklott, akár a colostok. A méregdrága Zsolnay-étkészlet minden darabja ripityára tört, az ólomkristály poharakból is csak szilánkok maradtak.

190

Elemér azt hitte, rosszul hall.

– Miket hordasz itt össze? – förmedt rá a legénykére.

– Azt mondtam, mester, hogy tönkrement Tóth doktorék ebédlõszekrénye. Összetört minden tányérjuk, csészéjük, poharuk – ismételte el az inas.

– Azt a betyár mindenit! – rázta meg a fejét s pattant fel Elemér.

Lecsapott az asztalra egy huszonöt lejes bankót, s már kotródott is kifelé a kocsmából. Tekintetével végigfutott a tárolóba állított bicikliken, s mivel a sajátját nem látta, találomra kikapott egyet a drótszamarak közül, felpattant rá és elindult. Tízméternyit se haladt, hirtelen lecövekelt a kerékpár, mintha kikötötték volna. Elemér dühösen hátratekintett, hát Kulcsár Imi, a szobafestõ állt mögötte, két kézzel markolva a bicikli csomagtartóját.

– Hahó, komám! Ez az én biciklim! Úgyhogy szállj le róla gyorsan, míg finom vagyok és nõies! – ripakodott Elemérre.

– Mindjárt szájba váglak, akkor majd egy életre megtanulod, hogyan beszélj a magamfajtával, te taknyos – jött indulatba Elemér.

– Elismétlem, amit az imént mondtam, sziszegte Kulcsár Imi –: Szállj le a bringámról, vagy nagyon megbánod.

– Fenyegetni merészelsz, te kis lófing? Na, majd adok én neked – ordította Elemér, azzal leugrott a kerékpárról. Kulcsár Imi is elengedte a csomagtartót, és egymásnak estek. Hemperegtek a földön hol jobbra, hol balra, hol elõre, hol hátra. Közben ütötték is egymást. A kocsmások kitódultak az ivóból és két pártra szakadva biztatták a küzdõket. Ettõl azok még vadabbul cibálták egymást. Hol Elemér volt felül, hol Kulcsár Imi. Tán még most is ott henteregnének, ha veszett szirénázással meg nem érkezik egy rendõrautó. A két járõr kipattant a kocsiból és rádörrent a verekedõkre. A törvény nevében felszólítjuk magukat, azonnal hagyják abba a verekedést! Álljanak fel és igazolják magukat! A viaskodók azonban ügyet se vetettek rájuk. Az egyenruhások megismételték a felszólítást, de újabb próbálkozásuk se járt eredménnyel. Végül elõrántották pisztolyaikat és a levegõbe lõttek. A dörrenések hatásosak voltak. A két 191

kakaskodó mintegy varázsszóra abbahagyta a küzdelmet, és nagy nehezen talpra állt. A rendõrök mindkettejük csuklójára bilincset raktak, beültették õket autójuk hátsó ülésére, majd ugyanolyan veszett szirénázással, amilyennel érkeztek, elhajtottak. Aznap egy órával késõbb zárt a kocsma, hogy a kocsmások kedvükre megvitathassák és kielemezhessék a történteket.

A rendõrségen négy egyenruhás fogadta a megszeppent duhajokat. Három a fal mellett állt, egyikük az asztalnál ült, elõtte táskaírógép.

A járõrök levették a két elõállított bilincseit, aláírtak valamilyen nyomtatványt, azzal elköszöntek.

– Szóval ti vagytok azok a híres verekedõk? – kezdte a fal mellett álló rendõrök egyike, közben gumibotjával ütemesen csapkodta tenyerét.

Válaszra se maradt idejük, már az asztalnál ülõ vette át a szót.

– Mondjátok a neveteket, garázda gazemberek. Amit itt kaptok, attól örökre elmegy majd a kedvetek a verekedéstõl. Halljam hát a neved! – tekintett Elemérre.

– Fésûs Elemér – motyogta az asztalos.

– Fé-sûs Ele-mér – betûzte a rendõr az írógép kattogtatása közben. – Hát téged, hogy hívnak, te másik mákvirág? – fordult Imre felé.

– Kulcsár Imre.

– Tán Kulcsár Jóska fia vagy?

– Az vagyok.

– Rendes ember az apád. Együtt katonáskodtunk.

– Aztán miért estetek egymásnak? Te kezdjed, te rosszarcú – intett Elemérnek.

– Az úgy volt, kérem, hogy épp sört ittam a sarki kocsmában, mikor jött az egyik inasom és szólt, hogy összecsuklott Tóth doktorék ebédlõszekrénye. Az asztalon hagytam a sör árát, s már futottam is kifelé, hogy mielõbb Tóth doktorékhoz érjek.

– Lassabban, nem vagyok titkárnõ – szólt az írógépes.

192

– Kint hiába kerestem a biciklim, ezért találomra elvettem egyet.

Alig ültem rá, odaért Imi, akarom mondani Kulcsár Imre és hátulról belekapaszkodott a biciklibe, mivel állítólag az övé. Én se hagytam magam, erre összeverekedtünk.

– Így volt? – nézett Imrére az asztalnál ülõ.

– Pontosan. Hiába mondtam, hogy az az én kerékpárom, Elemér csak nem akart leszállni róla. Akkor estünk egymásnak.

– Szóval te elloptad a Kulcsár biciklijét, ráadásul verekedtél is.

Ez két bûncselekmény egyszerre. Egyfelõl magántulajdon jogtalan eltulajdonítása, vagyis lopás, másrészt garázdaság. Örülj, ha négy évvel megúszod – nézett jelentõségteljesen Elemérre a gumibotos.

Elemér szemmel láthatóan összeroppant a kilátásba helyezett bütetés súlya alatt. Állt lehajtott fejjel közben fohászkodott, hogy bár nyílna meg a föld alatta és nyelné el, mielõtt beteljesedik a rendõr jóslata.

– Karórádat, nyakláncodat, gyûrûdet, nadrágszíjadat és cipõfûzõidet rakd ide az asztalra. Fordítsd ki a zsebeidet, aztán told le a nadrágod – szólt Elemérnek az asztalnál ülõ. Minden tárgyat leltárba vett, majd egy mûanyag zacskóba rakta. Aztán még írt valamit, majd kiszedte a papírokat a gépbõl.

– Gyertek, írjátok alá a jegyzõkönyvet – szólt megint –, aztán Kulcsár Imréhez fordult.

– Te még ezt a feljelentõ lapot is írd alá, aztán hazamehetsz. Többé ne verekedj, mert legközelebb nem úszod meg ilyen könnyen.

– Azt a zsiványt meg vidd a nyolcas zárkába – szólt a gumibotosnak.

– Na, gyere – intett a botos Elemérnek, most majd belekóstolhatsz a rabéletbe.

A rendõrségi fogda hátával a szomszédos általános iskola tûzfalának támaszkodott. Hosszú folyosója jobboldalán sorakoztak a zárkák, két végén pedig egy-egy fegyveres õr posztolt.

A nyolcast nyisd ki, szólt a rendõr a közelebbi õrnek. Az elõrántott egy nagy kulcsköteget, boszorkányos gyorsasággal kiválasztotta 193

a megfelelõ kulcsot, s már tárult is ajtó. A következõ pillanatban hátulról lódítottak egyet Eleméren, azzal rácsapták az ajtót. Õ meg csak állt, mint a cövek, mivel a keskeny helységet megtöltõ sûrû füsttõl semmit se látott.

Forró volt a levegõ, szinte égette a tüdejét. Hevesen köhögni kezdett. Kis idõ múlva halk surrogást vélt hallani minden irányból, megmozdult a levegõ, s mintha a füst is ritkult volna. Döbbenten meredt a tejszerû homályba. Verejtékükben fürdõ félmeztelen alakok álltak az ágyak elõtt és légcsavarként pörgették törölközõiket, hogy átpréseljék a füstöt a tenyérnyi ablakot borító sûrûszövésû dróthálón. A surrogó hang a törölközõktõl származott.

Még hosszú percekig tartott a különös ventilláció, aztán leálltak a törölközõk. A szoba lakói Elemér felé fordultak, s szinte egyszerre tették fel a kérdést: Mit követtél el?

Elloptam egy biciklit és verekedtem, kezdte Elemér bátortalanul, majd dióhéjban elõadta a történteket. Kis ideig csend volt, aztán megszólalt egy negyven körüli izmos férfi. Tájékozottsága alapján többszörös visszaesõ lehetett, mivel olyan aprólékos alapossággal idézte a Büntetõ Törvénykönyv paragrafusait, büntetési tételeit, hogy egy ügyésznek is becsületére vált volna.

– Világos – kezdte –, lopás és garázdaság, halmazati büntetésre számíts kettõtõl öt évig terjedõen. Voltál már sitten?

– Soha – rázta a fejét Elemér.

– Ha szerencséd van, három évvel megúszod, és két év múlva szabadulsz.

– Két évig itt tartanak? – meredt rá rémülten Elemér.

– Nem itt. Ez fogda. Átvisznek Szatmárnémetibe vagy Temesvárra. Váradon 1977-ben bezárták a börtönt. Egyébként Mihály vagyok, de szólíts Misinek. Én már jártam itt néhányszor.

– Elemér… Fésûs Elemér a nevem – fogadta el sután az izmos feléje nyújtott kezét.

A többiek is sorra bemutatkoztak.

– Az ajtó melletti felsõ ágy a tied, csak az szabad – vette vissza 194

a szót az izmos. – Ha vizelhetnéked támad, ott van a sarokban a kübli, abba végezd, aztán fedd le. Naponta csak egyszer ürítik. Az asztalon találsz cigarettát. Közös. Annyit szívsz, amennyit akarsz. Ha valami nem világos, most kérdezz, takarodó után tilos beszélgetni.

– Volna még valami – szólalt meg bátortalanul Elemér.

– Ki vele!

– Meddig tartanak itt?

– Amíg le nem zárják a vádiratod. Az nagyjából egy hét. Az ügyed akkor átadják az ügyészségnek, téged meg elvisznek Szatmárra vagy Temesvárra, mivel itt a fogdában nincs hely.

– Értem és köszönöm – motyogta Elemér.

– Nincs mit – bólintott az izmos.

Este hétkor megkopogtatták az ajtót. Vacsoraidõ – szólt az izmos, és az ajtó elé állt. Megnyílt egy kis ablak, a nyíláson az egyik egyenruhás nézett be.

– Hányan vagytok?

– Nyolcan – válaszolta az izmos.

– Rendben – nyugtázta az egyenruhás, és benyújtott egy gyanús kinézetû löttyel teli alumínium csajkát. Majd rögtön egy másodikat, harmadikat… Az izmos rutinosan adogatta tovább mindegyiket. Az utolsót Elemér kapta.

– Itt van nyolc szelet kenyér is – szólt az egyenruhás – ezzel végeztünk.

– Új szobatársunk van – szólt ki az izmos az ételosztónak. – Nincs kanala.

– Vettem – bólintott az egyenruhás –, és becsukta a kis ablakot.

Két perc múlva újra nyílt az ablak.

– Itt a kanál.

– De hisz nincs nyele! – meredt döbbenten Elemér a csonkra, melyet az izmos nyomott a kezébe.

– Persze, hogy nincs. Így ha lenyeled, nem okoz különösebb gondot. Áthalad rajtad és szinte simán távozik.

– Miért nyelném le a kanalat? – bámult rá Elemér.

195

– Túl sokat kérdezõsködsz – jegyezte meg az izmos. – Azok nyelik le a kanalukat, akik meg akarják úszni a büntetést. Gyilkosok, pedofilok, nõkkel erõszakoskodók.

