Comitatus folyóirat 8. évfolyam 1-2. szám

COMITATUS WEB:

WWW.LANCOLATMUHELY.BLOGSPOT.COM // WWW.COMITATUSFOLYOIRAT.BLOGSPOT.COM

8. ÉVFOLYAM ► 2018.03.12

/1-2.

SZERKESZTŐSÉG ►

FŐSZERKESZTŐ /

SZINAY BALÁZS ●

VERSEK / KARDOS M. ZSÖTE ● ARANYI LÁSZLÓ ● VARGA TIBOR ●

PRÓZÁK / KOVÁCS MELINDA ● SZINAY BALÁZS ● WEBES ADMINISZTRÁTOR: RIBA ILDIKÓ ●

PUBLUKÁCIÓ: Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését!

Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat @gmail.com email címre lehet küldeni.

NYOMTATÁSBAN: megjelenik 3 havonta

Többek közt │CIKK ▌ Kardos M. Zsöte ● GODOTRA VÁRVA...

RECENZIÓ ▌ Marosán Bence ● A TÖRTÉNETI ÉLET FENOMENOLÓGIIÁJA

NOVELLA ▌ Suba Patrícia ● MÁSODIK ESÉLY B. Tóth Klára ● KÓRHÁZ BELÜLRŐL

● Halasi Miklós EGYPERCES PILLANATOK - HELYFOGLALÓ

▌AJÁNLÓ V. E. Gabriel (Vajda Emese) - Lélekbéklyók

▌VERS Balázs Csilla Kinga ● Pilitóza Szandra ● Pacl Ábri Judit ● Mórotz Krisztina ● Lukács Izabella ● A. Túri Zsuzsa ● Debreczeny György

/Tartalom CIKK Kardos M. Zsöte: GODOTRA VÁRVA - Samuel Beckett ír költő, próza- és drámaíró nyomán / 5 Kardos M. Zsöte: SZONDAY SZANDRA – „A BETEGSÉG FELSZABADÍT” (költő, író, tanár, esztéta, cirkuszkutató…) / 8

KISREGÉNY Balku László: Celeb születik 1. rész /13

RECENZIÓ Marosán Bence: A történeti élet fenomenológiája /22

TANULMÁNY Láng Csaba:

„Meg akarok maradni önmagamnak” (Az ember méltósága) / 28

NOVELLA Suba Patrícia: Emlékfoszlányok / 39 Suba Patrícia: Második esély / 40 Édes Anna: Következmények / 42 Édes Anna: Karma /43 B. Tóth Klára: Kórház belülről / 44 B. Tóth Klára: Iránykérdés az életfa kapcsán / 46 Tóth Margit: Anyás és az árnyéka (Emlékképek) / 49 Tóth Margit: A füstölt kolbász / 50

Rácz Lilian: Tűz / 52 Halasi Miklós: Egyperces pillanatok - Az élet értelme / 55 Halasi Miklós: Egyperces pillanatok - Helyfoglaló /56 Egervári József - Viszonylatok / 58

AJÁNLÓ V. E. Gabriel (Vajda Emese) - Lélekbéklyók / 62 Valaha élt gyilkosok lelkét béklyózta meg regényében a debreceni írónő - interjú Vajda Emesével / 64

BESZÁMOLÓ Perseidák 1. antológia bemutató - képes beszámoló / 67

MESE Kupai N’alika Eszter: Várakozás / 74 Kupai N’alika Eszter: Feltámadás / 75

VERS Soós József ● Markovics Anita ● Balázs Csilla Kinga ● Csák Gyöngyi ● Pilitoza Szandra ● Pacl Ábri Judit ● Mórotz Krisztina ● A. Túri Zsuzsa ● Lukács Izabella ● Solymoss Zsuzsa ● Sapa Brown ● M. Kovács Melinda ● Kurcz Marina ● Debreczeny György versei

â–ºCIKK

COMITATUS

Oldal 5

│KARDOS M. ZSÖTE

GODOTRA VÁRVA - Samuel Beckett ír költő, próza- és drámaíró nyomán „Az, aki, mivel semmije sincs, nem is akar semmit, ha csak azt nem, hogy hagyják meg neki a saját semmijét.”

Egy napsütéses őszi délután, valamikor az 1960–as évek vége felé, ültem egy padon, és magányosan nézegettem a hulló levelek csendes forgatagát. Károly jött, leült mellém, a nyakában lógó sálszerű rongyot igazgatta.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Godotra várok – válaszoltam.

A II. világháború után nem sokkal született, a hidegháború, a kubai rakétaválság után helyét kereső, és azt kevéssé találó, gondolkodásra hajlamos fiatalok között (magamat is ide sorolom), szinte szállóigévé vált ez a kifejezés.

Fogalmunk se volt, hogy merre tovább, hogyan tovább, hol találjuk azt az igazságot, amit felvállalhatunk, amire egy jövőt építhetünk.

Godotra várni – tökéletes kifejezése volt akkori állapotunknak. Ezt a kifejezést pedig Samuel Beckettől „kölcsönöztük”, köszönhetően Kolozsvári Grandpierre Emil fordításának, ami 1965 nyarán a Nagyvilágban jelent meg, és csempészte be ezt a szokatlan színművet Magyarországra.

Az akkori irodalmi közegben, érthetetlen gyorsasággal, ősszel, már elő is adták a Thália Színházban.

Mai eszemmel számomra ez csak úgy történhetett, hogy „illetékes elvtársaknak” fogalmuk sem volt, hogy miről szól ez a darab.

Ha engedékenyebb énemet veszem elő, akkor nem tekinthetem őket „elsőrendű vádlottnak” ezen hiányosságuk miatt, nem könnyű, illetve számtalan magyarázatot lehet az olvasott, vagy látott dráma köré vetíteni.

A huszadik század az egész világon – a szabadabb nyugati, de a szűkebb korlátok közé szorított keleti oldalon is – ezen belül a színházi és az irodalmi életben egyaránt, hatalmas változásokat indított el. A kor

COMITATUS

Oldal 6

divatos filozófiája a Sartre és Camus által képviselt egzisztencializmus, a lét abszurditását teszi meg alapkérdéssé. Ebből az irányzatból született meg az abszurd dráma, és annak egyik alapműve, Samuel Beckett, Godotra várva című darabja.

Akkor tökéletesen találónak éreztük Beckett drámájának abszurditását, mintha a mi helyzetünket, tanácstalanságunkat, és annak következményeként, cselekvésképtelenségünket fogalmazta volna meg, a korra jellemző magyar viszonyok között.

A Godot-ra várva a drámatörténet egyik legtalányosabb alkotása. A szerzőt hiába faggatták arról, hogy kit vagy mit ért Godot–n, sosem válaszolt rá egyértelműen, viszont így, a lehetséges értelmezések egész sorát nyitotta meg. A felszínen észlelhető, társadalmon, történelmi időn kívüli banalitások mögött az ember és a világ kapcsolatának végső feltárása történik, az író szembesít az emberi lét alapkérdéseivel, értelmetlenségével. Négy alkat és egy szituáció végzetének drámája, vegetálás a lét perifériáján. Az abszurd drámák dramaturgiájának megfelelően nem ábrázol életfolyamatokat, nemcsak cselekmény, de (hagyományos értelmű) jellem és kommunikáció sincsen: két csavargó vár egy bizonyos Godot–ra egy országúti fa alatt; érkezik egy páros, majd egy fiú Godot üzenetével. A második részben majdnem ugyanez ugyanígy megismétlődik; eszegetnek, beszélgetnek, két vándor érkezik, végül egy fiatal fiú közli Godot üzenetét: holnap biztos eljön.

A főszereplők Vladimir és Estragon, az értelmetlenség tökéletes megtestesítői. Vitáik képtelenek, tetteik (ha lehet így nevezni kicsinyes cselekedeteiket) szintén. Ruhaneműik nem passzolnak hozzájuk. Neveik is csak a darab szereplőlistáján láthatók, ezeket a szöveg egyáltalán nem használja fel, ami az identitás megkérdőjelezésének ékes példája. Ezek az emberek egymásról, sőt, magukról sem tudják, hogy kicsodák.

További szereplők: a kisfiú, aki a küldönc szerepét tölti be, és üzeneteket szállít Godot–tól, valamint Pozzo és Lucky, akik az úr–szolga viszonyt testesítik meg. Az utóbbi kettő a két felvonás között szerepet cserél, mutatva e viszonyok labilis voltát.

Reális részletekből irreálissá áll össze a mű egésze: minden elem, mozzanat egyszerre konkrét, kézzelfogható, ugyanakkor rejtélyes, bizonytalan. Ez érvényes az idő és a tér kategóriáira is.

Az ismétlődések ritmusa – a napszakok váltakozásában, a természet megújulásában, a visszatérő helyzetekben (várakozás; érkezés–távozás; üzenet–várakozás) és szövegekben – ciklikus időszemléletet tükröz; lényeges változások, fordulatok nem tagolják a történéseket.

Pusztán az időt kell tölteniük.

Vladimir – „Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? (Nyugodtabban) Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik."

Estragon menekülne az időtlen, dimenziótalan közegből, de képtelen, mivel – „elindulni, az nehéz, és azt el kell határozni” – így (kívül a naptári, az átélt időn) a pillanatok azonosulnak az örökkévalósággal.

A helyszín is az elidegenült világ azonosíthatatlan tája. Egyszerre funkcionális és jelképes: egyben a létezés elvont tere.

Sehonnan sehová sem vezető országút mellett, egy fennsíkon, a senki földjén. Nem tudják, hol vannak: ott– e, ahol tegnap, és egyáltalán jó helyen várnak–e? „Estragon – Mondtam már, hogy tegnap este nem voltunk itt. Álmodtad az egészet.

Vladimir – És szerinted hol voltunk tegnap este?

Estragon – Nem tudom. Máshol. Ürességben itt nincs hiány. Vladimir – Nem ismerős a környék?

Estragon – Mi legyen ismerős? Ebben a sivárságban töltöttem az egész kurva életet. Ki figyel ilyenkor az árnyalatokra?"

A világ iszonyatos zűrzavarában egyetlen tény világos, a mitikussá növesztett várakozás. Godot nélkül értelmetlen a világ, viszont ha eljön, akkor megmenekültek. Megélhetést remélnek? Jogaikat vesztett kérvényezők? Godot munkaadó?

Godot is azonosíthatatlan. Ő a központi hiány, aki nem jön. (Egyes találgatások szerint God-ot az angol „god” francia kicsinyítő képzővel, de a beszélt ír nyelvben maga a „Godo” hangalak istent jelent.)

Ha Godot tehát isten–allegória, akkor az alakok megváltásra várnak, és az isten nem nyilatkozik meg.

Tágabb értelmezésben Godot többértelmű alak, akire azért várnak, mert munkát adhat, értelmet, célt az életüknek – de bárki, bármi, amire az ember várhat; az ember(iség) beteljesületlen vágyainak szimbóluma.

COMITATUS

Oldal 7

Godot kétségkívül nem a várakozás vagy a semmi puszta neve csupán. A természetfelettinek azon hiányával azonosíthatjuk, melyet, Hölderlintől, Nietzschén és Dosztojevszkijen át Beckettig fölismertek, és különféle szavakkal megnevezni próbáltak: „Fehl Gottes” (isten–hiány) – mondta Hölderlin, „isten halott” – hangzik el Nietzsche – Így szólott Zarathustra, című művében.

A mű kapcsán, lehet a teljes reményvesztettséget hangsúlyozni, mert amit Beckett bemutat az ijesztő.

Ugyanakkor egyben komikus is. Nincs kiút, mutat rá, és ez persze bosszantó. Szakadatlan optimizmus iránti vágyunk, azonban lehet menekülésünk egy módja.

Természetesen Beckett állásfoglalása, mint mindig, talányos: „Nem hiszem, hogy művem pesszimista.

Nem állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen, hogy embereim mégis makacsul ragaszkodnak céljukhoz.

Darabom kulcsszava a TALÁN.” * TALÁN én is túl belemélyedtem, és mégis csak felszínes maradtam, Beckett színpadi művének elemzésében TALÁN, mert nem is volt célom az elemzés.

TALÁN csak el szerettem volna mesélni valamit, ami nagy hatással volt ifjúságomra.

TALÁN a háttérben, mindig ott van az örök várakozás.

TALÁN a várakozás közben cselekszünk hasznos dolgokat, míg tart „bolyongásunk a végtelen pillanat mélyén (Beckett)” * https://www.youtube.com/watch?v=DNRNX_qgtFY

COMITATUS

Oldal 8

│KARDOS M. ZSÖTE

SZONDAY SZANDRA – „A BETEGSÉG FELSZABADÍT” (költő, író, tanár, esztéta, cirkuszkutató…)

Szonday Szandra nevével kb. 20 évvel ezelőtt találkoztam először. Akkor került kezembe a 15 éves kislány könyve, ami Meg vagyok húzatva címen látott napvilágot. Egy túlélési napló, tele humorral, saját illusztrációkkal, hogy kibírhassa azt, ami történik vele, miközben próbálják megmenteni az életét. Egy német klinikán koronát húznak a fejére, arra súlyokat pakolva húzatják a gerincét… közben éli harcokkal és örömökkel teli kamaszéletét, és közben egy percre sem veszíti el jövőbe vetett hitét.

A gyereklány könyve meghatott, megdöbbentett, az általa kiváltott érzések felejthetetlenné tették, mégis elvesztettem a fonalat, nem követtem életútját egészen a közelmúltig, amíg szemem elé nem kerültek Szandra írásai melyeket „Szíves napló” című blogjában tesz közzé.

1983-ban Budapesten született. Egy ritka genetikai betegség (Marfan-szindróma) miatt születése óta a mai napig súlyos betegségekkel küzd.

Amikor a blogját kezdtem olvasni, arról számolt be, hogy éppen szívműtétre vár.

A műtéten, december elején átesett, azóta a lábadozás lassú és nehéz heteit éli. Az intenzív osztályon töltött napok rövid szünete után, folytatja az írást, a kutatómunkát, tervezi mindazt, amit a továbbiakban meg szeretne valósítani. Életét mindig meghatározták a művészetek. Édesanyja színész, apja fővilágosító volt.

Gyermekkora óta ír verseket, rajzol, kitűnően zongorázik.

Több színházi előadás díszleteit, jelmezeit tervezte és készítette.

Sokoldalú művészi tehetsége vezette az ELTE magyar-esztétika szakára, ahol jelenleg doktori tanulmányait végzi. Érdeklődése a cirkusz felé fordult. Úgy érezte, hogy mindannak, amit el szeretne mondani, és meg szeretne mutatni, arra ott találja meg a leginkább tápláló, és kifejezésre módot adó talajt.

A Fővárosi Nagycirkuszban dolgozik, az artistaképzőben oktat cirkusztörténetet.

COMITATUS

Oldal 9

Több könyvet is publikált a témában.

Egészen fiatal kora óta ír verseket, melyek először antológiákban kaptak nyilvánosságot.

Első önálló kötete Rubato (jelentése: a dallamrészletekhez, a zenei kifejezéshez igazodó szabadabb ritmika) címen, 2008-ban jelent meg.

Lamento (olaszból fordítva, jelentése: panasz) címen, második önálló kötete 2017-ben jelent meg.

Versei kicsit ijesztőek, kicsit morbidak, kicsit szomorúak, néha boldogok és mindig lenyűgözőek. * Varat Bennem káosz vagy éppen két part A depresszió combhúsába varrt Nincs baj.

Az idő majd kimossa beleim.

Hisz’ a víz nagy úr; sziklákat dönt, barlangot váj, s kicsinyre koptatja mindazt, ami fáj. * Publikálatlan versek Eleven szobor Anyám ma befonta hajamat hátha meglelem magamat most harmincöt fonattal fejemen vagyok etruszk szobor – eleven * Szuka-panasz ó, én megértem a csalfákat, a hűtleneket vagy érteni vélem hisz mint kertbe zárt nőstény eb tavasszal napjaim úgy élem mert ha visszagondolok rá, hányszor szerethettem - csak két röpke hónap! kívánom: bár neveznének már százan árulónak *

COMITATUS

Azóta Azóta nem ugyanazon az útvonalon járok lecseréltem a régi télikabátot melyben megismertelek ezen körben hosszú szőrme, kényes bézsszín szóval sikkesebb vettem egy csomó bizsut s felsőt olyan vállmutogatóst más gyűrűket hordok, bort iszom és gyakran vagyok adós ismét átrendeztem szobám, lett új kanapém, szebb, szélesebb és lebontottam a tárgyakról az ünnepi csomagolást, szerelmi díszeket letöröltem minden nyomod, akár a port, mígnem minden a régi lett azóta meztelenül alszom, száműztem a hálóingeket és az ágyban mellettem az a valaki újból arctalan de most már, azt hiszem, ismét szeretem magam és az utcán, mint a csövesek hogy megigyák aznapi boruk a férfiaktól aprópénzt - egy-egy pillantást koldulok * Testem című verse, Szandra saját előadásában https://www.youtube.com/watch?v=ElKOAiJ5HJw Szandra jól beszél angolul és németül.

A kínai nyelv és kultúra, a szenvedélyei közé tartozik.

Szívesen ír haikukat.

Szerelmes haikuk pókhálómba hullt levél, szél játéka vagy; súly! elszakítasz * meglehet, hiszek, s kártyát vetek. arcodra vak lapok! elég! * kánikulában ütőérre nyomott jég ha eszembe jutsz

Oldal 10

COMITATUS

Oldal 11

* Tervei között szerepel, olyan összművészeti performanszok létrehozása, ahol költészet, zene, mozgás, egyenrangúan vesznek részt a gondolatok színrevitelében.

Nem kíván lemondani arról sem, hogy írásaival a hasonló cipőben járó betegeket segítse bizakodóbbá tenni, a gyógyulás felé vezető úton.

Készül megírni kamaszkori naplójának „folytatását”, visszatekintve az elmúlt húsz évre.

Szandra valahogy úgy született erre a világra, hogy mindarra, amit megtett, ne legyen képes.

Olyan leckéket kapott az élettől, amitől bárki más talán kiábrándult volna. Ő nem felejtett el küzdeni.

Szonday Szandra makacs nő. Ahogy mondja „a betegség felszabadít”. Teljesen más életszemléletet, életrendet diktál, másfajta lehetőségeket nyit meg. A betegség nem legyőzi, hanem táplálja, abból építi fel művészetét. Gyakran érzi úgy magát, mintha tét nélkül játszhatna vakmerő játékokat…

Némely orvosok szerint már rég távoznia kellett volna az élők sorából, ő pedig nem csak él, de virul is.

Egészségesnek tűnő, magabiztos nő mosolyog párja oldalán. Ha néha lélegeztető gép segíti is, hogy éjszakánként több oxigénhez jusson a vére, az sem akadályozza meg abban, hogy teljes életet éljen.

Még szeretnék egyet idézni, a nekem küldött legújabb versei közül. * Nem hiányzol Naponta kérdezel, nyaggatsz: hiányzom? s felelem, amit hallani szeretsz.

Ha kimondanám az igazságot, félek, az lemetszene, ahogy rozsdás kertészolló lemetsz száraz ágat és épet is.

Pedig nem hiányzol, mert lényembe lényed úgy beépült már, akár gerincembe az acélcsavarok, ahogy kitölti a csigolyák közti hézagot az idegen csontszövet.

Erős vagy bennem mint egy oszlop, nemesfém emlékmű, platina tanú, ott leszel akkor is, ha én már enyészet, ha én már por és hamu * Ha további ismeretekre vágysz egy különleges, nagyszerű ember életéről és alkotásairól, szeretettel ajánlom, hogy látogasd meg a blogját. http://www.szivesnaplo.blog.hu/

COMITATUS

Oldal 12

►KISREGÉNY

COMITATUS

Oldal 13

│BALKU LÁSZLÓ

Celeb születik (1. rész) A hajlott hátú öregasszony botját maga előtt lengetve tört utat magának a TV-csatorna székháza előtti téren összeverődött tömegben. Bal kezével bevásárló kocsit húzott maga után - csöppet sem zavarta, hogy kereke lábak tucatjain gázol át.

– Mi történt? Baleset? Rosszul lett valaki? – kérdezgette folyamatosan.

– Rossz irányba megy mama, a temető arra van! – mutatott az egyik utca felé egy fekete trikós, kopasz izompacsirta. Szavaira többen harsány röhögésben törtek ki.

– De nagy paraszt vagy! – torkolta le a kopaszt egy harmincas nő; az viszont a legkevésbé sem mutatott megbánást, tovább vigyorgott a saját otromba viccén.

– Casting van, nénikém – válaszolt végre az öregasszony kérdésére egy lángvörösre festett hajú lány.

– Kászting? Hát az meg mi a csoda? – nézett érdeklődve a lányra a néni. Az zavartan pislogott; látszott rajta, hogy nem tudja a szó magyar megfelelőjét.

– Válogatás – segítette ki egy másik, valamivel idősebb lány, amolyan „ezt sem tudod, jaj, de hülye vagy” pillantást vetve a vörösre. – Tetszik tudni, az új valóságshowhoz keresnek szereplőket.

– Valóságshow? Amiben a fiatalok káromkodnak? Meg büfögnek, meg ... – megvetéssel vegyes csodálkozással körbejártatta szemeit a körülötte állókon, látszott rajta, hogy szégyellné kimondani, amire gondol, majd megfordult, és nagyobb vehemenciával, mint ahogy jött, láthatóan dühösen tört utat magának a tömegben. Nem is a kopasz srác faragatlan megjegyzése dühítette, sokkal inkább az, hogy reményivel ellentétben semmi rendkívüli nem történik itt; ez a napja is ugyanolyan szürkén és unalmasan fog eltelni, mint az összes többi.

Viszonylag szabályos időközönként nyílt a kereskedelmi csatorna székházának automata üvegajtaja, és kilépett rajta, aki már túljutott a meghallgatáson – ki bizakodó mosollyal az arcán, ki reménytelen tekintettel, lehajtott fejjel. Egyik-másik lánynak, fiatal nőnek könnycseppek csillogtak a szemében. Aztán megjelent az ajtóban a segédrendező megafonnal a kezében, és a következő tíz jelentkező nevét olvasta.

Béla neve hangzott el elsőnek. A húsz év körüli vékony, szemüveges fiú a sok pólós, farmeres, piercingekkel, tetoválásokkal tele jelentkező közül igencsak kitűnt fehér ingével és szürke szövetnadrágjával, lerítt róla, hogy vidékről érkezett. Megörült, hogy végre rá került a sor, unta már a várakozást. Korábban odacsapódott egy hasonló korú csoporthoz, de hamar otthagyta őket. Elege lett belőle, hogy azok a pesti gyerekek lekezelően

COMITATUS

Oldal 14

beszélnek vele, csak köcsögnek meg gecinek szólítják; az utóbbi számára – elsődleges jelentésén túl – rosszindulatút jelentett, ebben a közegben azonban inkább a „mi a fenét keresel itt?” kérdést hordozta.

– Neked meg miféle gyerekcsináló sipkád van? – kérdezte az egyik srác.

– Surda-kalap – válaszolt Béla helyett egy idősebb, torzonborz szakállas férfi; rá már korábban is figyelt, mivel egy elcsípett beszélgetésben zenésznek mondta magát.

– Mirda-kalap? – kérdezett vissza a srác.

– Volt régen egy jugoszláv tévéfilmsorozat, annak a főszereplője hordott ilyet.

– Elég gáz – jegyezte meg egy másik fiú. Így Béla jobbnak látta otthagyni ezt a társaságot.

Most azonban örömmel nyugtázta, hogy véget ért a hosszú, unalmas várakozás. Fellépett a színpadra és szembe fordult a zsűrivel. Úristen, ezt a parasztot meg honnan szalasztották? – szaladt ki a rendező száján. Egymás felé fordított tenyereit a halántéka felé kezdte emelni, aztán visszaejtette az asztalra; eszébe jutott, hogy a producer néhányszor már leszúrta ezért a mozdulatért.

– No lássuk, mit hoztál! – szólt Bélára.

A fiú átadta a magával hozott CD-t a technikusnak, és amikor a zene megszólalt, elkezdte a produkcióját, a cippenddale táncot. Esetlenül vonaglott, de olyannyira belefeledkezett, hogy közben nem is nézett a zsűrire, így nem látta, hogy többek válla rázkódik a nevetéstől.

– Remélem, a gatya rajta marad – mondta rezignáltan a rendező, amikor Béla komótosan levetette az ingét, néhányszor megforgatta a feje fölött, majd eldobta.

– Hagyd, egészen jó izmai vannak – mondta a műsorvezetőnő, és kissé előre dőlve kedvtelve nézte a jelöltet.

A rendező inteni akart a technikusnak, hogy állítsa le a zenét, de a producer lefogta a kezét.

– Haladjunk már! Nem akarok itt éjszakázni! – vetette neki oda ingerült hangon a rendező. – Még rengetegen vannak kint, sose végzünk.

– Nekem kell ez a srác – csitította a producer.

– Kell? Mi a fenére? Melyik karakterbe sorolnád be?

– Egyikbe sem. Majd átírjátok a forgatókönyvet.

Béla produkciója véget ért. Felvette az ingét és a zsűri elé állt.

– Ez mi volt? – kérdezte a rendező.

– Erotikus tánc – válaszolt büszkén Béla.

– És vittél már ágyba vele lányt?

– Még nem.

– Ezzel ugyan nem is fogsz! – morogta maga elé. – No, mesélj magadról!

A fiú megköszörülte a torkát.

– Váncsodról jöttem. Marósnak tanultam, de nem sokáig dolgoztam a szakmában; elegem lett belőle, hogy Püspökladányba kell járnom melózni. Most traktort vezetek egy maszeknak. Van egy szintetizátorom, hétvégén a kocsmában szoktam zenélni egy haverommal.

– Mit játszol? – kérdezett közbe a műsorvezetőnő.

– Lakodalmas rockot, meg vannak saját szerzeményeim is.

– Lakodalmas? – kérdezett vissza a rendező, kihangsúlyozva a „ko” szótagot.

– Azon a vidéken úgy mondják – válaszolta a producer ugyanolyan kioktató hangsúllyal, ahogy kint a lány magyarázta a vörösnek a casting jelentését. – Tudod, van tájszólás is a világon.

– Azt veszem észre! – intett fejével a rendező diszkréten Béla felé.

– Hallhatnánk valamit? – kérdezte a producer.

– Sajnos, van ugyan két CD-nk, de nem hoztam magammal – tárta szét karjait Béla.

– Énekelj el egyet a capella – mondta a rendező.

– Hogy? – nézett rá kerekre tágult szemekkel a fiú.

– Kíséret nélkül, magadban.

– Akkor egy saját szerzeményemet adom elő – mondta, nagy levegőt vett és énekelni kezdett. A dal kísértetiesen hasonlított az egyik nemrég játszott mexikói szappanopera főcímdalához, a szöveg meglehetősen sablonos, itt-ott értelmezhetetlen, összefüggéstelen volt. A fiú hangja bizonytalanul csúszkált.

COMITATUS

Oldal 15

– Vajon kvintkörön belül tud maradni a végére? – súgta a zsűriben ülő rockzenész a műsorvezetőnőnek. Az gyorsan előkapta zsebkendőjét, hogy ne lehessen észrevenni a kuncogását. A rendező ismét le akarta állítani.

– Fogd már vissza magad! – szólt rá a producer. – Ez kell a parasztoknak.

– Ha csak szart adtok nekik, persze hogy a szar kell, mert nem is tudják, hogy jobb is van.

– Nem. Azért nyomjuk ezt nekik, mert erre van igényük.

– A rendező nem vitatkozott tovább. Csak néhány hónappal korábban került a csatornához egy kisebb kereskedelmi televíziótól. Tisztában volt a producer hatalmával, tudta, hogy könnyen kapun kívül találhatja magát, ha sokat okoskodik.

– Mondj még magadról valamit – fordult Béla felé.

– Elmondtam mindent magamról – mondta a fiú némi gondolkodás után.

– Ez semmi. Valami érdekeset mondj. Volt valami különösebb esemény a családban? Tragédia, baleset, betegség, ilyesmire gondolok.

– Nem tudok róla.

– Apád iszik? Vert? Téged, vagy a családot?

– Hát… Néha elmegy a kocsmába, de csak egy-két sört iszik meg, nem szokott berúgva haza jönni. Egy-két pofont kaptam gyerekkoromban, ha megérdemeltem.

– Anyádnak volt-e valakije?

– Valakije? Ezt hogy érti?

– Szeretője.

– Ugyan, dehogy.

– Te iszol? Az nem is érdekes, mindenki iszik. Kábítószereztél korábban? Esett tőled teherbe lány?

– Nem, nem...

– Testvéred van?

– Van egy nővérem. Ő már régen férjhez ment, van két gyereke.

– Normálisak?

Béla önkéntelenül elnevette magát.

– Hát persze.

– Mit csodálkozol? Annyi autista, Down-kóros, szellemi fogyatékos gyerek születik manapság. A nővéred csinált valami butaságot, mielőtt férjhez ment? Vagy utána?

– Nem tudok róla.

– Akkor most menj ki, és amíg végzünk a következő jelentkezővel, találj ki valami zaftos történetet.

– Találjak ki? ...

– Na, ide figyelj! – váltott a rendező újra kioktató hangnemre, ezúttal azonban mintha valami atyáskodó jóindulat is bujkált volna a hangjában. – Amikor már sztár leszel, az is címlaphír lesz, ha reggeli közben elejted a kiskanalat. Ahhoz viszont, hogy elindulj a sztárrá válás útján, kell valami, amire felfigyelnek az emberek. Az, hogy egy szürke hétköznapi figura vagy, aki normális életet él, a kutyát nem érdekli. Találj ki valamit, amit úgy lehet tálalni a lapokban, hogy meghökkenjenek rajta. Nem baj, hogy nem igaz, úgyse’ néz utána senki. – Az előtte fekvő papírra nézett. – Küldd be Böszörményi Virágot.

