Kende Tamás: Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete

128

SZENTENDRE, A FELEJTŐ ÉS AZ ELFELEDETT VÁROS DEZSŐFI FERENC EMLÉKE ÉS EMLÉKEZETE1 KENDE TAMÁS

Szentendre városáról a hetvenes években már mint turistaközpontról, formálódó múzeumvárosról, illetve olyan településről illett írni s beszélni, amelynek meghatározó ipara az idegenforgalom volt. Kétségtelenül hatalmas átalakuláson ment át ekkorra Szentendre, és lett a korabeli zsurnálközhelyekben a Dunakanyar kapujából annak fővárosa, a Dunakanyar gyöngye, majd ékszerdoboz s nem kis mértékben a rendszer kirakatvárosa, a budai agglomeráció kiemelkedő helye.1 A hatvanas években megkezdődött Szentendre felfedezése, majd bekebelezése a főváros felől. Nyaralók, üdülők, majd kisvárosi méreteket kinövő intézmények, infrastruktúrahálózat változtatta át radikálisan a hetvenes évek derekára az ötvenes évek végének még csendes, poros, félig mezőgazdasági jellegű kisvárosának falusias arculatát.

1947-ben, amikor e dolgozat hőse, az idegenforgalmat elődeihez hasonlóan fejleszteni kívánó Dezsőfi Ferenc volt a város polgármestere, a MAFIRT filmhíradója – a szentendrei művésztelepről szólva – úgy beszélt még a városról, mint az ország egyik ismeretlen, felfedezésre méltó és váró tájáról. A háborút közvetlenül követő években sem sikerült Szentendrét az idegenforgalmi kiadványok, térképek kiemelt helyévé tenni, olyanná, amilyenné a hatvanas évektől vált a város. Az említett filmhíradó bemutatását követően majd’ három évtized múlva a város korabeli párttitkára már jó okkal nyilatkozhatta: „Szentendre nemcsak a megye kulturális életének egyik fontos központja, hanem országosan is ismert és tekintélyes város… Sokan egyenesen azt gondolják, hogy a város legalább olyan nagy, mint Győr, vagy Békéscsaba.” 2 A párttitkári kijelentés 1975-ben megalapozottnak tűnt. Szentendre korabeli külső-belső képe minden tekintetben sikertörténetet sugárzott. Az 1975-ös évben a Kádár-rendszer országosan ünnepelte az 1945-ös fordulatot s azon belül önmagát. A városnak és veze1 2

KENDE 2010.

Befejeződött a megyei pártértekezlet. Pest Megyei Hírlap (PMH), 1975. márc. 4.

tőinek külön okuk volt ebben a jubileumi esztendőben az ünneplésre. Az ünnepségsorozat részeként krónika is íródott a várost átformáló évtizedekről.

Az 1975-ös, jubileumi város- és kortörténeti kötet az 1945 és 1975 közötti korszakról általában szólva egységes, töretlen ívű várostörténetről beszélt, mely történet genezisében kiemelkedő szerepet tulajdonított Dezsőfi Ferencnek, a város 1944 vége és 1948 eleje közötti polgármesterének.

Dezsőfi Ferenc iskolás portréja

„1948-ban, a fordulat évében országszerte megkezdődött a szocializmus építése. Szentendre további fejlődése az MDP, majd az MSZMP irányelvei alapján, az országos tendenciáknak megfelelően alakult. A központi irányítás mellett a helyi adottságok, a szentendrei lehetőségek határozták meg a város tervszerű fejlesztését.” 3 1975-ben egy adott politikai rendszer ünnepeltette magát, és az ünneplésben fontos szerepet kapott a történelmi kontinuitás felmutatása. Ennek tudható be az idézett kötet sommás ítélete a szentendrei városfejlődés egyenes vonalúságáról, tervszerűségéről. Ahogy a 3

G. SIN 1975. 39.

129

Az ifjú Dezsőfi Ferenc portréja

várostörténeti kötetnek az 1956 utáni korszakról szóló fejezete részletesen tárgyalja4, a központilag generált országos tendenciák mellett számos helyi adottság is tágította, esetenként még másította is az idézett kötetben nem különösen specifikált országos tendenciákat.

Az ötvenes évek helytörténete sem írható le kizárólag a nagy politikatörténeti összefoglalók, kézikönyvek narratívájának „lokalizálásával”. „1944. december 26-a sorsdöntő fordulat volt Szentendre életében. Most, 30 év távlatából, az elért eredmények tükrében egyre világosabban látszik a város felszabadulási dátumának mérföldkő jellege. (…) Ahhoz, hogy az elmúlt három évtizedben elvégzett munkánkról mérleget készíthessünk, ismernünk kell a 30 évvel ezelőtti állapotokat. (…) Nem kellett egy fél emberöltőnyi idő sem ahhoz, hogy az évszázados mulasztásokat pótoljuk, sőt hogy még tovább lépjünk. (…) Műemlék jellegű múzeumváros (...) modern bevásárló központ (…) sorra épülnek a lakótelepek (…)

A szentendrei művészek pedig immár világszerte ismertté tették a város nevét. 30 év egy nemzet életében múló pillanat. Szentendre ezt jól használta ki. Nincs miért szégyenkeznünk.” 5 Bár az idézett kötet a szerbek 1690-es betelepedésétől vázolja az évszázados elmaradások történetét, de a konkrét képbe csak a felszabadulással lép be hősünk, „Dr. Dezsőfi Ferenc főjegyző, az itt maradt hivatalnoki kar rangidőse…” 6 Dezsőfi Ferencet 1947-tel írja ki a várostörténetből a kötet, de a felszabadulást követő újjáépítési hőstörténet főszereplője, legfőbb forrása volt addig.

A művészettörténeti szakirodalom, valamint a helytörténeti szándékú kezdeményezések igen keveset tudattak az érdeklődő olvasókkal az ún. ötvenes évekről, valamint a koalíciós időszakról. Deklasszált, a formálódó sztálinista diktatúra által így-úgy üldözött művészek és más, Budapestről Szentendrére kihúzódott emberek azílumaként ábrázolják a várost.7 Mint menedékhelynek, alapvető tulajdonsága a csendesség ezekben a szövegekben, már ami az 1945 és 1956 közötti időszakot illeti. És kétségtelen, hogy ha a hatvanas évektől kezdődően egyre lármásabb, színesebb múzeumvárosból és idegenforgalmi központból tekintünk vissza erre a bő évtizedre, úgy a csendes jelző nem indokolatlan. Egy, a korábbi évtizedekben hangos szentendrei pályát befutó, óvatos bohém módon élő ember írta a csendes ötvenes évek legelején a maga és városa apológiáját.

A várost 1914-től kezdődően három évtizeden át egyre magasabb posztokon szolgáló, s a helyi csúcsra 1944 decembere végén, a Vörös Hadsereg jóvoltából elérkező Dezsőfi Ferencet 1948-ban letették a polgármesteri székből és deklasszálták. Egy rendszereken átívelő módon építkező életművet rombolt le az 1948-as

Bohém fiatalember a város határában

fordulat. 1949-ben már azt jegyezte fel a város hivatalos krónikája a pártállam helyi intézményesülésének eredményei mellett, hogy „(a) város képviselőtestülete dr. Dezsőfi Ferenc nyug. polgármester és Mojics Péter nyug. városi főjegyző ellen kérte a fegyelmi eljárás megindítását.” 8 Dezsőfi ebben a helyzetben az emlékezéssel igyekezett életét és életművét re-konstruálni. Emlékezé7

4 5 6

KENDE é. n.

G. SIN 1975. 7.

G. SIN 1975. 18.

8

„A II. világháborút követően a csendes kisváros jó tartózkodási helye volt az új rendszer mellőzöttjeinek…” MÁTÉ 1996. 32.

Jelentés a város 1949. első félévi működéséről. 1949. jún. 30. A szentendrei Ferenczy Múzeum Adattára (FMA) 857-74

130

| Kende Tamás

Dezsőfi Ferenc fiatal tisztviselő mint amatőr színjátszó, feleségével

sei, visszaemlékezései mint konstrukciók, nyilvánvaló módon az egzisztenciális teremtés és az újrateremtés problémái körül forogtak. Az ötvenes évek legelején ez az egzisztenciális re-konstrukció bújtatott apológiában nyilvánult meg, míg a hetvenes évek közepén már abban is, hogy Dezsőfi Ferenc – a Ferenczy Múzeum Adattára bejegyzései szerint – emlékeiért, emléktárgyaiért és visszaemlékezéseiért kisebb-nagyobb összegeket kapott rendszeresen a múzeumtól. Apródonként, aprópénzért hordta be emlékeit és visszaemlékezéseit a múzeumba hősünk. Visszaemlékezéseit – és most kéziratban maradt regényét is idesoroljuk – a múltra való reflektálás igénye mellett a nagyon is anyagi természetű egzisztenciális rekonstrukció igénye is befolyásolta. Ez utóbbi különösen erős volt a hetvenes évek közepén, amikorra „az idős, bohém Feri bácsi rendszeresen rászorult emlékei árulására”9. Épp ekkoriban erre volt fizetőképes piac is, hisz a magyarországi, szocialistának nevezett Kádár-rendszer 1975-ben látványosan kívánta megünnepelni harmincadik születésnapját. Igaz, maga a Kádár-rendszer 1956 novemberében született, ám 1956-ot – akár még csak november 4-ét – nem lehetett akkoriban ünnepelni, az 1.0-ás államszocializmus születése pedig túlságosan kötődött az 1956-hoz vezető Rákosi-diktatúrához. Így maradt – ha tetszik: így lett – ebben az államszocialista történelmi konstrukcióban 1945. április 4. a rendszer születésnapja, a rendszer rituálisan celebrálandó ünnepe.

9

G. Sin Edit nyugdíjas muzeológus szíves szóbeli közlése.

A konszolidált, virágzó Kádár-rendszer számára a felszabadulás harmincadik évfordulója volt az a látványos eseménysorozat, amely során önmagát ünnepelhette és ünnepeltette országszerte. Az ünnepségsorozatra pedig jelentős források álltak – akár épp egy vidéki múzeum esetében is – rendelkezésre. Országszerte kampányjelleggel, ezrével készültek az évfordulós visszaemlékezések. Dezsőfi korabeli visszaemlékezései ugyanakkor nem szokványosak. Szerzőjük 1945-ös és 1945 előtti szerepe, helyzete, a Rákosi-diktatúra bevezetésekor történt deklasszáltatása, valamint 1974-es helyzete is megkülönbözteti a korszakban ezerszámra készült „veterán-visszaemlékezésektől”. Dezsőfi sem illegális, sem 45-utáni legális kommunista nem volt, ahogy földosztó vagy egykori szegényparaszt sem. És mégis, a rendszer nagy ünnepségsorozata szerves részének érzi magát – ha kicsiben is –, még ha ennek meg is kérte az – amúgy nem nagy – árát 1974-ben.

Dezsőfi Ferenc Szentendre polgármestere volt a felszabadulástól 1948-ig. Egész felnőtt élete Szentendréhez, annak önkormányzatához és a városházához kötődött. Itt volt városi altiszt gyermeke, majd lett jogi tanulmányait követően aljegyző, jegyző, tanácsos, majd főjegyző, és legvégül polgármester. Azt mondhatjuk,

A fiatal városi tisztviselő mint sportember

hogy ez volt élete legfontosabb, kis túlzással egyetlen története, ha tetszik: projectje. Amikor ez a történet hirtelen lezárult, több alkalommal is nekiállt megírni azt. Miután 1948-ban leváltották, megírta kéziratos regényét, Régi tornyok tövében (Séták a régi Szentendrén) címmel.10 A párbeszédes regény főhőse Lojzi bácsi, a régi Szentendre városházi tisztviselője, aki kedélyesen 10

FMA 848-74.

