Comitatus folyóirat - 7. évf. 3. szám

folyóirat WEB:

WWW.LANCOLATMUHELY.BLOGSPOT.COM // WWW.COMITATUSFOLYOIRAT.BLOGSPOT.COM *WWW.LANCOLATVERSZENE.COM

7. ÉVFOLYAM ► 2017.11.01.

/3.

SZERKESZTŐSÉG ►

FŐSZERKESZTŐ / SZINAY BALÁZS ● VERSEK / KARDOS M. ZSÖTE ● ARANYI LÁSZLÓ ● VARGA TIBOR ●

PRÓZÁK / KOVÁCS MELINDA ● SZINAY BALÁZS ●

Többek közt

WEBES ADMINISZTRÁTOR:

CIKK ▌

RIBA ILDIKÓ ●

Jánossy Zsuzsanna ● ÉlJ “NEM NÉLKÜL!…

PUBLUKÁCIÓ:

NOVELLA ▌

Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését!

Egervári József ● KÁVÉ-VÖRÖSBORRAL

Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat @gmail.com email címre lehet küldeni.

PORTRÉ ▌

NYOMTATÁSBAN: megjelenik 3 havonta.

Kardos M. Zsöte ● DYLAN THOMAS (1914- 1953) - WALESI KÖLTŐ ÉS PRÓZAÍRÓ

▌IMPRSSZIÓ ● Papp Ákos ELJÖTTEM HOZZÁD, HOGY MEGSZERESSELEK

▌HUMORESZK ● Tomor Gábor ÉLNI VESZÉLYES

▌VERS ● Riba Ildikó ● Víg Orsolya ● Balázs Csilla Kinga ● Lukács Izabella ● Lajtai Gábor ● A Túri Zsuzsa ● M. Kovács Melinda ● Soós József

CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT COMITATUS FOLYÓIRAT

▌ T A RTALOM

2

VII. évf. 3. szám

III. évf. 4. szám

CIKK Muhel Gábor: A valóságértelmezés paradigmáia a posztmodern korban – 2. rész / 3 Tomor Gábor: Miért nem értik azonnal? / 9 Jánossy Zsuzsanna: Élj “nem” nélkül! / 11 Muhel Gábor: A valóságértelmezés paradigmáia a posztmodern korban – 1- rész / 12

NOVELLA Egervári József: Kávé-vörösborral / 13 B. Tóth Klára: Ernő atya, a csigológus barát / 15 B. Tóth Klára: Klári néni és a házasság / 21 Balogh István: A férfi ajka / 23 Balogh István: Pontosan / 25

PORTRÉ Kardos M. Zsöte: Dylan Thomas (1914-1953) – walesi költő és prózaíró / 26

IMPRESSZIÓ Papp Ákos: Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek/ / 30

HUMORESZK Tomor Gábor: Élni veszélyes / 31

NAPLÓ Kardos M. Zsöte: SCHAÁR ERZSÉBET – szobrász (1908-1975) „Minden szárnyalás, küzdelem, szabadság.” / 33

MESE Gani Zsuzsanna: Főnixmadár / 38

VERS ● Riba Ildikó ● Víg Orsolya ● Balázs Csilla Kinga ● Lukács Izabella ● Lajtai Gábor ● A. Túri Zsuzsa ● M. Kovács Melinda ● Soós József

2

CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

3

▌Muhel Gábor

MUHEL GÁBOR: A VALÓSÁGÉRTELMEZÉS PARADIGMÁI A POSZTMODERN KORBAN – 2. RÉSZ Fontos kiemelni, hogy a „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó „természet” szó jelentését a Magyar Értelmező Kéziszótár a következőképpen határozza meg: „1. Az anyagi világ. A természet erői; élő természet: a szerves világ, élettelen: a szervetlen világ.

2. Nem mesterséges környezet, növényvilág. 3.

Vkinek, vminek a közvetlen valósága. 4. Vkinek, vminek a lényét, valóját meghatározó sajátosságok összessége. Vkinek, vminek uralkodó tulajdonságával megnevezett alkata, ilyen alkatú személy.”1 Átfogóbb értelemben tehát a Teremtés egészére, a Világegyetemre, a Mindenségre vonatkozik, ennél fogva per definitionem nem lehet rajta kívül semmiféle más létező. (Vagyis mind a szellemi és lelki, mind az anyagi létezők is a részét képezik.) A metafizikai hagyomány – majd a hermetikus bölcselet, de később a kereszténység is – egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint.

Mindamellett a Természet csupán anyagi felfogása és elgondolása – mely szerint lényege kizárólag a materiális létezők összességére korlátozódik – korántsem újkori gondolat, ahogyan az sem huszadik századi találmány, hogy a dualista világképet megkísérlik monistává tenni, pontosabban egyesíteni, új alapokra helyezni a természettudomány és a filozófia látszólag különböző diszciplínáit. Az is ismeretes, hogy a démokritoszi atomelmélet, továbbá MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR /Szerk.: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós./ Második, változatlan kiadás. Akadémiai Kiadó.

Bp. 1975. 1364.

1

más antik hipotézisek hasonlóképp élednek újjá az empirizmus és a formális logika nyomdokain szerveződött tudományelmélet berkein belül, ahogyan Platón világfelfogása reinkarnálódott többek között Plótinosz és más idealista gondolkodók eszmerendszerében. Ám a világ egyoldalú, anyagi síkra levezetése több sebből vérzik. Nemcsak amiatt, hogy az ősi kultúrák egyike sem képzelte kizárólag matéria-központúnak a világot, hanem azért is, mert a modern elméleti fizika napról napra olyan kozmológiai összefüggéseket ismer fel, melyek közül sokat például az ősi védikus iratok már több ezer éve őriznek.2 A Lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel kezdetét vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélekben azonban minden korban élt valami megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet, ami arra motiválta, hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a teljességet és a boldogságot (bármit is jelentsen ez a szó). Azzal azonban, hogy tudata a külvilág felé fordult, létrejött a racionális, az időbeli kauzalitáson alapuló logika, melynek segítségével a világ titkait feltárni igyekezett.

Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor a mai 2 Vö. LAKI ZOLTÁN: Az érzékek igazsága.

Megjegyzések az érzéki tapasztalás természetéről. = Ars Naturae, 2013-14/5-8. sz. (= http://arsnaturae.hu/folyoirat_58/laki_erzekek_igazsaga)

CIKK értelemben vett tudomány is kialakult, s ez az egyik oka, hogy a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem mondott ateizmus éppúgy vallássá lett a századok folyamán, mint bármely más, origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött vallásszurrogátum. Nem jobb a helyzet a metafizikával sem. A transzcendencia, a spirituális tanok, az önmegismerés, a személyiségfejlesztés, valamint az egészségtudatos élet, mint önálló gazdasági tényezők a jól működő marketingstratégia részeként minden korban tudatot és világnézetet manipulálni képes eszközökké váltak. Olyannyira, hogy eredeti tudás vagy teljesen elveszett, vagy elkorcsosult formában adaptálódott más ismeretelméleti rendszerekbe, ezért eredetük rekonstruálása ma már majdhogynem lehetetlenek tűnő vállalkozás. Noha tudjuk, hogy valaha a művészet, a vallás és a tudomány nem voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása és magyarázata kizárólag a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és misztériumok megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt. (Átmenetet talán a kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres szellemi apparátusával.) Általában a felvilágosodás korától számítjuk ezt az időszakot, de a probléma még ennél is sokkal régebbi és mélyebb természetű.

Az ember ugyanis azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az – Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi természet a nagybetűs Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként feltételezi és próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, ám időről-időre mégis önmagába fordul, ha erre irányuló törekvései nem elégítik ki. Ez az egyik oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az ezotéria, a spiritualitás és a misztika felé fordulásnak, de nem lehetetlen, hogy ezért hasonlítják többen korunkat számos tekintetben a középkorhoz. Már Berkeley is úgy vélte, hogy minden dolog gondolatként létezik az ember elméjében. Azzal érvelt, hogy van egy mindenható és mindenütt jelenlévő Isten, aki mindent lát és minden egyszerre. Descartes és Locke tanaival folytatott vitájában arra az álláspontra helyezkedett, hogy nincs értelme feltételezni az anyagi szubsztanciák létezését, mert a tulajdonság nélküli anyagról nincs semmiféle benyomásunk. Föltevése szerint a dolgok egy univerzális isteni elme ideái, de csak az elménkben vannak jelen. Noha Berkeley egyetértett Locke-kal abban, hogy az észlelés során az ideákról szerzünk közvetlen benyomást, ezzel szemben cáfolta, hogy a dolgoknak kettős léte lenne (egyrészt az elmében, mint ideák, másrészt a külvilágban, mint tulajdonságok). Szerinte a külvilágról nem tudhatunk

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

4

csak tapasztalatok útján, így sohasem szerezhetünk róla közvetlen tudomást, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy az adott dolog valóban létezik. A szolipszizmus követői szerint is egyedüli valóságosnak csak önnön létem tekinthetem, minden más lét csak ehhez viszonyítva létezik. Közvetlen tudással ezért csak önmagunkról rendelkezünk és minden más csak ennek a tudatnak a függvényében létezik. E szerint tehát csak a gondolatainkban lehetünk teljesen bizonyosak, ami a tudatunkon kívül áll vagy annak kapcsán létezik, az viszonylagos.

Mindebből az következik, hogy az általunk észlelt valóság csupán káprázat, s lényegi természete sohasem megismerhető. S ha a tudat az egyetlen valódi létező és minden más a tudat terméke, akkor az agnoszticizmus szerint (ami az ismeretelmélet ún. szkeptikus ága) nem lehet semmiről abszolút vagy biztos tudásunk, s ha mégis létezik ilyen tudás, akkor az nincs a birtokunkban. Az irányzat követői úgy gondolják, hogy Isten, illetve a valóság végső dolgainak létezését nem tudjuk megismerni, s e tudás nélkül kell élnünk a világban.3 Daniel C. Dennett azonban úgy véli, hogy a tudat magyarázatával azért kell foglalkozni, mert nem tisztázott, hogy miképpen képesek a gondolatok és az érzések beilleszkedni abba a világba, amelyben az anyagi dolgok is vannak.

Mint írja: „az emberi tudat alighanem az utolsó megmaradt misztérium.”4 Amennyiben így van, akkor felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán a tudatnak mint egésznek a tudományos magyarázata? Ennek megválaszolásához a megismerés természetének és módszertanának feltérképezése szükséges, amihez azt is tudnunk kellene, hogy mi is voltaképpen az elme?

Grandpierre Attila Belső világunk természete című cikkében úgy fogalmaz, hogy „az elme a Világegyetem létezésének önteremtő képessége.”5 Dennett szerint viszont „az elmének azon elképzelése, miszerint különáll az agytól, s nem közönséges, hanem valami másmilyen, speciális közegből van: ez a dualizmus. Az uralkodó álláspont a materializmus: csak egyféle szubsztancia létezik, nevezetesen az anyag – a fizika, a kémia és a fiziológia fizikai anyaga –, s az elme nem más, mint Ám a fiktív realizmus – ami a multiverzum-elmélet egyik ága – szerint a végtelen számú univerzum közül minden egyes lehetőség és elképzelés megvalósul valamelyikben. A nagy számok törvénye alapján ugyanis, ha végtelen számú univerzum létezik, akkor biztosan kell, hogy legyen legalább egy, ahol a lehetőségek tárházából egy általunk találomra kiválasztott eseménysor vagy elképzelés potenciálisan létrejön.

4 DANIEL C. DENNETT: Consciousness Explained. Little, Brown & Company, 1991 Penguin Books. London 1993.

21.

5 GRANDPIERRE ATTILA: Belső világunk természete. (= http:// www.grandpierre.hu / site / 1999 / 01 /belsovilagunk-termeszete) 3

CIKK egy fizikai jelenség. Röviden: az elme maga az agy.” 6 Kétségtelen, hogy az ember agya – más szerveinkhez hasonlóan – azonos funkciókkal rendelkezik legfőbb struktúrái tekintetében, mint a főemlősöké. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján az emberszabású majmok és az ember agya oly mértékben hasonlít egymásra, hogy meglepő és zavarba ejtő a köztük lévő mentális különbségek természetének megmagyarázása. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy „nincs közvetlen hozzáférhető információ a »hiányzó láncszemek« ─ azon közbenső fajok, melyek feltehetően áthidalták a szakadékot az emberszabásúak és az emberek között ─ agyáról vagy intelligenciaszintjéről.

Minden bizonyítékunk közvetett: néhány csont és szerszám, és bonyolult kísérletek a kultúra rekonstrukciójára.”7 Ezzel az evolucionista felfogással az a legfőbb baj, hogy nem kínál megoldást az alapproblémára, vagyis nem ad választ arra a kérdésre, hogy a nem fizikai „elmeanyag” hogyan képes hatni a fizikai „agy-anyagra” és viszont? Arról nem is beszélve, hogy ez is dualizmus (az agy hatásának magyarázata az elme magyarázatára), s Dennett elméletének értelmében „az elme, érzet- és tudattartalmak nem is objektumai a megismerésnek, a megismerés ezektől nem különül el, nem a megfigyelő-megfigyelt viszony áll fönn köztük. Az elme nem tárgya, hanem része a megfigyelésnek, egyike az emberi lét jelenségeinek: fenomén. […] Ezért van az, hogy itt végső soron a szokásos magyarázati módok egyike sem működik: alkalmatlan mind a konvencionális, mind az inverz magyarázati dualizmus.”8 Lehetetlen ugyanis a jelenség-lényeg, az ok-okozat kettéválasztása, s így az ok-okozatok végtelen sorát egy jelenség mögé illesztve közelebb jutni magához a jelenséghez, mivel ez végtelen regresszushoz vezetne. Ezért van az, hogy a fogalmi gondolkodás keretei között a reduktív magyarázat kauzális problémája megoldhatatlan.9 S ha

6

DANIEL C. DENNETT: i.m. 35.

MERLIN DONALD: Az emberi gondolkodás eredete.

Osiris. Bp. 2001. 33.

8 ZÁGONI MIKLÓS: A tudat magyarázata. = Filozófiai Szemle, 1999. 1/3. (= http:// epa.oszk.hu / 00100 / 00186 / 00003 /szeml1.htm#1) 9 Brendel Mátyás Paul Davies könyvéről írt kritikájában azt javasolja, hogy „a végtelen regresszusnál mindig lehet azt mondani, hogy »most itt vagyunk a láncban, idáig látunk, tovább nem, nem spekulálunk«. Ha egy dolog visszavezethető tudományos elmélettel valami másra, ami egyszerűbb, kevesebb paramétere van, és emellett empirikusan ellenőrizhető, akkor jó, ha nem, akkor feleslegesen nem spekulálunk.” (In. BRENDEL MÁTYÁS: Miért antropocentrikusan áltudományos az Univerzum finomhangoltságának felvetése? = Magyar Tudomány, 7

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

5

hihetünk László Ervinnek – aki úgy véli, hogy a tudat nem más, mint az agyunknak a vákuummezőben képződő hologram-lenyomata –, akkor „agyunk egyfajta hologram-lenyomatot képez a pszí-mezőben (a vákuumban), ez a lenyomat a halálunk után visszamarad, önálló mozgásba kezd. […] E hologram-lenyomatok egyfajta összefüggő holomezővé állnak össze, mintegy a pszí-mező (teremtő) tudataként.”10 Figyelemre méltó, hogy Einstein tudományos módszertanához hasonlóan Zágoni Miklós is úgy gondolja, hogy a nyugati tudománynak elsősorban nem a tudat rejtélyeit kellene megfejteni és megmagyarázni a mibenlétét, hanem a tényeket illetően technikailag precízen megfogalmazni az ellentétes álláspontokat, két látszólag egymást kizáró elméletet (világképet) egymás mellé helyezni, megőrizve ellentétességüket, s azokat a keretfeltételeket megváltoztatni, amelyek a két elképzelést összeférhetetlenné teszik. Tehát olyan tudományos szemléletváltás („kopernikuszi fordulat”) szükségességét hangsúlyozza, ami nem kifejezetten a módszertan radikális átalakításán keresztül, sokkal inkább a metodika határainak kiszélesítése által valósulhatna meg.

A valóság megismerése szempontjából normál esetben alapvető elvárás, hogy a tudományos kutatás hitelességét az egyes ismeretelméleti módszertanok kritikája és felülvizsgálata folyamatosan szavatolja.