Virág vékony, egérarcú, örökké izgő-mozgó, gyors beszédű lány volt olyan pici mellekkel, hogy a nagyon feszes fekete blúzon is csak alig–alig látszott a két aprócska domborulat. Rövidre vágott haja úgy állt, mintha a múlt században érintkezett volna utoljára fésűvel. Amíg az előző csoport utolsó jelentkezője még bent volt, félhangosan hadarta el egy másik lánynak, hogyan csábította el egy kóbornumera erejéig a legjobb barátnője fiúját.

– Mi volt? – kérdezték Bélától a többiek.

Elmondta a bent történteket – némileg szépítve –, majd leült egy, a többiektől távolabb eső székre. Lázasan járt az agya, de nem tudott felidézni egyetlen olyan emléket sem, ami megfelelt volna a rendező elvárásának.

Végül eszébe jutott: a faluban valamikor régen egy fiatalkorú, tizenhét éves fiú brutálisan meggyilkolta a nála alig néhány évvel idősebb postai alkalmazott lányt. Eleve készült a gyilkosságra; tudta, hogy csak addig juthat a pénzhez, amíg a lány ott van, a mackófúráshoz nem értett, és csak így van esélye, hogy megússza; a postásnő jól ismerte őt. Régen történt mindez, akkor ő még meg sem született, de az eset mai napig élénken él a helyiek emlékezetében; sem korábban, sem azóta nem történt ilyen kegyetlen gyilkosság a faluban. A helyi pávakör

COMITATUS

Oldal 16

vezetője, egy nyugdíjas tanítónő még egy népballada-féleséget is kreált róla. Gondolta, ezt a történetet adja elő úgy, mintha pár éve esett volna meg, a tettes a barátja tett volna, és be akarta vonni őt is a rablásba.

Kezdetben benne is volt, de aztán meggondolta magát, és megpróbálta lebeszélni a fiút.

Nyílt az ajtó, majd becsapódott; Virág a rá jellemző stílusban keresztülcsörtetett a szobán; nem szólt, nem nézett senkire. Mire bárki megkérdezhette volna, mi történt bent, már a kijáratnál volt.

– Várj csak? – szólt utána a kopasz, aki kint a nénikének elsütötte a temetős ízetlen tréfát. – Van neked csöcsöd?

– Van hát – mondta Virág visszafordulva és kulcscsontjától a hasáig végigsimította a blúzát, a mellénél (pontosabban a melle helyénél) kezét kissé elemelve tőle, mintha tenyere valamivel nagyobb domborulaton siklana át.

– Akkor miért hagytad otthon?

A többi hét fiatal harsányan röhögött (Béla tudatáig el sem jutott a szavak értelme, a sztorijára koncentrálva az ajtó felé tartott).

– Anyádéval szórakozz, neki biztos nagyobb van! – hadarta el a lány, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a másik beleremegett és résnyire nyílt Béla előtt.

A fiú ismét a reflektor fénykúpjába állt és előadta a történetét.

– Na, ez már valami! – a rendező eddig unott arca megélénkült, még egy apró mosoly is megjelent szája szélén. – De ... Mi lenne, ha csak színleg lennél benne a rablógyilkosságban, miközben értesíted a rendőrséget, így a rablót magad vezeted a rendőrök karjaiba.

– Ez az! – kapta fel fejét a producer is. – Egy hős! A konkurens csatornának ózdi hőse van, nekünk lesz váncsodi hősünk!

– Kicsi, savanyú, de a miénk – dünnyögte maga elé a rendező visszazuhanva korábbi kedvetlenségébe.

– Mi legyen a neve? – fordult hozzá a producer. – A Béla túl hétköznapi, a Béci már foglalt.

– Van valami beceneved? – kérdezte a rendező Bélától.

– A kocsmában, ahol zenélek, Szinti Boynak hívnak.

– Szinti Boy ... Hm ... Jó! Akkor Szinti Boy leszel. Rendben, majd e-mailben értesítünk. Küldd be a következőt, viszlát!

A várószobában csend lett, amint kilépett. Nem kérdezett tőle senki semmit.

– Csősztök! – köszönt el a még várakozóktól áthaladva a szobán.

– Mi van a csősz tökével? – kérdezte valaki. A többiek röhögtek.

– Siess haza, biztos éhesek már a malacok! – szólt utána a kopasz. Béla nem válaszolt, behúzta maga után az ajtót. ♦♦♦ Reményekkel telve zötyögött a személyvonat kétes tisztaságú, kemény műbőr ülésén. Végre karnyújtásnyira van a nagy lehetőségtől, hogy kiemelkedjen abból a szürke közegből, amelyben soha nem érezte jól magát.

Már csak egy kis szerencse kellene.

A maga módján szerette a szüleit, ugyanakkor kicsit le is nézte őket. Mindketten tanyán nőttek fel, ízes bihari akcentussal beszéltek. Ezt tanulta meg, ezt szokta meg gyerekkorában ő is. Az általános iskolában nem is volt emiatt semmi gondja, osztálytársai nagy része is így beszélt. A szakmunkásképzőben, Püspökladányban azonban rövid időn belül kialakult egyfajta megoszlás – a kamaszok egy része a fővárosi szlenget és a rapperek affektáló hanghordozását igyekezett utánozni, és ezek lenézték, parasztoknak hívták a tájszólással beszélőket. Azok sem hagyták magukat, nemes egyszerűséggel csak zsidóknak nevezték a másik csoportot Lett is baj, amikor a dolog az osztályfőnökük fülébe jutott – az egész soron következő osztályfőnöki órán ez volt a téma, holott az elnevezés hátterében a legkevésbé sem antiszemita indulatok húzódtak meg, a szembenállás oka egészen más volt. Béla ekkor kezdett odafigyelni beszédstílusára. Nem szimpatizált a „zsidókkal” sem, nem az ő modorosságukat akarta utánozni, sokkal inkább a televíziós műsorvezetőktől igyekezett tanulni. Ekkor fogant meg lelkében a titkos vágy, amely egészen addig, amíg meg nem látta a csatorna felhívását, nem tudatosult, de mint egy búvópatak, állandóan, és egyre határozottabban foglalkoztatta: szerepelni a médiában, híresnek lenni. Ezért vásárolta meg a használt szintetizátort is és

COMITATUS

Oldal 17

kezdett zenét tanulni egy nyugdíjas zenetanárnőtől, azonban hiába költött rá sok pénzt, ezzel a falu kocsmájánál tovább nem jutott.

Apja alapvetően rendes ember, sokat dolgozott a családjáért, mégsem tudott soha igazi apává válni. A faluban lakva is megmaradt olyan rideg, szikár tanyasi embernek, amilyen az apja is volt és nagyapja is lehetett. Arcán ritkán jelent meg mosoly, soha nem játszott velük, keveset beszélt, és nehezen lehetett kibillenteni a hétköznapi taposómalomból – az iskolai ünnepségekre sem ment el soha, mint osztálytársai többségének szülei.

Anyja nagyszájú, szókimondó asszony, amolyan igazi piaci kofa típus – egy ideig valóban az is volt, aztán bekerült a téeszirodára, és ott maradt az utód Kft-nél is. Érettségizett ugyan, de ez a stílusán a legkevésbé sem látszik meg.

Negyedik napja volt otthon, amikor megérkezett a várva várt e-mail: a következő héten menjen próbafelvételre. Az ezt követő éjszakákon az izgalomtól csak órákat tudott aludni. Mióta jelentkezett a műsorba, számtalanszor elképzelte magát a kamerák előtt, jóleső izgalommal gondolt arra, hogy százezrek, talán milliók láthatják, hallhatják a hangját. Most azonban, amikor már csak néhány nap választotta el az ábránd megvalósulásától, szorongott. Mi lesz, ha olyannyira rátör a lámpaláz, hogy meg sem tud mozdulni, meg sem tud szólalni? Attól is félt, hogy nem tudhatja, hogyan reagálnak rá a nézők ott tőle messze, a képernyő előtt.

Tetszik-e nekik, amit tesz, amit beszél, vagy nevetnek rajta, mint a képzőben a többiek, amikor esetlenül próbált más szerepet játszani, mint aki valójában volt? Kialvatlansága és nyugtalansága miatt a munkájára sem tudott igazán koncentrálni, csoda, hogy nem okozott balesetet.

A csatorna székházában újságírók, fotósok hada várta őket, két operatőr is serénykedett közöttük vállukon farmeranyagból készült tokba bujtatott kamerával. A vakuk folyamatos villogása elkápráztatta szemét, és ebben a káprázatban észrevétlenül elillant a szorongása. Amikor a csinos riporternő orra alá tolta a diktafont, magabiztosan válaszolgatott. Elmondta a kitalált történetét is a postáskisasszony megmentéséről, még arra is volt lélekjelenléte, hogy a digitális hangrögzítő kijelzőjére figyeljen. Közel negyedórát beszélt! Elégedett volt magával, magabiztosan lépett a kamerák kereszttüzébe, és hajtotta végre a feladatokat, amelyeket kiosztottak számára. A rendező gúnyos mosolya, a műsorvezetőnő idétlen röhencselése nem jutott el a tudatáig. Azt sem vette észre, hogy a „na”, „így”, „aszongya” és „izé” töltelékszavak szinte minden mondatában többször is szerepeltek.

Az új, „vidéki gyerek” kategóriában csak ketten voltak vetélytársak egy közel harminc éves, tenyeres–talpas szabolcsi sráccal. A többiek – plázacicák, alfahímek, okostojások, és több más karakter, amelyeknek jelentését nem is ismerte – hárman-négyen versengtek a szavazatokért, az áhított bejutásért, hogy aztán a villában hónapokon át éljenek önként vállalt összezártságban a hírnév és az igencsak jelentős összegű nyeremény reményében.

Késő éjszaka ért haza, de másnap már korán reggel ott állt a falu főterén, várva, hogy kinyisson az ABC áruház. Amint kifizette a bulvárlapot, és ellépett a pénztártól, azonnal ki is nyitotta. Rögtön a harmadik lapon szembe is nézett önmagával, a kép alatt a cím: Szinti Boy, az életmentő bihari hős. Összehajtotta az újságot és sietett haza. Talált egy csészényi kávét a kotyogó alján, megmelegítette, szétterítette a konyhaasztalon a lapot és olvasni kezdte a róla szóló cikket.

Olyannyira belemerült, észre sem vette, hogy anyja bejött a konyhába, csak amikor megszólalt.

– Kit mentettél te meg? – az asszony mögötte állt kétes tisztaságú otthonkájában, amelyben az sertések, baromfik körül szokott tevékenykedni, olyan arckifejezéssel, amilyet még soha nem látott rajta.

– Én? ... Senkit ... – mondta zavartam, mint akit hazugságon kaptak. – Ezt kellett mondanom ... Azt mondták, találjak ki valami szenzációsat ... Ami nem hétköznapi.

– Azt mondták? Kik? – hangja egyszerre volt csodálkozó és ingerült.

– Hát ... az a rendező vagy mi.

– Mondtam fiam, hogy ne menj oda. Nem a mi fajtánknak való az ilyesmi.

– Mi az, hogy a mi fajtánk? – csattant fel Béla. Hát alávalóbbak vagyunk mi, mint akármelyik városi ember?

Hidd el anyám, én sztár leszek!

– Leszel te a fészkes fenét! – folytatta az anya is indulatosabban. – Nem leszel te semmi, ha mindig a hülyeségen jár az eszed! A zenével is mire mentél?

– Hát, azért kerestem vele egy kis pénzt.

– Igen, egy keveset. És mennyit költöttél rá? A szintetizátor, a tanárnő, a CD-k. Ha abból kellett volna

COMITATUS

Oldal 18

megélned, amit a kocsmában kerestél, igencsak felkopott volna már az állad! Miért nem tudsz te úgy élni, mint a többi fiatal? Láthatod, az osztálytársaid egyikének–másikának már gyerekei vannak, te meg még csak nem is udvaroltál senkinek!

– Jaj anyám, engem most nem a csajok érdekelnek. Legyek előbb híres, aztán majd jönnek a csajok maguktól, több, mint kéne. Válogathatok köztük kedvemre.

– Híres, híres ... mindig ezt az agyrémet hajtogatod! Nem gondolsz arra, hogy minél magasabbra mászik az ember, annál nagyobbat eshet? Ott volt Károly bátyád, a nagyapád testvére – te már nem ismerted. Az se’ fért a bőribe’, katonaságnál elkezdett hőzöngeni, aztán lett KISZ titkár, párttitkár, bekerült a megyei pártbizottságra, végül a minisztériumba, osztán nyolc évet ült, ráfogtak valamit. Maradt volna a seggin, élhetett volna nyugodtan!

– Az más világ volt.

– Ez a világ sem sokkal különb, fiam. A kisember most is csak kisember. Azt hiszed, hogy amíg te abban a villában vagy mi a nyavalyában leszel, állni fog a traktor a Szabó udvarán? Nagyon jól tudod, hogy te csak azért vagy ott, mert apádnak gyerekkori barátja, van nálad sokkal jobb traktoros is munka nélkül a faluban.

Majd felvesz valakit, és nem fogja kirúgni a te kedvedért, amikor visszajössz.

– Ha bejutok, én már nem fogok többet traktorozásból élni.

– Hát mi a picsából? – az anya elvesztette a türelmét, felemelte hangját.

– Amiből a többi sztár: fellépésekből, zenélésből, tévészereplésekből. Sokkal jobban meg lehet ebből élni, mint amennyiért a Szabó ócska traktorján zötyögtetem a seggemet.

– Áh, nem lehet teveled normálisan beszélni! – legyintett az anya, és dühösen elindult kifelé a konyhából. – Meglátod, keserves vége lesz, ha nem vered ki a fejedből ezt a hülyeséget!

Béla, miközben elkortyolgatta a maradék kávét, még elolvasta gyors egymásutánban kétszer a cikket.

Eredetileg úgy volt, hogy aznap nem lesz dolga a nagygazdánál, így a szobába ment, bekapcsolta a tévét, és végigdőlt az ágyon. Kilenc után azonban hívta a főnöke: elromlott a rakodógép, menjen segíteni, mert a szerelő nem bírja egyedül emelgetni a nehéz alkatrészeket.

A délután derekára sikerült munkaképessé tenniük a gépet. Megkérdezte, van-e még valami tennivalója, de tovább nem volt rá szükség, így felült a biciklijére és hazaindult. A faluba érve már messziről látta a félig az árokban tevékenykedő embert. Előző nap nagy zivatar volt, a lezúduló víztömeg az árokba mosta a sarat, a férfi ezt lapátolta vissza az útpadkára.

Bélának hirtelen rossz érzése támadt, amikor eljutott tudatáig, ki ez a negyvenes éveiben járó, de már erősen őszülő ember – a postás lány öccse. Ő sem született még meg, amikor a szörnyű tragédia történt, de szülei soha nem enyhülő fájdalma rányomta bélyegét egész gyerekkorára. Furcsa, csapongó kedélyállapotú, agresszivitásra hajlamos ember lett, voltak, akik bolondnak tartották.

A nehéz mezőgazdasági gépek apró, szürke szilánkokká törték az egykor összefüggő aszfaltot, Béla biciklijének sárhányói zörögtek a kerekek fölött; a férfi felnézett a zaj hallatán, és amikor felismerte a közeledő kerékpárost, kiugrott az árokból, fenyegető pózban kiállt az út közepére. Béla egy utolsó utáni pillanatban tett hirtelen manőverrel megpróbálta kikerülni, de csak annyit ért el, hogy a lapát a hátán csattant, és nem a kemény aszfaltra, hanem a padkára esett.

– Hogy ... Hogy mit csináltál te a nővéremmel? ... Te ... Te idióta! – üvöltötte a férfi a dühtől fuldokolva, miközben a lapátot vészjóslóan lengette Béla feje fölött. – Hogy menthetted volna meg, te szarfaszú! Hát te akkor még az apád pucájában sem voltál! Mit hadováztál te össze-vissza az újságba’?

Béla megkereste az árokpartra esett szemüvegét és a hátára fordult; megpróbált felállni, de a csípőjébe hasító éles fájdalom a földön maradásra késztette. Olajos munkásruhájára vastagon tapadt a még mindig nedves agyagos föld, arcán is éktelenkedett néhány sárfolt, és amikor az őrjöngő férfira nézett, egy kiadós köpet is szétfröccsent a jobb szeme alatt.

– Én ... Én csak ... Tudja ... – próbált meg zavartan magyarázkodni, de igazából nem tudott mit mondani.

Behunyta szemét; a lapát feje felé közeledett, a következő pillanatban azonban éle fémesen csikordult az aszfalton.

– Na kotródj innen – szólt a férfi váratlanul lecsillapodva – és ha még egyszer a szádra mered venni a nővérem nevét, szétverem a fejed!

A fájdalomtól amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, felállította a biciklit és bizonytalanul kacsázva az úton elindult. Pár száz méterrel arrább állt csak meg, hogy letörölje arcát és úgy-ahogy rendbe szedje

COMITATUS

Oldal 19

magát. Áthaladva a falu központján találkozott néhány ismerőssel; megdöbbent rajta, hogy többen nem köszöntek vissza, volt, aki a fejét is elfordította.

– Hát te tán a malacokkal fürödtél? – kérdezte az apja, amikor a sátortetős ház hosszú előszobájában összefutottak.

– Elestem – válaszolt zavartan.

– Megütötted magad?

– Egy kicsit.

– Látod, Isten nem ver bottal! – kezdte újra a perlekedést anyja, aki a baleset hírére kijött a szobaajtóig; addig az ajtó csapódására sem vette le szemét a televízió képernyőjéről, nehogy egyetlen kockányit is elszalasszon kedvenc sorozatából. – Én már az utcaajtóig sem merek kimenni miattad! Ma még mindenki, akivel találkoztam, megkérdezte, hogy tán meghibbantál, hogy ilyen hülyeségeket ír rólad az újság. Már csak úgy beszélnek rólad a faluban, hogy a hazug Béci. Nem is bánom, ha elmész abba az átkozott műsorba, csak szégyent hozol a fejünkre a hülye sztármániáddal.

Béla csak állt és hallgatott. A bihari embert a történelem súlyos kalapácsa szikárrá, befelé fordulóvá kovácsolta. Nehezen fogadja be az idegen embert és az idegen gondolatot egyaránt; egyenességével ellenkezik mindenféle valótlanság. Eszébe jutott, amit gyerekkorában annyiszor hallott: „aki hazudik, az lop is”. Nem számított rá, hogy ez a sebtében kitalált mese ekkora ellenszenvet fog kiváltani a faluban.

– Alig győztem magyarázkodni, hogy te ilyet nem mondtál, biztos félreértettek azok az újságírók – folytatta a nő. – Na menjél, fürödj le oszt’ egyél. Ott van a vacsorád a mikróban, melegítsd meg!

Másnap szénát kaszált. Korán kellett mennie, éppen csak annyi ideje volt, hogy út közben megvegye a bulvárlapot. Zsebébe hajtogatta, gondolta, majd ebédszünetben megnézi.

Késő délelőtt az egyik sor végére érve a visszapillantó tükörben észrevett egy, a földúton elhaladó fehér autót, első ajtaján valamilyen matricával. Mikor megfordult, látta, hogy az autó a tábla szélén megáll, három alak száll ki belőle, és neki integetnek. Közelebb érve a matrica is kivehetővé vált; a csatorna emblémáját fedezte fel rajta.

Kiérve a földúthoz leállította a traktort, lekászálódott és kezet nyújtott az érkezőknek – két férfinak és egy fiatal nőnek, aki, amikor leszáll a gépről, abbahagyta a hátsó ülésen levő fém dobozban való matatást.

– Gratulálunk – mondta. – A nézők téged szavaztak be a villába, holnap be is kell költöznöd, és a felkészítés után szombaton indul az éles adás. Most még csinálunk veled egy riportot.

Béla végignézett magán.

– Talán menjünk haza, rendbe szedem magam, átöltözök...

– Dehogy, éppen azt akarjuk megmutatni, mit csinálsz a hétköznapjaidban.

Közben az egyik férfi elővette a csomagtartóból a kamerát, a másik befejezte, amit a nő félbehagyott, a riporternő övére akasztotta a mikroportot és kezébe adta a mikrofont.

– Oda tedd az állványt, Pista, hogy a traktor is benne legyen a képben! – utasította a nő az operatőrt, majd amikor az jelzett, gyakorlottan kezdte mondani a szövegét: – Kedves nézőink, a Hajdú-Bihar megyei Váncsod határában találkoztunk Szinti Boyjal, aki éppen ...

Hirtelen köldökmagasságig engedte le a mikrofont.

– Mit is csinálsz?

– Szénát kaszálok.

– Aha, értem. Azzal az izével, ami a traktor mögött van. Aztán összehordjátok olyan nagy kupacokba?

– Kazlakba – tette helyre a riporternő hiányos mezőgazdasági ismereteit az operatőr. – Tudod, abban szoktak dugni a falusi fiatalok.

– Kezdjük akkor elölről – mondta a riporternő és most már folyékonyan felkonferálta az interjút.

– Ha te lennél a győztes, mire költenéd a nyereményedet? – kérdezte többek között.

Béla tétován toporgott néhány másodpercig. Ez még meg sem fordult a fejében, őt csak a hírnév, a siker érdekelte – a siker, amelyben eddig olyan kevés része volt.

– Hát... Hangszerekre, és alapítanák egy jó zenekart. Meg ha telne még belőle, vennék egy jó kocsit. Egy kabriót, egy olyan igazi csajozósat.

Amikor elkészült az interjú, megkérték, hogy folytassa a munkát, és forgattak még néhány snittet. Az operatőr még a traktor fülkéjébe is felkapaszkodott mögé – aztán összepakoltak és elmentek.

Levágta még a megkezdett sort, aztán kiérve az úthoz felemelte a kaszát és Szabó Sándor tanyája felé

COMITATUS

Oldal 20

irányította a gépet. A gazda meg sem lepődött, amikor befordult a traktor az udvarra, csak zsíros, valaha zöld kalapját mutatóujjával feltolva köpött egy laposat és káromkodott egy cifrát. Az ilyen kis településen gyorsan terjednek a hírek; már hallotta, hogy tévések jártak a faluban, és azt is tudta, hogy miért.

– Na, majd figyelünk ám a tévében – hangjában nem kevés gúny érződött. – Oszt’ a végin még büszkék leszünk rád. Tán még utcát is neveznek el rúlad.

Hazaérve bekapcsolta a számítógépet. Megérkezett az e-mail is a csatornától, amelyben részletesen leírták a teendőket és két hosszú listában közölték, mit kell magával vinnie, és mik azok, amiket nem vihet be a villába Azonnal neki is látott összepakolni a holmijait két sporttáskába.

Nyílt a bejárati ajtó. Sejtette, hogy anyja az, ő szokott hamarabb hazaérkezni a munkából.

– Te már itthon vagy? – kérdezte a nő, hallván a motoszkálást Béla szobájában.

– Igen. Engem szavaztak be, holnap utazom. Anyám! Engem szavaztak be! – A boldogságtól ezt szinte kiabálta.

– Tudom, engem is megkerestek a tévések – az asszony hangjában ezúttal nem volt sem gúny, sem düh, és ez igencsak meglepte Bélát.

– Ugye, most már te is büszke vagy rám?

– Büszke a fészkes fekete fene! Nem is akartam nekik beszélni, de aztán... – a még mindig a kezében levő reklámszatyorból egy csekket húzott elő, és meglobogtatta. – Azt mondták, hogy fizetnek érte. A fizetésem másfélszeresét, azért a tíz percért! Hogy is mondta az a szőke csaj a tévében? Hogy van annyi pénz, amennyiért korpásodik az ember haja? Na, van annyi pénz, amennyiért az ember még a hülye kölykére is büszke lehet.

– Miket kérdeztek?

– Éppen csak azt nem, hogy hogy csinált apád. Mindenfélét, a gyerekkorodról, a családunkról. Kérdeztek volna a postásnőről is, de mondtam, hogy erről nem akarok beszélni. Pedig nagyon erőltették volna, de azt mondtam, semmit nem tudok, azt is még csak most tudtam meg, hogy egyáltalán közöd volt a dologhoz.

Később az apja is hazaérkezett, ugyancsak egy csekket tett az asztalra – valamivel kisebb összeggel.

– Mér’ nem húzódoztál jobban, akkor neked is többet írtak volna rá – korholta felesége.

Később megnézték magukat a híradóban, Béla videóra is felvette.

– Szerettünk volna találkozni a megmentett postásnővel is, ő azonban már nem a faluban lakik, később viszont meg fogjuk őt is keresni – fejezte be az interjút a riporternő.

– No arra befizetek – dörmögte a családfő félig bosszúsan, félig mosolyogva.

Hála a két csekknek, másnap reggel megtörtént, amiben Béla nem is reménykedett; apja autóval kivitte az állomásra, ne kelljen a két nehéz sporttáskát cipelve végigcaplatnia a falun. Még integetett is, amikor a vonat elindult vele önkéntes fogságának színhelye felé. ♦♦♦

COMITATUS

Oldal 21

►RECENZIÓ

COMITATUS

Oldal 22

│MAROSÁN BENCE

A történeti élet fenomenológiája Toronyai Gábor: Tudományos életfilozófia. Tanulmány Edmund Husserl késői gondolkodásáról Budapest, Osiris kiadó kiadó, 2002. 233 oldal VISSZATEKINTŐ. Egy csaknem 16 éve megjelent, Edmund Husserl idős kori filozófiájáról szóló könyvről van szó, joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy mi igazolja egy ilyen, viszonylag régen megjelent mű recenzálását. Úgy gondolom, hogy azok a kérdések, amelyeket felvetett, mind hazai, mind nemzetközi színtéren aktuális, máig vitatott problémák; a szerző a nemzetközi vitákban megfogalmazódó álláspontokkal is összevethető, magas színvonalon kidolgozott megoldási javaslatokkal állt elő; a hazai színtéren zajló vitákat a szóban forgó könyv mindenképpen termékenyen, alapvető pontokon mozdította tovább; és speciálisan a hazai kontextusban olyan témákat emelt be a köztudatba, amelyek nem hogy a mű megjelenésének időpontjában, de még ma sem számítanak a szakmai közönség soraiban széles körben elterjedt, ismert toposzoknak Husserl filozófiájával kapcsolatban. Edmund Husserl kései filozófiájáról mindmáig az egyik legjobb, legkorszerűbb és legaktuálisabb mű itt Magyarországon – de nem csak erről van szó. Nem pusztán másodlagos irodalmat nyújt a szerző, nem egyszerűen Husserl-kommentárról van szó, hanem egy önálló filozófiai pozíciót is felvillantó szövegről, amely Husserl, és az utolsó fejezetben Michel Henry alapján a mindannyiunkban benne működő történeti élet fenomenológiai megragadhatóságának feltételeit szeretné tisztázni. Az azóta eltelt években Toronyai ezt a vonalat vitte tovább; a kulturális élet különböző területeire és jelenségeire összpontosító konkrét fenomenológiai, filozófiai leírásokkal szolgálva.

A hazai közegben művének máig tartó sajátos jelentőségét és aktualitását – önálló filozófiai erényei, állásfoglalásai mellett – az adja, hogy olyan, a Husserl-irodalomban meggyökeresedett előítéletekkel száll szembe, amelyeket egyébként a nemzetközi irodalom némely szerzőjének sem sikerült meghaladnia; illetve olyan vitákba kapcsolódik bele, amelyek még ma is nyitottaknak, eleveneknek tekinthetők. Az egyik ilyen elterjedt előítélet az érett Husserl idealizmusára, illetve idealista fordulatára vonatkozik. Eszerint Husserl, miután a Logikai vizsgálódásokban (1900/1901) végrehajtott a „fenomenológiai áttörést”, melynek révén visszatért „magukhoz a dolgokhoz”, és első főművében kidolgozott egy alapvetően realista irányultságú filozófiát, pár évvel később (1906/07 körül) áttért egy spekulatív jellegű, szubjektum-orientált idealista álláspontra. A

COMITATUS

Oldal 23

fenomenológia transzcendentális idealista fordulatáról van szó, melyet már Husserl tanítványai közül is sokan kétkedve, gyanakvással fogadtak. A transzcendentális fenomenológia középpontjába a tiszta tudat (1906/07-től kezdve),[1] illetve a konstituáló tiszta én (legkésőbb 1912-től kezdve)[2] került; és a tiszta én, mint végső konstituáló forrás koncepciójához Husserl haláláig hű maradt. Ennek megfelelően minden értelem és érvényesség forrása a tiszta, illetve transzcendentális én.

Ez az a felfogás, amelyet nem árt kellő körültekintéssel kezelni. Ezt a megközelítést Husserl követői, tanítványai közül legismertebb módon Scheler és Heidegger úgy értelmezték, mint visszatérést egyfajta kanti típusú idealizmushoz; a Logikai vizsgálódások utáni művekre úgy tekintettek, mint amelyek mindenképpen visszaesést jelentenek az első főmű realista pozíciójához képest. Ez az értékelés, egyes filozófusoknál, értelmezőknél, mind a mai napig jelen van; olyan interpretációról van szó, amelyet távolról sem vehetünk teljesen meghaladottnak; noha a kéziratos hagyaték egyre gyarapodó publikálásának tükrében ennek a képnek az egyoldalúsága nyilvánvaló kellene, hogy legyen. Toronyai könyve részben ezekhez a vitákhoz kapcsolódik, illetve az itt vázolt, bizonyos mértékig torz és előítéletekkel terhelt képnek a felülvizsgálatát célozza. Teszi ezt az elsődleges és másodlagos forrásoknak a könyv megírásának idejében több mint elégséges ismeretének a birtokában; a Husserl-összkiadás dokumentumait alaposan ismerte, és értő módon használta; ahogy a hazai és nemzetközi, Husserl gondolataival és munkásságával kapcsolatos vitákban is otthon volt, ismerte a főbb álláspontokat, értelmezési irányokat, és ezekhez maga is kreatívan és produktívan kapcsolódott.