Egy ideig némán ettek. Elemér szomorú beletörõdéssel hörpölte nyeletlen kanalából a zavaros löttyöt. Nem sokáig bírta a hallgatást.

– Ez milyen leves? – kérdezte súgva alsó ágyszomszédjától. – Alig van benne valami.

– Biciklilevesnek hívjuk, mivel alaposan tekerned kell, hogy találj benne egy-egy szelet répát, vagy borsót.

– Értem – bólintott Elemér –, és köszönöm. – Mindennap ezt adják?

– Általában. De most már egyél, mert mindjárt jönnek csajkákért.

Elsõ fogdabeli éjszakáján keveset aludt Elemér. Csak kavarogtak a fejében a gondolatok. Elképzelte magát rabruhában, évekig egyedül egy fûtetlen cellában, ahogyan napjában háromszor megeszi a kis ablakon beadott biciklilevest és a szelet rozskenyeret. Már hajnal volt, mikor végre álomba szenderült.

Reggel hatkor veszett csöngetésre riadt. Hirtelen azt se tudta, hol van. Ki akart ugrani az ágyból, az utolsó percben vette észre, hogy másfél méter magasan van.

Reggeli elõtt öt perc vécézési lehetõséget kaptak. Újoncként Elemérre hárult a kübli kiürítése. Büdös volt a kübli, majd elhányta magát tõle, de vitte hõsiesen. Kiürítette, utána kiöblítette, majd õ is lekucorodott a lyuk fölé. Letelt az öt perc, visszatrappoltak a cellájukba. Hét órakor reggelire egy csészényi teának nevezett barna löttyöt adott be az ételosztó, egy-egy Rubik-kocka méretû sült máléval.

– Vajon ez a tea mibõl készülhetett? – kérdezte óvatosan szobatársaitól Elemér.

– Megpirítják a kekszmorzsát, felöntik vízzel, és szórnak bele három-négy kanál cukrot – vigyorgott rá egy húsz év körüli jóvágású fiatal cigány.

– Hány liter vízhez?

196

– Ötven vagy hatvan liternyihez. Attól függõen, hányan vannak a fogdában.

– Hát ez remek – sóhajtott fel Elemér.

– Ez van, testvér – tárta szét a kezeit. – Egyébként Rostás Robi vagyok. A Cinka Panna-telepen lakom, abban az új blokkban, amit tavaly építettek. Ha kikerülsz, keress meg, beszélgetünk egy jót – nyújtotta a kezét.

Nyolc órakor nyílt az ajtó.

– Mindenki az ágya felé fordul, és nem néz hátra! – szólt be az õr. – Aki hallja a nevét csak annyit mond: jelen. Értve vagyok?

Néma csend.

– Azt kérdeztem: értve vagyok? – ismételte meg üvöltve az õr.

– Igen! – felelték kórusban a cellabeliek.

– Na, végre. Már kezdtem aggódni, hogy éjjel elvesztették a hangjukat a zsivány urak – próbált kedélyeskedni.

– Nagyon mulatságos – morogta Elemér.

– Mi a gond? Halljam, ki vele! Ki szólt?

– Azt mondtam, nagyon mulatságos – emelte fel a kezét Elemér.

– Szóval mulatságos? Akkor fokozzuk még egy kicsit – lépett elõre az õr, és gumibotjával akkorát húzott Elemér hátára, hogy a lélegzete elállt a fájdalomtól.

– Jegyezd meg, te, zsivány, hogy itt csak mi beszélünk, mindenki másnak: kuss! Megértetted?

– Igenis! – nyöszörögte Elemér.

– Akkor jó – morgott az egyenruhás és két társával kivonult.

Alig csukták be maguk után az ajtót, nyílt a kis ablak. Daróczi Mihály, Rostás Róbert és Fésûs Elemér sorakozzanak az ajtónál! – szólt be az egyik egyenruhás. Jelenésük van.

A jelenés ezúttal kihallgatást jelentett, az épület felsõ szintjén.

Elemér félóra alatt végzett. Visszakísérték a cellába.

– Na, mesélj! Mi volt? – vették körül a cellában maradtak. A füst még elviselhetõ volt.

– Egy Ciubotaru (ejtsd: Csubotáru) nevû õrnagy foglakozik az 197

ügyemmel. Nagyon rendes fickónak tûnik. Elmondtam a történteket. Türelmesen végighallgatott. Végül azt mondta: minden rendben, azzal visszaengedett.

– Állati szerencséd van – jegyezte meg egy harmincas, barna fiatalember.

– Ciubotaru igazi úriember. Engem Rosca (ejtsd: Roska) Viorelnek hívnak, és hamisításért vagyok bent.

– Tán pénzt hamisítottál? – meredt rá Elemér.

– A fenét! – vigyorgott a fiatal. – Sört! Csapolt sört!

– Hogy lehet a csapolt sört hamisítani?

– Vizeztem, hogy több legyen. – magyarázta a Viorel nevû. – Ugyanis kocsmáros voltam a Rogériuszon.

– És a vizezés is hamisításnak minõsül? – értetlenkedett Elemér.

– Valahol igen – húzta el a száját a volt kocsmáros. – De nem ez volt az alapvetõ baj.

– Hanem?...

– A vizezett sör nem habzik. Ezért mosóport is raktam bele, hordónként negyed kilót. Ettõl aztán habzott rendesen.

– És min buktál le?

– Azon, hogy nemcsak a sör habzott, hanem a sörivók szája is.

Mi több, buborékokat eregettek. Tudod, a gyerekeknek van az játéka, mûanyag pálca végén egy kis kör, amit szappanos lébe mártanak, aztán buborékokat fújnak vele. Ugyanolyan buborékokat eregettek a kocsmások is hazafelé. Minden áldott nap, valahányszor nálam sört ittak. Azok a buborékok buktattak le. Egy napon beállított egy ellenõr. Rendelt egy korsó sört, titokban mintát vett belõle, fizetett, aztán elment. Félóra múlva ott voltak a zsaruk.

– Mennyi ideig árultad a mosóporos moslékodat?

– Három vagy négy esztendeig. A fene se számolta. Engem egyedül az foglalkoztatott, hogy legyen egy kis nyereség az üzleten. Hát a mosóporral lett is.

– Édes Istenem! – törölte le homlokáról a verejtéket Elemér. Én meg csapolt sörön kívül sose ittam egyebet.

198

– Ez van, testvér – vonta meg vállát a kocsmáros. – Mindenki onnan él, ahol dolgozik.

Elemér aznap ebéd utáni szendergésébõl arra riadt, hogy sört ivott a sarki kocsmában, aztán egész úton hazáig hatalmas buborékokat eregetett. Éjjel folytatódott buborékos álma…

Harmadik nap már minden zárkatársa történetét ismerte. Közben rászokott a cigarettára. Délutánonként együtt pörgette törölközõjét a többiekkel, és két méterrõl célozta meg a küblit.

Pénteken déltájban váratlanul nyílt a kis ablak. Fésûs Elemér, készülj! Elmész. Az ajtó is kitárult, egy idõs õr állt elõtte. A komád visszavonta a feljelentését, a verekedésrõl pedig azt mondta, félreértés okozta. Már semmivel se vádolnak. Hazamehetsz.

Elemér kétkedve fogadta szabadulása hírét. Gyanúsan méregette az õrt, hátha csak szórakozik vele. Méghogy kiengedik. Nem. Ez nem lehet igaz. Ez csak valami rossz vicc.

– Na, mi lelt? Tán gyökeret eresztettél? Köszönj gyorsan el zárkatársaidtól, aztán húzz el innen… – noszogatta az õr.

– Köszönöm – motyogta Elemér. – Mindent köszönök mindenkinek. És minél elõbbi szabadulást…

– Magának is köszönöm – biccentett az õrnek. A fogadóhelységben visszakapta holmijait. Felcsatolta óráját, befûzte nadrágszíját, cipõfûzõit, és mosolyogva kilépett a napsütésbe.

Egy óra múlva már otthon volt. Bement a mûhelybe és elejétõl a végéig elmesélte benti élményeit. Aztán átöltözött és elballagott Kulcsár Imihez, hogy neki is köszönetet mondjon.

– Ugyan már! Szóra se érdemes – legyintett Imre. – Inkább menjük el a kocsmába, és igyunk meg néhány sört – indítványozta.

Elemér a fejét rázta.

– Nem lehet. Neked, Imikém szívesen fizetek akár húsz sört is, de én soha többé nem iszom. Emiatt ne haragudj meg rám. Ezt még bent megfogadtam. Sose voltam valami kitartó alak, de azt hiszem, ezt az egy fogadalmamat kivételesen egészen halálomig megtartom.

A buborékokról nem tett említést.

199

TUTI

Hiába küzdünk ellene, folyvást vénülünk, akár az országút, tolta föl a kalapját az öreg Képíró, mikor bevallottam neki, hogy bizony mostanában egyre gyakrabban kirándulok vissza a múltba. Csak ülök tétlenül, bámulok a semmibe, közben gondolataim homályából, mint vak tükörbõl sorra bukkannak fel a régi arcok, régvolt történések, jók, rosszak, szépek és kellemetlenek, vegyesen. Ilyenkor mindig a fülembe cseng egykori mesterem tanítása: Az író feladata lefosztani az emberrõl mindent, ami felesleges vagy hétköznapi, és visszaadni neki mindazt, ami emberivé teszi, elsõsorban lelkének érzelmi gazdagságát. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes tollat ragadni. A többinek nincs jelentõsége! Öreg tanítóm már rég a gondtalan mennyei létet élvezte, mikor én itt, a földön, még mindig szavai értelmén töprengtem. Aztán egyszer csak hirtelen világossá vált, voltaképpen mire is próbálta meg felhívni a figyelmünket. Akkor született meg bennem az elhatározás, hogy emléket állítsak azoknak az embereknek, akiket a társadalom – ilyen vagy olyan okból – nem tartott érdemesnek erre.

A következõ pillanatban már azt is tudtam, ki lesz elsõ történetem szereplõje. Alig fejeztem be a róla szóló írást, máris ott állt elõttem a következõ szereplõ, majd az õt követõ, és így tovább… Nem lökdösõdtek, nem tolakodtak. Szépen, türelmesen kivárták, amíg sorra kerülnek. Ahogyan életükben is tették. Mert bár fél Várad ismerte õket, soha semmilyen rendkívüli dolgot nem cselekedtek. Legalábbis semmi olyat, amiért napjainkban díszpolgári címet kapnának, vagy utcát neveznének el róluk. Számomra mégis sokkal kedvesebbek jelenünk bármelyik agyondicsõített percemberénél.

De nemcsak kedvelem õket, hanem szeretem is. A szó valódi értelmében. Elvégre mindannyian életem részei voltak. S bár gyerekként nem tudatosult bennem, meggyõzõdésem, hogy puszta léte200

zésükkel jelentõs hatással voltak mai gondolkodásomra, szemléletmódomra.

Az egyik ilyen váradi hírességet Tutinak hívták. Mindenki így ismerte, így szólította, talán a szavajárása miatt. Egyébként megszokott dolog volt ez akkoriban Váradon, fõleg a fiatalok körében.

Sokuknak még haláluk után sem derült ki a valódi neve.

Emlékszem, jóvágású, vállas, barna legény volt ez a Tuti, és híres verekedõ. Mivel a kakaskodást már az óvodában elkezdte, sokáig egyetlen barátja sem akadt. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, amikor Ádám Tibi bácsi, a nagyváradi Dinamo Ökölvívó Egyesület edzõje szemtanúja volt, ahogyan a földbe döngölte a nála négy évvel idõsebb Benke Ferit. Az öreg türelmesen kivárta a bunyó végét, mikor aztán Tuti indulni készült, megszólította.

– Gyere csak ide, fiam.