Annak azonban, hogy a (posztmodern) tudományos megismerés mégsem ad kielégítő és átfogó magyarázatot a világ jelenségeivel kapcsolatban elsődlegesen a metodikában keresendő. Nevezetesen abban, hogy vizsgálatok zöme nem az egészre, hanem a részre irányul, s gyakran nem vesz tudomást arról a kontextusról, melyben a megfigyelés zajlik.11 (Tudásunk így természetszerűen csak „rész szerint való” lehet.) Még ha el is fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a kutatás akkor is a legtöbb esetben nem az egységlogikára épül, hanem a racionális logikára és az ebből következő konklúziókra. A huszadik századi természettudomány (az elméleti fizika, ami tulajdonképpen metafizika) egyik nárcisztikus sérüléssel járó felismerése, hogy sem az emberi természet, sem az univerzum legtöbb jelensége nem magyarázható kizárólag racionális alapon. Steven Weinberg elméleti fizikus szerint 2013/8. = http:// www.matud.iif.hu / 2013 / 08 / 08.htm) 10 GAZDAG LÁSZLÓ: Transzcendens világ(ok) – a természettudomány szemével. = Kapu, 2002/11-12. sz. 23.

Megjegyzés: a pszí-mező kifejezés Erwin Schrödinger pszí-függvénye, azaz a hullámmechanika alapegyenletének elnevezéséből származik.

11 E tekintetben a hálózatkutatás, a rendszerelmélet és a globális, ökotudatos szemléletmód előremutató eredményekkel rendelkeznek.

CIKK azonban „az elmúlt 150 év tapasztalatai megmutatták, hogy az élő anyag ugyanazoknak a természeti törvényeknek engedelmeskedik, mint az élettelen.

Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az élet keletkezésében, evolúciójában valami nagyszabású terv valósulna meg. A tudatnak az agy működéseként való leírása, mint jól tudjuk, nehézségekbe ütközik. A nehézség oka az, hogy saját tudatunkról mindannyian speciális értesüléseket szerzünk, méghozzá nem érzékszerveink útján. Ez azonban […] nem jelenti azt, hogy sohasem tudjuk majd megmagyarázni a tudat mibenlétét.”12 Véleménye szerint tehát a tudomány még korántsem jutott el lehetőségeinek határáig, s ebben az sem jelent akadályt, hogy a tudat megértése jelenleg nehézséget jelent.13 Mivel más emberek neurológiai és élettani alapon történő vizsgálata hozzásegíthet ahhoz, hogy találjunk egy olyan neurális aktivitási programot, amelyben saját tudatunk megfelelőjét ismerhetjük föl, hamarosan alkalom kínálkozhat arra, hogy ezt a komplex irányító szoftvert megtaláljuk. Másfelől viszont az a probléma, hogy miközben igyekszünk megismerni a világot és megérteni a természetet, szembesülünk azzal, hogy egyszerre vagyunk megfigyelők és részei annak, amit megfigyelünk. (Ez az úgynevezett „vak dióként dióba zárva lenni” állapot – ahogyan Babits Mihály A lírikus epilógja című versében megfogalmazta.) Mint már fentebb utaltunk rá, a kvantummechanika megfigyelései szerint valamely rendszer állapota leírható matematikailag egy hullámfüggvénnyel, ám a hullámfüggvénynek az értelmezési szabályai alapvetően különböznek a kiszámítási szabályaitól. Az 1930-as években kidolgozott koppenhágai értelmezés szerint, ha megmérünk egy mennyiséget (például valaminek a helyét vagy impulzusát), azzal beavatkozunk a rendszer állapotába és kiszámíthatatlan módon megváltoztatjuk a hullámfüggvényét. Az új függvényben a mért mennyiség valamilyen határozott értéket vesz föl és ezt a változást nem lehet leírni a determinisztikus Schrödinger-egyenlettel. „Minthogy a hullámfüggvény által kifejezett határozatlanságok csak akkor szűnnek meg, amikor a részecskét megfigyeljük, nem állíthatjuk, hogy a részecske bármilyen meghatározott állapottal rendelkezik, amíg 12

STEVEN WEINBERG: Csillagokra látni.

Természettudomány és filozófia. HVG Könyvek. Bp. 2005. 67-68.

13 A tudat megismerésben betöltött szerepének vázlatos megtárgyalására e munka szerzője is tett már néhány kísérletet A tudat pszichológiai és ontológiai természete című kétrészes írásában. = Holnap Irodalmi és Kulturális Magazin (1. rész: 2016/6. = http:// holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15192; 2. rész: 2016/9. = http:// holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15231)

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

6

meg nem figyeljük.”14 Niels Bohr és Werner Heinsenberg kísérleteinek értelmében egy részecske helyzetét az határozza meg, hogy milyen pontosan ismerjük impulzusmomentumát (perdületét) és fordítva. Ebből az következik, hogy nem tudjuk egyszerre meghatározni a helyét és a sebességét. A fotonok például a mérés hatására egyszer részecske, máskor pedig hullámtermészetűnek bizonyulnak, s hogy éppen melyiknek, az egyáltalán nem független a megfigyelés körülményeitől és módjától. Az ún. „kétréses kísérlet” tehát arra is rámutat, hogy a megfigyelő tudat kimutatható hatással van a megfigyelendő dologra vagy jelenségre. Umberto Eco azonban úgy gondolja, hogy „ami az einsteini víziót megkülönbözteti a kvantumfizika ismeretelméletétől, alapjában éppen az univerzum totalitásába vetett bizalom, egy olyan univerzumban való hit, amelyben a diszkontinuuitás és az indetermináltság váratlan megjelenése alaposan zavarba ejthet bennünket.

Valójában azonban – Einstein szavaival élve – nem kockajátékos Isten, hanem Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot.

Ebben az univerzumban a tapasztalatok végtelen változatossága, a mérések és a lehetséges perspektívák végtelenje létrehozza ugyan a relativitást, mégis megjelenik az egész objektivitása.”15 A művészetben szintén hasonló jelenség figyelhető meg: a művész megteremti ugyan a mű tartalmát, kvázi-igazságtartalmát, de épp a formai kifejezés által megnyilatkozó értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban marad.

(Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel foglalkozik az irodalomtudományban a hermeneutika.) Vajon ésszerűnek tűnhet az az álláspont, mely szerint – egy műhöz hasonlóan – a világegyetem természete is megismerhető, s folyamatainak, törvényeinek zöme megmagyarázható? Az a tapasztalat, hogy erre teljes mértékben nem vagyunk még képesek, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint a tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és módszertani korlátoltságára.16 A descartesi logikán alapuló 14

TIMOTHY FERRIS: A világmindenség. Mai kozmológiai modellek. Typotex. Bp. 2011. 297.

15 UMBERTO ECO: Nyitott mű. Európa. Bp. 1998. 100101.

16 Érdemes megjegyezni, hogy József Attila művészetbölcseletének kialakítása során tulajdonképpen ezt az akadályt kísérelte meg elhárítani. Nem véletlen, hogy tervezett doktori disszertációját A művészet metafizikája címmel tervezte megírni, s e töredékekben maradt írásának egy helyén éppen amellett érvel, hogy a költő a versírás folyamán nem mást tesz, mint a műalkotás határain belül „a szemlélhetetlen világegész helyett szemlélhető műegészet alkot.” (In. JÓZSEF ATTILA: Tanulmányok és cikkek I. /Sajtó alá rendezte: Horváth Iván és Tverdota György./ Osiris. Bp. 1995. 216-217.)

CIKK tudományos vizsgálati módszerek (indukció, dedukció, abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát úgy akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám ehhez relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését, következésképpen felülbírálta az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések zömét. Ennek következménye, hogy az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia válságba került. Mindez nem meglepő, mivel „a tudományos racionalitás körüli viták olyan válságtünetek, amelyek egy legalábbis kétszáz, de inkább kétezer éves társadalmi korszak lezárulásának szimptómái.”17 Noha egy adott világkép dekonstrukciója többnyire szükségszerűen megkérdőjelezi a hozzá tartozó valóságértelmező kánon alapvető paradigmáit, nem feltétlenül szavatolja annak igazságtartalmát is. Arra azonban mindenképpen rávilágít, hogy – mint Nietzsche írja – „valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz igazság, tudatlanságunk növekszik csupán.”18 Sutyák Tibor is amellett érvel, hogy „mivel nem lehetséges egy mindentől független, autonóm és önmagáért jótálló gondolkodás feltételezése, és mivel az úgynevezett igazság sem több regulatív fikciónál, az emberi szellem összteljesítménye valójában kényszeresen elkövetett hibák eredménye, melyek mindazonáltal képesek voltak létrehozni valamit, fel tudtak mutatni sikereket, csakhogy ezek a sikerek nem a hiba vagy hibátlanság viszonylatában mérendők.”19 Ez az egyik oka, hogy nem lehet levezetni egy helyesnek ítélt gondolatmenetet tisztán immanens és hibátlan logika alkalmazásával, hisz a benne előforduló hiba lehetősége nem külsődleges a gondolkodás belső, összefogható természetéhez képest. A tradicionális felfogás szerint ugyanis a gondolkodás maga is külső, hatalmi, elosztási, ritkítási és kisajátítási viszonyok között alakul ki, melyből logikusan következik, hogy az egyes hibák korántsem egyenrangúak és éppúgy egy történeti rendhez tartoznak, ahogy a korrektnek felfogott diskurzusok. Így tehát a hiba a látszat ellenére sem lett egy univerzális elfojtás áldozata. Per definitionem, valamely 17 FEHÉR MÁRTA: Tudományról és tudományfilozófiáról. In. BOROS GÁBOR (főszerk.): i.m. 1312.

18 FRIEDRICH NIETZSCHE: Az értékek átértékelése.

Holnap. Bp. 1994. 88. Foucault pedig A diskurzus rendje című tanulmányában, „az igazság akarását” is konceptualizálva, megállapítja annak történeti beágyazottságát és működéséhez korlátozó funkciót rendel. In. MICHEL FOUCAULT: A diskurzus rendje. = Holmi, 1991/7. sz. 871.

19 SUTYÁK TIBOR: Hiba hiba hátán. In. KITOLÁSI SZAKASZ. Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör). Bp. 1997. 164.

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

7

hiba teljes kiküszöbölése azért sem lehetséges teljesen, mert nélküle nincs gondolkodás és történelem. Ennek függvényében pedig kijelenthető, hogy „a rendetlenség nem más, mint a rend egy speciális típusa, s a hiba éppolyan diszkurzív tény, mint egy helyesen felépített gondolatmenet.”20 Mi következik ebből? Egyrészt az, hogy – mint Foucault írja – „a rend egyrészt magukban a dolgokban adódik belső törvényként, titkos hálózatként, amelynek különféle pontjairól e dolgok mintegy nézik egymást, másrészt pedig a rend csak bizonyos tekintet, figyelem, nyelv keretében létezik, és csupán e keret üres kockáiban nyilvánul meg a mélyben, csöndben, már jelenvalóként várva kijelentése pillanatát.”21 Másrészt azonban a rendezetlenség szempontjából az igazság fogalmához hasonlóan kulcsfontosságú a hiány mint alapvető ismeretelméleti fogalom is.

Vonatkozzon lelki, testi, vagy szellemi természetű entitásokra, utaljon a létezés negatív ontológiai aspektusaira vagy az univerzális igazság keresésére, lényegét tekintve elemi, potenciális motivációs erőt tartalmaz. A hiányt ugyanis általában ki akarjuk tölteni és megszüntetésére irányuló törekvéseinket az is mutatja, hogy keressük erre a vélt vagy valós módot, vagyis egyúttal a bennünk rejlő kreativitást is mozgósítja. De felfoghatjuk a szó jelentését formálisan is. Bár Kant ezt cáfolja, a háború a béke hiánya, a betegség az egészség hiánya, a nyomor a gazdagság (legalábbis az általunk alapvetőnek gondolt dolgok) hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a meggyőződés (hit + tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A sor a lineáris logika szerint ad infinitum folytatható. A tiszta ész kritikájával élve azonban a hiány korántsem eredendően negatív minőségű, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után vágyunk.

Ha valamilyen fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom hiányát kívánatos állapotnak tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát nyugalomra, rendre) vágyunk, ha szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány hiányára (azaz a szeretetlenség hiányára) törekszünk. Nem is beszélve a rend hiányáról, ami a termodinamika második főtétele szerint természeti törvény, hiszen egy magára hagyott, zárt rendszer entrópiája az idő előrehaladásával fokozatosan nő, vagyis az egyre rendezettebb állapotból mindig a rendezetlenebb és kaotikusabb felé halad. Ennek kiegyensúlyozására a rend hiányát kell megszüntetni, tehát rendezetlenség hiányát megteremteni. Az informatikában például a bináris kód az információ meglétén, illetve hiányán alapul, mégis gyakran esünk abba a csapdába, hogy figyelmünket csupán 20 SUTYÁK TIBOR: Hiba hiba hátán. In. KITOLÁSI SZAKASZ.

Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör). Bp. 1997. 165.

21 MICHEL FOUCAULT: A szavak és a dolgok. Osiris. Bp. 2000. 14.

CIKK valaminek a meglétére irányítjuk, s nem veszünk tudomást arról, hogy adott esetben valaminek a hiánya „nem-léte” vagy anomáliája szintén fontos információtartalommal bírhat. Így a hiány nem más, mint a teremtett világ harmóniájának konstruktív disszonanciája. Létének megtapasztalása, a ki- és betöltésére törekvő motiváló energia hosszú távon produktív teremtő erővé teheti. Mivel azonban a múlt század első felében megkérdőjeleződött számos olyan tétel és elmélet, amit abszolútnak és megváltoztathatatlannak hittünk, világlátásunk pillérei is alapjaiban megrendültek. A világról alkotott képünk a végletekig relativizálódott, s az így keletkezett metafizikai űr kozmikus méretűvé tágult.

A formalista-nihilista keretek közé szorított világhiány a teljességigény entrópiájában realizálódott és a hiány teremtő ereje improduktívvá vált. Ezért válhatott annyira népszerűvé a Derrida nevéhez fűződő dekonstrukció is, hisz a francia filozófus éppen a struktúra, a rend, a forma és a hozzá kapcsolódó átfogó filozófiai felfogás kritikáját végezte el. Fő célja az volt, hogy rámutasson: nem lehetséges az európai metafizika törekvése arra vonatkozóan, hogy találjon egy végső értelemmel bíró episztemológiai konstrukciót a világ egészének leírására. Módszertanára jellemező, hogy nem egy új világnézeti rendszert kíván létrehozni a régi helyett, hanem igazolja a tradicionális és megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazságkeresés alapelveinek, axiómáinak érvénytelenségét. Az előfeltevések előfeltevéseit kutatta és kimutatta, hogy a világnézeti és tudományos konstrukciók csak látszólagosan stabilak, valójában mindegyik mögött bizonytalanság, dekonstruálódás található. Ám ha a tudományban nincs abszolút centrum vagy igazság, akkor a gondolkodás története azon az illúzión alapszik, hogy egy-egy filozófiai struktúra totalitásába vetett hitünk csupán viszonylagos. Újra és újra stabil arkhimédészi pontokat keresünk, annak ellenére, hogy ezek csak adott ideig érvényesek. Derrida ezzel szemben azt állítja, hogy rendelkezésünkre állnak bizonyos sémák, melyekkel folyamatosan teremthetünk komplex ontológiai és episztemológiai rendszereket, amikhez hozzárendelhetők újabb és újabb elméletek, de ki is egészíthetjük ezeket a struktúrákat egymással. Ezek lényege nem az objektivitásukban rejlik, hanem abban, hogy egyszerre végtelen sok lehetőséget teremtenek, s mivel nincs adott középpontjuk, természetszerűen többdimenziósak és rekurzívak, hiszen nem helyezik a folyamaton kívülre a struktúra megalkotóját, hanem annak aktív részesévé teszik. A dekonstrukció módszerének lételméleti kiterjesztése szerint tehát a Világegyetem olyan önszerveződő organizmus, aminek teremtője és teremtettje önmaga, illetve az az emberi tudat, ami ezt az egész Mindenséget

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

8

megfigyeli. Ebből a szempontból bizonyossággal csak annyi állítható róla, hogy van, s léte a megszámlálhatatlan potenciális létformák létezése által lehetséges. S ez az a pont, ahol a nyugati filozófia Arisztotelész metafizikájára épülő doktrínái a keleti tanításokkal összeérnek.

CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

9

▌Tomor Gábor

MIÉRT NEM ÉRTIK AZONNAL? Ki ne hallotta volna már azt a kijelentést: „Engem csak a szórakoztató dolgok érdekelnek.” Egyes alkalmakkor magunk is mondjuk: „Ma nagyon elfáradtam, csak valami könnyű, vidám darabhoz lenne kedvem.” Más: „Annyi a munkám, hogy színházra, könyvre egyszerűen nem is gondolhatok.”

