[1]
▐ MEGJELENT A Láncolat Irodalmi Műhely kiadványaként
▐ A TARTALMAT ELŐZETESEN SZERKESZTETTE Kardos M. Zsöte Kovács Melinda Varga Tibor Aranyi László Szinay Balázs
▐ KÖTETBE VÁLOGATTA Szinay Balázs
Budapest, 2017
[2]
[Vers]
[3]
[4]
ANTAL ANIKÓ
Törés Az ég összeért a földdel egymásba folytak éjjelek és nappalok nem volt idő nem volt körforgás nem fonódott többé vállaim köré karod csak szürke csövek érintették kezem mikor hűvös homlokod simítottam sötét hajszálaid ujjaim közt aludtak hófehér párnán egy-egy könnycsepp megtört steril monotonság a várakozás Démoklész kardja volt felettünk az idő gépmetronómmal mért ólom szívverés mű reflex mű lélegzés mű melegség a mellkasod körül kékre fagyott koszorút festett az összeomlott vérkeringés elveszett benned a Nap és lassan utána halt a Hold meg a csillagok.
[5]
A. TÚRI ZSUZSA
Elátkozott Elátkozott kertben régi vágyban égő zavart féltékenység páraként lebeg, utálat láncain következetlenség kerítése mögött győzni nem lehet. Sasok fent, mindegyik Nap szeretne lenni felszakadt alkonyat fejükre feszül , elítél mindenki, az is, ki nem ismer, remény nincs, inkább az átok teljesül. Hogyha most eltűnnék, vajon ki siratna? Ki jönne utánam, ki tudja, hova? A múlt oly fárasztó, a jövő meg satnya, Köröttem sok rideg, fukar pléhpofa. Tejfölös hegytetők fölé az tud szállni kit nem bénít szégyen, nem zavar a harc, s úgy tud földre esni, hogy tán meg se nyekken, hazugságból élni neki nem kudarc. Minden választásunk veszteség is egyben, csak még nem hisszük el az út elején, olvadozunk az új boldogság-elegyben, később jön a káosz, fájón, feketén... Kilépek a fényre feltépett lapokból nevetséges hírnök, szófolyam vagyok, végigfolyva félszeg kérődző imákon mélyről néha fénylő halpikkely ragyog. Megszentelt csalás a rend előszobája, kihímzett hazugság, tánc a színeken, nem muszáj belépni, leülhetünk kint is, ami másnak érték, nekem idegen...
[6]
BAK RITA
Sebek Belémilleszkedikvéres seb karomon. Hegekpiercingként csillognak orromon. A fájdalom örökké visszatérő tőrdöféssel belémhatol. Kívül vagyok. Tőlük eltérő hatásfokon. Isten repülőgépéről csak apró, gombostűnyi pötty lüktető sebem.
[7]
BALÁZS CSILLA KINGA
A büdös patkány szonetteje Sötét káprázatod vagyok, vadászgép. Lázasan szaglászó, lágy, szürke prém, akit – ha fönt kihúnyt a tünde fény- , üres hasa hajt és a tiszta szándék. Ki teremtett – nagy, lüktető halánték volt, vagy hab-trónon álló, büszke gém? szörnyű parancsba adta: te meg én, vak címzett s vasra verhető ajándék (mi úgy hullhat el, mint szegfű… szegre...), éljünk egymás ellen, de összefűzve: Illatos bálványom vagy, mintakép s jel neked én: menekvő „hordalék”, hajód mielőtt végleg elmerülne. Csak legyen, ki kód-létem kibetűzze.
[8]
BÁRÓ MÓNIKA
Isten Séta a jégen, téli esőben… Elveszetten vagy keresőben… Köd van még a fák alatt… Ezüst ágak, néma szavak… Sötét bölcsőből fény fakad… Emelkedni készül a nap… Fürkészem magam – fürkészed magad… Szemtől-szemben: Sejtem sejted – sejted sejtem… Csendem benned – csended bennem… Okom vagy – okod vagyok… Vágy alakom – vágy alakod… Neked adom – nekem adod… Magom magad – magam magod… Én is te – te is én… Is te… Is én… Is… … .
[9]
CSÁK GYÖNGYI
Nyári rémálmokból Különös tenyészet burjánzik körülöttem ontva a rothadás-szagot, menekülési ösztönöm hajszol a kikötőbe, egyetlen sanszom a túlélésre, hát hogyne vehetném zokon; nélkülem úszik tovább a bárka visszalöknek mindig hiába kapaszkodom…
[ 10 ]
DEBRECZENY GYÖRGY
záródísznek jó lesz Ménes Attila Kabát c. harmszidája nyomán forgatom a kirakatot és a villamost a villamosból jobban lehet látni a kirakatot mint a kirakatból a villamost de örülnek is az utasok ez a szövegkabát itt rajtam már megállna a saját villamosán de ő itt nem tulajdonos csak engem birtokol én meg csak nyomom a szöveget egyszerre harminc gyereknek már megint elfelejtettem kilukasztani ezt a radioaktív jegyet csak forgatom pörgetem a kirakati villamost talán karácsonyra megveszem megveszem majd az isten hidegét is jó lesz záródísznek a kuka tetejére
[ 11 ]
G. SZABÓ FERENC
Vészjelek Ne menj be az ősi vonatállomásba kutyákkal kergetnek ki nyelvedből borsos tokányt kotyvasztanak ne követeld vissza ellopott dolgaidat inkább építs egy új vonatállomást a régivel szemben ha másként nem lehet legyen menedék az utcakölyköknek az édesanyák itt elkószált gyerekeiket megtalálhatják titkos vágyad is megérkezhet egyszer egy vonattal... Ne rajzolj nyitott koporsókat vakvágányálmokat szürke falakra tudom fáradt vagy és komor mindig van víz a felszin alatt.
[ 12 ]
HAJNAL ÉVA
Égi Lám, kis szempillantás s eltűnik a nyár, halványzöld nyomot hagy csöpp papírlapon, nyirkos reggel hűvös szélruhában jár, s már az ősz csoszog egy fáradt sóhajon. Most még dédelgeti bíbor levelét, nehéz búcsú ez, tán lehetetlen is, díszes ködmönt fércel égi lelemény és mind tovalibben, messze száll megint. Vézna karja int, már mind pucér a gally, lomhán bíbelődve napsütés mereng és az avarszőnyeg mindent eltakar, mitől egész nyáron ékesség e kert. Bár, fáj elköszönni, mindez hozzád nőtt, mégis szívrepesve várd az érkezőt...
[ 13 ]
KARDOS M. ZSÖTE
Kimondatlan áldás Ibolyát és jázmint lehel a hajnal, a Nap sugarai úgy járják át a csillogó ablaküveget, ahogy mosolyod gyöngyei fűzték fényes lánccá a napokat testem körül. Simításod fürdetett tengerek hullámaiban, hulló látomások takarójában miénk volt az öröknek hitt tavasz, mézbe forduló remény. Madarak dalát hallgattuk még akkor is, mikor az éjszaka csillagai hordták tartalmát a gyönyörrel telt korsónak, hogy létezel. Meg akarom bocsájtani, hogy elmúltál, neked, magamnak, a Mindenhatónak, mert nélkülem indított el azon a másik úton, ahonnan hiába próbállak visszakönyörögni. Rakom egymásután a tavaszokat, a megújulást, elvinni neked. Összegyűjtöm a színeket, a nyíló virágok illatát, a levelekké bomló rügyeket. Addig a fehérbe öltözött bokrokat ölelem, a lehulló párában keresem volt csókod cseppjeit. Angyalokká álmodom szentjánosbogarak ragyogását, rám boruló ég szent távolában látom kék szemed, és leírok minden kimondatlanul maradt áldást.
[ 14 ]
KARKÓ ÁDÁM
Papírfecnik Papírfecnik szenderegtek az asztalomon, az ósdi mélyhűtőn, amit a lakásban találtam: féltucatnyi zsebkendő gyűrődött össze rajta – éjszaka, valamikor az ajkamba haraptam. Reggel vérfoltos papírfecnik lézengtek az ágyam mellett – a korhű, fiatalos szobában, amit a család biztosított, hogy éljek – pedig álmodni sem mertem az életről. Holnap papírfecnik fognak a szemem körül lebegni, kizavarnak az udvarra: én pedig úgy hallgatok rájuk, mint rád, ha rám parancsolsz, hogy szeresselek végre.
[ 15 ]
KOSZTOLÁNYI MÁRIA
Felhőkre írt levél emlékszem vasárnap a járdát sepertük tiszta legyen ha mennek a misére előre köszöntünk mindenkinek mi Karácsonykor és Húsvétkor jártunk csak elég annyi is - ezt mondtad de egyszer mikor elviselhetetlenek lettek a gondok járvány pusztított és a tehenünk odalett elküldött Mama hogy beszélj Istennel bár én azóta is Hozzád fordulok most például nem találom a régi kalapod melybe az elárvult fiókákat tettük és azt sem tudom hogy végül Istenhez kerültél-e vagy ha nem akkor hol keresselek majd
[ 16 ]
KŐSZEGHY MIKLÓS
Ház-tükör Szomjas lesz a ház, hogy ha nem öntözöd meg, a lelke kútján szegény összerezzen, megfakul a tükör és a hideg parkett, árnyéka érik a csendnek minden teremben. Ezt a csendet érzi majd ledér, puha talpad, érzed mély lüktetését harisnyádon át, s benned éled – figyeld majd – az ablak, szemében ott ragyogsz, mint saját galériád.
[ 17 ]
LAJTAI GÁBOR
Csontpalást; Dualizmus; Harmadikszemes látás Csontpalást Anyaggá fajul a vétek, Úgy védi az ideát; Csontpalástot ölt a lélek S él egy kicsit ideát. Dualizmus Szélcsend tombol a véremben Biztos pont csak a véletlen Égig nyugtat a félelmem Fényed lénylik az éjemben Harmadikszemes látás Nyakig ült a fényben, Fénykör feje fölött, Öt szóval üzente: „Ha látsz, nem vagy lökött.”
[ 18 ]
LUKÁCS IZABELLA
Ma Ma csupán röpke gondolat vagy, némán átszökve a függönyön. A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy, és én újra emlékedbe ütközöm. A párkányon ülsz, onnan nézel, rád mosolygok és felöltözöm. Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel, de kihűlt mostanra ócska ösztönöm. A férfiak gyakran túl kéjesen mondják, hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll, kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem, de azt akarom, hogy te sohase láss szebben! Akkor tekints, ha remeg a comb, és minket nyúz cafattá a feledés, s előtted bátran lehull fakó bőröm, összes foltom elkenődik és pöttyöm szétgurul. Együtt keressük halkan aztán, hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc, és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán, ha elmúlt az egész élet, s vele a románc. Üres az ágyam. Velem a szoba [ 19 ]
rikoltva üvölt már át a füstön, hogy miként lehettem ilyen ostoba... Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom. Buta vagyok, hagytalak menni, és hiába futok már vakon. Ujjamra halva ég a cigaretta, és szemembe fagy csendben az esti könny. Neked adom, ó, mindenem ma! Szeretkezz velem, Édes Közöny!
[ 20 ]
MARETICS ERIKA
Vigyázlak… Cirógasd bársonykézzel a hajam kedves. Látod, még az izgága fürt is csüggedt kóc, halántékodra hullva lesz csillagdíszes, ha bronz-barna éjjelen vállamra hajolsz. Uzsonnára üstököst csomagolok ma, ütött-kopott hátizsákod szinte éget. Mélyén rejtett titkokat suttogó alma ül, pillád mögé bújva vigyázlak téged.
[ 21 ]
M. KOVÁCS MELINDA
Míg szétfolyik a bor Az álomhatárról rideg kézzel ránt vissza a hajnal, s téged idéz az első gondolattal: régi kedvesként nézek a szemedbe. Akarlak mohón, s nem egyszer… Erőtlen türelemmel csallak: légy ma te a reggel, s terülj el hanyagul léha életemben. Ahogy lustán kilépsz a délután lomha percei mögül: várom, hogy az asztalomhoz ülj, s konyhámba lopózz… Nem főzünk ma vacsorát. Simulj kezem alá este, rejtőzz forró tenyerembe, s ágyamhoz ha lépsz, lepedőmre gyűrd az álmot, a lényedtől teljes világot, s maradj, míg szétfolyik a bor.
[ 22 ]
RIBA ILDIKÓ
Káprázat hallgat a város hópihén alszik a táj ablakra rózsát didergő dérből fagy fest fényvirág szép szirmot bont derengő hajnal vöröslő napvarázsa fénysugár vakít csalafinta sziporkák káprázat szemeimben
[ 23 ]
S. BARANYÁK ÁGNES
Elveszíteni Mi olyanok vagyunk, mint a szótlan, földi utasok, kikben csendre hajolt a beszéd, de még halljuk a hívó zenét, ha zengenek messziről hangzó futamok. Mi olyanok vagyunk, mint két elhagyatott partszegély, melyen sóhajt még cseppnyi élet, s épp, mint egy kóbor kísértet, fel-felbukkan fényesen a holt szenvedély. Mi olyanok vagyunk, kik untalan egy helyben állnak, mert szúette ma már a csónak, a megszokás kócai lógnak a szíven, és lidérc a könny-írta bánat. Mi olyanok vagyunk, mint egy vég elfelejtett vászon: redőinkben elporlad a hit, színünk veszni hagyja álmait, míg időnk elhal egy pókhálónyi rácson...
[ 24 ]
TÓTH IMRE
Végtörlesztés Apám megjárta ötön hatot, és haton nyolcat, aztán mehetett éjjeliőrnek nyugdíjasként, anyám egy gyárban gürizett, míg bele nem rokkant, engem gimibe járattak (amit nagyon utáltam), hogy legyen belőlem valaki, mégsem lettem sem igazgató, sem főszerkesztő, csak mások csicskása, közszolga.
[ 25 ]
VARGA TIBOR
Reng a szikla Mint ki elzuhant és elalélt, s felneszelt ott, ahol a lét első hangjára nyitotta ki szemét, mint ki felállt -- még tántorog, még hangtalan az elszorult torok, álmait marják boncos komondorok, úgy nézek űzött magamra itt, hol emlékeimben felvisít a gyermek, ha vére cseppje csordul, idegen arcok bámulják mordul, hát ez meg kiféle szerzet, miféle fán vagy bokron termett, s mikor? Miféle súly görnyeszti vállát, miféle kor? A hegy mint koporsófedél rejti az ősök homlokát, s míg futottam űzve, tépve megannyi tüskön-bokron át, hányan húzták itt magukra azt a dunnát, mely már örökké melegít egy végtelen, holt éjszakát! Menni, csak menni nyughatatlan, [ 26 ]
kőről kőre hágni a hegy oldalán, hát amint vissza, letekintek, látom; kínjában vonaglik a táj, lépteim nem szenvedheti, aki őt ifjan, hűtlen idehagytam, többé már nem lehet honom itt, a csúcsi szikla reng alattam. A sírás is megérkezik.
[ 27 ]
VÍG ORSOLYA
Madarak Szép volt, kissé hallgatag. – Olyan ez, mint a csillagokkal labdázó madarak. S az élet: a fűben a sáskák; néznek fel... – Melyik csapat vesztét akarják?
[ 28 ]
[Cikk]
[ 29 ]
[ 30 ]
BRÁTÁN ERZSÉBET
Az univerzum száma Az Univerzum száma a kilenc. A kilences egyébként is bűvös szám, mielőtt még utánanéztem volna, már azt jelentette számomra. A teljesség, a kiteljesedés, a tökéletesség, a befejezés, a lezárás, a bölcsesség száma. Az első páratlan összetett, szerencsés szám. Három osztója van és a bűvös hármas is háromszor megvan benne. Ha önmagával megszorozzuk, 81et kapunk, és ha azokat összeadjuk, az eredmény is kilenc. Játsszunk! 1x=9 2x9=18 1+8=9 3x9=27 2+7=9 4x9=36 3+6=9 5x9=45 4+5=9 6x9=54 5+4=9 7x9=63 6+3=9 8x9=72 7+2=9 9x9=81 8+1=9 Ha ezen számsorok végén összeadjuk a 9-eket, az 8x9=72 7+2=9 Ez így működik összeadással is. Ha összeadjuk a számokat 1-9-g, 45-t kapunk, amit összeadva ismét 9 lesz az eredmény. Ha a 9-hez sorra hozzáadjuk a számokat, ismét felfedezünk egy érdekességet. 9+1=10 1+0=1 9+2=11 1+1=2, 9+3=12 1+2=3, stb., vagyis az összeg számait összeadva mindig annyit kapunk, amennyit a 9-hez hozzáadtunk. Ám nézzünk csak körül a mitológiában és a vallásokban is, hány helyen szerepel bennük a 9, mert semmi sem véletlen. Az Ókori egyiptomi vallásban létezik a héliopoliszi enneád, a kilenc [ 31 ]
teremtő istenség, akik a héliopoliszi hiedelem teremtésmítoszának tagjai. Kedvelték a kilencest, szerintük az istenek kilencszer járták végig az égi utat. Az elhunytat kilenc barát kísérte utolsó útjára. A fáraót kilencszer kilenc napig gyászolták. A kilences a varázslás, a szuperlatívuszok száma. A hinduizmusban erre épül a mandala (9X9=81 négyzetből áll, 8+1=9), amely a világot jelképezi, és amelyet felhasznál a jóslásban és az asztrológiában. Az indiaiak kilenc igazságot ismernek. Az isteni hármas megsokszorozódása, a tökéletesség és az örökkévalóság száma. A bahá’í vallás jelképe egy kilencágú csillag, amely az emberiség és a vallások egységét jelképezi. A bahá’í templomának, az áhítat házának építészetére jellemző a kilencoldalú kupolás építmény, amelynek kilenc bejárata van. A kínai számszimbolikában a kilences a sárkány száma. Yang szám, szerencsés szám. A görög mitológiában kilenc múzsa van. A katolikusoknál nagy ünnepekkor és fontos alkalmakkor Novenét tartanak, pl. a pápa halálakor kilencnapos gyászimádkozást tartanak, ami több imádságból áll. A kelták szerint a kilences számban rejtőzik az egész univerzum. Háromszor három (az isteni szám) számukra a tökéletességet jelképezte. A kilencet, mint öt plusz négyet is értelmezték, ahol is az öt az időt és teret, a négy pedig az égtájakat jelölte. Az északi mitológiában is fontos szerepe van a kilencnek. Odin önfeloldozása kilenc napon és kilenc éjszakán át tartott; Heimdall kilenc anyától született. De a néphiedelemben is fontos szerepet kapott a kilences, köztudott, hogy a macskáknak kilenc életük van, vagy kilenc korty víz ivása mulasztja el a csuklást. A 9-es a tőszámjegyek sorát zárja le, és ezért a bevégzettség számának tekintik. Kilenc hónapig tart a terhesség és a termékeny év (a három téli hónap levonásával). Jézus a 9. órában halt meg. És még sorolhatnám. Minden energia, minden rezgés, minden mindennel összefügg.
[ 32 ]
Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt éppen kilenc mesét írtam, amikor a meseáradatot befejezettnek tekintettem, az egészet összehoztam egy mesében, méghozzá a Meseverzum című kötetben, ahol a főszereplőt 9 mesebolygóra vitte a tanítója, akinél 9 évig tanult, vagyis minden a 9 körül forgott. A mesét 9-999 éves korig ajánlottam. Majd megjelent újabb 9 mesém, mikor is papírra vetettem a Meseverzum II. című kötetet, bár abból egy mese – a kifestő – kimaradt, de a szereplők említést tesznek benne, hogy ez megtörtént. Nagyon különös. Azóta már született ismét egy mesekönyv, csak nem meglesz a Meseverzum III. is? Üzenetek? A számoknak is van rezgésük, melyek hatnak, kihatnak a környezetükre is. Amiért azonban ez most eszembe jutott, az a bűvös dolog, miszerint az Univerzum száma a kilences. Egy-egy naprendszer kilenc bolygóból áll. Kilenc dimenzióról tudunk, ahová az emberi tudat képes felhatolni anélkül, hogy fizikai teste el ne párologna. Itt mindent úgy érzel, te vagy. Nincs különállóság, minden benned van. A bolygók kilences rendszerben léteznek, a legalsó kategória az egyes, mint pl. a Föld, amely egy tanulóbolygó. Innen lehet egyre feljebb és feljebb fejlődni – persze különböző inkarnációkban -, egészen a kilences szintig, ahol már mindent tudnak, ami fizikai testben tudható. (Talán az a 9. dimenzió) A legfelül álló bolygó, amelynek felügyelete alá tartozik a többi kisebb kategóriájú planéta, már tanító bolygó. Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy a kilences kategóriájú bolygó felügyelete alá épp kilenc, vagy kilencszer kilenc tanulóbolygó tartozna. A fejlődés legalacsonyabb fokán lévő bolygó tehát egyes, míg a legmagasabb fokán lévő kilences kategóriájú. A fejlettebbek feladata az alacsonyabb rendűek segítése, fejlődésének irányítása az Univerzális Törvények betartása mellett. A bolygórendszerek ilyen kilences kapcsolatban léteznek a végtelen űrben, ahol minden gondosan megtervezett. Az egyes [ 33 ]
szintről kivételes esetekben el lehet ugyan jutni a kilencesre fizikai testben is, ám a test ott pusztán 9 napig marad életben, utána szertefoszlik, visszafordíthatatlanul lebomlik és nincs az a teremtő, aki vissza tudná hozni. A magasabb szinten élők nyugodtan élhetnek velük egy szintem rezgő, azonos kategóriájú planétákon, ám ha alacsonyabb szintre lépnek, bár ott is életben maradnak, az számukra visszafejlődést jelent. Az alacsonyabb kategóriából nem járható az út felfelé, mert az csupán 9 napot engedélyez a fizikai szint számára. Az embernek is kilenc teste van, ezek közül az egyes szint a fizikai, abban él az asztráltest, amely kiköpött mása a fizikainak. Ha épp elhagyja a testet, egy ezüst fonállal kapcsolódik hozzá. A kilencedik test a Felsőbb Én, akit mi őrangyalnak nevezünk. Az évszámok számtagjainak összeadása során kiderül, hogy azok is kilences ciklusokban követik egymást. Pl. 2016 épp egy kilences év volt, a befejezés, a lezárások éve. 2017 pedig 1-es, az újrakezdés, újjászületés éve. Történetesen épp 9-es évben születtem, és megfigyeltem azt, hogy mondjuk a 3. kilences évben huszonhét éves voltam, 3x9=27, 2+7=9, és így tovább. 2016-ban, a 9-es évben éppen 6x9=54 lettem, 5+4=9. Rendkívül nehéz év volt számomra, melyet két szóval jellemeznék, január 1.-től Áprilisig egyfolytában beteg voltam, de olyan szintű megfázásos tünetek gyötörtek, majdnem belehaltam. Azután meg lebénult a jobb kezem és sikeresen megismertem az elviselhetetlen, kibírhatatlan fájdalmat. Egyébként az is begyűrűzött már a köztudatba, hogy némelyik 9-es év rendkívül veszélyes, pl. a 27 (2+7=9). Olyankor sok fiatal átlépett a túlvilágra. A 18. életév is egy mérföldkő, egészen a 81-ig bezárólag. Tényleg rendkívül bűvös szám, és gondolom, még a negyedét sem aknáztam ki annak, ami tudható róla.