– Mit akar? – állt Tuti pimasz arccal a híres edzõ elé.

– Látom, szeretsz verekedni. Nem volna kedved sportszerûen bunyózni?

– Maga tán bokszolókkal foglakozik? – engedett szilajságából Tuti.

– Úgyis mondhatjuk – bólintott Tibi bácsi. – Gondold át, fiam, aztán ha valamire akarod vinni, keress meg holnap délután a Transilvania étterem alatti pincében.

– Kesztyût, mezt és cipõt is kapok?

– Hogyne, meg egyebet is – mosolygott jelentõségteljesen az öreg. – Hát akkor holnap délután… – biccentett búcsúzóul.

Másnap délután Tuti meg is kapta az egyebet. Ádám Tibor edzõ olyan balegyenessel fogadta, hogy menten darabokra tört az orrcsontja.

– Ezt meg miért csinálta, vén gazember? – kérdezte Tuti sírásra görbülõ szájjal a vizes ruha mögül, mellyel krumplivá dagadt vérzõ orrát borogatta.

– Két oka is van, fiam. Egyfelõl azért törtem el az orrcsontod, hogy túl legyél rajta. Elõbb vagy utóbb valaki úgyis eltörte volna, s minek nyavalyognál vele mérkõzés közben. Másrészt azért kaptad, 201

hogy megtanuld tisztelni embertársaidat. Fõleg a nálad idõsebbeket.

De ígérem, többé nem bántalak.

Attól fogva Tuti rendszeresen lejárt a Dinamo-terembe. A kitartó munkának meg is lett az eredménye, karácsonyra a nyakába akasztották élete elsõ aranyérmét. Addigra a kakaskodásról is végleg leszokott.

Telt-múlt az idõ, s Tuti, aki akkorra már egy egész csokorra való érmet begyûjtött, udvarolni kezdett egy utcánkbeli lánynak, Törökék Manyijának. Szép, szemrevaló lány volt Manyi, csak bosszantóan szemérmes.

– Jaj, Istenem, mi lesz, ha meglát valaki. Mit mond majd a világ…

– bújt ki az ölelésbõl, valahányszor a bokszbajnok meg akarta csókolni a kapujukban.

Tuti tûrt egy ideig, egy nap aztán összecsõdített minket, kicsiket és kiadta az ukázt: Estére egyetlen ép lámpát ne lássak az utcában!

Világosan beszéltem?!

Világosan, zengtük kórusban.

Nem volt mit tennünk, szereztünk egy rossz biciklibelsõt, ujjnyi széles csíkokra vágtuk, a környékbeli orgonabokrokról lenyestünk néhány Y-formájú szabályos kétágat, Nagy bácsi, a sarki suszter kiszabta a bõröket, aztán Ruha Gyuri közremûködésével elkészítettük a parittyákat. Sötétedésig az összes villanyégõt kilõttük. Olyan sötét volt az utcán, akár a béka ülepe alatt.

Másnap Tuti öt-öt gömb fagylalttal jutalmazta igyekezetünket a Japport cukrászdában.

A sorsát azonban õ sem kerülhette el. A következõ évben behívták katonának. A többi élsportolóhoz hasonlóan õ is Bukarestbe került, s mire vonata befutott az északi pályaudvarra, már át is igazolták a Steaua Klubhoz (a Honvéd román megfelelõje).

Tíz esztendõn át a fõvárosban osztotta a pofonokat, közben járta a világot. Évente legfeljebb egyszer-kétszer látogatott haza. Eme ritka alkalmak egyikén történt, hogy szórakozni hívták barátai. Tuti magára kapta vadonatúj bõrzakóját és elindultak. A nagyáruház elõtt 202

villamosra szálltak, úgy utaztak tovább Vidámak voltak, nagyokat kacagtak, folyt a heccelés, akár a Körös vize. Így történhetett, hogy nem vették észre a Nagypiac téri megállóban várakozó két ellenõrt.

Jóformán meg se állt a villamos, a két egyensapkás már fel is lépett a kocsikba. Egyik az elsõbe, a másik a hátsó kocsiba, ahol Tutiék is voltak. Felhúzta karszalagját s már harsogta is: – Jegyeket, bérleteket ellenõrzésre!

Mire a fiatalok észbe kaptak, már ott állt mellettük.

– Jegyeket, bérletek! – ismételte.

– Egy pillanat, máris elõhalásszuk – motyogták a fiúk s lázasan kutatni kezdtek zsebeikben.

– Na, mi lesz már! Meddig várjak még?! – türelmetlenkedett a sapkás. – Rád is vonatkozik a felszólítás! – lépett közelebb Tutihoz.

– Netán süket vagy? Na, mi lesz már? Vagy akarod, hogy segítsek megkeresni a jegyed? – emelte fel a hangját és megragadta a vadonatúj bõrzakó ujját.

– Ne rángasd a kabátomat, komám, mert nagyon megbánod – sziszegte Tuti a sapkás képébe.

– Mi az? Tán fenyegetsz, te szemét? Nemcsak rángatom, de mindjárt le is tépem rólad, ha nem szeded elõ azonnal a jegyed – kerekedett ki az ellenõr szeme. Bár ne mondta volna! A következõ pillanatban Tuti kinyújtotta a kezét, ellenzõjénél fogva megragadta sapkáját és egy határozott mozdulattal lerántotta a férfi álla alá. Az ellenõr elengedte Tuti zakóját és mindkét kezével a sapkájához kapott. Kétségbeesetten igyekezett feltolni, csakhogy az orra és a fülei nem engedték. A sapka teljesen rászorult a fejére. Közben a villamos befutott a Kossuth utcai megállóba, az ajtók kitárultak, Tutiék pedig leszálltak. Az ellenõr még mindig a sapkájával birkózott.

Megszállottként vonaglott, tekeredett jobbra-balra, a sapka azonban nem engedett. Záródtak az ajtók, a villamos újra mozgásba lendült, az ellenõr pedig két kezével sapkájába kapaszkodva rángatózott tovább… A végállomáson állítólag ollóval vágták le róla.

Huszonnyolc évesen Tuti abbahagyta az ökölvívást és hazatért Vá203

radra. A Dinamónál kapott segédedzõi állást. Néhány hónapra rá megtakarított pénzébõl vásárolt egy háromszobás blokklakást a Március 6. úton. Aztán megismerkedett Irmával, akit hamarosan feleségül vett. Másfél év múlva kirúgták a klubtól, mivel összekülönbözött a városi párttitkárral. Attól fogva naphosszat céltalanul lõdörgött az utcákon, vagy kocsmákban múlatta az idõt. Esténként tökrészegen tántorgott haza.

Irma egy idõ után ráunt az italozásaira, s egy nap választás elé állította Tutit. – Vagy én, vagy a pia, vagy le is út, fel is út. Választhatsz – mondta.

Az egykori bajnok az otthonmaradást választotta. Attól kezdve egyetlen percre sem hagyhatta el harmadik emeleti lakásukat, mivel felesége állandóan kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartotta.

Egy hétig minden rendben ment, ám a nyolcadik nap végén Tuti már megint merev részeg volt. Másnap úgyszintén. Váltig törte a fejét Irma, sehogyan sem sikerült rájönnie, hogyan rúghatott be Tuti a zárt ajtók dacára. Pedig a dolog nagyon egyszerû, mi több, kézenfekvõ volt. Keresett egy fél literes üveget, madzagot kötött a nyakára, az üveg szájába bedugott egy huszonöt lejes bankót, majd szépen leeresztette. Türelmesen kivárta, hogy arra járjon egy gyerek, halkan piszegett, a gyerek feltekintett, Tuti meg elmondta, milyen italt vegyen a közeli élelmiszer boltban. Öt perc múlva a gyerek már nyargalt is vissza a teli üveggel. Ügyen rákötötte a madzagra, Tuti meg szépen felhúzta, közben leszólt: A visszajárót tartsd meg! Azzal leült a balkonra kirakott székek egyikére, és ott frissiben ki is itta az üveg tartalmát.

Már harmadik hónapja tartott ez az áldatlan állapot, mikor egy délelõtt egy férfi csöngetett be Tutiékhoz.

– A maga férje az a híres ökölvívó bajnok – kérdezte bemutatkozás után.

– Hát igen… Valamikor az volt, de már jó ideje felhagyott a bunyóval… – bizonytalanodott el az asszonyka.

204

– Nem baj. Azért beszélhetnék vele? Esetleg bemehetek? – folytatta a férfi.

– Hogyne. Természetesen. Fáradjon beljebb, és bocsánatot kérek, de elszoktam a látogatóktól – nyerte vissza magabiztosságát az aszszonyka. A férfit a nappaliba vezette, aztán Tutit is behívta az erkélyrõl.

Sosem derült ki, mirõl beszélgettek, mindenesetre fontos lehetett, mert sokáig tartott. Már dél körül járt, amikor a férfi végre felállt és elköszönt tõlük.

– Holnap a reggeli géppel Bukarestbe kell mennem – kezdte Tuti, amint becsukták az ajtót a vendég után.

– De hát teljesen tönkrementél az elmúlt hónapokban – futott tele könnyel az asszonyka szeme.

– Majd helyrejövök. Néhány hét és újra a régi leszek. Te csak ne aggódj emiatt – morogta Tuti, és aznap egyetlen kortyot sem ivott.

Másnap reggel taxival kivitette magát a reptérre, és estére már újra otthon volt.

– Felkértek, hogy tanítsak a testnevelési fõiskolán, közben azonban nekem is el kell végeznem – újságolta vacsora közben. – Õsztõl tehát újra beülök az iskolapadba. Így is történt. Tuti többé nem nyúlt az üveghez, és három évvel késõbb megkapta tornatanári oklevelét. Közben a kis Tuti is megszületett, aki nemcsak küllemében, de jó és rossz tulajdonságai tekintetében is tökéletes mása volt apjának. Tuti délelõtt tanított, délután büszkén tolta felesége oldalán a babakocsit, s idõnként eljárt a régi cimborák közé, hogy eldicsekedjen nekik a fiával.

Már óvodába járt a legényke, mikor egyik nyári délelõtt a Dáciahídon sétálva Tuti észrevett egy fiatalembert a Körösben, aki zsilipház alatt kétségbeesetten próbált kitörni a gát alatti örvénybõl. Izmos felsõteste idõnként derékig kiemelkedett a vízbõl, a forgatag azonban mindannyiszor visszarántotta. Látszott, már nem sokáig bírja. Tuti nem sokat tétovázott. Fiát a járókelõkre bízta, ledobta ruháit, és egy íves fejessel beugrott a Körösbe. Hatalmas tempóval pil205

lanatok alatt a gáthoz ért. Egyik kezével megkapaszkodott a betonfal peremében, a másikat a fuldokló fiatalembernek nyújtotta.

Ujjaival erõsen átkulcsolta a bajbajutott csuklóját és egy hirtelen mozdulattal felrántotta maga mellé a gátra. Akkorra már legalább százan bámulták a hídról az embermentõ jelenetet.

Perceken belül a tûzoltók is megérkeztek. Õket a zsilipõr riasztotta, hogy kimentsék a vízbõl a két férfit. Csakhogy a leghosszabb tûzoltó tömlõ is rövidnek bizony volt, ezért a lánglovagok hármat kapcsoltak össze és igyekeztek a két férfi kezeügyébe terelni. Több mint negyedórás hiábavaló próbálkozás után Tutinak végre sikerült elkapnia a meghosszabbított tömlõ végét. A derekukra tekerték a vastag slagot, majd belevetették magukat a vízbe, a tûzoltók pedig vontatni kezdték õket. A hídon és a folyó két partján összecsõdült tömeg üdvrivalgásban tört ki. A bámészkodók egy része leszaladt a vízhez, s amint Tuti partra lépett a vállukra kapták úgy nyargaltak vele körbe-körbe.