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

131

könyv, tandíj a gyereknek, orvosság a nagypapának és így tovább. Gondolod, hogy nem voltak megértéssel az ügyes bajos dolgaikkal hozzájuk forduló szegények iránt? Máshol hogyan volt, nem tudom, de itt nálunk a legtöbben maguk is a szegény munkás emberek közül kerültek ki.” 11

Testkultusz és korszellem: az evezős Dezsőfi a vízparton

emlékezik ebben a szövegben az egykori világra. Ez a régi világ ugyan az első világháborúval lezárul a regényben, ám annak keletkezési ideje – a kéziratot 1950 februárjában zárta le Dezsőfi –, illetve magának a regény főhősének egyes kiszólásai egyaránt arra utalnak, hogy valójában a szerző önigazolásával, továbbá egy 1948cal elmúlt világ felidézésével is van dolgunk. Igaz ez annak ellenére, hogy a regényben meg- és felidézett konkrét esetek, történetek az első világháború előtti korszakból valók. Ám az események felidézését követő, soha sem hiányzó bölcselkedései a regénybeli és regényes Lojzi bácsinak minden bizonnyal tágabb, hosszabb érvényességgel bírhattak. A regénybeli Lojzi bácsi és fiatal kísérője, akinek a történeteket, anekdotákat elmeséli, és aki ezeket lejegyzi, kedélyes borozásokkal meg-megszakított sétákat tesz a városban, miközben felidézik az egykoron volt kedélyes világot. Így jutnak el a regény közepén a regény szerzője életének legfontosabb helyszínére, a városházára: „Szóval, ma a régi városházára megyünk, ami szintén egészen más volt, mint a mai. Ma úgy mondják: minden rossz, ami régen volt. Mi, öregek, ilyent nem állítanánk.

Kétségtelen, hogy sok hibája volt az embereknek és intézményeknek, de azért voltak erényei is. Elvégre akkor is volt szíve az embereknek, mégsem hihető, hogy ne láttak volna hasonló embereket a hozzájárulókban. Embert, akinek szíve van, aki szenved, gyarló és hibákat követ el. (…)

– Egy pint bor.

– Jól van, megisszuk. Pedig hát akkor is emberek ültek az íróasztalok mögött, akik nem tehettek róla (…), olyan rendelkezéseket kellett végrehajtani, amelyeket egy meg nem értő rendszer hozott. Azoknak is ott lebegett a feje fölött a megélhetés gondja, az asszonynak ruha kellene,

Nyilvánvaló módon a regénynek szánt kézirat – bár ismét hangsúlyozni kell, hogy az abban tárgyalt konkrét esetek, anekdoták sok évszázadot felölelve az első világháborúval lezárulnak –, valójában az 1948-at követő valóságra, és a szerző személyes sorsában bekövetkezett radikális változásra reflektálnak. A szerző mint egykori városvezető személyes és hivatásbeli regényes apológiája valójában a szöveg. A szövegben a régi tornyok tövében egykoron lakott és működött régi szentendreiek mindig kedélyes jó emberek, s az itt-ott felbukkanó negatív alakok minden esetben kívülről érkeznek a városba.

Az itteniek a szerző értelmezésében tehát alapvetően jók, akik időnként gyarlóságokat és kis emberi hibákat követtek el, de mindig megmaradtak jó embereknek.

A rossz, és az azt megtestesítő rossz emberek mindig kívülről érkeztek az ő értelmezése szerint.

Dezsőfi Ferenc az 1975-ös nagy felszabadulási kampány során számos visszaemlékezéssel gazdagította városa múzeumának adattárát. Három terjedel-

Kollegiális szabadidős tevékenység a kerthelységben (középen Dezsőfi Ferenc)

mesebb rész-visszaemlékezését és számos kéziratát őrzi a Ferenczy Múzeum adattára, ezek közül elsőként a felszabadulásra vonatkozó keletkezett, majd ezt követte szűk két héten belül az 1918–19-es szentendrei események felelevenítése, és legvégül a városban nevezetes egykori polgármester-botrányról szóló. Az utóbbi eseménysor a harmincas évek közepén zajlott Szentendrén, az országos lapok is rendszeresen hírt adtak róla. A visszaemlékező Dezsőfi életében meghatározó jelentőségű volt ez az utóbbi eseménysor. Dezsőfi 11

FMA 848-74. 191-194.

132

| Kende Tamás

Ferenc ekkor már jegyzőként szolgálta városát, s a később ismertetendő botrányból is kifolyólag kétszer is sikertelenül próbálkozott ekkoriban a polgármesteri tisztség elnyerésére. Mindhárom rész-visszaemlékezésében visszaköszönnek az 1950 elején lezárt regényének közhelyei, nyelvi fordulatai.

A Ferenczy Múzeum munkatársa 1974 februárjában készítette vele első visszaemlékező-interjúját, amelynek gépirata bekerült a múzeumi adattárba. Ebben a szövegben Dezsőfi azt elevenítette fel, miként is adták át a városban maradt tisztviselők a szovjet hadseregnek Szentendrét. A visszaemlékező Dezsőfi a felszabadulás előtörténetét is kötelességének érezte vázolni. Az egykori szemtanú így emlékezett minderre: „Látni lehetett azonban az itteni nyilasoknak az ideges magaviseletén, mindig durvábbak és gorombák voltak. Érezték a vesztüket. Úgy hogy egy bizonyos időn belül már közvetlenül karácsony előtt, akkor már kibírhatatlan volt a helyzet, hordták el innen a zsidókat, mindent elszállítottak, ami elszállítható volt, közösen a németekkel. (…)

Sajnos a magyar Horthy tisztikarról sem mondhatok jót, mert mikor a Horthy október 15.-i kiáltványa a rádióban megjelent, akkor az SS-ek12 – én akkor főjegyző voltam – a polgármestert, a rendőrkapitányt védőőrizet alá vették, elvitték. A laktanyát egy egész csekély számú SS alakulat megszállta, és ott egy teljes teli laktanyát a magyar tisztek nevetve átadtak nekik. Szóval, nem viselkedtek úgy, ahogy kellett volna a magyar embernek.” 13 Dezsőfi Ferenc felszabadulási visszaemlékezése nem elsősorban a nyilas puccsról, a nyilas uralomról szólt.

A szöveg több mint háromnegyede a város szovjet kézbe történt, aránylag békés meg- és átadásának történetét, eseményeit és szereplőit idézi meg. Szovjet városparancsnok, egykori 19-es kommunisták mellett az 1945 elején megalakult demokratikus pártok helyi vezetői a szereplői ennek a történetnek. E történet Dezsőfi-féle interpretációját más szereplők visszaemlékezései is megerősítik. Bennünket nem is ez a történet érdekel itt most, hanem az, ahogy a minősítve emlékező Dezsőfi említi a nyilas puccs előtti és utáni eseményeket, illetve keveri össze azok idő- és sorrendjét. Hangsúlyozni kell, hogy a nyilasok mint nyilasok említődnek Dezsőfi visszaemlékezésében, nevük, arcuk, sorsuk nem lehetett 1974-ben.

Ezek a névtelen, arctalan és sorstalan nyilasok „hordták el innen a zsidókat”, Dezsőfi Ferenc emlékezete szerint.

Szentendréről, ahogy a vidéki Magyarország más városaiból is a zsidókat már hónapokkal a nyilas puccs előtt „elhordták”. És nem a nyilasok. Már július elején 12 13

Akikről kissé lejjebb úgy nyilatkozott Dezsőfi, hogy „ezek úgynevezett népi németek voltak (magyarul svábok).” FMA 886-74.

Dezsőfi Ferenc szövetkezeti nyugdíjas visszaemlékezései a felszabadulásra. FMA 886-74.

Tisztviselő a határban

megtörtént a szentendrei, és a Szentendre környéki zsidóság deportálása, „elhordása”. Akkoriban, amikor Dezsőfi Ferenc volt a város főjegyzője.

Dezsőfi Ferenc nem csak 1944 nyarán – azaz hónapokkal a német megszállást, 1944. március 19-ét követően – hanem 1944. október 15-től a város szovjet megszállásáig is folyamatosan jegyzője, majd főjegyzője volt Szentendrének. Ebben a tisztségében – mint rangidős tisztviselője Szentendrének – adta át a nyilasok által kinevezett polgármester elmenekülését követően a várost a szovjet csapatoknak. Erről egy másik évfordulós visszaemlékezés szerzője így írt: „A városházáról egyetlen úriember lógott meg a fölszabadító hadsereg közeledésének hírére, Pintér, nyilas polgármester, itthagyva az állítólag gondjaira bízott város lakosságát. (…) A város közigazgatása tehát vezető nélkül maradt, a polgármester megszökésével, de dr. Dezsőfi Ferenc – akkori városi főjegyző (kiemelés tőlem – K. T.) – az ittmaradt hivatalnoki kar rangidőse azonnal és kellően bölcsen intézkedett. Dezsőfi ugyanis fiatal kora óta a város tisztviselője volt, végig járta a hivatali szamárlétra minden fokát, kezdte mint írnok, adótiszt, tanácsnok, főjegyző, de polgármesterré csak a mi társadalmunkban lehetett, addig nem, hiszen egyidejűleg a városi kézbesítő hivatali altiszt volt az apja, s hogyan lehetett volna a város vezetője egy hivatalszolga gyereke, abban a városban, ahol apját nagyon is jól ismerték. Dezsőfi még aznap, december 24-én délutánra rögtönzött értekezletre hívta egybe a városi polgármesteri szobába a személy szerint kiválogatottakat, a megbízható állami hivatali főnököket, néhány hivatalbélit és Szabó József, Pistyur János, Zsufa János személyében néhány munkásvezetőt, nyilvántartott kommunistát, kommunista barátot. Közölte velük a helyze-

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

133

Tény tehát, hogy az 1945 és 1948 közötti polgármester 1944. december 24-ig (más adat szerint 26-ig) – visszaemlékező-társa szavaival élve – permanenciában főjegyzője volt Szentendre városának, hogy aztán a szovjet csapatok bevonultával polgármester legyen ugyanott. Mikor végre polgármester lett Dezsőfi Ferenc, épp egy évtizede volt annak, hogy először próbálkozott a tisztség megszerzésével.

A nyilas polgármestert is permanenciában kiszolgáló egykori főjegyző16 polgármesterré tehát csak a „mi” rendszerünkben lehetett. Ebben a minőségében emlékezett vissza először az 1944-es eseményekre.