[ 34 ]
JÁNOSSY ZSUZSANNA
Élj „nem” nélkül! Míg előrehaladnánk, tisztázzuk, hogy a „nem" melyik értelméről fogunk beszélni. A tagadás = nem-ről fogok néhány fontos dolgot ajánlani az Olvasó figyelmébe. A „nem" negatív gondolatot, negatív érzéseket elindító kifejezés. Kezdjük a legelején: a kisgyermekek leghamarabb a „nem" szót tanulják meg és mindenre oda is gügyögik, mert ők is ezt hallják a legtöbbször, mint: „nem szabad", „nem kell", „nem lehet", stb. Ahogy a gyerekek növekednek, a szülők tudják a legjobban, hogy mi „nem" jó nekik, például: „neked ez nem kell", „nem mehetsz", „nem lehetnek ilyen barátaid", „nem vagy képes", stb. Aztán, telnek az évek és a lázadó tinédzser felnő és „végre megszabadul" otthonról, mert szabadon, a saját Életét akarja élni. Hamarosan találkozik a buktatókkal, a „nem tudom"–okkal. Ez a folyamat így megy tovább és egyre több az elégedetlen-, a beteg-, a szegénységben tengődő-, a társadalomból kirekesztett ember. Az otthonról megszerzett „tudást", szokásokat, példákat viszik tovább, amelyeket a következő generáció lemásol, így az új társadalom is régi normák szerint, „nem" szerint él. De mi van akkor, ha.... Térjünk vissza az elejére: a „nem" szó helyett magyarázzunk, állítsunk dolgokat, tényeket, [ 35 ]
például: a „ne menj oda” helyett „vigyázz, az meleg", „nem kell" helyett „neked már van ilyen babád", „ne vedd el" helyett „ez a kedvenc csészém", stb. Ezekkel a magyarázkodásokkal is azt sugalljuk, hogy „ne!" és a kisgyermek meg is érti. Ahogy a gyermekek cseperednek, a szülők a legjobbat akarják nekik nyújtani és tudják, hogy hol vannak a gyermekeik képességeinek határai. Mondhatják a „nem csinálhatod" helyett, hogy „most más programunk van", letorkolás helyett „te jó gyerek vagy", ha nehezen megy a tanulás vagy hibát követ el: „meg tudod csinálni", „légy bátor" és a varázsszó: „szeretünk". Akár kérdezhetünk is a tagadás helyett, mint „már kinőtted a tavasszal vett pulcsit?", ha éppen újabb ruhavásárlási szándéka van. Hagyni kell őket válaszolni, választani, döntéséket hozni. A gyermek egy személyiség és köztünk nevelkednie kell, megismernie a jót és a rosszat, különbséget tenni hasznos és nem fontos között. Ha nem hagyjuk őket tévedni, nem kell javítaniuk. Hogyan fogják legyőzni az élet küzdelmeit? Az ilyen családban nevelkedett fiatal boldogan, tele reményekkel és kitűzött célokkal kezdi új életét, családot alapít és időnként meglátogatja szüleit. Az otthon töltött idő alatt nem hallotta a „nem"-et, így korlátozások nélkül neveli ő is saját gyermekeit. Talán elvontnak tűnik, de hidd el, kedves Olvasó, hogy lehetséges. Próbáld ki saját magadon, arra koncentrálj, hogy ne használd a „nem"szót. Úgy fogalmazz, hogy állíts, magyarázz, legyen rá [ 36 ]
időd, mert, ha türelmet szánsz valakire, hozzád is türelmesek lesznek. Nem fognak megharagudni rád. Tudom, sokszor a „nem" a nyers igazságot tartalmazza, de a „nem" negatív érzéseket indít el az emberekben és az egyikünknek sem hasznos. Miért mondjam azt, hogy „nem mentem el az ünnepségre, mert nem is volt kedvem", ha úgy is fogalmazhatok, hogy „annyi elfoglaltságom volt a délután, hogy estére teljesen elfáradtam". Egy kis találékonysággal diplomatikusan kihúzhatom magam a helyzetből. Tudni kell „nem"-et mondani, akkor is, amikor úgy érezzük kihasználnak vagy már nem fér bele az időnkbe az, amire megkérnek. Ez esetben is hagyjuk ki a „nem"-et, fogalmazzuk annak az értelmét, például: „sajnálom, ma foglalt vagyok" vagy „köszönöm, hogy újból rám esett a választás, de a héten el leszek utazva", stb. Egy vizsga során nem mondhatom, hogy „nem tudom”, „nem emlékszem”, már a „nem” megfogalmazása negatív érzéseket indít el és leblokkol, ugyanakkor a vizsgáztató ellenszenvét is sikerül megszerezni. A megijedés pillanatig tart, de parancsolnom kell az elmémnek, hogy inkább emlékezzen az adott témára és ne a "nem"-mel foglalkozzon. Magyarázkodjunk, amire emlékszünk. Azt fejtegessük. Az állásinterjún nagyon fontos a kommunikáció, az értelmes mondatok összerakása, nem beszélhetünk tőmondatokban ugyanis, a kérdések úgy vannak megszerkesztve és úgy teszik fel, hogy a versenyzőnek módjában álljon véleményt
[ 37 ]
formálni, kifejteni az álláspontjait, ismertetni szakmai előéletét, kifejezni elvárásait. A „nem” kifejezés negatív érzést – előítéletet indít el az alkalmazóban és következik az elutasítás. Bárhogy próbálod otthon a tükör előtt begyakorolni a beszédedet, nem tudod milyen kérdéseket intéznek hozzád. Arra tanítsd meg magad, hogy fogalmazz "nem" nélkül. Ha nincs tagadás, nem indul negatív gondolat, negatív érzés-sorozat, mint felindultság, bosszankodás, méreg, hisztéria, panaszkodás, harag, ehelyett tiszta lelkiismeret, megnyugvás, elégedettség, elfogadás, tisztelet, elismerés, öröm van. Mert, amit te adsz magadból, azt kapod vissza. Mondanivalómat saját tapasztalataim inspirálják és őszintén, tiszta szívvel ajánlom neked is, hogy próbáld meg. Töröld ki a „nem” szót a szótáradból és meglátod, meg fogsz változni, megváltozik a világod és nem kétséges, hogy csakis jó irányba.
[ 38 ]
M. KOVÁCS MELINDA - SZINAY BALÁZS
Örök / nem örök Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer. Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az isteni egység része: a lélek. Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka, hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül. A lelki társak találkozása rendkívüli élmény.
[ 39 ]
„A lelki társak azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak. Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c. könyvében. Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés, különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert. Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik. Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a szerelméből. Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál. Csakhogy azt szereti, akit lát, és [ 40 ]
nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna. A boldog szerelemben eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt, úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek szeretete örök. M. Kovács Melinda ***
[ 41 ]
„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.” Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó, átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva. Az emberi elme és a fizikai test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri tapasztalati élmények gyűjtésére, az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy kultúra úgy tekint a teremtett [ 42 ]
világra, mint Isten testére, a benne létező élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire, sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy érzékelése minden más létezőtől független. Hasonlóan az emberi test működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális voltára, lénye alapjának változatlan természetére. Ebben a létformában erre direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be technikákról, melyek Isten és az [ 43 ]
egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti. Spontán élményszerzési lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki emlékezetnek. Ebből kiindulva a helyett például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni [ 44 ]
és hirdetni: a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában. Szinay Balázs
[ 45 ]
MUHEL GÁBOR
A napsütötte sávon innen és túl. (Egy Petri-vers értelmezéséhez) „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?” (Petri György: Mentálhigiénia) Petri György „szerelmi költészetéről” sokszor és sokan elmondták már, hogy aligha interpretálható hatalomelméleti, szociológiai és kultúrtörténeti szempontok figyelembe vétele nélkül. Kevesebb szó esett azonban arról, hogy miképpen érhető tetten ez az olvasási metódus ezekben a szövegekben. Ennek okán jelen írás közvetetten arra kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami létjogosulttá teszi a Petri-líra radikalizmusát, s hogyan nyilvánul meg a „szerelmi költészet nehézsége” a költő recepciójában. Ehhez segítségül hívjuk Mihail Bathyin ún. „karnevália-elméletét”, amit bővebben a Francois Rabelais-ról és az európai gondolkodásról írott munkájában fejtett ki, de – a Petri-szakirodalom alkalmazásának segítségével – igyekszünk egyéb nézőpontokat is érvényesíteni. A Szovjetunióban csak a 60-as években megjelent, nyugaton viszont már fordításból régebben ismert Bathyin-mű fő koncepciója [ 46 ]
elsősorban abban áll, hogy megkérdőjelez és elutasít minden ideológiai és hatalmi struktúrát, továbbá egy alternatív episztemológiát szegez szembe a fennálló hatalmi renddel, azáltal, hogy felforgatja azt. Éppen ezért a karneváli tudatban a törvény hatalom felől tekintett homogenitása eltűnik, mivel nyíltan felvállalja a heterogenitást (a durvát, a deviánsat, a vulgárisat, a szubverzívet). Ez magyarázza, hogy gyakorta rokonítható a kaotikussal és az anarchikussal. Mivel a hatalom és ideológia viszonya a karnevalizációban megfordításra kerül, a mondottak tükrében a Petriéletműre olyannyira jellemző groteszk és abszurd attitűd könnyebben értelmezhetővé válik. Annál is inkább, mert a 20. században a karnevalizáció fogalma fokozatosan kitágul és – egzisztenciális aspektusa mellett – általános kultúrakritikai és poétikai mozzanattá válik. Mindez abban is megmutatkozik, hogy megkérdőjeleződnek a végérvényesnek hitt hierarchiák a kortárs ismeretelméletekben, vagyis a karnevál ebben az értelemben nem más, mint a társadalom inverziója, a marginális ideiglenes legitimálása, a magas és mélykultúra egyensúlyának felkavarása (de legalábbis értelmezési kísérlete), a hatalom fiktív hátterének leleplezése által. A mainstream és a szubkultúra viszonyának retextualizációja (újraíródása) azonban egyben a szubjektum dekonstrukciója is, s egy adott szövegkorpuszon belül szemantikai értelemben éppen úgy megnyilvánul, ahogyan a nyelvhasználatban szintúgy tetten érhető.
[ 47 ]
Mint említettük, a karneváli tudat kultúrtörténeti hátterét vizsgálva azt találjuk, hogy már-már elválaszthatatlan egyes hatalomelméleti és szociális kérdésektől. A középkorban például a karnevál ún. „megtűrt repedés” volt a regnáló hatalom számára, mivel – részben ideiglenes mivolta végett – kontrollálhatóvá vált. Ennek oka pedig pszichológiai és antropológiai összefüggésekben is keresendők, amire az ókori Dionüszosz-ünnepek szintén rámutatnak, hiszen a Bacchus-ünnepek ideje alatt (adott keretek között) egymás mellé kerülhettek egymással látszólag antagonisztikus minőségű entitások, mint például a prostituált és a szűz, a szent és a profán, vagyis a racionális helyét időlegesen átvette az irracionális. Az ősi társadalmak rituáléiban, a természeti népek ünnepeiben szintén ezek a mozzanatok figyelhetők meg, melyeket az emberi lét ontológiai és szociális kereteiből való kilépés atavisztikus vágya indokol. (Ennél fogva, egyszerre transzgresszív és regresszív: egyszóval úgy is mondhatnánk, hogy egy progresszív értelemben vett transzregresszív tudatállapotról van szó.) Az említett irodalmi példánál maradva, Rabelais Gargantula és Pantagruel című művében szintén találkozhatunk a karneválokra jellemző sajátos aránytalansággal, összefüggésben azzal, hogy átmenetileg felfüggesztésre kerülnek a legitim társadalmi és erkölcsi normák (ld. pl. a mű egy helyén a Notre Dame magasából levizelt a tömeget). Petritől sem áll távol ez a magatartás – Önarckép című versében például ezt olvassuk: „kiokádik a pinceablakon, / a siető-kopogó cipőorrokra.” A metafizikai [ 48 ]
szubjektum átvált a test naturális és animális képzetévé, amint az a következő sorokból is kitűnik: „Izzás szagára bódul föl a baromlény. / Tisztálkodik a tisztátalan állat.” Ahogyan az Apokrif című versben szintén látjuk, már-már blaszfémiának tekinthető, hogy a vegetatív állati lét groteszk módon megcsúfolja az ember transzcendens lényegét – ám a „balkáni módon agyonhasznált test” egyben reflexió a vers megírása idején fennálló hatalmi apparátusra (testre), illetve az egyes társadalmi rétegek szimptómáira. Hasonlóképp cserél helyet a „fent” és a „lent” világa a Futam című szövegben. A groteszk testkép poétikai alkalmazása, a magaskultúra szubverzivitása az altest (végtermékeinek) hangsúlyozása révén nyer létjogosultságot, tehát a szubjektum által létrejött mű (mint szellemi termék) excretummá válik, vagyis az altest (a nyers ösztön) kerül a szellem és az az ész helyébe. Részben egyetérthetünk Fodor Géza monográfiájának egyik állításával – ti. hogy Petri tradicionális költő –, mivel szerinte költészetében „a versmodell önkorlátozó, önkritikus, reflexív jellegéből adódóan akkor is belül marad a hagyományos lírai alapviszonyokon, amikor több strukturális összetevője – nyelvi, poétikai, tematikai radikalizmusa – a lírai beszéd közmegegyezéses területén túlmutat.”[1] Meglátása szerint tehát Petri nem a magyar lírai hagyománnyal szakít, illetve fordul szembe, hanem a költészet kultikus (profetikus) felfogását gondolja újra: demitizálja és racionalizálja, ellenőrzött műveletté teszi a költői beszédet. Ezt a poétikai attitűdöt [ 49 ]
Gottfried Benn 1951-es dolgozatában a következőképpen fogalmazza meg: „a nyilvánosság […] így képzeli: emitt van egy ligetes táj, amott pedig áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik egy vers. Nem, ilyen módon nem születik vers. Egyáltalán: vers nagyon ritkán születik, a verseket csinálják.”[2] Mivel a Petri-szövegekre szintén jellemző a berögzült és bornírt olvasói magatartás megsértése, az aktuális legitim kánon elbizonytalanítása, sőt, negligálása, így az ihletre, élményekre támaszkodó, valamint azzal azonosuló költészetet alapjában véve értelmezi át. Vagyis a forma és a különféle életproblémák kiélezésével teremti meg azt a társadalmi kontextusban interpretálandó szubverzív és dekonstruktív distanciát, mely verseinek tulajdonképpeni katalizátoraként működik, s ami egyfajta marginális poétikai koncepcióban határozza meg önmagát. Igaz ez a költő ún. szerelmi költészetére is. Nem véletlen tehát, hogy szövegeiben nagy hangsúlyt kapnak azok a parafrázisok, intertextek és szexuális utalások, melyek a hazai kulturális tradíció és nyelvtani örökség provokációjaként és szociális reflexiójaként olvasandók. Emiatt „kilép a szokvány költőszerepből és poétikából, s elhatárolja magát tőlük (miközben nem tagadja meg a tradíciót). […] E kilépés új poétikai teremtését feltételezi, új szerep kialakítását teszi lehetővé – röviden: a költői autonómia megszervezését.”[3] Vessük ezt össze Witold Gombrowitz érvelésével! Szerinte ugyanis „a tiszta, verses költészetben a túlzás gyötör; túl sok [ 50 ]
költészet, túl sok metafora, túl sok szublimáció és végül túlzott sűrítés megtisztítván minden költőietlen elemtől: vegytani anyaghoz lesz hasonló a vers. […] A költőkben nemcsak ájtatosságuk zavar, az hogy minden kompenzáció nélkül teljes mértékben átadják magukat a Költészetnek. hanem a valósággal szemben folytatott struccpolitikájuk is: védekeznek a valóság ellen, látni vagy elismerni sem akarják, szándékosan hozzák magukat bódult állapotba, ami nem erő, hanem gyengeség. […] Egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azzal a súlytalan gondolattal, hogy a »művészet elragadtatást kelt bennünk« és hogy »gyönyörködünk a művészetben«. Nem, a művészet csak bizonyos mértékig kelt elragadtatást és a gyönyörűségek, melyben részesít, kétségesek.”[4] Hasonlóképpen vélekedik Schein Gábor is, aki úgy gondolja,Petri merőben más költői szerepet vesz magára, mint a legtöbb kortárs költő: „eddigi kritikusai egy dologban megegyeztek: költészete valóban lebontja a képviseleti jellegű költő-szerep hagyományát. Iróniája tehát elsődlegesen »magánjellegű« (Rorty), amelynek forrása nem utolsósorban az emberi lét itt és most érvényesülő teljes kiszolgáltatottsága, vagyis a szabadság hiánya.”[5] Ezt támasztják alá költészetének azon sajátosságai, hogy például idegen tőle a túlzott esztétikum, az ájtatosság, a valóság romanticizálása, helyette viszont megjelenik a groteszk és abszurd képek sokasága, a fokozott tárgyilagosság és a klasszikus versforma megbontása. Ha komparatisztikai szempontból összevetjük például Baudelaire Egy dög című [ 51 ]
versével PetriMaya című költeményét, akkor világosan láthatóvá válik e groteszk testkép poétikai alkalmazása. Fontos megjegyezni azonban, hogy a testiség, az érzékiség, a nyers szexuális ösztönök verbális kiélése a magyar költészeti hagyománytól korántsem idegen. Számos példát találunk arra vonatkozóan, hogy ez a tradíció mintegy „szubkultúraként” a kezdetektől jelen van irodalmunkban – még ha nem is kanonizált formában.[6]Éppen ezért Petri – olvassuk Keresztury Tibornál – „a lebontás, az érvényesítés, a visszavonás újraíró, átértelmező eredetisége révén kivételesen nagy szerelmi költészetet teremt, egy hagyományos paradigmát újít meg, annak tradicionális érzelmi-morális-személyiségbeli feltételei és jellemzői közül gyakorlatilag mindent visszavesz, kétségbe von.”[7] Ilyenformán a költő szerelemfelfogását az intellektuális kontroll racionalitása, a bensőségességgel szembeni mély „gyanúper” határozza meg.[8] Amint az a Felirat soraiból is kitűnik, a szubjektum felszámolódása a szövegtesten belüli „megmerevedésben” realizálódik, mely dichotómia megteremti azt az implicit feszültséget, amely az emberi kapcsolatok anomáliáira, illetve a társadalom visszásságaira reflektál: „A kaktusz és homok kora elközelg - / a barátságnak vége. / Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. / A szeretet / betokozódik, / szél hordja, / és kemény lesz, mint a kvarc. / Jelen van – jelt nem ad.” Kiegészítvén a mondottakat, érdemes összevetni az előbbieket az Öt szerelmes vers néhány sorával, mely még nyilvánvalóbbá teszi fenti állításunk: „Szerelmed [ 52 ]
megtart, mint formalin / elvetélt magzatot. // Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. / Mint egy kurva piactérnyi ölébe: / jelenlétem a világba mered.” Mint már fentebb jeleztük, ez a „negatív trubadúrlíra” a maga fallikus utalásával korántsem öncélú és merőben túlmutat a szubjektum határain, azonban mégsem számolja fel teljes mértékben és radikálisan a személyességet.[9] Milyen viszonyban áll akkor Petri szerelmi költészetében a szubjektív és az egzisztenciális létezés? Heidegger úgy gondolja, hogy „a költőileg és a gondolatilag kimondott [..] sohasem azonos. Mégis az egyik és a másik is különböző módon ugyanazt tudja mondani. Mindazonáltal ez csak akkor sikerül, ha a költés és a gondolkodás közötti szakadék tisztán és határozottan megnyílik.”[10] Szegedy-Maszák Mihály is arra a megállapításra jut, hogy „élményeinket mindig előfeltevések befolyásolják, melyek kánonokkal függnek össze. A szöveg nincs adva meg nem kérdőjelezhető formában, az értelmezés szövegek közötti viszonyítással jár. Bármely művet csak más alkotásokhoz képest lehet olvasni.”[11] Ebből következik, hogy a cinikus, helyenként vulgáris stílus és nyelvhasználat demonstrálja ugyan a politikai hatalommal való szembenállást, de nem csupán politikai hatalom kritikájáról van itt szó, hanem a társadalmi folyamatok, a talmi értékrend, az ösztönök, valamint tágabb értelemben a természet hatalmával való szembehelyezkedésről is.[12] Erre utal a költő azon nyilatkozata, amitAlföldy Jenőnek tett a Kádár-korszak hatalmi berendezkedését világosan átlátva: „… az első [ 53 ]
világháború óta a politika egyre inkább elháríthatatlanul és mindenre kiterjedően nyúl bele az emberek életébe […]. És ezért a művész számára a politika tudomásulvétele ma nem követelmény, hanem az ábrázolás helyességének feltétele.”[13] Látható tehát, hogy nem kizárólagosan szembehelyezkedésről van szó, hiszen egyfelől „látványos gesztusokkal […] tudomásul veszi, hogy együtt kell élnie velük. Szemügyre veszi őket, eltelve az anyag iránti utálattal és megvetéssel, ugyanakkor nem leplezve azt az élvezetet, amellyel a szemügyre vétel járhat.”[14] Gál Ferenc szintén kiemeli, hogy Petri „a romlandó testiség, érzékiség és pusztulás vízióit képes áttételek nélkül politikaivá transzcendentálni: az érzelmi otthontalanság és sivárság képei észrevétlenül telítődnek egy mozdulatlanná dermedt kor polgárának közérzületével, politikai tartalmaival.”[15] Összességében a Petri-verseket olvasván megállapítható, hogy „nem létezik olyan pont a világban, ahonnét nézve bármi is biztos alapként, szilárd, megfogható támpontként funkcionálhatna, illetve meg is fordítható az állítás, nincs olyan pont, ahonnét ne lehetne bármit is kétségbe vonni, kifordítani és fonákját is megmutatni. Többek között a legszemélyesebb »ügyekben» is: Petri »szerelmi költészete« a magyar lírában egészen kivételes, s nemcsak azért, mert bemutatja, hogy ilyet folytatni is meglehetősen kényes dolog. (A szerelmi költészet nehézségeiről)”[16]Arról nem is szólva, hogy a szerelmi költemények „szerveződésében semmilyen lényeges különbség nem fedezhető fel más (tárgyú) [ 54 ]
költemények szerveződéséhez képest. Ez mintha azt sugallná, hogy ’kiszakadás a világból’ – nincsen.” [17] Nem kivétel ez alól a Valami ismeretlen kötetben megjelent Hogy elérjek a napsütötte sávig című Petriszöveg sem. Az első olvasásra memoárnak tűnő vers tárgyilagos narrációjával, a szexus naturális érzékeltetésével, valamint a „lemeztelenített” esztétikum által par excellence óhatatlanul is a tartalomra irányítja az olvasó figyelmét, amit a nyelvi tabuk megsértése még jobban felerősít. A Kádár-kor ifjúságának egzisztenciális bizonytalanság-érzete már a szöveg első szakaszában nyilvánvalóvá válik. Erre utal a „kocsmáról kocsmára” történő céltalan bolyongás („hiszen űzött voltam és zavaros, / mint a fölkavart iszap akkoriban és / csak ezekben az »Eszpresszókban«, »Büfékben« / érezhettem némi álfölényt / a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között”), továbbá a vegetatív és apatikus létezés dokumentálása: „Ezek a séták mindig / reggelig vagy épp két napig tartottak, / és akárhová vezettek. / Mindenesetre, valahol ültem, ittam./ (Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)” A második szakaszban a szerző részletekbe menően áttételesen tudósít a társadalom perifériájára szorult emberi méltóság tüneteiről, s ebben az értelemben a helyszín, a körülmények szociográfiája, a nőiességéből kifordult „ötven körüli” örömlány küllemének leírása (aki a Rákóczi téren sem állta volna meg a helyét), majd felajánlkozása, az aktus mikéntjének felvázolása a „prostituálódott” moralitás [ 55 ]
allegóriájaként is értelmezhető. „Eljövök egy huszasért” – olvassuk, azonban ki kell emelnünk, hogy ez az explicit önmegalázás csupán látszólagos, valójában implicit módon egy érzelmektől megfosztott, sivár és megtört életbe kíván némi pszeudo-érzelmet (kvázigyengédséget) csempészni, amit az „átöleltem, egy pincében kötöttünk ki”, illetve a „csókolj meg” sorok szintén igazolnak. A bensőségesség hiányának hűvös racionalitása az ágy („befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom”), valamint a fénytelen, dohos pincehelyiség képében realizálódik. A meghitt otthon inverze ily módon egyfajta „párhuzamos keretül” szolgál a minden szerelmi érzést nélkülöző közönyös és állati közösüléshez (vegetatív társadalmi léthez), amit még hatványozottabbá tesz a költő öniróniája: „Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, / ettől viszont röhöghetnékem támadt, / ömlöttek durva bőrére könnyeim, amíg / ura lettem a perisztaltikának.” Ha elfogadjuk, hogy a prostituált a textusban a rothadó, „ingatag lábakon álló” államapparátust és társadalmat jelképezi, akkor már definitionem érthetővé válik, miért fontos az a genitális utalás, mely szerint a „lába köze szűk és száraz”, ami „alig tágul, alig nedvesedik”, vagyis gyakorlati befogadásra alig képes. Végül fontos kiemelni a napszak szerepét a szövegben: a címben jelzett „napsütötte sáv” ellentétpárt alkot a vers kezdősorával („szokványos nyári éjszakának indult”), mely antinómiát a félhomályos kocsma, majd a pince, mint körülmény tovább mélyít. A teremtés analógiájára történő közösülés lealjasított [ 56 ]
képzete azonban előrevetíti a fiat lux és a „felemelkedés” reménybeli aktusát, s így nyer értelmet a textus utolsó sora, ami a tudatos alkotói koncepcióra is egyben tanúbizonyság.[18] Ezt az olvasatot tovább erősítik a vers – és egyben írásunk – befejező sorai is: „[…] botorkáltam fel a lépcsőn. / Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínuszemeletek, / nyári hajnal, kilenszázhatvanegy.”
Felhasznált irodalom: Dérczy Péter: Vonzás és választás. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. (Petri György: Valahol megvan.) = Jelenkor, 1989/9. sz. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&I D=2546) FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. Forgách András: Petri György, a szemlélődő költő. = Jelenkor, 1989/10. sz. Gál Ferenc: Valahol megvan. = Életünk, 1990/5. sz. Gottfried Benn: Líraproblémák. = Holmi, 1991/8. sz. Halmai Tamás: A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez. Jelenkor (2012/4. (=http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2 546)
[ 57 ]
Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. /Ford. Bonyhai Gábor./ Gondolat. Bp. 1984. Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram. Pozsony. 1998. Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…” Petri György versei. In Uő: Tükörszoba. Szépirodalmi. Bp. 1986. Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000. Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. Bp. Márton László: A líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi, 1991/4. sz. Muhel Gábor: Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban. = Comitatus, 2014/2. (= http://comitatusfolyoirat.blogspot.com); Holnap Irodalmi és Kulturális Magazin, 2014/2. (= http://www.holnapmagazin.hu) Perencz Andrea: A szerelmi líra új korszaka. Petri György szerelmi költészete. (Kézirat. Pécsi Tudományegyetem.) Petri György munkái. Összegyűjtött versek. (Szerk.: Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs.) Magvető. Bp. 2003. Radnóti Sándor: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő: Recrudescunt vulnera.Cserépfalvi. Bp. 1991. Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút Kiadó. Bp. 2009..
[ 58 ]
Szegedy–Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995. Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György szerelmi költészetéről. = Jelenkor, 1992/6. Thomka Beáta: A napsütötte sáv radikalizmusa. = Kortárs, 1991/6. sz. Witold Gombrowitz: A költők ellen.= Holmi, 2000, 1993/2. sz.