Az egykori bunyós gyorsan megtörölközött, felöltözött, ölbe kapta a fiát és megpróbált kereket oldani. A tömeg azonban nem engedte. Egyenesen a városházára vitték, ahol addigra már kiállították számára az „Életmentõ díszoklevelet”, melyet a tanácselnök rövid és ünnepélyes köszöntõ keretében adott át.

Másnap a helyi lapok címoldalon hozták a filmbe illõ történet részleteit: hogyan mentette meg az egykori középsúlyú bokszbajnok, a Testnevelési Fõiskola népszerû tanára, egy fuldokló fiatalember életét. Mivel déig az összes újság elfogyott, a fõszerkesztõk utánnyomást rendeltek.

A rendszerváltás után Tuti négy évig politizált, aztán felhagyott a közszerepléssel. A tanítást is abbahagyta és nyugdíjba vonult. Attól fogva kizárólag a családjának élt. Néha kivitte három unokáját a közeli játszótérre, s míg az apróságok hancúroztak, Tuti csendben elüldögélt megszokott padján, s fel-felidézte magában a régi idõk nagy pofonjait. A régi idõkét, amikor még minden sokkal szerényebb és egyszerûbb volt, mert megszépítette az emberekben lako206

zó õszinteség és szeretet. Gyakran eszébe jutott Törökék Manyijának bársonyosan puha és meleg szája, s a csókok, melyekért a Szent János utca összes lámpájából kilövettette velünk a villanyégõket. És még sok minden más is eszébe jutott, mert a múló idõ olyan, akár a távolság, megszépíti az összes fiatalkori emléket.

207

ÜZENET A TÚLVILÁGRÓL

Egy nap az iskolából hazafelé nyargalva Venyige Jóska bácsinak, a hajdani csendõrlaktanya parancsnokának ütköztem a sarkon.

– Hová, hová ilyen sietõsen, öcskös?

– Sok a tanulnivalóm, igyekszem haza, hogy mielõbb túl legyek rajta.

– A lecke megvár, komám, de ha már szóba hoztad a tanulást, tudod-e, hány fajta ember él a földön? – fogott vallatóra az öreg.

– Tudja a herkópáter – vontam vállat bosszúsan.

Az igazsághoz tartozik, hogy fogalmam se volt a herkópáter kivagy mibenlétérõl. Emil bácsi, gyerekkori mentorom emlegette túlzott gyakorisággal. Tõle ragadhatott rám is észrevétlenül, miként a bogáncs kapaszkodik meg a kutya szõrében.

Gyanítom, hogy a herkópátert illetõen Venyige Jóska bácsi sem volt tájékozottabb nálam, de a kiszolgált perzekutor ügyesen leplezte eme hiányosságát, és rezzenéstelen arccal folytatta okításomat.

– Nem úgy van az, öcsém. Hiába ismered a betûket s a számokat, ha épp a legfontosabbat nem tudod. De ne félj, nem hagyom, hogy bután halj meg. Szóval ide figyelj! – tolta feljebb kalapját –, a világon háromfajta ember él, bõr- és hajszíntõl függetlenül. Az egyik vidéken született, de egész életében a városba vágyik. A másik városban látta meg a napvilágot, de örökké a vidék nyugalma után áhítozik. A harmadiknak ott jó, ahová született, ám ha a sorsa mégis úgy hozza, másutt is feltalálja magát. Na, most már mehetsz, engedte el a karom, de el ne felejtsd, amit mondtam!

Felesleges volt figyelmeztetnie, még vacsora közben is a szavain rágódtam. Apám nem is hagyta szó nélkül.

– Hát te min töröd a fejed olyan kitartással? – kérdezte.

Elmondtam neki, mit kötött a lelkemre az öreg Venyige, ettõl õ is gondolkodóba esett. Tán még most is azon töprengenénk, ha anyám, 208

aki mindig és mindenre tudott megoldást meg nem menti a helyzetet.

– A nagyváradiak fele faluról került a városba, ez köztudott. A vidékre költözõket nyilván a környezõ falvakban kellene felkeresni és megkérdezni, mivel már ott laknak. A harmadik fajtáért se kell messze menni. Itt lakik a szomszédban Szíjgyártó Matild néni, a varrónõ, akinek az édesanyja még fiatal lány volt, amikor odahagyta a székesfõváros nyüzsgését a száldobágyi erdõ nyugalmáért.

– Vagy inkább Szíjgyártó Anti bácsi kedvéért – jegyezte meg halkan apám.

– Akár azért is… – bólintott beleegyezõen anyám. – Elég az hozzá, hogy Gizi, Matild néni anyukája még a tizennyolcat se töltötte be, amikor az urával hozzáfogtak az erdészház építéséhez. Anti bácsit a háta mögött mindenki erdõcsõsznek nevezte, de a tényen ez mit sem változtatott. Elkészült a ház, a fiatalok pedig boldog egyetértésben és szeretetben éltek, három gyerekükkel, akik ott, az erdõ szélén látták meg a világot. Mindezt én is anyámtól tudom, aki rokona volt Szíjgyártó Anti bácsinak. De most már késõ van, ideje eltennünk magunkat holnapra – zárta le a beszélgetést anyám.

Azon az estén nehezen aludtam el. Csak hánykolódtam, s folyton Szíjgyártó Anti bácsi járt az eszembe. Lelki szemeimmel láttam, amint vállára vetett puskával járja az erdõt, óvja fákat a tolvajoktól, és a vadakat az orvvadászoktól. Nyilván kutyája is volt, nagytestû németjuhász, vagy valami más, de szintén bátorfajta.

Nagy nehezen végre elaludtam, de már nem emlékszem, mirõl álmodtam akkor éjjel. Mindenesetre reggel elszántan odaálltam anyám elé.

– Ha Anti bácsiéknak az erdõben volt házuk, honnan szereztek cukrot, olajat, kenyeret?

– Jaj, Istenem, még most is ezen töröd a fejed? – simogatott meg.

– Nem büntetésbõl voltak ott, szabadon járhattak-kelhettek. Nyilván egyikük idõnként bejött a városba, hogy beszerezze a szükséges dolgokat. Volt tehenük, lovuk, kocsijuk, és voltak, tyúkjaik, pulykáik, macskáik. Kutyából három vagy négy is. Az õ feladatuk volt 209

távol tartani a rókákat, menyéteket a ház körül kapirgáló tyúkoktól, pulykáktól.

– Értem – bólintottam, de továbbra se hagyott nyugodni a gondolat. Iskola után át is nyargaltam Emil bácsihoz.

– Miért kell a kerülõnek az erdõben laknia? Ha már a csõszködés a munkája, nem volna egyszerûbb reggelente kijárnia, ahogyan a szüleim is teszik? – rontottam be kopogtatás nélkül az öreghez.

– A frászt hozod rám, öcsém! – rezzent össze Emil bácsi, aki épp õszülõ bajszának legénykori feketeségét igyekezett visszaidézni egy elszenesedett gyufaszállal, a konyhaajtóra akasztott kerek tükör elõtt. – De a kérdésednél maradva; a csõszködés komoly és veszélyes feladat, nem elég hozzá az erõ, bátorságra és tudásra is szükség van. A csõsznek ismernie kell a fákat, az erdõben lakó állatokat, madarakat, csúszómászókat, bogarakat. És a puskához is értenie kell, hogy alkalmasint szembeszállhasson a fatolvajokkal, orvvadászokkal, akiknél többnyire fejsze és puska van. Ez annyira kielégítõ válasz volt, hogy be is értem vele. Elköszöntem hát Emil bácsitól, aztán vacsoráig a labdát kergettem pajtásaimmal az utcán.

Mire lefeküdtem, már rég kiszállt a fejembõl a száldobágyi erdõ hajdani csõsze, budapesti származású feleségével egyetemben.

Talán örökre el is felejtem õket, ha évekkel késõbb szüleim szóba nem hozzák újra a környék népszerû varrónõjét.

Emlékszem, apám jegyezte meg egyik este, hogy Matild néni nyilván nyert a lottón, ugyanis teljesen felújíttatta a házát. Kicserélte az ablakokat, ajtókat, még a kaput is. Új függönyöket vásárolt, a szobákba parkettát rakatott, a fél udvart meg leköveztette.

– Ügyesen szab, jól varr, nyilván sok kuncsaftja van – vélekedett anyám.

– Varrásból nem lehet annyi pénzt gyûjteni – ingatta fejét apám.

– Ehhez legalább egy fõnyeremény kellett, vagy egyéb… További információk híján ezzel le is zárták a beszélgetést.

Telt, múlt az idõ, már magam is házas voltam, mikor egy alkalommal a Dózsa György utca túlsó végén akadt dolgom. Lassan gu210

rultam a kavicsos úton, nehogy felverjem a port, mikor üres kosárral a karján, feketeruhás öregasszonyt értem utol. Fáradtan baktatott, inkább botorkált, mint akinek már jártányi ereje sincs. Megálltam mellette.

– Hová megy, néni? Szívesen elviszem – tekertem le az ablakot.

– Jaj, fiam, az Isten áldja meg a jóságáért, de nem kellett volna…

Száldobágyra megyek, az erdészházhoz, ott lakom. A piacon voltam, kis zöldséget, s néhány tojást vittem eladni. Egy falubelim hozott be a városba. Úgy volt, hogy haza is visz, de közben fontos elintéznivalója akadt. Autóbusszal jöttem a Kórház utca végéig, onnantól pedig gyalog…

– Tán Szíjgyártó Anti bácsi felesége tetszik lenni?

– Az özvegye, fiam. Bizony, az özvegye vagyok lassan már harminc esztendeje. Ismerte az uramat? – nézett rám meglepõdve.

– Anyai nagyanyám unokatestvére volt Anti bácsinak, Matild lányuk pedig a negyedik szomszédunk gyerekkoromban.

– Lám, milyen kicsi a világ, fiam. Ki gondolta volna… Szóval ismeri Matildot?

– Igen. Kicsi korom óta. Még most is az övé a legszebb ház az utcában.

Közben kiszálltam, elvettem a kosarát, a hátsó ülésre raktam.

Aztán a mamát is besegítettem, és elindultunk.

Egy ideig hallgattunk, az utat néztük nagy egyetértésben.

– Talán említette édesanyja, hogy Budapesten születtem. Ferencvárosban, a Gubacsi úton laktunk. Hatan voltunk testvérek. Ötéves lehettem, amikor apámat halálra gázolta a villamos. A négy elemi elvégzése után özvegy édesanyám odaadott egyik Budán élõ, jómódú nagybátyámhoz, akinek nem volt gyereke. Jó dolgom volt, szerettem náluk, mígnem egy nap a vásárcsarnokban megismerkedtem Anti bácsival, aki valamilyen hivatalos ügyben járt fent Budapesten. Jóképû, szép szál ember volt, Isten nyugosztalja! Minden lány rajta felejtette a szemét, még a menyecskék is rá-rávillantották tekintetüket, de csak lopva, nehogy valaki észrevegye. Akkor már 211

második éve a Globus Konzervgyárban dolgoztam. A pléhdobozokba szánt almákat, körtéket és barackokat válogattam, reggel héttõl délután öt óráig. Háromszor találkoztunk Antival. Utolsó este megkérdezte tõlem. Te, Gizi, volna-e kedved erdõben lakni. Miféle erdõben? – meredtem rá meglepetten. Hát amilyenrõl a nóta is szól, mosolygott. Tudod, amelyik úgy kezdõdik: Erdõ mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni… Néhány pillanatig gondolkodtam, aztán rávágtam az igent.