A polgármester Dezsőfi így jelentett:

Dezsőfi feleségével az utcán

tet, megbeszélték a város átadásának legbékésebb módját…

A létrehozott bizottságnak a városvezetőn és munkásvezetőkön kívül tagja volt mindhárom vallásfelekezetünk papja… És szívem mélyén büszke vagyok, hogy ennek a rögtönzött értekezletnek, mint meghívott vendégnek én is, az akkori szentendrei adóhivatal tisztviselője részese lehettem, büszke vagyok erre mind a mai napig.” 14 Horváth Levente egykori városi adóügyi hivatalnok visszaemlékezéséből itt most számunkra az a fontos momentum, hogy a nyilasok által kinevezett polgármester elmenekültével a városi jogfolytonosságot az a Dezsőfi Ferenc főjegyző testesítette meg, aki ebben a tisztségében mind 1944. március 19-ét, a német megszállást, mind október 15-ét, a nyilas hatalomátvételt követően is folyamatosan tisztségében maradt. Ez derül ki egy másik évfordulós visszaemlékezésből is, amelynek akkori – 1974-es – belügyminisztériumi nyugdíjas szerzője némileg másként emlékezett a felszabadulás, a város átadása előtörténetére: „… mikor megtudtuk, hogy a fent nevezett urak megszöktek, visszamentünk a szolgálati helyünkre. Ekkor egy telefonüzenetet kaptunk Pomázról a szovjet csapatoktól, hogy van-e ellenállás Szentendrén. Mi lehívattuk – miután a telefon a tűzoltóságra jött – dr. Dezsőfi Ferenc akkori főjegyzőt, ő beszélt a szovjet csapatokkal, hogy ezt 26-a déli órára adjuk meg neki. …” 15

„A város történetében a múlt év épp úgy, mint az országban sorsdöntő jelentőségű volt. Közvetlenül az 1944. év végén, valamint az 1945. évben történt események egyrészt azt eredményezték, hogy ez az ország felszabadult egy olyan irányzat évszázados elnyomása alól, amely ennek az országnak dolgozó népét mindig csak egy irányban éspedig Németország és a feudalizmus oldalán, illetve járószalagján engedte csak haladni és elzárta előle azon lehetőséget, hogy közelebbről megismerhesse a haladó Európa és a nagyvilág demokráciáját és demokratikus intézményeit és meggátolta abban is, hogy ezekhez csatlakozzék és ezeket kövesse saját dolgozó népének boldogulása érdekében.

Ez az elnyomás, amely a legutolsó időben már-már tűrhetetlenné vált, megszűnt, az ország és dolgozó nép sorsának intézését saját kezébe vehette, sajnos ennek súlyos ára van. (…) Ez a pusztulás városunkat szerencsére csak kis mértékben érte, a károk helyrehozhatók, nem is nagy áldozat árán. Sokkal nagyobbak azonban azok a rombolások, melyeket közelmúlt évek eseményei a lelkekben okoztak, azonkívül elkerülhetetlenül nekünk is el kell szenvedni az egész országot ért rombolások és csapások súlyos következményeit.

Mikor a nyilasok a városból elszöktek, a városi tisztviselői kar és alkalmazottak túlnyomó többsége nem tett eleget a nyilas kormány által kiadott eltávozási parancsnak, hanem helyén maradt és tovább dolgozott (…) ami által a lehetőségekhez képest meg tudtuk menteni értékeinket.” (kiemelés tőlem – K. T.) 17 Az idézett bevezetőt követte maga a száraz jelentés Szentendre város közigazgatásáról az 1945. évben, majd az alábbi rituális formulával zárta azt a polgármester: „Remélem, hogy az az erő és akarat, amely eddigi munkánkban is segített bennünket, a jövőben sem fog elhagyni és

16 14 15

Horváth Levente 69 éves pénzügyi előadó visszaemlékezése Szentendre város felszabadulására 1974. febr. 14-én. FMA 849-74 Bánhegyi (Básics) János BM nyugdíjas visszaemlékezése 1974. dec.

12-én. FMA 983-75

17

Az 1944. nov. 28-i polgármesteri véghatározatokat is dr. Dezsőfi Ferenc főjegyző hitelesítette. Pest Megyei Levéltár (PML) V. f. 371. Közgyűlési jegyzőkönyvek – Polgármesteri véghatározatok 1944.

Dezsőfi Ferenc: Jelentés a közigazgatás 1945. évi működéséről. Szentendre, 1946. jan. 19. FMA 853-74

134

| Kende Tamás

annak segítségével meg fogjuk tudni építeni a jövő szabad, boldog, demokratikus Magyarországát.” 18 Dezsőfi 1946 eleji reflexiójából is kitűnik két dolog.

Az első az a vágy, hogy a jövőben is – igaz nem egyedül – munkálkodhat a város és az ország boldogulásáért, az ő esetét tekintve minden valószínűség szerint polgármesterként. A polgármesteri jelentés másik, számunkra érdekes lapszusa az 1944-es esztendőre vonatkozott.

Eszerint már-már tűrhetetlenné vált (a külső) elnyomás, ám a derék városi tisztviselők még a nyilas uralom alatt is – mindennek ellenére – a helyükön maradtak. Igaz, ez az elnyomás és a megelőző évek eseményei komoly rombolásokat okoztak a lelkekben, de a károk helyrehozhatónak tűntek Dezsőfi Ferenc számára.

A kármentés legfőbb és leghatékonyabb eszközének pedig a felejtés, illetve a szelektív emlékezet tűnt.

A polgármesteri jelentésben még egy – igaz, mindenféle konkrétumot nélkülöző – mellékmondat utalt a város társadalma lelki sérüléseire, ám ezeket a sérüléseket idővel elhárította magától a város egykori vezetője, illetve vezető tisztviselője. A „lelki sérüléseket” idegenek okozták: nyilasok, SS katonák, akiknek se arcuk, se nevük nem lehetett Dezsőfi évtizedekkel később keletkezett visszaemlékezéseiben sem. Ahogy nem volt nevük azoknak a nem rendes magyar emberekként viselkedett katonatiszteknek sem visszaemlékezésében, akik mindenféle ellenállás nélkül adták át a szentendrei laktanyát a németeknek 1944. október 15-ét követően.

Akkor, amikor Dezsőfi Ferenc – és derék tisztviselőtársai a városházán – „permanenciában” teljesítették közszolgálatukat.

Dezsőfi Ferenc polgármesteri tevékenységének az emléke és emlékezete kifejezetten pozitív. Minden kétséget kizáró módon tisztességes városvezetőnek bizonyult az évtizedes vágyát betetéző módon polgármesterré a szovjet megszállás alatt lett Dezsőfi. 1948ban letették tisztségéből, az ötvenes években számos kellemetlenségben volt része, ám a kádári konszolidációba minden különösebb konfliktus nélkül „épült be” az egykori polgármester, hogy aztán öreg korában kisebb-nagyobb összegekért tegye pénzzé – mint azt már jeleztük –emlékeit és emlékezéseit, alacsony nyugdíja kiegészítésére.19 Visszaemlékezései – természetes módon – egy konszolidált, kiegyezéses országra és városra reflektáltak: a kiegyezett, sosem látott mértékben gyarapodó kisvárosnak éppen az a történelmi pillanata köszön vissza, 18 19

Uo. G. Sin Edit nyugdíjas szentendrei muzeológus és helytörténész szíves szóbeli közlése. Sin Edit gyűjtötte, és leltározta a múzeumban a „veteránok” visszaemlékezéseit és tárgyi, írásos dokumentumait, emlékeit.

Egyik rendszeres veterán-ügyfele épp Dezsőfi Ferenc volt, akire mint kedves, bohém öregúrra emlékezett vissza 2009 márciusában e sorok írójának.

Dezsőfi gitárral

amelyben ezek a visszaemlékezések keletkeztek, azaz az 1970-es évek közepe.

Miközben a konszolidált gyarapodás mögött ott volt 1944 (és 1956) elhallgatása, itt-ott mégis felbukkantak emlékfoszlányok, illetve beszédes lapszusok a hetvenes évek közepén keletkezett, kampányszerűen gyűjtött – ne feledjük, az egész ország rituálisan készült a felszabadulás és a rendszer harmincadik születésnapját megünnepelni – visszaemlékezésekben. Nem is lehetett teljesen elhallgatni ezeket „a város lelkében is komoly károkat okozó” eseményeket, hisz a rituális és reflektálatlan emlékezetet alakító pártban, pártapparátusban is élt valamiféle emlékezet, akár 1944-re, akár az azt megelőző évekre vonatkozóan. Erre utal egy a Ferenczy Múzeum adattárában őrzött „vélemény” egy évfordulós pályázati művel kapcsolatban. Ne feledjük, az ország, és főként annak közgyűjteményei kampányszerűen készültek ekkoriban – 1974-ben járunk – a konszolidált és ekkoriban még jólétinek tűnő rendszer 30. születésnapja, azaz április 4. megünneplésére. Így keletkezett Szentendre utolsó harminc évéről is egy, a korszak kritikátlanul pozitív szemléletét tükröző pályamű. A szóban forgó pályaműről pedig nemsokára készült egy meglehetősen indulatos vélemény. Az alább ismertetendő vélemény arról szól, hogy az elhallgatásnak is voltak bizonyos korlátai. A szöveg azt kifogásolta a véleményezett pályaművön, hogy az nem hangsúlyozta ki eléggé a nulladik év, és az azt közvetlenül megelőző időszak szörnyűségét, amelynek – és csakis annak – a tükrében lehetett volna igazából értékelni azt a fejlődést, amit a város 1945-től 1975-ig megtett. Az idézet betűés szöveghű, jelzendő szerzőjének indulatait:

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

„Szentendre felszabadulásának közvetlen előzményei bekezdést hiányosnak tartom mert véleményem szerint ott kellene leírni ezt a kérdést, hogy a két világháború között Szentendre város volt az, ahol az első nyilaskeresztes párti hazaáruló parlamenti képviselő kerülhetett be az országgyűlésbe. Ennek a hazaárulónak a neve mint társadalmi fertő, nincs feltüntetve. Ugyanakkor ma is minden régi szentendrei lakos tudja és mutogatja, hogy melyik volt Csia Sándor nyilaskeresztes képviselő háza-lakása. (…) A város szemléletében a múltra vetítve, többféle fertőző szellem érvényesült. Elsősorban az egyházi befolyás, másodsorban mint soknemzetiségű város, harmadik Vitéz Endre László alispán és ezt követően Csia Sándor a már említett nyilaskeresztes propaganda, negyedszer Szentendre városa és járása főképpen iparban szegény és inkább gyümölcs-kert gazdasági részleg, mely területen az életszínvonal a két világháború között igen alacsony volt. Ötödik, mint Dunakanyari rész, ahol sok kommunista és szociáldemokrata turista vonult keresztül, akik a környéket befolyásolták. Hatodik, az öt pont összesítése adja azt, hogy a város vér nélkül került a felszabadító Vörös Hadsereg birtokába és ezt a cselekményt a város belső lakossága tudta létrehozni, megmentve üzemeit és hídjait és az átmenet így zökkenőmentesen haladt tovább és kezdte meg felszabadult új életét.” 20 A fenti vélemény forrássá lett a már idézett, Sin Edit által jegyzett jubileumi felszabadulási kötetben. Igaz, némileg változtatva az eredeti szövegen, kijavítva nemcsak annak indulatos elütéseit, de némileg tompítva eredeti mondanivalóját. Könyvünkben így „idéztek” belőle: „… a két világháború között Szentendre város volt az, ahonnan az egyik első nyilaskeresztes képviselő, Csia Sándor bekerülhetett az országgyűlésbe…” 21 Látható, hogy a két szöveg erősen eltér egymástól, a kanonizált „idézet” jóval szelídebbre sikeredett, mint az eredeti. Igaz, mintegy azt kiegészítendő, jubileumi kötetünk további korabeli visszaemlékezésekből idéz. Így Pogány Kálmán kommunista művészettörténészt, egy 1965-ös újságcikket, valamint Dezsőfi Ferenc már ismertetett felszabadulási emlékeit.