Tárlaton vagy múzeumban hallhattunk már ilyen megjegyzéseket a képek előtt nézelődőktől: „Művészet ez? Akkor miért nem értem azonnal?” A műalkotások közérthetőségéről folyó vitákra utalhatott másvalaki: „Lám, ezt nem értem, valószínűleg baj van a művészi értékkel.” Nyilván nem gondolt arra, hogy talán a felkészültsége nem elég korszerű ahhoz, hogy igazán műélvező lehessen.

Mindenekelőtt arra kell gondolni: a valóban művészi műalkotások rólunk szólnak, szembesítenek azzal a valósággal, amiben élünk, ami a szemünk előtt van, s amit mégsem látunk, vagy nem úgy látunk, mint az alkotók. A regények, drámák és más művek olyan helyzeteket, választási lehetőségeket ábrázolnak, amilyenek elé talán sohasem kerülünk, de amelyeket az ő hatásuk alatt mégiscsak átélünk. Élményekkel, tudással gazdagodunk, formálódik gondolat-

és érzésvilágunk. Ez viszont minden esetben munkát igényel tőlünk.

Ezért nem világos, mit szeretne, aki azt teszi szóvá: nem érti azonnal a művészi dolgokat! Minden ismeretért, tapasztalatért meg kell dolgoznunk; éppen a könyvekben, különféle írásokban s más munkákban sűrített mondanivaló megértéséért ne kellene fáradoznunk?!

Erőpróba (is) ez, s nélkülözhetetlen elemeznünk, értékelnünk, az összefüggéseken gondolkodnunk ahhoz, hogy a látottakat, hallottakat teljesen magunkévá tehessük.

A szórakoztató műfajoknak is megvan a létjogosultságuk. Kedveljük a vidámságot, szívesen nézünk, hallgatunk kabarét, és kevesen mondhatnák, hogy sosem olvastak vagy néztek meg egy krimit, hogy egyebekről ne is beszéljünk. Valóban az is gyakran megtörténik, hogy a feszített napi program után nem vállalkozunk nagyobb koncentrálást igénylő filmek megtekintésére.

(Az „előrelátóbbak” ilyen esetekre is készülve már régen gondoskodtak műsorrögzítőmegoldásról.)

A kérdés tehát nem az, hogy szükség vane a szórakoztató művészetre vagy sem, sokkal inkább az: mennyire törekszünk a változó világot hitelesen, nagy erővel, gazdagon ábrázoló művek megismerésére. Mennyire

CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

10

hatnak. A megismerésre törekvő akaratunkat azonban magunk is fejleszthetjük.

A több ismeret segít többet látni, megérteni a műalkotásokból is.

E képességünk, a nagyobb fogékonyság tanulással, tapasztalással fokozatosan elsajátítható.

vagyunk kíváncsiak a bennünk rejlő ítéletekre, kialakult-e igényünk önmagunk változtatására?

Persze, a világot „érteni”, miként a művészeti produktumokat értelmezni nem könnyű dolog. De nem is olyan nehéz, mint ahogyan olykor beállítják. Igaz, az esztétikai nevelés még gyerekcipőben jár, s az oktatási rendszer mai változásai sem ez irányban

A kép egy nagy sikerű zenés vígjáték – az Én és a kisöcsém – próbáján készült, a Körúti Színházban. ***

Tisztelt Szerzők! December első heteiben jelenik meg a Comitatus folyóirat következő nyomtatott periodikája, mely a folyóirat weboldalára felkerült anyagokból az alábbi szerzeményeket fogja tartalmazni. Rendelési info: szinba@gmail.com.

TARTALOM [Vers] ANTAL ANIKÓ: Törés / 5 A. TÚRI ZSUZSA: Elátkozott / 6 BAK RITA: Sebek / 7 BALÁZS CSILLA KINGA: A büdös patkány szonettje / 8 BÁRÓ MÓNIKA: Isten / 9 CSÁK GYÖNGYI: Nyári rémálmokból / 10 DEBRECZENY GYÖRGY: záródísznek jó lesz / 11 G. SZABÓ FERENC: VÉSZJELEK / 12 HAJNAL ÉVA: ÉGI / 13 KARDOS M. ZSÖTE: Kimondatlan áldás / 14 KARKÓ ÁDÁM: Papírfecnik / 15 KOSZTOLÁNYI MÁRIA: Felhőkre írt levél / 16 KŐSZEGHY MIKLÓS: Ház-tükör / 17 LAJTAI GÁBOR: Csontpalást / Dualizmus / Harmadikszemes látás / 18 LUKÁCS IZABELLA: MA / 19 MARETICS ERIKA: Vigyázlak… / 21 M. KOVÁCS MELINDA: Míg szétfolyik a bor / 22 RIBA ILDIKÓ: Káprázat / 23 S. BARANYÁK ÁGNES: Elveszíteni / 24 TÓTH IMRE: Végtörlesztés / 25 VARGA TIBOR: Reng a szikla / 26 VÍG ORSOLYA: Madarak / 28 [Cikk] BRÁTÁN ERZSÉBET: Az univerzum száma / 31 JÁNOSSY ZSUZSANNA: Élj „nem” nélkül / 36 M. KOVÁCS MELINDA – SZINAY BALÁZS: Örök /nem örök / 39 MUHEL GÁBOR: A napsütötte sávon innen és túl / 46 SZINAY BALÁZS: Ez is má’ ír? – szerkesztői;

tulajdonosi; üzleti szemmel / 64 TOMOR GÁBOR: Miért nem értik azonnal? / 75 [Recenzió / Ajánló] MAROSÁN BENCE: A folyékony Abszolútum / 81 M. KOVÁCS MELINDA: Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló) / 102 [Tanulmány] VARGA TIBOR: „Két világ határán néma báb” – László Ernő költői életműve / 107 [Interjú] „Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna...”

– interjú Lukács Izabellával / 123 [Portré] KARDOS M. ZSÖTE: DYLAN THOMAS (1914-1953) – walesi költő és prózaíró / 131 [Novella] BOÉR PÉTER PÁL: Kicsomagolt becsomagoltak / 143 BALOGH ISTVÁN: A férfi ajka / 148 BOJTOR IVÁN: Az álombéli falról, az üzenetről és a fecskékről / 152 B. TÓTH KLÁRA: Klári néni és a házasság / 157 DINÓK ZOLTÁN: Csillagász / 161 EGERVÁRI JÓZSEF: Kávé-vörösborral / 163 KAPOLYI GYÖRGY: Magány/ 167 M. KOVÁCS MELINDA: Negyven / 172 VERES ROLAND: Szellem / 177 [Mese] GANI ZSUZSANNA: Főnixmadár/ 189

CIKK

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

11

.

▌Jánossy Zsuzsanna

ÉLJ “NEM” NÉLKÜL! Élj „nem" nélkül

Míg előrehaladnánk, tisztázzuk, hogy a „nem" melyik értelméről fogunk beszélni. A tagadás = nem-ről fogok néhány fontos dolgot ajánlani az Olvasó figyelmébe. A „nem" negatív gondolatot, negatív érzéseket elindító kifejezés.

Kezdjük a legelején: a kisgyermekek leghamarabb a „nem" szót tanulják meg és mindenre oda is gügyögik, mert ők is ezt hallják a legtöbbször, mint: „nem szabad", „nem kell", „nem lehet", stb. Ahogy a gyerekek növekednek, a szülők tudják a legjobban, hogy mi „nem" jó nekik, például: „neked ez nem kell", „nem mehetsz", „nem lehetnek ilyen barátaid", „nem vagy képes", stb.

Aztán, telnek az évek és a lázadó tinédzser felnő és „végre megszabadul" otthonról, mert szabadon, a saját Életét akarja élni.

Hamarosan találkozik a buktatókkal, a „nem tudom"–okkal.

Ez a folyamat így megy tovább és egyre több az elégedetlen-, a beteg-, a szegénységben tengődő-, a társadalomból kirekesztett ember. Az otthonról megszerzett „tudást", szokásokat, példákat viszik tovább, amelyeket a következő generáció lemásol, így

az új társadalom is régi normák szerint, „nem" szerint él.

De mi van akkor, ha....

Térjünk vissza az elejére: a „nem" szó helyett magyarázzunk, állítsunk dolgokat, tényeket, például: a „ne menj oda” helyett „vigyázz, az meleg", „nem kell" helyett „neked már van ilyen babád", „ne vedd el" helyett „ez a kedvenc csészém", stb.

Ezekkel a magyarázkodásokkal is azt sugalljuk, hogy „ne!" és a kisgyermek meg is érti.

Ahogy a gyermekek cseperednek, a szülők a legjobbat akarják nekik nyújtani és tudják, hogy hol vannak a gyermekeik képességeinek határai. Mondhatják a „nem csinálhatod" helyett, hogy „most más programunk van", letorkolás helyett „te jó gyerek vagy", ha nehezen megy a tanulás vagy hibát követ el: „meg tudod csinálni", „légy bátor" és a varázsszó: „szeretünk". Akár kérdezhetünk is a tagadás helyett, mint „már kinőtted a tavasszal vett pulcsit?", ha éppen újabb ruhavásárlási szándéka van.

Hagyni kell őket válaszolni, választani, döntéséket hozni. A gyermek egy személyiség és köztünk nevelkednie kell, megismernie a jót és a rosszat, különbséget tenni hasznos és nem fontos között. Ha nem hagyjuk őket tévedni, nem kell javítaniuk. Hogyan fogják legyőzni az élet küzdelmeit?

CIKK Az ilyen családban nevelkedett fiatal boldogan, tele reményekkel és kitűzött célokkal kezdi új életét, családot alapít és időnként meglátogatja szüleit. Az otthon töltött idő alatt nem hallotta a „nem"-et, így korlátozások nélkül neveli ő is saját gyermekeit.

Talán elvontnak tűnik, de hidd el, kedves Olvasó, hogy lehetséges. Próbáld ki saját magadon, arra koncentrálj, hogy ne használd a „nem"szót. Úgy fogalmazz, hogy állíts, magyarázz, legyen rá időd, mert, ha türelmet szánsz valakire, hozzád is türelmesek lesznek. Nem fognak megharagudni rád.

Tudom, sokszor a „nem" a nyers igazságot tartalmazza, de a „nem" negatív érzéseket indít el az emberekben és az egyikünknek sem hasznos. Miért mondjam azt, hogy „nem mentem el az ünnepségre, mert nem is volt kedvem", ha úgy is fogalmazhatok, hogy „annyi elfoglaltságom volt a délután, hogy estére teljesen elfáradtam".

Egy kis találékonysággal diplomatikusan kihúzhatom magam a helyzetből.

Tudni kell „nem"-et mondani, akkor is, amikor úgy érezzük kihasználnak vagy már nem fér bele az időnkbe az, amire megkérnek. Ez esetben is hagyjuk ki a „nem"-et, fogalmazzuk annak az értelmét, például: „sajnálom, ma foglalt vagyok" vagy „köszönöm, hogy újból rám esett a választás, de a héten el leszek utazva", stb.

Egy vizsga során nem mondhatom, hogy „nem tudom”, „nem emlékszem”, már a „nem” megfogalmazása negatív érzéseket indít el és leblokkol, ugyanakkor a vizsgáztató ellenszenvét is sikerül megszerezni. A megijedés pillanatig tart, de parancsolnom kell az elmémnek, hogy inkább emlékezzen az adott témára és ne a "nem"mel foglalkozzon. Magyarázkodjunk, amire emlékszünk. Azt fejtegessük.

Az állásinterjún nagyon fontos a kommunikáció, az értelmes mondatok összerakása, nem beszélhetünk tőmondatokban ugyanis, a kérdések úgy vannak megszerkesztve és úgy teszik fel, hogy a versenyzőnek módjában álljon véleményt formálni, kifejteni az álláspontjait, ismertetni szakmai előéletét, kifejezni elvárásait.

A „nem” kifejezés negatív érzést – előítéletet indít el az alkalmazóban és következik az elutasítás. Bárhogy próbálod otthon a tükör előtt begyakorolni a beszédedet, nem tudod milyen kérdéseket intéznek hozzád. Arra

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

12

tanítsd meg magad, hogy fogalmazz "nem" nélkül.

Ha nincs tagadás, nem indul negatív gondolat, negatív érzés-sorozat, mint felindultság, bosszankodás, méreg, hisztéria, panaszkodás, harag, ehelyett tiszta lelkiismeret, megnyugvás, elégedettség, elfogadás, tisztelet, elismerés, öröm van.

Mert, amit te adsz magadból, azt kapod vissza.

Mondanivalómat saját tapasztalataim inspirálják és őszintén, tiszta szívvel ajánlom neked is, hogy próbáld meg.

Töröld ki a „nem” szót a szótáradból és meglátod, meg fogsz változni, megváltozik a világod és nem kétséges, hogy csakis jó irányba.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

13

▌Egervári József

KÁVÉ-VÖRÖSBORRAL Már este hét is elmúlt, mikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett.

Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

– Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

– Mikor jössz?

– Majd.

Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

Felállt a konyhaasztaltól, betette a mosogatóba a tányért és a villát. Még világos volt odakint.

Kisétált a műhelybe. Minden este kisétált. Vetnie kell rá egy pillantást, hogy nyugodt legyen az álma.

Mindig azt érezte, nem jó helyen van, de oda is vágták neki olykor, tudjad már, hol a helyed!

Nem akarta tudni. Összeférhetetlennek tartották, mogorvának, antiszociálisnak, akit ismeretlen vágy hajt átgázolni a másikon, belemondani a képébe az egyetlen igazságot, mely természetesen az övé, támadhatatlan, Istentől való. Féltek tőle, mert csak az igazság érdekelte, kíméletlenül, legyen szó bármiről, az árokásás törvényszerűségeiről, a halászlé receptjéről, netán a politikusok gazemberségeiről, neki mindenről határozott, ellentmondást nem tűrő véleménye volt. Mire ment a kurva nagy igazságával? Semmire. Az igazsággal semmire sem megy az ember, ha az önmagában való csak, s nem védi az ártatlant, a gyengét. De ezt akkor még nem tudta. Vitatkozott Istennel is, nem, nem mindenki bűnös lélek, a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, a többség pedig tehetetlen, idióta hülye, akit a szél fúj ide-oda a két tábor között.

Végigsimított a finom, márványhoz hasonlító kövön, melyet már teljesen tükörsimára csiszolt.

Hat hónap alatt. Jó lesz, hacsak el nem rontja, mint eddig mindent. A szándék, a vágy mit sem ér, ha az ember nem képes megvalósítani az elképzeléseit, csak rohan egyik álomból a másikba, de sehol sem lesz otthon. A tökéletességet kereste, de sosem találta.

Mindig felkerül az álarc, mogorva, dühös, ártatlan vagy örökké mosolygós, mely elfed titkokat.

Az ember azt hiszi, az álarc megvéd, de az álarc sosem véd meg, mert a fájdalom belül van.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

14

Állt a tükör előtt, hosszú perceken keresztül vizsgálta arcát, szürkészöld szemeiben már nem volt elég fény, a ráncaiban megtelepedett az idő, a fájdalom, szakálla sárgásfehéren virított állán, bajusza elrejtette a száját, se vicsor, se mosoly nem látszódott. Szerethetetlen, állapította meg.

Még két nap. Még kettő. Az izgatottságtól alig tudott aludni. Színesben álmodott. Érezte az amarilliszek illatát. Mosolygott.

Felbontott egy üveg száraz vörösbort, teletöltötte a kecses poharat, másik kezében egy csésze forró, gőzölgő kávét egyensúlyozott,s elindult a műhely felé. Ivott egy kortyot, a kesernyés, száraz, ám telt íz boldogsággal töltötte el. Letette a poharat és a csészét a satupadra, leült a repedezett, öreg hokedlire. Elkészült. És nem rontotta el. Életében először valamit nem rontott el. Megremegett a gyönyörűségtől. Lassan vetkőzött. A kikönyökölt pulóver. Aztán a nadrág, majd az alnemű. Végül az ing. Ott állt meztelenül a műhely közepén, öregen, sápadtan, izgatottan, izmai ernyedten várakoztak, két karja élettelenül lógott meggörbült teste mellett.

Kézfejével megtörölte a szemét. Aztán odalépett a szoborhoz, bebújt az ölelő karok közé, a hideg kő érintése mégsem volt kellemetlen. Megölelte. Érezte bőrén a nő ágaskodó mellbimbóit, hasát formás hasához nyomta. Átölelte, megfogta gömbölyű popsiját. A nő hátra vetett fejjel, nyitott szájjal nevetett. Még jobban megölelte, arcát a nyakába fúrta. És sírt.

A Halál a repedezett, öreg hokedlin ült. Mosolygott, miközben kevergette a kávét.

Gyönyörködött a szoborban. Egy férfi ölel egy nőt. A nő a férfi nyakát. Átéléssel, szerelmesen.

A férfi a nyakába csókol. A nő nevet. Mintha csak egyetlen kőtömbből faragták volna őket, elválaszthatatlanul. A szerelem örök. Valóban az.