Egy hónap múlva értem jött, és elhozott ide. A következõ héten hozzáfogtunk a házépítéshez. Hosszú, fárasztó munka volt, de büszkén csináltam, elvégre a sajátunkat építettük.

Eleinte a falubeliek nagyon tartózkodóak voltak. A hátam mögött mindenféléket beszéltek rólam, a pesti lányról, mert így hívtak. Idõvel hozzászoktak, hogy itt vagyok. S mivel látták, hogy megbecsülöm, gondját viselem az uramnak, a házunk tája is szépen gyarapodik, elfogadtak, megszerettek.

Ma már tudom, a vidéki léttel alapvetõen nincs semmi baj.

Egyszerûen meg kell tanulni. Városon a séta, a moziba járás jelenti a szórakozást, az erdõben az állatokról való gondoskodás. Volt lovunk, tehenünk, pulykákat, tyúkokat tartottunk. Párszor elárvult õzgidákat is befogadtam, a sündisznókat pedig meg se tudtam számlálni. Nagyon megszerettem az erdõt. Persze sokáig élt még bennem a pesti nyüzsgés utáni vágy, de ma már elképzelni se tudnám az életem e nélkül a végtelen nyugalom nélkül, amit az erdei lét nyújt.

Korán itt hagyott az uram. Negyven se voltam, mikor megözvegyültem. Rá egy évre elkezdõdött a kollektivizálás. Elõször a lovat vitték el, aztán a tehenet. A kevéske összegyûjtött pénz is gyorsan elszivárgott. Szûkös idõk köszöntöttek ránk. Néha bementem a városba, elpanaszoltam az uraknak vagy elvtársaknak, milyen keservesen élünk, de csak a vállukat vonogatták. Végül csak kiutaltak egy csekély összegû segélyt, de abból jóformán kenyérre se futotta.

Közben megérkeztünk. Az udvaron tyúkok kapirgáltak a sövény tövében. A ház elõtti virágágyásokban takaros zsúfoltságban virul212

tak az õszi rózsák, dáliák, krizantémok. Valahonnan nagy, fehér komondor sietett elõ fogadásunkra.

– Ne féljen tõle! Senkit nem bánt – mondta Gizi néni. – Jöjjön be, pihenjen egy kicsit – intett kedvesen. – Meglátja, milyen finom bodzaszörpöm van. S legalább befejezem, amit elkezdtem. Más valószínûleg kinevetne érte, de ahogy elnézem, magát bizonyára érdekelni fogja.

Egy ideig szótlanul ültünk a vendégszoba hûvösében. Néha belekortyoltam a bodzaszörpbe, türelmesen hagytam, hogy Gizi néni összeszedje szerteszét csapongó gondolatait. Végre megszólalt.

– Halála után gyakran gondoltam az uramra. Hej, ha még itt volna, mennyivel könnyebb sorunk lenne, keseregtem. Addig-addig emlegettem, mígnem egy éjjel valóban megjelent az álmomban. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy bár elmúlt negyven, mikor meghalt, álmomban olyan fiatal volt, mint amikor Pesten megismertem. Egy szót se szólt, csak állt a gangon, nézett és mosolygott.

Talán tíz percig maradt, vagy addig se, aztán intett a kezével és elindult az erdõ felé. Nem vagyok félõs fajta, de mikor felébredtem csuromvíz voltam.

Pár héttel késõbb megint eljött. Megállt néhány lépésnyire tõlem és megint csak nézett és mosolygott. Szólni nem szólt. Aztán ahogy elõször is tette, intett, és elindult az erdõ irányába.

Harmadik alkalommal én szólítottam meg. Elpanaszoltam, hogy már élelemre se futja pénzünkbõl, pedig a gyerekeknek ruha és cipõ kellene, az irkákról, ceruzákról, egyebekrõl nem is szólva. Elmosolyodott és azt mondta: Sose búsulj, Gizus. Emlékszel a ház mögötti téglarakásra? Reggel, miután a gyerekek elmennek iskolába, bontsd szét a rakást, s a téglák közt találsz valamit, ami egész életedre megoldja a gondjaidat. Na, Isten veled, intett, azzal elindult az erdõ felé. Felébredtem és töprengeni kezdtem az álmomon.

Eszembe jutott, hogy a ház építésekor mintha olyasmit mondott volna, talált valamit a földben.

213

Reggel alig vártam, hogy elinduljanak a gyerekek. Siettem a téglarakáshoz és kezdtem szétbontani. Már vagy száz téglát leszedtem, mikor a rakás közepén felbukkant egy fémládika fedele. Akkora volt, akár egy cipõsdoboz. Felnyitottam, s a meglepetéstõl majd hanyatt estem. Tele volt mindenféle ékköves gyûrûkkel, kalárisokkal, egyéb ékszerekkel. Az izgalomtól még a verejték is kivert.

Vajon kié lehetett ez a temérdek kincs? S mihez kezdjek vele? Ha kitudódik, rám fogják, hogy raboltam. Engem börtönbe zárnak, a gyerekeket pedig lelencbe adják, kavarogtak bennem a gondolatok.

Teljesen megzavarodtam. Egész nap csak kóvályogtam, akár az õszi légy. Nem tudtam, mitévõ legyek.

Akkor éjjel nehezen aludtam el. Eleinte mindenféle zavaros dolgokkal álmodtam, ám egyszer csak újra megjelent Anti. Mosolygott, mint mindig és így szólt: Sose gyötörd magad, Gizus. Oszd négyfelé a láda tartalmát. Az elsõ rakást vidd el Braun bácsihoz, az Orsolya-templommal szemközti ékszerészboltba. Tõle azonnal megkapod a neked járó összeget. Félelemre semmi okod. Az öreg tud titkot tartani, és még soha senkit nem csapott be. Mikor elfogy a pénz, vidd el hozzá a második rakást is, aztán a harmadikat. Addigra a gyerekek is megnõnek. Így is tettem. Még aznap elmentem az öreg Braunhoz. Féltem, hogy majd kérdezõsködik, de egy szót se szólt. Elõvett egy nagyítót és egyenként megvizsgálta a gyûrûket, kalárisokat. Aztán hátra ment és egy halom pénzzel tért vissza. Soha nem láttam annyi bankót együtt.

Két évig flottul éltünk. Aztán a második rakást is pénzzé tettem.

A harmadikra és a negyedikre már nem került sor. Azokat a ládikóval együtt a téglarakásban õriztem. Mikor a gyerekek kiröppentek, elvittem a harmadik rakást is Braun bácsihoz. A kapott pénzt köztük osztottam szét. Magamnak egyetlen fillért se tartottam meg.

Nem volt rá szükségem. A negyedik rakás még érintetlen. Azt is a gye-rekekre hagyom, mikor eljön az idõm.

Hát ez az én történetem. Remélem, nem untattam vele.

214

– Nem, egyáltalán nem unatott – szabadkoztam. – Inkább köszönöm a bizalmát, amiért megosztotta velem.

Elköszöntem Gizi nénitõl, ám mielõtt beültem a kocsimba, még egy pillantást vetettem az udvarra, a házra, az erdõre, ahol a férfi élt, aki Budapestrõl hozott feleséget magának, akit annyira megszeretett, hogy négyszer is visszatért hozzá a túlvilágról, hogy enyhítsen gondjain, segítsen rajta és árván maradt gyermekein. Mert, ahogy Arany János mondtat: „Az álmokban és a szeretetben semmi sem lehetetlen.”

215

MACSKAKÕ ÉS KÕMACSKA

Ahogy az emberek jócselekedetei elavulnak idõvel, úgy mennek feledésbe az utcák érdemei is. Legjobb példa erre szülõvárosom, Nagyvárad Szent Jánosról elnevezett utcája. Aki kicsit is ismeri a „Pece-parti Párizs” történetét, tudja, hogy a múlt század elején, az utazók nepomuki illetõségû védõszentjérõl elnevezett utcában olyan hírességek laktak hosszabb-rövidebb ideig, mint Ady Endre és Juhász Gyula. És abban az utcábant mûködött a Nagyváradi Napló szerkesztõsége is.

Az említettek mellett lakott ott még két neves férfiú, ám róluk valamilyen okból megfeledkeztek a krónikások. Egyiküknek Szabó Mihály, a másiknak Jerzsák István volt a becsületes neve.

Mindketten õsi fuvarosdinasztia leszármazottai voltak. Könnyen rájuk is talált, aki kereste õket. Egyfelõl a már messzirõl szembeötlõ, hosszú deszkakerítésekrõl, másrészt az utcára kikúszó jellegzetes istállószagról.

Bár sosem kérdezték tõlük, valószínûleg mindkét fuvarosfeleség szívesebben lakott volna a környezõ tisztes úriházak valamelyikében. Ám azt õk is kénytelenek voltak belátni, hogy a lovakat és a fogatokat mégsem tarthatták az utcán. Azoknak istálló és tágas udvar kellett. Sárosak voltak azok az udvarok, néha térdig tapodtak benne a nagy muraközi lovak, fõleg egy-egy kiadós esõ után. A célnak azonban így is tökéletesen megfeleltek. A fuvarozás pedig szépen jövedelmezett.

Szabóékról mindenki tudta, hogy tõsgyökeres váradiak. Jerzsákék valahonnan Szabolcsból kerültek a városba, a 19 század második felében. S bár tótoknak vallották magukat, irigyeik számára örökre tirpákok maradtak.

Szabó Mihály köpcös, vállas férfi volt, elmúlt már negyven, mikor 1941 nyarán Magyarország hadba lépett. Nagy örömére két fiát 216

még évek választották el a nagykorúságtól. Nem kellett tartania a besorozásuktól.

A karcsú, szõke és kékszemû Jerzsák István kevésbé volt szerencsés, épp abban az esztendõben töltötte a huszonötöt. Nem is feledkezett meg róla a magyar állam. Merthogy szavamat én se feledjem, akkortájt épp a magyarok voltak az urak Nagyváradon. A hadkötelesek sorsát intézõ urak nyilván nem voltak tisztában a fiatalember tirpák származásával, bár az sem kizárt, hogy nem is érdekelte õket.

Mindenesetre úgy elvitték, hogy soha többé nem került elõ.

Már 1944-et írtak a naptárak, mikor egy késõ májusi délelõtt hivatalos küldeménye érkezett Jerzsák Mariskának. Az ajánlott levélben az állt, hogy a haza becsületét védõ férjét széttépte egy gránát. Holttestét sajnos nem sikerült maradéktalanul összeszedni, mindazonáltal bátor cselekedete elismeréseként hõsi halottá nyilvánította a haza. Mariskát hadiözvegynek, egy szem fiúkat pedig hadiárvának minõsítették. Nyilvántartásba vételükrõl a helyi hadigondozó bizottság intézkedik, derült ki a levélbõl.

Az özvegy kicsit még elidõzött a széken, melyre a postás távozása után lerogyott, aztán megtörölte a szemeit, magára öltötte egyetlen fekete ruháját, kézen fogta a hároméves Pötyit, és meg se állt a hadigondozó bizottságig.

– Aztán mivel bizonyítja, kegyed, hogy valóban Jerzsák István özvegye? – nézett rá jelentõségteljesen szemüvege fölött az egyik idõs tiszt.

– Ezzel a levéllel és ezzel a gyerekkel, ni – mutatott Mariska a kis Pötyire. – A tiszt úr is láthassa, hogy kiköpött apja.

– Azt látom, hogy gyerek, de az bizony nincs a homlokára írva, ki fia-borja. Márpedig az ellátás csak akkor jár, ha kegyed hivatalos papírral igazolja, hogy házastársi viszonyban élt az elhunyttal.

Mariska sosem volt veszekedõs fajta, de nem tartozott a félõs aszszonyok közé sem. Ha nem bántották, a légynek se ártott, ám ha valamivel kihozták a sodrából, úgy kitátotta a száját, hogy attól a városháza toronyórája is megállt ijedtében.