Mindennek a kulcsa Dezsőfi Ferencnek egy másik visszaemlékezésében található. Ebben hősünk – még egyszer: 1974-ből és 1974-nek – foglalta össze a (meg) személyesített tudnivalókat, esetünkben az 1918-as őszirózsás forradalomra, valamint az 1919-es kommünre vonatkozóan: „Mondjuk, a 919. márciusi eseményeknél volt, voltak letartóztatások, de ez sem volt komoly dolog, mert Szentendre 20 21

Balla Miklós: Vélemény dr. Medveczki Imre elvtárs által készített város történeti leíráshoz. 1974. dec. FMA 980-75.

G. SIN 1975. 15.

135

olyan volt, mint egy régi kisváros, falu, ott mindenki ismert mindenkit. Az a kommunista annak a nem kommunistának barátja, sógora volt, szóval megértették egymást.” 22 Ha a fentiekben 1919-et kicseréljük 1944-re, a kommunistákat pedig nyilasokra, megkapjuk a megfejtést. Ám míg az 1919-es kommünt követően a helybéli „elkövetőket” nem csak megnevezték, de el is ítélték, és az áldozatok kultuszát 1944-ig rituálisan ápolták, addig az 1944-es esztendő történéseinek sem a negatív helyi hősei, sem áldozatai emléke és emlékezete nem lett része a helytörténeti narratívának.

Ebben a Dezsőfi-féle, de nemcsak rá jellemző kedélyes, elhallgatással színezett mellébeszélés roppant fontos szerepet játszott. A falusias kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol mindenkinek megvolt a maga kommunistája és/vagy nyilasa, az egykori főszereplő szerint nem volt szükség konkrét események, történetek elmesélésére konkrét szereplőkkel. Pedig Dezsőfi jól ismerte azokat, akárcsak az 1948 után elhallgatni kívánt, „lelki sérülésektől” terhes korszak összes eseményét és azok hőseit. És nem csak mint egykori, permanenciában szolgáló főjegyző, de mint a szentendrei Igazoló Bizottság üléseit rendre végigülő, azokat kínosabb esetekben moderáló polgármester is olyan történetek birtokosa, ismerője volt, amelyek a „lelkiek” mellett végzetes fizikai sérülésekkel jártak együtt. Dezsőfi az 1946. április 2-án megalakult Szentendrei Igazoló Bizottság üléseit mint behívott, jogi szakképesítésű tag ülte végig. A bizottság tagjai a pártok helyi képviselői – eredetileg Balogh László (Magyar Kommunista Párt), Pistyur János (Szociáldemokrata Párt), Kerekes János (Kisgazda Párt), Markó Sándor (Parasztpárt), Krachler Antal (Polgári Demokrata Párt), illetve a szakszervezetek nevében Mrázik Dezső – voltak, kiegészítve dr.

Berecz Árpád és Dezsőfi Ferenc behívott tagokkal, valamint Fogarasi Katalin jegyzőkönyvvezetővel. Egykori nyilas rendőrségi alkalmazottak, vendéglősök, boltosok, egy hajóskapitány, vasutas, gyári alkalmazottak ügyei és cselekedetei mellett tárgyalta a bizottság Dezsőfi egykori főnöke, Petheő János igazolását is. 1946. április 10-i határozatával az IB „… állás és nyugdíjvesztést mond ki azzal, hogy családtagjait megillető nyugdíjigény méltányosságból továbbra is fennmarad.”

Az enyhe ítélet indoklásául azt hozták fel, hogy Zomborból, ahova 1944-ben polgármesternek irányították a német megszállást követően,

22

Dezsőfi Ferenc visszaemlékezései 1918–19-re. FMA 887-74

136

| Kende Tamás

„ugyan városi értékeket vitt nyugatra, de próbálta azokat hazahozni, ráadásul kiskorú fia rászorul a nyugdíjigényre.” 23

„… velem durva volt, – mikor egy ízben a fiam részére a zsidó holmiból egy kabátot kértem. – Egész egyszerűen kidobott a szobájából e szavakkal: ’mars ki!” 2 6

A városka egykori nyilasainak igazolási eljárásából – és hangsúlyozni kell, az üléseken Dezsőfi rendre részt vett – kiderült, hogy a nyilasok 1944. október 15. előtt is rendszeresen láthatók voltak Szentendre nyilvános helyein. Dezsőfi szerint a Fő-téri Huzsvik vendéglőben rendszeresen látható volt a „közismert nyilas társaság”, több tanú és igazolás alá vett személy egybehangzó tanúsága szerint a Szauter- és Thallerféle vendéglőkben rendszeresen úgynevezett nyilas halvacsorákat rendeztek, amelyeket a rendőrök nyilas vacsoráknak nevezték egymás közt. Egyszer még Petheő polgármester is jelen volt egy ilyen vacsorán. Az állandó vendégek között ott volt Szálasi legnagyobb helyi rajongója ésmpropagandistája, a közismert nemzetiszocialista ideológus Péchy Henrik24, Péchyné Rónay Kinga, aki a Szentendrei Festők Társaságának is tagja volt, Péchy Henrik orvoskollégája s hivatali utódja feleségével és lányával, egy aktív főtiszt felesége, egy hajóskapitány és annak aktív nyilas felesége, valamint egy neves helyi kereskedő és városi nyilas képviselő, aki az 1938-as képviselőtestületi választáson a városi nyilas listát is vezette. A vaskos igazolási iratanyagból kitűnik, hogy a látványos szentendrei nyilas mozgalomban fontos szerepet játszottak a nők, a feleségek. És nem kizárólag a pártpolitizálástól eltiltott katonatisztek feleségei. A felelősségre vont szentendrei vendéglős és kereskedő Csia Sándorral, az 1939-ben megválasztott nyilas képviselővel menekültek nyugatra, a vendéglős Csia autóján, a kereskedő pedig Csia feleségének autóján.25 Az iratanyagból a helyi nyilas társasági élet képei mellett a párttagság rekrutálódása is kirajzolódik.

Meglehetősen vegyes társadalmi státuszú emberekből tevődött össze az 1944 októbere előtt is igen aktív szentendrei nyilas társaság. A tárgyalások során olyan életképeket is felidéztek, amelyek a gettósított, majd deportált szentendrei zsidók ingóságainak szétosztásáról, széthurcolásáról szóltak. Az Igazoló Bizottság egyik ülésén egy rendőrőrmester az igazolás alá vont egyik volt főnökére – 1946-ban! – így panaszkodott:

Még egyszer: 1946 április közepén hangzott el a fenti panasz, amelyben a panaszkodó természetesnek tartotta az Auschwitzba deportált, és ott kevés kivétellel elpusztított szentendrei zsidók ingóságainak „megszerzését”, és még másfél évvel az aktuális rendszerváltást követően is az őt elutasító rendőrségi fogalmazó durvaságán kesergett. Körülbelül így töltötte be a Szentendrei Igazoló Bizottság a kollektív múltfeltáró szerepét is.

Az aránylag zökkenőmentes átmenetet 1944-ből, a nyilas diktatúrából a rövidéletű – és korlátozott – demokrácián át az intézményesülő kommunista diktatúrába Szentendrén nem utolsó sorban épp Dezsőfi személye biztosította.

Kéziratban maradt regényének hőse, Lojzi bácsi fiatal kísérőjével történt utolsó találkozásakor már-már történetfilozófiai dimenziókba emelte az általa – és a szerző által – gyakorolt bukolikus és reflektálatlanul adomázó helytörténetet:

23 24

25

Szentendrei Igazoló Bizottság jegyzőkönyvei 1946–1947. 1946. ápr. 10. dr. Petheő János volt polgármester ügye. PML XVII. 413.b Péchyről mint tudós orvosról, mecénásról és feltaláló polihisztorról emlékezik meg a Szentendrei arcképcsarnok. Harcos nyilassága, nemzetiszocialista elméleti munkássága említésre sem méltó az idézett kiadvány szerkesztői számára. PETHŐ 2006. 115–116. Péchy is olyan kulcsfigurája a korszaknak, aki nélkül nem lehetne megérteni a kisváros elitjének „példás” nyilasságát a harmincas évek végétől kezdődően. Különböző levéltárakban népbírósági, politikai rendőrségi iratok várnak arra, hogy valaki végre le- és megírja ezt a sajátságosan kisvárosi-szentendrei történetet.

1948. febr. 20. PML XVII. 413.d

„Valamit még mondanom kellett az öregnek.

– Tudja, bátyám, én nagyon sajnálom, hogy a sétáink végére értünk. Tarthatott volna még sokáig. Hiszen annyi mindent lehetne írni erről a sokat szidott és sokaktól mégis nagyon szeretett kis városról.

– Megnyugtatlak, öcsém. Fogunk is írni. Majd még egyszer összeszedjük az utolsó ötven esztendő históriáját. Te csak dolgozz most, én meg az alatt emlékezem… Mondanék még valamit, akár oda is írhatod a könyv elejére mottónak: Elődeink szorgalmának, a múlt értékinek megbecsülése szilárd alapja egy tevékeny, boldog jövőnek. Romokra nem lehet építeni, erős épülethez szilárd alap kell. Kemény és mély, mélyen az emberek lelkében gyökeredző.” 27 1950 legelején írta a fenti helytörténet-filozófiai traktátust Dezsőfi. Pár évvel korábban – első polgármesteri éves jelentésében – már hivatalos iratban is foglalkozott a helyi emberek lelkével. 1944–45-ről, 1946-ból és a polgármesteri székből beszélve említette azokat a nagy rombolásokat, melyeket a közelmúlt évek eseményei a lelkekben okoztak. Lojzi bácsi ígéretét csak részben tartotta meg Dezsőfi Ferenc „bácsi”. A két világháború közötti korszak, és a második világháború helytörténetét igen szelektáltan adta elő. Meggyőződése volt, hogy csakis a helyben élők lelkében „gyökeredző” helytörténet lehet elég kemény és mély alapja a jövő építésének. Ezt a múltat nem ő kezdte el konstruálni 26 27

1946. ápr. 26. dr. Alagi Antal volt rendőrségi fogalmazó ügye. PML XVII. 413.b Dezsőfi Ferenc: Régi tornyok tövében (Séták a régi Szentendrén). 356.

FMA 848-74.

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

Szentendrén, ám „sokat szidott és sokaktól mégis nagyon szeretett kis városa” helytörténetének ő lett máig a leghatásosabb alakítója, ami a különböző korszakokban kiadott különböző helytörténeti kiadványokból is kiderül. Kedélyesen anekdotázó, bukolikus történet ez a Dezsőfi által is művelt helytörténet, amit az utókor képzett helytörténészei kritikátlanul átvettek, továbbfejlesztettek. Ebből a történetből kényszerűen maradt ki a nem a nyilasok által elhurcolt szentendrei zsidóság, és a nem idegen nyilasok története, ahogy kimaradt belőle a szentendrei szerbség még korábbi elfogyása, az optánsok története is. Amikor a szentendrei zsidókat Auschwitzba hurcolták, Dezsőfi Ferenc a városka második embere volt, aki hivatalból felügyelte t.k. a zsidótörvények helyi betartását és betartatását. Ez a fejezete a város és Dezsőfi személyes történetének következetesen kihullott emlékeiből, visszaemlékezéseiből. Az elhallgatások és a mellébeszélések alapjain épült erős épület szilárdnak bizonyult évtizedekre.