A szóban forgó előítélet szerint Husserl, transzcendentális (és egológiai) fordulata után, egy szubsztanciális, metafizikai ént tett meg filozófiája középpontjának;[3] egy időfeletti létezőt, mely enyhébb olvasatban minden értelem és érvényesség forrása,[4] egy erősebb értelmezés szerint azonban egyenesen lét- és világteremtő erővel rendelkezik.[5] Ez azonban, ebben a formában, soha nem volt Husserl véleménye, és utolsó korszakában kifejezett erőfeszítéseket tett azért, hogy filozófiáját biztosítsa a fentebbi félreértésekkel szemben. Ennek utolsó, nagyszabású dokumentuma Husserl befejezetlenül maradt műve, Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia c. könyv (1936), valamint az azt kísérő, tetemes mennyiségű kutatási kézirat (melyek jelentős részét az összkiadás Toronyai által is használt 15-ös és 29-es kötetében, illetve utóbb a 39-es kötetben adták közre). Husserl munkásságának utolsó szakasza (és Toronyai főként erre összpontosít) a történelmet helyezi a centrumba, és mindent a történelem felől ért meg: a transzcendentális ént vagy egót, illetve a transzcendentális egók alkotta közösséget is; ők is alá vannak vetve a történelemnek. A történelem pedig itt mindenekelőtt történelmi élet.

Husserl utolsó korszakát tekintve − úgy gondolom – mindenképpen helyes azt állítani, hogy nem a szubjektum az, aki az életet konstituálja, hanem az élet az, aki a szubjektumot, és a szubjektumon keresztül önmagát konstituálja.

Ebben a fogalmi keretben döntő jelentőséggel bír az élet fogalma, és Toronyai annak szenteli művének egy jelentős részét, hogy érthetővé tegye Husserl élet-fogalmát. Könyvében azt próbálja megmutatni, hogy Husserl teljes filozófiai koncepciójának meghatározó, sőt, bizonyos szempontból központi mozzanata volt az élet fogalma; és hogy egyes visszatérő bírálatokkal szemben Husserlnél az intencionalitás nem pusztán egy formális viszony volt (a tudat vonatkozása tárgyára), és szubjektum-fogalma nem egy elvont, világon kívüli, metafizikai entitást jelölt, hanem ezeket a fogalmakat nála csak az élet gondolata révén érthetjük meg adekvátan. Vagyis szeretné megmutatni, hogy intencionalitás, szubjektum (ego) fogalmai nagyon is konkrét és tartalmas fogalmak nála, amelyek magukkal vonják világban való létünket, a világ forgatagában való egész mozgalmas részvételünket, implikáltságunkat. Intencionalitás és szubjektum teljes egészében belemerülnek a világba; ezek a fogalmak végső soron interszubjektív és történeti létezést jelölnek. Ebben az értelemben egy interszubjektív és történeti lét kifejezésére szolgálnak. Egyúttal Toronyai a Husserl-koncepciójában rejlő transzcendentális motívumot is hangsúlyozza; azt tehát, hogy a szubjektum (illetve a szubjektum intencionalitása) minden értelem és érvényesség végső forrása. Az életet a szubjektív oldal felől érti meg, fejti ki; az élet, ebben az értelmezésben (Husserl szándékaival és eszmefuttatásaival maradéktalan összhangban), értelem- és érvényességadó élet. Ezt azonban kellő óvatossággal kell érteni: az élet az érvényesség és az értelem szubjektív forrásaként sem válik azonban függetlenné a világtól, hanem az szervesen mindig világi összefüggések közé illeszkedik. Felfedi a világi összefüggéseket, nem pedig megteremti őket, mint valamifajta demiurgosz. Ezt a felfedő, értelmező munkát pedig a szubjektív élet történelmileg és társadalmilag meghatározott, artikulált módon viszi végbe.

Mi a speciális jelentősége annak, hogy Toronyai Husserl filozófiáját mindenekelőtt életfilozófiaként próbálja értelmezni, olyan filozófiai koncepcióként tehát, melynek központi fogalma az élet? Toronyai törekvéseiben mindenekelőtt a Husserl filozófiájával kapcsolatos bizonyos általános előítéletekkel szembeni harcot kell látni.

COMITATUS

Oldal 24

Az egyik legfontosabb ilyen előítélet, amelyre már fentebb is utaltunk, hogy Husserl tudatfilozófiát művelt, melynek ágense a világon kívüli metafizikai szubjektum. Ezt a fajta tudat- vagy szubjektumfilozófiát jellemezte a Husserl-korabeli életfilozófia egyik klasszikus szerzője, Wilhelm Dilthey, a következő, híressé vált szavakkal: „A Locke, Hume és Kant konstituálta megismerő szubjektum ereiben nem valódi vér folyik, hanem a puszta gondolkodási tevékenységnek tekintett ész híg leve”.[6] A tét tehát az volna, hogy kimutassuk, hogy ez a kép Husserllel kapcsolatban hamis, hogy nem egy absztrakt szubjektum, világtalan, elvont gondolkodási tevékenysége az, ami nála a világot, a létet bármiféle értelemben is megteremti, hanem éppen ellenkezőleg: a husserli szubjektum, illetve tudat létét a világba való bevontság alkotja; léte az ő tényleges életfolyamata, világban való részvétele. Ilyen módon Husserl filozófiája nagyon is közel áll az általa egyébként sokat bírált, de egyúttal mégis tisztelt Dilthey gondolkodásához; (akivel kapcsolatban Husserl a transzcendentális motívum elmaradását tartotta az egyik legnagyobb fogyatékosságnak. Husserl életfogalma egy sajátosan transzcendentálisan értelmezett életfogalom volt).

Egy átfogó monográfiáról van szó, mely szisztematikusan végighalad a husserli filozófia legfontosabb fogalmain és belátásain, és módszeresen feltárja a köztük lévő lényegi összefüggéseket. Ilyen módon végighalad többek között az intencionalitás, a fenomenológiai redukció, az „ego cogito”, a tiszta én, a transzcendentális, az eleven jelen, az időtudat, a konkrét monadikus én, a monászközösség, az interszubjektív konstitúció, a noézisnoéma korreláció, stb. fogalmain, és részletesen vizsgálja a köztük fennálló belső, tartalmi-logikai viszonyokat.

Ezeket a fogalmi elemzéseket elhelyezi a husserli életmű fejlődésében, melyet egy koherens, korábbi gondolati tendenciákat kibontakoztató, logikailag jól összefüggő egységet mutató folyamatnak állít be. Ennek a fejlődési folyamatnak az eredménye, hogy Husserl eljut a konkrét, történetileg megragadott, interszubjektív életig; és a fenomenológia olyan határproblémáihoz, mint a fenomenológiai metafizika gondolatához, illetve a történelemben ható teleológia eszméjéhez, melyekre Toronyai szintén kitekint, (ld. pl. 228. o., 166-os jegyzet).

Noha rekonstrukciója során Toronyai visszanyúl az érett Husserl első főművéhez, a Logikai vizsgálódásokhoz, tehát Husserl úgynevezett „realista” korszakához, és az ott megjelenő élet-fogalomhoz (az „intencionális élmény” fogalmához) figyelmének középpontjában mégis Husserl transzcendentális filozófiája áll, melynek első szisztematikus, emblematikus műve, a röviden Eszmék címen emlegetett munka (1912). Toronyai érdeklődése mindenekelőtt a transzcendentális fenomenológia élet-fogalmára irányul. Ily módon a könyvben kiemelt szerephez jut a transzcendentális szférát megnyitó fenomenológiai redukció husserli módszerének bemutatása. Egy bevettnek számító[7] felosztással Toronyai a fenomenológiai redukció három fő útját emeli ki: a transzcendentális fenomenológia első korszakának úgynevezett kartéziánus útját, mely a „leggyorsabb”, és amely egyből a tiszta tudat szférájához visz bennünket, a húszas években kialakult pszichológiai utat, amely az intencionális aktust mint olyat állítja a középpontba, és végül a harmincas évek ontológiai útját, amely az „életvilágon” halad keresztül. Ezek az utak egyre lassabbak, egyre óvatosabbak – de mindegyik végállomása ugyanaz: a transzcendentális, konstituáló tudat szférája, és az e szféra felől értelmezett élet.

A redukcióknak ettől a módszertanától nem független a szisztematikus elemzések husserli módszere, amelynek egyes rétegeit Toronyai egymással való rendszeres összefüggésükben tárgyalja. Négy, egymással szervesen összekapcsolódó, egymást időrendben követő és logikailag is egymásra épülő elemzési módszer van Husserlnél: statikus, genetikus, generatív és konstruktív fenomenológia. Az első három a tiszta szemléleti adottság közegében mozog; a negyedik azt próbálja meg fenomenológiailag hozzáférhetővé tenni, ami elvileg nem lehet adva szemléletileg. A statikus módszer a kész tárgyiságokra, a szilárd, befejezettnek tekinthető összefüggésekre irányul. A genetikus megközelítés a minden tárgyisághoz és adottsághoz, és éppígy az egóhoz és az interszubjektív közösséghez is szükségszerűen hozzátartozó időbeli keletkezés apriori struktúráját vizsgálja. A Husserl utolsó korszakában kidolgozott generatív fenomenológia már az egymást követő történelmi generációkban konkrétan munkálkodó élet fenoménjét hivatott feltárni (Toronyainál: „interszubjektív [intermonadikus] konstitúció mint módszer”, 18sk).[8] Ez utóbbi módszertani úttal szoros összefüggésben jelenik meg Toronyainál a mindenekelőtt Eugen Fink által írt VI. Kartéziánus elmélkedésben[9] felvetett, de maga Husserl által is ismert, tárgyalt és alkalmazott konstruktív fenomenológia, illetve fenomenológiai konstrukció eljárása, amely a szemléletileg közvetlenül nem hozzáférhető indirekt feltárását célozza. Ezeken a szisztematikus elemzési módszereken keresztül jut el Toronyai a „fenomenológiai abszolútumig”, „a történeti lét nagy faktumáig” (146skk, 228).[10] A könyv gondolatmenete (mindenekelőtt a könyv legnagyobb részét kitevő második főszakasz)[11] úgy

COMITATUS

Oldal 25

halad, hogy Toronyai körüljárja, hogyan válik a szubjektumpólus felől megvilágított transzcendentális élet fogalma Husserl munkásságában egyre konkrétabbá és tartalmasabbá. Kimutatja, hogy lényegi, elválaszthatatlan kapcsolat van Husserlnél a szubjektumpólus és az objektumpólus között, hogy az élet fogalma biztosítja a szoros kapcsolatot a kettő között, és hogy végső soron az élet konkretizálja és konstituálja önmagát szubjektív és objektív pólusként, mint öneszmélő és világképző, illetve világtapasztaló élet. A szubjektumpólus kezdetben egy absztrakt, logikai én, tiszta én, mely ilyenként vonatkozik az objektumra, illetve az objektív összefüggések horizontjára, mint a világra. Ez a statikus elemzési mód számára megmutatkozó tiszta én. Ezután az ego konkrétabban, mint monadikus ego konstituálja önmagát, mely már nem pusztán az élmények és aktusok elvont, logikai vonatkozási pontja, hanem egy habitusokkal, emlékekkel, különböző képességekkel bíró tartalmas, személyes én, csak transzcendentális nézőpontból tekintve. A monadikus egóhoz szükségképpen hozzátartozik egy individuális genezis; ezt a transzcendentális személyes ént a genetikus megközelítés tárja fel. Végül a szubjektív öneszmélő és világképző életet a maga teljes gazdagságában az interszubjektív (generatív) konstitúciós út fedi fel; ez mutatja meg, hogy az ego mindig is társegók, egy átfogó interszubjektív közösség tagja, és hogy lényegénél fogva elválaszthatatlan egy interszubjektív, történeti és kulturális közösségtől. A transzcendentális szubjektivitás, legkonkrétabb, abszolút formájában, transzcendentális interszubjektivitásként mutatja meg magát; méghozzá oly módon, hogy ahhoz a társadalom, sőt a természet története is strukturális módon hozzátartozik, (154-156).

Meg kell itt említeni, hogy a különböző konstitúciós szintek összekapcsolásában alapvető szerepe van Toronyainál (és, mint elemzései alapján világosan látható: magánál Husserlnél) az időtudat problémájának. Az idő a szubjektivitás lényegi médiumának bizonyul, és az idő, kezdetben individuálisnak tűnő konstitúciója és önkonstitúciója az, ami átvezet a történelmi és közösségi idő konstitúciójához. Ennek alapján megmutatkozik, hogy a szubjektum mindig is egy történetileg értett interszubjektivitás része, éppúgy, ahogy az individuális idő (az individuális élményfolyam ideje) mindig is egy átfogóbb, közösségi, interszubjektív időnek az önállótlan mozzanata, pontosabban: az individuális élményfolyam ez utóbbi, történelmi és kulturális interszubjektivitás (valamint a rá jellemző időbeliség) részeként konstituálja magát.[12] * Toronyai Gábor könyve egy ma, 2018-ban is teljesen friss mű, aktuális értelmezésekkel és problémafelvetésekkel. Munkája szerencsés konstellációban született, a rendszerváltás utáni Magyarországnak abban az időszakában, amikor a hazai fenomenológiai és speciálisan Husserllel foglalkozó kutatás új erőre kapott, olyan hazai mesterek védőszárnyai és ösztönző segítsége alatt, mint Vajda Mihály, Munkácsy Gyula, Fehér M. István, Tengelyi László, illetve az akkor (a kétezres évek elején) még mindig szintén pályája relatív kezdetén álló Mezei Balázs. A könyv megjelenése óta eltelt 16 évben a Husserl-szövegkiadás jelentősen előrehaladt,[13] és az életművel, a Husserl által egykor felvázolt problémahorizonttal kapcsolatos viták is több jelentős, nemzetközi fordulóponton mentek keresztül. Mégis: A tudományos életfilozófia c. könyv máig nem vesztett aktualitásából, olyan kezdeményezéseket, megfontolásokat találunk benne, amelyek ma éppúgy relevánsak az említett viták szempontjából, mint a mű születésének idején. Toronyai intuíciója kiválóan működött: a 2002-es könyv olyan – egyébként alaposan körülbástyázott, alátámasztott – sejtésekkel szolgált, amelyeket az azóta zajló kutatások és szövegkiadások csak megerősítettek; és olyan filozófiai téziseket fogalmaz meg (többek között életfilozófia és tudományos filozófia összeegyeztethetőségét illetően), amelyek ma is további vitákra és vizsgálódásokra kell, hogy indítson bennünket.

[1] Melynek alapvető szövegei: Einleitung in die Logik und Erkenntnistheorie. Vorlesungen 1906/07. (Bevezetés a logikába és az ismeretelméletbe. Előadások 1906/07-ből). (Husserliana 24). Valamint: A fenomenológia ideája (Husserliana 2. Magyarul: In: Edmund Husserl válogatott tanulmányai. Budapest: Gondolat kiadó, 1972: 27-110).

[2] Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie I-III. (Eszmék egy tiszta fenomenológiához és fenomenológiai filozófiához I-III). Hua 3-5.

[3] Vö. pl. Martin Heidegger: Prolegomena zur Geschichte des Zeitbegriffs (1925), Frankfurt am Main: Verlag Vittorio Klostermann, 1994. Ld. még pl.: Jean-Luc Marion: Réduction et donation, Paris: P.U.F., 1989.

[4] Egy meglehetősen standardnak számító olvasatról van szó. Vö. pl. Tengelyi László: Őstények és világvázlatok,

COMITATUS

Oldal 26

Budapest: Atlantisz kiadó, 2017: 167skk. (Az idézetben az értelemadás forrásaként a „tiszta tudat” van megjelölve, azonban a „tiszta tudat” az Eszmék [1912] korszakában már a strukturálisan a tiszta énhez tartozik).

[5] Vö. Tengelyi: Élettörténet és sorsesemény, Budapest: Atlantisz kiadó, 1997: 143sk. (Itt Tengelyi Fink Husserl-értelmezését elemzi). Egy újabb ilyen értelmezésért: Arthur David Smith: Husserl and the Cartesian Meditations, London & New York: Routledge, 2003.

[6] Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok, Budapest: Gondolat kiadó, 1974: 66.

Toronyai könyvében: 227. oldal, 164-es jegyzet.

[7] Legkésőbb Iso Kern klasszikussá vált, 1962-es cikkje óta bevettnek számító felosztásról van szó. Kern: „Die Drei Wege zur transzendental-phänomenologischen Reduktion in der Philosophie Edmund Husserls”, in Tijdschrift voor Filosofie, 24ste Jaarg., Nr. 2 (Juni 1962), pp. 303-349.

[8] Ezekről a módszertani utakról részletesebben ld.: Marosán Bence: „Edmund Husserl és a filozófia határai”.

In: Létünk folyóirat (2016/3): 71-89.

[9] Fink: Cartesianische Meditation. Teil I: Die Idee einer transzendentalen Methodelehre. The Hague, Netherlands: Kluwer Academic Publishers, 1988. (In: Husserliana Dokumente 2/1). (1932).

[10] Toronyai könyve előtt magyar nyelven ilyen átfogó igényű, szisztematikus, a végső husserli kérdésekig eljutni szándékozó monográfiával, tudomásom szerint, Mezei Balázsnál találkoztunk: Zárójelbe tett Isten. Edmund Husserl és egy fenomenológiai prototeológia vázlata. Budapest: Osiris kiadó, 1997.

[11] II. Transzcendentális élet. 54-174. oldalak.

[12] A tanulmány harmadik, kitekintő részében Toronyai Michel Henry radikális életfenomenológiáját elemzi, melyben az élet, tér- és időhorizontok nélkül, tiszta bensőségben, tiszta érzéki önaffekcióként tárul föl.

[13] Művében Toronyai a Husserliana 29. kötetéig bezárólag használja az életmű kritikai kiadásának dokumentumait; jelenleg a Husserliana a 42. kötetnél tart, a Husserliana Materialien (kiegészítő kötetek) pedig a 9. kötetnél.

COMITATUS

Oldal 27

►TANULMÁNY

COMITATUS

Oldal 28

│LÁNG CSABA

„Meg akarok maradni önmagamnak” (Az ember méltósága) Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.

Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”[1] Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”[2] Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.

Nietzsche is egyfajta felemelkedésről beszél, mint a Lakoma Szókratésze. „Mert igazi lényeged nem benned rejtőzik, hanem mérhetetlen magasságban fölötted, vagy legalábbis afölött, amit többé-kevésbé énednek tekintesz.”[3] Ezt a felemelkedést is alapvetően a vágy (Erósz) ösztönzi, de nem merül ki ennyiben. Nem marad pusztán intellektuális. Nietzsche végső soron nevelésről, képzésről és e képzés során elszenvedett erőszakról beszél. Azt mondhatjuk, hogy az antik filozófia ősi varázslata egy más formában ismét megnyilvánul. Ezúttal mint kívánság elevenedik meg, hogy az állati létből a létezés megváltójává, emberré legyünk. Ezen a ponton tér vissza Nietzsche ismét a szenvedéshez. Azt állítja, hogy „az értelmetlen szenvedés látványa kelt mélységes felháborodást az emberben.” [4] Majd folytatja a gondolatot: és állati mindaz, ami értelmetlenül szenved „mert nem rendelkezik azzal az erővel, hogy a szenvedés fullánkját maga ellen fordítsa, és megértse létezését metafizikailag.” [5] Amíg úgy vágyunk az életre, mint a boldogságra – hangsúlyozza Nietzsche – addig még mi is állatok vagyunk, és miként az állatok – megváltatlanul szenvedünk. Az állati lét megváltatlanságában hangsúlyozódik a legerősebben a schopenhaueri filozófia igazsága. Szinte fuldoklunk ebben az igazságban, vagyis saját létünkben, amelybe a boldogságot követve belemerültünk, és kétségbeesetten arra vágyunk, hogy valaki kimentsen bennünket. Döntő fordulat csak akkor következik be életünkben, ha kivételes alkalmakkor az embernek sikerül bepillantást nyernie létezésébe, csak

COMITATUS

Oldal 29

ebben a megértésben sejlik föl az ember – írja Nietzsche említett munkájában. Az embernek megadatik ez a belátás, tehát felelősséggel tartozik a természetnek, amely Nietzsche szerint öntudatlanul az emberi lét felé törekszik, mintha a maga néma esendőségében meg akarná szólítani őt, vagy mintha hozzá imádkozna.

Embernek lenni annyi, mint meghallani ezt a hívást még akkor is, ha állati létünk teljességgel azt kívánja, hogy belevesszünk a létezésbe. Az ember tehát nem képes tisztán elmerülni a létezésben, inkább iránytalanul bukdácsol, mint egy süllyedni készülő hajó. És csakugyan, egyfajta beállítódás váltásra lenne szükség, egy sajátos fenomenológiai redukcióra, (bármilyen furcsán is hangozzék ez egy tizenkilencedik századi életfilozófián belül).

Vissza önnön szenvedésedhez! Vagyis ahhoz a felismeréshez, amelyet Nietzsche úgy fejez ki, hogy „a boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút.” [6] Szellemi tanítómesterének, egy igaz embernek, Schopenhauernek[7] felismerése ez és nem egyszerűen ráébredés, hanem kitartás ennek a tudatosulásában.

Nietzsche tehát az értelmetlen szenvedés képétől menekülve eljut az aszketikus eszményhez, melyet utolsó korszakában kritikával illet. Nietzsche késői korszakának egyik alapvető felismerése az, hogy az igazán erős ember képes uralni, szublimálni szenvedélyeit, nem kell azokat kiirtania, megfékeznie, vagyis nem kell aszkétává lennie. Az ellentmondásokat nem akarja megszüntetni, hanem inkább egységbe fogva stílust ad jellemének. Az ilyen ember „nem tagad többé” – írja Walter Kaufmann, mert „Tudja, ha igent mond saját létére, az összes többit is igenli.”[8] George Wrisley azt állítja, hogy az aszketikus eszményre azért volt szükség, mert az értelmetlen szenvedés végső soron szuicid nihilizmushoz vezet, vagyis ahhoz a felfogáshoz, hogy kívánatos az életből való távozás. Az értelemadás révén azonban az „élet centrális aspektusa lehetővé válik.”[9] Miért olyan nehéz embernek lenni?

Mit kíván tőlünk Nietzsche tulajdonképpen, amikor felszólít bennünket arra, hogy legmagasabb rendű vágyunkat követve váljunk emberré, „váljunk azzá, akik vagyunk”.[10] Hisz nem vagyunk-e máris, minden hétköznapiságunkkal, lustaságunkkal és épp kicsinyességeinkkel együtt emberek? Mire gondol Nietzsche, amikor kimondja a talányos szót, amelynek elhangzásába beleremeg a Szfinx Szophoklész híres tragédiájában?

Az ókori drámaíró még tudta, hogy félelmetesen csodálatos dolog embernek lenni, csak ő egyetlen szóval fejezte ki ezt. Azt mondta: „δεινός”.[11] A klasszicista költő, Hölderlin, sok száz évvel később, az antikvitás emberképe iránt érzett elragadtatásban azt írja: „Márpedig ha emberekről vitáznak fenn az égben, s hatalmasan mozdulnak a holdak: a tenger is szót szól majd akkor, s a folyamoknak új meder kelletik.”[12] Hölderlin olyan magasra emeli az ember értékét, hogy talán csak egy isten tudna megfelelni neki. De engedhetünk-e az ember méltóságából? Szabad e lerántanunk őt magunkhoz? Pedig a bennünk élő nyájösztön titokban ezt akarja, állítja Nietzsche. „Ugyanis mindennemű emberi rend arra irányul, hogy az egyfajta állandó gondolati szétziláltságban élő ember ne fürkéssze, érezze az életet. Miért akarja a nagy ember mégis makacsul ennek az ellenkezőjét, vagyis átérezni az életet, tehát szenvedni tőle? Mert rájön: az emberek azt akarják, hogy csapja be önmagát és amolyan hallgatólagos megállapodás keretében előcsalogatnák őt barlangjából. Ám a fülét hegyezve résen áll és így határoz: „meg akarok maradni önmagamnak.”[13] Persze, mondhatjuk a 20. századi román esszéíróval, Ciorannal röviden, hogy a filozófia mindig az ember legmagasabb lehetőségeit célozza meg és ezért az emberi gyengeség és szomorúság teljesen hiányzik belőle. [14] A filozófia soha nem fogadja el az életet úgy, ahogy van. Talán csak rosszul értelmezzük a homo mensura tételt, „minden dolognak mértéke az ember.”[15] Mi csakugyan a saját, emberi és véges létünket tekintjük a dolgok mértékének, de elfelejtkezünk róla, hogy még nem vagyunk tisztán emberek. A brit Nietzsche-kutató Jill

COMITATUS

Oldal 30

Marsden szerint egy ritmusváltásra lenne szükség ahhoz, hogy „az ember/állat túllépjen eltompult érzékszerveinek értékítéletein, az élet egy teljességgel más ritmusát testesítse meg, hogy ne lásson mást mint alakulást.” [16] Inspirációs erőkre várunk, mint a tengeri madarak a viharra, hogy magunk fölé emelkedjünk. Gilles Deleuze szerint a kultúra maga ez a vihar, amennyiben kényszerként, erőszakként, dresszúraként fogjuk fel, amely különböző módokon a gondolkodásra hat. Épp ennek következetes végiggondolása teszi Nietzschét Deleuze szemében egy új gondolkodói kép képviselőjévé. Deleuze azt írja: „Azokra az erőkre várunk, melyek a gondolkodásból valami aktívat képesek alkotni, feltétlenül aktívat, a hatalomra mely igenléssé képes változtatni azt. A gondolkodás […] egy rendkívüli esemény magában a gondolkodásban, magáért a gondolkodásért.”[17] Pedig talán nincs is semmilyen rendkívüli esemény. Amire várunk, már mindig is megtörtént, csak még nem jutottunk el ennek a történésnek a felismeréséhez. Nem rendkívüli abban az értelemben, hogy „mindenki hordoz magában produktív egyediséget lényének magvaként.”[18] Egy másik értelemben viszont igen is rendkívüli, hiszen ez a mag csak kevesekben hasad fel. Mert az ember, egy hasonlattal élve olyan növény, akit egyedisége borít legszebben virágba. „Amikor tudatára ébred ezen egyediségnek – írja Nietzsche – akkor mintha valami idegenszerű ragyogás jelenne meg körülötte, a szokatlanság fénye.” [19] Mintha egy szentség aurája, glóriája nyilvánulna meg pusztán abban a tényben, hogy élsz, hogy egyáltalán vagy. Ezt azonban csak a fiatal művészek veszik észre féltő gonddal, s aztán feljegyzik róluk, mint Frederico García Lorcáról vagy Török Ignác aradi vértanúról, hogy sírt a kivégzőosztag előtt. A művész valóban úgy érzi, hogy nem kaphat annál nagyobb ajándékot, mint visszavonhatatlan egyediségét, e drágakövet a létezés foglalatában. Talán ez az oka annak, hogy egy igazi művész soha nem akar más lenni, mint aki, s miközben éhezi, szomjazza az elismerést, a legjobban a sikertől tart, mint ami messze viszi őt attól a csodás titoktól, ami a legközelebb van hozzá. És talán ebben a tényben van az értelme annak is, hogy miért akar áldozat lenni a művész. Hogy védtelen egyedisége a magára kirótt szenvedésen keresztül tisztán lelepleződjön, megnyilvánuljon, mint a legcsodásabb ékszer, amit ember valaha is viselhet. Ő a saját vérével provokál, hogy a többiek észrevegyék, hogy élnek.

Ebben a paradigmában az egyediség vállalása tehát elkerülhetetlenül szenvedést von maga után. És fordítva, szenvedés az, ha nem tudunk beleolvadni az embernyáj tömegébe. Bizonyára vannak olyanok, akik odaadnák egyediségüket egy kiadós felejtésért cserébe, hogy elfeledjék mindazt a fájdalmat, amelyet nem vállalt, nem kívánt egyediségük rótt rájuk. Ők létüket leginkább csapdának látják, menekülnének belőle. „Odaadnák minden örömüket csak a terheket levegyék róluk.”[20] Az ily módon szenvedő ember élete tiszta kiadásnak tűnik, mintha elvérezne tulajdon létében anélkül, hogy életerejéből bármit is a maga javára tudna fordítani. Már Platón óta tudjuk, és ezt Nietzsche és Ralph Waldo Emerson 19. századi amerikai lelkész esszéíró is megerősíti, hogy a filozófussal, a bölccsel viszont semmi rossz nem történhet, sem életében sem halálában. „A költőnek, a filozófusnak, a szentnek minden dolog baráti és megszentelt, minden esemény hasznos, minden nap szent, minden ember isteni” [21] Úgy tűnik egyenesen ez a próbaköve annak, hogy különleges ember-e valaki: képes-e a dolgok ilyen végső és holisztikus szemléletére. Mintha egy különös „játék” jutalma lenne ez, jutalom, amelyhez önmagunk legyőzése folytán jutunk. Hogy azonban sikerül-e győznünk és tényleg filozófusok vagyunk-e, nem egyedül rajtunk múlik.

Ebben a játékban az önjelölt nevezők rendre elbuknak: mert hiába akarod szeretni az isteneket, ha ők lemondtak rólad. Nietzsche alkímiának nevezi azt a folyamatot, melyben a keserű tapasztalatok megmagyarázhatatlan módon arannyá változnak, tehát teremtéssé, önteremtéssé. Csak e teremtés nagyszerűsége igazolja vissza, hogy valóban filozófus, költő vagy szent valaki.