Felhörpintette kávéját, ivott egy korty vörösbort. Isteni! Még visszapillantott az ajtóból a szoborra. Jól van ez így, bólogatott, s ismét elmosolyodott. Eldöntötte, aznap már nem dolgozik.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

15

▌B. Tóth Klára

ERNŐ ATYA, A CSIGOLÓGUS BARÁT Barát, mert nekem az volt. Tanárom, mesterem és barátom. Én nem annyira tárgyakat őrzök tőle, bár valahol a padláson talán ráakadnék a rég elkallódott leveles dobozra, képeslapjaira, amit külföldi kutatóútjairól, Szicíliából, Máltáról, vagy Görögországból, Olaszországból írt, a kutatási területekről, ahol sokszor egy szál hálózsákban aludt a szabad ég alatt, ferences egyszerűséggel, Isten pillantásába burkolózva. Emberi relációban mérve védtelenül, egyedül a magas sziklák között, fenevadaknak, időjárásnak kiszolgáltatva, valójában az égi biztonság csillagfényes takarója alatt. Őt magát őrzöm magamban, bonyolult, de bámulatos személyiségét: a következetes pedagógust, a zseniális természettudóst, nyelvészt, de őrzöm a tehetséges zeneszerzőt, költőt, az oknyomozó szakírót, az elmélyült teológust, és egyben a szerény, puritán embert, hívő keresztyént.

Még most is tanulok tőle, 53 évesen, még mindig hat, ha visszagondolok a beszélgetéseinkre.

Kezdettől fogva Krisztust láttam benne tükröződni. Egyszerre érkeztünk a Ferencesbe: én harmadikos diákként, ő mint fiatal latin-német szakos tanár. Már az első napokban összebarátkoztunk. Szünetben félrehúzódtam, nem ismertem senkit, odajött, megkérdezte, mit olvasok, és már ott is voltunk az irodalomnál.

A német órák remek humorral, ugyanakkor kőkemény következetességgel zajlottak, a szakkörön volt oldottabb, ahol belekóstoltunk az összehasonlító nyelvészetbe is. Tizenhárom nyelvet ismert magas fokon. Tudása feneketlen kút, szédítő volt belenézni, ugyanakkor ösztönző erővel hatott zaklatott kamasz életem szellemi fejlődésére.

Engem leginkább az ókori nyelvek bilincseltek le, az ógörög, etruszk. Ittam minden szavát. Én akkoriban a koinéval ismerkedtem, a bibliai göröggel, amit Bolyki János református lelkésztől tanultam, csak úgy hobbiból. Őt viszont az ógörög nyelvről kérdezhettem.

Rendkívüli élmény volt beszélgetni vele. Kivételes intellektusa, hatalmas tudása ellenére végtelenül szerény és közvetlen tudott lenni. Megtisztelt a barátságával, nem számított a nem, a kor, a pozíció; két érdeklődő ember, egy akkor nyiladozó értelem, és egy tudós cserélte ki gondolatait. Mindent tudni akartam, faggattam, kerestem az alkalmat, hogy föltehessem neki a kérdéseimet, és ő kereste azt az egyszerű választ, amit be tudok már kapcsolni az addigi ismereteimbe. Akkoriban a képzőművészet és a versek mellett a vallásfilozófia érdekelt leginkább, Teilhard de Chardintől minden stencilezett kéziratot elolvastam, mert könyvet még nem adtak ki tőle itthon. Megmosolyoghatott volna kamaszos lelkesedésemért, de komolyan vette az érdeklődésemet. Sokat beszélgettünk Teilhardról, eszmeiségéről, tudományos, paleontológiai kutatásairól, a pekingi előember felfedezéséről. Ernő atya sosem volt tudálékos.

Tanított gondolkodni, következtetni, kielemezni a minket körülvevő világot, értelmezni a helyzetet, jelekből olvasni, mint az indiánok. Egészen ritka módon vegyült benne az elméleti és a

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

16

gyakorlati ismeret. Egy német útjáról pl. hozott nekem egy mágneses szappantartót, akkor még nem lehetett nálunk kapni. Praktikus, nem ázik el a szappan- mondta.

Minden nap bejártam Pestre rajzolni, készültem a pályámra, rendszeresen utaztunk együtt a HÉV-en. Beszélgetéseink alatt napról-napra tisztult a kép: szó esett az emberi kapcsolatokról, a hitről, Istenkeresésről, zenéről, irodalomról, politikáról. Mindketten próbálkoztunk a versírással, a zeneszerzéssel, bár én akkor nagyon gyermeki szinten. Az ő orgonára írt zeneműveire viszont Bárdos Lajos zeneszerző is felfigyelt, de a tartományfőnöke nem engedte gyakorolni. Ernő atya költő édesanyja (Szent-Gály Kata) mellett nem tartotta sokra a saját verseit. Én egy súlyos idegösszeroppanás utáni útkeresésben voltam éppen, ő ráérzett, és segített a talpra állásban, spirituális és intellektuális szempontból egyaránt.

A családunkkal is összebarátkozott, többször is eljött hozzánk, levetítette néhány kutatóútján készült diáit. Remek fotós volt. Képes volt órákig várni, hogy egy rügy kipattanását lencsevégre kaphassa, hogy egy rovar életébe bepillanthasson, elcsíphesse a pillanatot, amint a szitakötő szinte megáll a levegőben, mielőtt visszafordul, vagy ahogy a csiga ingerlő mésznyilait lövöldözi a társára, miközben kering körülötte.

Református lelkész édesapámmal hitbeli, teológiai kérdésekről, könyvtáros, bölcsész édesanyámmal irodalomról beszélgettek. Testvéreimmel együtt közös kirándulásokat tettünk.

Hihetetlenül izgalmas volt vele barangolni, minden utunkba kerülő növényről tudott valami érdekes adalékot mondani.

Egyszer Nagykovácsi fölött kirándultunk Mátyás király hajdani vadrezervátumában, mikor váratlanul egy vaddisznócsaládot pillantottunk meg az út kellős közepén. Rögtön felmérte a veszélyt, óvatosan elfordultunk a tisztás felé, hogy kikerüljük őket, mert tudta, ilyenkor őrt állnak a vaddisznók, és támadhatnak. A rét közepén azonban rádöbbentünk, hogy semerre sem tudunk menni. Az egész tisztást körülvették a vaddisznók. Akármerre próbáltunk kitörni, mindenütt vad, figyelő szempár meredt ránk a bokrok közül. Tizennyolc - húszan lehettek.

Sokáig nem mertünk mozdulni. Közben az eső is eleredt. Ernő atya lassú mozdulatokkal, de nyugodtan előhalászott egy tábla csokit, és megkínált. Lassan ettük, fél kockánként. A barna szeletekről kövér esőcseppek gördültek le, figyeltük, hogy tükröződik bennük a tisztás.

– Most várnunk kell – suttogta teljes nyugalommal.

– Meddig?

– Amíg el nem engednek Most ők diktálnak.

A csokievés rituáléja, mint egy lassított felvétel késleltette a feltoluló kérdéseket: mi lesz, ha megtámadnak? Ha estig nem nyílik ki a kör, ha itt kell éjszakáznunk az esőben, mozdulatlanul, támadásra várva?

Aztán egyszer csak zörrent az avar itt is, ott is; dermedten vártuk a támadást. Azonban más történt: lassan szétnyílt az olló, utat engedtek, de csak visszafelé.

Ha a mi társadalmunk is ilyen szervezetten védené-óvná az anyaságot, nem nézne ki ilyen siralmasan a népességcsökkenési statisztikánk. Érettségi után, 1975-ben Ernő atya egy kis munkát adott a Természettudományi Múzeumban, ahol a csigaosztályt vezette. Akkoriban már rengeteget publikált hazai és külföldi szaklapokban.

A magyar és a nemzetközi malakológia egyik legkiválóbb szaktekintélye volt, de mi viccből csak csigológusként emlegettük, ő is így titulálta magát. Tizennégy és félezer csigafajt gyűjtött a múzeumnak, az ötvenhatban elpusztult anyagot pótolandó.

Csigákat rajzoltam pausz papírra vékony csőtollal, sztereo-mikroszkóp alatt. Ha jól emlékszem, a Malacologia című szaklapban jelentek meg, még fizetett is érte. (A néven sokat poénkodtunk.) Évekig jártam be hozzá rajzolni, közben megismertem a csigák izgalmas életét. Sose gondoltam volna, hogy ennyire érdekes a téma, pedig gyerekkorunkban rendszeresen játszottunk a homokozóban csiga-lassúsági versenyt…Egyébként a sztereo-mikroszkópot egy tudományos kutatásáért kapott pénzen vette, (Vitrea-Revízió) kész vagyonba került, de mivel ferences szerzetesként nem lehetett magánvagyona, a múzeumnak adta. Ugyanígy a fizetését is utolsó fillérig a kutatásokra költötte, a szegénységi fogadalom, a rendi szabályzat, és a lelkiismerete is ezt követelte. Később, a ferences rend tartományfőnökeként is ugyanilyen szigorú volt magához.

A titkosszolgálat kinézte magának. Gyakran piszkálták, fenyegették, zsarolták. Egyszer egy nemzetközi malakológiai kongresszust szervezett, beadta az útlevélkérelmét, minden elő volt készítve, ő lett volna az egész rendezvény motorja, lelke, és az útlevél csak nem jött meg.

Egyszer csak behívták a rendőrségre. A tiszt udvariasan leültette. Előhúzta az útlevelét, orra alá dugta:

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

17

– Ezt kéri, ugye? Máris adom, egy feltétellel. Tudjuk, milyen fontos magának az a kongresszus.

Csak néhány információt néha a rendtársairól…

– Köszönöm, de már nem akarok utazni - mondta Ernő atya, felállt, és otthagyta az elképedt 3/3-as tisztet, kezében a nyomdaszagú útlevéllel.

Később megvádolták, hogy besúgó volt. Persze, akit már megkörnyékeztek, arról vezettek aktát.

A neve így szerepelhetett titkos iratokon, holott sose adta be a derekát. Annál sokkal nagyobb jellem volt.

Számos tudományos gyűjtőútja egyikére minket is magával vitt két testvéremmel, Bulgáriába.

1975 július 27-én indultunk. Remekül beszélt bolgárul is, jól ismerte a szokásaikat, mentalitásukat, sokszor gyűjtött a bolgár hegyekben. Lelkesen gyűjtögettünk, mindegyik csigáról tudott valami izgalmasat mesélni. Egyszer talált egy különleges fajt, amit még nem ismert.

Egészen tűzbe jött. Ezt ő határozta meg először, el is nevezték valamilyen pinteriensisnek, az ő neve alapján, a másik nevére már nem emlékszem. Nagyon kalandos utazás volt.

Egyszer levitt minket egy elhagyatott kisvárosba, egészen az albán határhoz. Nem tudtunk visszajönni, nem volt már aznap busz. Így hát több órás gyaloglás után végre lestoppoltunk egy Vágóhídi áruk, élőállat-szállítás feliratú teherautót, a sofőr betessékelt minket a raktér kiürült belsejébe, ahol csúszkáltunk a zsíron, mint egy burleszk-filmben. Chaplin sem csinálta volna jobban. Volt egy picurka szellőzőnyílás az ajtón és alatta egy kampó, abban kapaszkodtunk mindnyájan, egy-egy ujjal, próbáltunk friss levegőhöz jutni, de a bűzért és a csúszkálásért kárpótolt az autósok elképedt arca, ahogy elolvasták a bolgár feliratot, és a mi vigyorgó képünket látták felváltva felbukkanni a szellőzőnyílásban…

Egy túránk alatt egyszerű hegyi pásztorok meghívtak minket a tábortűzhöz, egy kis pálinkára.

Egy üveg járt körbe, abból kellett inni nekünk is…Laci (akkor már Laciztuk, mint „kollégát”) remekül megtalálta velük a hangot, mert persze folyékonyan beszélt bolgárul is. Elmeséltek egy ősi legendát. Nagyon babonásak. Rendkívül érdekes volt figyelni a szokásaikat, gesztusaikat.

Végtelenül barátságos nép, de nem lehetett visszautasítani a közös ivászatot, vérig sértődtek volna.

Kolostorokat látogattunk végig. A Rilai Kolostor teljesen lenyűgözött. Laci persze kapásból mesélte az egész történetét, mikor, kik építették, periódusok, legenda, falfestés, gyógynövénykert, milyen gyógyszereket készítettek belőlük, mint egy lexikon, ahol felütjük a lapot, ott a válasz – minden tudott.

Aztán ő maradt még gyűjteni, mi továbbmentünk Szófiából Burgasba egy olyan rozoga lélekvesztőn, ahol a stewardes közölte, nincs több ülőhely, szálljunk le. Volt jegyünk, nem hagytuk magunkat, némi közelharc után engedett, kituszkolt három egyenruhást, és leültünk a helyükre, bár, ha tudjuk, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokat produkál a gép, inkább maradtunk volna vágóhídi áruk…

Utunk végén Várnán át mentünk, csak pár percet állt a vonat. Ismerős arc mosolygott ránk az állomáson, egy doboz bonbonnal a kezében. Ilyen volt Laci. Odautazott elbúcsúzni.

Zárkózottsága, szigorúsága miatt sokan ridegnek tartották, pedig végtelen szeretet volt benne, és sajátos, fanyar humor. Sőt önirónia, ami mindig kisegít a krízishelyzetből, ha az ember kívülről tudja látni magát, és madártávlatból szemléli a helyzetet, mindjárt nem tűnik olyan veszélyesnek, mintha beleragadna.

Tartományfőnöksége, külföldi útjai, tudományos írásai egyre jobban lefoglalták, én is elindultam a pályámon, aztán házasság, három gyerek. Ritkuló levelek, képeslapok, meghívók.

Egyre ritkábban találkoztunk, futott az idő, sose értük utol.

Aztán egyszer csak hallottam, hogy elment. Alig hatvan évesen. Temetésén tudtam meg, hogy a halál szorításában még megírt két könyvet – római téma, hisz latintanár is volt – telis-tele humorral. Holott akkor már nem tudott enni, pedig mekkora szakács volt! A fűszerek, az ízlelés mágusa. Évekig vissza tudott emlékezni egy-egy ízre. Bezárkózott a szobájába, hogy be tudja fejezni a könyveket. Rendtársai csak a végén tudták meg, miért. Áradt belőlük a derű, mintha most kezdené. De hiszen valóban új út előtt állt. Derűs humorral készült az utolsó kalandra.

Küldött volt, egyszeri, megismételhetetlen. Úgy ment, mint ahogy más érkezik. Mi hogy fogjuk csinálni?

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

18

Barát, mert nekem az volt. Tanárom, mesterem és barátom. Én nem annyira tárgyakat őrzök tőle, bár valahol a padláson talán ráakadnék a rég elkallódott leveles dobozra, képeslapjaira, amit külföldi kutatóútjairól, Szicíliából, Máltáról, vagy Görögországból, Olaszországból írt, a kutatási területekről, ahol sokszor egy szál hálózsákban aludt a szabad ég alatt, ferences egyszerűséggel, Isten pillantásába burkolózva. Emberi relációban mérve védtelenül, egyedül a magas sziklák között, fenevadaknak, időjárásnak kiszolgáltatva, valójában az égi biztonság csillagfényes takarója alatt. Őt magát őrzöm magamban, bonyolult, de bámulatos személyiségét: a következetes pedagógust, a zseniális természettudóst, nyelvészt, de őrzöm a tehetséges zeneszerzőt, költőt, az oknyomozó szakírót, az elmélyült teológust, és egyben a szerény, puritán embert, hívő keresztyént.

Még most is tanulok tőle, 53 évesen, még mindig hat, ha visszagondolok a beszélgetéseinkre.

Kezdettől fogva Krisztust láttam benne tükröződni. Egyszerre érkeztünk a Ferencesbe: én harmadikos diákként, ő mint fiatal latin-német szakos tanár. Már az első napokban összebarátkoztunk. Szünetben félrehúzódtam, nem ismertem senkit, odajött, megkérdezte, mit olvasok, és már ott is voltunk az irodalomnál.

A német órák remek humorral, ugyanakkor kőkemény következetességgel zajlottak, a szakkörön volt oldottabb, ahol belekóstoltunk az összehasonlító nyelvészetbe is. Tizenhárom nyelvet ismert magas fokon. Tudása feneketlen kút, szédítő volt belenézni, ugyanakkor ösztönző erővel hatott zaklatott kamasz életem szellemi fejlődésére.

Engem leginkább az ókori nyelvek bilincseltek le, az ógörög, etruszk. Ittam minden szavát. Én akkoriban a koinéval ismerkedtem, a bibliai göröggel, amit Bolyki János református lelkésztől tanultam, csak úgy hobbiból. Őt viszont az ógörög nyelvről kérdezhettem.