Az 1945-öt követő esztendőket az újjáépítés éveinek nevezi hagyományosan a történetírás. Szentendrét jelentős fizikai károk – ahogy arról a Dezsőfi jegyezte polgármesteri jelentés is beszámolt róla 1946 elején – nem érték a front átvonulásakor. Számottevő fegyveres eseményekre nem került sor 1944–45-ben Szentendrén, ahogy a nagy bombázások is elkerülték a várost.

A városban – és ezt is Dezsőfitől tudhatjuk – sokkal jelentősebb volt az a rombolás, amit – úgymond – a háború a lelkekben okozott. Ezek orvoslására a kibeszélés helyett az elfojtást és az elhallgatást választották a város korabeli vezetői. Ebből is fakadhatott az 1944 és 1949 közötti rendszerváltások simasága Szentendrén. Ennek a sima átmenetnek és rendszerváltásoknak volt helyben szimbolikus figurája Dezsőfi Ferenc.

Hogy Dezsőfinek milyen kulcsszerepe is volt az 1944–45-ös, majd az azt követő szentendrei békés impérium- és rendszerváltásokban, azt polgármesteri tisztéből történő letételét követően a rituális felszabadulási megemlékezések évekig elhallgatták. A város felszabadulásának tízedik évfordulóján a megyei lap megemlékező cikke nem említette Dezsőfi nevét és szerepét, az 1954-es évfordulós történeti rekonstrukcióban egész mások, elsősorban id. Nagy János játszotta a főszerepet.28 Pedig a jubileumi ünnepi cikk végső következtetése nem volt idegen Dezsőfi 1946-os polgármesteri jelentésétől, miszerint a felszabadulásnak, és a rendszerváltásnak köszönhetően „Szentendre is megindulhatott a felemelkedés útján”. Dezsőfinek a hivatalos várostörténetből és a helyi közéletből – átmeneti időre – való törlésére egy 1952 márciusi városi végrehajtó bizottsági ülésen került sor. Az ülést vezető Bánhegyi János tanácselnök először

„Úton a csúcs felé”. Dezsőfi, a turista 1941-ben

rituálisan áttekintette az előző másfél hét sikereit a szocializmus építésében Szentendrén, kiemelve azt, hogy „március hó 9-én, Rákosi elvtárs születésnapján megnyitottuk a korszerű szép városi könyvtárat. Méltó keretek között ünnepeltük meg nagy tanítónk és vezérünk, Rákosi elvtárs 60. születésnapját. (…) Beszámol arról, hogy az év II. negyedében 500 vezetékes rádiót kap városunk, amelyből 300 az izbégi dolgozó parasztságnak, 200 pedig a belterületi dolgozóknak jut.”

A sikerekről, az ünnepről való beszámolót követően – a fokozódó osztályharc helyi implementálása jegyében – a belső ellenség elleni harcra tért át a tanácselnök: „Keményebben kell fellépnünk a dolgozó nép ellenségeivel szemben, akik mindenképpen azt akarják meggátolni, hogy országunk fejlődjön és a dolgozó nép hatalma megszilárduljon.”

Ezt követően 43, közismert szentendrei polgár nevét sorolta fel, köztük Dezsőfi Ferencét is, mondván: „(E)zeknek magatartását figyelemmel kell kísérnünk és le kell lepleznünk őket, amikor szocialista építésünket és békénket akarják meggátolni.” 29 A szocialistának nevezett rendszer nyilvánvaló hibáit a diktatúra éveiben rituálisan a belső ellenség tudatos kártevésével magyarázták. Ez történt Szentendrén is, 29

28

H. O.: Tíz éve történt. Népújság, 1954. dec. 25.

137

Az 1952. március 15-i tanácsülés jegyzőkönyvét idézi: G. SIN 2000.

157–158. Az idézett jegyzőkönyvből is kitűnhetnek az ötvenes évek hivatalos Szentendre-képének és várospolitikájának kontúrjai, középpontban a dolgozó parasztsággal.

138

| Kende Tamás

és így került a szovjetek által polgármesterré tett, majd 1948-ban tisztségéből leváltott Dezsőfi Ferenc is a rendszer hivatalos ellenségei sorába. Ellenségben – azaz megszemélyesített problémákban – Szentendrén nem volt hiány. Ezt a városi tanács vb. ülése 1950. október 13-án így fogalmazta meg: „különösen itt Szentendrén nehéz a helyzet, ahol a reakció még mindig erősen és kitartóan támad.” 30 Hogy voltak a rendszernek helyi tökéletlenségei, a szocialista termelésben gondok, azt akár a Pest megyei Népújság olvasói is tudhatták.31 Nem volt titok tehát, hogy mind a szocialista mezőgazdaságban, mind a szocialista iparban napi gondokkal küzdenek Szentendrén is. Ám a „hibákról”, a folyamatos hiányokat okozó valódi rendszerhibákról természetesen nem lehetett nyilvánosan beszélni. A hibák és a termelési sikerek okait, illetve a hibák meghaladását rendszerspecifikus módon minden alkalommal az emberekben keresték és találták meg, legyen szó hősies kampánymunkára való gyakori felhívásról, a szocialista termelés mennyiségi és minőségi problémáiról32, a munka frontján fokozódó harcra való buzdításról33, újításokról34 vagy épp kártevők és szabotálók leleplezéséről. Ez utóbbira volt példa az az 1953. januári cikk a megyei Népújságban, amelyik arról számolt be, hogy egy volt csendőr befurakodott a pártba, és akadályozta a szentendrei gépállomás – amúgy minden bizonnyal normális és töretlen – fejlődését.

A kártevő miatt – így a cikk – rozsdásodtak a gépek a szentendrei gépállomáson.35 Ez utóbbi írásból annyit minden esetre megtudhattak a korszak jelenségei közül az újságolvasók, hogy – legalábbis Szentendrén – előfordulhatott, hogy egykori csendőr párttag lett, de azt is megtudhatták, hogy a gépállomáson a gépek gyakran rozsdásodtak. A két kor- és rendszerspecifikus jelenség között aztán a megyei pártbizottság lapja állított fel ok-okozati összefüggést, alig négy hónappal azután, hogy terjedelmes képes riportban számolt be ugyanez az 30 31

32 33 34 35

Idézi G. SIN 1975. 40–41.

A június 1-i béketalálkozó tiszteletére – a magasabb termelékenységért.

Népújság, 1952. máj. 14.; Két szentendrei üzem, ahol „megfeledkeztek” a Gazda-mozgalomról. Uo, 1953. január 25.; Hegedűs Ottília: A Szentendrei Papírgyár dolgozói sürgős segítséget kérnek a tervlemaradás behozásához. Uo, 1954. máj. 6., vö. A szégyenfoltot kitöröljük a gyár életéből. Uo, 1954. júl. 4., vö. A Szentendrei Papírgyár dolgozói állják szavukat. Uo, 1954. júl. 15.; H. O.: A Szentendrei Cementgyárban kongresszusi őrséget tartanak. Uo, 1954. máj. 27.; Csécsei József: Pártélet.

Mikor lesz végre rend a szentendrei gépállomáson? Uo, 1954. szept.

16.; Nagy József: Pártélet. A gyár kommunistái, népnevelői még sokat tehetnek a tervteljesítésért. Uo, 1954. szept. 30.

A minőség és a mennyiség is… Levél a szentendrei cementgyárból.

Népújság, 1952. máj. 4.; Az Iván-brigád. Uo, 1955. jan. 21.

A minőség és a mennyiség is…, i. h.

Munkamódszerátadómnak köszönhetem… Népújság, 1953. febr. 22.

Pártélet. „A kommunisták ébersége megakadályozhatta volna az ellenség garázdálkodását”. A Szentendrei Gépállomás tagkönyvkiosztó taggyűléséről. Népújság, 1953. jan. 15.

újság a szentendrei gépállomás dolgozóinak sikereiről.36 Az egyre nyilvánvalóbb rendszerhibák, a kudarcok, és a nyilvánosságra kerülő törvénytelenségek még 1956 augusztusában sem lehettek nyíltan a rendszer sajátosságai. Erre utalt a megyei pártlap korabeli beszámolója a megyei pártaktíva értekezletről, ahol a megyei első titkár, Kádár János ugyan beismerte „a hibákat”, ám azokat épp a rendszertől és maguktól a kommunistáktól idegen jelenségként kezelte.37 Ez a szemlélet gyakorlatilag végigkísérte az államszocializmus négy évtizedének történetét Magyarországon is. A létezett államszocializmus évtizedeiben hol hibajavításként, hol gyorsításként, hol kiigazításként, hol épp reformokként eladni kívánt cikkeket és cakkokat mindig a fenti szellemben kellett értelmezni 1949 és 1989 között.

A legkeményebb ötvenes években „a mezőgazdaság állt a városvezetés munkájának középpontjában.”38 A budapesti és a megyei központokból érkező direktívák – azaz az országos nagypolitika – számára az ötvenes évek Szentendréje egy elsősorban mezőgazdasági település volt.

De térjünk vissza a helytörténethez! A sztálinista diktatúra éveiben az 1945 előtti rendszer tagadása nem merült ki abban, hogy például Dezsőfi Ferencet kiírták a felszabadulás, és az azt követő esztendők helytörténetéből. Rendre olyan beszédeket lehetett a városban hallani, olyan írásokat lehetett olvasni a megyei pártbizottság lapjában, amelyekben az 1945 előtti múlt csakis sötét lehetett, annak főszereplőivel egyetemben.39 Az 1945 előtti korszak befeketítésének egész mulatságos példája volt egy a Népújság sportrovatában (!) megjelent rövid írás, amelynek szerzője szerint „(A) múlt rendszer urai Szentendrén olyan keskeny utakat építettek, hogy az iparosodó Szentendrén napjainkban ezek az utak akadályozzák a közlekedést…” 40 A szocializmust folyamatos munkaversenyben lelkesen építő munkások és szövetkezeti parasztok szocialista városaként a helyi pártlapban bevezetni kívánt új Szent-

36 37

38 39

40

A jó munka eredménye. Népújság, 1952. aug. 30.

Pártunk érvényre kívánja juttatni a dogmatizmus, a szubjektivizmus és a nemzetközi tapasztalatok gépies másolásával szemben az élő marxizmus-leninizmust. Népújság, 1956. aug. 7.

G. SIN 1975. 41.

Négy újítás előkészítésével ünnepel a Szentendrei papírgyár karbantartó-brigádja. Népújság, 1952. ápr. 26. A cikk üzenete abban állt, hogy „A múltban a legolcsóbb és a legkevésbé megbecsült személyek a nincstelenek voltak…”; Kövesdi Ferenc: Egy kérvény nyomában. Uo, 1952. aug. 13.; Hegedűs Ottila: Legyen a Szentendrei Kéziszerszámgyárban is a legfőbb érték az ember. Uo, 1953. aug. 27. „A Csokonyai-féle kapitalista, toldozott-foltozott, lehetetlen körülmények között működő üzem” nyomai eltűnnek, ígérte a cikk. De az öltözőt még elégtelennek találta az újságíró, ahogy a munka- és egészségvédelem állását is. Ezért is adta ki a jelszót: „Legyen törvény itt is, hogy a legfőbb érték az ember!”

Szentendrén társadalmi munkával segítik a sportpálya létrehozását.

Pestmegyei Népújság, 1952. nov. 22.