[1] Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram. Pozsony. 1998. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. 70. [2] Gottfried Benn: Líraproblémák. = Holmi, 1991/8. sz. 952. [3] Dérczy Péter: Vonzás és választás. A jelenlét és a könyörtelen fogyatkozás. (Petri György:Valahol megvan.)= Jelenkor, 1989/9. sz. 866. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp& ID=2546) [4] Witold Gombrowitz: A költők ellen.= Holmi, 2000, 1993/2. sz. 52-55. [5] Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In. Szondi György – Vincze Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút Kiadó. Bp. 2009. 54. [6] Erről bővebben lásd e munka szerzőjének e témáról írt cikkét: Testiség és érzékiség a magyar költészeti hagyományban. = Comitatus, 2014/2. (= [ 59 ]
http://comitatusfolyoirat.blogspot.com); Holnap Irodalmi és Kulturális Magazin, 2014/2. (= http://www.holnapmagazin.hu). [7] Keresztury Tibor: i.m. 20-21. Vö. FODOR GÉZA: Petri György költészete. Szépirodalmi. Bp. 1991. 171. [8] Radnóti Sándor:: Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan. In. Uő: Recrudescunt vulnera.Cserépfalvi. Bp. 1991. 320. [9] Erről bővebben lásd: Könczöl Csaba: „Együtt, elállva…” Petri György versei. In Uő: Tükörszoba. Szépirodalmi. Bp. 1986. 298. [10] Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? In. Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi. é.n. Bp. 12. [11] Szegedy–Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In. Uő: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi. Bp. 1995. 7677. Érdemes ezt összevetni Gadamer megállapításával, mely szerint ”magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténésbe való bekerülésként kell elgondolni.” (In. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. /Ford. Bonyhai Gábor./ Gondolat. Bp. 1984. 207.) [12] Meglepőnek tűnhet ugyan, de ebből a szempontból ez a költői magatartás rokonítható József Attila Szabad-ötletek jegyzékének hasonló attribútumaival. [13] Játék nincs, élmények viszont vannak. Alföldy Jenő beszélgetése Petri Györggyel. In. Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó. Bp. 2000. 48. [14] Márton László: A líra morzsalékossága Petri György: Valami ismeretlen. = Holmi, 1991/4. sz. 505.
[ 60 ]
[15] Gál Ferenc: Valahol megvan. = Életünk, 1990/5. sz. 605. „Petri múlhatatlan érdeme, hogy új érvényt szerzett a közéleti-politikai irodalomnak, miközben a költészeti toposzokhoz (szerelem, halál, Isten, én) is korszakfordító eleganciával nyúlt” In. Halmai Tamás: A fény futó kegyelme: Megjegyzések Petri György költészetéhez. Jelenkor (2012/4. (= http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID= 2546) [16] Dérczy Péter: i.m. 867. [17] Szigeti Csaba: De dignitate amoris. Petri György szerelmi költészetéről. = Jelenkor, 1992/6. 565. Érdemes összevetni Perencz Andrea: A szerelmi líra új korszaka. Petri György szerelmi költészete. (Kézirat. Pécsi Tudományegyetem) című dolgozatának vonatkozó megállapításaival. [18] A „napsütötte sáv” eléréséhez viszont olykor a „sötét mocsokban” történő „megmerítkezésen” át vezet az út. Egy világirodalmi párhuzammal élve: az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” emblematikus magatartásformája többek között a parnasszistákra – elsősorban Charles Baudelaire-re – szintén jellemző volt. A francia költő, mint köztudott, a „fekete Vénusz” fényében „mocsokban” élt, ám mégis a legnagyobb Szépség után vágyott.
[ 61 ]
SZINAY BALÁZS
Ez is má’ ír? – szerkesztő, tulajdonosi, üzleti szemmel Rásó Attila Ez is má’ ír? – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő? című cikkét a KLIKKOUT.SK közölte nemrégiben. Írásában a Facebookot és az Instagramot manapság elárasztó vers és próza dömping hatását elemzi. A témához később artmarie írt kiegészítést kitérve többek közt a finanszírozás kérdésére is Ez is má’ ír? – egy másik megközelítés az író-költő dömpingre címmel. A megjelent cikkeket, a 2009 óta működő Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként, valamint a Comitatus Irodalmi Folyóirat főszerkesztőjeként szerkesztői, portáltulajdonosi szempontokkal egészíteném ki részben saját tapasztalataimra, részben más portáltulajdonosok beszámolóira alapozva. SZIGETEK ÉS SZIGETLAKÓ DÖMPINGEZŐK Többen még mindig a mainstream (ha már magyar irodalomról beszélünk egyébként illőbb volna magyarul meghatározni: fősodrású) és az amatőr irodalom rivalizálásáról beszélnek, noha, aki a szakmát viszonylag régebben követi már észrevehette, hogy ezek határai elmosódtak, szereplőik összekeveredtek. A két hírhedt tábor [ 62 ]
helyett sokkal inkább általában kisebb létszámú irodalmi szigetekről lehet beszélni, melyek saját érdekeiket szem előtt tartva, jellemzően más kezdeményezésekkel nem keveredve igyekeznek érvényesülni. A szigeteken pedig laknak húzóemberek (függetlenül attól, hogy mennyire értenek az irodalomhoz) és kevéssé ismert, vagy sikeres követők: tagok. Ezekből rengeteg van. Hogy mi végre, azt talán már senki se tudja? A Láncolat Irodalmi Műhely megalakulásakor szinte még senki nem publikált a Facebookon, pusztán néhány régebbi vagy újabb folyóirat oldalán, irodalmi portálon. Az összefogás az irodalomban akkor sem volt sokkal erőteljesebb, a különféle fórumok markánsan elhatárolódtak egymástól (emlékszem egyszer lelkes igyekezetemben létrehoztam egy külön portált csak portáltulajdonosok, főszerkesztők részére a hatékonyabb egyeztetés és összefogás reményében – hamar elhalt a kezdeményezés, néhány résztvevőn kívül senkiben sem volt szándék igazán összefogni), de lehetett tudni, hogy a különféle oldalakon viszonylag színvonalas irodalmi alkotásokat lehet olvasni. Aki felment az internetre és irodalmat akart közölni vagy olvasni, a működő portálok tartalmait böngészve rögtön visszajelzést kapott, hogy mi az a mérce, ami alkalmassá teszi őt a közlésre. Ez a működés késztette arra is, hogy önmagával szemben igényeket támasszon, netán tanulásra adja a fejét, ha a mércéhez illeszkedve valamit közölni szeretne. A mérce alapját nem pusztán a szerkesztők szubjektív megítélése, hanem az egyes műfaji sajátosságok adják. Vers például az, ami verstani [ 63 ]
szempontból is vers. A Facebook elterjedésével és térhódításával ez a kettős szűrő látszólag megszűnt. A könnyedén megosztható tartalmakat a műkedvelők által létrehozott csoportok és oldalak bejegyzéseit sem verstani, sem szerkesztői szűrésnek nem kell alávetni. Így bármire ráfogható, hogy vers, amit négysoros szövegezéssel tördeltek, van benne rímelés, vagy valami ahhoz hasonló dolog. A probléma pusztán az, hogy egy művészeti alkotás rangját a következő összetevők alkotják: szakmailag milyen színvonalú, megérint-e másokat, mennyi van belőle? – és a jó szonettekből is lehet egy idő után elég, sőt még sok is, az olyan szövegekről nem is beszélve, amik a mennyiséget növelik, ezáltal pedig ellehetetlenik a valódi művészeti alkotások érvényesülését. Hiszen ki az, aki hajlandó több száz verset végigbogarászni azért, hogy megtalálja azt a tízet, amely valódi irodalmi értéket képvisel (főleg ha ez nem is önkéntes választás, hanem egy hírfolyamon keresztül ömlesztve az arcunkba tolják)? Inkább leragadunk annál, ami utunkba akad, és pontosan így veszik el az irodalom értéke, tisztelete, az alázat az önérdek és önérvényesítés süllyesztőjében. A jó irodalmi szöveg olyan, mint a jó bor. Egy-egy szövegbe, mint a pohár borba belekóstolhatunk, ízlelgethetjük, átszűrhetjük magunkon, effektíve elmeditálhatunk rajta, míg egy üveg bortól legfeljebb lerészegedünk, de a másnaposságon felül semmilyen maradandó élményt nem hagy bennünk, egy idő után pedig unalmassá is válik. Bár ahhoz vagyunk szokva, hogy manapság gyakorlatilag már bármit határtalanul, gátlások nélkül megtehetünk, ha erre [ 64 ]
módot teremtünk, hiszen nincs különösebb következménye annak, ha ezzel kárt okozunk – ma mindennel kapcsolatban toleránsak vagyunk –, de Rásó Attila fő kérdésfelvetésére reagálva visszakérdezek: az irodalomnak, a hagyományos irodalmi értékrendet képviselő műveknek milyen haszna van abból, hogy egyre többen írnak? Az irodalom ugyanis nem pusztán önmagában létezik, kifejezett céllal jött létre az írásbeliség kezdetén, és azóta is jól körvonalazható értékek áthagyományozására szolgál. Ha és amennyiben az írás nem jár együtt a szakmai múlt-, valamint a mesterség ismeretével, némi tehetséggel és a szakma iránti alázattal pusztán öncélú tevékenység. Márpedig az idők folyamán rendre felbukkanó és eltűnő tehetséggondozó műhelyek helyzete, megítélése, kihasználtsága nem feltétlenül arra mutat, hogy a tollat ragadók táborában a mesterség elsajátításának igénye, a tudatos értékteremtésre való törekvés szándéka lenne túlsúlyban. Valóban fontos a bíztatás, a támogató attitűd, amennyiben ez a szakma irányába is él. A FINANSZÍROZÁSRÓL Támogatások: Természetesen beszélhetünk arról, hogy milyen jó lenne, ha irodalmi üzérkedéseinket az állam, különféle alapítványok, vagy gazdag unatkozó milliomosok finanszíroznák… De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy a rendelkezésre álló források, illetve a kapcsolódó igény és szándék minden, a palettán előforduló tevékenység finanszírozási [ 65 ]
lehetőségét tűkön ülve várja? Nem, a legtöbbet nem. Erre se szándék, se anyagi kapacitás nincs. Esetleg sorrend és várólista. Az se színvonaltól, inkább hovatartozástól és kapcsolati érdekeltségtől függően. A kulcsszó pedig az, hogy: függően, vagyis relatív függetlenségünket feladva, beleszólási jogot, hatalomgyakorlást engedve. Önfinanszírozás: E helyzetben az ókor óta bevált megoldás az alulról jövő, önfinanszírozási alapú kezdeményezés. Korábban az ilyeneket önsegélyező egyleteknek hívták. A megoldás lényege: egy előre meghatározott cél, vagy tevékenység érdekében csoportosulást hoznak létre a tevékenységet pedig a tagok önkéntes befizetéseiből finanszírozzák. Ha valaki egy pályázati kiírásban nevezési díjat ad meg vagy egy kiadványhoz hozzájárulási díjat kér, gyakorlatilag alkalmilag vagy hosszabb távra egy ilyen közösséget hív életre. Igazságtalan vagy inkorrekt ez? Nem. Aki nem akar, nem vesz részt benne. De nézzük meg az önfinanszírozás vs. ingyenesség megítélési szempontjait egy kicsit részletesebben: A Láncolat Műhely közel 9 év alatt mintegy 2500 szerző művét jelentette meg elektronikusan, nyomtatásban, vagy hangzó anyag formájában. Egyegy szerzőét akár több alkalommal is. Ez idő alatt hozzávetőlegesen 30 nyomtatott és hangzó kiadvány készült el (melyek nagyrésze elérhető elektronikus, letölthető formátumban is, hiszen a cél sose az volt, hogy a szerzők és az érdeklődők vagyonokat fizessenek a különféle anyagok elvolvasásáért, meghallgatásáért). A hozzánk forduló alkotók munkáiból 2014-ben kiállítás is [ 66 ]
készült. Az első 5 évben a kiadványok elkészítésének összegét szinte kizárólag én finanszíroztam saját zsebből. Később ugyan esetenként kértünk a szerzőktől hozzájárulási díjat, de némely kiadvány típus esetében rendszeres problémaként jelentkezett, hogy a nevezett összeget többen nem fizették meg, vagy az olyan csekély volt, hogy önmagában nem is lehetett elegendő az elkészítés megfinanszírozásához, így ismét csak saját zsebbe kellett nyúlni a hiányzó összeg pótlásáért. Noha többen azt gondolják, hogy az irodalmi szervezés, vagy a kiadványszerkesztés hatalmas üzlet annak, aki csinálja, nagyon kevés esettel találkoztam, aki átgondolta volna akár a fentieket, vagy azt, hogy vajon egy szerkesztő számára ez mennyi időráfordítással, háttérmunkával, egyszóval áldozattal jár, és rákérdezett, hogy adott esetben hozzá tud-e járulni valami fajta tevőleges segítséggel a folyamathoz? Aki összeadja az ezzel töltött munkaórák, stúdió díjak, terembérlések, utazások, ügyintézések valós pénzbeli ellenértnek összegét könnyen ráébredhet arra, hogy az elkért hozzájárulási díjak összege töredéke annak, amennyibe ez a készítőnek voltaképpen kerül. Ezzel szemben a szerkesztőkön csattan az ostor, ha nyomdahiba fordul elő, a kiadvány nem készül el időben, vagy a posta elherdálja a kiküldött anyagot, esetleg más probléma merül fel, példának okáért a szerkesztő betegeskedését, élethelyzetének változását érintően… A válaszokra gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Rögtön nemtörődömségre, gyanúra, átverés feltételezésére ad okot, ha valaki bármilyen [ 67 ]
ügyből kifolyólag nem áll rendelkezésre azonnal a Facebookon, nem olvassa gyakran beérkező leveleit, vagy éppen a több tucat aktuális egyeztetést közepette figyelmetlenségből nem válaszol egy levélre, mert az egyszerűen elveszik a többi között. Ezeket is figyelembe véve indokoltabb kérdésnek tűnik az, szerzőként miért is várjuk el, hogy minden lehetőség teljesen ingyenesen, befektetés nélkül az ölünkbe hulljon, figyelmen kívül hagyva, hogy ez másnak mennyibe kerül? Akár hobby, akár professzionális szinten űz valaki egy tevékenységet, arra minden ágazatban kisebb-nagyobb összeget időnként költenie kell, miért pont az irodalom lenne kivétel? Az évek során nem egy szerkesztőt, irodalmi portál vezetőt láttam, aki éppen ezek miatt hagyott fel a kiadványok elkészítésével, vagy zárta le irodalmi tevékenységét. Hozzáteszem jómagam is, mint szerző jártam úgy, hogy némely kiadvány elkészültéről fél évig nem kaptam hírt, mire kiderült, hogy a szerkesztő betegsége miatt lehetetlenné vált az időben történő elkészítés… Más esetben egy cikkem, vagy velem készült interjú megjelenéséről nem tájékoztattak… De előbb mindig kérdeztem, nem következtettem, a kialakult helyzetben pedig tiszteletben tartottam a szerkesztő státuszát. S HA NEM PÉNZ, HANEM MÁS…MONDJUK HÁLA… Az elmúlt évtized folyamán is több, esetenként igen nívós irodalmi műhellyel lehetett találkozni, mely tehetséggondozásra adta a fejét. Szerkesztők, [ 68 ]
kritikusok, tapasztalt tanáremberek vállalkoztak rá, hogy a hozzájuk fordulóknak gyakran teljesen ingyenes szakmai tanácsot, segítséget nyújtsanak, műveikből kiadványokat szerkesszenek, vagy őket népszerűsítő irodalmi rendezvényeket szervezzenek. Az önzetlen szándék ellenére a gyakorlati tapasztalat az, hogy ezt a lehetőséget az írótársadalom viszonylag kis szegmense kezeli helyén és értékeli kellőképpen. Jómagam, a Láncolat Irodalmi Műhely alapítójaként beszámolhatók arról, hogy több száz szerzővel sikerült együtt dolgozni viszonylag hosszú időn keresztül. Volt, akikkel évekig, másokkal néhány kiadvány erejéig, alkalmilag. Igazi sikerélményként könyvelhető el az eset, ha egy versét elsőként nálunk közlő szerzőből pár év alatt gyakorlatilag professzionális szerző vált. Rengetegre rúg a köszönőlevelek és sikeres kezdeményezéseket elismerők száma, ugyanakkor halmazatilag sokkal több a relatív csalódásoké is. Persze nem ezen van a hangsúly, de elgondolkodtató és megemlítendő, főként, hogy általános tapasztalatról beszélünk, más portálok és folyóiratok szerkesztői gárdáit is kikérdezve. A legtöbb szerző nem tanulni és egy közösség tagjává válni érkezik egy műhelybe, csak addig van jelen, amíg számára kielégítő figyelemhez, érdekes lehetőségekhez jut. Aztán, ha nem keressük, ő se „bánt” minket. A közösségek szervezőmunkájában voltaképpen igen kevesen vesznek részt, a műhelyek tényleges népszerűsítését a tagok töredéke vállalja fel. A támogatást és a segítséget viszont természetesnek tartják, aztán dolguk [ 69 ]
végeztével, vagy egy őket ért viszonylagosan személyüket sértő atrocitás esetén nem ritkán köszönés nélkül tovább állnak, egyszerűen közösséget váltanak, talán még a korábbi közeg rossz hírét is keltve. Persze valahol érthető, ilyen társadalomban élünk, de nem éppen a magát értelmiségiként definiáló közösségnek kéne példát mutatnia? Folytonos elemzés tárgya, hogy az irodalomban miért nincs kellő mértékű összefogás. A válasz az egyénben rejlik. Mindenki a saját szerzői magatartásával tesz hozzá a nagy egészhez. Az pedig valahol ott kezdődne, hogy ha egy helyen valamit kapok, megköszönöm, esetleg teszek egy kölcsönös gesztust, netán magamtól is beleteszek valamit a közösbe. Sajnos lehetett látni olyan irodalmi szerkesztőket, akik éveken keresztül foglalkoztak más szerzők műveinek, munkásságának menedzselésével, míg a sajátjukkal egyáltalán nem, ugyanakkor mások sem az övékével. Esetenként úgy maradtak effektíve ismeretlen szerzők, hogy bár több ezren tudtak róla, hogy ők írnak, a szakmájukhoz értettek, de kölcsönös támogatás és népszerűsítés híján munkájuk a feledés homályába veszett. Évekkel ez előtt volt szerencsém az egyik ilyen szerkesztővel személyesen is szót váltani, aki gyakorlatilag fel is vetette a kérdést: – több száz embernek segítettem az évek folyamán, de, ha nem tudnám kifizetni valami miatt az albérletemet következő hónapban, egy ember se lenne, aki befogadna. És a maga idejében relatíve népszerű szerkesztőről beszélünk, akit a felszínen látszólag sokan szerettek. Azt gondolom, hogy ez az igazán szomorú. Ugyanis az [ 70 ]
irodalom egyik lényegi funkciója közösségteremtő ereje által nyilvánul meg (emlékezzünk csak, forradalom is épült már rá). Az irodalom valódi emberi tartalom nélkül pusztán önszórakoztató szöveghalmozás. Úgy gondolom, hogy azok irányába, akik bármilyen módon is szerkesztéssel, tehetséggondozással, az irodalom népszerűsítésével próbálkoznak elsősorban, és mindenek előtt hála és némi megelőlegezett tisztelet jár. Ha más nem azért, mert felvállalnak egy olyan vezetői és / vagy érdekképviselői szerepkört, amit a legtöbb társuk nem. Teszik ezt ingyen, pénzért? – szinte teljesen mindegy. A lényeg, hogy lehetőleg tartós és pozitív nyomot hagyjunk egymásban.
[ 71 ]
TOMOR GÁBOR
Miért nem értik azonnal? Ki ne hallotta volna már azt a kijelentést: „Engem csak a szórakoztató dolgok érdekelnek.” Egyes alkalmakkor magunk is mondjuk: „Ma nagyon elfáradtam, csak valami könnyű, vidám darabhoz lenne kedvem.” Más: „Annyi a munkám, hogy színházra, könyvre egyszerűen nem is gondolhatok.” Tárlaton vagy múzeumban hallhattunk már ilyen megjegyzéseket a képek előtt nézelődőktől: „Művészet ez? Akkor miért nem értem azonnal?” A műalkotások közérthetőségéről folyó vitákra utalhatott másvalaki: „Lám, ezt nem értem, valószínűleg baj van a művészi értékkel.” Nyilván nem gondolt arra, hogy talán a felkészültsége nem elég korszerű ahhoz, hogy igazán műélvező lehessen. Mindenekelőtt arra kell gondolni: a valóban művészi műalkotások rólunk szólnak, szembesítenek azzal a valósággal, amiben élünk, ami a szemünk előtt van, s amit mégsem látunk, vagy nem úgy látunk, mint az alkotók. A regények, drámák és más művek olyan helyzeteket, választási lehetőségeket ábrázolnak, amilyenek elé talán sohasem kerülünk, de amelyeket az ő hatásuk alatt mégiscsak átélünk. Élményekkel, tudással gazdagodunk, formálódik gondolatés [ 72 ]
érzésvilágunk. Ez viszont minden esetben munkát igényel tőlünk. Ezért nem világos, mit szeretne, aki azt teszi szóvá: nem érti azonnal a művészi dolgokat! Minden ismeretért, tapasztalatért meg kell dolgoznunk; éppen a könyvekben, különféle írásokban s más munkákban sűrített mondanivaló megértéséért ne kellene fáradoznunk?! Erőpróba (is) ez, s nélkülözhetetlen elemeznünk, értékelnünk, az összefüggéseken gondolkodnunk ahhoz, hogy a látottakat, hallottakat teljesen magunkévá tehessük. A szórakoztató műfajoknak is megvan a létjogosultságuk. Kedveljük a vidámságot, szívesen nézünk, hallgatunk kabarét, és kevesen mondhatnák, hogy sosem olvastak vagy néztek meg egy krimit, hogy egyebekről ne is beszéljünk. Valóban az is gyakran megtörténik, hogy a feszített napi program után nem vállalkozunk nagyobb koncentrálást igénylő filmek megtekintésére. (Az „előrelátóbbak” ilyen esetekre is készülve már régen gondoskodtak műsorrögzítő-megoldásról.) A kérdés tehát nem az, hogy szükség van-e a szórakoztató művészetre vagy sem, sokkal inkább az: mennyire törekszünk a változó világot hitelesen, nagy erővel, gazdagon ábrázoló művek megismerésére. Mennyire vagyunk kíváncsiak a bennünk rejlő ítéletekre, kialakult-e igényünk önmagunk változtatására? Persze, a világot „érteni”, miként a művészeti produktumokat értelmezni nem könnyű dolog. De nem is olyan nehéz, mint ahogyan olykor beállítják. Igaz, az esztétikai nevelés még gyerekcipőben jár, s az oktatási rendszer mai változásai sem ez irányban [ 73 ]
hatnak. A megismerésre törekvő azonban magunk is fejleszthetjük. A több ismeret segít többet látni, műalkotásokból is. E képességünk, fogékonyság tanulással, tapasztalással elsajátítható.