217

– Tán azzal gyanúsít a tiszt úr, hogy loptam ezt a levelet? – tört ki belõle a keserûség.

– Én semmivel se gyanúsítom, kegyedet – pödörte meg bajszát az idõs hadfi –, viszont felszólítom, hogy velem itt ne rikoltozzék!

Inkább fogja a fiát, és menjen haza a házassági anyakönyvi kivonatért. Ha igyekszik, még zárás elõtt visszaérhet.

Mariska nem is szaporította tovább a szót, újfent kézen fogta ifjabb Jerzsák Istvánt és elviharzott. Félóra múlva lecsapta a tiszt elé a kért papirost.

A bizottság bejegyezte a szükséges adatokat, azzal a dolog le volt rendezve.

Bármekkora volt is a háború elszántsága, egy évnél tovább nem bírta. Az ínség sokkal kitartóbbnak bizonyult. Mire kikiáltották a népköztársaságot, Mariska rég felélte a két ló és a fogat árát, meg minden egyébét, amit sikerült pénzzé tennie. Mivel ételre, italra, ruhára, cipõre azután is szükségük volt, attól fogva eljárt mosni a módosabb házakhoz, de a padlósúrolástól sem riadt vissza, ha úgy hozta a helyzet. Csak a sárra nem sikerült megoldást találnia. Hiába szórta bele mázsaszám a fûmagot minden tavasszal, még az ötvenes évek végén is bokán felül merültek el a híg masszában, a kapun betévedõ gyanútlan házalók.

Telt-múlt az idõ, a kis Jerzsák Pötyi kijárta az iskolákat, s szép szál, szõke legénnyé cseperedett. Szakasztott az apja, futott könnyel tele Jerzsák Mariska szeme, valahányszor a fiára nézett, de a lányok is szívesen nyugtatták tekintetüket a kékszemû délceg ifjún.

Eredetileg ügyvédnek készült, érettségi után mégis úgy döntött, nem tanul tovább, inkább fuvaros apja nyomdokaiba lép. Vaskószikláson kitanulta a sofõrséget, sikeresen levizsgázott, s frissen szerzett jogosítványával a zsebében, egy építõipari cégnél helyezkedett el. Tíz éven át hordta billenõkocsijával a sódert a szentjánosi kavicsbányából a Váradon folyó nagyszabású állami építkezésekhez. Úgy ismerte a várost, akár a tenyerét, néha mégis elõfordult, hogy a panellakások alapjaiba szánt kavicsot merõ „véletlenségbõl” 218

a városszerte épülõ családi házak valamelyikének udvarán borította le. Senki se tudta, hány fuvarral rövidítette meg az államot, talán még õ maga sem. Annak azonban gyorsan híre ment – bármilyen hihetetlenül hangzott is –, hogy soha senkitõl nem fogadott el pénzt a leszállított kavicsért. Nem a magaméból adtam, maradt még a Körösben éppen elég – szabadkozott, valahányszor pénzt akartak a markába nyomni.

Sofõrködése negyedik évében járt, mikor az egyik szombat esti bálban megismerkedett Erzsivel, Besenyei Károly kályhásmester nagyobbik lányával, akinek a kegyeiért minden hétvégén bicskát rántottak a váradi iparos legények. Szép volt Erzsi, akár a festett kép, arca kedves, termete arányos, mintha egyenesen Jerzsák Pötyi kedvéért teremtette volna a Jóisten. Táncban is úgy összeillettek, hogy az egész terem tátott szájjal bámulta õket, mikor keringõzni kezdtek.

Attól fogva együtt jártak el szombatonként a bálba. A sárga irigység majd megette a hoppon maradt legényeket, de szólni egyikük se mert. Tudták, hogy akit ifjabb Jerzsák képen töröl, az nem a saját lábán hagyja el a báltermet.

Már túl voltak a tizedik közös bálon, mikor Erzsi elérkezettnek látta az idõt, hogy bemutassa szüleinek szíve választottját. Tetszett Besenyeiéknek a szemrevaló legény, szakmájában se találtak semmi kifogásolnivalót, úgy hogy rögvest ki is tûzték a kézfogó napját.

A jól sikerült látogatáson felbuzdulva a fiatalok elhatározták, a következõ hétvégén Pötyiéknél folytatják a vizitelést. Egyrészt, mert az ottani ház akkora, hogy abban akár három család is bõven elfér, másfelõl nem akarták, hogy a leendõ menyét mielõbb megismerni vágyó Mariska néni idõ elõtt elpusztuljon a nagy izgalomtól.

Elérkezett a látogatás napja. Elõzõ éjjel jókora zivatar zúdult a városra. Jerzsákék udvarára is jutott belõle bõven. Csinos kis tó gyûlt össze a bõséges égi áldásból az udvar közepén. Reggeltõl késõ délutánig abban fürdött a napfény, mintha egyenesen számára rendelték volna.

219

– Aztán csónakotok van-e? – kérdezte gúnyosan Erzsi, mikor este a kapun belépve hátrahõkölt a tengernyi víztõl. – Én biza át nem gázolok rajta, nincs az a pénz…

– Nem kell ide csónak, szépséges virágszálam – tolta hátrébb kalapját Pötyi. Azzal ölbe kapta Erzsit, és úgy átvitte a vízen, hogy mire feleszmélkedett, már a túloldalon találta magát.

– Ez nagyon jól sikerült, kedves párom – ragyogott Erzsi szeme az örömtõl –, de már most megmondom néked, hogy addig bizony nem megyek hozzád, míg kõvel be nem temeted ezt a sártengert.

– Aztán miféle kõre gondoltál, szívemnek szép szerelme? – vette át a gúnyos hangot Pötyi. – Tán nyissak kõbányát a kedvedért? Mert ahhoz, hogy ezt a tengert betömjem, legalább egy hegynyi kõre lenne szükség.

– Valóban sok kõ kell hozzá, de bányát azért mégse nyiss. Épp most szedik fel a mûút régi macskaköveit, hogy aszfalttal terítsék be a helyüket. Az útépítõket nem lesz nehéz rávenned, hogy megrakják a billencsedet. Ha homokkal jól alá ágyazol, két, legfeljebb háromfuvarnyi kõvel még a házfalat is beboríthatod. Aztán volt sár, nincs sár. Na, áll az alku?

– Hogyne állna, egyetlenem. Éppenséggel erre magamtól is rájöhettem volna, de így, hogy a te édes fejedbõl pattant ki az ötlet, még jobb. Most már csak egy hozzáértõ mester kéne, aki elmagyarázza, hogyan is fogjak hozzá az egészhez.

– Az útépítõk abban is szívesen segítenek majd – vélekedett Erzsi, azzal mosolyogva lehuppant, mert akkorra Mariska néni elé értek.

– Gyere, kislányom, hadd öleljelek meg. Ha tudnád, milyen régóta spóroltam rá, hogy végre szemtõl szembe lássalak. Annyit mesélt rólad Pötyi, hogy szinte már kilyukadt az oldalam az egyre növekvõ kíváncsiságtól.

A Göncölszekér rúdja már lefelé fordult, mikor a fiatalok elbúcsúztak Mariska nénitõl. Pötyi hazakísérte Erzsit, aztán sietett viszsza édesanyjához, hogy még egyszer újratárgyalhassák a nagy eseményt.

220

A következõ hétfõn elkezdõdött a munka. Elõbb egy tankként pöfögõ, narancssárga földgyalu érkezett, hogy elsimítsa az udvart borító sarat. A sárra a Szabó testvérek fuvaroztak ingyen négy kocsi körösi homokot, miután kiderült, hogy Erzsi anyai ágon édes unokatestvérük. A gyalu a homokot is ügyesen szétterítette. Addigra az utolsó macskakõ-szállítmány is megérkezett. Másnap délután tíz bõrkötényes útépítõ ugrált le Pötyi dömperérõl. Nagy elhatározással beléptek az udvarra, felmérték a helyzetet, és negyedóra múlva már úgy kopácsoltak, hogy öröm volt hallgatni. Mariska néni óránként jóféle szilvapálinkával járt körbe közöttük, hogy felszítsa lankadó munkakedvüket. Harmadik délután az utolsó macskakõ is a helyére került. Az útépítõk megitták a maradék pálinkát, testvériesen elosztották egymás között a munkájukért kapott fizetséget, azzal elköszöntek. Amint becsukták maguk mögött a kaput, Mariska néni kihozott egy konyhaszéket, és leült a ház elé gyönyörködni a félkörívesen egymáshoz simuló macskakövekben.

Akkor is ott ült, mikor Pötyi hazaért a munkából.

– Na, mit szólsz hozzá, anyám? – kérdezte büszkén ifjabb Jerzsák.

– Álomszép, fiam. Apád biztosan sírva fakadna, ha látná – törölte meg a szemét köténye sarkával Mariska néni. Szakasztott olyan, mint Szentendre Fõ tere. Ezt onnan tudom, mivel ott voltunk nászúton apáddal. Nyugodjék békében!

– Majd szerzek néhány padot, két-három kandelábert, s akkor meglátod, egészen olyan lesz – simogatta meg anyja dologtól eres kezét Pötyi.

Egy verõfényes szeptember végi szombaton aztán összeházasodtak a fiatalok. A macskaköves udvarnál keresve se találtak volna alkalmasabb helyet a közel kétszáz vendég számára. Szombat délutántól vasárnap délig tartott a dáridó. A menyasszonytáncból befolyt pénz kétszeresen fedezte a kiadásokat.

Este a fiatalok becsomagolták a szükséges holmikat, aztán hétfõ reggel vonatra ültek, hogy nászutasokként megismerkedjenek Székelyföld nevezetességeivel. Sokfelé jártak, sok szépet láttak, de ahogy 221

ilyenkor lenni szokott, gyorsan elszálltak a gondtalan öröm napjai, hogy átadják helyüket a dolgos hétköznapoknak. A fiatalok csak este, a vacsoránál találkoztak egymással és Mariska nénivel. Fáradtak voltak, jártányi erejük is alig volt, de a szeretet mindig ott ragyogott a tekintetükben.

Erzsi már félidõs várandós volt, mikor egyik vasárnap délelõtt, hóna alatt hófehér márványmacskával állított haza Pötyi.

– Hát ezt a kõmacskát meg honnan szerezted? – csapta össze a kezeit Mariska néni.

– Az ócskapiacon vettem fillérekért – kacsintott jelentõségteljesen Pötyi.

– Aztán mihez kezdjünk vele? Nem bálvány kell ide, fiam, hanem valódi macska. Olyan, amelyik egeret és patkányt fog.

– Azt is szerzek, anyám – ölelte magához Pötyi.

Be is tartotta ígéretét. Két héttel késõbb kopott, foltozott zsákkal a vállán érkezett haza a munkából.

– Mit rejtegetsz abban a zsákban? – méregette gyanús tekintettel a fiát Mariska néni.

– Egér- és patkányfogót, anyám – vigyorgott Pötyi. – Pontosan olyat, amilyet óhajtottál. Azzal kinyitotta a zsákot, melybõl egy nagy fehér kandúr ugrott elõ vészes nyávogással.

– Jesszusom! – hõkölt hátra Mariska néni –, hisz ez akkora, akár egy birka.

– Épp ez a jó benne – emelte fel mutatóujját Pötyi. – Már a puszta látványától is hetedhét határba menekülnek portánkról az egerek és patkányok.

Erzsinek elsõ látásra megtetszett a méretes macska. – Hívjuk Matyinak – indítványozta.

– Miért épp Matyinak – kérdezte szinte egyszerre Mariska néni és Pötyi.