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

endre-kép sem lehetett tartós. A szentendreiséget és magát Szentendrét a legsötétebb ötvenes évek nem tudták alapvetően megváltoztatni, annak ellenére, hogy erre volt politikai szándék. Még a megyei pártlapból is sejthették ezt az olvasók. Kiderült például, hogy a múlt rendszer urai által – a meglehetősen primitív propaganda szerint épp az iparosítás megakadályozása céljából épített belvárost tudja használni a legfontosabb propagandaműfaj, a film mint élő díszletet.41 1955-ben már felfedezték a helyi pártsajtóban az 1951-ben megnyitott szentendrei múzeumot42, hogy aztán 1956. október 19-én már ne a kocsigyárból, a gépállomásról vagy a cementgyárról közöljenek képriportot, hanem egy nem is oly régen – a közelmúlttal együtt – eltörölni kívánt kisvárosról, benne a barokk Fő-térrel, a művészteleppel, boltokkal és egy kisiparossal.43 Az 1945 előtti Szentendrét, ha lassan is, de elkezdte a helyi propaganda is rehabilitálni.

Az 1952-ben még a múlt rendszer urai által az új rendszerre károsnak, és a szocialista városfejlesztést zavarónak tartott szentendrei belvárost is rehabilitálták 1955 végére. Az egyetlen helyiérdekű lap azt a kérdést tette fel, hogy „(M)Ilyen lesz Szentendre”. Az 1956-ra ígért válasz már nem iparosodó szocialista városról szólt, hanem egy fizikailag rehabilitálandó kedves kisvárosról: „Kedves kirándulóhelyünk ez, a történelmi múltú Szentendre Marx tere.” A szentendrei Marx (Fő-) tér rehabilitálását 1955-ben meg is kezdték, azzal az ígérettel, hogy 1956 végétől újból a „műemlékek tere lesz”.44 Alig két évvel később a régi-új megyei napilap már lírai riportázsban lelkendezett a megújuló szentendrei belváros és a Fő tér láttán. „Mintha csak azért épült volna így, évszázadokkal ezelőtt Szentendre, hogy ma megcsodálhassuk minden kövét. (…) A templom mellett, pázsitos téren iskolások sorakoznak.

A kőfal árnyékot vet rájuk, de mit sem tesz, frissen követik a tanító néni utasításait: egy-kettő … egy … kettő. Mérnök, orvos, gépkocsivezető lesz belőlük: olyan ember, aki mindenhol, minden körülmények között szereti, sose felejti városát.

S ez a patinás, századok emlékét őrző város fiatalodik…” 45 Az ötvenes évek közepétől rehabilitált város egyre hangsúlyosabban a devizát termelő idegenforgalom 41 42

43 44 45

Új magyar film bemutatója Szentendrén. Népújság, 1955 máj. 19.

Kiállításon a szentendrei múzeumban. Népújság, 1955. okt. 19. Igaz, a cikk – egy közkedvelt szentendrei művészettörténész-muzeológus szavaival – azt hangsúlyozta, hogy „(a) kiállítás tablói írásban, rajzban, fényképen, számadatokkal mutatják be: mit kapott Szentendre a felszabadulás óta?” Ám fontos körülmény volt a tudósításban, hogy a termelési eredmények tablói mellett két teremnyi képzőművészeti anyag is a falakra került.; V. M.: Két múzeumlátogatás tanulságai. Uo, 1955. nov. 4. Az egyik példamutató múzeuma Pest megyének – a cikk tanúsága szerint – a szentendrei volt.

Szentendrei ősz. Népújság, 1956. okt. 19.

Tomay Tibor: Tervek, rajzok nyomában – Mi épül megyénkben 1956ban? Népújság, 1955. dec. 20.

Gáldonyi Béla: A patinás város fiatalodik. PMH, 1958. okt. 30.

139

egyik kiemelkedő dunakanyari központjaként jelent meg az 1956-ot követő sajtóban. És egyre pozitívabb színben tűnt fel a kisvárosnak az alig pár éve még letagadott múltja. Ez a régi-új múlt – épp az 1950-es Dezsőfi-féle kéziratos regény szellemének megfelelően – büszkeségre és a jövőben való bizakodásra adott okot.46 A város fizikai rehabilitálása, megújulása szorosan összefüggött a város megszépített, sötét lapoktól megtisztított múltjának rehabilitálásával. Az 1950-es évek második felében egyre szélesedő perspektívákkal együtt mélyült el a városi múlt re-konstruált rehabilitálása. Egy az 1959 májusában megtartott városfejlesztési ankétról az elfogult és elragadtatott lokálpatrióta tudósító – a tanácselnöknek az elmúlt év tapasztalatairól szóló beszámolójának ismertetése után – így fogalmazott: „Dumtsa Jenő polgármestersége óta nem tettek annyit a város fejlesztése érdekében, mint amennyit a városi tanács az utóbbi két esztendőben tett. Öreg szentendrei bennszülött mondta ezeket a nagy szavakat – öreg szentendrei, aki sokat látott a város és a városvezetés életéből. (…) Ma, amikor nem saját zsebre dolgozó, hanem a város népével együtt érző igazi Szentendre-barátok készítenek városfejlesztési terveket, akik a fellegekből, a hamis illúziók világából le tudnak szállni a reális, mindennapi élet területére, az öreg város girbe-gurba – gondjainkat és örömeinket elhurcoló – kedves kis utcákba – minden sikerül, amit nagyon sokan igazán akarnak.” A cikkíró szerint a város baráti köre nem szűnt meg: 57 áprilisában, „az oszló zűrzavarban alakult”.47 Az 1956-ban okozott zűrzavar, legalább is 1975-ből visszatekintve – csak átmenetinek és felületinek tűnt.

Az 1956 előtti és az azt követő évek közti nyugodtabb átmenetről beszámoló jubileumi kötet így fogalmaz mindennek az okairól: „A források tükrében úgy tűnik, hogy az ötvenes évek közepére konszolidálódott a szocialista rendszer Szentendre városában. Így érthető, hogy az 1956-os ellenforradalom idején nem történtek gyilkosságok, vandál garázdálkodások.

Az ellenforradalom helyi vezetőinek egy része a mérsékeltebb jobboldalhoz tartozott, ők is igyekeztek csillapítani a legszélsőségesebb elképzeléseket. A lakosság általában passzív volt. Csia Sándor volt hívei próbálták ugyan aktivizálni az ingatag rétegeket, de nem nagy eredménnyel. A legsúlyosabb problémát a nagyobb üzemek, vállalatok termelésének az ideiglenes szüneteltetése jelentette. Az ellenforradalmi elképzeléseknek Szentendrén nem voltak mély gyökerei,

46

47

Múlt és jelen. PMH – Szentendre, 1958. dec. 25. Az új múltfelfogást is tartalmazó cikk az első szentendrei szerb nyelvű helytörténeti munkából Ady Endrén át a Duna parton épülő új házakig vezette a helytörténet szellemének ívét.

Horváth Levente: Városfejlesztési ankét Szentendrén. PMH – Szentendre, 1959. máj. 16.

140

| Kende Tamás

ezért 1956. november 4-e után hamar helyreállt a rend. (…) Kezdetét vette az a városvezetési irányvonal, amely napjainkban is eredményesen munkálkodik Szentendre felemelésén. 1957-től kezdve előtérbe került a kulturális, valamint a kommunális fejlesztés kérdése. Megkezdődött a kisváros valóban városias jellegének a kialakulása…” 48 Ellentétben a városközponttal, a volt polgármestert, Dezsőfi Ferencet csak 1956-ot követően, egy újabb modellváltás után rehabilitálta a helyi nyilvánosság. Ebben a rehabilitációban minden bizonnyal szerepet játszott az a körülmény is, hogy dolgozatunk hőse az 1956-os „zűrzavarban” nem exponálta magát, semmilyen bizottságban, bizottmányban nem vállalt szerepet, személyére, 1948 előtti működésére a forradalmi kisvárosban senki sem utalt még referenciaként sem.49 A Pest Megyei Hírlap mellékleteként megjelenő Szentendre 1958-tól közölte Dezsőfi helytörténeti, helyismereti és néprajzi tárgyú kisebb írásait, amelyek egy kedélyes, bukolikus városról és városi társadalomról szóltak.50 Meg – természetesen – Dezsőfiről, élete nagy kalandjáról: az első, sikertelen vállalkozásáról, hogy polgármestere legyen Szentendrének. Az egykori kudarc sosem hagyta nyugodni, azt utólag felekezeti okokkal magyarázta Dezsőfi, aki református vallású volt a két világháború között már nyilvánvaló módon klerikálissá lett városában. Úgy vélte utólag, hogy reformátussága, pontosabban nem katolikussága volt a legfőbb oka annak, hogy a harmincas évek közepén egymás után kétszer is sikertelenül próbálkozott azzal, hogy Szentendre első embere legyen. Az 1956-os forradalom napjaiban a városban láthatatlan Dezsőfi a kistérségi nyilvánosságban mint amatőr helytörténész és adatközlő jelenhetett meg újra 1958 végétől. A néprajztól a helytörténetig szállította az adalékokat egy lehetséges bukolikus történethez hősünk51, ám amikor saját történetével, pontosabban a polgármesterré nem választásával jelentkezett a Szentendre című lapban, a kisvárosban – kistérségi viszonylatban komoly – felfordulás keletkezett. Dezsőfi nyílt levélben próbált – sikertelenül – reagálni az ő aktuális újrapozícionálási kísérletét kísérő helyi szóbeszédekre.

Mint majd későbbi szövegeiben is, a két világháború közti kisváros politikai, társasági életét meghatározó Német László plébánost (is) kritizálta cikkében.

Egy „nem magyar származású katolikus káplán” volt a Dezsőfi-féle rekonstrukcióban az ellene zajlott felekezeti és nemzetiségi (választási) izgatás, és az egész 48 49 50

51

G. SIN 1975. 43.

MÁTÉ 2007.

Dezsőfi Ferenc: Régi kereskedőkről és iparosokról. II. PMH – Szentendre, 1958. dec. 25. A jelzett írás régmúlt idők kedélyes céhes borozgatásairól szólt. Ezt követték a további, helytörténeti, helyismereti tárgyú nosztalgikus írásai.

Ezen írásainak kézirata fennmaradt a Ferenczy Múzeum adattárában.

FMA 2314-86

korszak – melyről szerzőnk úgy nyilatkozott, hogy volt „olyan gyászos, mint a török elnyomás” – kulcsfigurája a kisvárosban.52 Német László ekkoriban idős, beteg ember volt, aki sokak számára még a korai Kádár-korszakban is minden kritika felett álló személynek tűnt.

Dezsőfi szükségét is érezte annak, hogy publikálatlanul maradt nyílt levelében jelezze, hogy „mégsem állott szándékomban egy beteg öreg embert megtámadni”. Annak ellenére, hogy – és ezt a levélben újból leszögezte, a „kifogásolt rendszer vezetőit vallási türelmetlenség vezérelte”, akik közül Németh László volt a legjelentősebb városi vezető. A kéziratban fennmaradt nyílt levél „Üzenet néhány elfogult ember számára” címmel íródott. Abból is kitűnik az egykori kistérségi konfliktus veleje, és Dezsőfi aktuális pozíciója: „Tudomásomra jutott, hogy hitbuzgó katholikus körök rossz néven vették (…) cikkemet, melyben bíráltam a város közéletében hosszú évtizedeken át volt visszásságokat.

A kritizálók szerint: –Nem volt helyes ezekben az időkben az egyházat támadni.

–Nem azt a bizonyos ’klikket’ kellene szidnom, hanem a kommunistákat, elvégre ők az okai, hogy állásomból távoznom kellett.