[ 74 ]
akaratunkat megérteni a a nagyobb fokozatosan
[Recenziรณ/Ajรกnlรณ]
[ 75 ]
[ 76 ]
MAROSÁN BENCE
A folyékony abszolútum Csikós Ella: Élő gondolkodás. A folyamatfilozófia klasszikusai: Hegel és Whitehead Budapest, L’Harmattan kiadó, 2008. 360 oldal, 3600 HUF Visszatekintő. Csikós Ella könyve azzal az igénnyel lép föl, hogy átfogó, összehasonlító elemzést nyújtson Hegel és Whitehead folyamatfilozófiájáról. [1] Könyvének azonban nem csak monografikus és filozófiatörténeti célkitűzései vannak: Hegel és Whitehead filozófiáját annak a tágabb filozófiai hagyománynak a kontextusába helyezi, melynek alapvető törekvése az egyoldalú, és kimerevített ellentétek fellazítása, és magasabb egységben való egyesítése volt. Csikós célja Hegel és Whitehead nyomdokain haladva egy nagyon is aktuális program megvalósítása: az egymással rivalizáló elméletek, ellentmondások összebékítése egy olyan monista folyamatfilozófia keretei között, mely megfelelő módon képes érvényesíteni a sokféleséget, a létezők sokszínűségét is. Noha könyve tíz éve íródott, a benne felvetett problémák ma is ugyanolyan aktuálisak, mint annak idején. Elég itt arra utalni, hogy a mű többek között a kortárs analitikus és kontinentális hagyomány közti ellentét közvetítés szükségességével is foglalkozik [ 77 ]
(13), és ezen a téren a frontvonalak nem sokat változtak az elmúlt egy évtizedben. Hegel és Whitehead filozófiájának minden részletét és mozzanatát az egységteremtés, a kibékíthetetlennek tűnő ellentmondások közti közvetítésnek ez az általános szándéka uralta. Csikós Ella speciálisan négy nagy területet emel ki: a) antropológiai síkon: az ember és természet közti egység megteremtése volna a feladat, b)ismeretelméleti tekintetben: az ismeretek egységes, egymással szervesen összefüggő mozzanatokból álló rendszerének a kialakítása, c) az etika és a társadalomfilozófia szférájában: hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia, oly módon, hogy az egyént, sajátos jogainak érvényesítése mellett integráljuk egy jól működő társadalom egészébe, és végül d) a metafizika területén: létrehozható-e egy egyetemes, az emberi tudás és műveltség egészét megalapozó elmélet, mely képes befogadni és érvényre juttatni a tudomány, a művészetek és a vallás szempontjait is? (9) Mindketten koruk mechanisztikus és redukcionista tendenciáival szemben léptek fel; olyan organikus világképet szorgalmaztak, mely képes kifejezésre juttatni az egyedi különbségek jogait is. Mind Hegel, mind Whitehead korában a felemelkedő pozitivizmus alapvető kihívásokat támasztott a filozófiával, annak a lét és a tudás legkülönbözőbb területeit együtt látó, egészbe foglaló célkitűzéseivel szemben, olyan kihívásokat, melyre mindketten megpróbáltak valamilyen módon választ adni. A pozitivizmus, mely a természettudományos módszer és világszemlélet [ 78 ]
privilégiumát, és minden értelmes kérdésben egyedüli kompetenciáját hirdette, ugyanis nem csak a korábban említett reduktív és mechanisztikus felfogásmódot hozta magával. Hanem az atomizmust, az egyes létezőket egymástól elszigetelő megközelítésmódot a természetfilozófiában éppúgy, mint a társadalomelméletben; az egyre növekvő tudásmennyiséggel, a tudományos kutatás fokozódó specializációjával együtt magával hozta az egyes tudásterületek egymástól való eltávolodását, az emberi tudás és műveltség fokozódó szétszabdaltságát is. Ez a típusú pozitivista világkép alapjaiban kérdőjelezte meg, hogy van-e létjogosultsága, illetve lehet-e olyan rendszerformájú filozófiát alkotni, amely képes átfogni és összefüggő módon ábrázolni, mintegy a teljes lét és teljes emberi műveltség hiteles modelljeként prezentálni a tudományok, a művészetek, általában a kultúra legfontosabb vívmányait, azok összefüggéseit megmutatni, és eredeti módon egyben láttatni. Hegel és Whitehead szerint a filozófiai rendszer továbbra is a filozófia alapvető feladata, melyről nem érdemes és nem szabad lemondani, és amelynek a lét eredendően organikus jellegét kellene leképeznie, illetve visszaadnia. Mindketten rendszeralkotó filozófusok voltak, akik szerint a rendszeralkotás igénye nem a filozófus önimádatából, monumentalisztikus és nárcisztikus hajlamaiból származik, hanem magának a létnek és a tudásnak a szerkezete olyan, hogy a rendszerformát megköveteli. Nem az egy [ 79 ]
redukcionista azonosságfilozófia homogenizáló törekvésének egyetemes érvényesítéséről van szó, amely szerint „minden és mindenki egy”, nem is a „minden mindennel összefügg” lapos közhelyének filozófiai rendszerré való felfújásáról, hanem pontosan az összefüggések tényleges struktúrájának és módjának konkrét feltárásáról; annak megmutatásáról, hogy milyen csatornák és hogyan kötik össze egymással a létezőket, hogyan alakulnak ki ezek a csatornák, és a létezés folyamatában hogyan generálódnak a dolgok közti viszonyok, valamint az újabb és újabb minőségek. Filozófiájuk az ész rugalmasságába és alkalmazkodóképességébe vetett bizalmon alapul; abban, hogy az észnek elég ereje van, hogy „mind a mértéktelen szkepszist, mind a misztikát ráncba” szedje (11). Csikós könyvének felépítése némileg szokatlan: a Bevezetés után öt nagyobb tematikus részre oszlik a szöveg, melyből négy a „Kitérő” címszava alá van besorolva (15-306), és az utolsó, ötödik rész címe tartalmazza a „Rátérő” önmeghatározást (307-349: „Rátérő: összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében”). A mű konstrukciójának ezen sajátosságára utal a kötet mottójául választott idézet is: „Minden kitérő rátérő” (Laurence Sterne). Vagyis az első négy rész előkészíti, megalapozza az utolsó, ötödik részt, és ilyen módon végső soron szervesen beépülnek az utóbbiba, annak elválaszthatatlan részeit, mozzanatait képezik. Az első négy rész a következő nagy témákat öleli fel (melyekre már a második bekezdésben is utaltunk): I. Természet és élet, II. Tudat, ész, tudhatóság (ismeretelmélet), III. A társadalom világa, IV. [ 80 ]
Axiómák, abszolútum (metafizika).[2] Ezekben a részekben Csikós elemzi a két gondolkodónak az adott területtel kapcsolatos legfontosabbnak tekinthető megfontolásait, kiemelve a különbségeket, de felvillantva egyes lényeges hasonlóságokat is. A legfontosabb párhuzamokat azonban az ötödik, „Rátérő”-nek nevezett részben próbálja meg kidolgozni; mely egyúttal azt a feladatot is ellátja, hogy a két gondolkodó aktualitásának bemutatásán keresztül egy rájuk támaszkodó, de részben rajtuk túl is lépő, önálló folyamatfilozófia alapjait megvesse. * I. Természet és élet. Hegel és Whitehead egyaránt biocentrikus gondolkodók. Az élet fogalmát teszik meg az ellentéteket és ellentmondásokat egyesítő legfőbb elvnek. Az élet fogalma náluk egy reflexív mozzanatot foglal magában, és a legszélesebb értelemben vett reflexivitás fogalma által definiálódik. Az élet önvonatkozás (13).[3]Hegel és Whitehead is a világ ökológiai modelljét dolgozza ki, amely szerint a létezők mindegyike önfenntartó egység, sajátos létjogosultsággal, magában és magáért való fennállással bír, önmagára vonatkozik, ugyanakkor közvetve vagy közvetlenül vonatkozik az összes többi létezőre is. A létezőket dinamikus, hálózatszerű kapcsolatok kötik össze. Az élet fogalma, az egyetemes elevenség koncepciója uralja filozófiájuk minden egyes részletét. Az életnek ezt az általános megfogalmazását azután a közelebbi elemzések és alkalmazások árnyalják, gazdagítják és konkretizálják.
[ 81 ]
Mindkét gondolkodónál az élet, az elevenség jelensége uralja a létezés valamennyi szintjét. Hegelnél az élet három nagy területen, három általános értelemben jelenik meg: az eszme élete, a természeti élet és a szellem élete. Az élet legmagasabb rendű, valóban adekvát fogalmának a harmadik szféra bizonyul; a szellem az, amelynek életét valóságos fejlődés, spirális, felfelé (a végtelenbe) mutató mozgás jellemzi. A fogalom, az eszme szintjén az egyes konceptuális mozzanatok és struktúrák kölcsönösen összefüggnek egymással, már az eszmeiség szintjén is dinamikus önvonatkozás és egymásra vonatkozás jellemzi a dolgok kapcsolatát. Ahogy Hegel fogalmaz: a fogalmak alkotják a lét „gyémánthálóját”.[4] A fogalmaknak ez a gyémánthálózata azonban még csupán potenciális mozgások, körfolyamatok, visszacsatolások és fejlődések konceptuális alapját jelöli ki. Tényleges mozgás azonban csak a természetben van; ez az aktualizálódó elevenség terrénuma; mégpedig az elevenség, az élet különböző fokaival és megvalósulási módjaival. A természetben azonban még mindig csak körfolyamatok vannak, az egyed és a nem önmagát fenntartó ciklusai. Hegel tagadja a fejlődést a természetben.[5] Nála a biológiai fajták örökkévaló általánosságok, akár a platóni ideák. A fejlődés, és az elevenség ezzel valóban teljes fogalma, Hegel szerint először a szellem birodalmában jelenik meg. Hegel mindenesetre az egész földi életet, annak szervetlen részeivel és folyamataival együtt, egyetlen nagy organikus, önszervező élő
[ 82 ]
rendszerként mutatja be, ezáltal megelőlegezve a Gaia-elméletet (25). Whitehead természetképe is a létezők univerzális összekapcsoltságát, egymásba csatornázottságát, a köztük zajló sokoldalú és sokrétű kölcsönhatásokat és körfolyamatokat állítja előtérbe. Az általa kidolgozott modell ugyanúgy alapvetően ökológiai szemléletű, mint Hegelé, és nála is egy lényegileg emergentista, azaz a létben keletkező új minőségek eredetiségét hangsúlyozó megközelítésmódról van szó, akárcsak elődjénél. Az emergencia nála megjelenő és kibontott koncepciója azonban árnyaltabb, mint Hegelé. A minőségek sokkal több szintje jelenik meg nála, mint a másiknál, és Whitehead beemeli rendszerébe az egyetemes fejlődés gondolatát, a természettörténet nála gondolkodása szerves része. Whitehead az élet, a tapasztalás, a tudatosság olyan kiterjeszetett, és a különbségeket mégis mindenütt jelezni és érvényesíteni képes (tehát nem sematikus, túláltalánosító) fogalmát használja, hogy abba a létezés szervetlen szintjei is beleférjenek. Élő, tapasztaló egység nála minden, ami sajátosan körülhatárolt, önfenntartó, önmagára vonatkozó létezéssel bír. Bizonyos értelemben egy kristály, egy minimális összetartó koherenciát mutató molekulahalmaz, egy bolygó, a Nap, illetve a Naprendszer is. Whitehead az élet és tapasztalás különböző, egyre konkretizálódó és tartalommal telítődő fokait vezeti be. Az életről alkotott elméletének központi elemei a prehenzió és a kreativitás fogalmai. A prehenzió bármiféle adat aktív feldolgozását jelenti. A kreativitás a [ 83 ]
körülményekhez, a környezethez való radikálisan új alkalmazkodási és viszonyulási módok kifejlesztésének képességét. Magának az általában vett életnek a jelenségét Whitehead az önélvezet, a teremtő tevékenység és az intenció (vagyis a környezetre való aktív vonatkozás, a lehetőségek közül való szelektálás) fogalmaival jellemzi (60-61). II. Tudat, ész, tudathatóság. Hegel és Whitehead a tudatot, megismerést és észt egyaránt történeti kontextusba illesztik, és egy történeti kibontakozás keretei között ábrázolják. Mindketten egyetemes kozmológiai elvvé teszik az észt, ahol az ész magának a világnak az alapstruktúráját tükrözi, mely struktúra lényegénél fogva történeti. Ez az ész nem oldja fel semleges harmóniában a világban feszülő ellentmondásokat, de képes arra, hogy egy fejlődési folyamat formájában, feszültségteli módon egységbe foglalja őket. Ez az egységbe foglalás azt jelenti, hogy az ellentmondások nem tűnnek el egy egyszerű azonosságban, hanem megőrzik viszonylagos érvényességüket; azonban pontosan arról van szó, hogy érvényességük korlátozottnak, relatívnak bizonyul. Az egész vonatkozásában az ellentétek szükségszerűen összetartozónak bizonyulnak, és az ész pontosan azt hivatott megmutatni, hogy ezek az ellentétek hogyan tartoznak össze szükségképpen. Hegel és Whitehead ismeretelméleti alapállása megegyezik abban a tekintetben is, hogy mindketten elismerik a hétköznapi tudat, a teória előtti gyakorlati attitűd viszonylagos jogosultságát, az igazsággal való kezdetleges, elemi szintű kapcsolatát. Tagadják a túlzó szkepszis [ 84 ]
megalapozhatóságát, illetve azt mondják, hogy a minden, mégoly alapvető igazsággal szemben kételyeket támasztó beállítódással, magával szemben is kételyeket támaszthatunk. A szkepszisnek is megvan azonban a maga relatív érvényessége, amennyiben a hétköznapi tudat, és az elemző értelem is egy bizonyos szempontból dogmatikusnak bizonyul, és ezért joggal bírálható. Hegelnél kifejezett eljárás, hogy beépíti a szkepszist a filozófia módszertanába, ezáltal téve immunissá a filozófiát a szkepticizmussal szemben (104-132). A szkepticizmus azonban nem válhat öncéllá, nem lehet a filozófiai, teoretikus gondolkodás végállomása. A filozófiának tovább kell lépnie mind a hétköznapi tudat, majd az analitikus értelem viszonylagos igazságokban, kijegecesedett ellentétekben megragadó dogmatizmusán, mind az öncélúan kételkedő, ezáltal szintén dogmatikussá váló szkepticizmuson. A szkepticizmus olyan nélkülözhetetlen módszertani eszköz a spekulatív ész számára, mely óvatosságra int, állandó kritikára és önkritikára ösztönöz, mely azonban soha nem válhat abszolúttá és végérvényessé, hanem ahhoz a filozófiailag alapvetőbb célhoz kell, hogy illeszkedjék, hogy általa feltárható legyen az ellentétek és ellentmondások mélyén húzódó egység. Whitehead osztja Hegel kiindulópontját a világba vetett bizalom, a józanész naiv, reflektálatlan bizonyosságának relatív igazságát illetően, és Hegelhez hasonlóan ő is azt hangsúlyozza, hogy ezt a relatív bizonyosságot meg [ 85 ]
kell haladnunk a filozófiailag reflektáltabb szintek felé. Hegelhez hasonlóan Whiteheadnél hangsúlyos mozzanat minden jelentés, minden kommunikatív aktus, végső soron minden tudás lényegi nyitottsága. Az Abszolútumot mindig csak egy meghatározott perspektívából ismerjük meg, a kommunikáció során ezt a perspektívát nyilvánítjuk ki (165). Értelem és ész hegeli (egy ősi tradícióra visszanyúló) kettőssége Whiteheadnél gyakorlati és elméleti ész kettősségének formájában jelenik meg, ahol a kettő szorosan egymásra van utalva, és a magasabb fokú szintézist az elméleti-spekulatív ész hivatott megteremteni (157). Whitehead bírálja korának mechanisztikus világszemléletét, amellyel egy teleologikus természetképet állít szembe. A világ mindenütt fejlődésben van, és az elméleti ész a világ fejlődésének a struktúráját tükrözi vissza. III. A társadalom világa. A társadalom fejlődése mind Hegelnél, mind Whiteheadnél a szabadság kibontakozásának, a közösségi egyre ésszerűbb berendezkedésének irányába tart. Ész és szabadság mindkettejüknél szervesen összefügg egymással. Mindkét szerzőnél az alapkérdés, hogy hogyan teremthető meg egyén és közösség közti harmónia elvi alapja, amely képes elismerni az egyén jogait az individuális szabadságra és önrendelkezésre, ugyanakkor nem téveszti szem elől az egyén közösségre utaltságát, társadalmi beágyazottságát, nem enged teret olyan fokú individualizmusnak, amely potenciálisan felbomlasztja a társadalom eleven szövetét. A kérdés közelebbről az, hogy hogyan valósítható meg a modern társadalomban az antik [ 86 ]
(mindenekelőtt) görög társadalomnak egyén és közössége közti organikus egysége, oly módon, hogy abban a szabadság modern formája is maradéktalanul érvényesülhet? Ész és szabadság mindenütt történeti valósággal bírnak, minden történetileg kialakult közösségnek megvan a maga sajátos ésszerűsége, és a szabadság rá jellemző optimuma. A modern társadalom álláspontjáról az antik társadalom valósága egyszer s mindenkorra letűnt realitásnak számít. A modernitás kontextusában Hegel számára klasszikus kollektivizmus, de modern individualizmus is meghaladandó, rossz végleteknek számítanak (195). Hegel bírálja az egyediség elvét abszolutizáló modern tendenciát: az individualizmus, az egoizmus nála éppúgy kritika tárgyát képezi, mint a szubjektív bensőséget, az érzést és a kötelességet legfőbb instanciává tévő szentimentalizmus és moralizmus. Ezek legfőbb hibája az, hogy félrevezető absztrakciót hajtanak végre: az egyént leválasztják a konkrét, történelmileg kialakult közösségről, amelybe az egyén lényegénél fogva bele van ágyazódva. Az egyediség elve csak egy közösség kontextusában valósulhat meg konkrét módon; a szabadságnak és az erkölcsiségnek pedig történelmi és társadalmi alapokon kell nyugodniuk, csak így lehetnek valóban szubsztanciálisak. A szabadság terjedésében és kibontakozásában Hegel szerint alapvető jelentőséggel bírnak avilágtörténelmi egyéniségek, akik a köznapi moralitás mércéivel nem, hanem csak világtörténelmi távlatban, a fejlődésben betöltött szerepük szerint ítélhetők meg. Ez nézetem szerint Hegel vonatkozó elméletének talán [ 87 ]
legproblematikusabb eleme: Hegel itt gyakorlatilag „a cél szentesíti az eszköz” elvet deklarálja. Szemben Hegellel, akinél, nézetem szerint, brutálisan hangsúlyos mozzanat az, hogy a történelem menete során bizony sokszor az egyén húzza a rövidebbet az általánossal szemben, hogy „a történelem nagy könyvében a boldogság lapjai üresek” (201), addig Whitehead, az én olvasatomban legalábbis, az individuum jogait és igényeit jobban képes érvényesíteni (alkalmasint az egész közösséggel szemben is), mint Hegel. Nagy elődjéhez hasonlóan a szabadság nála is történelmileg kialakult közösségekben rendezkedik be. Lényegi fontossága van nála az intézményeknek, amelyek egyszerre biztosítanak kereteket a szabadság számára, segítik annak artikulációját, és végső soron hozzájárulnak a szabadság terjedéséhez és racionálisabbá válásához (217-218). Az egyéni autonómia Whiteheadnél annál is hangsúlyosabb, mivel nála a szabadság részben éppen az öröklött viselkedési mintázatokról, a készen kapott morális kódokról való leválást jelenti (207). Amikor valaki a saját racionális belátásaira támaszkodik, alkalmasint környezetének kevésbé racionális, kevésbé kreatív normáival szemben. A szabadság Whiteheadnél lényegileg kreatív, új lehetőségeket teremtő képesség. IV. Axiómák, Abszolútum. Mind Hegelnél, mind Whiteheadnél in medias res kell kezdenünk a dolgokat, az egészében vett létezés (mint Abszolútum) kifejtését. Ez azt jelenti, hogy nincs abszolút kezdet, sem a létezének, sem a megismerésnek nincs abszolút kiindulópontja; [ 88 ]
minden az állandó létesülés, a totálissá váló közvetítés állapotában van, a megismerés éppúgy, mint maga az Abszolútum. Épp ezért maga a létesülés, a folyamat fogalma az, ami – ha egyáltalán valami – kiindulópontként, axiómaként szolgálhat. De ezzel is óvatosnak kell lenni: minden kiindulópont egy absztrakció. Hegel metafizikájában a kiindulópontnak, a legtágabb értelemben vett axiómának a létet és nem-létet, azonosságot és nem-azonosságot feszültégteli módon egyesítő Abszolútum koncepciója bizonyul; Whiteheadnél pedig a létezés minden szintjén működő, állandóan új lehetőségeket teremtő és realizáló kreativitás elve. Hegel legfontosabb ismeretelméleti elve, hogy nincs közvetlen, minden előfeltevéstől mentes tudás. Minden megismerés, tapasztalat és gyakorlat előfeltevéseknek a meghatározatlanba nyúló, bonyolult szövedékébe illeszkedik; minden tudást és tevékenységet egy soha teljesen le nem zárható kontextus vesz körül. A végső kontextus maga az Abszolútum, amelynek minden megismerés és tapasztalat egy különös mozzanatát vagy aspektusát tárja fel. Ez az Abszolútum egy mindig mozgásban lévő, önszervező, organikus kontextus; mely az egyes megismerő-aktusokon, egyéni cselekvéseken keresztül vonatkozik önmagára. Hegelnek az Abszolútumról adott beszámolója a panteista hagyományból táplálkozik, amennyiben Istent és a világot végső soron azonosítja egymással; azonban Hegel esetében, mint Csikós hangsúlyozza, a Spinoza-féle panteizmus naturalisztikus elemeitől
[ 89 ]
megtisztított, logikailag és módszertanilag is tisztázott neopanteizmusról van szó (271). Míg Hegel axiómája az Abszolútum, addig Whiteheadé a kreativitás elve. Ezzel látszólag megsért egy Hegel számára irányadónak számító módszertani princípiumot: egy különös elvet vagy mozzanatot emel az összes többi fölé. A valóságos helyzet azonban az, hogy Whiteheadnél a kreativitásnak univerzális kozmológiai mozzanattá való emelése a létesülés minden elemében és pillanatában bennerejlő lényegi nyitottságot van hivatva jelölni; azt, hogy a létezés legfontosabb sajátossága az, hogy a létesülés minden pillanata során újabb és újabb lehetőségek születnek; hogy a folyamatként felfogott valóságot a lehetőségek burjánzásával kell jellemeznünk, melynek során mindig vannak soha teljesen nem realizált lehetőségek. A kreativitás a valóság lényegileg lehetőséggeneráló voltát jelenti. Whiteheadnél még Isten sem vonhatja ki magát a kreativitás princípiumának hatálya alól: Istenből is újabb és újabb lehetőségek fakadnak; olyan lehetőségek, melyek korábban nem voltak. Kölcsönös feltételezettség van Isten és a kreativitás elve között: Isten egyszerre „a kreativitás feltétele és teremtménye” (286). Ezzel szoros összefüggésben: „Isten teremti a Világot, és a Világ teremti Istent” (uo.). V. Rátérő: Összecsengések Hegel és Whitehead rendszerében. Mind Hegel, mind Whitehead egy nem-reduktív ontológiai monizmust próbál meg kiépíteni; olyat tehát, amely érzékeny a különbségekre, az ellentéteket úgymond [ 90 ]
cseppfolyósítani képes, és meg tudja mutatni, hogy a folyamatszerűen felfogott valóságból hogyan születnek a különbségek, a lehetőségek és az ellentmondások. A meghaladhatatlannak hitt ellentétek (mint szellem és természet, fogalom és szemlélet, társadalom és egyén, stb.) folyamatos keletkezését, és kiiktathatatlan egymásra utaltságát próbálják bemutatni mindketten. Az összecsengések, Csikós Ella értelmezése szerint, végső soron egy közös, monista hagyományra való hagyatkozásból táplálkoznak; abból a tradícióból amely részben az újkori, panteista filozófiákból, részben a középkori misztika egyes gondolkodóitól ered, és melynek gyökerei az újplatonikusokon keresztül egészen Platón és Arisztotelész, illetve Parmenidész és Hérakleitosz filozófiájához nyúlnak vissza. Whitehead esetében volt egy további speciális közvetítő láncszem: a brit abszolút idealizmus nagy képviselőjéről, Francis Herbert Bradley-ről (18461924) van szó. Csikós szerint azonban Bradley azonban meglehetősen pontatlanul és hűtlenül tolmácsolta Hegel filozófiáját az angol filozófiai közegben; filozófiájában mindig túlontúl erősek voltak a Kantra hagyatkozó, illetve a szkeptikus elemek. Ahhoz, hogy ez a hatás Whitehead gondolkodásában oly módon alakuljon át, hogy ebből a hegeli folyamatfilozófia szelleméhez sok ponton hűen igazodó, illetve annak legkiválóbb erényeit továbbvivő, termékenyen egy új szellemi kontextusba helyező gondolatrendszer szülessen, kellett Whitehead filozófiai zsenije is.
[ 91 ]
Az ellentétek, a mesterséges szembeállítások meghaladására törekvő misztikus-monista filozófiákból Hegel számára a megfelelő logikai megalapozás az, ami hiányzik. Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú a hegeli dialektika, mint logikai-filozófiai módszer, pontos megértése. A legalapvetőbb ellentétpár, amelyet Hegel filozófiájának, illetve egy Hegel nyomdokain haladó folyamatfilozófiának kezdenie kell valamit, az azonosság és nem-azonosság szembenállása. Hegelnél itt, a klasszikus, arisztotelészi megalapozású, kétértékű logikát bizonyos mértékig felülíró logikai modell jelenik meg, mely azonosság és nem-azonosság, immanencia és transzcendencia viszonyában egyszerre hangsúlyozza az is-is és a sem-sem mozzanatát, illetve ezek metaszintű egységét. Vagyis az Abszolútumot egyszerre jellemzi azonosság és nem-azonosság, immanencia és transzcendencia (és ezek egysége), valamint az Abszolútum, Hegel szerint, e fogalmak korlátozottabb értelemben egyik sem, sem nem azonosság, sem nem nemazonosság, sem nem immanens, sem nem transzcendens. E fogalmak feszültségteli egysége biztosítja a lét folyékonyságát és az Abszolútum nyugtalan dinamikáját (349). * Összefoglalás. A könyvben megfogalmazott kérdések a filozófia alapproblémái közé tartoznak, melyek máig keresik megoldásukat, vagy legalábbis adekvát kidolgozásuk mikéntjét. Csikós műve ezért ma is ugyanolyan aktuális, mint megjelenésének [ 92 ]
idején. A felvetett kérdésekkel kapcsolatban mindenekelőtt módszertant, egy speciális attitűdöt javasol a tárgyalt két szerző gondolataiból kiindulva: ez pedig az ellentétek magasabb rendű egységbe foglalására, lényegi összetartozásuk megmutatására törekvő gondolkodás, mely képes magát logikailag megalapozni. Csikós olyan folyamatfilozófiát szorgalmaz Hegel és Whitehead nyomán, mely képes felülemelkedni az egyoldalú álláspontokon, és meggyőzően kimutatni azok egyoldalúságát, korlátozottságát. Ez utóbbi szavak érvényesek Csikós Hegelhez és Whiteheadhez való viszonyára is, mely nem egyoldalúan pozitív és dicsőítő, hanem legalább ennyire kritikai motívumokat is tartalmaz. Természetesen Hegellel és Whiteheaddel sem ért véget a filozófia története; az általuk létrehozott életmű éppen a lét eredendő és meghaladhatatlan nyitottságára figyelmeztet bennünket folyamatosan. Amit Csikós speciálisan hiányol mindkét szerzőből, az a végesség éthosza; annak hangsúlyozása, hogy mindezek a leírások egy véges perspektíva felől fogalmazódnak meg, fogalmazhatóak meg; és hogy ennél fogva minden szintetizáló törekvés, a kreativitás minden ereje magán viseli a végesség lenyomatát. A végesség éthosza az önmagukat logikailag, módszertanilag megalapozni képes, de teljesen soha le nem záruló folyamatfilozófiák mindig nyitott története felé mutat tovább. Ez az éthosz a filozófia permanens forradalmára szólít fel bennünket.[6]
[ 93 ]
[1] Rögtön itt, az elején meg kell jegyezni, hogy Hegel bölcseletének folyamatfilozófiaként történő értelmezése a nemzetközi Hegel-szakirodalomban sem számít kézenfekvőnek. Ez Csikós könyvének egyik lényeges újítása. Ahol Hegel rendszere látszólag statikus, mint a logika és a természetfilozófia szintjén, a szerző ott is mindenütt a dinamizmust, a tág értelemben vett folyamatjelleget emeli ki. [2] A zárójelben található kifejezések itt az én magyarázónak szánt kiegészítéseim, a könyvben nem szerepelnek. [3] Uo. „Az élet modellje az önvonatkozás, az önmagára visszavonatkozó szerveződés – önszerveződés – még alapvetőbb viszonyának kibontakozásaként jelenik meg.” [4] Hegel, A természetfilozófia. Enciklopédia II., Budapest: Akadémiai kiadó 1979: 23. Szó szerint: „Amiben a természetfilozófia különbözik a fizikától, az közelebbről a metafizika tárgyalásmódja, amelyet mind a kettő használ. Mert a metafizika nem egyéb, mint általános gondolatmeghatározások foglalata, mintegy az agyémántháló, amelybe minden anyagot belehelyezünk, s csak ezáltal válik értelmessé”. A fordítást módosítottam [M.B.P.] – Szemere Samu fordításában „gyémántháló” helyett „szilárd hálózat”. A németben: „das diamantene Netz”. A német kiadás: Hegel, Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften im Grundrisse. Zweiter Teil Die [ 94 ]
Naturphilosophie Mit den mündlichen Zusätzen, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986: 20. [5] Hegelnek, még jénai évei alatt, kellett hoznia egy elvi döntést, hogy beengedi-e a fejlődést a természet területére, vagy azt megtartja a szellem privilégiumának. Mint ismeretes, az utóbbi mellett döntött. Ehhez: Csikós, 26. Noha Hegel döntésének elvi, filozófiai motivációi voltak, és az ő korában nyilvánvalóan nem lehetett világosan előrelátni, hogy milyen irányba fog fejlődni e téren a tudomány, e tekintetben mégis Schelling intuíciója működött jobban, és bizonyos pontokon – véleményem szerint – a természettörténetet megengedő Schelling filozófiailag is következetesebb volt Hegelnél. [6] A megfogalmazást a magát is végső soron folyamatfilozófiai alapokra helyező Czétány Györgytől veszem. Czétány: A transzcendentális illúzió keletkezése és története, Budapest: L’Harmattan kiadó 2015.