Rendkívüli élmény volt beszélgetni vele. Kivételes intellektusa, hatalmas tudása ellenére végtelenül szerény és közvetlen tudott lenni. Megtisztelt a barátságával, nem számított a nem, a kor, a pozíció; két érdeklődő ember, egy akkor nyiladozó értelem, és egy tudós cserélte ki gondolatait. Mindent tudni akartam, faggattam, kerestem az alkalmat, hogy föltehessem neki a kérdéseimet, és ő kereste azt az egyszerű választ, amit be tudok már kapcsolni az addigi ismereteimbe. Akkoriban a képzőművészet és a versek mellett a vallásfilozófia érdekelt leginkább, Teilhard de Chardintől minden stencilezett kéziratot elolvastam, mert könyvet még nem adtak ki tőle itthon. Megmosolyoghatott volna kamaszos lelkesedésemért, de komolyan vette az érdeklődésemet. Sokat beszélgettünk Teilhardról, eszmeiségéről, tudományos, paleontológiai kutatásairól, a pekingi előember felfedezéséről. Ernő atya sosem volt tudálékos.

Tanított gondolkodni, következtetni, kielemezni a minket körülvevő világot, értelmezni a helyzetet, jelekből olvasni, mint az indiánok. Egészen ritka módon vegyült benne az elméleti és a gyakorlati ismeret. Egy német útjáról pl. hozott nekem egy mágneses szappantartót, akkor még nem lehetett nálunk kapni. Praktikus, nem ázik el a szappan- mondta.

Minden nap bejártam Pestre rajzolni, készültem a pályámra, rendszeresen utaztunk együtt a HÉV-en. Beszélgetéseink alatt napról-napra tisztult a kép: szó esett az emberi kapcsolatokról, a hitről, Istenkeresésről, zenéről, irodalomról, politikáról. Mindketten próbálkoztunk a versírással, a zeneszerzéssel, bár én akkor nagyon gyermeki szinten. Az ő orgonára írt zeneműveire viszont Bárdos Lajos zeneszerző is felfigyelt, de a tartományfőnöke nem engedte gyakorolni. Ernő atya költő édesanyja (Szent-Gály Kata) mellett nem tartotta sokra a saját verseit. Én egy súlyos idegösszeroppanás utáni útkeresésben voltam éppen, ő ráérzett, és segített a talpra állásban, spirituális és intellektuális szempontból egyaránt.

A családunkkal is összebarátkozott, többször is eljött hozzánk, levetítette néhány kutatóútján készült diáit. Remek fotós volt. Képes volt órákig várni, hogy egy rügy kipattanását lencsevégre kaphassa, hogy egy rovar életébe bepillanthasson, elcsíphesse a pillanatot, amint a szitakötő szinte megáll a levegőben, mielőtt visszafordul, vagy ahogy a csiga ingerlő mésznyilait lövöldözi a társára, miközben kering körülötte.

Református lelkész édesapámmal hitbeli, teológiai kérdésekről, könyvtáros, bölcsész édesanyámmal irodalomról beszélgettek. Testvéreimmel együtt közös kirándulásokat tettünk.

Hihetetlenül izgalmas volt vele barangolni, minden utunkba kerülő növényről tudott valami érdekes adalékot mondani.

Egyszer Nagykovácsi fölött kirándultunk Mátyás király hajdani vadrezervátumában, mikor váratlanul egy vaddisznócsaládot pillantottunk meg az út kellős közepén. Rögtön felmérte a veszélyt, óvatosan elfordultunk a tisztás felé, hogy kikerüljük őket, mert tudta, ilyenkor őrt állnak a vaddisznók, és támadhatnak. A rét közepén azonban rádöbbentünk, hogy semerre sem

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

19

tudunk menni. Az egész tisztást körülvették a vaddisznók. Akármerre próbáltunk kitörni, mindenütt vad, figyelő szempár meredt ránk a bokrok közül. Tizennyolc - húszan lehettek.

Sokáig nem mertünk mozdulni. Közben az eső is eleredt. Ernő atya lassú mozdulatokkal, de nyugodtan előhalászott egy tábla csokit, és megkínált. Lassan ettük, fél kockánként. A barna szeletekről kövér esőcseppek gördültek le, figyeltük, hogy tükröződik bennük a tisztás.

– Most várnunk kell – suttogta teljes nyugalommal.

– Meddig?

– Amíg el nem engednek Most ők diktálnak.

A csokievés rituáléja, mint egy lassított felvétel késleltette a feltoluló kérdéseket: mi lesz, ha megtámadnak? Ha estig nem nyílik ki a kör, ha itt kell éjszakáznunk az esőben, mozdulatlanul, támadásra várva?

Aztán egyszer csak zörrent az avar itt is, ott is; dermedten vártuk a támadást. Azonban más történt: lassan szétnyílt az olló, utat engedtek, de csak visszafelé.

Ha a mi társadalmunk is ilyen szervezetten védené-óvná az anyaságot, nem nézne ki ilyen siralmasan a népességcsökkenési statisztikánk. Érettségi után, 1975-ben Ernő atya egy kis munkát adott a Természettudományi Múzeumban, ahol a csigaosztályt vezette. Akkoriban már rengeteget publikált hazai és külföldi szaklapokban.

A magyar és a nemzetközi malakológia egyik legkiválóbb szaktekintélye volt, de mi viccből csak csigológusként emlegettük, ő is így titulálta magát. Tizennégy és félezer csigafajt gyűjtött a múzeumnak, az ötvenhatban elpusztult anyagot pótolandó.

Csigákat rajzoltam pausz papírra vékony csőtollal, sztereo-mikroszkóp alatt. Ha jól emlékszem, a Malacologia című szaklapban jelentek meg, még fizetett is érte. (A néven sokat poénkodtunk.) Évekig jártam be hozzá rajzolni, közben megismertem a csigák izgalmas életét. Sose gondoltam volna, hogy ennyire érdekes a téma, pedig gyerekkorunkban rendszeresen játszottunk a homokozóban csiga-lassúsági versenyt…Egyébként a sztereo-mikroszkópot egy tudományos kutatásáért kapott pénzen vette, (Vitrea-Revízió) kész vagyonba került, de mivel ferences szerzetesként nem lehetett magánvagyona, a múzeumnak adta. Ugyanígy a fizetését is utolsó fillérig a kutatásokra költötte, a szegénységi fogadalom, a rendi szabályzat, és a lelkiismerete is ezt követelte. Később, a ferences rend tartományfőnökeként is ugyanilyen szigorú volt magához.

A titkosszolgálat kinézte magának. Gyakran piszkálták, fenyegették, zsarolták. Egyszer egy nemzetközi malakológiai kongresszust szervezett, beadta az útlevélkérelmét, minden elő volt készítve, ő lett volna az egész rendezvény motorja, lelke, és az útlevél csak nem jött meg.

Egyszer csak behívták a rendőrségre. A tiszt udvariasan leültette. Előhúzta az útlevelét, orra alá dugta: – Ezt kéri, ugye? Máris adom, egy feltétellel. Tudjuk, milyen fontos magának az a kongresszus.

Csak néhány információt néha a rendtársairól…

– Köszönöm, de már nem akarok utazni - mondta Ernő atya, felállt, és otthagyta az elképedt 3/3-as tisztet, kezében a nyomdaszagú útlevéllel.

Később megvádolták, hogy besúgó volt. Persze, akit már megkörnyékeztek, arról vezettek aktát.

A neve így szerepelhetett titkos iratokon, holott sose adta be a derekát. Annál sokkal nagyobb jellem volt.

Számos tudományos gyűjtőútja egyikére minket is magával vitt két testvéremmel, Bulgáriába.

1975 július 27-én indultunk. Remekül beszélt bolgárul is, jól ismerte a szokásaikat, mentalitásukat, sokszor gyűjtött a bolgár hegyekben. Lelkesen gyűjtögettünk, mindegyik csigáról tudott valami izgalmasat mesélni. Egyszer talált egy különleges fajt, amit még nem ismert.

Egészen tűzbe jött. Ezt ő határozta meg először, el is nevezték valamilyen pinteriensisnek, az ő neve alapján, a másik nevére már nem emlékszem. Nagyon kalandos utazás volt.

Egyszer levitt minket egy elhagyatott kisvárosba, egészen az albán határhoz. Nem tudtunk visszajönni, nem volt már aznap busz. Így hát több órás gyaloglás után végre lestoppoltunk egy Vágóhídi áruk, élőállat-szállítás feliratú teherautót, a sofőr betessékelt minket a raktér kiürült belsejébe, ahol csúszkáltunk a zsíron, mint egy burleszk-filmben. Chaplin sem csinálta volna jobban. Volt egy picurka szellőzőnyílás az ajtón és alatta egy kampó, abban kapaszkodtunk mindnyájan, egy-egy ujjal, próbáltunk friss levegőhöz jutni, de a bűzért és a csúszkálásért kárpótolt az autósok elképedt arca, ahogy elolvasták a bolgár feliratot, és a mi vigyorgó képünket látták felváltva felbukkanni a szellőzőnyílásban…

Egy túránk alatt egyszerű hegyi pásztorok meghívtak minket a tábortűzhöz, egy kis pálinkára.

Egy üveg járt körbe, abból kellett inni nekünk is…Laci (akkor már Laciztuk, mint „kollégát”)

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

20

remekül megtalálta velük a hangot, mert persze folyékonyan beszélt bolgárul is. Elmeséltek egy ősi legendát. Nagyon babonásak. Rendkívül érdekes volt figyelni a szokásaikat, gesztusaikat.

Végtelenül barátságos nép, de nem lehetett visszautasítani a közös ivászatot, vérig sértődtek volna.

Kolostorokat látogattunk végig. A Rilai Kolostor teljesen lenyűgözött. Laci persze kapásból mesélte az egész történetét, mikor, kik építették, periódusok, legenda, falfestés, gyógynövénykert, milyen gyógyszereket készítettek belőlük, mint egy lexikon, ahol felütjük a lapot, ott a válasz – minden tudott.

Aztán ő maradt még gyűjteni, mi továbbmentünk Szófiából Burgasba egy olyan rozoga lélekvesztőn, ahol a stewardes közölte, nincs több ülőhely, szálljunk le. Volt jegyünk, nem hagytuk magunkat, némi közelharc után engedett, kituszkolt három egyenruhást, és leültünk a helyükre, bár, ha tudjuk, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokat produkál a gép, inkább maradtunk volna vágóhídi áruk…

Utunk végén Várnán át mentünk, csak pár percet állt a vonat. Ismerős arc mosolygott ránk az állomáson, egy doboz bonbonnal a kezében. Ilyen volt Laci. Odautazott elbúcsúzni.

Zárkózottsága, szigorúsága miatt sokan ridegnek tartották, pedig végtelen szeretet volt benne, és sajátos, fanyar humor. Sőt önirónia, ami mindig kisegít a krízishelyzetből, ha az ember kívülről tudja látni magát, és madártávlatból szemléli a helyzetet, mindjárt nem tűnik olyan veszélyesnek, mintha beleragadna.

Tartományfőnöksége, külföldi útjai, tudományos írásai egyre jobban lefoglalták, én is elindultam a pályámon, aztán házasság, három gyerek. Ritkuló levelek, képeslapok, meghívók.

Egyre ritkábban találkoztunk, futott az idő, sose értük utol.

Aztán egyszer csak hallottam, hogy elment. Alig hatvan évesen. Temetésén tudtam meg, hogy a halál szorításában még megírt két könyvet – római téma, hisz latintanár is volt – telis-tele humorral. Holott akkor már nem tudott enni, pedig mekkora szakács volt! A fűszerek, az ízlelés mágusa. Évekig vissza tudott emlékezni egy-egy ízre. Bezárkózott a szobájába, hogy be tudja fejezni a könyveket. Rendtársai csak a végén tudták meg, miért. Áradt belőlük a derű, mintha most kezdené. De hiszen valóban új út előtt állt. Derűs humorral készült az utolsó kalandra.

Küldött volt, egyszeri, megismételhetetlen. Úgy ment, mint ahogy más érkezik. Mi hogy fogjuk csinálni?

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

21

▌B. Tóth Klára

KLÁRI NÉNI ÉS A HÁZASSÁG Klári néni a nagyon kevés igaz emberek egyike volt. Rajongtak érte tanítványai, szerették rokonai, tisztelték szomszédai. Derűs lénye beragyogta az egész kerületet.

Nem ment férjhez. Szülei halála óta egyedül élt, de mindig odavett valakit, akin segíthetett. A kertben nap mint nap szomszéd gyerekek játszottak, mintha a saját unokái lettek volna. Én mindig csak mosolyogva láttam őt, nem is tudok rá másképp visszaemlékezni.

Nyugdíjas volt már, mikor kedves szomszédasszonya megbetegedett. Ahogy súlyosbodott az állapota, nem engedett magához senki mást, csak Klári nénit. Ő ápolta, gondozta, kedves, viccelődő természete átsegítette a rákos beteget fájdalmain, félelmein. Az asszony fölnevelte férje korán meghalt első feleségének gyermekeit, és velük élt még idős édesanyja is. Megoldást keresett az életükre.

Halálos ágyán az volt az utolsó kívánsága, hogy férje, Béla bácsi vegye el Klári nénit feleségül.

El akarta rendezni szeretett férje, és édesanyja helyzetét.

Az esküvő után végiglátogatták a rokonságot, így hozzánk is eljöttek. Az asztal alatt fogták egymás kezét és ragyogtak a boldogságtól .A menyasszony 67 éves volt ekkor, a vőlegény 65.

Mindenen nevettek, ugratták egymást, mint a kamaszok.

Gyerekfejjel megéreztem ebben az érzelmek időtlenségét. A társra találás minden életkorban a legnagyobb csoda, csak sokan már nem mernek reménykedni benne.

Elhatározták, hogy átépítik Klári néni házát, ami 1945-ben leégett.

Egy nyilas házát akarta valaki felgyújtani bosszúból, de elnézte a házszámot.

Lőrincre ugyanis hamarabb jöttek be az oroszok, ezért ők beköltöztek az akkori iskolájának egy üres lakásába.

A gyönyörű, barátságos villa őrizetlenül maradt.

Anyukám sok időt töltött itt gyerekkorában. A nagyszülők felvidékről, Selmecbányáról menekültek ide az első világháború után, mert magyarok akartak maradni.

A barátságos villa halvány zöld függönyeivel, különleges növényeivel minden vendég előtt nyitva állt .A manzárd szoba ablakából ráláttak a csodaszép kertre, az ovális medencére, a tágas teraszra. A kertben gyönyörű sziklakert volt kis paddal, és egy domb, ami egy kerti wc-t rejtett.

A dombot Szitnyának hívták, a Selmec fölé magasodó , kirándulások emlékét őrző hegy után.. A wc –ben hímzett textil tasak volt a következő felirattal:”Wenn Du, wie ein gedrenkter Gast, hier ein Asyl gefunden hast, sei dankbar für Genossen Ruh, und mach den Deckel wieder zu” „Ha te,mint egy szorongatott vendég, itt nyugalmat találtál, légy hálás az élvezett nyugalomért, és csukd le a fedelet.”Tetszett, hogy édesanyám ilyen apró részletet is megőrzött az emlékeiben.

(Dédapám a selmeci Líceum igazgatója, természetrajz- és történelemtanára volt, sokat publikált.

Politikai cikkei közt volt egy javaslata a Monarchia idején: A dualizmus helyett a trializmust

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

22

ajánlotta, az osztrák, cseh és magyar egyenrangúságot, de sem az osztrákok, sem a magyarok közt nem aratott sikert, pedig úgy talán másképp alakulhatott volna a történelmünk…)

Klári néni 45-ben gyalog ment ki Lőrincre, megnézni, mi van a házzal, még nem jártak a villamosok. Az egész utcában ép házakat talált, boldogan sietett hazafelé: - mintha ide nem is jutott volna el a háború - gondolta elégedetten. És mikor odaért, ahol egykor a gyönyörű villa állt, már csak az üszkös romok meredeztek az égre. Mire gyalog visszaért a belvárosba, megőszült. Évekig szomszédoknál húzták meg magukat, aztán egy szoba komfortot tudtak csak visszaépíteni .

Ezt a ház-torzót akarták később Béla bácsival újjáépíteni. Építési kölcsönhöz folyamodtak az OTP-nél. A fiataloknak kitalált típusszöveg szerint két gyermeket kellett vállalniuk. Ezen remekül szórakoztak az ügyintézővel együtt, de belementek a játékba, és megkapták a kölcsönt .

Belefogtak az építkezésbe. Járták a tüzéptelepeket, tárgyaltak a munkásokkal, válogatták az építőanyagot.