– Mert olyan „Matyis”, s mert hirtelen ez jutott eszembe – vonta meg a vállát Erzsi.

– Rendben. Legyen Matyi a neve – egyezett bele anya és fia.

222

Miután a kandúr dolgát ilyen alapossággal elintézték, megetették, aztán kerestek számára egy alkalmas helyet, majd nyugovóra tértek. Másnap Matyi meg is kezdte a szolgálatot. Egyetlen hét alatt a sajátjuk mellett, az összes szomszéd portáját megtisztította a rágcsálóktól.

Mire megszületett a legifjabb Jerzsák, a márványmacska is megkapta méltó helyét. A méternyi magas, faragott kõoszlop évtizedekig valamelyik tehetõs váradi család sírját díszítette, a felszámolt Olaszi temetõben. A temetõrombolás idején valaki nyilván kiszemelhette magának, el is vonszolta temetõkapuig, hogy alkalmasint majd hazavigye. Pechére Pötyi észrevette, felrakta billenõkocsijára, hazavitte és a gang lépcsõje mellé állította. Attól fogva a márványmacska a kõoszlopról követte tekintetével a távozó vagy érkezõ Matyit, valahányszor átvágott a macskakõvel borított udvaron.

Teltek, múltak az évek, bizony sok víz lefolyt azóta a Körösön.

Mariska néni rég kint nyugszik a város nagy temetõjében. Pötyibõl és Erzsibõl pedig fehérhajú bácsi és néni lett. Naphosszat elüldögélnek a gangon, onnan gyönyörködnek a macskaköves udvart színesítõ virágágyásokban. Csak a faragott oszlopon nyugvó márványmacska nem változott, akirõl Erzsi néni azt meséli unokáinak, hogy õ maga a könyörtelen idõ. Egyeseknek puha talpával finom szarkalábakat rajzol a szeme köré, másoknak kieresztett körmeivel mély és fekete ráncokat karmol az arcára. Mindenkinek azt, amit érdemel, az alapján, ami a lelkében lakozik.

223

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

Juliska néni negyvenes éveiben járó özvegyasszony volt, amikor megismertem. A Szigligeti utca Körös felõli végében lakott, közvetlenül a sarki kocsma szomszédságában. Jóravaló, rendes aszszonynak tartotta mindenki, egyedül Szikula bácsi neheztelt rá valamiért. Ellenszenve okáról ugyan sosem beszélt az öreg, viszont Juliska nénit következetesen Könnyesszemûnének nevezte.

Kortársaimhoz hasonlóan engem is folyton gyötört a kíváncsiság, ezért néhányszor alaposan a szemébe néztem az özvegynek, de nemhogy könnyeket, még a nyomukat sem sikerült felfedeznem.

Vizsgálódásom eredményérõl Szikula bácsinak is beszámoltam, az öreg azonban csak legyintett.

– Láttad már a kapualjukat? – kérdezte.

– Arra még nem volt érkezésem – feleltem – egyelõre csak a szemeit néztem.

– Akkor itt az ideje, hogy a kapualjat is megtekintsd – nyomott jókora barackot a fejem búbjára az öreg. Öt perc múlva már ott álltam a nagy ház kapualjában és lenyûgözve bámultam egyik falán a velencei Dózse-palota elõtt himbálózó gondolákat, másikon a Canale Grandén suhanó luxushajókat.

– Megnéztem ám a kapualjat – jelentettem félórával késõbb Szikula bácsinak.

– És mi a véleményed? – nézett rám jelentõségteljesen.

– Nagyon szép festmények.

– Freskók - javított ki Szikula bácsi.

– Igen, freskók... – ismételtem. – Szinte hallani a gondolák nyomán fodrozódó víz loccsanását – tekertem elismerõen a nyakamon.

– Na, látod. Már meg is van a magyarázat. Juliska nénit annak idején Velencébe vitte nászútra a férje. Mióta meghalt, Juliska néninek elég ránéznie a freskók valamelyikére, máris könnybe lábad a szeme.

224

Ezért neveztem el Könnyesszemûnének. S ha pedig egyszer sírni kezd, estig nem is hagyja abba. A sok sírástól éjjel képtelen becsukni a szemeit, ezért legtöbbször nyitott szemmel alszik, akár a nyúl.

De hiába van nyitva a szeme, mégis álmodik. Néha egészen furcsa dolgokat.

Noha többször próbáltam, nekem sosem sikerült nyitott szemmel aludnom, néhány éve viszont nagyon furcsa álmom volt. Legalább annyira furcsa, mint Juliska néni nyitott szemmel megélt álmai.

Nem is felejtettem el azóta sem. Pedig nem volt rossz vagy ijesztõ, mégcsak kellemetlen sem, valahogy mégse szerettem volna, ha valóra válik. Úgy kezdõdött, hogy egyik délután, valamilyen különös ösztöntõl hajtva vállamra kaptam a táskám, és útra keltem. Magam sem tudtam, hová, merre, csak mentem. Ismeretlen dombokon, völgyeken át, rétek, szántóföldek, ligetek mellett vitt az utam. Késõ délután egy erdõhöz értem. Hatalmas fái némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Az erdõ mentén haladtam tovább, s bár már meglehetõsen fáradt voltam, konok állhatatossággal rakosgattam a lábaim: bal, jobb, bal, jobb… A rengetegnek azonban nem akart vége szakadni.

A nap már rég lebukott a látóhatár mögé, s az Esthajnal csillag vette át az uralmat az égen, mikor végre felfedeztem egy ösvényt, amely az erdõ belsejébe vezetett. Elindultam a keskeny úton. Baktatás közben sorra bukkantak fel emlékezetemben a mögöttem hagyott huszonöt év történései. A kudarcok, a csalódások, az eltékozolt lehetõségek sora. Kitartóan peregtek a képek, emlékek, akár egy régi mozifilm, s én egyre szomorúbb lettem. Szinte már látni sem lehetett, mikor végre elfogytak mellõlem a fák, és egy tágas tisztásra léptem. Közepén takaros házikó, körülötte virágágyások, szebbnél szebb virágokkal teleültetve. Az ágyások közepén fehér szobrok álltak. Ahogy közeledtem, az egyik szobor mintha megmozdult volna… Kiderült, nem szobor. Egy nõ állt a virágok között.

Arcát nem tudtam kivenni, de sejtettem, hogy fiatal. Fehér ruhája 225

szinte világított a sötétben. Meghallhatta a lépteimet, mert felém fordult. Nem tûnt meglepettnek, inkább egyfajta öröm ült ki az arcára. Állt a virágok között és mosolygott.

– Isten hozott! – köszöntött. – Tudtam, hogy egyszer eljössz, csak abban nem voltam biztos, mikor… S lám, ma elérkezett ez a pillanat is. Jer, már megterítettem, biztosan éhes vagy, nyilván hosszú utat tettél meg idáig.

Könnyed és kecses óvatossággal kiszökellt a virágok közül, belém karolt és elindultunk a házikó felé. Különös nyugalom és béke áradt a házfalakból. Amint beléptem, friss fenyõillat csapott meg. Ösztönösen körülnéztem. A kis ház minden bútora selymes fényû fenyõfából készült. A tágas elõtérbõl nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam.

Leraktam a táskám, megmostam az arcom és a kezem, aztán leültem. Az ismeretlen még mindig mosolygott.

– Miért várakoztattál ilyen sokáig? – kérdezte.

– Véletlenül tévedtem ide, pontosabban az egyetlen ösvény vezetett ide – válaszoltam kitérõen.

– Semmi sem véletlen – tiltakozott. – Ebben az erdõben nagyon sok ösvény van. Bármelyiken elindulhattál volna, de neked erre kellett rálépned, hogy eljuss hozzám – mosolygott. A sors rendezte, hogy így legyen. A sors, amely engem neked, téged pedig nekem szánt. És a sorsunk ellen semmit se tehetünk. Ám most lássunk hozzá. Vacsorázzunk, aztán térjünk nyugovóra…

Mielõtt leült, kivette a kontyát tartó csatot. Barna haja zuhatagként omlott vállaira. Abban a pillanatban, mintha villám hasított volna belém, lehullt a fátyol a szememrõl. Eszembe jutott, hogy én már rég elmúltam ötven, feleségem van, két lányom és két unokám.

Valósággal pánikba estem. Felpattantam, vállamra kaptam a táskám, feltéptem az ajtót, s kirohantam az éjszakába…

– Várj! Ne fuss el! Nem hagyhatsz itt! – kiáltotta utánam kétségbeesetten a lány. – Minket egymásnak rendelt a sors! De én nem tö226

rõdtem semmivel, csak nyargaltam a sötét fák között, mert éreztem, hogy bár nagyon szép az a lány, én már soha többé nem lehetek huszonöt éves legény, és szabad…

Addig futottam, amíg kiértem az erdõbõl. Az égen millió apró lámpásként ragyogtak a csillagok, a világ végtelenül békésnek tûnt, csak az én lelkem nem volt békés, és nem volt vágytalan, mert ott tükrözõdött benne annak a karcsú barna lánynak a képe, akit egykor lehet valóban nekem szánt a sors, de én elmentem mellette, ahogyan annyi minden más mellett is elmentem életem során…

Kábán, zavaros fejjel ébredtem. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Legalább tíz percbe telt, mire kitisztult az agyam, de a furcsa álom hatása csak lassan enyhült. Az álomé, mely nem volt rossz, nem volt ijesztõ vagy kellemetlen, én mégse szerettem volna, ha valóra válik… Ám ezzel még nincs vége a történetnek. A következõ év januárjában az egyik lap megbízott, készítsek néhány favágós fotót. Felkerestem néhány tanyasi ismerõsömet, azonban egyikük sem volt hajlandó fát hasogatni a kedvemért. Hosszas keresgélés, telefonálgatás után végül késõ délutánra mégis megszülettek a képek.

Amikor befejeztem a fotózást, azt kérdezte tõlem az asszony, merthogy végül egy nõ vállalta a favágást: – Maga voltaképpen micsoda?

– Mindig az, amire szükség van – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Most éppen mi? – így a nõ.

– Most épp ember. Mert se nem fotózom, se nem írok.

– No, ajánlok én magának valakit. Az is ember, akárcsak maga, csakhogy nõnemû, következésképp: lány, vagy már asszony, nem is tudom… Angella a neve. Tanyán él, bár nem itt született. Tíz éve került ide, valahonnan Erdélybõl. Mindössze huszonöt éves volt.

Szemrevaló, de furcsa teremtés, annyi szent. Különös a beszéde, a gondolkodása, a világról alkotott képe. Éppolyan magafajta „embervallatónak” való. Ha abból sikerül kiszednie valamit, akkor maga elõtt le a kalappal!

227

Nagyon felcsigázta az érdeklõdésemet a rejtélyes nõ. Sietve elbúcsúztam, s már repültem is a megadott címre. Sûrû erdõn keresztül vezetett a homokos dûlõ. A hatalmas fák némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlan bozót. Végre az egyik bekötõút végén megláttam a házat. Kerítésnek, kapunak nyoma sem volt.

Amint becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját, mint derült égbõl a villám, két termetes németjuhász kutya rontott elõ a ház mögül.

Sose féltem a kutyáktól, ám akkor és ott azonban egy pillanatra mégis inamba szállt a bátorságom. Mielõtt bármit tehetnék, ez a két fenevad percek alatt cafatokra tép – futott át rajtam. Pedig eszük ágában se volt bántani. Csak álltak elõttem, kaján tekintettel bámultak a képembe, közben folyvást ugattak.

Egyre kilátástalanabbnak tûnt a helyzetem, mikor hirtelen felcsattant egy erélyes nõi hang: Szélvész! Tekergõ!