[ 95 ]
M. KOVÁCS MELINDA
Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló) Tisza Kata akkoriban lett ismert és közkedvelt kortárs szerző, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd író leszek. Mivel korban nagyon közel állunk egymáshoz, csodáltam mindazért, amit ilyen fiatalon sikerült elérnie, és irigyeltem, hogy átélheti, ami után én csak vágyakozom. Jó pár kedvenc íróm akad, vannak, akikre felnézek, és sokak tehetségét csodálom, de példaképet soha nem állítottam magam elé. Tisza Katának a kétezres évek elején csaknem sikerült változtatnia ezen. Gyors egymásutánban tettem magamévá köteteit, s bár elfogulatlanságomat bizonyítja, hogy utolsó könyve, a Doktor Kleopátra már kevésbé tetszett, biztos voltam benne, hogy Kata minden könyvének ott a helye a polcomon. Csalódott voltam, amikor úgy döntött, kilép a kortárs irodalmi életből, s másutt, másban kiteljesedve kezd új fejezetet. Furcsa módon az utóbbi időben Tisza Kata gyakran az eszembe jutott. Időnként elméláztam: vajon mi lehet azzal a tehetséges, vagány csajjal, akinek a stílusa olyannyira lenyűgözött? Aztán mit ad isten, egyszer csak szembejött a neten a hír: Tisza Kata visszatér. Mindegy volt miről írt, egyértelmű volt, hogy bizalmat szavazok neki, és megveszem a könyvét. [ 96 ]
Ahogy a netet böngésztem, úgy tűnt, sokan olvassák és szeretik. Hogy Kata még mindig, vagy ismét, de ugyanolyan jó, mint azelőtt. A vélemények alapján mégsem volt teljesen világos, miről is szól ez a könyv. Hogy kik azok, akik nem sírnak rendesen. Adott volt viszont a lehetőség, hogy a végére járjak a rejtélynek. Óvatosan közeledtünk egymáshoz, kóstolgatni kezdtem, cseppenként adagolni. Reméltem, hogy miként mások lelkének, úgy az enyémnek is jót tesz majd. Pár oldal után félretettem, emésztgettem, ahol tetszett, aláhúztam néhány mondatot. A szöveg sűrű volt és nehéz, aggódni kezdtem, hogy megüli a gyomromat. Úgy az ötvenedik oldalnál elszomorodtam: úgy tűnt, csalódnom kell Katában. Nem sok hasznosat kaptam, az az érzésem támadt: ez a csaj csak zsonglőrködni próbál a szavakkal. Mert ugyan érdekes a stílus, megvillan a tehetség, de nem jár át eléggé a mondanivaló, vagy ha mélyre is mártózik bennem, nem marad lent, azonnal a felszínre kéredzkedik. Hosszútávon bizony nem lakat jól. Pedig kiéhezetten ültem asztalhoz, és biztosra vettem, hogy elégedetten távozom. Aztán a nyolcvanadik oldal körül kezdtem kényelmesebben érezni magam. Gyakrabban engedtem le a könyvet, de most már azért, hogy hosszabban élvezhessem ki az ízeit. Egyre több lett a fűszer, egyre kellemesebb a mondatok zamata. Egyre izgalmasabb és igazabb Kata mondandója. Már egész bekezdéseket húztam alá, majd teljes oldalak kaptak jelölést. A vége felé úgy tűnt, szinte mindenhová X kerül, mintegy jelzésképpen, hogy ezeket a részeket még okvetlenül olvassam végig [ 97 ]
párszor. Amikor elveszettnek érzem magam: nőként, emberként, a jövő hónapban, vagy majd az ötvenes éveim derekán. Mindent összevetve jólesően nyugtázhatom, hogy Kata még mindig izgalmas szerző. A stílusa egyéni és kiforrott, a tapasztalatai pedig csak erősítik a szöveget, fokozzák az élményt. Úgy ír nekünk, hogy kétségünk nem lehet, amit olvasunk, rólunk (is) szól. Történetei kesernyésen életszagúak, döbbenetesen valósághűek, vakmerően őszinték. Ennek ellenére azt gondolom, ez a könyv mégsem való mindenkinek. Tisza Kata írása azokban érik be igazán, akik felismerik magukat a betűk rájuk vetülő árnyéka mögött, és hajlandóak felvállalni gyengeségüket, tévedéseiket. Akik mernek sírni… úgy rendesen. Ehhez pedig szükség van bizonyos fokú érzelmi intelligenciára, és némi élettapasztalatra. Nekik sokat segíthet ez a könyv. Mindenki mást nagy eséllyel inkább csak elbizonytalanít.
[ 98 ]
[Tanulmรกny]
[ 99 ]
[ 100 ]
VARGA TIBOR
„Két világ határán néma báb” – László Ernő költői életműve Elég a csendet megkaparnom, domb dorombol és völgy visít, zsibongás kél a Rába-parttól Kissomlyóig s a Marcalig. Elég az időt megkarcolnom, vér és szomorú dal csobog, asztag ég, jég ver, had bitangol, s arrébb Berzsenyi háborog. (Kemenesalján 4.)
Azok számára, akik csak kicsit is tájékozottak irodalmunk történetében, aligha cseng ismeretlenül Kemenesaljának, hazánk e parányi tájegységének neve, hiszen éppen a fenti versrészletben is felvillanó, vulkánszívű költőóriás nevével szokás együtt emlegetni. Keleti határát a lassan Győr felé bandukoló, itt még szinte csak pataknyi Marcal folyó fémjelzi, nyugaton pedig a Kemeneshát lankás dombjai. Két vulkanikus tanúhegy is kiemelkedik az amúgy majdhogynem sík tájból, egyik a Berzsenyinél is fel-felbukkanó Ság, a másik ennek [ 101 ]
kisebb testvére, a versidézetben is megnevezett Kissomlyó, amely e sorok szerzőjének sejtése szerint A közelítő tél-ben is felködlik, bár megnevezetlenül, hiszen Egyházashetye szőlősgazdáinak is itt van, annak idején a nagy költő apjának is itt volt a birtoka. A furcsa vulkanikus háromszöget a Somló zárja be, az viszont már túl van a Marcalon, nem tartozik Kemenesaljához. A Somló közelében helyezkedik el Iszkáz, amely a huszadik század máig ható alkotóművészét, Nagy Lászlót és testvérét, Ágh Istvánt küldte a magyar költészetbe. Megjegyzendő itt, hogy Csönge, Weöres Sándor szülőhelye is túl van Kemenesalja nyugati határán. E tanulmány kifejezett tárgyából fakadóan tehát csak a szűkebb Kemenesalja térképére kell tekintenünk, annak irodalmi múltjára, s ekkor egy furcsa sejtés keríti hatalmába az embert. Azokon, akik innen jöttek, mintha valamiféle átok ülne. Berzsenyi mennydörgő szavát a másik költőóriás, Kölcsey hallgattatta el 1817-ben emlékezetes, bántó és lesújtó recensiójával, későn döbbenve rá tragikus tévedésére, és már csak a költő “sírja fölött zeng(hetett) az engesztelő szózat”. Ám ki hallott a mai emberek közül Kunoss Endréről, Egyházashetye másik szülöttéről, Berzsenyi ifjabb kortársáról, Vas vármegye hajdani tiszti alügyészéről, akinek költői szavát Káloz község temetőjének földje fogadta magába. Bizonytalan kutatási adatok szerint ő írta volna a napjainkban is gyakran hallott Hullámzó Balaton tetején kezdetű dal szövegét. Ha most innen, Egyházashetye felől megyünk tovább, mindinkább megközelítve a Ság [ 102 ]
hegyet, Köcskön át Kemeneskápolnára jutunk. Héra Zoltán emléke fogad itt bennünket, akinek életében megjelent kötetei egynémely recenziókban még visszhangot is kaptak, haláláról tudósítottak az irodalmi lapok, ezzel napirendre is tértek afölött, hogy élt. Vajon hallanánk-e ma a celldömölki íróról, költőről, kritikusról, Németh Andorról, ha neve nem bukkanna fel újra meg újra József Attila társaságában? A Ság hegyet körülvevő irodalmi kört így zárja be Mesteri, Kemeneskápolna közvetlen szomszédja a hegy nyugati lábától pár száz méterre. Mesteriben született 1939. március 25-én László Ernő. Döbbenetes a csend, ami őt életében és halálában egyaránt körülvette. Épp olyan némán távozott, mint ahogy élt, végakaratában is csak a legszűkebb családjának tagjait akarta a koporsója mellett látni. Ám épp ez a végakarat sejtet a múltból olyan titkokat, amelyeknek megfejtésére csupán kísérletet tehet ez a tanulmány, egyértelmű és bizonyítható válaszokkal nem szolgálhat. Miért élt oly csendesen, miközben költői szava mintha egy Berzsenyi vulkántorkából szakadt volna ki, ugyanúgy zengett volna el a puszta felett? Miért, hogy életében szinte senki sem ismerte el, holott a hetvenes évek elejéig sorra közölte verseit a Kortárs, az Új Írás, az Élet és Irodalom, a napilapok vasárnapi mellékletei? Mit mondhat nekünk, még élő utókorának az a tény, hogy éppen a hetvenes évek elején hallgatott el, s harminc évig nem adott hírt magáról? Születése, egyetemi évei szerint a Hetek néven ismert költői csoportosulás tagjaival egyívású. [ 103 ]
Egyik ifjonti (az alább taglalandó kötetben nem szereplő) versében Búzás Andort Baranyi Ferencet, Ágh Istvánt, mint baráti, alkotó szövetségeseit nevezte meg. Miért, hogy személyes találkozásunkkor közülük ketten is (Baranyi, Ágh) hiába kérdeztem, László Ernő nevére sem igennel, sem nemmel nem válaszoltak? Ugyanígy viselkedett kérdésemre Bella István és Rózsa Endre is. Miért nem lehetett László Ernő a Hetek nyolcadikja? Megtagadta tán, hogy „csatlakozzék a hadhoz?” Valamiért nem illett volna közéjük? Érdekes, hogy a Hetek csoport tagjai közül épp annak a nála három évvel ifjabb Serfőző Simonnak az emlékeiben ködlött fel a név, aki nem a budapesti egyetem hallgatója volt. Tény, hogy verselésében, kompozícióiban tán sokkalta inkább követi a hagyományokat, mint a nevezett nemzedéktársai. A hagyományok kor szerinti megújítása - mintha ez lett volna az ő költői programja. Formai igényessége Berzsenyit idézi, kortársai közül talán Baranyi Ferenccel, a fiatal Bella Istvánnal rokon, s szinte már a misztikum határát súrolja a tény, hogy mindössze három és fél hónappal később követte a sírba nevesebb kortársát. Kérdés kérdést követ, minden válasz újabb kérdést vet fel. Még a hatvanas években addigi verseit kötetbe szerkesztette, és Szemben a csillagokkal címmel leadta a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Bizonyos, hogy ezzel kiszolgáltatta magát a kor ismert kultúrpolitikájának. Ma már nem titok Aczél elvtárs kiléte, a nevéhez fűződő három “T” betűs kategorizálás. Minden kiadandó könyvhöz két lektort rendelt a jogszabály, s ama [ 104 ]
lektoroknak egészen más volt a feladata, mint a mostaniaknak. “Véleményt” kellett írniuk, s egy-egy verseskönyv véleményezésében nem az emberi, költői, esztétikai értékek kapták a prioritást, hanem az esetleges politikai előnyök vagy hátrányok. László Ernő e sorok szerzőjének személyesen tett nyilatkozata szerint ama kötetének kijelölt lektorai Juhász Ferenc és Jobbágy Károly voltak. Isten malmainak lassú őrlése közben innen is, onnan is kapta a szóbeli biztatást; nagyon szép kötet, szólhat majd belőle a költő. Aztán lassan elhaltak a hangok, s aSzemben a csillagokkal kézirata eltűnt a kiadó süllyesztőjében. Több mint harminc év hallgatás után azon kevesek számára, akik azelőtt is hallották a költő szavát, szinte robbant a hír; a Széphalom Könyvműhely gondozásában, Ropog az égbolt címmel megjelent László Ernő negyven év költői terméséből való, válogatott kötete. Akkor, amikor a költő testét belülről már rágni, emészteni kezdte a gyilkos kór, mégiscsak elzenghetett a mennydörgő szó, de már az elhamvadt ifjúságra való rádöbbenés keserűségével. A költő maga nem szólt soha arról, miért fúlt hamvába a negyven év előtti, kötetbeli megszólalás lehetősége. Igazi titkát a sírba vitte, a recenzensnek nincs tehát más módja a rengeteg kérdés megválaszolására, mint az életműkötet verseinek megvallatása. Ha a kádárista kultúrpolitika három „T” betűs kategórizálásából indulunk ki, máris zavarba jövünk. Bizonyos, hogy László Ernő nem tartozott a támogatott költők táborába, különben nem [ 105 ]
gördítettek volna akadályt a Szemben a csillagokkal kötet megjelenése elé. Ha tiltották volna, elszórtan sem jelenhetett volna meg az említett lapokban. Tehát eltűrték? Így vetődik fel az egyszerűnek tűnő kérdés, ám a válasz ennél bonyolultabb. Nem volt harcos ellenzéki, sőt, némely versei, mint például A régi házról című, amelyben a lebontott otthon helyére újat épít a család, tökéletesen illeszkedni látszik a kor - a hatvanas évek - társadalomfilozófiai vonulatába. Mondhatnánk akár szocialista realistának is, miközben a költői tehetség ügyes fordulatokkal kerüli ki a sematizmust. Az új, a földből magasabbra növő házat nem a szocializmus vívmányaként aposztrofálja, legfeljebb áttételesen, az asszociáció szintjén gondolhatott erre az olvasó. Az „aczélizmus” azonban képtelen volt asszociálni. Személyes találkozásaink alkalmával órákon át olvasta fel a verseit, akkor még ifjú tanárjelöltként, később tanárként élvezhettem remek kompozícióit, költeményeinek muzsikáját. Ám az elsüllyesztett kötet címadó versét csak itt, ebben az életműkötetben ismerhettem meg. Mintha akkor féltett volna tőle, pedig kértem, de a felolvasását kis zavarral, szépen kikerülte. Ma már értem, miért nem jelenhetett meg ez a vers még külön, egyetlen lapban sem. Mondottam; a költő nem volt harcos ellenzéki, de a vulkántüzű föld szülöttét időnként elragadta az indulat. Bújtunk apáink oldalához, suháng-korunk még sistereg. Megpörkölődött lelkünk héja, [ 106 ]
emlékeink égetett sebek. S ki kérdi meg, ha hamvad a tűz, fájt-e cserjének, gyenge ágnak, múlt bűnökhöz, bűnös múlthoz mi köze az ifjúságnak? Szemben a tiszta csillagokkal ki vet kínjainknak véget? Mi köze van a tegnapokhoz e megperzselt nemzedéknek? A „megperzselt nemzedék”, igen... Ahogy László Ernőnek, úgy a Hetek valamennyi tagjának is a gyermekkorán zúgott át a háború, “suhángkorukon” pedig 1956 októbere. Költői indulásuk az azt követő évekre tehető, nem csoda hát, ha az aczéli kultúrpolitika különös figyelemmel kísérte őket. A budapesti egyetemisták 1962-es Tiszta szívvel antológiájának szerzőit rapportra rendelték, intették őket, vigyázzanak a szavaikra. László Ernő nem volt köztük, tán külön, önálló pályát készült építeni magának. A Szemben a csillagokkalkötettel kívánt a szélesebb olvasóközönség elé lépni, hitte, hogy egy párton kívüli lektor majd az esztétikai értékek szerint ítél. Csalódnia kellett, nem tudta, hogy Juhász Ferencnek is kötve van a keze. Évekig tartott a kézirat körüli huzavona, míg végül beteljesedett a sorsa. Úgy tűnik, hogy László Ernő költészete nem fért bele a három kategória egyikébe sem. Tűrték, támogatták rendszertelen megjelenéseit, ha azokban a verseiben nem lépett át
[ 107 ]
bizonyos határokat, de önálló kötetkompozíciójával már falakba ütközött. Hibát követne el a recenzens, ha a „múlt bűnök, bűnös múlt” költői szintagmáknak pontos értelmet kívánna adni. A politika azonban éppen a pontos értelmet kereshette mögöttük, s mintha megijedt volna az indulattól, amellyel a költő a tiszta csillagok fényébe merítve arcát „tiszta szívvel” szegezte nekik a kérdéseit; mi köze mindezekhez az ifjúságnak? Ezek után maradt az időnkénti, rendszertelen megjelenés egészen az elhallgatásig, hogy aztán harminc éven át élje meg a “bójalét” gyötrelmeit. Én nem akartam soha bója lenni, két világ határán néma báb... A szigorú szonettformából valósággal kikiált a költő, s szinte adódik a párhuzam Berzsenyi “lekötött kalózával”, “néma hattyújával”. Berzsenyiről is azt tartja az irodalomtörténet, hogy két világ határán élt és alkotott, a felvilágosodás klasszicizmusa felől mutatott előre Kölcsey és Vörösmarty romanticizmusa felé. Kemenesalja huszadik századi költője ugyanúgy két világ, a sematizmus és az igazi esztétikai értékek határán egyensúlyozott, távozása előtt tán megadatott neki, hogy ne hallgasson “örökre hideg vizekben”, ám úgy tűnik, hogy nemzete tán észre sem vette az égő költői szónak e halál előtti, utolsó fellobbanását.
[ 108 ]
László Ernő verseiből:
Szemben a csillagokkal Láttuk halálos vonaglását, s mielőtt élte megszakadt, az erdő százados fái közt eldobott egy szikrát a nap. Láttuk, ahogy a szikra lassan, aztán hangosan lángra vált, mintha csak őrült ujjongása sikított volna rajta át. Mivel meghalni észrevétlen képtelen volt, közénk a múlt csóvát röptetett, vörös kakast, s országnyi erdőnk lángra gyúlt. Vésett fakéreg, fészek égett, felhőknél feljebb vert a láng. Szemünket marta füstje, s korma riadt arcunkra visszaszállt. Bújtunk apáink oldalához, suháng-korunk még sistereg. Megpörkölődött lelkünk héja, emlékeink égetett sebek. S ki kérdi meg, ha hamvad a tűz, fájt-e cserjének, gyenge ágnak, [ 109 ]
múlt bűnökhöz, bűnös múlthoz mi köze az ifjúságnak? Szemben a tiszta csillagokkal ki vet kínjainknak véget? Mi köze van a tegnapokhoz e megperzselt nemzedéknek? Talán az idő, mely mint csendes májusi eső, jót akar, s friss szél szemünkről, álmainkról kormot, bánatot lekapar. Tán életünk, mely idő előtt hajtotta virágját, lombját, előbb érleli gonddá bennünk egy emberibb világ sorsát.
Ropog az égbolt Mintha hangtalan gyújtóbomba robbanna, földet ér a nap, s a Ság hatalmas timpanonja alatt a fákba tűz harap. Lobog és lombból-lombba kap, felhőknél feljebb ver a láng. Ropog az égbolt, roskatag támfái meg se tartanák. Parázs pattog elém a porba. Futnék innen, de nem lehet. [ 110 ]
Beszór az alkony fénye, korma, s forró hamuval betemet. Befed mindent mint Herculanum városát hajdan a láva, és mit sem sejtő holdvilág hull az elhamvadt ifjúságra. Bója I. Itt élek, hol véget ér a látszat, itt a vitorlás vágyak kezdetén. Létezésem jel jövőnek, mának, merre túl mély és merre túl sekély. Nem a parton, s még nem a nyílt vízen, bójasorsom horgonyt itt eresztett, hol a hit még hínárban botlik el, amíg rá a Távol fényeket vet. Itt élek, hol minden lehetséges: kicsi s nagy hajók útja egy lehet.. Innen nyílik út a Mindenséghez, és minden jószándék erre tér meg. Innen még időben visszatérhet kikötőibe minden őrület. II. Én nem akartam soha bója lenni, két világ határán néma báb, [ 111 ]
a végtelen s a véges közt egy cseppnyi félelem, egy percnyi netovább. Én nem akartam soha láncra verve rejtegetni épp a láncomat, őrizni, mint a mesebeli medve, hetedhét országnyi titkokat. Táncot járni lábamon nehezékkel iszapba fúlt hold roncsaként nem akartam. Ennyivel be nem érem akkor se, ha néha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy bennem a szavak készülődnek már, hogy eloldozzanak. III. Nem hittem, hogy ilyen sós a tenger, s hogy egyszer ilyen könnyűnek talál. Dagály s apály játszik életemmel, és minden jött-ment hullám megdobál. Azt hittem, hogy nincsen lehetetlen, pedig még a tenger is befagy. Tudom már, hogy miért és mi ellen horgonyoznám le ifjúságomat. Egyre jobban döng a csend alattam, vajúdik millió emlék-kagyló. Bennük már az időn átmorajló örök zene dallama küszködik. [ 112 ]
Éjszakánként csillogó csapatban szívemet gyors csillagok bűvölik.
1. Ez a tanulmány hat évvel ezelőtt készült. Azóta László Ernőné személyes közlése nyomán magyarázatot kapott a költő több évtizedes hallgatása. Jelesül, hogy a hetvenes évek elején megpróbálta őt beszervezni a BM III/III-as ügyosztálya, járjon el írók társaságába, és küldjön jelentéseket az társairól. A hatósági kísérletet kategorikusan elutasította, majd önkéntes hallgatást fogadott; nem publikál addig, amíg ők vannak hatalmon. A 90-es években már újra megjelent néhány verse jeles folyóiratokban...