Aztán eljött a bebútorozás ideje. Mivel a régi bútorok nagy része is a tűz martalékává lett, csupa modern bútort vettek. Előbb lett szekrénysoruk, mint nekünk. Mikor meghívtak minket az új házba, az volt a benyomásom, hogy egy fiatal házaspárnál vendégeskedem. Tele voltak energiával,életkedvvel.

Sokat utazgattak, olcsó IBUSZ utakra lehetett befizetni akkoriban, bejárták Kelet-Európát.

A humor egész kapcsolatukat jellemezte. Mikor Klári néni megbetegedett, férje a legnagyobb gonddal ápolta haláláig .Olyan könnyed derűvel végezte a nehéz munkát, hogy felesége ne érezze azt áldozatnak.

Mikor Béla bácsit temették, egy szenilis öreg barátja így búcsúztatta: „Kedves Bélám, kívánok neked sok jó egészséget…vagyis az Isten nyugosztaljon.”

Az örökifjú szerelmesek a túlvilágon remekül szórakozhattak rajta.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

23

▌Balogh István

A FÉRFI AJKA Szása elcipelte Nyikolajt egy első osztályú vendéglőbe. Ízletes ételek és gyöngyöző italok pompáztak az asztalok hó abroszain, ám Szása nem telepedett meg e fényes teremben.

– A hátsó traktus izgalmasabb – karolt bele társába és vonszolta a fehér asztalok között húzódó széles utcában. A székeken vacsorázó hölgyek és urak ültek, díszes ruhákban.

Nyikolaj apróbb léptekkel haladt, mint társa a katonatiszt, aki megszokta a kirukkolás eseményeit.

A hátsó traktusban sejtelmes félhomály lebegett a plafontól a padlóig, csak a csöpp színpad proszcéniumából vetült a táncosnőkre vörös arany fényár. A táncosnők keleti zenére ragasztották hasukat gerincoszlopukhoz, csípejük ringott, mint árva bárka Volga hullámain.

Szása elé sietett egy szolga, mutatta az utat a szabad asztalhoz, s a társaktól elvette köpönyegüket.

– Konyakot! – szólt Szása.

Nyikolaj gyomrába gömbvillám pattant.

Az első pohár után azonnal a lényegre tért a katonatiszt: – Te voltál városi tisztviselő?

– Voltam – válaszolt Nyikolaj.

– Ismered a bürokrácia világát.

– Ismerem.

– Meg a korrupciót.

– Azt nem annyira, rövid ideig voltam tisztviselő.

– Épp eleget ahhoz, hogy nekimenj a témának.

– Milyen témának?

– Ez az. Olyannak, amilyent még nem írtak Oroszországban.

– Én írjak először?

– Te. Tudom, képes vagy erre.

Nyikolaj belebámult társa arcába. Milyen szép íve van ajkadnak, mondta volna, de szóra nem nyílt szája, mert Szása erélyesen folytatta: – Jártak revizorok a hivatalodban?

– Jártak.

– Tudtátok előre, hogy jönnek?

– Mikor hogy.

– Tudtátok vagy nem?

– Leginkább nem.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

24

– Volt főnökeidnek takargatnivalójuk?

– Mindnek.

– Neked is?

– Én a létra alsó fokán ücsörögtem.

– Tehát nem szorongtál a revizor miatt?

– Szorongtam.

– Nagyon? Kicsit?

– Mikor hogy.

– A fene ebbe a válaszodba!

– Ha csúszós ügyletekben vettem részt, akkor volt félnivalóm – Csúszós ügylet?

– Van ilyen. Ez jelent sokat a fél kézre játszóknak.

Szása idegesen töltött a poharakba. A sajátját fölkapta és torkába öntötte. Ádámcsutkája meg sem mozdult. Szivárvány íve van ajkadnak, mondta volna Nyikolaj.

– Mi a megoldás, ha beletenyerel az ellenőr a cicakakába?

– Lekenyerezik. Pénzzel, nővel, akármivel.

– Ezt írd meg!

– Mi ebben a csudaság?

– Legyen hamis a revizor személye. Olyan ember, akit csak revizornak hisznek, de nem az.

– És lekenyerezik?

– Ez a megoldás, te mondtad.

– Suta elbeszélés születne ebből – legyintett Nyikolaj.

– Vidd színpadra Oroszországot!

Nyikolaj ijedten nyúlt poharáért, konyakba mártotta a nyelvét, de szinte teljes teste megmerevedett, szinte a lélegzete is elállt. Szásenyka ajka a Néva hídjának boltíve!

– Mit bámulsz rám?– kérdezte dühösen Szása.

Nyikolaj megrázkódott, poharából kiloccsant egy csöpp konyak.

– A művésznőket nézzed! Elsősorban ezért jöttünk.

– És a téma?

– Azt megírhatod bármikor, de most elmegyünk a gyönyörök kertjébe!

– Te meg én?

– Te is, én is.

– Hogyan?

– Én Ányával, azzal a kis szőke püspökfalattal. Te meg válassz egyet magadnak. A vendégem vagy.

Szása fölkelt, megindult a sötét sarokban álló ajtó felé. Útközben odaintette a szőke Ányát, s nyomban eltűntek Nyikolaj szeme elől.

A gyönyörök kertjéből visszatérve Szása üres üveget talált az asztalon.

– Nyikolaj?

– Ahogy elment, nagyságos uram – kezdte a szolga, – társa egy hajtókára kiitta az üvegből a konyakot, lehanyatlott vele a szék. Kocsira raktam és hazaküldtem.

– Jól tetted. Mondott valamit?

– Olyasmit nyögdécselt, hogy a Néva–híd boltíve…

– Micsoda?

– A Néva-híd boltíve.

– Mást nem?

– De. A szeme tündértó.

NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

25

▌Balogh István

PONTOSAN Némely szerencsés alkotótársak, akik jelen lehettek a hatalmas orosz költő és sok ezer angazsált plakát konstruálója, filmszínész és szövegkönyvíró, az örökös pártonkívüli Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij oly hosszan áhított és végre sikeres öngyilkossági kísérleténél, így emlékeztek a formabontó futurista utolsó szavaira: – Ne lőjetek, elvtársak!

Mások, akik szintén ott lehettek a közízlést pofonütő, önpusztító eseményen, később megvallották minden apró részletre kíváncsi hallgatóiknak, döngő léptekkel érkezett a szent szobába a nagy szovjet alkotó, aki háromévi elmélet és gyakorlat után rávetette magát a szépirodalomra, büszkén megállt a vörös fal előtt, amelyet legalább száz golyó ütötte lyuk díszített, két kemény kezével széttárta mellén frissen vasalt, hófehér ingét, körbetekintett jelen lévő hű barátai kíváncsi koszorúján, majd imígyen idézték a szókrétával rajzoló dadaista végső megnyilatkozását: – Ide lőjetek, elvtársak!

Megint mások, akik szintén jelen lehettek a világhírű művész polgárpukkasztó, önkéntes és örökös száműzetésbe vonulásánál, azt hagyományozták az utókorra, Majakovszkijt két karjánál fogva ketten cipelték be a széles körökben szeretett és becsült Lubjanka Műintézet metamorfózisról elnevezett különteremébe, szeme üveges, feje bal vállára lóg, torkából különös hörgés röppen három puskacső felé, majd szájából véres nyál csurran gyűrött, vérfoltos ingére.

Nem szólt egy szót sem, viszont a sokáig áhított és végre—valahára bekövetkezett önmegsemmisítése megváltó sortüzének angyali eldördülése után, a kivirágzott síri csöndben a terem legsötétebb sarkából, mint hízott döglégy körberepült a rettenthetetlen zümmögés: – Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!

Viszont a kemény orosz télben, ha befagy a szent és mindent tudó Volga anyácska vize, vásott kölykök a jégre merészkednek, csizmájuk vasalt sarkával szikrázó aranykacsát rúgnak , amely egy pillanatra megelevenedik és azt suttogja: – Kedves Vologyánk kívánsága beteljesedett. Haláláért senkit se okoljanak és kérem, hagyják a pletykákat! A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette!

NOVELLA PORTRÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

26

▌Kardos M. Zsöte

DYLAN THOMAS (1914-1953) - walesi költő és prózaíró Még alig kezdtem sorokká formálni alakuló gondolataimat, és falni a könyveket, amikor a szokásos antikváriumi barangolásaim alkalmával kezembe akadt egy kicsiny méretű könyv. A borítóján, lila alapon apró pöttyök voltak, a címe meg igazán viccesen hangzott nekem; Az író arcképe kölyökkutya korából. Azt már akkor is sejtettem, hogy a szavakkal való „játékot” én egy életen át nem leszek képes abbahagyni, „anyám boldogságára” meg minden létező kóbor kutyát hazahordtam, merthogy igen szerettem (szeretem) ezeket a négylábú jószágokat. A könyv címe annyira elvarázsolt, hogy az már igazán lényegtelen volt, hogy ki írta.

Na meg akkor még nem is mondott nekem semmit Dylan Thomas a szerző neve.

Alig telt több mint egy éjszakámba, a dunyha alá rejtett olvasólámpa pislogó fényében elolvasni a könyvben található elbeszéléseket. Egy távoli világban élő gyerekről szólt, a szöveg pörgött, megidézte a tájat, az ott élő embereket, a humoros történetek csattanóinál igyekeztem visszafojtani a hangos nevetést, nehogy a szomszéd szobában békésen alvó szüleim rájöjjenek, hogy én már „megint mit művelek”.

Jó néhány év eltelt, mire újra találkoztam Dylan Thomas (teljes nevén Dylan Marlais Thomas) munkásságával. Szülőhelye, Swansea, afféle végvár hármas határon: Wales, Anglia és az óceán fogja közre. Amit véd: egy kis nemzet történelmi múltja. Ami ostromolja: a jelent és jövőt elhódító ipari civilizáció. A harc a falakon belül zajlik. Swansea nem festői halászkikötő, hanem füstölgő gyárváros.

Thomas magával viszi a derűs világú, de szorongató tapasztalatot is bőven termő gyermekkort, a lanyha szorgalomról, ám annál tevékenyebb irodalmi érdeklődésről tanúskodó iskolaéveket és a kétesztendős helybeli riporter-inaskodást maga mögött hagyva, 1933-ban kivándorol szűkebb hazájából.

Az otthoni táj, és még inkább az emberi kapcsolatok biztonságát, védelmét nyújtó otthon igézete holtáig kíséri. Egyéniségében, poétikájában könnyűszerrel kimutathatók a kelta lélek hatásai. De az újkor szellemét és méreteit, a gazdasági válság hányta-vetette, gyökereitől elszakadt embertömeget, az egymásról mit sem tudva sodródók egyetemes sorsközösségét sem

NOVELLA PORTRÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

27

idegenben szokja meg, hanem a csavargásaiból ugyancsak otthonosan ismerős swansea-i kikötőben. A kettős élmény modern embert, modern költőt kovácsolt. Dylan Thomas impresszióiban formát öltő Wales, kétféle erő kiinduló, és egyben támadási pontja: a lázadásé és a ragaszkodásé. Öröksége: a közösségi habitus. Walesinek vallotta magát, de angolul írt, hogy minden brit érthesse.

Első kötetét, az Eighteen Poems (Tizennyolc vers) 1934-ben adja közre, felemás sikerrel.

A szakma tekintélyei elismerik és félreismerik tehetségét. A nagyközönség ez idő tájt még nemigen vesz róla tudomást, egyelőre csak a londoni szerkesztőségek és az irodalmi kocsmák nyíltak meg számára. Pártfogó felfedezői azzal vélték leginkább megbecsülni a kezdőt, hogy mindjárt és mindenestül maguk közül valónak tekintették. A legújabb divat, a szürrealizmus szellemével ösztönösen rokon ős-zseni fölléptét üdvözölték a költő-siheder megszólalásában.

Ezt a forrongó tettvágytól és didergető halálsejtelemtől egyfolytában fűtött-hűtött lelkiállapotot Hamlet küszködő monológjaira emlékezve értheti meg igazán a versolvasó.

Ahogyan a dán királyfi vízióiban a tenyészet és rothadás motívumai egyszerre utalnak az esendő test, az államgépezet és az egyetemes emberi lét éltető és mérgező erőire, Dylan Thomas látomásai is belevilágítanak egy hatalmas szervezet - a XX. századi társadalom és történelem működésébe.

A hozzá szegődött hír, új fegyvertényeket vár tőle. Zajos társasági szereplése, különcködő viselkedésmódja nevezetessé is teszi. A kortársak visszaemlékezései bőséges felvilágosítással szolgálnak ebben a témában. Választ persze ez arra nem ad, hogy a kinőtt, de le nem vetkezett „vásott kölyök"-póz mekkora darabot fedhetett el a költői lélek mélységeiből? * Mikor felébredtem Mikor felébredtem, már szólt a város.

Madár-, harang- és csengő-zűrzavar Szaggatta szét az ezer farkú káoszt.

A nyüzsgő hüllők lángban álltak, Felnyársaló álom-fosztogatók, A jó szomszéd tenger békát, sátánt És asszony-gyönyört elmosott, Míg járt egy hús-vér alak odakint, Nyesőkést vett elő, S a hajnalt nyisszantotta le, Az Időnek lüktető iker-párja ő.

Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll, Hogy az utolsó kígyót is levágja, Akár egy vesszőt, zsenge ágat, Zsugorodott levél-nyelve lehull. Én minden reggel ez vagyok: Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn, Járok a víz színén, S a halál - döfte, rég Kihalt mamut vagyok s mindenki földjén A lehullott veréb.

Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás, Mikor e reggel, ébredéskor, Áttört a zajló városon Egy hang az égnek álló levegőben, Nem próféta-utódomé, nem: Megtöretik tengeri városom! Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten, S a szigetekre vontam a fehér lepelt, Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt.

Fordította: Görgey Gábor

NOVELLA PORTRÉ

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

28

* Dylan Thomas idegenül találta magát abban a társadalmi környezetben, ahová bejáratos lett. A következő öt év leforgása alatt két kötetben - Twenty Five Poems (1936 - Huszonöt vers); The Map of Love (1939 - A szerelem mappája) - 41 verset közöl. Az utóbbiban prózai darabok is szerepelnek.

Különös egybeesés, hogy a Dylan Thomas költői munkásságának alkotói korszaka - a II. világháború és a rákövetkező évtized – Európa addigi legválságosabb, legnyugtalanabb periódusának történései alatt érik be.

Ennek a gondterhelt időnek figyelme kíséri Dylan Thomas utolsó tizennégy esztendejét. A teljes nyilvánosság előtt él Londonban vagy Oxfordban csakúgy, mint Amerikában vagy a walesi falucskában, Laugharne-ban (kedvenc „csónak otthonában”).

Közösségi költő: alkotó élményt jelent számára az elsötített utcán, a „leölt házak" körül kóválygó, társtalan, barbár rettegés, a háború minden szennye, csúfsága; inspirációval várja a hazai táj idillikus szépsége, a jámbor gémek és csillogó kagylók közt a lelkes természet társasága.

A második világháború alatt – mivel tényleges katonai szolgálatra alkalmatlan volt – a BBC megbízásából egy dokumentumfilmes csoporttal járta be a harctereket. A háború alatt alakult ki szenvedélye, a versfelolvasás és a játék a hangjával.

Legfőbb ihletője: a ráhallgatók mind népesebb publikuma; azok, akiket a modern technika, a városi civilizáció szerzett, toborzott köréje. Utánzásra méltóan gazdálkodott a széles körű erkölcsművelés gépi eszközeivel. Messzire ható szavalatai a BBC híres „Harmadik Program"jában hangzottak el.

Az Októberi vers, melyet a 30. születésnapján, 1944 októberében írt, majd egy évvel később, 1945-ben az „Új versek” című rádióműsorban volt először hallható. Ez szólal meg Dylan Thomas előadásában a következő videón.

A beállítás ikonra kattintva, lehetőség van az automatikus fordításnál, a magyar nyelv kiválasztására is. https://www.youtube.com/watch?v=EnoHCSU5yn8 Egymást érték előadásai Anglia és az Egyesült Államok egyetemein, kongresszusokon, irodalmi estéken, minden rendű-rangú pulpituson. Valóra vált a „romantikus" ifjúkori álom: Dylan Thomas személye egy nemzedék előtt a költő - foglalkozás és eszmény - megtestesítője, a fogalom eleven képmása lett. S a komolytalan örök-gyermek, az italos bohém, a „vén ripacs" pontosan tudta, mit vár tőle a nagy szerep. Átérezte és vállalta a költő felelősségét.