Számára e végső próba személyes életében Lou Andreas Saloméval való szakítás után jött el. 1882. december 25 -én keltezett levelében Overbecknek ezt írja: „Hacsak nem találom fel az alkimista trükköt, hogy ezt a szennyet arannyá változtassam, elveszek.”[22] Ebből a levélből tudjuk, hogy Nietzsche mélységesen egyetért Emersonnal az igazi emberi nagyságot illetően, ugyanis szó szerint idézi az amerikai gondolkodót: „Itt van a legjobb alkalom, hogy bebizonyítsam, hogy számomra minden tapasztalat hasznos, minden nap szent és minden ember isteni.” [23] A „végzet szeretete”

COMITATUS

Oldal 31

talán csak egy másik megfogalmazása ugyanennek az életérzésnek. A „nagy ember” ebben a játékban tulajdonképpen mindenét felteszi, amikor fellép a tragikus színpadra, mert egyedül csak a tragikus színpadról nyílik ilyen mindenre kiterjedő kilátás az életre. Persze fennáll a veszély, hogy e színpad vesztőhellyé, pellengérré vagy – ami még rosszabb – olcsó színházzá válik. Ezért a „nagy ember” mintegy az életét teszi fel, hogy provokálja az isteneket, válaszra kényszerítse őket, illetve, és ez a legfontosabb, hogy próbára tegye a benne lévő szeretet erejét, amely ha valóban igaz, győzedelmeskednie kell minden neheztelés és keserűség fölött. Végül Nietzsche 1888 végén euforikus állapotban úgy ítéli meg, hogy kiállta a próbát: és valóban nagy embernek bizonyult. Hogy képet kapjunk arról, mekkora átalakuláson ment keresztül Nietzsche, elég ha elolvassuk az Ecce Homo (1908.) bevezető hálaénekét. Ha a méhek beszélni tudnának, valószínűleg hasonló szavakkal fejeznék ki hálájukat a nyár végén a kiadós munka után, mint amelyekkel Nietzsche adott hangot abbéli örömének, hogy sikerült saját mézévé változtatnia (a maga értékelésében átírnia) minden tapasztalatát és ezzel mintegy kaptározni az örökkévalóságra. „ami élet volt benne megmenekült, halhatatlan.”[24] Innen láthatjuk, hogy az önéletrajzírás, saját életének felmondása nem más, mint e kaptár ajtajának önmaga előtti kinyitása, és ha mások is megízlelhetik ezt a rendkívüli édességet, hát annál jobb, de már nem nekik ír, hanem megédesült életének mézébe mártott újjal csemegézik, miközben bőszen – miként a méhek –, saját, féltékenyen elzárt „öröklétét” védelmezi ezzel is.

A rendkívüli embernek tehát Platón, Hölderlin, Emerson és Nietzsche tanúsága szerint minden javára válik, minden teher, amit ráraknak, csak felemeli őt. A filozófus, a művész és a szent életében úgy tűnik, más ökonómia működik, mint az egyszerű szenvedő emberében. Azt mondhatnánk, hogy ők szenvedésüket szenvedéllyel ragadják meg. „A művészet a szenvedő ember megváltása – út az olyan állapotokhoz, amelyekben akarja, dicsőíti, isteníti a szenvedést, ahol a szenvedés a nagy rajongás egy formája.”[25] Mindig egy nagyobb egész felől tekintenek szenvedésükre, integrálni próbálják azt anélkül, hogy tagadnák. Nem negáció tehát, hanem inkább szublimáció. Nem reakció, hanem alkímia.

A magány, ami érik Az erők tiszta fokozódását valamiért csak a magányban vagy az egyedüllétben tudjuk elképzelni. (Bár a kettő nem ugyanaz. Ezt Nietzsche hangsúlyozza). Akár azt is mondhatnánk, hogy a filozófus, a művész, a szent, a remete – különböző mértékben – a magányosság bajnoka vagy performere. Képesek arra, hogy hosszú időn keresztül zárt perspektívában, szinte elemi vegetációban, selyemhernyóként gondolataikba gubózva éljenek.

Képesek arra, hogy megérleljék önmagukat, mintha gyümölcsök lennének. De még ennél is többről van szó. A magány menti meg őket önmaguk számára, ezért soha nem szűnnek meg a legnagyobb hálával gondolni erre a teremtő magányra, még akkor sem, ha olykor menekülnének tőle. Nietzsche azt írja: „A magány nem éltet: érik...

S ehhez még a nap is a barátod kell legyen.”[26] Tehát a magány egy ilyen performance elemi feltétele. Mintha egy bizonyos fajta egyedüllét nélkül mindenki egyformán kezdene el gondolkodni, hozzájárulva ezzel egy tökéletes zsarnokság létrejöttéhez. „Magányosságba vonulok, hogy ne igyak mindenki ciszternájából. Amikor a sokaság közt vagyok úgy élek mint a sokaság és nem hiszem hogy valóban gondolkodom. Egy idő múlva mindig úgy tűnik mintha száműzni akarnának önmagamból és megfosztani engem a lelkemtől.”[27] A többi emberrel való közösség szintjén nemcsak az a veszély fenyeget bennünket, hogy könnyen szétforgácsolhatjuk erőinket, hanem egyenesen az – és ez Nietzsche meglátása –, hogy a közösség olykor a legbecsesebbet akarja elvenni tőlünk, a legfontosabbat, amely nélkül talán nem létezhet igazi közösség sem, és

COMITATUS

Oldal 32

amelyhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell: önmagunkat. A magány ellenben összefog bennünket, amikor nem tudunk vagy nem akarunk menekülni tőle. Ehhez azonban magunkba kell rejtenünk egy titkot, mint valami magot, hogy növekedjen, valamit, ami lényegileg mi magunk vagyunk, de egyenlőre még számunkra is, és legfőképp számunkra, rejtve van. De csakugyan egyedül a magányban van meg az, ami bennünket felemel, és nem kellene-e egy bizonyos lelki állapotnak is támogatnia ebben? Hiszen ahhoz, hogy akár minden megaláztatással valami növekedjen bennünk, minden sérelem javunkra váljon, minden teher, amit ránk rónak, felemeljen, egy szinte gyermeki lélek szükségeltetik, akit még nem törtek meg az évek és mindenekelőtt nem vált önmaga ellenségévé.

Nietzsche tudja azt is, hogy a magánynak van egy olyan foka, amikor a magányosságra ítélt ember szíve meghasad, mint egy érett gyümölcs és az illető önmagához kezd beszélni megédesült szavakkal, hogy elrejtse, beforrassza ezt a hasadást, ami annál jobban tudatosul, hogy el akarja rejteni valaki. Valójában ettől válik, a magányosságnak ez az intenzív átélése igazi tapasztalattá, alapeseménnyé. Mindaz, ami a magányban önmagunk közt történik, felejthetetlen. Gaston Bachelard írja a Tér poétikája c. művében, hogy a helyek, melyeket félelemben és csodálatban gyermekkori egyedüllétünk megjelölt, kitörölhetetlenek. „Egyedüllétünk múltbeli pillanatainak minden tere, a terek, ahol szenvedtünk az egyedülléttől, élveztük, kívántuk az egyedüllétet és kiegyeztünk vele, kitörölhetetlenek maradnak bennünk.” [28] De, aki hosszasan önmagához beszél, az vagy bolond, vagy megrémített. Megszokott körülmények közt nem lenne szabad így beszélni önmagunkhoz: mintha ez már nem is beszéd lenne, hanem inkább befelé véreznénk láthatatlanul. Talán a magányosságnak ezen a fokán vállnak a szavak vércseppekké, amelyet a szív látva lát, és saját fájdalmán növekedve megmagyarázhatatlanul gőgössé válik. „Aki vérével ír – mondja Nietzsche – nem azt akarja, hogy olvassák, hanem hogy kívülről tudják.”[29] Nem kétséges: Nietzsche tudatosan készült erre a magányra, mint aki fel akarja használni ezt a magányt valamire. Nem véletlen a vér metafora. Ebben a magányban nemcsak farkasok üvöltenek, de látjuk, amint vadászni indul valaki a legmélyebb éjszakában úgy, hogy egyetlen fegyvere a magány. Nietzsche a legrafináltabb módon, gyöngédséggel, szeretettel az eddig keresztényinek ismert lelkiség teljes súlyával hegyezi ki magányát, hogy átdöfje vele akár a legvastagabb bőrt is vagy páncélt. Egyszóval minden érzéketlenséget. Ennek dokumentuma az 1876 előtt írt Az utolsó filozófus beszélgetése önmagával. „Azért nevezem magam az utolsó filozófusnak, mert én vagyok az utolsó ember. Senki nem szól hozzám csak saját magam, és a hangom mint egy haldokló hangja jut el hozzám! Rajtad keresztül rejtem el magányosságomat önmagamtól és török utat a sokaságba, a szeretetbe hazugsággal, mert a szívem […] nem képes elviselni a legmagányosabb magányosság rettenetét és arra kényszerít, hogy úgy beszéljek mintha kettő lennék.” [30] És ezt még Baselban írja barátoktól körülvéve – jegyzi meg Jaspers monográfiájának első, Nietzsche életének főbb aspektusait tárgyaló fejezetében. Ugyanakkor talán azt is érezzük, hogy szinte egy tűhegynyi pontra koncentrálódik magányosságának minden fájdalma és mintha mindaz, ami még értékkel bír, ebből a mértani (mély) pontból akarna újjászületni, vagy talán helyesebb lenne azt mondani: Nietzsche ezen keserű vallomásából, mint ősrobbanásból szeretne a nyugati kultúra egész kozmosza újrateremtődni. Ez a robbanás lenne az, amely a nietzschei érzést a legtávolabbi pontokig repítené a jövő csillagmagvaiként. Mintha rendkívüli magányossága fölött érzett fájdalmával Nietzsche-nek sikerülne tiszta alapot teremtenie valami olyan számára, ami egyedül ebből az őszinteségből születhet meg. Az utolsó ember itt nem azonos a Zarathustra utolsó emberével („der letzte Mensch”; Also sprach Zarathustra, 1883.), a könnyűségben emberi mivoltát feledő lénnyel. Az utolsó ember ebben a vallomásban ennek épp az ellenkezőjét képviseli: egy ébren tartott emlékezet rendkívüli koncentrációját és kinyilatkoztatását annak, hogy a filozófia mélységesen emberi dolog, sőt mintha egyenesen azt mondaná: filozófus az, aki elhagyatottságának kínjai közepette emberségének csodálatos fokozódását tapasztalja meg. Ez azonban egy szinte jézusi átkeresztelése a tudománynak és az objektivitásnak, amely –mint tudjuk – mindig vízzel keresztel. De még mielőtt belelovallnánk magunkat egy ilyen irányú értelmezésbe, észre kell vennünk, hogy Nietzsche – miként ez várható volt – egy másik szöveghelyből ítélve teljességgel dekonstruálja azoknak az aszketikus és fanatikus erőknek a projektjét, amelyek magányosság és szenvedés lényegi kapcsolatából valami végletesen életellenes dolgot állítanának elő. Azt mondhatnánk: a nietzschei

COMITATUS

Oldal 33

Redlichkeit szétszedi azt a bombát, amelyet ő maga gyártott, és amely mások kezében biztosan felrobbanna. „Még a magányosságtól való szenvedés is csak kifogás. Én mindig csak a sokféleségtől szenvedtem. (…) Elképesztően fiatalon – hét évesen – már tudtam, hogy hozzám soha egyetlen emberi szó nem jut el: látott-e engem valaki e miatt szomorkodni?[31] Bármit is viszel a magányba – állítja Nietzsche – növekedni fog. Ezt már Rousseau is ugyanígy látta: „Az emberek természetszerűleg tisztelik a remetéket. Ösztönösen értik, hogy a magányos élet önmagától fogva leginkább mentes a fogyatkozástól és a legközelebb van az isteni dolgokhoz.” [32] Ha a magányban minden érik és növekszik, vigyáznunk kell, hogy mit viszünk a magányunkba. Gyűlöletet, neheztelést semmiképp sem tanácsos. Tehát, ha teremtővé akarunk válni önmagunkban, először ki kell békülnünk a kibékíthetetlennel. „Még a Nap is a barátod kell legyen.”[33] Úgy kell hinnünk, hogy senki sem táplál haragot irántunk. Végtelen gyöngédséggel kell körülvenni önmagunkat, és viasszal betapasztani füleinket minden sértő hang előtt, nem látni ott, ahol számunkra nem szabad. Ezt nevezi Nietzsche a szenvedő ember nagy okosságának. Ebben rejlik a magány gyógyító aspektusa. Ha hirtelen minden összeomlik benned, és úgy kell érezned, hogy a világ, a többi ember szempontjából senki vagy, vagy ahogy Nietzsche fogalmaz: egyszerűen nem létezel, akkor a gyógyulás egyetlen lehetősége számodra egy ilyen önmagadba való visszahúzódás. Egyedül a magányban történhet meg az az alkímia, hogy benned újrateremtődik az élet, ha hosszú időn keresztül képes vagy arra, hogy önmagad úgy tekintsd, mint egy romjaiból kihajtott virágot, egyfajta paracelsus rózsáját, amelyről Jorge Luis Borges azt írja, hogy a hamvakból születik újjá. Nietzsche meglátása az a Schopenhauer mint nevelő című munkájában, hogy egyedül a „szív labirintusában” való elrejtőzés vezet ki a fájdalmak labirintusából, és egyben ellenáll minden zsarnokságnak. De, aki csak egyszer is elrejtőzött már szívének labirintusában, az mindenre – ami erre az önmagával való bensőséges egyedüllétre emlékezteti – úgy tekint, mint a saját szívére, legyen az tengeri kagyló, csigaház vagy dióhéj, amelyről a kortárs román költőnő Ana Blandiana azt írja: „négy kicsiny szoba”.[34] És végül talán Ariadné kicsiny fülkagylója sem más, mint amibe Nietzsche-Dionüszosz a szívét öntené, az édes mérget.[35] De szabad e felrónunk az embernek, ha már nem szent, filozófus vagy művész, hogy eltékozolja szenvedését vagy kiszolgáltatja egy vallási nagyhatalomnak, amely tiszta kiadását egy túlvilági gazdagság ígéretével akarja kompenzálni? Nietzsche meglátása az, hogy kiszolgáltatni szenvedésünket annyi, mint az egyetlen ütőkártyánkat eljátszani, vagyis lemondani arról, hogy önmagunk legyünk. Nietzsche szerint az emberek főként azért nem vállalják egyediségüket, mert túlságosan is lusták, „s mert ezen egyediségen nehézségek és vesződségek lánca függ.” [36] Az egyediség vállalása viszont leginkább egyfajta szabadtüdős búvárversenyhez hasonlít. Minél mélyebbre merülsz a magányba, vagyis saját egyediséged mélyére, annál közelebb kerülsz az igazi filozófiához. [37] Itt úgy tűnik, egy ellentmondásra bukkanunk. Korábban azt állítottuk, hogy a barátság emeli magasra, teszi intenzívvé a filozófiát. Most Nietzsche azt írja, hogy „akinek igaz barátai vannak, nem tudja, mi az igazi magány, még akkor sem, ha egyébként az egész világ ellensége is.”[38] Vagyis az igaz barát olyan, mint egy bója vagy „parafa”,[39] amely a felszínen tart, vagyis nem engedi, hogy igazán filozófusok legyünk. Mert a „filozófusok magányos és szabad szellemek.”[40] És ez lényegében Nietzsche végső kijelentése a filozófusról. És mégis, „éppen ilyen magányos embereknek van szükségük szeretetre, társakra, – írja Nietzsche – akik előtt egyszerűek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszűnik a színlelés kényszere is. Ha elveszitek tőlük e társakat, akkor nagyobb veszélynek teszitek ki ezeket a magányosokat: Heinrich von Kleist a szeretetlenségtől ment tönkre.” [41] Nietzsche mintha egy pillanatig hezitálna, hogy kitartson valamely bója mellett vagy az ismeretlenség mélyére merüljön.

Maradjunk még egy kicsit e búvárhasonlatnál, mintha az életfilozófiában csak csupa extrém sportról hegymászásról és búvárkodásról lenne szó. Mikor a kontinentális filozófia képviselője önmagát keresve önmaga

COMITATUS

Oldal 34

[1]

Friedrich Wilhelm NIETZSCHE , Schopenhauer mint nevelő = Uő., A vándor és árnyéka, Ford. ROMHÁNYI TÖRÖK Gábor, Göncöl, Budapest, 1990, 27.

[2] Uo., 51.

[3] Uo., 12.

[4] Uo., 45.

[5] Uo., 46.

[6] Uo., 41.

[7] A schopenhaueri kitartás mindvégig példaértékű marad Nietzsche számára, bár filozófiájának végső következtetéseit nem tudja elfogadni.

[8] Walter A. KAUFMANN, Nietzsche: Philosopher, Psychologist, Antichrist, New Jersey, Princeton University Press, 2013, 282. – Fordítás tőlem. – L. Cs. [9] George WRISLEY, Nietzsche and the Value of Suffering, é.n., 11. – Fordítás tőlem. – L. Cs. http:// www.georgewrisley.com/Nietzsche%20and%20the%20Value%20of%20Suffering.pdf (2016. 08. 11. 18:47) [10] Pindarosz oly sokszor idézett sora: „γένοι᾿, οἷος ἐσσὶ μαθών” Pindarosz II: 72. PINDAR, Pythian 2. = Uő., Pythian Odes Loab Classical Library 244-245. https://www.loebclassics.com/view/pindar-pythian_odes/1997/ pb_LCL056.245.xml (2016. 08. 11.).

[11] „Πολλὰ τὰ δεινὰ κοὐδὲν ἀνθρώπου δεινότερον πέλει”· SZOPHOKLÉSZ, Antigoné, 332. http:// www.ellopos.net/elpenor/greek-texts/ancient-greece/sophocles-man.asp. Magyarul: „Számtalan csoda van, de az/ embernél jelesebb csoda nincs.” SZOPHOKLÉSZ, Antigoné, = UŐ., Élektra, Oedipus király, Antigoné, Ford. MÉSZÖLY Dezső, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, 175. Talán érdemes még megemlíteni itt Heidegger sajátos fordítását: „Sok van mi hátborzongató,/De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan” In. MEZŐSI Miklós, Csodálatos-e az ember. http://www.academia.edu/17168705/Csod%C3%A1latos-e_az_ember_Az_Antigon% C3%A9_1._stasimonja. (2016. 08. 20. 17: 55) [12] Friedrich HÖLDERLIN, Mnémoszüné, Versek, Hüperion, Ford. BERNÁTH István, EÖRSI István, GÖRGEY Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993, 155.

[13] NIETZSCHE, Schopenhauer mint nevelő, 42.

[14] Emile CIORAN, A bomlás kézikönyve, Budapest, Atlantisz, 1999, 70.

[15] „Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek.” Protagorasz https://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%B3tagorasz [16] Jill MARSDEN, The Tempo of Becoming (2002) = The Agonist: A Nietzsche Circle Journal http:// www.nietzschecircle.com/AGONIST/2008_12/PDFs/AgonistDEC2008MarsdenExcerptSECURE.pdf (2016.

08. 11. 20: 14) [17] Gilles DELEUZE, Nietzsche - a gondolkodás új képe, Ford. MOLDVAY Tamás = Enigma. 13. 1999, 9.

[18] NIETZSCHE, uo., 28.

[19] Uo. 28. o.

[20] Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, A hatalom akarása, Ford. ROMHÁNYI TÖRÖK Gábor, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 419.

[21] Ralph Waldo Emerson. http://www.emersoncentral.com/history.htm. Vö. „A jó emberrel nem

COMITATUS

Oldal 35

történhetik rossz életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az istenek az ő ügyeiről.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XXXIII. Ford. Devecseri Gábor http://www.ms.sapientia.ro/~mgyongyi/Crypto/ szokrateszv.pdf 2016. 08. 11).

[22] Nietzsche to Overbeck, 25. december 1882., KGB III. 1,311-313. Vö. „Azt hiszem, a különleges emberek sajátsága ez: hogy adni tudnak, bár mit sem kaptak, s hogy még a jégtől is fölmelegszenek.” Hölderlin Schillerhez, 1795. szeptember = Friedrich HÖLDERLIN, Versek - Levelek - Hüperíón - Empedoklész, Ford.

BERNÁTH István, Budapest, Magyar Helikon, 1961, 52., [23] Overbeckhez, 25. december 1882., KGB III. 1,311-313. Walter Kaufmann említi, hogy ez az Emerson idézet szerepel a Vidám tudomány első kiadásában (1882), mint a könyv mottója. (Walter KAUFMANN, Translator’s introduction, = Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, The Gay Science, with a prelude in rhymes and an appendix of songs, Ford. Walter KAUFMANN, New York, Vintage Books, 1974, 7-8.)

[24] Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Ecce Homo, Ford: HORVÁTH Géza, Budapest, Göncöl, 2003, 21. Vö. „Én vagyok most a leghálásabb ember a világon – a szó minden értelmében őszi hangulatban: eljött a nagy aratás ideje. Minden könnyű számomra, minden jól végződik számomra.” (Overbeck '88 oct.18 = Charles Frederic WALLRAFF, Karl Jaspers: An Introduction to His Philosophy, Princeton Legacy Library, New Jersey, Princeton University Press, 1970, 99. „Négy héttel ezelőtt kezdtem megérteni saját írásaimat, mi több, kincsként őrizni...Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy minden jól sikerült és kezdettől fogva mindennek egy, egyetlen célja van.” Peter Gasthoz, Dec 22, '88. = WALLRAFF, uo., 100. Ford. Tőlem – L.Cs. [25] NIETZSCHE, A hatalom akarása, 364.

[26] Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Versek 1860-1877-ből, = Uő., Versek, Ford. CSORBA Győző, GARAI Gábor, GÖRGEY Gábor, HAJNAL Gábor, KÁLNOKY László,Szerk.

DOBOS Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005, 199.

[27] Hermitary: http://www.hermitary.com/ (2016. 08. 11. 21:58) [28] Gaston BACHELARD, The Poetics of Space The Classic Look at How We Experience Intimate Places, Ford. Maria JOLAS, előszó: John R. STILGOE, Boston, Beacon Press, 1994, 10. – Fordítás tőlem. – L. Cs. [29] „Aki vérével írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni, hanem arra való, hogy betéve tudják.” Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Igy szólott Zarathustra, Ford. KURDI Imre, Budapest, Osiris, 2004, 50.

[30] WALLRAFF, uo., 56.

[31] Uo., 87.

[32] Hermitary: http://www.hermitary.com/ (2016. 08. 11. 21: 59) [33] Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Versek 1860-1877-ből, = Uő., Versek, Ford. CSORBA Győző, GARAI Gábor, GÖRGEY Gábor, HAJNAL Gábor, KÁLNOKY László,Szerk. DOBOS Tamás, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005, 199.

[34] Ana BLANDIANA, Egy dióhéjban. Ford. MÉSZELY József = Nagyvilág, 1993 június-július, 629.

[35] Horst Hutter nem régiben megjelent Nietzsche-könyvében a magánynak ezt a gyógyító aspektusát

COMITATUS

Oldal 36

kimerítően tárgyalja: Shaping the Fututre: Nietzsche's New Regime of the Soul and Its Ascetic Practices. (Lexington Books, 2006) [36] NIETZSCHE,, Schopenhauer mint nevelő, uo., 28.

[37] Vö. „Aki valóban gondolkodik az magányra ítéltetett.” Peter SLOTERDIJK, Gondolkodó a színpadon = Uő., Gondolkodó a színpadon, A Jó Hír megjavításáról: Nietzsche-tanulmányok, Ford. BENDL Júlia, KURDI Imre, Budapest, Helikon, 2001, 120.

[38] NIETZSCHE, uo., 23. Nietzsche nem mindig állítja ilyen élesen szembe a magányt és a barátságot. Sőt egy bizonyos típusú magány, – írja a Zarathustrában – egyenesen az igaz barátság előfeltétele. Ez Walter Benjamin belátása is: „A barátság a géniusz jellegű magány rendjébe tartozik.” (Walter BENJAMIN, „A szirének hallgatása”: Válogatott írások, Ford: SZABÓ Csaba, Budapest, Osiris, 2001, 104.

[39] „Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne süllyedjen a mélybe.” (Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Im-ígyen szóla Zarathusztra, Szukits, Szeged, 1997, 73.) Önmagad mélyére merülni ezért az önzés végtelen mélységét is jelenti, amelytől egyedül a barát menthet meg az ő magasságával. Derrida ezen a ponton – „a duális viszony nárcizmusának börtönfalait szétfeszítő erőben” – pillantja meg Nietzsche-nél a „törvény és a harmadik” szempontját. Derrida szerint itt nincs ellentmondás. A barát jelenléte, megléte alkotja a szabad gondolkodás feltételét. (Jacques DERRIDA, The Politics of Friendship, http://www.istud.it/newsletter/san/derrida.pdf.

[40] NIETZSCHE, Schopenhauer mint nevelő, 24.

[41] NIETZSCHE, Schopenhauer mint nevelő, 24.

[42]„The universe is the bride of the soul.” Ralph Waldo EMERSON, Experience http://www.emersoncentral.com/experience.htm. (2016. 08. 20. 17: 49) [43] Egy ünnep amelyet hatalmas csend fog át. Mert a legnagyobb események nem a legzajosabbak, hanem a legcsöndesebbek. „A legcsöndesebb szavak idézik föl a vihart. Galamblábakon jövő gondolatok kormányozzák a világot.”

NIETZSCHE, Ím-igyen szóla Zarathustra, Ford. WILDNER Ödön, Budapest, Göncöl Kiadó, 1988, 201. Vö. „Az égbe bál van, minden este bál van.” KOSZTOLÁNYI Dezső: Hajnali részegség [44] Az „egész” fenséges szemléletéről, az egészhez tartozás extatikus élményéről van szó. Az első filozófusok – írja Nietzsche – még egyetlen képben ragadták meg a létezés egészét, mintegy átfogva, átölelve a mindenséget felismerésük által. Gondolatuk magabiztosan és villámgyorsan ért célba. Féltékenyen, mint egy hódító nevet adtak a létezés egészének, gátat vetve ezzel egy időre az elkerülhetetlen romlásnak azáltal, hogy a nagyságban jelölték ki a létezés határát és nem erkölcsi elvekben, mint más népek törvényhozói. Azt mondhatnánk, hogy a görögök először szélesre tárták a kozmosz ablakát mielőtt a dolgok morális értelmezése végképp bezárta volna azt. Nietzsche azt írja: „A filozófia azzal kezdődik, hogy törvényt szab a nagyságra, s ezzel együtt nevet is ad neki »Ez nagy«, mondja, és ezzel az embert megismerési ösztönének vak, fékezhetetlen vágya fölé emeli. A nagyság fogalmával tartja féken ezt az ösztönt.” (Friedrich Wilhelm NIETZSCHE, Filozófia a görögök tragikus korszakában, Ford. MOLNÁR Anna, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, 72.) Ki merné, ki tudná ma megszólítani úgy a létezés egészét, ahogy azt egykor Szapphó vagy a preszókratikus filozófusok tették? Komoly ember ma már nem beszél az egész szemléletéről, az egésznek a szövegben, a műalkotásban való megjelenéséről, amely egykor még Longinos számára is a lelki nagyság egyetlen ismérve volt. Sloterdijk írja Critique of Cinical Reason c. terjedelmes munkájában, hogy az egész szemlélete számunkra darabokra tört és mi teljesen elveszünk az üvegcserepekben tükröződő világ persepektíváiban. Ha az egészhez való közelség, az

COMITATUS

Oldal 37

egész fenséges szemlélete, már csak az egyszerű lelkek sajátja, akkor Nietzsche-nek is, ha tovább akarja álmodni a görög álmot, egy időre legalábbis egy ilyen egyszerű lélek maszkját kell magára öltenie. Be kell csapnia magát, mi több tudományos öngyilkosságot kell elkövetnie azért, hogy közel maradjon ahhoz, amit mindennél jobban tisztel: a nagysághoz.

[45] NIETZSCHE, Im-igyen szóla Zarathustra, uo., 75.

[46] A mámor a dionysosi teljesség egyik eleme. A másik kettő a szerelmi ösztön és a kegyetlenség. NIETZSCHE, A hatalom akarása, 800, 801. Vö. KERÉNYI Károly, Gondolatok Dionysosról = UŐ., Halhatatlanság és Apollón vallás, Budapest, Magvető, 1984.. A vidám tudományban Nietzsche a hosszan tartó betegségből való váratlan felépülést nevezi mámorítónak, és a „nagy egészség” megtapasztalásához kapcsolja. A „nagy egészségre” igaz, hogy egyszerre szédítő mámor és tökéletes józanság. Egy olyan józanságról van szó, amelynek a tisztasága mámorító, mert a jövőt illető legszebb remények ígéretével áll kapcsolatban. Mert bennük az élet a maga teljességében ismét kitárulkozik a gondolkodó előtt.

[47] A teljes idézet: „Egy tudós soha nem lehet filozófus, ez még Kantnak sem sikerült (…), mert a filozófus nem csupán nagy gondolkodó, hanem igaz ember” NIETZSCHE, Schopenhauer mint nevelő, 73.

COMITATUS

Oldal 38

â–ºNOVELLA

COMITATUS

Oldal 39

│SUBA PATRÍCIA

Emlékfoszlányok Fáradt vagyok. A kórházi fehér hálóingem van rajtam, szinte eltűnik benne a vékony alakom. Lassan a tükör elé lépek. Nagy, egész alakos tükör. Kerete nincs, úgy feszül a falon, mint egy csupasz ajtó. Hívogat, titkokat rejt, de félek ettől. Olyan titkokat mutatna meg, amelyeket nem akarok tudni. „Nézd a tükröt, törj össze, hogy újjá szüless!" Mint egy mantrát mondogatom magamnak, már nem is emlékszem hol olvastam. A gondolat belém ivódott. Nézem a tükröt, a képek összemosódnak, már csak a szememet látom, lassan fiatalodom. „Nézd a tükröt! Emlékezz!”

Huszonöt éves vagyok: idegen vagyok. Fénytelen szem, mosolytalan száj, hosszú kócos haj. Nem akarok emlékezni, az ürességbe vágyom. A hang a fejemben nem hagyja. Idegen vagyok. „Nézd a tükröt! Lebegek.”

Huszonnégy éves vagyok: utazom. Gyógyszeres fiolák körülöttem. Üres nyugtatós dobozok. Most már egyikbe sincs egy szem se. Hangosan koppannak a padlón, miután egyesével kiürítem őket. Utazom. „Nézd a tükröt! Repedezik.”

Tizenhat éves vagyok: hideg van az utcán. Ruhám alig takar valamit. Kezek nyúlnak felém. Ismeretlen emberek teste fonódik össze az enyémmel. A levegő fülledt, fojtogat. Ilyenkor van mit enni és meleg takaró vár.