[ 113 ]
[ 114 ]
[InterjĂş]
[ 115 ]
[ 116 ]
„Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna...” – interjú Lukács Izabellával – Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok otthon. 13 éves korom óta írok, 2010 óta közlöm írásaim a poet.hu felületén, 2011-ben publikáltam először, mint a Beri Róbert által szerkesztett Megbúvó csillagok 3., majd a 2014-es Vers-esszenciák antológia. 2013-tól a Pannon Írók Társasága Lenti Csoportja - Csordás János Kör, s a 2014-ben kiadott, Szemes Péter szerkesztésében megjelent Csönddel Cserepezve antológia szerzői gárdájának tagja vagyok. Közben és eztán közölt a Napút, a Pannon Tükör, a Szózat és több internetes portál. – tudósít magáról a szerző. A következőkben Lukács Izabellával Szinay Balázs beszélget: – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád? – Amióta olvasni tudok, rengeteg könyvet elfogyasztottam már. Faltam a verses- és novellásköteteket, 8 évesen Ady és Csáth Géza művei voltak a kezemben, míg más korombeliek [ 117 ]
maximum a Micimackót és a Kisherceget forgatták át néha. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb és nehezebb írásokkal találtam szemben magam, és megmagyarázhatatlan öröm volt - fiatalságom ellenére vagy épp amiatt - érteni őket. Emlékszem, felvételizni készültem a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, az alma materbe, amiről büszkén mondhatom, hogy az ország egyik legjobb iskolája, rengeteget tanultam ott a tananyagon kívül is életről, erkölcsről, és leginkább magamról. Remek tanáraim voltak mind gimnáziumban, mind általános iskolában. Utóbbi kapcsán elengedhetetlen megemlítenem Rétyi tanárnőt, minden felkészítéssel töltött órára kellett írnom egy novellát kötött témában. Egyik reggel ott álltam a tanári ajtajában, spirálfüzetet szorongattam és a „Megírtad a novellát?” kérdésre lányos zavaromban odavetettem, hogy „Nem tanárnő. Verseket írtam.” Végülis felvettek, Bajnóczy Zoltán tanárúr és Bertók tanárnő kezeibe kerültem. Nyűgnek éreztem mindig, hogy nekem nem lehetett írnom, nekem írnom kellett, mégis mindannyiukra hatalmas hálával és szeretettel gondolok. Nem volt egyszerű gyerekkorom, valamivel mindig fakardoztam magamban, és ha írtam, úgy éreztem, csatát nyertem. Így indult, és tart azóta is. A versek sokkal közelebb állnak hozzám a dallamosságuk és a dinamikájuk miatt. A kötött formákat ezért is szeretem jobban. Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna. Van benne valami végtelen kettősség, a rabság-szabadság kényes kétsége, olyasféle, mint egy tragikomédia. [ 118 ]
Így veszek le könyvet is a polcról. Ady, József Attila, Babits és Radnóti mindig az asztalon vannak. Mindegyikükből egy kicsit magaménak érzek, ha csak két sort talál is az ember lánya egy könyvben, amit annyira közel tud engedni magához, hogy szinte beléég, olyan intim viszony alakul ki a szerző és az olvasó között, hogy onnantól elválaszthatatlanok. Mindezek ellenére, ha tudnék sem szeretnék Ady vagy József Attila lenni. Nekem a költészet önterápia, önmarcangolás, önkifejezés. És ahogy Babits is mondja: „Csak én birok versemnek hőse lenni”, így utat nem, de irányt mindenképpen mutattak nekem. – Hogy látod, mi a költő feladata ma? – Ma a költő dolga „fogyaszthatónak” lenni ebben a fogyasztói társadalomban. És mivel egyre árnyaltabbak az igények, egyre több költőre van szükség. Az a legjobb, ha az egyre több költő egyre egyformább, mégis egyre különbözőbb. Mintha remek hangú énekeseket egy kórusba kényszerítenénk, mégis mindenki szólista akar lenni, és az olvasó a karmester. Nagyon szép lehetne, nagyon sok lehetőség van ebben. Van, aki magának ír, van, aki másnak. Én sosem tudtam vállalni és viselni azt a terhet, hogy megmondja bárki, hogy miről és milyen verset írjak. Mert úgy gondolom, hogy a költészet egyik alapvető feladata ez, hogy mindenkinek legyen és megtanulja használni a saját hangját.
[ 119 ]
– Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged? – Követem a kortárs irodalmat, vannak kiemelkedően jó poétáink, már-már irigylésre méltó tehetségek, és örülök ennek. Annak nem, hogy rengeteg ilyen ember tűnik el a feledés homályában, mert ha nem vagy trendi, akkor semmi sem vagy. Klasszikusainknak sosem volt ennyi alkalma sem a megismerésre, sem a megismertetésre. A szlovén határon innen és túl, leginkább megyén belül lehetőség szerint részt veszek az ilyesfajta rendezvényeken. Fiatal vagyok, itt az egyik legfiatalabb, mégis mondhatom, hogy barátibbak már ezek az események, többek, mint irodalmi összejövetelek. Nekem nagyon fontos a múlt, abból vagyok. Nem tudok elszakadni tőle. Ragaszkodom a hazám, a nemzetem múltjához, a gyerekkoromhoz, minden tegnaphoz, aminek köze van hozzám és a mához. Imádom az otthonom, Zalát, és a Muravidéket. A verseim és én is mind ezekből épülünk fel. A gyerekkori emlékeim, az erdők, a vadak, a Kerka, még Lovászi olajipari szerepe is többet tanított, mint bármelyik tanárom, azóta tudom, hogy a legnagyobb értékek mindig a felszín alatt vannak. Ezek a képek, ha nem írnám le, rég kifakultak volna már. Ugyanígy az elmúlt szerelmeim arca. Ha nem írnék, az idő is csak kifolyna a kezeim közül, ami a legdrágább dolog, amit valakinek adhatok és valakitől kaphatok. [ 120 ]
A költészet nekem olyan, mint a festés. Részletekkel telve megfigyelni a vers tárgyát, majd valósághűen megörökíteni, hogy örökké olyan legyen, mint a múltban. – Tervezel-e saját kötetet? – Épp emiatt szeretnék kötetet is. Valami kézzelfoghatót a tegnapokból. Konkrét terveim vannak, egyedül és egymás mellett is jól működő szövegeket fognék össze, tematikailag nem tarkán, hanem palettaszerűen egymásba simulóan, hogy egy izgalmas, de harmonikus, hatalmas képet kapjak arról, amit Lukács Izának hívnak. – Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének? Úgy hiszem, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, tudnia kell olvasni is. Ha határozott elképzelése és ízlése van az olvasmányai iránt, ugyanez átvihető az írásaira is. A kritika pedig egy alkotó legjobb barátja és a legnagyobb ellenfele is. Tudnia kell kezelni és tudnia kell, hogy az, amit ír, mennyire erős. A gyenge vers is lehet jó vers a maga közegében, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan fiókok, amikben hadseregnyi vers van, viszont amíg ők nem masíroznak ki onnan, az alkotónak az önkritikáján kívül nem lesz lehetősége az erőtlenebb katonákat felfegyverezni, ergo kardokat elő és mindenki írjon, aki teheti.
[ 121 ]
[ 122 ]
[PortrĂŠ]
[ 123 ]
[ 124 ]
KARDOS M. ZSÖTE
DYLAN THOMAS
(1914-1953) – walesi költő és prózaíró Még alig kezdtem sorokká formálni alakuló gondolataimat, és falni a könyveket, amikor a szokásos antikváriumi barangolásaim alkalmával kezembe akadt egy kicsiny méretű könyv. A borítóján, lila alapon apró pöttyök voltak, a címe meg igazán viccesen hangzott nekem; Az író arcképe kölyökkutya korából. Azt már akkor is sejtettem, hogy a szavakkal való „játékot” én egy életen át nem leszek képes abbahagyni, „anyám boldogságára” meg minden létező kóbor kutyát hazahordtam, merthogy igen szerettem (szeretem) ezeket a négylábú jószágokat. A könyv címe annyira elvarázsolt, hogy az már igazán lényegtelen volt, hogy ki írta. Na meg akkor még nem is mondott nekem semmit Dylan Thomas a szerző neve. Alig telt több mint egy éjszakámba, a dunyha alá rejtett olvasólámpa pislogó fényében elolvasni a könyvben található elbeszéléseket. Egy távoli világban élő gyerekről szólt, a szöveg pörgött, megidézte a tájat, az ott élő embereket, a humoros történetek csattanóinál igyekeztem visszafojtani a hangos nevetést, nehogy a szomszéd szobában békésen alvó szüleim rájöjjenek, hogy én már „megint mit művelek”. [ 125 ]
Jó néhány év eltelt, mire újra találkoztam Dylan Thomas (teljes nevén Dylan Marlais Thomas) munkásságával. Szülőhelye, Swansea, afféle végvár hármas határon: Wales, Anglia és az óceán fogja közre. Amit véd: egy kis nemzet történelmi múltja. Ami ostromolja: a jelent és jövőt elhódító ipari civilizáció. A harc a falakon belül zajlik. Swansea nem festői halászkikötő, hanem füstölgő gyárváros. Thomas magával viszi a derűs világú, de szorongató tapasztalatot is bőven termő gyermekkort, a lanyha szorgalomról, ám annál tevékenyebb irodalmi érdeklődésről tanúskodó iskolaéveket és a kétesztendős helybeli riporterinaskodást maga mögött hagyva, 1933-ban kivándorol szűkebb hazájából. Az otthoni táj, és még inkább az emberi kapcsolatok biztonságát, védelmét nyújtó otthon igézete holtáig kíséri. Egyéniségében, poétikájában könnyűszerrel kimutathatók a kelta lélek hatásai. De az újkor szellemét és méreteit, a gazdasági válság hányta-vetette, gyökereitől elszakadt embertömeget, az egymásról mit sem tudva sodródók egyetemes sorsközösségét sem idegenben szokja meg, hanem a csavargásaiból ugyancsak otthonosan ismerős swansea-i kikötőben. A kettős élmény modern embert, modern költőt kovácsolt. Dylan Thomas impresszióiban formát öltő Wales, kétféle erő kiinduló, és egyben támadási pontja: a lázadásé és a ragaszkodásé. Öröksége: a közösségi habitus. Walesinek vallotta magát, de angolul írt, hogy minden brit érthesse.
[ 126 ]
Első kötetét, az Eighteen Poems (Tizennyolc vers) 1934-ben adja közre, felemás sikerrel. A szakma tekintélyei elismerik és félreismerik tehetségét. A nagyközönség ez idő tájt még nemigen vesz róla tudomást, egyelőre csak a londoni szerkesztőségek és az irodalmi kocsmák nyíltak meg számára. Pártfogó felfedezői azzal vélték leginkább megbecsülni a kezdőt, hogy mindjárt és mindenestül maguk közül valónak tekintették. A legújabb divat, a szürrealizmus szellemével ösztönösen rokon ős-zseni fölléptét üdvözölték a költő-siheder megszólalásában. Ezt a forrongó tettvágytól és didergető halálsejtelemtől egyfolytában fűtött-hűtött lelkiállapotot Hamlet küszködő monológjaira emlékezve értheti meg igazán a versolvasó. Ahogyan a dán királyfi vízióiban a tenyészet és rothadás motívumai egyszerre utalnak az esendő test, az államgépezet és az egyetemes emberi lét éltető és mérgező erőire, Dylan Thomas látomásai is belevilágítanak egy hatalmas szervezet - a XX. századi társadalom és történelem - működésébe. A hozzá szegődött hír, új fegyvertényeket vár tőle. Zajos társasági szereplése, különcködő viselkedésmódja nevezetessé is teszi. A kortársak visszaemlékezései bőséges felvilágosítással szolgálnak ebben a témában. Választ persze ez arra nem ad, hogy a kinőtt, de le nem vetkezett „vásott kölyök"-póz mekkora darabot fedhetett el a költői lélek mélységeiből? *
[ 127 ]
Mikor felébredtem Mikor felébredtem, már szólt a város. Madár-, harang- és csengő-zűrzavar Szaggatta szét az ezer farkú káoszt. A nyüzsgő hüllők lángban álltak, Felnyársaló álom-fosztogatók, A jó szomszéd tenger békát, sátánt És asszony-gyönyört elmosott, Míg járt egy hús-vér alak odakint, Nyesőkést vett elő, S a hajnalt nyisszantotta le, Az Időnek lüktető iker-párja ő. Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll, Hogy az utolsó kígyót is levágja, Akár egy vesszőt, zsenge ágat, Zsugorodott levél-nyelve lehull. Én minden reggel ez vagyok: Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn, Járok a víz színén, S a halál - döfte, rég Kihalt mamut vagyok s mindenki földjén A lehullott veréb. Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás, Mikor e reggel, ébredéskor, Áttört a zajló városon Egy hang az égnek álló levegőben, Nem próféta-utódomé, nem: Megtöretik tengeri városom! Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten, S a szigetekre vontam a fehér lepelt, Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt. [ 128 ]
Fordította: Görgey Gábor * Dylan Thomas idegenül találta magát abban a társadalmi környezetben, ahová bejáratos lett. A következő öt év leforgása alatt két kötetben Twenty Five Poems (1936 - Huszonöt vers); The Map of Love (1939 - A szerelem mappája) - 41 verset közöl. Az utóbbiban prózai darabok is szerepelnek. Különös egybeesés, hogy a Dylan Thomas költői munkásságának alkotói korszaka - a II. világháború és a rákövetkező évtized – Európa addigi legválságosabb, legnyugtalanabb periódusának történései alatt érik be. Ennek a gondterhelt időnek figyelme kíséri Dylan Thomas utolsó tizennégy esztendejét. A teljes nyilvánosság előtt él Londonban vagy Oxfordban csakúgy, mint Amerikában vagy a walesi falucskában, Laugharne-ban (kedvenc „csónak otthonában”). Közösségi költő: alkotó élményt jelent számára az elsötített utcán, a „leölt házak" körül kóválygó, társtalan, barbár rettegés, a háború minden szennye, csúfsága; inspirációval várja a hazai táj idillikus szépsége, a jámbor gémek és csillogó kagylók közt a lelkes természet társasága. A második világháború alatt – mivel tényleges katonai szolgálatra alkalmatlan volt – a BBC megbízásából egy dokumentumfilmes csoporttal
[ 129 ]
járta be a harctereket. A háború alatt alakult ki szenvedélye, a versfelolvasás és a játék a hangjával. Legfőbb ihletője: a ráhallgatók mind népesebb publikuma; azok, akiket a modern technika, a városi civilizáció szerzett, toborzott köréje. Utánzásra méltóan gazdálkodott a széles körű erkölcsművelés gépi eszközeivel. Messzire ható szavalatai a BBC híres „Harmadik Program"-jában hangzottak el. Az Októberi vers, melyet a 30. születésnapján, 1944 októberében írt, majd egy évvel később, 1945ben az „Új versek” című rádióműsorban volt először hallható. Ez szólal meg Dylan Thomas előadásában a következő videón. A beállítás ikonra kattintva, lehetőség van az automatikus fordításnál, a magyar nyelv kiválasztására is. https://www.youtube.com/watch?v=EnoHCSU 5yn8 Egymást érték előadásai Anglia és az Egyesült Államok egyetemein, kongresszusokon, irodalmi estéken, minden rendű-rangú pulpituson. Valóra vált a „romantikus" ifjúkori álom: Dylan Thomas személye egy nemzedék előtt a költő - foglalkozás és eszmény - megtestesítője, a fogalom eleven képmása lett. S a komolytalan örök-gyermek, az italos bohém, a „vén ripacs" pontosan tudta, mit vár tőle a nagy szerep. Átérezte és vállalta a költő felelősségét.
[ 130 ]
Felnőttkoromban újraolvastam, azt a régen vásárolt könyvet. Akkor már nem a gyermeki ártatlanság tükrében láttam a megjelenő képeket. Már tudtam, hogy a történetekben valóság és álom egybeolvad, és ezáltal keletkezik egy új, ám annál hitelesebb valóság. Látszólag könnyű kézzel írt darabokat olvasunk, ám ez a könnyűkezűség valójában csak látszat, a mondatok és a történetek ugyanis tökéletesen formáltak; egyetlen gramm fölösleg sincs. Szövegeiben, maguk a képek és a helyzetek viszont - külső vázuk mögött - olyan sűrűk és érzelemmel telítettek, hogy akár egy-egy versként is olvashatók. "Hirtelen tört az utcácskára a teljes sötétség, a falak összébb szorultak, és leguggoltak a háztetők. Amint itt bámészkodtam az idegen város sötét utcácskájában, óriásnak tűnt a füstös képű férfi, akit kalitkájában felhők öveznek, s a kopasz öregember havas fekete púppá korcsosult; és a sarokból fehér kezek ugrottak elő, láthatatlan kártyákkal." * Dylan Thomas 1953-ban halt meg, 39 évesen, idegenben. Amerikai kórteremben delírium végzett vele. Pályája - a szó minden értelmében - tragikusan szakadt meg. Ki tudja, mi válhatott volna még belőle, ha megéri! Képtelen próbálkozás lenne felbecsülni, mekkora értéket vitt a sírba Dylan Thomas. Vigasztaló tudat, hogy ami utána maradt, annak értékét így is megbecsülhetjük. Az életmű, minden durvaságával, kételyével, zűrzavarával [ 131 ]
mint a tragikus sors – befejezett, mint a tragédia lezárhatatlan, örök mozgásban örvénylő. Állandó hatóerő. Egyik kedvenc versem tőle: Csöndben ne lépj az éjszakába át Do not go gentle into that good night Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át. A jó, ki hullámüttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. A vad, ki naphoz kapkod s búg imát, S ím késve eszmél: csupa kín a nap, Csöndben nem lép az éjszakába árt. A zord tudja, bár verje vaksiság, Hogy lehet meteor-szemű ki vak, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. Apám, míg lábad bús oromra hág, Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad. Csöndben ne lépj az éjszakába át, Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. Nagy László fordítása
[ 132 ]
„A jó vers - vallotta és bizonyította Dylan Thomas - a valóság cselekvő része. A világ sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzátevődött. A jó vers segítséget jelent a minden-ség formájának és értelmének átalakításában; mindenkit hozzásegít, hogy önmagáról s a környező világról való tudását kiterjessze."
[ 133 ]
[ 134 ]
[Novella]
[ 135 ]
[ 136 ]
BOÉR PÉTER PÁL
Kicsomagolt becsomagoltak Takács úr fejében cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt, lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybetapasztott, dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére. Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén – vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka ínszalag tájékába. Nem közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, aztán, amikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Talán hároméves korában tottyant utoljára olyan bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most. – Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét! – gondolta, és már fel is pattant... volna, ám e helyett akaratlanul, csendben könyökére hullt, és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme [ 137 ]
nyitva maradt, és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot, amely, úgy érezte, bágyadt megvilágításával is kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól. – Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak! – suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat. – Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét – gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe, és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló oszlopszerű égimeszelők kalapos felállású csoportját látta, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől. Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép-alkotók fogják, elviszik és használatba [ 138 ]
helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók. Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit, és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt. – Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni! – Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót? A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott: – Maga patkányfogókat árul, netán használja is őket? – Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig. – Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő? – Ugyan, uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva? [ 139 ]
– Csak voltak, szerteszét hever itt minden! – Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó-fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok. – Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel! – Felállok! – Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még? – Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből! – Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék. És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon. Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak, és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját, és indult tovább.
[ 140 ]
BALOGH ISTVÁN
A férfi ajka Szása elcipelte Nyikolajt egy első osztályú vendéglőbe. Ízletes ételek és gyöngyöző italok pompáztak az asztalok hó abroszain, ám Szása nem telepedett meg e fényes teremben. – A hátsó traktus izgalmasabb – karolt bele társába és vonszolta a fehér asztalok között húzódó széles utcában. A székeken vacsorázó hölgyek és urak ültek, díszes ruhákban. Nyikolaj apróbb léptekkel haladt, mint társa a katonatiszt, aki megszokta a kirukkolás eseményeit. A hátsó traktusban sejtelmes félhomály lebegett a plafontól a padlóig, csak a csöpp színpad proszcéniumából vetült a táncosnőkre vörös arany fényár. A táncosnők keleti zenére ragasztották hasukat gerincoszlopukhoz, csípejük ringott, mint árva bárka Volga hullámain. Szása elé sietett egy szolga, mutatta az utat a szabad asztalhoz, s a társaktól elvette köpönyegüket. – Konyakot! – szólt Szása. Nyikolaj gyomrába gömbvillám pattant. Az első pohár után azonnal a lényegre tért a katonatiszt: – Te voltál városi tisztviselő? – Voltam – válaszolt Nyikolaj. – Ismered a bürokrácia világát. – Ismerem. [ 141 ]
– Meg a korrupciót. – Azt nem annyira, rövid ideig voltam tisztviselő. – Épp eleget ahhoz, hogy nekimenj a témának. – Milyen témának? – Ez az. Olyannak, amilyent még nem írtak Oroszországban. – Én írjak először? – Te. Tudom, képes vagy erre. Nyikolaj belebámult társa arcába. Milyen szép íve van ajkadnak, mondta volna, de szóra nem nyílt szája, mert Szása erélyesen folytatta: – Jártak revizorok a hivatalodban? – Jártak. – Tudtátok előre, hogy jönnek? – Mikor hogy. – Tudtátok vagy nem? – Leginkább nem. – Volt főnökeidnek takargatnivalójuk? – Mindnek. – Neked is? – Én a létra alsó fokán ücsörögtem. – Tehát nem szorongtál a revizor miatt? – Szorongtam. – Nagyon? Kicsit? – Mikor hogy. – A fene ebbe a válaszodba! – Ha csúszós ügyletekben vettem részt, akkor volt félnivalóm – Csúszós ügylet? – Van ilyen. Ez jelent sokat a fél kézre játszóknak. Szása idegesen töltött a poharakba. A sajátját fölkapta és torkába öntötte. Ádámcsutkája meg sem [ 142 ]
mozdult. Szivárvány íve van ajkadnak, mondta volna Nyikolaj. – Mi a megoldás, ha beletenyerel az ellenőr a cicakakába? – Lekenyerezik. Pénzzel, nővel, akármivel. – Ezt írd meg! – Mi ebben a csudaság? – Legyen hamis a revizor személye. Olyan ember, akit csak revizornak hisznek, de nem az. – És lekenyerezik? – Ez a megoldás, te mondtad. – Suta elbeszélés születne ebből – legyintett Nyikolaj. – Vidd színpadra Oroszországot! Nyikolaj ijedten nyúlt poharáért, konyakba mártotta a nyelvét, de szinte teljes teste megmerevedett, szinte a lélegzete is elállt. Szásenyka ajka a Néva hídjának boltíve! – Mit bámulsz rám?– kérdezte dühösen Szása. Nyikolaj megrázkódott, poharából kiloccsant egy csöpp konyak. – A művésznőket nézzed! Elsősorban ezért jöttünk. – És a téma? – Azt megírhatod bármikor, de most elmegyünk a gyönyörök kertjébe! – Te meg én? – Te is, én is. – Hogyan? – Én Ányával, azzal a kis szőke püspökfalattal. Te meg válassz egyet magadnak. A vendégem vagy.
[ 143 ]
Szása fölkelt, megindult a sötét sarokban álló ajtó felé. Útközben odaintette a szőke Ányát, s nyomban eltűntek Nyikolaj szeme elől. A gyönyörök kertjéből visszatérve Szása üres üveget talált az asztalon. – Nyikolaj? – Ahogy elment, nagyságos uram – kezdte a szolga, – társa egy hajtókára kiitta az üvegből a konyakot, lehanyatlott vele a szék. Kocsira raktam és hazaküldtem. – Jól tetted. Mondott valamit? – Olyasmit nyögdécselt, hogy a Néva–híd boltíve… – Micsoda? – A Néva-híd boltíve. – Mást nem? – De. A szeme tündértó.
[ 144 ]
BOJTOR IVÁN
Az álombéli falról, az üzenetről és a fecskékről Tudtam! Álmomban ott állt annál a bizonyos falnál. Az, az álombéli fal, valahol egy álombéli városban rejtőzik (Hol máshol?). Már sokszor elmentem mellette, a pontos helyére mégsem emlékszem. Valahol a két titokzatos, egymástól távoli ház közötti úton található. Az egyik ház kétemeletes, karcsú, soktornyú, soktitkú épület. Ajtaján belépve egy szűk folyosó vezet hátra egy háromszögletű, betonozott udvarba. A háromszög csúcsától, vagyis az udvar legtávolabbi pontjától, amely magasabban van, mint az első emelet, kikövezett árkokban zavaros víz hömpölyög a ház felé, melyet jobbrólbalról megkerülve, kifolyik az utcára (melynek odakint persze, nyoma sincs). A másik épület egy épülő sorház rész, melyben még csupaszok a téglafalak, a tető még csak épp’ hogy elkészülhetett, a garázsban, amely még le sincs betonozva kupacban áll a sitt. Az első, a régi épület néha egy kis téren áll, egy a valóságban is létező ház helyén. A második helyét nem tudom meghatározni, csak sejtem merre is lehet, álmomban már többször is kerestem. A fal valahol ott állhat a két távoli épület közti utcák valamelyikében. De, hogy melyikben? [ 145 ]
Láttam. Ott állt fél lábon, másik lábát behajlítva, cipője talpával a falnak támaszkodva, és az eget kémlelte. Először persze nem ismertem meg, csak amikor rám nézett és elmosolyodott. Megrémültem. Akiket álmomban ott láttam a falnál álldogálni, azok kis idő multán, mind meghaltak. Persze arra jártamban, nem ismertem fel mindenkit. Valaki háttal állt, vagy oldalt, volt, akinek a fejére húzott csuklyától nem láttam az arcát. De az övét láttam. Kérdeztem tőle valamit hogy mit arra persze nem emlékszem, és ő válaszolt is – mintha a fecskékről beszélt volna –, de arra sem emlékszem. Tovább indultam, mert fontos, halaszhatatlan dolgom volt (Fogalmam sincs, hogy mi is lehetett?). Meggondoltam magam és visszafordultam. Elhatároztam, hogy egy kitalált ürüggyel elcsalom onnan. De már nem volt ott. Mivel nem emlékeztem már a pontos dátumra, ezért előkerestem a gyászjelentést. 2002. szeptember 3-án délelőtt, római-katolikus szertartás szerint temették. Talán ha húszan voltunk: a család, meg mi néhányan a régi bandából. A ravatalozóban csend honolt. Mint később megtudtam, még a kórházban azt kérte, hogy a temetésén ne szóljon „semmiféle hülye zene”. Ez azért egy zenésztől elég furcsa kívánságnak tűnt. Én azt vártam, hogy valamelyik régi szerzeménye szól majd a hangszórókból… de, azok némák maradtak. Tulajdonképpen azt a bizonyos számot vártam. Írt ugyan jó néhány sokat játszott, de könnyen felejthető dalt, igazi sláger mégis csak egyetlenegyből lett. Arról pedig, csak néhányan [ 146 ]
tudtuk, hogy ő írta. Az eredeti, komolyzenei darab volt, amolyan kortárs zene. Eleinte kevesen ismerték, de később a főmotívumát átírták mindenféle stílusra, ráadásul még bugyuta szövegeket is kanyarítottak hozzá. Állítólag egy nyárvégi reggelen, mikor az éjszakai fellépése után hazaért, és leállította az autót a ház előtt, egy nagy csapat fecske körözött felette. Valahogy az a gyerek versezet jutott az eszébe, hogy „Nézd a fecskék! Nézd a fecskék! Dróton ülő hangjegyecskék.”. Felpillantott a villanyvezetékeken ülő madarakra, kikapott a kesztyűtartóból egy gyűrött füzetet, és írni kezdett. „Nézd a fecskék! Nézd a fecskék!” Ő mindig így mondta. Tamás többször is figyelmeztette: – Te! Nem is így van az a vers. De ő addig erősködött, míg én is elbizonytalanodtam, és mivel nem tudtam melyiküknek lehet igaza megkerestem, a könyvtárban. Gazdag Erzsi verse: Ni, a fecskék! Ni, a fecskék dróton ülő hangjegyecskék. Persze, hiába bizonygattam már én is, csak legyintett rá: – Rosszul tudjátok. Mikor Dóri, az akkori barátnője azon a délután hazaért, azt látta, hogy ott alszik a kocsiban a kormányra dőlve, balkezében a füzetet szorongatva. A villanydrótokon „látott” néhány hangból született meg az a bizonyos szerzemény, amely később az Üzenet címet kapta. Annyira más
[ 147 ]
volt, mint a többi, hogy még egy új szerzői nevet is kitalált hozzá… (Nem. Nem árulom el.) Amikor a ravatalozóból elindult a menet, szitálni kezdett az eső. A sírhely a temető másik végében volt, és mire odaértünk, újra előbukkant a nap. Hirtelen nagy csivitelés támadt. Egy fecskeraj nyargalászott körülöttünk. Hangjuk időnként még a pap szavait is elnyomta. A szertartás után a parkolóban, összeverődött a régi banda egy-egy kézfogásra, meg egy-egy cigarettára. A szokásos: „Na, mi van veled?” meg „Régen láttalak.” után, Tamás mellém lépett és megkérdezte: – Megírod? – Mit? – kérdeztem vissza értetlenül. – Te nem hallottad a dallamot? – kapta fel a fejét Laci. – Nem – mondtam, mire mind rám bámultak. – Persze – legyintett Tamás. – Te, mindig is botfülű voltál. A többiek elgondolkodva bólogattak. Hallgattunk. Eltaposták a csikkeket és szétszéledtek. Azóta egyikükkel sem találkoztam.