Felnőttkoromban újraolvastam, azt a régen vásárolt könyvet. Akkor már nem a gyermeki ártatlanság tükrében láttam a megjelenő képeket. Már tudtam, hogy a történetekben valóság és álom egybeolvad, és ezáltal keletkezik egy új, ám annál hitelesebb valóság. Látszólag könnyű kézzel írt darabokat olvasunk, ám ez a könnyűkezűség valójában csak látszat, a mondatok és a történetek ugyanis tökéletesen formáltak; egyetlen gramm fölösleg sincs. Szövegeiben, maguk a képek és a helyzetek viszont - külső vázuk mögött - olyan sűrűk és érzelemmel telítettek, hogy akár egy-egy versként is olvashatók.

"Hirtelen tört az utcácskára a teljes sötétség, a falak összébb szorultak, és leguggoltak a háztetők. Amint itt bámészkodtam az idegen város sötét utcácskájában, óriásnak tűnt a füstös képű férfi, akit kalitkájában felhők öveznek, s a kopasz öregember havas fekete púppá korcsosult; és a sarokból fehér kezek ugrottak elő, láthatatlan kártyákkal." * Dylan Thomas 1953-ban halt meg, 39 évesen, idegenben. Amerikai kórteremben delírium végzett vele. Pályája - a szó minden értelmében - tragikusan szakadt meg. Ki tudja, mi válhatott volna még belőle, ha megéri! Képtelen próbálkozás lenne felbecsülni, mekkora értéket vitt a sírba Dylan Thomas. Vigasztaló tudat, hogy ami utána maradt, annak értékét így is

PORTRÉ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

29

megbecsülhetjük. Az életmű, minden durvaságával, kételyével, zűrzavarával - mint a tragikus sors – befejezett, mint a tragédia lezárhatatlan, örök mozgásban örvénylő. Állandó hatóerő.

Egyik kedvenc versem tőle: Csöndben ne lépj az éjszakába át Do not go gentle into that good night Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullámüttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát, S ím késve eszmél: csupa kín a nap, Csöndben nem lép az éjszakába árt.

A zord tudja, bár verje vaksiság, Hogy lehet meteor-szemű ki vak, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág, Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndben ne lépj az éjszakába át, Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Nagy László fordítása „A jó vers - vallotta és bizonyította Dylan Thomas - a valóság cselekvő része. A világ sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzátevődött. A jó vers segítséget jelent a minden-ség formájának és értelmének átalakításában; mindenkit hozzásegít, hogy önmagáról s a környező világról való tudását kiterjessze."

IMPRESSZIÓ REGÉNY RÉSZLET NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

30

▌Papp Ákos

ELJÖTTEM HOZZÁD, HOGY MEGSZERESSELEK Emlékszem, amikor tébolyultan kóboroltál és nem tudtad, hogy az égbolt alatti létezésben hol kellene létezned, hogy csillapodjon elméd lópata dübörgése, engedd, hogy most megsimítsalak.

Tudom, hogy szétszakadt agyvelővel és kifúrt szemekkel bolyongtál a körúton kocsmát keresve, most hagyd, hogy átöleljelek. Láttam, amikor szétfolyt gondolataidat próbáltad összecsomózni, de nyakadra tekeredett és fojtogatott egész éjszaka, ezért inkább elindultál ebben az univerzális káoszban, hogy üdvözülj a pokol valamelyik ivóasztalánál, de aztán egy ismeretlen parkban ébredtél, egy padon, az őrszobán, diliházban, valamelyik vonatállomáson, talán egy nő mellett, vagy angyalok között a betépett idő létezhetetlen dimenziójában, de most betakarlak kabátommal és megsimítom homlokod. Engedd, hogy átöleljelek, mert, amikor nagyon rossz v oltál, senki nem ölelt át, pedig akkor kellett volna átölelni és barackot nyomni kobakodra, de a szeretnivaló kicsorgott némaságodon és csillagfájdalommá dermedt tekintettel kerestél anyát, nőt, hogy aztán ők is kőszoborrá változtassanak, de látod, most ös szebújhatunk. Szeretlek így, ahogy vagy, amikor kormos arcodba csorog a vér, bűzös a leheleted, vért köpsz reggelente, szeretlek bort lopás közben is, amikor párizsiról álmodoztál valahol a Mátyás téren a nyugtatókkal csendesített viharok között. Aztán utolsó erővel, összehugyozva, törött bokával és kifolyt agyvelővel útnak indultál még egy adagért a néma hó fútta éjszakában, de én így is szeretlek. Látom, ahogy lehajtott fejjel lopakodsz a hold alatt, az út alatt, szégyelled magad és vádolod a világmindenséget, aztán bosszút tervezel a gólyalábszéken valamelyik pult előtt, kérlek, ne haragudj magadra, én megbocsátok neked. Tudom, hogy dinamó pörgette agyadból kitéptél mindent, és műanyagflakonban érlelt spirituszt lélegeztél és eszelősen kutattad melyik vil lamoson utazik Isten, aki majd letérít erről az üvegcserepekkel véres útról, átterel másik csillagdimenzióba, vagy egyből a paradicsomba, mindegy hová, csak el innen, én így fogadlak el.

Látod, most érkeztem vissza hozzád a téridő síkjain, kitudja hány esz tendővel korábbi önmagam állomásain át újra magamhoz, hogy megsimítsam arcodat. Én jöttem hozzád, hogy megbocsássak neked, mert végeláthatatlan utad végére értél, hogy szent kegyelemmel meggörnyedt tested, véres lábad, vállaid megfáradt ereit végigsimítsam , engedd, hogy feloldozzalak. Eljöttem, hogy megismerjelek, hogy átöleljelek, hogy magamhoz szorítsalak, az enyém vagy, kegyelemmel teljes az út, mert megtisztulva érkezhettem hozzád és most engedem, hogy vállamra csorgasd könnyeid, mesélj féregjárat utadr ól, fekete lyukba zuhanásról, hogy szent pillanatait galaxiskőbe véssem örök mementót állítva neked. Látod itt vagyok, eljöttem hozzád, hogy végre megszeresselek.

HUMORESZK NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

31

▌Tomor Gábor

ÉLNI VESZÉLYES Mottó: „Az élet a tragédia és a komédia keveréke. A legmulatságosabb dolgok egy részét temetéseken hallottam.”

(Shirley MacLaine, amerikai színésznő) Bajban Megfenyegettek: blokád alá vesznek. Ellátják a bajomat. Eljön a leszámolás órája. Itt a nóta vége. Ám előbb megöl a bizonytalanság, mert nem tudom eldönteni: vajon élet- vagy halálveszélyben vagyok-e?

Mulatós Népszerű műsorra kapcsoltam egy percre. Kedvelt énekesek daloltak, s mozogtak közönségükkel egy ütemre. Nagy vígan éppen azt fújták, hogy „szeressük egymást…, a sír magába zár”.

Ez jó, e hamisítatlan magyar dáridó…

Párhuzam Nem kell félteni, masszív vagyok, mint a kőfal – mondja az elgyengülését kicsúfoló ismerős. – És lendületes, mint amikor eldől.

Nézzük a jó oldalát!

Felébredt az asszony, akit halottá nyilvánítottak. Az orvos magyarázkodott, hogy ő bizony egyértelműen úgy látta: az illető meg volt halva. A közvélemény felbolydult.

Mindenesetre a történet egyfelől kedvező kifejlettel zárult: élt, akinek már nem is kellett volna.

Másfelől, íme, egy igazolás – életről, a halál után.

Tévés kínálat Gyilkosság, leszámolások. Házastársi vérfürdő. Unoka kontra nagyszülők. Forró nyomok.

Bűnügyek és slussz!

A szükséges Véres Plusssssz…

HUMORESZK NOVELLA Cégszerű átírás Temetési menet = részvéttársaság.

Egymás között – – – – – – – – – – –

Borzasztó, ez így megy nap mint nap…

Reggel fel kell kelni…

Az este sosem akar eljönni…

Napközben meg dolgozni kell.

Kimerítenek a magánügyek.

Kész unalom az életem…

Gyengélkedik a májam.

Lelassult az érverésem…

Hallgatni sem tudok…

Oda a régi kedvem!

Sajnos, örülök…

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

32

NAPLÓ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

33

▌Kardos M. Zsöte

SCHAÁR ERZSÉBET – SZOBRÁSZ (1908-1975) „MINDEN SZÁRNYALÁS, KÜZDELEM, SZABADSÁG.” Életem emlékeinek, immár elég vastag könyvében keresgélve, ismét rábukkantam néhány olyan lapra, amibe talán mások is szívesen beleolvasnak.

Abból a szempontból igen szerencsésnek mondhatom magam, hogy szüleim a háborúban szétdúlt otthonuk helyébe, a Kissvábhegy lábainál húzódó akkoriban még igen csendes, kertekkel teli Városmajor utcában találtak maguknak való helyet. Természetközelisége, szinte vidékies békessége miatt, szeretett hely volt ez a környék, sok művészember számára is.

Középiskolás koromban, egyik kedves tanárom, aki tudott az én versírogató próbálkozásaimról, és szintén az utcánkban lakott, így szólt; – Szerdán úgy készülj, hogy elviszlek egy érdekes helyre!

Akkor még nem volt divat kérdezősködni, hogy hová, és mért megyünk, így enyém lehetett a képzelődés élménye is, a várakozás napjaiban.

Mi a 72-ben laktunk, tanár úr a 31-ben. Elindultunk fölfelé, mintha haza mennék. Gondoltam megyünk a villamoshoz, de néhány ház után megállt, és betértünk egy öreg épület kapuján.

Akkor már kérdeztem – Hova megyünk tanár úr? – Már itt vagyunk. Mindjárt meglátod. – jött a válasz.

Ahogy beléptünk, megijedtem. Mintha egy teljesen másik világba zuhantunk volna pillanatok alatt, ami talán nem is Magyarország, nem is Európa, valami varázslatos hely, ahol fejek, kezek, apró testek, fémből és fából, mindenféle egyéb anyagból megformálva, fekszenek, ülnek, vagy csak állnak magukban, szanaszéjjel, erejüket vesztve, mégis úgy, mint akik mindjárt megszólalnak, mert fontos, amit el akarnak mondani.

A házban elég sokan voltak, számomra akkor idős emberek. Közülük, hamarjában kivált egy kicsiny termetű, de első pillantásra is érezhetően hatalmas energiákkal bíró asszony. Kezeit magasba emelte, mint aki repülni készül, majd karjai úgy csapódtak alá, mint egy gyors madár szárnyai, a tanár úr vállára, ölelésképpen. Én be lettem mutatva, ő megcirógatta az arcom, és mondta, – Na, kedves, én meg a …… Erzsi vagyok.

A vezetéknevét nem értettem. Azt hazafelé kérdeztem meg a tanár úrtól. Schaár – mondta Schaár Erzsébet. Jól jegyezd meg, egy életre!

Schaár Erzsébettel ezután még kétszer találkoztam. Egyszer még ott a Városmajor utcában, másodszor és utoljára, amikor 1974-ben Pilinszky János megnyitotta Székesfehérvárott az Utca című kiállítását.

NAPLÓ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

34

A látszatra törékeny és kortalan asszony, akiből mégis bonyolult energiák áradtak, rendkívül nagy hatással volt rám. Túl fiatal és éretlen voltam, mégis éreztem kielégíthetetlen szeretetéhségét, mélységesen mély szomorúságát. Az arcát és a tekintetét kölcsönözte a szobrainak.

A megmásíthatatlan magányt felfogni sem igazán bírtam, még nem tudtam, hogy ezt a mélységű bánatot, fájdalmat csak ideig-óráig oldja a szeretet, a szerelem, az Istenhez fohászkodás vagy a természet gyönyörűsége, de meg nem szünteti. Ennek a világérzékelésnek a drámája, persze hogy megérintett érzelmileg és intellektuálisan is, de teljességében, sorsszerűségében, csak évekkel később voltam képes megélni.

Szobrai, két gyalázatos történelmi korszakban, a nácizmus- majd a szovjethatalomban kiszolgáltatott létezés, és pusztítás emlékművei.

Sokáig, elsősorban az alkotáshoz szükséges anyag hiányában, göcsörtösen megformált parányi méretű szobrokban és kisplasztikákban fejezte ki érzéseit. Művészete a 60-as évek második felétől, a tér megfogalmazása felé fordult. Időnként úgy érezhette az ember, hogy a tér már fontosabb, mint a benne elhelyezkedő alak. Azt mesélték megformált gondolatai, hogy a tér lehet az emberi tudat maga építette börtöne, másrészt a szabadság lehetősége. Belezárhatjuk magunkat vagy belezáródhatunk, de végtelen tágasra is nyithatjuk, messze-messze emberi korlátainkon túl.

A tér kifejezésének kényszere vezeti el a hungarocellhez, mint szobrászati kellékhez. A hatalmas test méretű hasábokra, „halotti maszkokat” helyez. De azokkal mindjárt ki is fejezi a létezésről vallott érzéseinek kettősségét, mert azok szép, és kifejező, legtöbbször nő arcok, életszerűek, mintha csak éppen lehunynák a szeműket.

A hasábszerű „test” oszlophoz, pillérhez válik hasonlatossá, tehát építészeti elem lesz belőle, míg a környezetében olykor megjelenő tényleges építészeti kellékek, egy-egy falrészlet, ajtó vagy ablak, intimitásukban és lírai kifejezőerejükben az emberi alak expresszivitásához közelítenek. A hasábba zártság és a maszk-karakter, majdhogynem „angyali” figurákban jelentkezik. És persze a magány. Egymás mögött sorakozó ajtók, és sehol senki. Székek különböző alakzatban, de nem ül rajtuk senki. Izolált, merev, mozdulatlan, kontaktusképtelen emberek merednek a semmibe. Magány és csönd. Majdnem elviselhetetlenül.

Egy új emlékműtípus születik, de annyira meglepő módon ötvözi a pátoszt és a hétköznapiságot, hogy a társadalom (helyesebben a szoborállításokért felelős „illetékes elvtárs”) nehezen tudja megemészteni. Schaár Erzsébetnek mégis sikerült egyetlen nagylélegzetű együttesben (ma installációnak mondanánk), a sokalakos Utcában (1974) összegezni mindazt, amit az ember és a körülvevő tér kapcsolatáról el akart mondani. Még 1967-ben számol be egy térélményéről: „kinyitottam az ablakot, kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó, különböző irányban állt. Én pedig ott álltam középen, mint egy kis pont, és tőlem három különböző irányban három ajtóél, három határozott forma.”

Ebben az élményben most is részesülhet bárki a pécsi múzeumban, ha végigsétál a hungarocellnél időt állóbb gipszbe formált, és tető alá helyezett Utca két házfala, ajtói és ablakai mentén, a néma, megkövült alakok között. Még véletlenül sem tekintetük kereszttűzében, hiszen kimerevedett halottakról van itt szó, akik egykor egyedül maradtak a térben, nem titkolva életidegenségüket, most pedig heroikus, mégis mai panoptikum részeseiként, maguk közé fogadnak bennünket. * 1974-ben ott lehettem székesfehérvári Csók István Múzeumban, ahol a 24 méter hosszú monumentális kompozíciót először bemutatták. A kiállítást Schaár Erzsébet talán legszorosabb lelki és művészi társa, Pilinszky János nyitotta meg. Életem egyik legnagyobb élményeként tekintek vissza arra a napra.

Nagyon sajnálom, hogy a facebook nem ad lehetőséget, az írott szöveg mellé képeket helyezni. Így csak részlegesen, és részenként tudom átadni az élményt, Pilinszky megnyitó szövegének, és Schaár Erzsébettel közös könyvükben – Tér és kapcsolat címen – megjelent, és a megnyitón Pilinszky által elmondott saját verseinek közlésével.

Kiegészítésként, végül egy videót csatolok, ahol megelevenedik az Utca.

Pilinszky emlékműsor a pécsi Schaár Erzsébet Múzeumban.1993. Városi TV Pécs.

NAPLÓ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

35

* „Schaár Erzsébet kiállítás megnyitója Esztendeje lehet, hogy letettem a nagyesküt: nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek vagy sehogy. Schaár Erzsébet esetében mégis meg kell szegnem eskümet. Hogy miért? Mivel úgy érzem – s bizonyára ő az első, aki ezért megbocsát –, hogy művei valahol a mélyben egybevágnak saját művészi-emberi igyekezetemmel. Formai megoldásként épp ezért egy szokatlan stáció járást választottam. Nem a képek és versek tematika szerinti, hanem témán-túli tisztelgéseképpen, egy-egy műve előtt elmondanám egy-egy újabb versemet, s befejezésül azt, amit neki ajánlottam. Hát megkezdem ezt a szokatlan, rendhagyó tiszteletadást. Önarckép 1974 Ingem, akár egy tömeggyilkosé fehér és jólvasalt.

De a fejem, akár egy kisfiúé ezeréves és hallgatag.