Hideg van az utcán. „Nézd a tükröt! Nem akarom!”

Kilenc éves vagyok: apa jön. Apa mindig jön a naplementével együtt. Félelmet és fájdalmat hoz magával.

Kicsi csillagnak, galambomnak hív. Elmondja, mennyire szeret. Némán hallgatok, és a plafonon számolom a repedéseket, hátha eltűnik az egyikbe. Nem. Apa jön. „Nézd a tükröt! Zuhanok.” Öt éves vagyok: hallom közeledik. Legjobb barátom a nadrágszíj, mindig velem van. Fáj. Törődik velem.

Néha bújócskázunk. Bármit teszek, megtalál. Hallom közeledik. Szúrást érzek a karomban. Gyengéd kezek lefektetnek, betakarnak. Összetörtem. Ahogy a nyugtató szétárad bennem, úgy születek újjá. Sikerült.

– Nézd a tükröt – suttogom, miközben eltűnik a fájdalom és az emlékek. Boldogság ölel körbe, nincs semmi, csak az az üresség, amelyben egyedül vagyok.

COMITATUS

Oldal 40

│SUBA PATRÍCIA

Második esély Boldogan szorítom magamhoz kislányomat. Kilenc hónap után végre érezhettem kis teste melegét. Picike és sápadt, de én csak a szépségét látom. Szőke kis piheként simulnak fejére apró szőke tincsei. Zöld szemei álmosan pislognak. Boldog fáradtsággal mosolygok férjemre, akinek látom az örömöt és büszkeséget arcán.

Gyengéden átölel, amikor kislányomat elviszik megvizsgálni. Aggodalmat látok az ápolókon, de nem merek semmit kérdezni, nehogy kiszakítsanak a rózsaszín ködből, amelyben lebegek. Este várakozón figyelem az ajtót, mikor hozzák már a kislányomat, helyette azonban az orvos lép be, komor arckifejezéssel.

– Epevezetékei nem megfelelően működnek, a máj nem tud kiválasztani, ez pedig rövid időn belül teljesen tönkreteszi a szervet, végzetes következményeket vonva maga után – közli az orvos a diagnózist. Donort keresnek, különben meghal.

Zokogva fúrom a fejem a nagy kórházi párnába, nem akarom hallani. Mintha attól nem létezne. Egész éjszaka a plafont bámulom, nem érzékelem magam körül a külvilágot. Két szó ismétlődik a fejemben: donor, remény. Kapaszkodok ebbe a két szóba és minden mást kizárok.

Másnap páromat teljesen összetörve fogadom. Kialvatlan szemekkel, üveges tekintettel nézek el mellette.

Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a valóságot. Nem hagyja, hogy a letargiában ragadjak. Kényszerít, hogy szembenézzek a valósággal. Nem akarom meghallani! Összetörök az igazság súlya alatt, de egy percig nem gondolok arra, hogy feladjam. Saját májamat akarom felajánlani, de azt mondják, nagyon kockázatos. Várjunk még, van egy kis időnk, az első helyen áll a donor listán.

Inkubátorba került, súlyosan besárgult. Csövek lógnak pici testéből, elveszik köztük. Az egész napot végigalussza. Szoptatni sem tudom, gyenge hozzá. Három óránként imádkozom bele annyi tápszert, hogy elkerülje az infúziót. Sajnos egyre nehezebben megy. Barátnőm többször meglátogat, de nem lesz jobb.

Tragédiával küzd ő is. Férjét és kisfiát baleset érte. Nem tudom feldolgozni az újabb tragédiát. Tímea olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Látom, ahogy emészti magát, többször elmondja, bárcsak cserélhetne a kislányommal, boldogan menne el. Szólni sem tudok, nem mondhatom, bármit megadnék azért, hogy gyermekem velem legyen. Talán sejti gondolataimat. Búcsúzásként átölel, miközben fülembe súgja: – Ne félj, minden rendben lesz. Szeretlek.

Ketten maradunk a szobában, nem zavar senki. Hallgatom a légzésfigyelő egyenletes csipogását. Mintha az idő múlását jeleznék a halk hangok. Bámulom a fehér falakon lévő mesefigurákat, fohászkodom, hogy

COMITATUS

Oldal 41

segítsenek. Mickey egér biztatóan mosolyog rám. A kék függönyön át is látom, kint ragyogóan süt a Nap, behallatszik a madarak csicsergése; néha egy-egy apró madár a párkányra röppen, mintha csak jókívánságát hozna. Kislányom állapota egyre rosszabb. Elkezdődik a versenyfutás az idővel.

El kell hagynom a kórházat. Gyermekem nélkül nem akarom! Nem vihetem haza, állapota annyira súlyos.

Májamat sem adhatom, nem egyezik a vércsoportunk. Könnyek között hagyom ott. A fájdalom, amikor kilépek a kórház kapuján, belém ivódik és rettegéssel társul. Mi lesz, ha nem látom többé?

Nem bírom tovább. Nem eszem, nem alszom, nem létezem. Egész nap a telefont bűvölőm, hogy szólaljon meg, találtak donort. Párom kétségbeesve nézi, ahogy napról-napra tűnik el belőlem az élet. Bármit tesz, nem segít. Átnézek rajta, látni sem akarom az igyekezetét, a fájdalmát, mégis makacsul kitart mellettem. Éjszakánként nem hagyja, hogy elforduljak tőle. Addig ölel, amíg álomba nem sírom magam. A remény tart életben. A remény és a fájdalom, amely napról napra nagyobb lesz. Nem adhatom fel, ha feladom, elveszítem! Azon imádkozom, valaki meghaljon és a májával életet mentsen. Nem érzek bűntudatot. Nem engedhetem meg magamnak. Fogytán az idő. Az utolsó órában vagyunk.

Zokogva kapaszkodom férjembe, együtt sírunk. Próbálunk egymásnak erőt adni. Nem segít semmi! Vége van! „Nincs donor, nincs több idő. Menjünk be elbúcsúzni.” Két mondat a telefonon keresztül, amely megöli az embert. Reszkető kezekkel öltözök fel. Nem hiszem el, amit mondtak! Nem veszíthetem el! Útközben megmegállok, testemet rázza a zokogás. A nagy, fehér épület, amely egykor a boldogságomat jelképezte, most fenyegetőnek tűnik. Megszólal a telefonom, amikor belépünk a kapun. Barátnőm főbérlője telefonál. Tímeát holtan találták a lakásban. Öngyilkos lett. Forog velem a világ.

Az osztály felé tartva egy nővér rohan felénk, szeme tündököl mosolyától: – Jöjjenek gyorsan! Úton van a donorszerv. Töltsék ki a papírokat. Hirtelen újra látom magam körül a világot, érzékelem a színeket, hangokat, férjem ölelő, reszkető karját.

A folyosón lévő nagy nyüzsgés eddig fel se tűnt. Orvosok rohannak a műtőbe, nővérek tolják be utánuk a kislányomat. Odarohanok hozzá. Nagyon pici és nagyon sápadt, de él! Legszívesebben magamhoz ölelném, de nem vehetem ki az inkubátorból. Valaki egy borítékot nyom a kezembe. Megismerem Tímea kézírását. Néhány mondat áll a nekem írt levélben: „mondtam, hogy minden rendben lesz, boldog vagyok és már te is.” Ájultan esem össze.

COMITATUS

Oldal 42

│ÉDES ANNA

Következmények Az asszony kilépett a tanya udvarára. Visszafordult, mosolygott. A nyitott ajtón át látta az urát. Feküdt a konyha kövén, mozdulatlan, tágra nyílt szemei csodálkozással, rettegéssel bámultak a semmibe. Elindult a faluba.

Egyhangúan lépegetett, se nem gyorsan, se nem lassan, nem siettette már az időt.

Gondolatban visszapörgette ennek a hirtelen lezárt életnek a pillanatait. Pista szép szál legény volt, vidám, szorgalmas. Sok lány ácsingózott utána, de végül mégis őt vette el. A házasság elején embere elkezdett iszogatni, na, nem rúgott be, de néha lenyelt egy-két kupica szilva pálinkát. Olyankor bezárult, szótlan, mogorva lett.

Teltek az évek, a gyerekek szétszéledtek, nem való nekik ez a tyúkszaros semmi élet, mondták.

Ketten maradtak. Pista egyre többet ivott, de mostmár nagyhangú, agresszív részeg lett. Egyszer egy hideg, dermesztő téli éjszakán az ember tántorogva, káromkodva jött haza. Az asszony felült az ágyban. Érezte, ahogy a gyomrába, az agyába mar és szétárad a rettegés. Pista betántorgott a konyhába.

– Mi az anyád keservit bámulsz? – ordított. Az asszony gyorsan félrenézett. Az ember dühöngött.

– Kidobott az a szemét Tóni a kocsmából, azt mondta, eleget ittam. Mintha ő tudná, nekem mennyi elég!

Bírom én az italt – vérben forgó szemekkel az asszonyra nézett. – Hozzál pálinkát! Terus néném éjjel is ad, ha nekem kell!

– Már nagyon késő van – ellenkezett halkan az asszony, de rögtön meg is bánta. Pista felugrott, a férfi ökle az arcába csapott, ütötte, ahol érte. A nő nagy nehezen kiszabadult és papucsban, köntösben kirohant a házból.

A pajtában reszketve, sírva várta a hajnalt, akkor visszamerészkedett.

Pista iszonyatos fejfájásra ébredt. Kikóválygott a konyhába és mikor meglátta kékre-zöldre vert asszonyát, sírva fakadt. Kérte,bocsásson meg neki, nem ő, hanem az ital emelt kezet rá. Megváltozik, ígérte.

Néhány év elteltével csak annyi változott, hogy már a verések után semmi megbánást sem mutatott. Aztán beteg lett a mája. Az orvos javasolta, hagyjon fel az ivással. Többé látni sem akarta azt a semmire való kuruzslót.

Azon a napon tett-vett a ház körül. Egyre gyakrabban húzta meg az üveget, pálinkát ivott a rekkenő hőségben. Az asszony érezte, csak a szikrára vár, ami lángra lobbantja gyilkos indulatait. Az üveg kiürült.

– Add ide a másikat – szólt az asszony után, aki indult a szobába, hogy ne legyen szem előtt. Kivette a szekrényből az üveget, az utolsót és vitte, reménykedett, ha ezt is megissza, hátha elalszik. Ahogy nyújtotta, az

COMITATUS

Oldal 43

üveg kicsúszott ujjai közül, leesett, szétfröccsent a pálinka, undorító szaga betöltötte a konyhát. Az ember ránézett.

– Ezt direkt csináltad, te kurva! – A nő elsápadt.

– Agyonverlek! – ordított a részeg férfi és elindult felé. Megvillant a konyhakés a kezében. Aztán lecsapott vele. A férfi meglepődött, nem érzett fájdalmat. Az asszony életében először szembeszállt vele. Elesett. A nő eszét vesztve újra és újra és újra lesújtott. Aztán leült és valami leírhatatlan nyugalom szállta meg. Hát ez ilyen egyszerű? Véget vetni az évtizedek óta tartó rettegésnek? A lélek minden sötét folyosóját végigjáró félelemnek?

Végre! Vége.

A tárgyaláson nyugodt volt. A második tárgyalási napon az orvosszakértő azt mondta, az áldozat mája már néhány nap után felmondta volna a szolgálatot, mindenképpen meghal. Nyolc évet kapott. Döbbent tekintettel

│ÉDES ANNA

Karma nézett a kövér bíró szemébe.

Délutáni csúcs. A mocim betegeskedik, villamossal megyek hazafelé. A rosszullét kerülget. Ötven fok meleg, zsúfolt kocsik. Az emberek a forróságtól fáradtan, kimerülten dülöngélnek a kanyarokban. Felszáll egy lány, talán huszonkét éves lehet. Féltőn, óvón teszi a kezét hatalmas pocakjára. Keskeny, szép madonnaarcán aggódás. Az ajtók záródnak. Találkozik a szemünk, rámosolygok. Félénk, barna őzikeszemek. Körülnézek.

Megvan az emberem. Tizenhat lehet, vékony, unottan rágózik.

– Szia. Van itt egy kismama – mutatok a lányra.

– És? – kérdezi, majd elfordítja a fejét. – Gondolom, le kellene ülnie. Elmélyülten tanulmányoz egy legyet az ablakon.

– Hát, üljön – mondja.

– Hová? – kérdezem kedvesen és a hangomból fél liter sósav borul a nemesebb szerveire.

– Mit ‘tom én, minek utazik ekkora hassal? – megvetően vigyorog. Lelki szemeimmel látom, ahogy Linda kilép a klumpájából. A lány elpirul.

– Orvosnál voltam – mondja. – Nincs autónk. Mozdulok, most elkapom a tökeidet, kicsi béka.Valaki megfogja a karom, az előbb még nem volt itt. Ránézek. Szakállas, száznyolcvan centis, izompólóban. Ha ez a hegy nem barát, megtérek őseimhez. Rám kacsint.

– Bocsi angyalka. Odafurakszik az evolúció zsákutcájához. A béka metálzöld lesz. A szakállas szótlanul nézi, mosolyog. Mint egy keselyű a gnúra. Béka felpattan, sürgős leszállnivalója van. A hegyomlás int a lánynak, aki kisebb nehézségek árán oda gombolyodik és hálás arccal leül. Egyszerre kezdünk mindhárman nevetni, ahogy

COMITATUS

Oldal 44

│B. TÓTH KLÁRA

Kórház, belülről Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke. A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.

Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutin-tevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő.

Kérdezi az ügyeletes orvost: – Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom? – Az öregség, – mondja az orvos. – Az öregség az oka.

Zs . néni lassan befelé fordul, már nem mosolyog, csak néz maga elé merev madártekintettel, egyre gyengül.

Próbálom felültetni, etetni, nem bír semmit. Olyan, mint egy kis madárcsontváz. Itatnám, de nem nyeli le.

Szívószálat hozok, azzal se nagyon megy. Legközelebb megyek, azzal fogadnak a többiek, hogy Zs. néni napok óta nem eszik. Falnak fordul. Néha picit megmozdul, alig emelkedik a paplan, még lélegzik, abból látni, hogy még él. Nem kommunikál senkivel. Közelebb megyek, szólongatom. Hangtalanul mozog a szája, de nem nekem mondja. Már félig odaát van, útra készül. Másnap befejezi. Csak egy mély sóhaj és átlibben.

I. néni agilis, hatalmas lendülettel intézi minden beteg apró-cseprő ügyeit, mindenkit felkarol, intézkedik, már négy éve ott van az elfekvőben, hatalmas lapátfogaiból már csak három van a jobb oldalon, nagyokat hahotázik, kimegy aranyesőt lopni a kerti bokrokról, hatalmas csokrokkal lepi meg magát, mindig tele van virággal, télen faágat,fenyőt,örökzöldet,mikor mit talál. Sétabotjával nyitja-csukja az ablakot, kicsi a szoba, nem lehet odaférni az éjjeliszekrényektől. Minden helyzetben föltalálja magát. Amit K. néni nem kér,neki adom. Örül a sajtnak, sonkának, zöldségnek. Később a levest is megfelezik. Annyit viszek, hogy elég legyen kettőjüknek. Nem, mintha nem lenne nekik elég a kórházi ebéd, de ez az összetartozás jele. Az önzetlen barátságé. Sorsközösség. Ebben a beszűkült élettérben megosztani, ami még megosztható. A levest, a madárcsicsergést, a kacagást, a fájdalmat, a szenvedést. Ketten minden könnyebb.

Később tudom meg, senki nem látogatja. A nyugdíját elhozzák havonta a rokonok, rá is megy az ápolásra, de az nem nevezhető látogatásnak. Éjjeliszekrényén apró feszület, ráakasztva a rózsafüzér, szentképek minden mennyiségben, egymásra halmozva. Többnyire Szűz Mária-képek. Zs. nénit is rendezgeti, pátyolgatja, amíg lehet, de sokat ő se bír már, túl a 93. évén. K. nénit támogatja, tanítgatja beszélni, közvetít a nővérek, a

COMITATUS

Oldal 45

logopédus között, tolmácskodik, ő érti ezt a groteszk nyelvet, tökéletesen megértik egymást, viháncolnak, mint két kamasz. Egy nap, mikor megérkezem, a kertben üldögélnek a padon, hahotáznak valami viccen, süt a nap hétágra, körülöttük heverésző kórházi macskák, hordják nekik a maradékot, virágillat és madárcsicsergés, már amennyire hallatszik a két öreg kacagásától. Vidám percek, kicsit megállítják az időt.

Pár nap múlva kapom a hírt, ha beérek, maradjak a folyosón, haldokló van a szobában. Odafelé aggódva töprengek, ki lehet? Gy. néni? Olyan derűs mindig, nincs rossz karban. Üldögél, mosolyog, állandóság lengi körül, mint egy védőfal. Csaknem… I néni? Képtelenség, a kórház lelke nem halhat meg, ki fogja intézni mindenki sorsát, ő a mindenes, a személyzetis, a fullajtár, ügyvéd egyszemélyben, a nénik támasza, lelkesítője, mókamestere... Beérek. I. néni ágya mellett egy fiatal házaspár, rokonai. Eddig sose láttam őket. Nyilván őket értesítette a kórház, hogy baj van. Ő mozdulatlan. Csövek között, lélegeztetőgépen. Kacagásának a hiánya kimarja a kövezetet. Nem illik hozzá ez a csönd, ez az agresszív mozdulatlanság. Kimegyünk. K. néni próbálja magyarázni a helyzetet, egyre jobban beszél. Eladták a házát, kisemmizték. A háta mögött. Azért nem látogatták a rokonok. Szívinfarktus. Nem a vagyont féltette, a csalódás ölte meg. A hátmögöttiség. Ő csak az egyenes utat ismerte, nem tudta feldolgozni a merényletet a testvéri kapcsolat, a családi összetartás ellen.

Másnap a nővérke áthúzza az üres ágyat. Új beteg érkezik. B. néni. Új fejezet a szoba életben. Először azt hiszem, haldoklik ő is. Nyitott szájjal alszik, a halál mélységes, fekete barlangja premier planban. De másnap felkel, öltözködik, kiskocsival sétál, finom, választékos a modora, tip-top úrinő. Szereti a verseket, beszélgetünk.

Adok neki a legújabb verseskötetemből.

Másik szobában is látogatok, E. néni 105 éves, már nem tud járni, de a kedélye töretlen, virágárus volt, virágos a lelke is, mindig széles mosollyal fogad, nevet, tapsol, integet, kínálgat,mit adhatnék, szentem, fogadd el ezt a banánt, vagy narancsot, mikor mit. Majdnem sírva könyörög, fogadjak el valamit. Persze nem fogadok el semmit, hogy hoznám el, amit mások visznek neki. Ha a szomszéd szoba betegeinek küld gyümölcsöt,azt persze átviszem. Őt azért látogatják, mindenki szeretne megmerítkezni abban a belső fényben, ami E. néniből árad. A mindenáron való adni akarása miatt kialakult egy játék köztünk. Ő ad, én meg v szaadom. Múltkor a piros mosdószivacsát adta ide nevetve, nem volt más kéznél. Örömmel elfogadtam. Aztán kimentem az ajtón, és újra beléptem a szobába.

– E. néni, hoztam egy szivacsot. Jól lehet vele mosakodni, szép piros. Megint nekem adta, és megint visszahoztam egy perc múlva. Így mindig tud adni. Más tárgyakkal is eljátsszuk, pl. a fényképeivel. A meghalt lánya fotójával, az egyetlen, féltve őrzött emlékkel, mikor fiatal sportoló volt, a dédunokákéval, mindennel. Jó adni és kapni.

Néha azért megkérdezi: – Miért vagyok még itt, Klárikám? Nem tudok már semmi hasznosat csinálni.

– Dehogynem, pl. lehet imádkozni a betegtársakért. Itt mindenki vigasztalásra szorul, lehet beszélgetni velük, elmondani, hogy mekkora távlat nyílik előttük, hogy Jézus átvette róluk is a terhet.

Egy idegbeteg nőt minden szobából kitúrtak, pár hónapja figyelem, hogy a folyosó elejéről hogy jön egyre közelebb és közelebb az ordítozása, szegénynek váratlan kitörései vannak, pedig nem is idős, hova vigyék, mióta bezárták a Lipótmezőt? Végiglakta már az összes szobát, most végül ide hozták, ebbe a folyosó végi szobába, és tényleg E. néni mindig lecsendesíti az indulatokat. itt elfogadják, úgy,ahogy van, és sokkal nyugodtabb. Az áradó, krisztusi szeretet mindenkit átmos. Pedig E. néni élete csupa küzdelem volt, többször megözvegyült, minden gyerekét elveszítette, most az egyetlen unokája lett súlyos beteg, aki Pesten élt, és naponta látogatta. Három éve kigyulladt a lakása, zárlatos volt a kínai sólámpa, éjjel mentették ki a tűzoltók, mentőhálóban emelték ki a hetedik emeleti lakásából, mindene odalett, füstmérgezéssel megúszta, de annyira elgyengült, hogy nem tud már járni, pedig 202 éves koráig kijárt a piacra virágot árulni, igaz, már csak művirágot, de mindenki szerette, a mosolyáért álltak sorba… Eljött a templomba busszal.

– A sétabot csak a lépcsőhöz kell, mondta és vidáman meglengette csinos fekete botját az orrunk előtt. – Segítsek? Kérdeztem a lépcső tetején, de azt mondta: köszönöm, de olyan erőben vagyok, hogy a Gellért hegyet is át tudnám ugrani…

E.néni ereje most a lelkében van, az még megmaradt, a tolókocsit maga irányítja, mikor megy a gyógytornára, emelgeti a karjait, törzsdöntés, karhajlítás, ez még megy, utána vidáman beköszön minden szobába, szétosztogatja a gyümölcseit, sütiket, amit kap, mindenkinek jut néhány falat, a szeretet napi adagja.

Közben K. néni hazakerült, 90 évesen új életet kezdeni, sose adja fel. Tele van tervekkel. MátraverebélySzentkútra készül, megnézni a barokk oltárt, amit a fiammal restauráltunk. És egy kis lelki megmártózásra, a

COMITATUS

Oldal 46

Szentlélek galambjának frissen aranyozott sugárkoszorúja fényében. Ráfér a hosszú kórházasdi után. Gy. nénit másik otthonba viszi a fia, ott külön szobája lesz, mondja büszkén a férfi, kerül amibe kerül, nem spórolok az anyámon, de Gy. néni szomorkásan néz a szobatársakra: Pedig olyan jól megvoltunk, ugye lányok? Ott meg egyedül leszek…

Csak B. néni marad. – Milyenek lesznek az új szobatársak? – Kérdezi, és aggódva tárja szét áttetsző kezeit.

Ti olyanok voltatok, mint a testvéreim!

A nővér ágyat húz, előkészíti az új betegeknek, B. néni meg elkészíti a lelkét, hogy az új jövevényeknek továbbadja azt a szeretetet, ami a távozók ráhagyományoztak.

│B. TÓTH KLÁRA

Iránykérdés az életfa kapcsán Ahogy a buraként fölénk magasodó banánfa másfél méteres leveleivel betölti az étkezőnk terét, hatalmas levelei védőn hajolnak az ebédlőasztal fölé, a fa égre mutató oszlopként utat nyit fölfelé, szinte átfúrja a mennyezetet, megteremti a szakrális teret, mint egy vertikális tengely, az Isten és ember közti kapcsolat szimbólumként emelkedettebbé varázsolja a nyűgös hétköznapokat.

Az Életfa motívumát a legtöbb kultúrában megtaláljuk, a bibliai teremtéstörténetben a jó és rossz tudásának fája mellett, megtaláljuk az óind Rig Védában, az ókori görög és római mítoszokban, egyiptomi, mezopotámiai ábrázolásokon. A templomok elődei, a szent ligetek közepére fát ültettek, aminek misztikus jelentést tulajdonítottak, szentként tisztelték. A kolostorudvarok is őrzik a szent ligetek emlékét, a négy, egymást keresztező út, (a paradicsomi négy folyó, vagy a világ teljessége) metszéspontjába ültetett fával. Tavasztól őszig mi is kiültetjük a banánfánkat a kert közepére, a gránátalma, füge, rozmaring, babérbokor és az akantuszcserje közé, az életfa-világtengely helyzet mintegy megszenteli, szakralizálja a kertet, elmélyültebb gondolatokra inspirál. Az ószövetségi prófétáknál a fügefa is a meditáció és imádság színhelye, mert azt tartották a paradicsomkerti jó és rossz tudásának fája tiltott gyümölcsének.

A perzsa paradicsom-motívumos szőnyegek is a kert szent fáit idézik. A mezopotámiai Zikkuratok, a mesterséges szent hegyek teraszos ligeteiben az örökzöld ciprusok a halált és a feltámadást, a gyümölcsfák az életet és a termékenységet fejezik ki. Az ó- indiai eredetű sakkjáték is a paradicsomkertet ábrázolja, mint világmodellt, ahol a jó és a rossz küzdelme zajlik. Az Életfa szimbolikája egyrészt saját magunkat fejezi ki, a szellem, lélek, test egységét, másfelől a transzcendenciát. Jung szerint:

COMITATUS

Oldal 47

„A fa a sötétségben felragyogó középpont látomása, ahol minden út összefut, vagyis a világmindenség misztikus középpontja."

A Világfa motívuma az egész világon elterjedt, de a fa ágai közt a nap és a hold ábrázolása szkíta-hun hitvilágra jellemző. A hun világfa tetején az Egek Ura lakik, őt általában sólyom képében ábrázolják. A fa baloldalán felül a Hold birodalma van, ahol mitikus táltosállatok laknak. A Holdat a Boldogasszony jelképezi. A meghalt és még meg nem született lelkek madártestben élnek az ágak között.

A székelykapuk díszítésén, a kapuzábén mindig szerepel az életfa vagy világfa, a nap és a hold, sokszor az alvilág, mint gyökér, a földi világ, mint virágzó fa, és a felvilág az égitestekkel, csillagokkal. A madármotívum szintén fontos elem, közvetítő ég és föld között. A szkíta-hun ősi egyistenhit - amit a nap szimbolizál maradványa a csíksomlyói búcsú, ahol zarándokok százezrei várják együtt a felkelő napot, miközben a székelyek ősi istennőjéhez, a Babba Máriához, vagyis Boldogasszonyhoz imádkoznak. Obrusánszky Borbála írja Szkítamagyar múltunk ragyogása című könyvében, hogy a Kaukázusban minden nyáron fölmásznak a háromezer méter magas Babadag hegyre, ahol megvárják a napfelkeltét. Ez az ősi hitvilág él tovább napkorong, napforgó ábrázolásában a székelykapukon. Szakrális jegyek, nap, hold, csillag található az erdélyi újkeletű vaskapukon is, de még pajták fa nagykapuján is láttam csillagot. A szakrális jel mintegy az égiek oltalmába helyezi az épületet.

A lakodalmi kalács szintén többletjelentést hordoz. Erdélyben prémes kalácsnak hívták a székelyek és beleszúrt faággal, vagyis életfával díszítették. Az életfa, termőfa-állítás szokásából eredeztethető a karácsonyfa is.

Még a 19. században is állítottak cserépbe szúrt gledicsiaágat, aminek törzsére spirálisan színes papírszalagokat csavartak, tüskéire arany diót, almát szúrtak, utalva a bűnbeesés kígyójára és a tiltott gyümölcsre.

Az ősmagyar ételkultúra is a világfa hármas jelképrendszerét fejezte ki. Az égi világot a fán termett gyümölcsök, a szőlő, alma, levél, virág és méz, a földi világot az állat húsa, fűszerek, gombák, a földalatti világot a gumók, gyökerek, hagymák jelképezték, tehát az ősi áldozati ételünk a világszerte közkedvelt étel-hungarikum, a gulyásleves őse.

A bibliai Jelenések Könyvében is szó van az Élet Fájáról: … középen van az élet fája… a fa levelei a népek gyógyítására valók. (Jel 22,2.) Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához. (Jel.22,14.)

Szent Bonaventura, 13. századi ferences szerzetes imája világossá teszi az Élet fája Krisztus-párhuzamát: „Add meg nekünk a bölcsesség Lelkét, hogy az élet fájának, aki Te vagy igazában, gyümölcsét, éltető ízét megízleljük.”

Az Életfa fogalmának mai, spirituális megközelítéseire példa Csontváry szimbolikus festménye, a Magányos cédrus, amelynek a lombkoronája is rejtélyekkel van tele. Magasabb dimenzióra utal Lator László Magányos cédrus című verse is, amely így végződik: Úgy fekszik, préselődik gallyra gally, a zöld korona eleven radar, fogja s szórja egy valahányadik dimenzió hullámveréseit.

Pap Gábor művészettörténész olvasatában a Magányos Cédrust a Halál Fájaként festette meg Csontváry, a Zarándolkás a cédrusokhoz Libanonban című festményét az Élet Fájaként, ahol a Fény birodalmának fiai sorakoznak fel a mitikus Fa körül, ami a Tejútrendszerből eredő életminőséget interpretálja a vizualitás nyelvén. Életfa-minőségre utal többek közt az ágak madárformává formálódása is, ahogy ezt a madár-vonatkozást szinte minden életfa-ábrázoláson megtaláljuk.

A gyügyei kazettás mennyezet életfája ennek párhuzamaként értelmezhető, ezt is, mint a legtöbb kazettás mennyezet képi jelentéseit a fény olvassa le, ahogy különböző napszakokban és évszakokban a sötétkamra elve alapján rávilágít az ünnepkörök aktuális motívumaira. (forrás: Pap Gábor. A Napút festője) Szent Bonaventura működése óta egyre gyakoribb lett Krisztus keresztjét, mint élőfát ábrázolni. Ezeken a műveken a kereszt kihajt, levelei, ahogy János evangélista látomásában írja, a népek gyógyítására szolgálnak. A gyöngyöspatai Jesse fáját is ilyen gyógyító levelek borították eredetileg. talán ezért húzogatták ki őket a hívek, ma már ez levele sincs, csak a csapolás helye látszik körben.