[ 148 ]
B. TÓTH KLÁRA
Klári néni és a házasság Klári néni a nagyon kevés igaz emberek egyike volt. Rajongtak érte tanítványai, szerették rokonai, tisztelték szomszédai. Derűs lénye beragyogta az egész kerületet. Nem ment férjhez. Szülei halála óta egyedül élt, de mindig odavett valakit, akin segíthetett. A kertben nap mint nap szomszéd gyerekek játszottak, mintha a saját unokái lettek volna. Én mindig csak mosolyogva láttam őt, nem is tudok rá másképp visszaemlékezni. Nyugdíjas volt már, mikor kedves szomszédasszonya megbetegedett. Ahogy súlyosbodott az állapota, nem engedett magához senki mást, csak Klári nénit. Ő ápolta, gondozta, kedves, viccelődő természete átsegítette a rákos beteget fájdalmain, félelmein. Az asszony fölnevelte férje korán meghalt első feleségének gyermekeit, és velük élt még idős édesanyja is. Megoldást keresett az életükre. Halálos ágyán az volt az utolsó kívánsága, hogy férje, Béla bácsi vegye el Klári nénit feleségül. El akarta rendezni szeretett férje, és édesanyja helyzetét. Az esküvő után végiglátogatták a rokonságot, így hozzánk is eljöttek. Az asztal alatt fogták egymás kezét és ragyogtak a boldogságtól .A menyasszony [ 149 ]
67 éves volt ekkor, a vőlegény 65. Mindenen nevettek, ugratták egymást, mint a kamaszok. Gyerekfejjel megéreztem ebben az érzelmek időtlenségét. A társra találás minden életkorban a legnagyobb csoda, csak sokan már nem mernek reménykedni benne. Elhatározták, hogy átépítik Klári néni házát, ami 1945-ben leégett. Egy nyilas házát akarta valaki felgyújtani bosszúból, de elnézte a házszámot. Lőrincre ugyanis hamarabb jöttek be az oroszok, ezért ők beköltöztek az akkori iskolájának egy üres lakásába. A gyönyörű, barátságos villa őrizetlenül maradt. Anyukám sok időt töltött itt gyerekkorában. A nagyszülők felvidékről, Selmecbányáról menekültek ide az első világháború után, mert magyarok akartak maradni. A barátságos villa halvány zöld függönyeivel, különleges növényeivel minden vendég előtt nyitva állt .A manzárd szoba ablakából ráláttak a csodaszép kertre, az ovális medencére, a tágas teraszra. A kertben gyönyörű sziklakert volt kis paddal, és egy domb, ami egy kerti wc-t rejtett. A dombot Szitnyának hívták, a Selmec fölé magasodó , kirándulások emlékét őrző hegy után.. A wc –ben hímzett textil tasak volt a következő felirattal:”Wenn Du, wie ein gedrenkter Gast, hier ein Asyl gefunden hast, sei dankbar für Genossen Ruh, und mach den Deckel wieder zu” „Ha te,mint egy szorongatott vendég, itt nyugalmat találtál, légy hálás az élvezett nyugalomért, és csukd le a
[ 150 ]
fedelet.”Tetszett, hogy édesanyám ilyen apró részletet is megőrzött az emlékeiben. (Dédapám a selmeci Líceum igazgatója, természetrajz- és történelemtanára volt, sokat publikált. Politikai cikkei közt volt egy javaslata a Monarchia idején: A dualizmus helyett a trializmust ajánlotta, az osztrák, cseh és magyar egyenrangúságot, de sem az osztrákok, sem a magyarok közt nem aratott sikert, pedig úgy talán másképp alakulhatott volna a történelmünk…) Klári néni 45-ben gyalog ment ki Lőrincre, megnézni, mi van a házzal, még nem jártak a villamosok. Az egész utcában ép házakat talált, boldogan sietett hazafelé: - mintha ide nem is jutott volna el a háború - gondolta elégedetten. És mikor odaért, ahol egykor a gyönyörű villa állt, már csak az üszkös romok meredeztek az égre. Mire gyalog visszaért a belvárosba, megőszült. Évekig szomszédoknál húzták meg magukat, aztán egy szoba komfortot tudtak csak visszaépíteni . Ezt a ház-torzót akarták később Béla bácsival újjáépíteni. Építési kölcsönhöz folyamodtak az OTP-nél. A fiataloknak kitalált típusszöveg szerint két gyermeket kellett vállalniuk. Ezen remekül szórakoztak az ügyintézővel együtt, de belementek a játékba, és megkapták a kölcsönt . Belefogtak az építkezésbe. Járták a tüzéptelepeket, tárgyaltak a munkásokkal, válogatták az építőanyagot. Aztán eljött a bebútorozás ideje. Mivel a régi bútorok nagy része is a tűz martalékává lett, csupa modern bútort vettek. Előbb lett szekrénysoruk, mint nekünk. Mikor meghívtak minket az új házba, [ 151 ]
az volt a benyomásom, hogy egy fiatal házaspárnál vendégeskedem. Tele voltak energiával,életkedvvel. Sokat utazgattak, olcsó IBUSZ utakra lehetett befizetni akkoriban, bejárták Kelet-Európát. A humor egész kapcsolatukat jellemezte. Mikor Klári néni megbetegedett, férje a legnagyobb gonddal ápolta haláláig .Olyan könnyed derűvel végezte a nehéz munkát, hogy felesége ne érezze azt áldozatnak. Mikor Béla bácsit temették, egy szenilis öreg barátja így búcsúztatta: „Kedves Bélám, kívánok neked sok jó egészséget…vagyis az Isten nyugosztaljon.” Az örökifjú szerelmesek a túlvilágon remekül szórakozhattak rajta.
[ 152 ]
DINÓK ZOLTÁN
Csillagász Reggel hétkor kelt, evés helyett munkához látott. Egy új bolygót szeretett volna felfedezni. A távcsövön keresztül egy ismeretlennek tűnő égitestet vizsgált. Izgatott volt és elégedett. Mielőbb közölni akarta munkatársaival: elérte a célját, híres csillagász lesz. Róbert talán kicsit mániákus volt, de minden zseni az. Mert ő igenis az volt: zseni. Tudták ezt a kollégák is. Beült egy ivóba, hullarészegre akarta inni magát. Úgy érezte, a kimagasló eredményért jár a feszültségoldás és a jutalom. Az ivóban kevesen voltak, de a sör könnyedén csúszott le a torkán. Kicsit később megjelent az egyik legjobb barátja: Ernő, a kémikus. A férfi rendelt egy sört, majd ráérősen odasétált Róbert asztalához és leült. – Szevasz, barátom! – köszöntötte. – Egyedül iszogatsz? – Igen. – Talán valami nagy bánat ért? – Nem, épp ellenkezőleg – mondta Róbert. – Hatalmas a boldogságom. Felfedeztem egy új bolygót. – Ja, értem: a munkád örömére iszol. – Felfedeztem egy bolygót. Tudod milyen nagy dolog ez? Ernő látta, hogy Róbert részeg, ráadásul, úgy gondolta, mindig is dilis volt egy kicsit. Máris unni kezdte a társaságát. – Jó, elismerem a tudásod, de azért maradj két lábbal a földön! Csupán a dolgodat végzed. – Egy bolygó felfedezése nem kis dolog. Gyerekkorom óta csillagász akarok lenni, mert úgy képzelem, a bolygókon béke és nyugalom van. Na meg boldogság. [ 153 ]
– De amit felfedeztél, azon nincs is élet. Róbert elmosolyodott. – Valószínűleg nincs. De ez most talán nem is lényeges. Ez a szenvedélyem, a csillagászatba vagyok szerelmes. Emlékszem, amikor megkaptam az első távcsövet… – Róbert elérzékenyült. Ernő döbbenten nézte a barátját. Róbert, kezében a söröspohárral csaknem könnyezett. – Az apám, ha látna, büszke lenne rám – mondta. Már nem is figyelt Ernőre, magába mélyedve beszélt. Ernő jobbnak látta, ha lelép. – Mennem kell… – mondta. – Jó, menj csak! – szólt a másik, aztán tovább elmélkedett: – Jó érzés, hogy eggyel több bolygót ismerhet általam az emberiség. – Így van – helyeselt Ernő, majd elment. Róbert ottmaradt magányosan a sörösüvegekkel. Egész életében erre vágyott, s most mégis boldogtalannak érezte magát. Elérte a célját, de mit ér az egész, ha nincs kivel megosztania a sikert?
[ 154 ]
EGERVÁRI JÓZSEF
Kávé - vörösborral Már este hét is elmúlt, mikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon. – Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem. – Mikor jössz? – Majd. Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát. Felállt a konyhaasztaltól, betette a mosogatóba a tányért és a villát. Még világos volt odakint. Kisétált a műhelybe. Minden este kisétált. Vetnie kell rá egy pillantást, hogy nyugodt legyen az álma. [ 155 ]
Mindig azt érezte, nem jó helyen van, de oda is vágták neki olykor, tudjad már, hol a helyed! Nem akarta tudni. Összeférhetetlennek tartották, mogorvának, antiszociálisnak, akit ismeretlen vágy hajt átgázolni a másikon, belemondani a képébe az egyetlen igazságot, mely természetesen az övé, támadhatatlan, Istentől való. Féltek tőle, mert csak az igazság érdekelte, kíméletlenül, legyen szó bármiről, az árokásás törvényszerűségeiről, a halászlé receptjéről, netán a politikusok gazemberségeiről, neki mindenről határozott, ellentmondást nem tűrő véleménye volt. Mire ment a kurva nagy igazságával? Semmire. Az igazsággal semmire sem megy az ember, ha az önmagában való csak, s nem védi az ártatlant, a gyengét. De ezt akkor még nem tudta. Vitatkozott Istennel is, nem, nem mindenki bűnös lélek, a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, a többség pedig tehetetlen, idióta hülye, akit a szél fúj ide-oda a két tábor között. Végigsimított a finom, márványhoz hasonlító kövön, melyet már teljesen tükörsimára csiszolt. Hat hónap alatt. Jó lesz, hacsak el nem rontja, mint eddig mindent. A szándék, a vágy mit sem ér, ha az ember nem képes megvalósítani az elképzeléseit, csak rohan egyik álomból a másikba, de sehol sem lesz otthon. A tökéletességet kereste, de sosem találta. Mindig felkerül az álarc, mogorva, dühös, ártatlan vagy örökké mosolygós, mely elfed titkokat. Az ember azt hiszi, az álarc megvéd, de az álarc sosem véd meg, mert a fájdalom belül van.
[ 156 ]
Állt a tükör előtt, hosszú perceken keresztül vizsgálta arcát, szürkészöld szemeiben már nem volt elég fény, a ráncaiban megtelepedett az idő, a fájdalom, szakálla sárgásfehéren virított állán, bajusza elrejtette a száját, se vicsor, se mosoly nem látszódott. Szerethetetlen, állapította meg. Még két nap. Még kettő. Az izgatottságtól alig tudott aludni. Színesben álmodott. Érezte az amarilliszek illatát. Mosolygott. Felbontott egy üveg száraz vörösbort, teletöltötte a kecses poharat, másik kezében egy csésze forró, gőzölgő kávét egyensúlyozott,s elindult a műhely felé. Ivott egy kortyot, a kesernyés, száraz, ám telt íz boldogsággal töltötte el. Letette a poharat és a csészét a satupadra, leült a repedezett, öreg hokedlire. Elkészült. És nem rontotta el. Életében először valamit nem rontott el. Megremegett a gyönyörűségtől. Lassan vetkőzött. A kikönyökölt pulóver. Aztán a nadrág, majd az alnemű. Végül az ing. Ott állt meztelenül a műhely közepén, öregen, sápadtan, izgatottan, izmai ernyedten várakoztak, két karja élettelenül lógott meggörbült teste mellett. Kézfejével megtörölte a szemét. Aztán odalépett a szoborhoz, bebújt az ölelő karok közé, a hideg kő érintése mégsem volt kellemetlen. Megölelte. Érezte bőrén a nő ágaskodó mellbimbóit, hasát formás hasához nyomta. Átölelte, megfogta gömbölyű popsiját. A nő hátra vetett fejjel, nyitott szájjal nevetett. Még jobban megölelte, arcát a nyakába fúrta. És sírt. A Halál a repedezett, öreg hokedlin ült. Mosolygott, miközben kevergette a kávét. Gyönyörködött a szoborban. Egy férfi ölel egy nőt. [ 157 ]
A nő a férfi nyakát. Átéléssel, szerelmesen. A férfi a nyakába csókol. A nő nevet. Mintha csak egyetlen kőtömbből faragták volna őket, elválaszthatatlanul. A szerelem örök. Valóban az. Felhörpintette kávéját, ivott egy korty vörösbort. Isteni! Még visszapillantott az ajtóból a szoborra. Jól van ez így, bólogatott, s ismét elmosolyodott. Eldöntötte, aznap már nem dolgozik.
[ 158 ]
KAPOLYI GYÖRGY
Magány Sátrában feküdt a hátán, karjait feje alá kulcsolta, tágra nyílt szemei a feketeségbevesző mennyezetet nézte. Mintha a végtelen sötétsége tornyosulna fölémszólalt meg félhangosan- a maga közönyös – vége nincs tömegével, kíméletlenségét jelezvén, nincsenek benne fénylő csillagok. Nincs mihez mérni magasságot és mélységet, nem pislákol egyetlen remény sem, az éjszaka sötétje összesűrűsödve áthatolhatatlan kőfalával, lassan rám terül, és összenyom. Semmiféle bátorítást vagy részvétet nem ad, csak a tökéletes egyedüllétet nyújtja, a magányt, ami sorvaszt lelket és hitet, elbizonytalanít, belém ülteti a bizonytalanság remegését. Az ember, nehéz döntések és elhatározások alkalmával mindig egyedül marad, a nagy bizonytalanságában erőszakkal élteti a reményt, mert dönteni kell, és vakon. Minél ismertebb és elismertebb valaki, annál magányosabb. A figyelem és tapintat megfagyaszt, elmagányosít, és még csak ki sem mutathatom, mert én vagyok a követendő példakép.
[ 159 ]
A tábor már elpihent, itt, ott még égnek tábortüzek, lovak dobogásán és horkantásaikon kívül, csak az őrszemek súlyos léptei hallatszanak. Ez lenne a halál előtti csend? Hamar érkezik a hajnal, és feltámad a pokol. A komor és feszült készülődés, ilyenkor még a nagyhangúak is csendesek, csak arcvonásaik árulkodnak a valóságról. Mert a halál közelsége nem fakaszt dalt. A bátrak ugyan úgy félnek tőle akár a gyávák, mindenkinek egyetlen élete van, és az elmúlás lehetőségével csak akkor tudunk viccelni, ha megnyugtatóan messze van. Nem tudok aludni, és kimerülten kezdeni az új napot, ami könnyen lehet az utolsó, nagyon megerőltető. Nagy bűne a sorsnak, hogy ezekben a nehéz óráimban egyedül kell döntenem. Hiszen én is csak ember vagyok, a magam gátjaival és félelmeivel, lehetek fegyelmezettebb bárkinél, de erősebb soha. Az, hogy hibás döntésem mások halálába kerül, ennek a ténynek még elviselése is meghalad. Mert siker esetén sem ünnepelhet mindenki, az ünnepnek ára van, és csatában ezt emberéletekkel mérik. Legszívesebben felugranék, és kirohannék az éjszakába, ordítva káromolnám az égieket közönyükért, mert nem tettem semmit életem folyamán, amitől megérdemelném ezt a magamra hagyottságot. Próbáltam imádkozni, de csak gépiesen mondom a szöveget, nem érzem, hogy bárki- ott fennhallaná. [ 160 ]
Na persze. Ha az ő szemükkel nézem, nem ők csinálják a háborúkat, tulajdonképpen megideologizált baromságokért idő előtt halálba küldjük egymást, és a következő háborúig elfelejtvén az elesetteket, kezdjük elölről, és sosincs vége az értelmetlen öldöklésnek. Mert az öldöklés egy rang, van, aki attól érzi magát mindenhatónak, aztán ő is elesik, és vége a szánni való, silány történetnek Gyerekeket szülünk, a széltől is óvjuk őket, szeretünk és szeretnek, ha felnőnek, délceg vitézekké válva büszkék vagyunk rájuk, aztán egymást verik agyon, egy mondva csinált cél érdekében. Micsoda Isten ellen való vétek! Milyen alapon kérjük az Úr segítségét, mikor ennyire ellene teszünk? Aki holnap elesik, itt hagyja a családját kilátástalan nyomorba döntve, tetemét meg széthordják a keselyűk. Jobban tettem volna, ha férjhez megyek, gyerekeket szülök, és élem a mindennapok hol örömteli, hol keserű valóságát. De belesodort a sors ebbe a szerepkörbe, innen nincs visszaút. Itt vagyok a seregek élén, várva a hajnalt, meg a vak szerencsét. Hatalmas a túlerő, nagy elszántságra lesz szükség, bizonytalan a csata kimenetele. Tudom, a vesztés egyenlő az inkvizíció hideg kamráival, amit csak a rám váró máglya fénye fog megvilágítani. Rossz előérzetem nem hagy még pihenni sem. Az, hogy az én koromban nem akarok meghalni, ez [ 161 ]
nem a gyávaságom óhaja, hanem az enyém, egy egészséges fiatal lányé, aki előtt ott áll az egész élet. De ettől még itt érzem a sátramban a halált. Félő, már csak egy lehetőségem maradt, szolgai alázattal elfogadni azt ami jön, tudomásul venni az elkerülhetetlent, az ég akarata kifürkészhetetlen. Kiválasztottak, és én elfogadtam. Lehet, hogy ez dicsőség és megtiszteltetés, de szívesen vettem volna, ha más a kiválasztott. Az ember valójában teljességgel tehetetlen, kénye- kedve szerint sodorja a sors, játékszerei a múló időnek. Nem marad más, mint a beletörődő alázat. Lassan itt a hajnal. Ez tűnt a leghosszabb éjszakámnak. Nem is bánom ha vége szakad, vagy győzelem, vagy halál. Most felöltöm páncélomat, és úgy lépek ki a katonák elé, mint a hit, és bizalom szobra. Ennyivel tartozom nekik. Jean D’ Arc kilépett a reggeli fénybe. A vitézek sorfala közt lovához ment, páncéltól nehéz testét felsegítették nyergébe. Szemeit lassan körbehordozta vastól fényes seregén, majd kardját kivonva beledőlt nyergébe, és vágtatni kezdett az ellenséges csapatok tábora felé. Érezte lovának hatalmas izmait, mint kígyóznak, feszülnek nyerge alatt, látta sörényét csapkodni a maga keltette szélben, ami leengedett sisakrostélyán át, kellemesen simogatta felhevült arcát.
[ 162 ]
Lelke megtelt az őt követő lovasok dübörgésével, elűzve minden szorongását, ami még az éjszakából megmaradt.
[ 163 ]
M. KOVÁCS MELINDA
Negyven Június végén Gyula betöltötte a negyvenet. Ez már komoly felelősséggel járó életkor, ha az ember nem figyel eléggé, hatalmába kerítheti a kapuzárási pánik. Épp a minap akadt rá egy tuti cikkre a neten. Tíz dolog, amit negyvenéves korodig meg kell, hogy tapasztalj: ez volt a kifejezetten férfiaknak szánt bakancslista címe. A hatodik ponton meg is akadt Gyula szeme: lakókocsis túra a hegyekben. A férfiban egy szempillantás alatt megszületett az elhatározás: nem kell neki dínomdánom, minek költene egy vagyont rá, hogy megvendégelje a rokonságot, idén hármasban ünnepel a család. Otthon sem árt a csapatépítés: Marcival sosem volt kellőképpen szoros a kapcsolata. Mindig csak a munka, gályázik reggeltől estig, pont a leglényegesebbre, a fiára meg az asszonyra nem marad ideje. Pedig az orvos is megmondta tavaly, amikor a férfi gyanús mellkasi fájdalom miatt jelent meg a rendelőjében: időnként ki kell engedni a gőzt! A stressz a legalattomosabb gyilkos, ha nem akar negyvenéves kora előtt elpatkolni, vezesse le a feszültséget! A gyerek biztosan örülni fog a kirándulásnak. Az asszonnyal sem lehet gond, amióta azt a túrázós könyvet olvassa valami belevaló csajról, aki egyedül kószál a vadonban; egyfolytában egy kis elvonulás után áhítozik. Még aznap délután elintézte a lakókocsit, este pedig megosztotta a családdal a tervét: két hét múlva indulnak a hegyekbe, tíz napra övék a világ. A bejelentés nem várt reakciót váltott ki a feleségéből. Ezt mégis hogy képzeli – [ 164 ]
háborodott fel az asszony –, hogyan ünnepelik meg így a negyvenet, a rokonok az év eleje óta várják a bulit, ők pedig már szinte biztosra ígérték, nem léphetnek vissza az utolsó pillanatban! Idén a mókusokkal meg a medvékkel ünnepelünk a hegyekben – jelentette ki határozottan Gyula –, pont a negyven okán vágyik valami különlegesre. Hagyni kellett az asszonynak egy kis időt, de végül még meg is könnyebbült, hogy nem szükséges a rokonsággal bajlódnia. Korán reggel, hajnali hatkor indultak útnak. Régen beszélgettek már ilyen jót, gyorsan elrepült az a néhány óra, amit utazással töltöttek. A gyerek jól bírta az autózást, elmerült a táblagépében. Mónika is remekül érezte magát, arcát beborította a gondtalan öröm, az utolsó ötven kilométeren még dalra is fakadt, valami régi úttörőindulót énekelt. Erre aztán a fiuk is félrerakta táblagépet, és rövid tétovázást követően, átvette a stafétát. – „Apu vedd meg nekem a várost…” – üvöltötte egyenesen a férfi fülébe. Vezetés közben mindig szólt Gyula kocsijában a rádió, így képben volt a popzenét illetően. – Jöhet a Rakpart! – kiáltott oda a gyereknek. Jó volt látni, hogy Marcinak elismerés villant a tekintetében. Szikrázó napsütésre érkeztek, a természet varázslatos pompával fogadta őket. A folyó hangja azonnal megütötte a férfi fülét. Víz van a közelben – örült meg Gyula –, horgászni is tudnak. Este körbeülték a tábortüzet és szalonnát sütöttek. Mónika ünnepélyes arccal hozta a pezsgőt meg a poharakat, a gyerek vigyorogva adta át a szülinapi ajándékot. – Szakácskönyv meg DVD? – pislogott Gyula meglepetten.