Kórkép és hattyúdal Egy fehér kar a hófehér tükörről, egy vézna szép kar kitartó erővel, hideg spongyával a hideg üvegről öröktől fogva próbál valakit, valakit vagy valamit eltüntetni.

Terek A pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad.

A másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.

Egy fénykép hátlapjára Görbülten megyek, bizonytalanul.

A másik kéz mindössze három éves.

Egy nyolcvan éves kéz, s egy három éves.

NAPLÓ NOVELLA Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Hommage à Paul Verlaine „Egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja.”

S e csöndességben valaki a hamunémát nagyon lassan fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongorán ál Mozart, hátradőlve.

Csend, csend, csend, csend, s a zongora alatt egy fűszálon lefut egy könnycsepp, nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

722 Kettő Két fehér súly figyeli egymást, két gipszből öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly.

Vagyok, mert nem vagyok.

Öröklét A fésű meghalt a hajadban, simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Keringő A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. És mégis, mégis szakadatlanul szemközt a leáldozó nappal mindaz mi elmúlt, halhatatlan.

Poszthumusz passió

Végezetül mindenkit csak zavartál.

Elnehezült bakancsod ütemes, szöges zaja, mindig éjfél körül, hogy hazatértél, ez a bosszúság, utoljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te már csak rúg-kapáltál, akár egy kísérleti állat menetel, menetel a levegőben.

Auschwitz

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

36

NAPLÓ NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

37

Schaár Erzsébetnek Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ, vagy – ha úgy tetszik – a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves.

Most pedig hadd mondjam ki azt a furcsa mondatot, ami Shakespeare-hősök, a végső hírnök aktanyelvezetű s mégis oly emelkedett stílusára emlékeztet minden hasonlóan kivételes pillanatban. Az ilyesféle mondat a tragédia végét jelenti ugyan a színpadon, de a nézőkben a történés kezdetét.

Schaár Erzsébet kiállítását testvéri szeretettel és megrendült hódolattal megnyitom.”

(Elhangzott: 1974. június 23.) * https://www.youtube.com/watch?v=t17pypQo1rI

NOVELLA MESE

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

38

▌Gani Zsuzsanna

FŐNIXMADÁR (NEMZETKÖZI BENEDEK ELEK MESEÍRÓ PÁLYÁZAT - I. HELYEZÉS!) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három fia.

Sokat búsult a szegény asszony, hogy mivel tudja eltartani gyermekeit, mert kenyér is alig volt az asztalfiában. Nehezen éltek, de azért mégiscsak sikerült jóravaló mesterségre kitaníttatni gyermekeit. A legidősebb halász, a középső pék, a legkisebb favágó lett. Az idős asszony egyszer nagyon megbetegedett, nem tudott rajta senki sem segíteni. Azt mondja akkor a fiainak: – Valamikor hajdanában édesapámtól hallottam a Főnixmadárról, melynek könnycseppje azonnal meggyógyítja a halálos beteget. Nincs más megoldás, keressétek meg, és ha létezik, hozzátok el nekem. – A három legényt édesanyja feltarisznyálta a hosszú útra, keserves könnyhullatások közepette elbúcsúztak egymástól, majd felkerekedtek. Mentek mendegéltek, amíg egy hatalmas tölgyfához nem értek. Ott megálltak, mindhárman felkötötték keszkenőjüket és megbeszélték, hogy pont három év múlva újra itt találkoznak. Elbúcsúztak egymástól és mentek háromfelé. Az első legény észak felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! A fiú azonban elzavarta és folytatta az útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. A fiú nem sajnálta meg és nem adott neki.

Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl-és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. A kőszívű fiú elkergette, majd tovább kereste a Főnixmadarat három esztendőn keresztül. Bolyongott a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Ruhája, cipője leszakadt róla, immáron mezítláb rótta az utat. A középső legény kelet felé indult, ám ő is hasonlóképpen járt. A legkisebb fiú is elindult dél felé.

Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves hangya! – Köszöntötte a legény.

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a hangya mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. A hangya még visszaszólt: „Jó tett helyébe, jót várj!” – azzal elsietett. A legény pedig folytatta útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves hal! – Köszöntötte a legény.

MESE NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

39

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a hal mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl–és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves galamb! – Köszöntötte a legény.

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a galamb mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Ment, mendegélt a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Egy darabig szépen ment, aztán már csak nagy búsan.

Egyszer csak megszólította valaki. Egy hangya volt.

– Emlékszel rám? Az a hangya volt, akinek ő egyszer régen enni adott. Azt mondta: – Tudom én, hogy hová mész, mit szeretnél, segítek is neked. Menj fel a Tükörhegyre, ott egy kis kunyhóban lakik a Nap, ő majd segít! Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Nap, köszönti: – Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Nap –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Nem tudok neked segíteni, de talán testvérem a Hold, ő tud majd! Menj be a Kerekerdőbe, ott egy kis kunyhóban lakik. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Hold, köszönti: – Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Hold –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Nem tudok neked segíteni, de talán testvéreim a Csillagok, ők tudnak majd! Menj el a Gyémánt szurdokhoz, ott egy kis kunyhóban laknak. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott vannak a Csillagok, köszönti: – Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondták a Csillagok –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Igen tudok neked segíteni! A Főnixmadár Nekeresd országban van, egy kacsalábon forgó palotában, ahol az aranyhajú királylány is él. A legfelső szobába bezárva, egy kalitkában.

Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Épp akkor hirdették ki, hogy eladósorba került a király három lánya, az arany, az ezüst és a bronz hajú. Jöhettek szerencsét próbálni királyfik, szegénylegények. Gondolt egyet, ő is szerencsét próbál. Felmegy a grádicson egyenest a király elé. Illedelmesen köszönti. Hát mi szél hozott ide? Elmondja a fiú, hogy miben jár. A legkisebb királylány az ajtóból kukucskált ki és nagyon megtetszett neki a legény. A legénynek is a leány. Rendben van! Halld első kérdésemet.

– Létezik-e és ha igen, milyen színű a Főnixmadár?

– Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Létezik, felséges király! – Gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár.

Rendben van! Halld második kérdésemet.

Mi történik vele élete végén? Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég felséges király!

Rendben van! Halld harmadik kérdésemet.

Mi történik ezután? Életem-halálom kezedbe ajánlom, – A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, felséges király!

Rendben van! Mindhárom kérdésre jól válaszoltál. Országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Eddig sok száz kérőnek húzattam karóba a fejét, mert nem tudta a válaszokat. Isten neki, neked adom a legkisebb leányomat, s vele az egész királyságomat.

– Felséges királyom! – Életem-halálom kezedbe ajánlom, van nekem még két bátyám, ők is becsületes, derék legények. – Rendben van! – Akkor legyen övék a másik két leányom.

A király elhozatta a palotába a szegény özvegyasszonyt, a Főnix madár könnycseppje meggyógyította, majd az öreg király feleségül vette. A futárt a két fiához küldette, mivel pont

MESE NOVELLA

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

40

letelt a három esztendő. Ott várakoztak üres kézzel az öreg tölgyfánál, a fehér keszkenő, még mindig ott fent lobogott. A király hozzájuk adta a másik két szépséges leányát. Csaptak is nagy lakodalmat, hét országra szólót. Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja, menyegző, amilyen még nem volt ezen a Földön. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle.

NOVELLA VERS

Riba Ildikó versei Idő ostora béklyóként maraszt hó helyett süppedő sár rémült napsugár idő ostora csattan hajt maga előtt tovább év hátán utas a talányos jövendő törli a rosszat óra percmutatója fut az új év korongján Káprázat hallgat a város hópihén alszik a táj ablakra rózsát didergő dérből fagy fest fényvirág szép szirmot bont derengő hajnal vöröslő napvarázsa fénysugár vakít csalafinta sziporkák káprázat szemeimben

Víg Orsolya verse Madarak Szép volt, kissé hallgatag.

– Olyan ez, mint a csillagokkal labdázó madarak.

S az élet: a fűben a sáskák; néznek fel...

– Melyik csapat vesztét akarják?

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

41

Balázs Csilla Kinga versei Vigaszdíj (interaktív vers, melynek utolsó sorát az olvasó tetszés szerint variálhatja, sőt, tovább is írhatja a verset!)

Nyakas vadócként, kigombolt ingben ritmust dobolsz a „szabadság nincs”-ben?

Kihunyt parázson poshadt széna forr s illó olajból préselt rozsda – bor…

Szürke habarcsban kőnek se néznek?

Párducok adnak testet az éjnek, lobot vet alattad a szalma: tied a szerelem hatalma!

A szerelem tűzfalhoz állított és vitte mind, mit addig halmozott?

Nevét a szél amíg kibömböli, az illatát a sárba döngöli…

Fekete – fehérre vált a virág, fekete ágon fordul a világ; forog, őröl az elme malma: tied a gondolat hatalma!

Marad a kortárs igézet foglya, s liliomként a semmit nyafogja?

Kongó hordónak vélik Szófiát, kiröhögik a filozófiád, s már te sem leled magad a szóban?

Agyad, mint do – dongó a hóban a „dö-döm-dö-döm”-ig ha fagyna: tied a zene s tánc hatalma!

Hang-angyal röptet, gyöngyszemmé göngyöl, Nap-gonga gong, az élet göröngy –öl, fuvola fájdalom, pengő hurok; új tért nyit, reped a lélek - burok.

Kék halak úsznak a belső fényben unod a tempót az együttlétben?

Más kell? Tied a kelme halma s a képzőművészet hatalma!

Képeid, amik csak későn érnek, leecsülik a gazdag szegények?

Teret a korrupt rendszer porcióz, s illúziót rombol a víziód?

Szótlan a szőlő, nem cseng a barack, új kenyeredhez nem jut csak tarack…

Vacsorát álmodsz az agyagba?

Tied a természet hatalma!

VERS NOVELLA Vetettél , de kertedben csak törpe termett s gyümölcsfáid mind kitörte?

Már égig ér a csattanó maszlag?

Sárkányfog tépi, lángol az asztag?

Míg sorsod üstjét sírva foltozod, kapd el, amit itt neked hámozok!

Tudás és vigasz ez az alma: tied a tervezés hatalma! tied a tapasztalat 6alma! tied a barátság 6alma! tied a szeretet 6alma! tied a türelem 6alma! tied a kitartás 6alma! tied a 6alma hatalma! Ő?

Kirúgja az ágy, leveti a szék, villanva pukkan és kiég az ég.

Inog és csúszik alatta a kő; mert eszét vesztette minden, megint.

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

Vak varjú száll, leszédül egy cserép, kifut a tej, törik a csésze szét.

Tükörbe pillant és széthull a nő.

Aarcára felken egy kis rózsaszint…

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

Sok boldog óra. Kész. Véget ért.

Az összes kártyáján kódot cserélt és elsepert a möszijő: „ Agyő!”

Ma sincs posta, a fiának sem írt….

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

-„Megállj, nyakadba sózom én ezért korunk legocsmányabb válóperét!

Hogy megüt a guta, elönt a hő!” – -dühöng a nő…. Leül…. Sóhajt… Legyint.

De hol lehet most? Merre jár Nagy? Ő?

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

42

Lajtai Gábor versei Csontpalást Anyaggá fajul a vétek, Úgy védi az ideát; Csontpalástot ölt a lélek S él egy kicsit ideát.

Dualizmus Szélcsend tombol a véremben Biztos pont csak a véletlen Égig nyugtat a félelmem Fényed lénylik az éjemben Harmadikszemes látás Nyakig ült a fényben, Fénykör feje fölött, Öt szóval üzente: „Ha látsz, nem vagy lökött.”

A. Túri Zsuzsa versei Lemondás A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag, emlékköves úton hosszan elkísér, felveszem az estét csillogó páncélnak, mindig akad álom, mely újat ígér.

Ablakodból a fény kifolyik a földre, elmosódott szélű, amorf pocsolya, rácsuktad az ajtót a ringató csöndre, mosolyod mostmár a győztes mosolya.

Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak, emléked csak ködös képek halmaza, szavaim a közöny ágán fönnakadnak, nélküled, mondd, hová mehetnék haza?

NOVELLA VERS

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

43

Elátkozott

Végtelen

Elátkozott kertben régi vágyban égő zavart féltékenység páraként lebeg, utálat láncain következetlenség kerítése mögött győzni nem lehet.

Sasok fent, mindegyik Nap szeretne lenni felszakadt alkonyat fejükre feszül , elítél mindenki, az is, ki nem ismer, remény nincs, inkább az átok teljesül.

Hogyha most eltűnnék, vajon ki siratna?

Ki jönne utánam, ki tudja, hova?

A múlt oly fárasztó, a jövő meg satnya, Köröttem sok rideg, fukar pléhpofa.

Tejfölös hegytetők fölé az tud szállni kit nem bénít szégyen, nem zavar a harc, s úgy tud földre esni, hogy tán meg se nyekken, hazugságból élni neki nem kudarc.

Minden választásunk veszteség is egyben, csak még nem hisszük el az út elején, olvadozunk az új boldogság-elegyben, később jön a káosz, fájón, feketén...

Kilépek a fényre feltépett lapokból nevetséges hírnök, szófolyam vagyok, végigfolyva félszeg kérődző imákon mélyről néha fénylő halpikkely ragyog.

Megszentelt csalás a rend előszobája, kihímzett hazugság, tánc a színeken, nem muszáj belépni, leülhetünk kint is, ami másnak érték, nekem idegen...

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.

Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam – veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak válaszai a valótlan valósnak; via viam

Lukács Izabella versei Agónia Én a farkas vagyok Isten fekete Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.

Bűneim és csapzott hitem vetem le S utolsó utamra indulok – újra. Üldözöm és falom a mámort, Hogy gyáva gyönyörökkel telve Köpjek ki majd mindent, mi vád volt, És sirathassam estelente.

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.

Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Elém korlátot emel a hajnal.

– Éjjel él mind, ki szabad fenevadZengve zavar fel villódzó zajjal, Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.

M. Kovács Melinda versei Míg szétfolyik a bor Az álomhatárról rideg kézzel ránt vissza a hajnal, s téged idéz az első gondolattal: régi kedvesként nézek a szemedbe.

Akarlak mohón, s nem egyszer…

Erőtlen türelemmel csallak: légy ma te a reggel, s terülj el hanyagul léha életemben.

Ahogy lustán kilépsz a délután lomha percei mögül: várom, hogy az asztalomhoz ülj, s konyhámba lopózz…

Nem főzünk ma vacsorát.

Simulj kezem alá este, rejtőzz forró tenyerembe, s ágyamhoz ha lépsz, lepedőmre gyűrd az álmot, a lényedtől teljes világot, s maradj, míg szétfolyik a bor.

VERS NOVELLA Asztalához hív a csend Asztalához hív a csend: legyen ma az este hallgatag, ha magamat belőled kirekesztve, magamon kívül hagytalak.

Szétfolyt a bor, a pohár üres, s hajnalban szürke, fakó a fény.

Szorongva ébred bennem a másnap, hitétől fosztva koldul a vér.

A remény voltál, az ébredés, a múlandóságtól szabadító szó, buja mozdulatomra a késztetés, a lázadást áhító béklyó.

De legyen az este hallgatag, ha magamat belőled kirekesztve, magamon kívül hagytalak.

Arctalan álom űz…

Rongytakaróm vagy.

Soós József versei Sors Már minden őszi levél fújtató szelek szárnyán száll, kereng, fénybe repül Csak én fázom, reszketek, fagyban-ködben fürdőzök, s maradok még idefent egyedül Régiház /Göcseji emlék/ Vén fenyves mellett áll a régi ház Érzem a gyanta édes illatát Gyep verte fel az ódon falakat Porladó téglák kipiroslanak

COMITATUS FOLYÓIRAT

VII. évf. 3. szám

Udvaron vadfüvek bokrok hátán Táncol a holdfény aranysárgán Ágak közt árva madár fészkel Teremtéseleji csöndességben

44

COMITATUS FOLYÓIRAT

III. évf. 4. szám

A Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www.comitatusfolyoirat.blogspot.com) 2017 szeptemberétől ismét folyamatosan frissülő webes felülettel, havi rendszerességgel megjelenő lapszámokkal jelentkezik, melyekből 3 havonta nyomtatott periodika készül.

A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak.

Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését! Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre lehet küldeni.

Versekből összesen 8 szerzőtől szerepeltetünk egy vagy két verset egy lapszámban (lehet, hogy ezt a limitet később bővíteni fogjuk). Egy-egy beküldés akkor kerül közlésre, ha azt legalább két szerkesztő megszavazta a versrovat három szerkesztője közül (Kardos M. Zsöte, Aranyi László, Varga Tibor).

Prózákból egy szerzőtől műfajtól függően is általában egy vagy kettő – ha rövidebbek a szövegek, maximum három – prózát szerepeltetünk egy lapszámban.

47