Több magyar népdal őrizte meg a világfát, mint Krisztus megszemélyesítését: Ég szülte földet,

COMITATUS

Oldal 48

föld szülte fát, fa szülte ágát, ág szülte bimbaját, bimbaja szülte virágát....

A paradicsom mezejibe kezdetű népdalban a termőfa, mint Krisztus keresztjének szimbóluma jelenik meg: Én nem láttam szebb termőfát, mint Úrjézus keresztfáját, mer' az vérrel virágozik, szentlélekkel gyümölcsözik.

Az Élő, Cselekvő Kereszt ikonográfiai ábrázolására legizgalmasabb példa a zsegrai templomban lévő Golgota-ábrázolás, ami a megváltás tetteit sorolja fel. Jézus egy zöldellő, virágzó keresztfán függ, hiszen a keresztáldozata folytán életfájává változott. A Zynagogát megszemélyesítő nőalakot a keresztfából kinyúló kéz leszúrja, ami azt fejezi ki, hogy befejeződött az ószövetség. A Mennyek kapuját viszont kinyitja egy kéz, ami a kereszt jobb oldalából nyúlik ki. Az Ecclesia egy négyfejű állaton ül, ami a négy evangélistára utal. Alul a bűnbeesés és a kiűzetés jelenete látható.

Az angliai Norfolk mellett a tengerparton nemrég találtak egy fatörzsekkel körülhatárolt kört, közepén egy gyökerével fölfelé állított, Kr.e. 2050-ből származó fatörzset, ahol a feltételezések szerint egy előkelő tetemét helyezték el. Ez némely ausztrál törzseknél és az észak-amerikai síksági indiánoknál tapasztalt szokással magyarázható, ahol a magas fák ágai közé tették ki a halottat, hogy így biztosítva legyen az átjárás a Föld és az Ég között. (Forrás: Bryan Sentance: A fa és az ember) Jézus az Újszövetségben sokszor hozza fel a szőlő-hasonlatot, gyakran beszél példázatokban, hogy szemléletessé tegye a mondanivalóját. A református úrasztali terítőkön gyakori a szőlőábrázolás, fa-szerű növény közepén egy nagyobb termés, körülötte kisebb szőlőfürtök, körülötte növényi díszítések, tehát ez is a paradicsomkert modellje.

Vegyük észre elődeink mindennapos használati tárgyaikba épített üzenetét, az ősi tudást, amit évezredek óta ismernek és beépítették jelrendszerükbe, hogy nekünk, kései utódaiknak elmondhassák, az élet nem ér véget a halál után, az ember legfőbb kérdéseiben a transzcendens irány jelenti az igazi távlatot.

COMITATUS

Oldal 49

│TÓTH MARGIT

Anyám és az árnyéka (Emlékképek) „...Édesanyám sok szép szava, / Kit fogadtam, kit nem soha. / Megfogadnám , de már késő, / Mert eltőt a sok szép Idő...” – népdal Alig derengett. Anyám már dagasztotta a kenyeret. Erő kellett hozza. Két agyondolgozott kezével gyúrta-gyúrta a kenyértésztát, addig amíg összeállt és jó állagú lett a massza. Szülém homlokán pedig gyöngyözött a veríték. És még a nap java – része hátra volt. Fiatalként kezdte és annyi év után járatos volt benne. Az biztos, hogy az ő ropogós héjú, puha bélű, kovászos kenyerénél finomabbat soha sehol és azóta sem ettem.

– Az a jó kenyér, lelköm leánkám,amelyik nem marad sületlen, nem tapad fel az ínyedre és nem nyuvaszgat amikor le köll nyelnöd. Nekem örökké sikeredik. Jól jegyözd meg: A tésztát addig gyúrod amíg beléizzadsz. A kemencét pedig addig hevítted, amíg jól áthevül, hogy megsüljön a kenyértészta. Majd idővel te es megtapasztalod.

A kiszedett kenyeret leverte, így lett szép, piros, ropogós a héja.

– Te gyermek, a kenyér héját mind egy falásig megegyed, attúl lesz piros az orcád! – mondogatták az akkori öregek. Fogatlanul elmajszolgatták, amin én erősen elcsudálkoztam. Így el is hittem, hogy olyan lesz a két orcám, mint két szép piros bazsarózsa. Piros héj ide, ropogós oda, amondó vagyok, hogy igen elkalandoztam.

Visszatérnék hát a sütéshez.

Költ a tészta. Hevült a kemence. Az én jó anyám má' csak tudta, hogy hány kötés hevítőt kell elégetnie, hogy áthevüljön a kemence. Ebbe es volt jártassága. Elészerelte a mindig tisztára súrolt hosszú nyelű bevető lapátot, a szenes vakarót és a vízzel tele vedret. Kiszaggatta egyformára a tésztát. Hajtogatta szép kerekre, gömbölyűre.

Volt amikor káposztalapit tett alája úgy vette bé a kemencébe. Egy sütet 8-12 kenyér között lehetett. Így majdnem két hétig megvolt a mindennapi kenyerünk, pityókás, kovászos kenyér volt, béle sokáig puhán maradt.

Kedvencem amit soha nem hagyott el az én jó szülém a vakarék és a tésztájából sült palacsinta. Áthevült a kemence. Vette a fából készült szenes vakarót. Jól béfért vele egészen a kemence hátuljáig majd óvatosan az aljából kihúzigálta az égő szenet a kemence szájáig. Közben az átforrósodott vakarót (lapát) belébelé mártogatta hideg vízbe. Innentől kezdődött a baj. Üres volt a veder. Egy csepp víz nem volt benne.

Közelebb volt a patak, mint a kút. No, meg éppen virradott. Közelünkben majdnem a kapu sorkánál, a magas poznán csak egy sápadt villanykörte világított.

COMITATUS

Oldal 50

– Hamarjába lefutok a patakra vízért. Elköl a tészta. Ügyekeznöm kell! – fordult meg az eszében. Elkapá a vidret és elindult a patak felé. Annyira ismerte az ösvényen a járást, hogy béhunyt szemmel es le tudott volna menni. Belémerítette a vidret a vízbe. Kapkodta a lábát visszafelé. Hát alíg lépett egynéhányat észrevette, hogy egy furcsa alak a háta megett követi.

– Ne, te ne! Ki és miféle alak vagy te?

Nem volt valami jeszke fajta , de most az egyszer rendesből bérezelt. Megállt. Az alak es megállt. Pitymallott.

Szétnézett. Sehul senkit nem látott. Esment elindult. El az alak es. Megint megállt, meg a fura árny es.

Megszaporázta lépteit. Közeledett a kapu felé. Az üsmeretlen rém sem volt restebb nála. Mindenütt ott volt a nyomában , háta megett. Hol megnyúlott, hol küssebb lett. Az én jó anyám esszeszedve minden merszét felemelé a vidret és jó, erős hangon megszólalt: – Na, megállj! Akárki es vagy eltakarodj ünnen, mert ha nem, leöntlek! Mindjárt reád öntöm ezt a vider vizet!

Nagy elszántsággal egy-kettőre leöntötte a fura alakot. Hiába. Megfogá a kapu kilincsét. Hát az árny es ott vala esszezsugorodva megette.

– No, te Margit, ezt jó megcsinálád. Életödben még e se fordula meg veled. Meg ne tudja valaki, hogy a saját árnyékodot öntötted nyakon, egy vider vízzel.-jött- ment benne a gondolat, miközben szép sorjában vetette bé a kenyértésztát a forró kemencébe.

Kép: Zoltán Suhaj festőművész alkotása

│TÓTH MARGIT

A füstölt kolbász A füstölt kolbász történetéhez nagy feneket kerítek, úgy mint annak idején( isten nyugtassa ) szegény Dénes bácsi tette.

Hogy volt, hogy nem volt, de tata és mama akikről a történetem szól negyvenhat évet töltöttek el egymás mellett. Az addig tartó út egyáltalán nem volt sima. Végigdöcögték. Megmaradtak egymásnak jóban-rosszban, egészségben-betegségben, nélkülözésben-bőségben. Hogy mi tartotta egybe őket? Még önmaguk előtt is

COMITATUS

Oldal 51

megmagyarázhatatlan titok maradt. A sok civódás- perpatvar kovácsolta volna acéllá életük fonalát. Ki tudja?

A lila vederbe besarvalt káposzta finomra beérett. A levelek is megpuhultak benne. – Itt az ideje, hogy a cserépfazék es lekerüljön a szekrény tetejiről és megkezgye rendeltetésit. – gondolta örömmel anyóka. Már érezte is a benne rotyogó füstölt hússal vagy kolbásszal megspékelt töltött káposzta illatát. – Káposzta – káposzta, de hús is kell belé! – morfondírozott anyóka. Nagy zérussal sikerült egy bő kilónyi, őrölnivaló disznóhúst beszerezni. Ez is egy külön történet. Aztán apó sok istálkodás után valahogy, nagynehezen leőrölte.

– Van káposzta. Van őrölthús. Éppen egy darabocska füstölt csülök, oldalas hiányzik belőle! –göngyölgette tovább kívánságait anyó. Rendszerint a töltelék masszáját is megbolondította egy kevés apróra vágott füstölt hússal, az adta meg az igazi smakját. – szerinte. Ha délután tette oda főni a káposztát, éjfélig őrizte. Változtatott az időponton. Mivel vasárnapi ebédre szánta, gondolta, hogy szombaton összerakja. Vasárnap, korán odateszi főni. Szombat délután, öt óra tájékán hozzakezdett a töltött káposzta előkészítéséhez: Feltette a lapítót az asztalra. A lapíton a kék válingocska, benne a lényeg ,az őrölt disznóhús. Mellette: a rizzsel telt doboz, egy tojás ,só, bors, paprika, no meg egy csipetnyi csombor. Igen – igen. A csombor elmaradhatatlan fűszere a jó káposztának. A kályhán apróra vágott dinsztelt hagyma, zúzott fokhagymacikkel.

Egy nagyobb csészében forrt a víz. Ugyanis anyó a töltelékes masszába mindig egy kevés zobogó vizet öntött, hogy jópuha legyen a töltelék.

Türelmüket kérem! Csak most térek rá a lényegre! Jöjjön hát a füstölt kolbász!

Anyónak, ha nem volt füstölt csülök, oldalas, akkor a finom füstölt házikolbász is megtette. Mivel jellegzetes szaga volt betette a kamrába. Igen ám, csakhogy tudta jól, apó kedvence a nyers füstölt kolbász. Gondolta, jobb ha levág egy darabocskát neki. A többit pedig elrejtette tata szeme elől. Belétette a kuktába. Hát ne add isten, pont a kukta kellett. Apóka meglelte a kolbászt és feltette a kamra polcára, legelől. Elég volt csak a kamrába benyítani, anyó szimata rögtön kiszúrta. Kapta magát és hamarjába máshová dugta. Hogy hová? Hiába kereste órákon át egyedül, majd kettecskén. Átkutták a kamra minden zege– zugát, sehol nem találták. Aztán elindult az igazi megspékelt kolbászos lavina. Egymást vádolták, hibáztatták. Dobták egymásra a vizes lepedőt, ki-ki a maga kiagyalt szövegével.

– Nem tudsz a kolbászról? – indított mama. – Nem es láttam! Te tetted el! Vedd elé onnan ahova tetted! – hárított tata.

– A hűtőszekrénybe nem tettem! Kizárt dolog! Szigorúan tilós füstölt kolbászt ennem! Tuti, hogy nem ettem meg! Bíztosan megetted! Ez az!!! Megetted s most rám akarod fogni! – jött a csattanó mamától. – Esküszöm a polcra tettem, azóta sem láttam!

– Ha a polcra tetted, a polcról vedd le! – – Isten lássa lelkem, nem ettem meg! Nem-e dobtad el? Lehet, hogy belédobtad a szemétbe! – igazolta magát apó.

– Hátha ennyire begörcsölt az agyam, akkor az nagyon szomorú! Méghogy én eldobtam vóna? Várjunk csak?... A kamra előtt kötözted össze a szemetet! Fogadni mernék, hogy a papírokkal együtt belédobtad a szemetes zacskóba. A kolbász es papírba vót csomagolva. – kezdett a nyomozásba mama.

A végén már önmagukban is kételkedni kezdtek. Szikrát hányt a szemük, füstölt az agyuk! Hiába szimatolt anyó, rámolt apó, a kamrában nemhogy a kolbász , de még csak a szaga sem volt. Apó nem ette meg. Anyó nem dobta el. Bíztosan a kucu elvitte! Volt kolbász! Nincs kolbász! ...Egyszer volt, hol nem volt , csak a hült helye volt.

Ez már túl nagyfalat volt anyókának ahhoz, hogy a történteket megeméssze. Csalódottságában, bánatában, feledékenységének tehetetlenségében visszadobált mindent a helyére: a húst, a rizset, a tojást, fűszereket.Csalódott volt, mert a vasárnapi töltöttkáposztás ebéd elmaradt, pedig megígérte. Bánatos volt, mert csak a családjának szeretett volna kedvében járni.Egyes- egyedül szigorú diétája miatt úgysem ehetett volna belőle. Hogy furdalta-e apót a lelkiismeret, csak ő tudja. Az utolsó nyílát is kilőtte: – Az a kolbász, ha tiszta színaranyból lett vóna, akkor es számot tett vóna, amit te ma velem elműveltél érte!

– De te,... legalább elmondhatod, hogy egyes-egyedül ettél es belőle! – nyugtázta elégedetten mama.

Anyóka fejében azóta is a füstölt kolbász története motoszkál. Be-benyít a kamrába. Szimatol, szaglász, keres, kutikál. Közben, elbízonytalanodva az „elmeszesedő” öregkorára gondol.

U. I.: A kolbászt hetek múltán megtalálta anyóka. Ott volt, ahová elrejtette...

COMITATUS

Oldal 52

│RÁCZ LILIAN

Tűz „Mert elhagyatnak akkor mindenek.”

- Pilinszky 1.

– Lennél szíves elmosogatni legalább most az egyszer? – kiabált ki Judit az étkezőből, miközben hangos csörömpöléssel szedegette össze a már használt tányérokat, evőeszközöket, poharakat az asztalról. – Ennyit igazán megtehetnél, ha már egész nap kizárólag a gépedet bújtad.

– Megyek már – sóhajtott nagyot a Zoltán, letette öléből a laptopot, feltápászkodott a kanapéról, s odabattyogott a konyhába, ahol nagy halmokban tornyosultak a mosatlan edények, s ő úgy érezte magát, mint valamiféle gályahajós rabszolga, aki csak szolgál és szolgál, némán teszi a dolgát, és a világon senki sem kíváncsi a véleményére.

– Komolyan nem tudom megérteni, miért olyan nagy kérés az, hogy elmosogass. Mindig mindent megcsinálok helyetted, mert te olyan kényelmesen vagy a kanapén, Isten tudja, mit művelsz…

Judit hangja felolvadt az éter zajában, s ő egyszerre érezte magát hirtelen végtelenül idősnek, olyannak, akinek minden mozdulat éghasadás és földindulás: külön csoda, s külön borzalom egyben. De közben érzékelte a gyomrában az energiát, ami most tehetetlen dühként kezdett összpontosulni ökölbe szorított kezében. Csak nőtt és nőtt benne, másodpercről másodpercre, ahogy a zümmögés továbbra is tartott, s már igazából azt sem tudta, miért ennyire dühös, kire haragszik valójában, a fejében csak képek, gondolatok és elmosódott hangulatfoszlányok kezdtek kavarogni, mint valamiféle hatalmas örvény, ami kérlelhetetlenül beszippantotta mindenét. Látta a laptopon az Ő képeit, az arcáról, hajáról, csodálatos szemeiről. Igazából semmi különleges nem volt ezekben; hogyan is lehetett volna, hiszen alig ismerte. Mégis ő járt a fejében, tőle tudott volna felrobbanni mindene, minden apró sejtje, molekulája és atomja, minden csak felé vonzotta. A keze egyre erősebben szorult ökölbe, a torkában gombóc formálódott, a gyomra apróra zsugorodott…

– … és komolyan mondom, el sem tudom képzelni, minek nyomkodod a telefonodat annyit, rám pedig már egy percet sem szánsz igazából, és…

Szerette a feleségét… valamikor. Igen magabiztosan ki merte ezt így jelenteni, bár hogy azok a szívének rejtett zugaiból kiinduló, mostanában már mindent elsodró érzések pontosan mikor kezdődhettek, maga sem tudta volna megmondani biztosra. Talán akkor, amikor egy szokásos bevásárlás alkalmával összetalálkozott a

COMITATUS

Oldal 53

pillantásuk a boltban a tészták és a liszt sorában, teljesen lehetetlen körülmények között.

Judit akkor sem értette, mit néz annyira a férje, és csak legyintett, nem is figyelt oda, mert az instantkávét kereste nagy beleéléssel.

– … és emiatt azt érzem, elhanyagolsz. Pedig olyan jó lenne egy kis tűz, és nem tudom, miért van ez, pedig én tényleg mindent próbálok megtenni…

Ez már túl sok volt, túlságosan fájt, fájt a szíve érte és mindenekelőtt magáért, magáért. És ekkor egy teljesen lehetetlen és elrugaszkodott ötlet hasított az agyába, mint egy éles kés. Elmondja neki.

– Elég legyen! Vége – szólalt meg Zoltán először emelt, s egyre inkább elhaló hangon. Mélyet sóhajtott. – Van valakim, Judit, érted? Van valakim. Ő… Én… Nem is tudom, hogy kezdődött, de nem volt komoly, csak egy kis flörtnek indult, de tudod, hogy van az ilyen, nem, Judit? Neked is biztos volt ilyen, ugye, volt? És nem gondoltam volna, hogy… hogy…

Judit csak állt vele szemben, szemét tágra nyitotta, s úgy tűnt, mint aki lefagyott: sóbálványként meredt a férjére.

– Takarodj a lakásomból – nyögte pár másodperc elteltével, arcát a kezébe temetve. Masszírozni kezdte a halántékát, s úgy tűnt, mondani fog még valamit. Végül csak elsírta magát.

2.

Az első néhány héten boldogok voltak. Egy idő után azonban valami elkezdett fakulni, és Zoltán számára a Szeretővel töltött napok is szürkévé váltak, mint egy közepesen esős novemberi nap; s ez különösen fájdalmas volt annak tudatában, hogy ezek a napok egykor a nyár leggyönyörűbb pillanatait idézték. Ráadásul annyira fiatal volt a szeretője, még szinte gyerek.

Hazavágyott. Újra és újra azon kapta magát, hogy elképzeli a városon kívül fekvő, csendes házukat, a benne levő összes tárggyal, a könyvekkel, amiket régebben annyira lelkesen gyűjtött és olvasott, a képekkel, amiket a különböző alkalmakkor készítettek.

Nem emlékezett, hogy került oda, de ott találta magát. Judit még ott lakott, látta, mivel az erkélyen voltak a kis cserepes növényei, amiket olyan nagy gonddal ápolgatott, de ő maga munkában volt. Bement. Minden lépés, amit megtett, olyan volt, mintha egy számára már ismeretlenné vált területet hódítana meg újra, s ez valamiféle furcsa örömmel töltötte el. Első látásra minden ugyanolyan volt, mint ahogy azon az ominózus napon ott hagyta, s csak pár másodperc nézelődés után kezdte észrevenni az apróbb változásokat. Eltűntek a képek, a kedvenc könyveinek is csak hűlt helyét találta, az ott maradt ruhái szintén sehol nem voltak. Ezek azonnal elkezdték zavarni, sőt egyenesen idegesíteni őt.

– Ennyire felejthető lennék? – gondolta magában, s kezdett kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e egyáltalán odamenni. Gyorsan el is hagyta a lakást, mert kezdtek furcsa érzések kavarogni benne, már semmiben sem volt biztos; de legfőképp az foglalkoztatta, hogy hova lettek a ruhái, s még inkább a könyvei.

Nagyon szerette azokat a példányokat.

3.

Még néhányszor vissza kellett térnie a házukba, hogy rájöjjön. Az utolsó alkalommal újabb villámcsapásként érte a felismerés: a régimódi komód és a kandalló között levő helyre ruhák és könyvek voltak bedobálva a lehető legkisebb érzékenységgel, minden össze-vissza gyűrve. Mind az övé volt.

Ahogy a szemét a kandalló belsejére emelte, észrevette a még nem teljesen elégett könyvdarabokat; a kis adag ruha már eléggé szétmállott.

– Szóval ennyit érek – gondolta magában, s a régóta nem érzett, emésztő düh újra fellobbant benne valahol mélyen. Összeszedte Judit jó néhány ruháját – bár fogalma sem volt, mik a kedvencei –, illetve a szépítkezőasztal taralmát is egy szatyorba söpörte. Aztán a kandallóhoz ment és ráborította mindet a még izzó parázsra. Ezután rágyújtott egy cigarettára, és ahogy igen nagy lelki nyugalommal szívta a füstöt, valamiféle kellemetlen érzés tört rá. Koszosnak érezte magát, mocskosnak, mintha mindene beszívta volna a kandallóból áradó füstöt. De ez eltörpült amellett, amikor megérezte a szagot, a saját szagát. Büdös volt, mintha minden szerve belülről rothadna.

COMITATUS

Oldal 54

Az elszívott csikket remegő kézzel rápöccintette a halomra, majd a nappaliban anyaszült meztelenre vetkőzött, a ruháit a kanapéra dobta, és így vonult be a fürdőbe. Nézte magát a tükörben, de nem látott semmi elváltozást. A kosz és a bűz azonban továbbra is jelen voltak az érzékeiben, és már egész testében remegett, amikor a zuhany alá lépett. A tűzforró víz azonban nem hozta a várt enyhülést.

A fürdőszobából átsietett a nappaliba, hogy magára vegye a ruháit, ám azok már nem voltak a kanapén. Félig már futva, remegő testtel visszament a fürdőszobába, ám persze ott sem voltak.

Kezdett összezavarodni.

A nappaliba immár csendes, lassú léptekkel ment, dobogó szívvel. Ahogy befordult a kandalló felé, sóbálvánnyá dermedt. Felesége halkan dúdolgatott magában, miközben a ruhákat egy fémdarabbal, egyesével a tűzbe eresztette, miután mélyen beléjük szagolt.

– Kérem vissza a ruháimat – nyögte ki halkan Zoltán, miközben a nőt nézte.

– Mindig is olyan jó illatod volt – suttogta Judit mélázva, miközben egyenesen a tűzbe meredt. Ezután kissé leguggolt, egyik kezébe a forró vasat vette, a másikba pedig felkapott a földről egy kannát tele valamilyen folyadékkal, majd felé kezdett lassan lépkedni. – Egy rossz mozdulat, és ezzel a vasdarabbal foglak megpiszkálni. Elég világosan fogalmaztam?

– Mi a… – kezdte volna Zoltán, miközben hátrálni kezdett, megbotlott és el is esett a mögötte levő asztalkában, amin a közös képeik sorakoztak. Pár másodpercig csak nyöszörgött az eséstől, aztán érezte, ahogy folyadék kerül mindenére. Ahogy az érzékei újra működésbe léptek, felfogta, miben is úszik mindene.

Benzin.

Kétségbeesetten a feleségére kapta a tekintetét, aki csak erre a felismerésre várt.

– A tüzet hiányoltuk, nem igaz? – szólalt meg egy cigarettára gyújtva, miközben félredobta a kannát. Mélyen beszívta a füstöt, majd a férfi irányába pöckölte a még égő csikket. – Íme hát!

COMITATUS

Oldal 55

│HALASI MIKLÓS

Egyperces pillanatok - Az élet értelme – Az élet értelme? A válasz egyszerű: újabb, a korábbiaktól eltérő élmények gyűjtéséből áll. Tényleg ennyi és nem több. Az élmények tesznek bennünket tapasztaltabbá, bölcsebbé, ruháznak fel széles látókörrel, ezektől leszünk toleránsabbak.

– De mester, mi van a rossz dolgokkal?

– Azok is élmények. Nem lehet mindig csak jó, pozitív hatás az életünkben. Kellenek a rossz dolgok is, hogy a körforgás fennmaradjon. Ezek a negatív élmények. A jó és rossz történések szükségesek a személyiségünk csiszolásához. Az egyik nélkül nem tudjuk értékelni a másikat.

– Én nem szeretnék rossz élményt...

– Azt senki sem szeretne, de törekedni kell azokra a hatásokra, amiket korábban még nem tapasztaltál meg – persze ésszerű határokon belül. Én sem vagyok kíváncsi arra, milyen lehet az, ha levágnák a kezem vagy elütne egy autó. Amikor lehet, olyan élményeket kell gyűjteni, ami önmagad és környezeted hasznára válik. A sors úgyis csak ebbe az irányba visz.

– Aztán jön egy földrengés...

– Ezek a külső hatások, melyekre szükség van ahhoz, hogy új helyzetet teremtsenek és kihatással legyenek a világra. Ha nem történne semmi, unalmas lenne az élet, nem lennének újabb megoldandó szituációk.

– De ott vannak a halottak, akik ártatlanok...

– Ártatlanok? Vigyázz ezzel a szóval, mert csak a te mércéddel azok. Szubjektív dolog, hogy ki ártatlan.

Miben? Mi alapján ártatlan? Csak megérdemelten halhat meg valaki? Mi alapján megérdemelten? Ha végiggondolod a kérdéseket, nem tudsz rájuk jó választ adni, csak kitérni. Sok ilyen szavunk van, amit akár hónapokig is lehetne boncolni.

– Én nem vágyom ilyen élményre. Ha pénzem lenne...

– Pénz? A pénz csak egy eszköz, amivel azt hiszed, hogy élményeket vásárolhatsz, de az igazán fontos tapasztalatokat sokszor pénz nélkül is megkapod. A pénz csak arra jó, hogy másféle élményekben részesülj, mintha nem lenne. Felesleges, mert az emberi értékeket inkább eltakarja, mint megmutatja. Nem leszel bölcsebb vagy jobb ember tőle. Ha mégis megadatik, érdemes úgy felhasználni, hogy több embert emelhess fel általa, például iskolákat alapíthatsz, segíthetsz vagy segélyeket adhatsz a rászorulóknak bizonyos kultúrákban.

De ha megnézed, a legtöbb esetben anélkül is boldogok tudnak lenni az emberek.

COMITATUS

Oldal 56

– Igaz, a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Inkább új élményeket szereznék.

– Ha gondolod, jobb kézről máris megajándékozhatlak eggyel. Bár szerintem úgyis kaptál eleget fiatalkorodban. A világ összes élménye nem lehet a tied. A sors adta lehetőségek közül te választhatsz, milyeneket szeretnél megélni. Azt senki sem tudja, hogy ki meddig teheti ezt meg, de ez így van jól. Ha valaki rájön az élet nyitjára, onnantól fogva élni fog a lehetőségekkel.

– Ezeket a gondolatokat miért nem írta le valahová, hogy megmaradjanak az utókornak?

– Mert mindenkinek magának kell megtapasztalnia az élet mikéntjét. Ha mindenki kezébe adnánk a megoldást, az lehet, hogy valakinek segítség lenne, de a legtöbben nem értenék meg. A saját tapasztalat az, ami megmarad, a többi elfelejtődik. Neked kivételesen mégis elárultam ezt a titkot, de te is tudod miért...

– Igen mester, tudom és köszönöm! Sajnos már én sem adhatom át másnak, mert a gyertya fénye az utolsókat táncolja. Mindjárt elalszik, ahogy mi is, mert nem lesz levegőnk itt a romok alatti pincében.

│HALASI MIKLÓS

Egyperces pillanatok - Helyfoglaló Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.

Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.

– Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! – szólalt meg egy női hang felettem.

Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” – futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.

– Elnézést! – nyögtem, ahogy felültem. – Hogy hol fekszem?

– A helyemen! – szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.

– Már bocsánat – néztem körbe –, de számtalan hely van körülöttem. Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?

– Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! – nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.

– Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!

– Az lehet, de ez az én helyem! – kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz: – Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?

– Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! – mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.

– Miért pont ide? Miért az én helyemre? – kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.

– Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.

– Én sem akarok, ezért ültem ide – vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe: – Jobb, ha nem szórakozol velem!

– Pedig jobb lenne, ha szórakoznék – vigyorogtam. – De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...

A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.

COMITATUS

Oldal 57

│HALASI MIKLÓS

Bemutatkozása Az írással először 12-13 éves koromban kezdtem foglalkozni Nemere ifjúsági, sci-fi regényei alapján (talán sokaknak ismerős lehet Lars, Don és Ariel triója). Mindez még a nyolcvanas évek második felében történt, amikor rajongói folytatást körmöltem le egy füzet lapjaira. Végül ez a regény nem teljesedett ki, az első oldalak után feladtam egy logikai csavar miatt.

Az unalmas, de karikatúrákkal illusztrált orosz tankönyv grafikái alá írt cinikus szövegek mellett az első erotikus jellegű történeteimet írtam le - szintén füzetbe. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározza az életemet, de egy tinédzser fiú fantáziáit nehéz kordában tartani.

Amint megérintett az első szerelem, versírásba fogtam. 17-19 éves korom között háromszáznál több verset írtam, összesen hat füzetet töltöttem meg rímekkel. Ezekből pár éve könyv született Verseim címmel. A nyomtatott kiadás limitált példányszámban jelent meg, de ebook formájában máig elérhető az ismertebb boltok virtuális polcain.

Az erotikus vonalat végül egy új irányban teljesítettem ki: a páros írásban. Létrehoztam a Sukitore nevű oldalt, ahol valóban két vagy több ember ír egy történetet. Manapság divatos lett a romantikus irodalomban a több szemszögből történő mesélés, amit csak egy író ír - itt nem erről van szó. A Sukitore történetek jellegzetessége, hogy sokszor még az írók sem tudják, mi a sztori vége, hiszen egymás kezébe adva kapjuk a folytatást, a stílusok keverednek, valódi párbeszédeket olvashatunk.