[ 165 ]
– A bakancslista nyolcadik pontja: mire betöltöd a negyvenet, légy a birtokában legalább öt tuti receptnek! – kuncogott a neje. – Nem árt, ha egy férfi tud főzni – adott igazat Gyula. – De ez a pont az egyedülálló pasikra vonatkozik. Mi szükségem gasztronómiai ismeretekre, ha mellettem van egy asszony, aki jobbnál jobb vacsorákkal vár haza? – Több időt fordíthatnék magamra, ha néhanap átvállalnád a főzést – érvelt a felesége. – Egy kávé a barátnőkkel, olykor mozi, hetente kétszer pilates. Nagyon hálás tudnék lenni a felszabadult órákért – súgta kacér mosollyal. Ki volt ez találva rendesen: Gordon Ramsay hipp-hopp megtanítja Gyulának a konyhaművészet csínját-bínját, Mónika pedig ezalatt kitartóan izzad a feszesebb idomokért. Elvégre úgy igazságos, ha mindketten megdolgoznak a hosszantartó, sikeres házasságért. Az izmos combok és formás popsi gondolatára, Gyula minden ellenérve elszállt. Heti két-, maximum három alkalom végül is megoldható, ismerte el. A kirándulás remekül sikerült, apa és fia végre közelebb került egymáshoz. A férfi bizalmas információk birtokába jutott, melyekről Marci még az anyjának sem beszélt. Ennél szebb szülinapi ajándék nem is kellett Gyulának. Pár nap alatt megértette, hogy ha mostantól okos döntéseket hoz, még helyre tudja rántani a kapcsolatát a gyerekkel. Ideje visszafogni a munkát: értékes órákkal ajándékozhatja meg a csemetéjét, az orvosa is elégedett lesz, a szívinfarktus is elkerüli. Az utolsó este, mikor már csak ketten ültek a tűz mellett, a felesége megpedzette a bakancslistát. Ezúttal a sajátjával hozakodott elő, amin szintén akad kipipálnivaló. Imádja a munkáját – szögezte le Mónika – és szívesen írja a cikkeket [ 166 ]
a lapnak a lélek dolgairól, de kell a kihívás, jólesne végre belevágni valami komolyabb dologba. Elmúlt harminchat, és ha negyvenéves koráig nem debütál, talán már esélye sincs a könyvpiacon. Gyerekkora óta küldetéstudat gyötri, úgy érzi, nem halhat meg úgy, hogy nyoma ne maradna a világban! Az jutott eszébe, mivel ősztől úgyis üresen áll az olaszországi nyaraló, eltöltene ott egy röpke fél évet, azalatt megírhatná a regényét. Gyulának meg kell értenie, hogy egy nőnek is szüksége van az önmegvalósításra! A férfi csak hebegett meg habogott, hogy ezt a Mónika nem gondolhatja komolyan: itt hagyni őt egyedül a gyerekkel. Marci most megy ötödikbe, ez már a felső tagozat, nagy váltás, nehezebb és sokkal több a tananyag, újak a tanárok, a fiúnak szüksége lesz az anyja támogatásra. Arról nem is szólva, hogy ki vezeti majd a háztartást, és mit fognak enni; mégsem tömheti a gyereket félkész kajával hat hónapon keresztül. Nem kell ennek ekkora feneket keríteni, vitatkozott a felesége. A gyerek eddig is színjeles volt, hiszen azt sem tudták mikor tanul. Arra a pár hónapra fogad házvezetőnőt, ami meg a főzést illeti: most kapta meg hozzá a segítséget a Gordon személyében. Gyula számára egyértelművé vált, hogy az asszony már döntött. Utolsó indokként még bepróbálkozott a tornával: mi lesz így a beígért izmos combokkal, és a forró hitvesi ággyal? Emiatt aztán tényleg feleslegesen aggódik a Gyula – nevetett a nő –, lejár majd futni a tengerpartra, az egész napos szellemi munka után, jól fog esni a mozgás. Aznap éjjel Gyula szemére nehezen jött az álom. Ez a negyvenedik szülinap tényleg különleges, extrákkal teli – morfondírozott –, főállású apaság, meg főzőtanfolyam. Be kellett látnia: nem halogathatja tovább, a negyedik x-en túl, ideje végre felnőnie. [ 167 ]
VERES ROLAND
Szellem Meghaltam. Ez nem egy in medias res kezdés. Nem mesélem el, hogyan haltam meg. A halálom legalább olyan jelentéktelen és unalmas, mint az életem volt. Éltem, aztán meghaltam. Három szóban összefoglalható az egész. Ez a sztori nem erről szól. Csak azt akartam, hogy még az elején tisztázzuk a dolgot. A tévét nézem a lakásomban. Nagyjából ez az egyetlen szórakozásom, mióta szellem vagyok. Nem tudom, miért ragadtam itt. Nem tudom, miféle befejezetlen ügyem maradhatott. Az igazat megvallva elkezdett dolgaim sem voltak. Az is lehet, hogy pokolra kerültem. Ki tudja, lehet, hogy a pokol az, ha az örökkévalóságig senki sem vesz rólad tudomást. A tévét nézem, amiben egy színész a tévét nézi, amiben egy színész a tévét nézi. Az örökkévalóság modern lenyomata. Én vagyok az egyetlen, akinek nincs szerepe ebben a tragikomédiában. A csendes megfigyelő vagyok. A színészt legalább figyelik az emberek. Reakciókat vált ki. Érzelmeket. Nevetést. Megvetést. Szexuális izgalmat. Én már nem váltok ki senkiből semmit. Senki sem lát. Az jár a fejemben, mennyire másokra utaltak vagyunk. A külső vissszacsatolások nélkül létezésünk megkérdőjelezhető. [ 168 ]
Mint mikor elkezd fájni olyan belső szerved, amiről azt sem tudtad, hogy van. Mint mikor elkezd fájni a szíved egy lány miatt, akiről azt sem tudtad régen, hogy létezik. Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt? Csak váltogatom a csatornákat. Az egyiken a Poltergeist megy. Az a szőke kislány a tévé felé nyúl. Ösztönösen a tévére tenyerelek. Szerencsétlennek fogalma sincs, két tűz közé került. A tévéd előtt izgulsz a kislányért. A körmöd harapdálod. A párod kezét fogod. Vagy a párod kezét harapdálod. Rólam azt sem tudod, hogy létezek. Ilyen téren a filmek és regények szereplői élőbbek, mint én. Rájuk figyelnek. Ilyen szempontból, számodra létezőbb az a szőke kislány, mint az a szőke nagylány a szomszédomban, akiről azt sem tudod kicsoda. Rá se ránts. Ő meg azt nem tudja, hogy én ki vagyok. Pedig a szomszédom. Fura dolog ez. Gyűlöltem a munkámat. Most, hogy meghaltam mégis ide térek vissza. A folyosókat járom. Elkeserítő a tudat, meghaltam, és látható, az élet nem állt meg. Mintha az életem semmiféle hatással nem lett volna itt semmire. Csongor, a marketinges ugyanúgy elmegy mellettem, mint mikor még éltem. A főnök titkárnője ugyanúgy levetkőzteti a szemével. Teszi ezt a kezével is az ebédszünetekben. A Barát Bori összeszerelő üzem takarítószer raktárában. Mint
[ 169 ]
valami beteg gyerekcsináló rituálé. A termelést növelni kell. A hatékonyságot fokozni. Persze nekik fogalmuk sincs róla, hogy tudom. Soha nem vették észre, hogy észrevettem őket. És igen, egy játéküzemben dolgoztam. A világ egyik legvidámabb munkahelyén. Csongor is mondta nekem egyszer. Marketinges. Az árut el kell adni. – Ez a világ legvidámabb munkahelye, Tódor. – Tibornak hívnak. Az udvaron a kollégák vidáman cigiznek. Olyan boldog itt mindenki, hogy a sok mosolytól szájuk már elfáradt, és csak lefelé tud görbülni. Szellemalakomban észrevétlenül elsétálok mellettük. Hallom, miről beszélnek. Csupa vidám dologról. Polipról. Rákról. Méhnyakról. Ilyen kedves állatkákról. Megpillantok egy lányt. Messze ül a többiektől az egyik fal tövében. Arca a térdébe temetve, combjait karjaival körbezárva. Kétségem sincs. Szellem. Odamegyek hozzá. Megszólítom. Felnéz. Most már biztos, hogy ő is halott. Meg is kérdezem tőle: – Te mibe haltál bele? Elkerekedő szemekkel néz rám. – Micsoda? Hagyj békén. – Felpattan. Elrohan. Végre valaki, aki lát. Végre valaki, akivel beszélhetek. És itt hagy. Jellemző. Előlem még egy kísértet is elmenekül. Valószínűleg még nem fogta fel, mi is történt vele. De ilyen ez. Egyik nap még érzed, hogy élsz, ver a szíved, másnap meg szinte minden átmenet nélkül szellemmé válsz. És észre sem veszed.
[ 170 ]
A lakásomban járkálok. Jellemző. Szellemként akárhová mehetnék, mégis a lakásom és a munkahelyem között ingázok. Lefekszem a padlóra. Az emlékeimen merengek. Ha nincs mit csinálnia az embernek, ezt teszi. Régen eltűnt dolgokra gondol. És annyira belemélyed az emlékezésbe, hogy fel sem kel onnan, hogy új emlékeket szerezzen. Aztán mikor később visszaemlékszik, mindig csak azt látja, hogy a padlón van. Valamiért az iskolás éveim jutnak eszembe. Csendes voltam. Átlagos tanuló. Az osztálytársaim azt sem tudták, ki vagyok. A tanáraim azokkal foglalkoztak, akik folyton bajt kevertek. Őket az egész iskola ismerte. A ruhásszekrényemhez sétálok. Már rég elfelejtett ruhák közt turkálok. Olyanokat is találok, amiknek már a létezéséről sem tudtam. Elkerülték a figyelmemet. Nem hordtam őket. Megakad a szemem a régi bőrkabátomon. Még a punk korszakomból származik. Azok voltak az igazi évek. Akkor éreztem, hogy élek. Magamra veszem. Egy halott állat bőrét, egy halott emberre. Elképzelem, ahogy valaki belép a szobába, és csak a menő kabátomat látja lebegni a semmin. A hifimhez lépek. Elindítom a Clash első albumát. Az album címe is az, hogy „összecsapás”. Maximumra tekerem a hangerőt. Pogózok. Magammal táncolok. A falak remegnek a punk energiától. Az átlátszó üvegek reszketnek a lázadás hangjától.
[ 171 ]
Dörömbölnek az ajtómon. Úgy látszik, fogalmuk sincs, hogy meghaltam. Valószínűleg előtte azt sem tudták, hogy itt éltem. Végre figyelnek rám. Az ajtón a dörömbölés, a hifiből a csörömpölés pokoli mennyé változik körülöttem. Hosszú idő után először vigyorodom el. Megnézem magam a tükörben. Igen, megnézem. Nem vámpír vagyok. Szellem. Szinte magamra sem ismerek. Eldöntöm, ideje, hogy szellemből kísértetté változzak. Bevetem minden kopogó szellemes tudásomat. Kávéscsészéket borítok le a munkahelyemen. Vörös rúzzsal írt üzeneteket hagyok a tükrökön. Graffitiket a házfalakon. Belebirizgálok a ppt-s prezentációkba a meetingek előtt. Így lesznek a cuki reklámszlogenekből, nos, végeredményüket tekintve női sikolyok, felháborodott fejrázások, rekedt káromkodások. Pedig én nem káromkodom ezekben soha. Csak a vezetőség nem érti a szarkazmust. A megalázott titkárnő igen. A konyhásnő is. A takarító. A fénymásoló fiú, aki többszörösíti is ezeket. A papírok összeragadnak a röhögés közben rájuk fröccsent nyáltól. Meggyűrődnek az ökölbe szorult kezektől. Megkeményednek a…, nos, nem akarod tudni. Egy zeitgeist poltergeist lettem. Végre figyelnek rám. Végre tudják, hogy létezem. Meg kellett halnom, hogy végre észrevegyenek. Miért nem jutott eszembe ez az egész még [ 172 ]
életemben? Jó, most mondhatod, utólag mindig okos az ember. Éppen egy szexi szatirikus haikut írok a vécé egyik tükrére, mikor belép Csongor. – Hát te csinálod ezeket? – Na, végre észrevett ez a kis rohadék. Valószínűleg egy médium. Van olyan elmebeteg. Még mielőtt kirohanna az ajtón, elkapom. A fejét belenyomom a legközelebbi vécébe. Lehúzom. A vécét. Nem Csongort. Most mondhatod, hogy ez gyerekes, de akkor egyrészt eddig jellemző módon nem figyeltél arra, amit meséltem, másrészt ez még mindig egy játéküzem. Kimegyek a vécéből. Csongor nem sokkal később vágja ki az ajtót. – Csongor. Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – mondja a HR-es. – Tódor volt – mondja Csongor. A HR-es azt mondja: – Itt nem dolgozik Tódor. Az udvaron újra találkozok a lánnyal. Odamegyek hozzá. Rám néz. Feláll. Ezúttal nem fut el. – Már értem a kérdésedet. Hogy mibe haltam bele – mondja. Szemének kék tavából cseppek szöknek arca árkába. Sétálunk. Azt meséli, az apja egy karrierista fickó. A munka az első, a család meg csak egy fogalom, aminek nem érti jelentését. Azt meséli, úgy bánt anyjával és vele, mint két alkalmazottal. Egy gyapotültetvényen. Egy darabig bírta, de az erőltetett mosolyok edénye egy idő után elveszti [ 173 ]
erejét, és fejjel lefelé a padlóra hull a könnyek súlyától. – Megváltoztál azóta, hogy legutóbb láttalak – mondja. Nem fejezi be a történetét. Átmenet nélkül témát vált. Talán nem szokta meg, hogy figyelnek rá. – De még mennyire – mondom. Rávigyorgok. Aztán hidegvérű vigyorom, mosollyá melegszik. – Hagyd, hogy segítsek. Egy ideje a játéküzem egyik raktárában lakom. A spontán punk koncert után, mikor hazamentem, üres volt a lakásom. Mint egy panoptikum. Nyilván rájöttek, már meghaltam. A raktárban régi eldobott játékok hevernek mindenfelé. Zöld nyulak fülek nélkül. Rózsaszín mackók szemek nélkül. Kisautók kerekek nélkül. Akciófigurák férfiasságaik nélkül. Amúgy sem volt nekik, de már karjuk sincs. Megégett Barbie babák. Összetört babaházak. Holtsápadt pisilősbabák. Valamiért egyedül a plüsssünök maradtak érintetlenek. Schopenhauer sündisznói. Régi emlékek színes kavalkádja. Temetője azoknak a vidám perceknek, amikre már nem emlékeznek egykori gazdáik. Az üzem újrahasznosítás céljából gyűjtötte össze őket. Aztán rájöttek, olcsóbb újakat készíteni, mint a holtakat szervdonornak használni. Így a raktárban évek óta nem járt senki. Rajtam és Lujzán kívül. – Itt laksz? – kérdezi. – Igen – mondom. – Sokkal szebb, mint az otthonom volt – mondja.
[ 174 ]
Elmesélem neki a tervemet. Hogy össze akarom keverni a gépekben a játékok darabjait. A frisseket ezekkel a régiekkel. Hogy a halott állatok újra életre kellhessenek. Hogy valaki játsszon velük. Hogy valaki figyeljen rájuk. Hogy újra létezzenek. Lujza elmosolyodik. Kezébe veszi az egyik búgócsigát. – Nekem is volt ilyen. Órákat játszottam vele. Csak néztem, ahogy pörög, és pörögtem vele, körbe-körbe, míg bele nem szédültem – mondja. – Tudod, már el is felejtettem. – Akkor segítesz? – kérdezem. – Segítek. Megfogja a kezemet. Megtette az első lépést, hogy megszabaduljon a magánytól. És ezzel az én magányomat is megszűntette. Besétálunk az üzembe. Egy szellemnek nem kell lopakodnia. Úgysem veszi észre senki. Az éjszaka leple alatt tesszük, holott nem lenne rá szükségünk. De így autentikus. Halálunk után is ugyanúgy a klisék rabjai vagyunk, mint életünkben. Kicserélgetjük a játékok részeit. Az újakat a régiekre. Cuki Frankenstein játékokat készítünk. Várom, hogy csapkodjanak a villámok. De meleg nyári este van. Nem mindent kaphatsz meg, amit akarsz. A villámok helyett nevetésünket a biztonsági őr mennydörgő hangja töri meg. – Ki van ott? Lujza futni kezd. Én meg sem moccanok. Teljesen felesleges. Szellemek vagyunk. Minket nem látnak. [ 175 ]
De a biztonsági őr észreveszi Lujzát. A meleg nyári éjszakában az egyetlen villám a biztonsági őr pisztolyából kiszakadó torkolattűz. Fel sem fogom, mi történik. Lujza sikoltva zuhan a földre. Odarohanok hozzá. Vére vörösre festi a sárga csík előtt a betűket. „Ne lépje át a határt!” Megfogom a kezét. – Lujza, te nem vagy szellem? – Te sem vagy szellem, butus – mondja. Még van ereje egy utolsó erőltetett mosolyra életében. Pontosan értem mire gondol. Többé már nem vagyok szellem, akit senki nem lát. Kísértet vagyok. A biztonsági őrök körbeveszik Lujza holttestét. – Lujza? – kérdezi az egyik biztonsági őr. Szegénynek meg kellett halnia, hogy észrevegyék. Egyre több biztonsági őr jelenik meg. Nem értem miért fognak még mindig fegyvert rá. Már megölték. – Álljon fel, és tegye a kezét a tarkójára! Rájövök, hozzám beszélnek. Felállok. Körbenézek. Megfigyelnek. – Tibor? Te vagy az? Izzadok. Szívem lüktetni kezd. Létezem. Biztos, hogy létezem, mert látnak. Észrevesznek. Figyelnek rám. A szerelősor mellett belebámulok a számítógép monitorjába. Te eddig is figyeltél rám?
[ 176 ]
[Mese]
[ 177 ]
[ 178 ]
GANI ZSUZSANNA
Főnixmadár Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három fia. Sokat búsult a szegény asszony, hogy mivel tudja eltartani gyermekeit, mert kenyér is alig volt az asztalfiában. Nehezen éltek, de azért mégiscsak sikerült jóravaló mesterségre kitaníttatni gyermekeit. A legidősebb halász, a középső pék, a legkisebb favágó lett. Az idős asszony egyszer nagyon megbetegedett, nem tudott rajta senki sem segíteni. Azt mondja akkor a fiainak: – Valamikor hajdanában édesapámtól hallottam a Főnixmadárról, melynek könnycseppje azonnal meggyógyítja a halálos beteget. Nincs más megoldás, keressétek meg, és ha létezik, hozzátok el nekem. – A három legényt édesanyja feltarisznyálta a hosszú útra, keserves könnyhullatások közepette elbúcsúztak egymástól, majd felkerekedtek. Mentek mendegéltek, amíg egy hatalmas tölgyfához nem értek. Ott megálltak, mindhárman felkötötték keszkenőjüket és megbeszélték, hogy pont három év múlva újra itt találkoznak. Elbúcsúztak egymástól és mentek háromfelé. Az első legény észak felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! A fiú azonban [ 179 ]
elzavarta és folytatta az útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. A fiú nem sajnálta meg és nem adott neki. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl-és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. A kőszívű fiú elkergette, majd tovább kereste a Főnixmadarat három esztendőn keresztül. Bolyongott a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Ruhája, cipője leszakadt róla, immáron mezítláb rótta az utat. A középső legény kelet felé indult, ám ő is hasonlóképpen járt. A legkisebb fiú is elindult dél felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! – Adjon isten jó napot, kedves hangya! – Köszöntötte a legény. – Adok én jó szívvel! Ő is leült a hangya mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. A hangya még visszaszólt: „Jó tett helyébe, jót várj!” – azzal elsietett. A legény pedig folytatta útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! – Adjon isten jó napot, kedves hal! – Köszöntötte a legény. – Adok én jó szívvel! Ő is leült a hal mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Tovább folytatta útját. Ment árkonbokron által, hegyre föl–és le. Egyszer csak egy [ 180 ]
hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! – Adjon isten jó napot, kedves galamb! – Köszöntötte a legény. – Adok én jó szívvel! Ő is leült a galamb mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Ment, mendegélt a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Egy darabig szépen ment, aztán már csak nagy búsan. Egyszer csak megszólította valaki. Egy hangya volt. – Emlékszel rám? Az a hangya volt, akinek ő egyszer régen enni adott. Azt mondta: – Tudom én, hogy hová mész, mit szeretnél, segítek is neked. Menj fel a Tükörhegyre, ott egy kis kunyhóban lakik a Nap, ő majd segít! Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Nap, köszönti: – Adjon isten, jó napot! – Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Nap –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta. – Nem tudok neked segíteni, de talán testvérem a Hold, ő tud majd! Menj be a Kerekerdőbe, ott egy kis kunyhóban lakik. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Hold, köszönti: – Adjon isten, jó napot!
[ 181 ]
– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Hold –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta. – Nem tudok neked segíteni, de talán testvéreim a Csillagok, ők tudnak majd! Menj el a Gyémánt szurdokhoz, ott egy kis kunyhóban laknak. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott vannak a Csillagok, köszönti: – Adjon isten, jó napot! – Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondták a Csillagok –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta. – Igen tudok neked segíteni! A Főnixmadár Nekeresd országban van, egy kacsalábon forgó palotában, ahol az aranyhajú királylány is él. A legfelső szobába bezárva, egy kalitkában. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Épp akkor hirdették ki, hogy eladósorba került a király három lánya, az arany, az ezüst és a bronz hajú. Jöhettek szerencsét próbálni királyfik, szegénylegények. Gondolt egyet, ő is szerencsét próbál. Felmegy a grádicson egyenest a király elé. Illedelmesen köszönti. Hát mi szél hozott ide? Elmondja a fiú, hogy miben jár. A legkisebb királylány az ajtóból kukucskált ki és nagyon megtetszett neki a legény. A legénynek is a leány. Rendben van! Halld első kérdésemet. [ 182 ]
– Létezik-e és ha igen, milyen színű a Főnixmadár? – Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Létezik, felséges király! – Gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár. Rendben van! Halld második kérdésemet. Mi történik vele élete végén? Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég felséges király! Rendben van! Halld harmadik kérdésemet. Mi történik ezután? Életem-halálom kezedbe ajánlom, – A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, felséges király! Rendben van! Mindhárom kérdésre jól válaszoltál. Országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Eddig sok száz kérőnek húzattam karóba a fejét, mert nem tudta a válaszokat. Isten neki, neked adom a legkisebb leányomat, s vele az egész királyságomat. – Felséges királyom! – Életem-halálom kezedbe ajánlom, van nekem még két bátyám, ők is becsületes, derék legények. – Rendben van! – Akkor legyen övék a másik két leányom. A király elhozatta a palotába a szegény özvegyasszonyt, a Főnix madár könnycseppje meggyógyította, majd az öreg király feleségül vette. A futárt a két fiához küldette, mivel pont letelt a három esztendő. Ott várakoztak üres kézzel az öreg tölgyfánál, a fehér keszkenő, még mindig ott fent lobogott. A király hozzájuk adta a másik két szépséges leányát. Csaptak is nagy lakodalmat, hét [ 183 ]
országra szólót. Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja, menyegző, amilyen még nem volt ezen a Földön. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.
[ 184 ]
TARTALOM [Vers] ANTAL ANIKÓ: Törés / 5 A. TÚRI ZSUZSA: Elátkozott / 6 BAK RITA: Sebek / 7 BALÁZS CSILLA KINGA: A büdös patkány szonettje / 8 BÁRÓ MÓNIKA: Isten / 9 CSÁK GYÖNGYI: Nyári rémálmokból / 10 DEBRECZENY GYÖRGY: záródísznek jó lesz / 11 G. SZABÓ FERENC: VÉSZJELEK / 12 HAJNAL ÉVA: ÉGI / 13 KARDOS M. ZSÖTE: Kimondatlan áldás / 14 KARKÓ ÁDÁM: Papírfecnik / 15 KOSZTOLÁNYI MÁRIA: Felhőkre írt levél / 16 KŐSZEGHY MIKLÓS: Ház-tükör / 17 LAJTAI GÁBOR: Csontpalást / Dualizmus / Harmadikszemes látás / 18 LUKÁCS IZABELLA: MA / 19 MARETICS ERIKA: Vigyázlak… / 21 M. KOVÁCS MELINDA: Míg szétfolyik a bor / 22 RIBA ILDIKÓ: Káprázat / 23 S. BARANYÁK ÁGNES: Elveszíteni / 24 TÓTH IMRE: Végtörlesztés / 25 VARGA TIBOR: Reng a szikla / 26 VÍG ORSOLYA: Madarak / 28
[ 185 ]
[Cikk] BRÁTÁN ERZSÉBET: Az univerzum száma / 31 JÁNOSSY ZSUZSANNA: Élj „nem” nélkül / 35 M. KOVÁCS MELINDA – SZINAY BALÁZS: Örök /nem örök / 39 MUHEL GÁBOR: A napsütötte sávon innen és túl / 46 SZINAY BALÁZS: Ez is má’ ír? – szerkesztői; tulajdonosi; üzleti szemmel / 62 TOMOR GÁBOR: Miért nem értik azonnal? / 72
[Recenzió / Ajánló] MAROSÁN BENCE: A folyékony Abszolútum / 77 M. KOVÁCS MELINDA: Tisza Kata: akik nem sírnak rendesen (ajánló) / 96
[Tanulmány] VARGA TIBOR: „Két világ határán néma báb” – László Ernő költői életműve / 101
[ 186 ]
[Interjú] „Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna...” – interjú Lukács Izabellával / 117
[Portré] KARDOS M. ZSÖTE: DYLAN THOMAS (1914-1953) – walesi költő és prózaíró / 125
[Novella] BOÉR PÉTER PÁL: Kicsomagolt becsomagoltak / 137 BALOGH ISTVÁN: A férfi ajka / 141 BOJTOR IVÁN: Az álombéli falról, az üzenetről és a fecskékről / 145 B. TÓTH KLÁRA: Klári néni és a házasság / 149 DINÓK ZOLTÁN: Csillagász / 153 EGERVÁRI JÓZSEF: Kávé-vörösborral / 155 KAPOLYI GYÖRGY: Magány/ 159 M. KOVÁCS MELINDA: Negyven / 164 VERES ROLAND: Szellem / 168
[Mese] GANI ZSUZSANNA: Főnixmadár / 179 [ 187 ]
[ 188 ]
[ 189 ]
[ 190 ]