–Cikkemnek valószínűleg az az indító oka, hogy hízelegni akarok a kommunistáknak, hogy visszaadják államosított házamat.

Mindazoknak, akik a fenti kritikájukkal tiszteltek meg, a következőket üzenem: –Annak, hogy hivatali működésem idején az együttműködés köztem és a kommunista párt között megromlott, elsősorban olyan egyének alattomos aknamunkája volt az oka, akik azelőtt odaadó hívei voltak a régi rendszernek és elsősorban annak a bizonyos klikknek. Ezek a felszabadulás után gyorsan átnyergeltek és ily módon akartak érvényesülni… (…)

– Valótlant állít az, aki azt mondja, hogy egyházat vagy vallást támadok. Sohasem helyeseltem vallási dolgoknak a templomon kívül való firtatását, mert ennek rossz oldalát hosszú éveken át a saját bőrömön éreztem. (…) Ha boszszúálló lettem volna és ezért ütni akartam volna bárkin, ezt megtehettem volna akkor, amikor erre hatalom volt a kezemben. Mindenki, elsősorban a mélyen tisztelt kritikusok, nagyon jól tudja, mennyire nem tettem. (…) Hosszú, 34 évi szolgálatom alatt becsületes munkámért bizony nem sok elismerésben volt részem, sok hálátlanságot tapasztaltam, gyakran azok részéről, akiknek csak jót tettem. (…)

– Arra az állításra, hogy államosított házam visszaadása érdekében a kommunistáknak ’hízelgek’, a következő megjegyzésem van: Már fölöttébb kifejtettem, hogy semmi52

Dezsőfi Ferenc: Szentendrei krónikások figyelmébe. FMA 2314-88.

(A kézirat alcíme: „Ez a cikk is krónika akar lenni.)

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

féle előnyért nem voltam és nem vagyok hajlandó senkinek hízelegni… (…) A város vezetőségének vagy a pártnak képviselői a megmondhatói, hogy én ilyen kérésekkel nem zaklattam őket soha, hogy közreműködésemet a lap, vagy a város baráti körének támogatásáért ily feltételekhez nem kötöttem. Én támogatom mindkettőt, mert azt látom, hogy törekvéseikkel jó és nemes dolgot akarnak véghezvinni. És ha keserű szívvel is távoztam el a városból sokak hálátlansága és igazságtalansága miatt, mégsem tudom megtagadni magamban azt a szeretetet, amit mindenkor éreztem volt kedves otthonom iránt, amely gyerekkorom óta otthonom volt és amelynek szolgálatában hosszú éveken át dolgoztam.

A múlt hibáit sem azért hoztam föl, hogy ezt ma már fölöslegesen firtassam, hanem azért, hogy ez a jövőre nézve tanulság legyen és tudják a maiak, hogyan nem szabad vinni a közösség ügyeit. És elég csúf botrányok történtek ebben a városban, elég rossz hírünk volt országszerte ezekért, hogy ezt elsősorban azok lássák be, akik támogatták a múlt káros és elhibázott politikáját.” 53 Szentendre történeti emlékezetének fontos fejezete az 1934–35-ös úgynevezett polgármesteri botránysorozat. Ennek – kivételes – szerepeltetése a várostörténetben s feldolgozottsága két okkal magyarázható: egyfelől az idegenforgalmi centrummá válás előtti korokban ez volt az első olyan eseménysorozat, ami Szentendrét az országos sajtó érdeklődésébe vonta. Rengeteg cikk jelent meg ekkoriban a botránnyal kapcsolatban a budapesti lapokban. A másik ok, hogy az esemény nem merült feledésbe, hogy az egyik mellékszereplőből reménybeli főszereplővé a botrány során előlépett egyik helyi tisztviselő négy évtizeddel az események után, 77 évesen nemcsak megírta vonatkozó emlékeit, de az események meglehetősen terjedelmes korabeli sajtódokumentációját eladta a szentendrei múzeumnak, amiből idővel helytörténeti tanulmány is készült54. Ennek megfelelően a helytörténeti hagyományba az események Dezsőfi Ferenctől hagyományozott értelmezése került, amely személyes ellenszenvekből és bosszúvágyakból vezette le a botránysorozatot.

Az eseményeket 1916-ig vezette vissza Dezsőfi.

Akkor az 1911-től főjegyzőként Szentendrén szolgáló Antolik Arnoldot választatták meg a város polgármesterének dr. Antóny Béla helyére. A „szerb uralmat” követően kialakuló szokásnak megfelelően a kívülről érkező főjegyzőből polgármesterré választatás ekkor lesz évtizedekre rendszerré Szentendrén. Az újonnan megválasztott polgármester helyére került a vármegye ajánlásával szentendrei főjegyzőnek dr. Starzsinszky László. A főjegyzői állást Antolik korábban felajánlotta az 1913-tól adóügyi tanácsosként dolgozó – szintén a 53 54

Dezsőfi Ferenc: üzenet néhány elfogult ember számára (kézirat). FMA 2314-88 G. SIN 1979b

141

városba messziről került – Papp Viktornak is, ám az először visszautasította az ajánlatot. Mire meggondolta magát, Antolik már elkötelezte magát a vármegye felé, Papp ebbe belenyugodni nem tudott, így nyugdíjba kellett vonulnia. Ahogy Antolik nyugdíjba vonult (48 havi illetményének megfelelő végkielégítéssel s a térségben vezető cég, a Budavidéki Villamosság vezető – mai szóval topmenedzseri – állásába, mely kettő körülmény következtében rögtön a legtöbb adót fizető virilise lett annak a városnak, ahova vagyontalan tisztviselőként került), a helyét már-már automatikusan a hét éve főjegyzősködő Starzsinszky vette át.

Starzsinszkyt eleinte a nagyközségiek utódai s legfőképp Német László, a korszak megkerülhetetlen szentendrei katolikus plébánosa – városi képviselő, hosszú évekig már-már örökös pénzügyi bizottsági elnöke a közgyűlésnek – is támogatta. Német elődjének, Kada Mihálynak az ügyét folytatta, ami a városi politikát illeti, a Kadáénál nagyobb hatékonysággal. Kada plébános volt a 20. század elején hangosan tevékenykedő szentendrei ún. Nagyközségi Párt vezére. A párt a „szerb uralom” végének jellegzetes helyi politikai alakulata volt azzal az egyszerű programmal, hogy Szentendre város helyett nagyközségként létezzen, adja le a városi státusszal együtt járó drága fenntartású intézményeket, hivatalokat. Ez a program még a harmincas évek elején is fel-felbukkant a nem túl népes szentendrei politizáló publikum irataiban, kiadványaiban. Német László is olyan hőse a várostörténetnek, akinek életéről, közéleti szerepéről – a semmitmondó hozsannázáson túl – a hagyományos helytörténetírás semmit sem tudatott.

Ha csak a két világháború közti korszakot tekintjük, hasonlóan fontos feladat –a helytörténet számára teljességgel ismeretlen – a városba szintén kívülről érkezett Péchy Henrik életének és működésének feltárása. És még sokaké. Róluk, ahogy a korszak más szereplőiről az úgynevezett Szentendrei arcképcsarnok című félhivatalos kiadvány (műfaját tekintve műkedvelő „Szentek galériája”, amelyben a szereplők kedvesek, bohémak, művészek, írók, a városért élő-haló személyek, legroszszabb esetben igazságtalanul meghurcolt, meg nem értett jótevők, akiknek gyakran – főleg, ha szerb az illető, ami Szentendrén időnként előfordult – még a neveit is hibásan írták) valójában semmit sem közöl. Amit az említett kiadvány adni tud, az a kritikátlan, az 1970-es években kialakult bukolikus Szentendre-kép rekonstrukciója életrajzoknak álcázva.55 De térjünk vissza az úgynevezett polgármesteri botrányra!

Miután ismeretlen okokból a független polgárok vezére Német László, valamint bérmafiának apja, Starzsinszky polgármester között megromlott a viszony, Papp Viktor egy erős támogatóra lelt régi harcának sike55

PETHŐ 2006.

142

| Kende Tamás

res megvívásához. A nagyközségi utódpárt programjával s annak vezetőjével megtámogatva a fővárosi lapokban – kezdve az Esti Kurírral, majd folytatva a teljes pesti sajtószcénával, a Népszaváig bezárólag – a szentendrei városgazdálkodás kétes ügyeiről szóló cikkek kezdtek megjelenni 1934 őszétől. A vád szerint a polgármester egy pesti vállalkozótól – strómanok beiktatásával – jóval a piaci ár fölött szereztetett be írószerektől bútorokig sok mindent. A perig menő ügyben a polgármester mögül kihátráltak azok a munkatársai is, akiknek tisztségüknél fogva feladatuk lett volna a machinációkat megakadályozni. Régi szentendrei családok tagjairól volt szó, főjegyzőről, számvevőről, főszámvevőről. A sajtókampány másik főcsapása a polgármester – amúgy régóta firtatott – kiemelkedően magas juttatásai voltak, amiket a képviselőtestület szavazott meg számára, amelyben a legfontosabb ellenőrző funkciót épp Német László töltötte be. Majd szép sorban további – korábban épp a közgyűlés által megszavazott – apróbb ügyekre is fény derült a sajtóban. Legvégül egy Starzsinszky nevében hamisított váltó miatt volt kénytelen a polgármester lemondani. Az ügyek kinyomozásában és a fővárosi sajtóba való tálalásában Papp Viktor és Német László személyesen buzgólkodott, néha a csalástól s a megtévesztéstől sem tartózkodva. Hogy ez a buzgalom nem érdek nélkül való volt, az a polgármesteri választásból is kiderült, ahol Papp Viktor lett az egyik jelölt, akivel szemben Dezsőfi Ferencet indították. A választást – bár komoly sajtókampány folyt a városban Dezsőfi mellett – Papp Viktor nyerte meg. Dezsőfi és hívei számára maradt az évtizedekig hangoztatott tanulság: „Szentendrén elég volt az, ha valaki ne legyen szentendrei, máris választották.” Ám Starzsinszky és Dezsőfi helyi hívei visszacsaptak, és csakhamar kinyomozták, hogy az új polgármester múltja meglehetősen pettyes. Mint sátoraljaújhelyi csendőraltiszt gyereke, pályakezdőként Újhelyen zsarolás miatt jártak el ellene s büntetését csak beszámíthatatlanság miatt kerülhette el. A korabeli egyetlen szentendrei lap, a Magyar Élet szavaival: Papp Viktor pünkösdi királyságának hamar vége lett. Újból választásokra került sor. A Papp Viktorral szemben alig lemaradó Dezsőfit újból jelölték, ezúttal még párt is szerveződött a támogatására, jelesül a Gazdasági Párt.

A nagyközségiek utójaként fellépő Független Polgárok Pártja örökös programját kivédendő a Dezsőfit jelölők legfőbb érve jelöltjük szentendreisége mellett az volt a jelölt emlékei szerint –

város milyen rettenetes súlyos helyzetben van, hát indokolt, hogy spóroljunk annak a városnak valamit.”