A Sukitore oldalon legalább ötven, változatos fantáziával megáldott ember írt közel 250 történetet - ezek közül százban vettem részt. Az írásokból eddig négy könyv jelent meg, és pár héten belül az ötödik is elkészül Krisztincímmel. A történetek java ingyenesen is elolvasható a Sukitore könyvtárában, illetve a korábbi könyvek is elérhetők: https://www.sukitore.com Pár éve a novellák világában találtam magam: Örkény egyperceseihez hasonló rövid történeteket, hangulatidézéseket írtam Egyperces pillanatok gyűjtőcímmel. Ezeket az egyik írói blogomon gyűjtöttem egybe: http://mikemenders.blog.hu Egy éve feltették nekem a keresztkérdést: miért nem írtam még erotikus egypercest? "Ezen ne múljon!" gondoltam magamban, és az elkészült novellákat Szexpercek néven a másik blogomra publikáltam: http:// sukitore.blog.hu illetve egy írói közösség oldalára, pár szerzőtársammal együtt: http://szexpercesek.blog.hu Jelenleg azt írok, amivel épp megihletnek: egyperces, szexpercek, regény vagy novella - de verset nem.

Azok az idők depressziós hangulatba hoznak, ezért maximum csak locsolóversekre vállalkozom, vagy ritkább alkalmakkor összeütök pár rímet, de hosszabbakra, balladákra már nem. Azokat megírtam anno, jó helyen vannak a polcomon.

Az írásaim után érdeklődők a Facebook oldalamon lévő Jegyzetek között találhatnak válogatást a versekből, novellákból, egyéb szösszenetekből: https://www.facebook.com/halasi.miklos.iro/notes

COMITATUS

Oldal 58

│EGERVÁRI JÓZSEF

Viszonylatok Egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, élvezni sem kell, de kötelesség, mert a férfi nem működik másképpen, legyen tele a hasa, legyen üres a zacskója, intette anyja. Nem szólt semmit, nem akarta megbántani.

Huszonnyolc évesen talán tudja már, hogy mit kell tenni. Tanult nő, okos, csinos, de mégsem szerelmesedett bele még egyetlen pasiba sem. Amíg az egyetemen tanult, nem volt rá ideje, kiváló akart lenni mindenből, kivívni apja elismerését, aki gépészmérnökként szigorú, szűkszavú ember volt, de láthatatlan, elszakíthatatlan szálak kötötték össze őket, nem is volt szükség szavakra. Ritkán és csak keveset beszélgettek, burkolt üzenetei csak anyján keresztül jutottak el hozzá; apád is azt mondja, legyen meg a nyelvvizsgád, apád is azt mondja, belgyógyász legyél, apád is azt mondja, a szike nem egy nő kezébe való, a sebészek csak rombolnak, te építs, apád is azt mondja, hogy minden pasi disznó. Ezt ő tudja csak igazán, tette hozzá savanyú képpel anyja, de aztán el is harapta a szavakat, felállt a fotelből és kiment a konyhába. Belgyógyász lett. Az is. Szike is került a kezébe. Tudni, látni akarta, mi van belül az emberi testben, ő akarta rendbe hozni. Érzékelte, hogy kényes egyensúly mentén működnek szülei, de soha nem volt egy hangos szó sem közöttük, apja sokat dolgozott, anyja szinte soha nem csinált semmit, ritkán elmentek egy koncertre, színházba, de soha nem hívtak vendégeket, soha nem mentek vendégségbe. Nem voltak barátaik.

A férfiak maguknak valók, kislányom, ha nem zavarod meg az életüket, akkor egészen jól viselnek mindent, de soha ne akard nekik megmondani, hogy mit csináljanak, mert akkor összedől a világ. Dicsérd őket, még ha hülyeséget beszélnek is, ha pocsék szeretők, ha béna apák, akkor is, mert ez nyugalmad záloga, a hosszú házasság titka. Ők pénzt keresnek, mi pedig elköltjük. Tisztességes üzlet. Az a néhány apróság, melyet meg kell tenni ezért az ideális állapotért, az igazán semmi.

Egyszer megkérdezte anyjától, hogy boldog-e, aki azonnal rávágta, természetesen, lehetnék hajléktalan is, vagy nyomorék, hát, mi bajom lenne? Nézte a szemét, de meg sem rebbent. Kereste magának a pasit, de nem találta, az önjelöltek szóba sem jöhettek, valamiért egyik sem volt tökéletes, mindből hiányzott valami, pedig már nagyon vágyott rá, hogy megölelje valaki. Huszonnyolc éves doktornő, és még szűz; nevetséges, szégyenteljes. Utálta magát. Egy este, zuhanyzás után megállt a tükör előtt, tetőtől talpig átvizsgálta magát, feszes, gömbölyű mellek, se nem kicsi, se nem túl nagy, lapos has, formás csípő, hosszú combok, szép lábak, na, és még hozzá a gyönyörű arc, égő szemek, derékig érő, vörös, hullámos haj. Női szemmel is szépnek ítélte magát, s nem értette, akkor miért nem talál magának pasit. A pasik csak azt akarják, hogy minél gyorsabban

COMITATUS

Oldal 59

ágyba döntsenek, bólogatott elmélázva anyja, ma már nincs is szinte udvarlás, megváltozott a világ, nincs kedvesség, nincs kommunikáció, neked kell okosnak lenned, sőt, egyenesen rafináltnak, hogy megkapd, amit te is szeretnél. Nem, nem a szexre gondolok, egy nőnek nem számít, hogy kielégül-e vagy sem, hanem az imázs, a külsőségek, melyek a nőt igazán nővé teszik a férfiak világában. Nem a nőnek kell kívánni a férfit, hanem fordítva, meg kell őrjíteni, tudatosítani kell benne, hogy a tenyerén kell hordoznia, mert egyébként elveszíthet. Örökre.

Te így csináltad, anya?, nézett rá elgondolkodva; az volt az érzése, hogy anyja nem mond igazat. Megrázta a fejét, dehogy, kislányom, felelte. Sajnos én már csak közben jöttem rá, mit kellene tennem, de akkor már mindegy volt. Azért mondom el neked mindezt, hogy felkészülj, ha egy férfiből nem faragsz embert, akkor örökké egy mocskos disznó marad. Nem értette anyját, úgy sejtette, félelmes titkok gyötörhetik, vagy pusztán csak elégedetlen, kielégítetlen, netán másra vágyik, mást akar, csak magának sem meri bevallani. Gyáva volt ahhoz, hogy elhagyja az apját, új életet kezdjen. Meg sem tudna élni, éhen halna. Rosszkedvű lett attól, hogy anyjáról ilyeneket gondol, igyekezett erősen pozitív képet keresni róla, örömmel átszőtt élményeket, ám semmi sem jutott eszébe, anyja huszonnyolc éve az élete része, de mint csak egy fogas, egy ruha, egy unalmas könyv.

Kezdte megérteni apja szűkszavúságát, anyjával csak a férfiakról és a szomszédokról lehetett beszélgetni, Krazsák doktorról, akinek a bőre alatt is pénz van, Simoncsiknéról, a fiatal tanárnőről, akinél nagyobb ribancot még nem hordott hátán a föld, Gizér Bandiról, a házmesterről, aki soha nem csinál semmit. Anyja sem csinált semmit, főzött, mosott, halálra szekálta a bejárónőt, tévét nézett, ritkán keresztrejtvényt fejtett. Hat éve olvasott egy könyvet. Még csak a harmincadik oldalnál járt.

Másnap négykor végzett a kórházban, bement az orvosi szobába, levette a köpenyt, fáradtan ült le a fotelbe.

Meghalt egy idős hölgy. Belefáradt az életbe. Ez mindig megviselte. A halál lehelete félelmetes és titokzatos, sosem érezte, hogy már itt az idő, csak megtörténik minden, s ez az egyetlen bizonyosság, mely nem elodázható. Tudta, de nem volt képes elfogadni. Kopogtak az ajtón, belépett egy fiatal férfi. Összeakadt a tekintetük, olyan volt, akár egy enyhe áramütés, kihagyott a szíve egy pillanatra, aztán elpirult, zavartan pakolászni kezdett az íróasztalán. Bemutatkoztak egymásnak, a férfi a kórház informatikai rendszerét vizsgálta át, új számítógépet és monitort hozott. Amint végzett, elköszönt. A doktornő elalélt a mosolyától. Biztosan már nős. Lehet, gyerekei is vannak. Egy ilyen pasi, akitől az ember lányáról az első pillantásra lecsúszik a bugyi, nem lehet szingli. Nem, neki nem lehet ekkora szerencséje. Soha nem volt. Fáradtan indult haza, csak egy forró fürdőre és egy pohár Martinire vágyott, bár nem volt benne biztos, hogy csak arra. Örült annak, hogy már nem az anyjáékkal lakik, nem akart idióta kérdésekre válaszolgatni.

Másnap is összefutott a folyosón a férfivel, egy bizonytalan mosoly kíséretében zavartan köszöntek egymásnak, aztán mindkettő ment a dolgára. Majd a következő nap is. Pénteken a műtő előtt találkoztak, a szokásos ceremónia zajlott le, már elhaladtak egymás mellett, amikor a férfi utána kiabált. Doktornő, várjon egy pillanatra; benyúlt a táskájába, s előhúzott egy szelet Mercit, keserű csokoládé, a kedvence, elnevette magát, a férfi is; az életmentőknek jár, fűzte hozzá, aztán már indult is tovább.

Néha eszembe jutott, hogy mérget kellene az ételbe keverni, de gyáva voltam hozzá, mondta anyja, ha keveset teszek bele, akkor eredménytelen a kísérlet a boldogságra, és nem akartam életem végig börtönben rohadni. Na, de anya, csapott az asztalra dühösen, normális vagy? Nem, nem vagyok az, csak boldogtalan, csóválta meg a fejét anyja. Este befeküdt a kádba, vitt magával egy nagy pohár Martinit, hétvégén nem dolgozik, már ez is öröm. Élvezte a forró vizet, csak feküdt mozdulatlan, kortyolgatta a Martinit, s arról ábrándozott, hogy a herceg becsönget, beköti hófehér lovát az előszobába, a radiátorhoz, ölébe kapja és megcsókolja. Hülye picsa, nevette el magát, azt mondják, az összes fehér ló megdöglött már, és az összes herceg is, egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, jutott eszébe anyja intelme, nem a nőnek kell kívánni a férfit, hanem fordítva. Ez baromság! Ő most nagyon kívánt egy férfit, oly nagyon, hogy szinte fájt, de azt nem tudta eldönteni, hogy a teste akarta ezt ennyire, vagy a lelke. Mindegy is volt.

Kikászálódott a kádból, megtörölközött, magára tekerte a finom, puha törölközőt, kicsit szédült a Martinitől, kellemesen kábának, vigyorgósnak és nemtörődömnek érezte magát, megállt a tükör előtt, grimaszkodott, kinyújtotta a nyelvét, nevetett, s úgy döntött, lefekvés előtt tölt magának még egy pohár Martinit, csak hogy még jobban aludjon. Csörgött a telefonja, anyja hívta. Nem akart vele beszélni, de aztán csak felvette a telefont; szia anya, nem érek most rá, készülődöm, buliba megyek, hadarta el egy pillanat alatt. Anyja dohogott, beszélgetni akart kicsit, egész héten sem tudtak beszélni; a doktornő legszívesebben rávágta volna, hogy nincs is

COMITATUS

Oldal 60

miről beszélni, de lenyelte a durva gondolatot; anya, késésben vagyok, sietnem kell; csak ne felejtsd el, amit mondtam a férfiakról, rebegte ártatlannak tűnő hangon anyja, s köszönés nélkül kinyomta a telefont.

Lesújtva állt a nappali közepén, az élete reménytelenül bonyolultnak látszott, disszonáns felhangokkal, kimondatlan kérdésekkel, kimondatlan válaszokkal. Váratlanul megszólalt a csengő, összerezzent. Este nyolc óra volt. Nem, nem megy be dolgozni, akárki is kéri, akárki is jött érte, az biztos!

Dühösen indult az előszobába, erőteljesen nyitotta a zárat, a kilincset, lendületesen kitárta a bejárati ajtót.

Egy óriási rózsa csokor nézett vele farkasszemet, gyönyörű, illatozó vörös rózsák, legalább vagy húsz szál.

Lassan emelte fel tekintetét, Máté nézett vissza rá, az informatikus a kórházból. Visszafogottan mosolygott; igen, a kórházi adatbázisból kerestem ki a címét, doktornő, rossz ötlet volt, törvénytelen, tudom, de nem volt más lehetőségem, muszáj volt; muszáj volt?, kérdezett vissza halkan, remegett keze, lába, kinézett a folyosóra, hátha ott ácsorog a fehér ló, de csak a felette lévő emeleten lakó szomszéd intett oda, jól megnézte a férfit; aztán érthetetlen módon besodródtak az előszobába, az ajtó mintha magától csukódott volna be, a zárak önálló életre kelve élesen kattantak. A férfi levette a cipőjét, aztán odalépett hozzá, átölelte, úgy érezte, hogy a testén érthetetlen izzásba kezd az az egy szál törölköző; aztán megcsókolta, kemény és erőteljes ajka volt, rövid szakálla csiklandozta a száját, de jó volt, kimondhatatlanul jó volt, kurva jó volt; ösztönösen vetkőztetni kezdte a férfit, aztán róla is lekerült a törölköző, kezdte elveszíteni eszméletét, amikor bőrük egymáshoz ért; ennek súlyos égési sérülés lesz a vége, biztos volt benne. Egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, hallotta fejében anyja monoton, színtelen hangját, letérdelt elé, igen, megteszi, persze, a férfiben kell vágyat korbácsolni, igen, a férfiben; szégyellte magát, remegett mindene, meztelenül térdelt előtte, nemi szervét fogta, gyomrában, hasában ezer áramütés, villámlás gyújtott tüzet.

Hé, hé, állj fel, emelte magához karjainál fogva a férfi, ne siess, az egész éjszaka itt van még előttünk, átölelték egymást, csókolóztak, a férfi simogatta a hátát, a fenekét, érezte, hogy mellei megkeményednek, mellbimbói ágaskodtak, a vágy betolakodott minden sejtjébe, felborította a rendet, akár a magas láz, felégetett mindent; lehunyta szemét, sosem sejtette, hogy a gyönyör ekkora gazember, ilyen álnok, szemfényvesztő, ilyen szépségesen édes. A férfi mögé lépett, hátulról átölelte, a doktornő visszafordította a fejét, így csókolóztak tovább; kezébe fogta melleit, ő ágyékához nyomta fenekét; mintha csak egy örvény ragadta volna el, forgatta, forgatta vadul, egyre magasabbra; amikor a férfi a combjai közé csúsztatta ujjait, mintha darabjaira hullott volna a világ, hogy utána ismét összerendeződjön, de teljesen másképp, mint amilyen előtte volt, csupa fény, csupa szín, csupa tűz.

Hétfőn a műtőből jött ki, amikor meglátta anyját, aki ott ült egy rozoga, fehér padon; felpattant, elindult felé, halvány mosoly húzta meg ajkát; apád hajnalban meghalt, közölte hidegen; édesem, végre szabadok vagyunk!

Megmeredve nézte anyja arcát, a finom ráncokat szája szegletében, szürkéskék, hideg szemét, melyben semmiféle érzelem sem tükröződött; még két műtét vár rá, este tíznél előbb nem fog hazaérni, Máté vidékre utazott, két napra; kislányom, apádat el kell temettetni, de nem akarok túl sok pénzt költeni erre; Rozival, a barátnőmmel megbeszéltük, hogy néhány napra leutazunk Zalakarosra, ki kell pihenni ezt a szörnyűséget, a temetkezési vállalkozónak megadtam a telefonszámodat, ha esetleg még valamit intézni kellene. Nekem nincs most idegzetem ehhez, drágám, ugye megteszed? Állt mozdulatlanul, nézte anyját, aki beletúrt festett frizurájába, pocsék színész volt, remegett a keze, de legszívesebben már ülne a kocsijában, robogna Zalába; jól van, anya, menj, elintézek én mindent, indulj Zalakarosra. És vissza se gyere. Soha többé! Lerogyott a rozoga, fehér padra, csak bámult maga elé, nem tudta felfogni, hogy mit jelent végre szabadnak lenni, de végre szabad volt. Gondolatban megölelte apját. Utoljára.

COMITATUS

Oldal 61

►AJÁNLÓ

COMITATUS

Oldal 62

V. E. Gabriel (Vajda Emese) - Lélekbéklyó „Az ajtó hangos nyikorgással adta meg magát, amint a kemény vas beszakította a zárat.”

Vajon a lélek tényleg láthatatlan? Az alapszabályok: a léleknek nincs alakja, nem tud beszélni. Akkor mégis ki az a lány, akinek a lelke minduntalan felbukkan Peter mellett és kapcsolatba lép vele? 500 évvel ezelőtt a Brit Birodalom vezetői úgy gondolták, nem elegendő a halálbüntetés a gyilkosoknak. Három, különleges adottságú férfi képes volt a haláluk után is a földön tartani a bűnös lelkeket. Örök magányra kárhoztatták őket, mivel sem egymással, sem az emberekkel nem tudtak kommunikálni. A 17 éves Peter különleges képessége segítségével szembemegy az ítéletekkel és meg tudja szabadítani ezeket a lelkeket a béklyóiktól. Kezdetben nagyon élvezi a küldetését, de egy idő után egyre erősebbé és félelmetesebbé válnak a bűnös lelkek. Ki lehet az a titokzatos lány, akinek a lelke Peter mellé szegődik, és akivel alkut kötnek? Vajon ki az a XIX. századi sorozatgyilkos, akinek a szellemével szembe találja magát Peter? Hogyan képesek ezek a megbéklyózott lelkek élő embereket irányítani?

Ez az első Ábránd könyvem, s az írónőtől is most olvasok először, viszont az biztos, hogy fogok még tőle, hiszen olyan műfajban ír, ami közel áll hozzám. Mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak alaposan utánajártam, hogy mire is készüljek, de egyáltalán nem azt kaptam, mint amire számítottam, s mint legtöbb esetben így itt is előnyére vált ez a történetnek, hogy nem azt adta,amit a fülszöveg alapján gondoltam róla.

Sokszor esem abba a hibába, hogy borító alapján ítélkezem, de ez is csak előnyére vált a könyvnek, mivel egyrészt nagyon illik a történethez, másrészt ha figyelmesebben szemügyre vesszük olyan dolgok is megfigyelhetőek, amik a későbbiekben fontos szerepet fognak játszani. Magát a történetet inkább mondanám izgalmasnak, mint borzongatónak, hiszen aki hasonló kaliberű könyvet vesz a kezébe az nem fél a szellemektől.

S ez a történet felépítésénél fontos szerepet játszik, hiszen a fő hangsúly a főszereplőn van, de mellette a lelkek (vagy akár szellemeknek is hívhatjuk őket) is jelentősek. Minden ott kezdődik, hogy Peter, a főszereplőnk különleges képességekkel rendelkezik, ami sok-sok generáción át öröklődik és emiatt képes látni, érzékelni a túlvilágot. Egyszóval fogékony a paranormális eseményekre és furcsaságokra.

Tetszett, hogy a fontos, lényegretörő információkat nem egyszerre zúdította rám az írónő, hanem szépen adagolta a kellő helyeken előhozva a témát. Ha eltekintünk a paranormális vonatkoztatástól, akkor lehetne gimis történet is, mivel Peter mindennapjait, gondjait és barátait is megismerhetjük a történet során. Maga a

COMITATUS

Oldal 63

cselekmény következetes, bár az ugrásokra én személy szerint jobban odafigyeltem volna, de ezt a későbbiekben még szépen ki lehet korrigálni, mivel reményeim szerint fog még folytatódni a történet, hiszen a lezárás olyan hirtelen, s az utolsó két-három fejezet izgalmai követelik a folytatást. Túl érdekes és egyedi ahhoz, hogy ne legyen folytatása.

Nagy potenciált látok benne, nemcsak amiatt, hogy megszerettem a karaktereket és, hogy érdekes élményt nyújtott, hanem amiatt is, hogy újra sikerült egy magyar szerzőnek elkápráztatnia. Lényegében nagyon megszerettem a végére a történetet, de lehetett volna több hangsúly a szereplőkön, úgy érzem sokkal több van ebben a történetben, mint amit kaptam, de ahhoz képest, hogy első szerzős könyvről van szó nem is rossz.

Egyetlen egy dolog zavart csak az pedig az, hogy az írónő a karakterét számtalanszor „vörös”-ként emlegette.

Ez számomra nem volt igazán megnyerő, de minden más igen. Örülök, hogy olvashattam és az írónőnek csak annyit üzennék, hogy írjon még, hiszen a gyakorlás teszi a mestert és nem mellesleg tudnom kell, hogy mik azok az apró részletek, amiket még kihagyott és az is érdekel, hogy mi lesz ezekután a szereplőkkel és hogyan fognak folytatódni az események. „Peter összerezzent, kirohant a teremből, és a kinti sötétségbe bámult. Próbálta összeszedni a gondolatait, és lenyugtatni az érzékeit.” „– Én már akkor lélek voltam, amikor ő még élt, de nem ismertem személyesen. A képeket viszont én is láttam. Minden bizonnyal a képek a férfi szerelmét ábrázolták, aki valami miatt az öngyilkosság mellett döntött.

Talán azok a férfiak tehettek róla, akiket később lemészárolt. Ezért értett szót Aaronnal, hiszen mindkettejükben a düh hatalmasodott el.” „– Ilyet ne mondj! Ennyire nem lehet gáz a szerelmi életem, hogy egy halottal randizzak. – vágott vissza a fiú, szépen elcsendesítve a folyamatosan kérdező énjét.” „– Már mondtam, hogy egyedi a képességed – próbált célozni Scarlett a legutóbbi ittlétükre. – Az érintés magában nem fegyver, de az ősök, amint látod – mutatott magára –, a természetes rend ellen használták. Ehhez az adottsághoz viszont olyan tisztaság kell, mint a tiéd.” „– Nekem a törpehörcsögöm volt ilyen, Jónás. Mintha megértette volna a világ összes fájdalmát.”

Köszönöm az Ábránd könyveknek és V. E. Gabrielnek a lehetőséget, hogy elolvashattam a Lélekbéklyót. Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 30%-os kedvezménnyel!

COMITATUS

Oldal 64

Valaha élt gyilkosok lelkét béklyózta meg regényében a debreceni írónő Forrás: http://www.dehir.hu/kultura/valaha-elt-gyilkosok-lelket-beklyozta-meg-regenyeben-a-debreceniirono/2018/03/04/ Egy fiatal debreceni tehetség, Vajda Emese (azaz V. E. Gabriel) mutatta be Lélekbéklyó című, első kötetét – a Debreceni Nagyerdőért Egyesület szervezésében – március 2-án a Méliusz Újkerti Fiókkönyvtárában. Az írónővel Businszki Blanka, a Főnix Diákszínpad színésze beszélgetett a kötetről, a tervezett folytatásokról, a korábbi alkotásokról, valamint arról, hogy mit is jelent az írói álnévként használt Gabriel.

Vajda Emese az első kötetének bemutatóján (Fotók: Mikula Szilvia) A 25 éves írónő a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg marketingesként dolgozik, ám az írás mindig is fontos szerepet töltött be az életében. Elmondása szerint minden akkor kezdődött, amikor már „túl nagy” lett a játékokhoz, ezért találnia kellett valamit, amivel kitölti ezt az űrt. Mindig is szeretett történeteket kitalálni, az írás által pedig ki tudta adni magából a gondolatait. „Meglehetősen zavart, amikor elolvastam egy történetet, vagy végignéztem egy filmet, és sok minden nem derült ki egy-egy karakterről, amire még kíváncsi lettem volna. Emiatt elkezdtem írni azoknak a folytatását, eleinte a magam szórakoztatására.

Belső késztetést érzek arra, hogy írjak. Nagyon jó érzéssel tölt el, és ha rossz kedvem van, vagy padlón hever az önbizalmam, kiírom magamból és visszatér a boldogságom” – mondta Emese.

Tinédzserként is falta a könyveket, és „már a könyökén jött ki” a sok vámpír és vérfarkas, akik beleszeretnek egy emberbe. Amikor elkezdett dolgozni a Lélekbéklyón, egy olyan regényt akart létrehozni, melynek „az alapsztorija nem hasonlít más fantasytörténetre”. A kötet cselekményének fő mozgatórugói a lelkek: azoknak a gyilkosoknak a lelke, akik számára – egy felsőbb hatalom szerint – nem elegendő a halálbüntetés. A bűnös lelkek nem nyugodhattak haláluk után: megbéklyózva, örök magányra kárhoztatták őket, mivel sem egymással, sem az emberekkel nem tudtak kommunikálni. „Sokan kérdezték, hogy akkor végül is ez egy szellemhistória? Nem, mert míg a szellemek tárgyakat mozgathatnak, addig a lelkek csak suttognak az emberek fülébe. Ők nem tudják, hogy léteznek, azt hiszik, hogy azok a saját gondolataik. A lélek egészen lassan belemászik az ember fejébe, és elhiteti vele, hogy a sugárzott gondolatok és érzések valójában hozzá tartoznak” – fejtette ki az írónő, majd hozzátette, hogy meglehetősen sok kutatómunkát igényelt a bűnös lelkek megformálása.

Ugyan fantasyról van szó – melynek egyik legfőbb jellemzője, hogy az író fantáziájában létező alternatív világba repít el –, Emese némi valós alapot is próbált belecsempészni a történetbe.

COMITATUS

Oldal 65

A lelkeket, melyekkel megküzd a fiatal főhős, Peter, valós személyekről formázta. „Vannak köztük hírhedtebb és kevésbé ismert gyilkosok is”, akikről több forrásból is tájékozódott az írónő, és ezekből merített ihletet. A főszereplők esetében azonban „saját kútfőből dolgozott”, nem akarta, hogy egy közeli ismerős tulajdonságai miatt korlátozza a karakterét. „A főszereplőket magam szeretem megformálni. A Lélekbéklyó írásakor akadtak nehézségeim, a főszereplő ugyanis egy 17 éves fiú, én pedig nem vagyok sem 17, sem fiú. Kissé problémás volt hozzászoknom a karakterhez és rájönnöm, hogy mit szeret egy ennyi idős srác, milyen vágyai lehetnek, és hogyan reagálhat bizonyos helyzetekben. Óriási élmény volt ezen dolgozni” – osztotta meg a fiatal tehetség, majd arról is beszámolt, hogy már írja a regény folytatását: várhatóan egy éven belül megtudhatjuk, milyen újabb kalandokat él át Peter.

Ez az első megjelent regénye Emesének, aki írói álnév használata mellett döntött. Úgy vélte, hogy egy különleges névvel sokkal több olvasót célozhat meg. „A V.E. ugyebár a monogramom, a Gabriel pedig az arkangyalt jelöli. Az ezoterikus tanok szerint ugyanis ő az írás, a kreativitás védőszentje és emiatt közel éreztem magamhoz. Ráadásul a páromat Gábornak hívják, és ez egyfajta tisztelgés is felé, mert sokat köszönhetek neki” – fejtette ki.

A Viháncos Duó előadta Emese versének megzenésített változatát.

A regények mellett verseket is ír Emese, bár ezt nem szívesen hangoztatja, ugyanis meglehetősen melankolikusak, szomorúak a lírai alkotásai. „Nem vagyok egy depresszív hajlamú ember, szeretek élni, de olykor nekem is rossz a kedvem. Ilyenkor versekben írom ki magamból az érzéseimet, s ez egyfajta terápiaként hat rám” – mondta a debreceni írónő, akinek a dühről szóló versét megzenésítette a Viháncos Duó.

A főként Egerben és Budapesten tevékenykedő formáció kortárs verseket és saját szövegeket zenésít meg, melyek közül néhányat – Emese alkotásával együtt – a könyvbemutatón is hallhatott a közönség.

A beszélgetést és a zenei produkciókat követően kisorsoltak a résztvevők között két kötetet, majd mindenki dedikáltathatta saját példányát.

COMITATUS

Oldal 66

►BESZÁMOLÓ

COMITATUS

Oldal 67

Perseidák 1. antológia bemutató - képes beszámoló 2018 március elején jelent meg a Láncolat Irodalmi Műhely eddigi legnagyobb szerzői érdeklődést kiváltó pályázatából született gyűjteményes kötet, a Perseidák 1. antológia!

A kötetben 57 vers és / vagy prózaíró kapott helyet, köztük javarészt olyan szerzők, akik Láncolatos kiadványban korábban még nem szerepeltek.

A jó hangulatban telt bemutatón a Láncolat Irodalmi Műhely tagjai olvastak fel a kiadványból, név szerint:

Cseh Györgyi Czier Erzsébet Gmeind Margitka Kálóczi Balázs Kőri Terézia Kamilla Salláné Gyöngyi Szilágyi Enikő Tiszai Annamária Víg Orsolya

A szabad felolvasás alkalmából verseiből vagy mások verseiből előadott:

Gmeindl Margitka Kőri Terézia Kamilla Ötvösné Németh Edit Tiszai Annamária Varga Tibor

COMITATUS

Oldal 68

COMITATUS

Oldal 69

COMITATUS

Oldal 70

COMITATUS

Oldal 71

COMITATUS

Oldal 72

COMITATUS

Oldal 73

â–ºMESE

COMITATUS

Oldal 74

│KUPAI N’ALIKA ESZTER

Várakozás – Türelem! – súgta belül egy alig hallható hang.

– De mégis: hogyan várakozzam?

A csend volt a válasz.

– Na persze, ezzel aztán boldogulok! – bosszankodott.

Zavarta ez a belső zsizsegés, saját ide-oda kapkodása. Maga se tudta mire vélni e furcsa izgalmat, hisz’ látszólag semmi nem volt még a horizonton.

– Pont ez az: semmi! És mégis: annyi minden, ami felesleges… – sóhajtotta.

Ha leült, hogy elcsendesedjen, ezernyi gondolat rohanta meg. Meditációjának korábban bevált módja most működésképtelennek bizonyult: mintha medúza-fejeket próbálna lekaszabolni a figyelmével, a gondolatcsápok minduntalan visszanőttek.