Mint egy varázsütésre a két farkas fajzat abbahagyta az ugatást, és barátságos farkcsóválásba kezdett. Csak úgy ringott a hátsó fertályuk fene nagy igyekezetükben. Néhány pillanat múlva a hang tulajdonosa is felbukkant. Kontyba tûzött barna hajjal, fehér gyapjúszoknyában, hímzett, fehér irhabekecsben ott állt elõttem, Angella, a rejtélyes székely lány vagy asszony.

– Tudom, Erzsike küldte – kezdte. Épp az imént hívott, s jelezte, hogy meglátogat egy földim, aki mindig az, amire épp szükség van.

Na, kerüljön beljebb – mosolygott, s már nyitotta is az ajtót, én meg beléptem. Friss fenyõillat csapta meg az orrom. Ösztönösem körülnéztem. Minden bútor selymes fényû fenyõfából készült. A tágas elõtérbõl nyíló szobák egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám, futott át rajtam a bizonyosság.

– Kér teát? - kérdezte, s már rakta is elém a bögrét, töltötte belé a forró italt. – Cukor is van, de én inkább mézzel iszom – mondta, s végre leült.

– Mit szeretne tudni rólam? – nézett rám fürkészõ tekintettel. – Elmondok bármit, de elõre leszögezem, nem akarok újságcikket. Ha 228

Ha jól meggondoljuk, minden ember élete valóságos mese. Miért épp az én mesémet írná meg?... Nem. Erre nincs szükség… Én nem akarok szerepelni, nem akarok beszédtéma lenni. Fõleg most, amikor mindenki azt hiszi, a hírnév, a gazdagság mindenért kárpótol. Éjt nappallá téve hajtanak, gyûjtenek, cipelnek, szerepelnek… S csak sokára, többnyire már késõn jönnek rá, hogy az életnek nem ez a célja, de a természete sem.

Már tátottam a szám, hogy megcáfoljam, de elkéstem…

– Csíkkarcfalván születtem. Talán tudja, merre van… Négyen vagyunk testvérek, köztük én a legkisebb. Szüleink tavasztól õszig minden áldott nap kijártak a Hargita oldalába, veteményezni, kapálni, kaszálni. Idõvel bátyáim is segítettek nekik. Egyedüli lány voltam, rám hárult a fõzés, a jószágok etetése, és az egyéb házi munkák elvégzése. És én igyekeztem mindenben megfelelni.

Apai nagyanyám Csíkrákoson élt. Sok idõt töltöttem nála. Tõle tanultam meg felismerni az erdei tisztásokon, patakok mentén dúsan tenyészõ növényeket, gyökereket, bogyókat. Õ mondta meg a nevüket, õ magyarázta el, melyik mire jó. Melyikbõl készíthetõ tápláló étel, melyikbõl gyógyító ital vagy fájdalomenyhítõ kenõcs… Õ tanított meg imádkozni, s tõle származik a hitem is.

Múltak az évek, felnõttem. Érettségi után Székelyudvarhelyen elvégeztem az egészségügyi technikumot, asszisztens lettem. Jobbnál jobb állásajánlatokat kaptam, végül Marosvásárhelyre kerültem.

Néhány hónap múlva megismerkedtem egy fiatal orvossal. Eleinte minden rendben ment, idõvel azonban egyre inkább rám telepedett.

Szabályosan kisajátított. Elkezdõdtek a viták, és egy nap kiadtam az útját. De nem az a típus volt, aki beletörõdik a kudarcba. Attól kezdve éjjel-nappal telefonált, üzeneteket hagyott, kért, könyörgött, rimánkodott. Pokollá tette az életem.

Felmondtam az állásomat és hazamentem Karcfalvára. Akkortájt nagymama már nagyon beteg volt, ha csak lehetett mellette voltam.

Egyszer azt mondta: Kisleányom, az a doktor gonosz ember. Itthon sosem lesz nyugtod tõle, inkább menj át Magyarországra.

229

De Magyarországon hová menjek, nagymama? – néztem rá kétségbeesetten. Meglátod, hamarosan megálmodod, nyugtatott meg.

Teltek-múltak a napok és egyik éjjel valóra vált nagymama jóslata. Álmomban egy furcsa, ismeretlen helyen jártam. Hatalmas, lapos volt az a táj. Ijesztõen lapos. Néhány kis bozontos erõt leszámítva sehol egy hegy vagy domb, csak a nagy és végtelennek tûnõ laposság, akár az asztal lapja. Találomra elindultam az egyik homokos úton. S ahogy mentem egyszer csak egy kicsi erdõhöz értem. Olyan kicsi volt, hogy át lehetett látni rajta. Folytattam az utam és a kicsi erdõ közepén egy tisztás volt, a tisztáson pedig egy takaros kis ház. Szakasztott olyan, amilyenben Hófehérke hét törpéje lakott. Köszöntem illendõen, de nem válaszolt senki. Megint köszöntem, immár hangosabban, válasz azonban akkor sem érkezett.

Benyitottam a kicsi házba, hát belülrõl még sokkalta szebb volt.

Leültem egy székre és vártam, hátha megérkeznek a háziak, s ahogy ott ültem hirtelen felébredtem. Átmentem nagymamához és tövirõl hegyire elmeséltem neki az álmomat.

Az lesz a te házad, kisleányom, mondta nagymama. De hogyan találom meg, hisz azt se tudom, merre keressem, fakadtam megint sírva. Te csak ne félj semmitõl, nyugtatott. Indulj el bátran, a szíved majd segít abban, hogy megtaláld…

Egy hét múlva eltemettük nagymamát.

Másnap becsomagoltam a legszükségesebbeket, elbúcsúztam édesapámtól, bátyáimtól, s vonatra ültem. Hagytam, hogy az ösztönöm vezessen. Cegléden átszálltam a szegedi gyorsra. Amikor aztán elhagytuk Kecskemétet s kitárulkozott elõttem a hatalmas Alföld, éreztem: jó úton járok. Kiskunfélegyházán leszálltam a vonatról.

Kerestem egy szállodát, másnap béreltem egy autót és nyakamba vettem a tanyavilágot. Addig jártam, kutattam, mígnem egy nap rátaláltam erre a kicsi házra. Amint megláttam, azonnal ráismertem az álombéli házikóra. A szomszédok segítségével megkerestem tulajdonosát és megvettem. Aztán még egyszer hazautaztam Karcfalvára, összepakoltam maradék holmimat, és visszatértem ide.

230

Bátyáimmal két év alatt takarosan felújítottuk a kis házat, udvarára otthonról hozott fenyõket ültettünk, azóta itt élek. A fenyõk mellett két házõrzõm: Szélvész és Tekergõ neve segít emlékeznem szülõföldemre, Székelyföldre.

Sok idõbe telt, mire elfogadtak a szomszédaim. Hál’ Istennek, mára minden gyanakvásuk elpárolgott. Fõleg, hogy kiderült, konyítok valamelyest a gyógyításhoz…

S csak mondta és mondta… Néha belekortyoltam a teába, közben gondolataim egészen messze elkalandoztak. Észre se vettem, amikor elhallgatott.

– Most mire gondolt? – kérdezte.

– Nem is tudom… – ocsúdtam fel révületembõl. – Olyan érzésem volt, mintha magam is végigjártam volna az utat, melyet maga megtett. Nehéz, fáradságos út volt, de tanulságos…

– Akkor jó. Akkor tényleg tudta Erzsike, kit kell ideküldenie – mondta Angella, s kivette a kontyát tartó csatot…

Ahogy barna haja ráomlott a vállára, mintha áramütés ért volna.

Eszembe jutott a néhány évvel korábbi álomban szereplõ karcsú, barna lány. Már nem rémültem meg, a pillanat igézete viszont teljesen megbénított. Csak ültem és némán meredtem rá…

Nem emlékszem, hogyan búcsúztunk el, de azon az éjszakán keveset aludtam. Reggelig a barnahajú székely lányon vagy asszonyon töprengtem, aki odahagyta az erdélyi havasokat, hogy eljöjjön az Alföldre, hogy megkeresse a házat, melyet megálmodott, s amely otthona lett. Hosszú, rögös út vezetett idáig, de nem hiábavaló. Mert itt, végre meglelte mindazt, amit mi rohanó életünkben rég elvesztettünk. Megtalálta lelke békéjét, nyugalmát, s a boldogságot, melyre oly sokan áhítoznak, de csak néhányaknak adatik meg. Azok viszont egy életre megtanulják, hogy a boldogság sosem a külsõ tényezõkön, hanem elsõsorban lelkünk minõségén múlik. Nem attól leszünk boldoggá, amink van, akik vagyunk, ahol vagyunk, amit teszünk, hanem attól a belõlünk áradó fénytõl, amely rávetül szûkebb-tágabb környezetünkre, majd onnan visszasugárzik ránk.

231

Hetekig törtem a fejem Angella és a néhány évvel ezelõtti álmom közti összefüggésen. Ám egyetlen ésszerû magyarázatot sem találtam. Végül feladtam. Álmaink révén mindannyian nagy utat járunk be, nyugtattam magam. Elõre megyünk vagy visszafelé? Lényegtelen. Az a fõ, hogy megtanulunk látni, tapasztalatokat szerzünk, s néha furcsa találkozások szereplõivé válunk. Épp ebben rejlik az álom varázsa: kiszabadít minket a valóság rabságából, elviselhetetlenségébõl, gonoszságából, segít ledobnunk gondjainkat, levetkeznünk félelmeinket. Vagy épp ellenkezõleg. Az álom ugyanis nem ismer lehetetlent.

Ez a furcsa történet juttatta eszembe, hogy egykor én is azzal a szándékkal keltem útra, hogy majd az igazság bajnoka leszek. Akár Méhes György Világhíres Miklós címû meseregényében Markapöki, az óriásfiú. Csakhogy engem is utolért a gonosz varázsló ármánykodása, s egy idõre teljesen megfeledkeztem a célomról. Betemettem álmaim tavát.

Szerencsére az én lelekemben is idõben felcsendült a varázshegedû hangja, s ráébredtem tévedésemre. Markapökihez hasonlóan magam is gyorsan és hatalmas elszántsággal fogtam hozzá álmaim tavának megtisztításához. Hosszú és verejtékes munka árán így lettem végül azzá, aki vagyok. És így vált a kõhordó óriásról szóló mese a saját életem részévé is. Csak Angella szerepére nem sikerült rájönnöm – azóta sem.

232

TARTALOM Boldog város …….........……………………………... 5 Nénike ……........……………………………………11 A seprû ………........………………………………..18 Kétméteres ….........………………………………….23 Szõrösfülû …........…………………………………..30 Ali Baba ……........………………….……………….37 Tarajos Ferkó …........……………….……………….44 Tintafosó ………........………………….……………51 A fatemplom öregje ….........……………………..….60 Csiby Antal mennybejutása …..........………………..62 A székely pap …………………........……………….64 Havasi Mikulás ……………….........………………..74 A látóasszony ……………….....……………….....78 Rejtély …………………………........……………....82 Csõsz Pista ……………………….......……….……. 91 Bagoly …………………………….......…………...102 Ösztöke …........………………………………….....109 Bohócok ……....…………………………………...119 Táltos Boldizsár ….....……………………………...123 Bolond Rózsi …….....……………………………...132 Macskák ………….....……………………………..144 Gyula ……………….....…………………………...150 Tyúkadó …………….....…………………………...159 Csucsu ……………….....………………………….168 Doktor Robinson ……....…………………….…….174 Két malom …………….....………………………...180 Buborékos sör ………….....………………………..189 Tuti …………………….....………………………..200 Üzenet a túlvilágról …….....……………………….208 Macskakõ és kõmacska ….....…………………….. 216 Álom és valóság ………….....……………………..224