„ha egy új polgármestert választanak, annak a fizetését fizetni kell, azzal több lesz a város terhe, míg viszont az ő jelültjük /mármint én/ aki a városi tisztviselő, akinek az állása kihalásra volt ítélve, ha azt megválasztják, egy állás megszűnik és akkor a város megtakarít. És minthogy a másik párt és Papp Viktor egyebet sem írtak soha, hogy a

„A városi hatóság élén dr. Dezsőfi Ferenc maradt, aki fiatal korától a város tisztviselője volt, néhányszor a polgármesteri állás elnyerését is megkísérelte, az úri közigaz-

A választást ennek ellenére Dezsőfi és a mögötte álló párt elbukta, a befutó új polgármester a kívülről érkezett Pethő János lett.56 Pethő János hamarosan megegyezett korábbi riválisával, akit tanácsnokként gyakorlatilag helyettesévé választatott meg a közgyűléssel. Dezsőfi imígyen „permanenciában” szolgálhatott a városházán mint a város második embere – eleinte tanácsnokként, majd a német megszállást követően főjegyzőként – megszakítás nélkül a nyilas puccsot követően is, egészen a város szovjet megszállásáig, amit követően a város első embere lehetett. Szempontjából nézve: végre. 1948-as bukását követően folyamatosan foglalkozott személyes emlékműve és a városi történeti emlékezet alakításával. Óvatosan és tudatosan kerülte az 1944-es évet, a szentendrei nyilasok témáját, ahogy még metaforikusan sem utalt 1956-ra soha. Az általa kritizált múlt legfőbb hibája és bűne az volt, hogy jó évtizedig elmaradt polgármesterré válása.

Dezsőfi teljes rehabilitálásra a város felszabadulásának 20. évfordulójáig kellett várni, amikor is a hivatalos várostörténetbe visszaemelték – egyértelműen pozitívan – Dezsőfit mint főhőst.

Kitüntetési okmány

56

Dr. Dezsőfi Ferenc 77 éves nyugdíjas, szentendrei lakos beszámolója az 1934–35-ös úgynevezett polgármesteri botrányokról Szentendrén, 1974. március 22-én. FMA 888-74

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

143

tetlen forrása és adatközlője Dezsőfi egészen a 2000-es évek elejéig.59 Már a polgári Szentendrét, és a polgári Szentendre sajátosságaként feltételezett bukolikus századfordulós idillt bemutatni kívánó 1987-es nagy helytörténeti kiállítás mind forgatókönyvében, mind a megjelenített képekben gyakran utalt vissza Dezsőfire, használta – kritikátlanul – visszaemlékezéseit, kéziratos regényét.60 Az 1987-es (re-) konstrukcióban a gyermek Dezsőfi már nem volt többé izbégi proletárszülők gyermeke, hanem egy bohém, a hivatalszolgaságtól az adott konstrukcióban épp megfosztott valamikori bohém pesti színházi apa gyermekszínész Ferkója. Egyfelől kedélyes, bohém személyiség, másfelől pedig ízig-vérig felelős polgár, majd polgármester. Idézett kéziratos regénye lett a kiállítás legfőbb forrása, nem előzmény nélkül.61 Az ahhoz mellékelt katalógus is Dezsőfi-idézettel kezdődött, alátámasztandó az egyszerre bukolikus és polgárosodó város képét, amelyben a Dezsőfi Ferenc, az anyakönyvvezető

gatásban azonban erről szó sem lehetett. Dezsőfi ugyanis alsóizbégi proletárszülők gyermeke volt, apja vele együtt a városi igazgatást szolgálta, de főjegyző fia mellett ő csak kézbesítő altiszt, akkori szép nyelven „hivatalszolga” volt. (…) Húsz esztendő telt el azóta...”

„rendíthetetlen falusi nyugalom és a rohanó nagyváros sok-sok jellemvonása keveredett, ötvöződött itt sajátos egésszé. Reggelenként hat órakor végigvonult a városon a tehéncsorda. A főtér környéki módos polgárházakból naponta kétszer is végighajtották legeltetni a libákat a Duna-partra, a sziget irányába. A város képéhez hozzátartozott az öreg

A mérleg 1944-hez képest nem lehetett vitás a cikkszerző szerint sem, amiben kiemelkedő szerepet tulajdonított az alsóizbégi proletár származással nemesített Dezsőfi Ferencnek.57 Ezek után teljesen érthető, hogy a harmincadik, felszabadulási évfordulóra kiadott jubileumi város- és kortörténet kiadványban is meghatározó, és egyértelműen pozitív főszereplője lett az 1944-et követő esztendőknek is hősünk, valamint a későbbi helytörténeti kiadványokhoz hasonlóan megkérdőjelezhetetlen forrássá váltak visszaemlékezései. Azt megelőzően pedig Dezsőfi Ferenc 1970-ben megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, és újra megjelenhetett hivatalosan is a városházán, ekkoriban mint anyakönyvvezető.58 Egyetlen korábbi vagy későbbi városvezető sem alakította olyan hatásosan Szentendre emlékezetét, mint Dezsőfi Ferenc. Az ő emlékfoszlányaiból szorgalmasan dolgozó helytörténészek kritikátlanul vették át, helyenként még adatolták is azt a várostörténeti re-konstrukciót, ami egyszerre volt meseszerűen bukolikus és elhallgatásoktól terhes. Mindezek miatt lehetett évtizedekig, rendszereken átívelő mód kritikátlanul a helytörténeti narratíva leghatásosabb alakítója és egyben megkerülhe-

Az utolsó ismert portrékép Dezsőfi Ferencről a hetvenes évek elejéről

59 57 58

H. L.: Húsz esztendeje. PMH – Szentendre, 1964. dec. 23. VIII. Ferenczy Múzeum Történeti Dokumentáció (FM TD) 88.384.1.; FM TD 88.387.1.

60 61

Erre szép példa egy másik jubileumi kötet, a millennium évében kiadott várostörténeti olvasókönyv. G. SIN 2000.

NOVOTNY 1987.

NOVOTNY 1987. 69.; G. SIN 1979a 17, 20, 42

144

| Kende Tamás

dobos, aki élénk dobpergés kíséretében magyarul, németül és szerbül adta tudtul a lakosságnak a közérdekű híreket.” 62 A Dezsőfitől származó toposz a millecentenáriumig megjelenő helytörténeti szövegek mindegyikében felbukkan, miközben ezekből a szövegekből is következetesen maradt ki annak a kérdésnek akár csak felvetése, hogy mikor és hogyan szűnt meg a város soknyelvűsége.

Hogy Dezsőfi hivatalos városi működése során – 1914-től 1948-ig – a város végleg megszűnt szerbnek is lenni, majd 1944-ben a zsidók is eltűntek onnan, hősünk visszaemlékezései, emlékfoszlányai következetesen hallgattak. Következetes elhallgatással párosuló utólagos kedélyes emlékei egy kritikátlan, bukolikus várostörténet konstruálásához járultak hozzá, olyanhoz, amely nem csak szerzőjüket élte túl, de politikai rendszereket is.

E konstrukcióból ugyan hiányoznak a konkrét – és egykor Szentendrén élt, megfordult – szereplők, ellenben annál több bennük a szorgos, becsületes iparos s kereskedő, valamint a bohém művész. A szentendreiség, a szentendreiek ebben a konstrukcióban – például a hely szelleme miatt is – bocsánatos hibáikkal együtt is csak jók lehettek, míg a rosszak mindig a várostól idegen elemek voltak. E kedélyes és bukolikusan banális képet színezték Dezsőfi szövegeiben a valaha itt élt szerbek s más nemzetiségek. Dezsőfi Ferencnek, a történetmesélőnek az öröksége kritikátlanul élt tovább évtizedeken keresztül azokban a kiállításokban, tanulmányokban, esszékben, helytörténeti kísérletekben, amelyek elnézéssel siklottak át a város radikális átalakulásának történeti kérdései felett. Viszont a városon végigvonuló tehéncsorda mint toposz, máig él.

Amikor Dezsőfi Ferenc életével, emlékeivel kezdtem foglalkozni, egy őt a Hazafias Népfrontból is jól ismerő egykori városvezetővel beszélgettem hősömről.

Az egykori ismerős mint „nagy demokratáról” emlékezett Dezsőfiről. Hogy a német megszállást, majd a nyilas puccsot követően is permanenciában közszolgáló Dezsőfi mennyire volt demokrata, azt nem tudom megítélni. Egy dolog tűnik biztosnak: a hatvanas-hetvenes években megkonstruált szentendrei genius loci is történeti jelenség. Mint ilyen, roppant érdekes történeti, akár épp helytörténeti kutatások tárgya kell legyen. Talán egy kicsit kevesebb kolompszóval s egy kicsivel több kérdéssel, kétellyel.

62

Dezsőfi: Régi tornyok tövében, i. m. 69. FMA 848-74.; vö. NOVOTNY 1987. 5.; Legújabban egy 1996-ban megjelent, Szentendre „szellemi arculatát”, az ún. szentendreiséget leírni szándékozó könyvecske kezdi az idézett bukolikus képpel ok-nyomozását. VÉGH 1996. 5. A kötet egy „lüktető, élő kisváros szellemi arculatát” igyekszik másod-, harmadkézből összegereblyézett forrásokkal adatolni. A bukolikus század eleji idillből – eszerint a rekonstrukció szerint – a genius loci, valamint a polgárosodás teremtette meg a két világháború között a „festők városát”, ahol „az irodalom is csodálatosan virágzik”. Ebben a bukolikus idillben a bohém művészek lokálpatrióta polgárokká s a kispolgárok pedig gyakran bohém művészekké válnak, a genius loci természetéből fakadóan.

Tehenek. Dezsőfi Ferenc amatőr fotós képe Szentendréről

Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete |

145

FORRÁSOK ÉS IRODALOM Pest Megyei Levéltár (PML) V. f. 371. Közgyűlési jegyzőkönyvek – Polgármesteri véghatározatok 1944.

XVII. 413.b, 413.d Ferenczy Múzeum (Szentendre) Adattár (FMA) Történeti Dokumentáció (FM TD) Népújság Pestmegyei Népújság Pest Megyei Hírlap (PMH) Pest Megyei Hírlap (PMH) – Szentendre G. SIN Edit 1975 Szentendre 30 éve (1945–1975). (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 9.) Szentendre 1979a Szentendre a XIX–XX. század fordulóján (1890– 1914). In: IKVAI Nándor (szerk.): Fejezetek Pest megye történetéből. II. (Studia Comitatensia 8.)

Szentendre. 17–58.

1979b Az 1934–35-ös polgármester-válság és annak társadalmi háttere. In: Fejezetek Pest megye történetéből. II. 169–191.

– (szerk.): 2000 Egy évszázad krónikája – Szentendre 1900–1999.

(Szentendrei füzetek 5.) Szentendre KENDE Tamás 2010 A Dunakanyar kapuja – Egy idegenforgalmi központ konstrukciója a Kádár-korban. In: Acta Museologica Hungarica. III. h. n. (Pozsony) 61–96. é. n. A várospolitika mindennapi ünnepei Szentendrén a Kádár-korban. (Kézirat a Szentendre történetéről szóló monográfiához) MÁTÉ György 1996 Szentendre régen és ma. Szentendre 2007 1956 Szentendrén. A forradalom története, szereplői és dokumentumai. (Szentendrei füzetek 7.)

Szentendre NOVOTNY Tihamér (szerk.)

1987 Szentendre a millenniumtól az első világháborúig (1896–1914). Kiállítási katalógus. Szentendre PETHŐ Zsoltné Németh Erika 2006 Szentendrei arcképcsarnok. II. Elődeink. Szentendre

VÉGH Károly 1996 Egy kisváros anno… Szentendre szellemi arculata a századfordulótól a második világháborúig.

Szentendre