Egy reggel aztán elege lett; mint ázott kutya a bundáját, megrázta magát és kiment a természetbe. Úgy kortyolta a friss levegőt, akár szomjas vándor a forrás vizét, s az öreg fák törzsét üdvözült mosollyal ölelte, mint régóta nem látott kedvesét a szerelmes.

Egyszer csak felfedezett egy kis rügyet. Miközben gyengéden, alig érintve végigsimított rajta, eltelt az érzéssel: hisz’ csupán ez az, amihez kedve van most, hogy csendben figyelje! Ahogy nézte, egészen beleszeretett...

Később, amikor továbbhaladt még mindig a szívében hordta. Itt volt, egy volt vele. Mire visszaért a városba, a feszültség elmúlt. Kérdései feloldódtak a mindennapi cselekvésben. Nem volt hová sietni. Lassabban, figyelmesebben tett-vett; egyszerű, hétköznapi mozdulatok voltak, valahogy mégis egészen mások, mint azelőtt. Érezte, hogy a kis rügy ott ragyog benne, s majd épp a megfelelő pillanatban virágot bont. Szeretete iránta nem csak neki, minden élőnek szólt.

– Milyen különös! – szaladt ki belőle felszabadult mosollyal. – Mindennek eljön az ideje, s mégis: nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne ott a virágzás.

COMITATUS

Oldal 75

│KUPAI N’ALIKA ESZTER

Feltámadás Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el, éldegélt egy öreg szerzetes, Antarónak hívták. Kis kolostora egyik falunak sem volt a része, viszont mindkettőből fogadta az évek során egyre fogyatkozóbb létszámú híveket, vezetője pedig a falvak lakosságának rendszeres segítségnyújtója volt.

Gondoskodása nem függött attól, hogy az adott ember mit gondolt Istenről, járt-e nála szertartáson vagy bármilyen módon kiérdemelte-e a jótettet. Antaro nem akart téríteni, csupán természetszerűen képviselte azt, amit szíve mélyén igaznak érzett.

Valamikor, egyszer a szolgálatnak szentelte az életét, s annyira régen élt már így, hogy szinte el is felejtkezett arról, mikor és hogyan kezdte. A kézfején sokasodó májfoltok emlékeztették, hogy az idő bizony múlik, testének ezt a részét látta legtöbbször, hisz’ általában egész nap munkálkodott valamin. Reggel megetette az állatokat, amikor hűvösebb lett az idő, a madáretetőket is feltöltötte. Amíg az időjárás engedte, művelte kertjeit, zöldséget, gyümölcsöt gyógy- és fűszernövényeket, virágokat termesztett, s amit a földtől ajándékba kapott, annak nagy részét ő maga is továbbajándékozta a falubeli rászorulóknak.

Miséket is tartott és tanította azokat, akik hozzá fordultak, bár a misék sosem követtek egy megszabott liturgiát – valójában senki nem is emlékezett rá, milyen egyház papja Antaro. Keresztény lehetett, mert beszélt Krisztusról – a képe is ott lógott a leginkább egy régi présházra emlékeztető, puritán berendezésű kolostor falán -, de az ő tanításain kívül semmilyen dogmát nem emlegetett. Figyelt az emberekre, meghallgatta őket, majd mondott néhány szót – általában nem szaporította túl. Legszívesebben szeretett völgyében ténykedett, s ha mennie kellett, mert hívták, befogta a szürke csacsit és bezötyögött valamelyik faluba – többnyire betegekhez ment, gyógykenőcsöt vitt nekik, beszélgetett velük, esetleg temetett.

Talán azt gondolod, az emberek szerették és becsülték Antarót, ám ez nem volt egészen igaz. A legtöbben különc, furcsa szerzetnek tartották, s bár sokan tisztelték, igazán szeretni ők sem tudták, merthogy hozzá nem lehetett közel kerülni. Mindenkit meghallgatott, de senkinek nem mondott magáról semmit, a völgy afféle magányos remetéje volt. Általában azoknak tudott adni a jelenléte, akik nagyon el voltak keseredve vagy sokat szenvedtek, meg azoknak a fiataloknak, akik még nem álltak be a felnőtt élet mókuskerekébe, és még fel merték tenni az élet nagy kérdéseit. Antaro egy kicsit beszélgetett velük, de válaszokat nem adott. Megosztotta azonban velük a völgy csendjét: lehetőséget nyújtott nekik, hogy addig maradjanak, ameddig szükséges, s majd a maguk válaszait meglelve menjenek tovább. Akiben megvolt az érettség, hogy képes legyen elfogadni e csendet,

COMITATUS

Oldal 76

örömmel és erővel feltöltődve távozott, és általában egész életében hálás szívvel gondolt az öreg szerzetesre.

Történt egyszer, hogy Antarót egy fiatal lányhoz hívták, aki súlyosan megbetegedett. Sarah-nak hívták, ismerte őt, hisz’ nem sokkal azelőtt a lány megesett, a gyermek szintén nagyon fiatal apja nem tudta vállalni a felelősséget és elszökött, a családok között kitört botrányt pedig Antaro simította el. Egy ideig látogatta is Sarah -t és a kisfiát, aki anyjától a cseppet sem szokványos Ámon nevet kapta. Négy év telt el azóta, pedig mintha csak tegnap lett volna! A lány – szinte még mindig gyerek – soványan és sápadtan feküdt az ágyon. Antaro az első pillanatban észrevette a halál jelenlétét.

– Atyám, kimegyek ebből a világból, tudom, mit mondott erről nekem, de már nem áltatom magam tovább… nem tudom folytatni. Látni akartam magát! Ámon és maga egyedül csak, akikkel valaha meg tudtam élni, hogy szeretek és viszontszeretnek… köszönöm! Ez a környezet… nem kedvez neki… kérem, segítsen, hogy a fiam erkölcsi tartásban nevelkedhessen, tudom, hogy itt és most senki más nem tudja neki megadni ezt, csak maga. Kérem, fogadja magához!

Antaro hosszú élete során először találkozott olyan kéréssel, melynek teljesítése ellen egyszerre tiltakozott minden porcikája, s mégis, egész lényével érezte: ezt kell tennie! Magához vette hát a gyereket, akinek édesanyja így már nyugodt szívvel távozott e számára keserves földi létből, s igyekezett legjobb tudása szerint gondoskodni róla. A gondoskodásban rutinos volt, nem igen akadt olyan élőlény, akit ne tudott volna szükségletei szerint ellátni, Ámon azonban kifogott rajta. Egyáltalán nem bizonyult olyan szelíd és szabálykövető legénykének, mint amilyennek először tűnt! Gyakori komorságát és kirobbanó dühkitöréseit Antaro az első évben be tudta a gyásznak, a helyzet azonban később sem változott sokat. Ámon egy sötét tekintetű kis méregzsák volt, aki leginkább egymagában szeretett elvonulni, és a kötelességeit ugyan teljesítette, de lerítt róla, hogy nem érzi magát túl jól a nevelőapjával. Antaro olyasmivel szembesült magában, amivel korábban soha: bosszankodott, sőt nemegyszer dühbe gurult Ámonra, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne járjon el a keze. Mi történik? Ő bizony szelídnek ismerte saját magát, és minden rendben is volt, amíg egyedül élt vagy csak vendégül látott másokat… aztán felbukkant ez a gyerek… egyszerűen túl nagy teher neki!

Egy alkalommal meglátogatta őt egy jóbarát. A hölgy – rövid ezüsthajú, mosolygós-alma arcú - a falu egyik tehetős családjának házvezetőnőjeként dolgozott, emiatti elfoglaltságában ritkán mozdulhatott ki, de réges-régi barátság kötötte őt össze Antaróval, így ha tehette, eljött hozzá. Annak ellenére, milyen régóta ismerték egymást, Antaro még Valériával sem osztott meg semmit magáról, rendszerint mindig a nő mesélt neki. Most azonban ezzel a kérdéssel szembesítette: – Szoktál te játszani ezzel a gyerekkel?

– Hmm… nem, dehogy…

Játék… Antaro szinte el is felejtette mit jelent ez a szó! Hosszan kellett ízlelgetnie, annyira távolinak tűnt. De valami benne, nagyon halványan kezdett emlékezni… Valéria szavai olyanok voltak, mintha egy jégbefagyott tó felszínéhez érne az első napsugár. Az első próbálkozásokkal kudarcot vallott Ámonnál, de nem adta fel: valami mindig tovább hajtotta. Volt némi erőlködés jellege a dolognak, különösen, ahogy Ámon rendszerint egy mozdulattal söpört le minden nagyszerű játék-ötletet, amivel Antaro előállt számára. Tél volt épp, és hatalmas, legalább félméteres hó esett, szűz-fehér, vaskos takaró ereszkedett a völgyre. Antaro kirándulni vitte Ámont, s útközben egyszer csak történt valami: az öreg, aki mindig biztonsággal közlekedett mindenütt, és tudta a dolgok és tevékenységek megfelelő rendjét, belecsúszott egy árokba, de úgy, hogy szó szerint nyakig ült a hóban… és láss csodát: mérgelődés helyett egy hatalmas nevetés robbant ki belőle! Nevetett magán, az elmúlt év gyürkőzésén… és ahogy tovább engedte ezt a nevetést, már az egész életének lázas komolyságán, kötelességtudó erőfeszítésén nevetett… Annyira önfeledten kacagott, hogy egy szempillantás alatt kikerült Antaro, a szerzetes szerepéből… a kacagása pedig annyira ragadósnak bizonyult, hogy Ámon is vele nevetett.

Egy hatalmas ragyogás volt a kettejük közös nevetése, és hömpölygött és gurgulázott tovább, mintha az örökkévalóság sem szabhatna neki határt. Antaro számára csak ezután tudatosult, hogy ő még nem is hallotta nevetni a kisfiút, de bizony arra sem emlékezett, ő mikor nevetett ilyen jóízűt utoljára!

Ez a téli kirándulás gyökeresen megváltoztatott mindent! Antaro és Ámon játszótársak lettek. Napról napra jött a spontán játék… kukoricacsuhé bábokkal előadott rögtönzött színdarab, este a kandallóban ropogó fahasábokba belelátott mesék, odakinn hóvár-építés, fogócska… és még több játék, nevetés, beszélgetés, barkácsolás, alkotás.

Mire tavasz lett, nem csak a hótakaró olvadt le a tájról, hanem Antaro szívének korábban befagyott tava is

COMITATUS

Oldal 77

egészen felengedett. De Ámon is megváltozott! A dacos kisfiú csupa tűz természete megmaradt ugyan, ám ezt lelkesen fordította a világ megismerésére, új játékok kitalálására és az Antaróval végzett hétköznapi teendők elvégzésére. Ezek a hétköznapi teendők már nem is voltak olyan hétköznapiak! Bár Antaro sok mindent eddig is szeretett csinálni közülük, most már kifejezetten élvezte őket. „Hol voltam eddig?” – kérdezte magában rácsodálkozó mosollyal. És micsoda öröm volt, hogy mindezt most Ámonnal is megoszthatta! Valéria is egyre gyakrabban fordult meg náluk, az együtt töltött idő még meghittebbé tette otthonukat, Antaróval közös beszélgetéseik pedig olyannyira elmélyültek, hogy szinte észrevétlenül megszűnt az egyoldalúság: kölcsönösen kinyíltak egymás felé. Ám a szabadulás nem csupán derűs jókedvvel jár, ahol ennyi fény ragyog fel, ott bizony a sötét is megjelenik!

Antaro egy ideje már érezte, hogy melegség van a szívében, sőt időnként úgy tűnt, mintha a szíve helyén forrongó vulkán lenne, ami folyton pulzál, lüktet – lehetetlen nem érezni. Egy alkalommal, amikor egyedül volt a templomtérben és épp a szertartás után ott maradt, kissé már hervadt tavaszi virágokat szedegette össze, egyszer csak fájdalom hasított a szívébe. Olyan váratlan volt az egész, hogy térdre rogyott. Egy pillanatra azt hitte, infarktust kapott, de ez a fájdalom, bár nagy erővel bírt, nem fizikai volt.

Hirtelen feltárult benne mindaz, amit sok-sok év alatt elfojtott, elnyomott… látta a vékony-dongájú, fiatal fiút, akit kicsúfoltak az erősebb fiúk, aki titkon művész szeretett volna lenni, de nem volt rá lehetősége, aki verseket írt egy lánynak, de a lány elutasította, s ő úgy érezte, hiába mutatta meg neki, egy pillanatra sem látta meg a lelkét. Aki az emberekben való csalódása miatt Istenhez menekült, már egészen fiatalon az ő házába vonult, igazi gyógyírre mégsem talált, csak a tünetei múltak… aki, amikor gyengének vagy kevésnek gondolta, korbáccsal büntette magát… aki csak remeteként, a természetben és a szolgálatnak élve talált egyszerű boldogságra, ám az mégsem lehetett teljes, hisz’ ezt a részt magában mélyre elrejtette és hétpecsétes lakattal őrizte.

Most, hogy mindez megállíthatatlanul feljött, Antaro olyan fájdalmat élt meg, amilyet azelőtt soha, ám ez már nem volt hasonlatos múltbeli szenvedéseihez… azok mintha csak átáramlottak volna rajta, mint örvények az óceánban, ő zokogott, s közben mégis mintha valamilyen földöntúli nyugalom szállta volna meg… figyelt.

Hagyta… A vihar egyszer csak elült… s Antaro olyan békét tapasztalt, mint azelőtt soha. Mintha napok teltek volna el, s közben csupán néhány óra… A színes ólomüveg ablakon besütött a napfény. Még délután volt.

Antaro összesöpörte a maradék nárciszokat és nefelejcseket és bedobta a lábánál heverő vászonzsákba.

Felpillantott a falra, s mintha egyenesen egymás szemébe néztek volna Krisztussal. Ilyet sem tapasztalt még soha… tökéletesen egyek voltak… Isten nem volt többé különálló tőle.

Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el éldegélt egy idős, de kortalanul ragyogó tekintetű ember a feleségével és a fiával. Háza egyik faluhoz sem tartozott, mégis összekötötte a két települést, és időről időre sokan felkeresték. Az emberek afféle bölcs mesternek tekintették, akinek a közelléte segít abban, hogy magukba mélyedjenek és megtalálják önmagukat, s akivel ugyanolyan könnyedén lehetett az élet nagy kérdéseiről beszélgetni, mint önfeledten játszani, bolondozni, alkotni. A völgyben valahogy lassabban telt az idő, és minden pillanatnak mélyebb színe, íze, illata volt… s aki ott járt, abban megszületett a kívánság, hogy ő maga is a szeretet jelenlétében élje mindennapjait.

COMITATUS

Oldal 78

â–ºVERS

COMITATUS

Oldal 79

Soós József versei

Markovics Anita verse

Sors

Alakváltó

Már minden őszi levél fújtató szelek szárnyán száll, kereng, fénybe repül

Szeretőre lelt ím a lány! S benne rég halott apját fogja kézen. Bár öntudatlanul: ösztöne vitte, hiszen emlék és illat már rég nem él, az ujj, az arc, az alak nem dereng, nincs fénykép, mi őt őrizné, csupán egy árny dereng az idők ködén át sután, s egy palló, mi csúszós volt s mohás.

A tó pangó hal-illata lágyan lebegett a kert alatt, ahol dús jegenyék ágai közt esett magas dombok szántásai mögé ékelődve esténként a nap, úgy piroslott s pislogott, akár a ribizke.

Galacsint gyúrtam, éppen ahogyan most férfim kezét fogom. Mikor e pallón átvisz, az olyan, mintha megébredne gyerekkorom, s átlépné ő velem ugyanazt a tavat, amit már oly sok élet óta ismerek.

Megyünk, megyünk, kéz a kézben, én nem tudom, mióta már.

Néha én vagyok a lány, néha ő a férfi, máskor cserélünk, ő az anyám, én az apja, volt hogy testvér, jóbarát. Mindegy is!

Megyünk át a pallón, ide s tova, olykor összefúrva homlokot és orrbegyet, hajunk közös sátrában érnek titokzatos lehelletű reggelek, tartunk valahova egy misztikus nagy ölelésben, hiába morognak körülöttünk a vad hegyek.

Csak én fázom, reszketek, fagyban-ködben fürdőzök, s maradok még idefent egyedül Régi ház /Göcseji emlék/ Vén fenyves mellett áll a régi ház Érzem a gyanta édes illatát Gyep verte fel az ódon falakat Porladó téglák kipiroslanak Udvaron vadfüvek bokrok hátán Táncol a holdfény aranysárgán Ágak közt árva madár fészkel Teremtéseleji Csöndességben

COMITATUS

Oldal 80

Balázs Csilla Kinga versei Nem eladó Nincsen apám, se anyám.

Soha nem is volt.

Csak a farkas torkú hegy.

Csak a kába Hold.

Se istenem, se hazám.

Enyém lett a Föld.

Angyalsereg vigyáz rám.

Meg a repülők.

Se bölcsőm, se szemfedőm.

Megszoktam, na és.

Elkotor majd valaki.

Torkunkon a kés.

Se csókom, se szeretőm.

Aki volt, se volt, csak az álom-temetőm: kedves, sötét holt.

-----Embert most már nem ölök.

Nem túl nagy öröm.

Bratyizhatsz az ördöggel: ő vág fültövön.

Harmadnapja nem eszek.

Nem is akarok!

Még egy hétig böjtölök: Kicsit tisztulok.

Hány esztendőm? Nem tudom.

Kószál a lélek.

Nemtelen és kortalan.

Bürök. Csend. ÉLEK! ***

Kevesen tudják, hogy miután befutott, Charles Bukowskit hónapokon át üldözte szerelmével egy magyar származású költőnő. Pószél Enikő – költői álnevén Sara Lesopus – angolul írta klasszikus formákba faragott verseit. Egyik Bukowskinak (Hanknek) címzett szerelmes vere végre magyar fordításban is olvasható.

Sara Lesopus: Hívd fel, Hank (szerelmemnek, Hanknek) Bepörgök tőled, mint pultra dobva a cent, csak igyunk még pár korty töményt a sörre, borra.

Hidegben jó a puncs is. Ez egy körte-torta?

Na gyerünk, a szoknyámon nincs gomb, csak patent.

Itthon menő vagy, Európában A trend!

Tudtam, hogy érsz valamit, de ki hitte volna: a ringyók repülnek utánad Göteborgba’!

A szerelem, hányszor elmondtad, drága Hank, a pokol kutyája, nagy, rozsdás bajonett: a szívben; Napba szálló köd, démon-dinamók…

Rád izzadtam, mint nyakadra az amulett, kis szajha Odiliád vagyok, szent Odett, te döntsd el, de ha kész vagy, hívd fel a kiadód: jelenjen már meg valahol ez a szonett!

COMITATUS

Oldal 81

Csák Gyöngyi versei

Mikor

A hang

csöndjeidbe csobban a zokogó kő lelke, Istenhez fohászkodsz: óvja s hozza vissza hős Odüsszeusz bolyongó hajóját a várakozó partra.

a hang, a nő hangja elér odáig, addig, fáradtan száll alá a görög homokba felfedezi a márványt a férfiban, titkát, ahogy leoldja az archaikus mosolyt, a hajnali tengerhez zarándokol, majd törülközik a mediterrán szélbe reped a márvány, a márványban megrémül a férfi aztán a halászok megérkeznek, dalaikba foglalják a reggelt, részeg pásztorok a késnek adják ártatlan bárányaikat hiába kék ég és béke, mert hamis a béke kékje, amíg fekete madarak szárnyalnak odafenn, a hang megriad, a hang a nőé, a hang a nő keze a kéz nézi a márványból kimetszett férfi arán az álom nyugalmát, a férfit madár őrzi, a madár éles csőre a nő kezébe vág a hang megriad elhozza magával haza az út porát

Pilitoza Szandra versei Megszegés Törjed meg a kenyeret: morzsái madarak – válladra röppenő és hűtlen akarat.

Diszkréció A második bőröd kabát, mivel múltam még tartozott neked – csendem kulcsaival tele mindkét zsebed.

Autogram Kapart nevekkel merítkezel és az én testem a fénykép sebe: írott fonálként dőlök bele.

COMITATUS

Pacl Ábri Judit versei Lélegzet négy fal között nő a napkorong szökevény a vágy szökevény a kín fölfelé csorog szálirányban a zajjal osztójeleket árkol a falnak vetül hasamnak feszül vérét fölfogom dühe tarkómon élesen szisszen négy fal között nő a boltozat szökevény a vágy szökevény a kín kapukat szaggat magházaiból visszahull a teremtmény s ölembe térve sírni tanul cérnaszál nincs választóvonal időm felvázolt gondolat arcod kőmetszetén kellek még ahogy egy út egy térköz kaptárak előtti borongóvirág majdnem igazi kellek még holnap tántorogva is jöhetsz szeretlek majd űzlek és kioldalak e megtanulható kegyelemből körkörös út

Oldal 82

szapora léptekkel nem érek oda sehová csak rád vigyázok őrizlek ahogy egy átlósan összeöltött űr őrzi a cérnaszálat

Mórotz Krisztina versei portré apámról apám dióleveleket éget, a nap fényét betakarja füsttel, villával húzza össze a leveleket, tenyerén megül a dió barnája, körme alatt föld, diót rágcsál, két dióval tör fel egyet, dió pattog, lusta vagy, nem szedted össze a maradékot, dohog, apám a természet, és a föld, tudod, az a jó kérges, agyagos föld, amiben kapálás közben gyakran ütközött kavicsba, de tartotta a vizet, a naptól ugyan cserepes, nevetünk, meséli az öreg diófát, ki kell vágni, elszívta életét a borostyán, de nincs kulcsom a fa lelkéhez, elhanyagoltam, rászáradt a burok, öregasszony könny lett, feketére aszott, elkomorodok, meghatódom apám káromkodásain, amivel a pattogó szikrákat kíséri, ahogy fájós derekát egyengeti, pár szál haja szemére lóg, nehezen égnek a nyirkos levelek, és mi bekormoljuk az eget, apám távolodik, arca dióködökbe vész, ráeszmélek, egyedül maradok...

COMITATUS

Oldal 83

Töprengés

Che cos'é di nuovo? -- töprengés--- hajszálrepedések mik nincsenek, a fehér szobám falára képzelem A szőttes keménysége nem zavaró.

Gyere ülj ide mellém fordulj felém Ki kéne cserélni ezt a szobát.

Letépni a szőtteseket, elfelejteni a gerendát a barna szekrényt. Önmagam madárrá varázsolni, aki mindig a hideg felé repül Északra repülő madarad is le fog szállni az ágra.

Madarak és csendek ne menj el. Északra szeretnék szállni hidegben akkor dermed a lélek vagy a szív.Te hogy hívod?

Ne érezz gyere ülj mellém nem szólni.Hallgatni.

Maszatos arcra könnyek fagynak. kiére?

Fák: szépek sudarasak.

Akác, satnya akác mire rászáll a madár. bizalom Közhely kontráz a fa egyszerű szól a levél te ezt még nem érzed Peter mondatait hallom a hol nem voltokat. nincs színük. nevetésük van azt mondja ki a napra.a Nap most a lélek.

Rádfigyelés. Könyv koppan a földön.

Szemem lágyan csukódik. A 123. oldalalon hagytam álmom.

Nem akarom a meleg takarót. Fázom. A lópaták nyomot ütnek a sárban, alatta vékony jég reccsen.Chagall ecsettel táncol.

A tépett képeslap sorain Che cos'é di nuovo? Nem tudok szólni Ez azt jelenti hallgass meg!

Isten hozott ráz fel és le a sírás

COMITATUS

A. Túri Zsuzsa versei (Fájdalom)küszöb Fáradtan, homályos szemmel bágyadtan keresel majd, mert te sem érted, véred hajt, hogy mért voltam én több mégis, zsebedben bicska, kés, a fétis, s érzed, hogy fent, vagy alant, érted jártam jégben, tűzben, sárban, fürödtem, vagy éppen kúsztam, bátran száz ország porában, hogy magasra törve végre, a végtelen színű égbe benned égve bátran felemeljelek.

Körötted friss rejtjelek, csak poroszkálsz fényre várva, zárójelbe zárva, évek kígyózó utcáin szédelegsz most, szegény árva, nincs több esély, s tudd, te gyáva, hogy a lélek elég.

A csönd unalmas.

A zaj zavar.

Köztünk a szakadék hatalmas, hiába fedi avar, vagy hó, homok, vagy tó.

Mindenható kezeid nyújtanád, mert azt sem hiszed, hogy már nem teremtenek.

Oldal 84

Eltemettelek.

Jöttek mások.

Látomások. Árnyruhások. Álruhások.

Túl sok.

Jöttek, hogy körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok füvekből.

Nyakláncot fűzök szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.

Az első mosolyban benne a búcsúszó.

Nem óvlak többé. Így hideg gömbbé lesz a csend, ha a hit bástyái ledőlnek, s közöny tüskés bokrai nőnek csengő virágok helyett.

Félhetsz, hiszen szerelmem tovafut s te hiába markolod a hideg hamut.

Nincs rád gondom, csak úgy mondom, egész halkan: azt gondoltad, belédhaltam, pedig már rég nem várom, hogy elérjenek a ringató szavak.

Már mindent szabad.

Mert egy perc alatt, lehullt rólam a lánc, így lettem csontig fagyva szabad...

Repülve a fény felé, szemem csukva.

(A lét elé. Rajtam csuklya).

S te nyitott szemmel is elbotlasz a küszöbön.

COMITATUS

Czigány Dezső búcsúja Nem rontom tovább a levegőt már itt, szinte összenyomnak lidérc-falak.

Tévútra tekergő, öntépő vágy vitt, mert a szabadságból csak gyász maradt.

Megölt családom nekem mindig elhitt mindent, mindegy mások mit mondanak.

Jobb ez így. Derűben elalszunk. Ne szidd Fiam apád... Tudd, hogy nem bomlanak kötelékeink... Legyen inkább ünnep, hogy vad félelmeink végre megszűnnek, ne akarj gyűlölni minden áron...

Megértettem a hosszú évek során, könnyebb átlépni minden furcsa csodán, mint megélni... Jöjjön hát az álom…

Lukács Izabella verei

Oldal 85

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen a sötét center, a fekete spirál – keresztül imán, hitetlen hiten.

Halványan hervadó, kék-korcs íriszem, és a rajta csillanó hűs harmat csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy megmutassam e mocskos hatalmat, mit minden nő rejt és némán takargat; tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna, felfűt a forró, nihilista nexus, s ha hiú bűnöd ölembe vet ma, föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül, pórázon viszem majd pikantériád, pupillánk örökre összefeszül, s te retinámra égsz – emlékezetül.

Sine qua non Szemed az éj – sötéten villan át fényed – mindenki vár benne valakit, és itt minden hang csak egy holdra vonyít.

Ne hagyd el az egyszemélyes falkát, hol hozzád szól a szó éjszakánként, mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova, engedve egymást marni már tétova játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on, félve falom, hogy folyton fájón fojtson a rőtre pirult, pucér pillanat, a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.

Talán két tépázott, torzó test alatt szelídül széppé a szív – sine qua non.

Vice versa Mára szememben magányok laknak – enyémek, tiéid, valaki másé –, csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.

Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

Solymoss Zsuzsa verse Nem nekem Nem nekem való ez a Barbie babaszerű látvány, ötvenes nő alapozó rétegek között, olyan kilátástalan, hogy hová jut a félelmeivel.

– Szerintem a plasztikai sebészhez utazik, ugyan ez nem életszerű, tekintettel arra, hogy a nyolcvanötös járat utasaira ez nem jellemző.

Szinte sajnálom a szempillafesték alatti kétségbeesett igyekezetét.

Még a bőrdzseki alatti pushup sem enyhíti bánatát: homlokán mértani pontossággal mély redő.

– Rájövök, sosem foglalkoztam a személyi igazolványban szereplő adataimmal. Lényegtelen, mint ahogy az is, hogy hosszú fekete csizmám vetekszik-e bármilyen látvánnyal.

Főleg a velem szemben álló magányos és szomorú Barbie-val. Rámosolygok egy cinkos, megértő tekintettel és lemondok arról, hogy bármit is szóljak: őt várja a botox, agyhalott hullámaitól a végállomás szabadít meg végleg.

COMITATUS

Oldal 86

Sapa Brown verse

Varga Tibor verse

Paradox

Szólal bennem

nem foglalkoztat hogy az utcán mi folyik – csak a könnyeim

Hat napja már, hogy a halál megmarkolta szívem, s míg feküdtem az intenzíven, távol barát aggódó szavát hozta felém az éter gyógyító elixír gyanánt.

KORKÉP Elmét kalapácsol minden reggelem, Kisírt étel rázkódik az asztalon.

Anyám, adj bőven enni a gyereknek Hadd lássák, „a többek” itt ma jóllakott.

Kövérre hízott nappali fény ragyog, Állott húgyszagban terpeszt a délelőtt.

S mint ki ide túlöltözött, úgy vagyok Ásítva állok egy kirakat előtt.

Kabátom ujjából kilógó szálak, A soha el nem varrott mozdulatok. Árnyát dörzsölve létezem a mának, Isten vajon mi végre alkothatott?

Abszurdum egyetlen percre elhinni hogy a világ mostanra jobb lett

Most itt vagyok széles mezőn hátam mögött a rettegéssel, bár érzem már újult erőm, nem tudhatom, mikor ér el, a Nap fényén mikor int át a holtan lehulló pacsirták zuhanása a barna rögre, a nem-lenni-tudat, az eltűnni-örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter, zsugorodik több száz kilométer, az űrön az ő szava szól át, s már újra élek, hallom fenn a nótát, szólal bennem a pacsirtaének.

COMITATUS

Oldal 87

M. Kovács Melinda versei Felnőtt játékaink Mellkasodnak feszülök. Ölelhetnélek, de én makacsul tollak magamtól el.

Taszítalak, míg ujjam nem érint már puha bőrt, nem érez lassan gördülő izzadságcseppet, testmeleget, szapora szívverést.

Hogy simulnék, sejtened sem szabad.

Az ágyad alá bújva vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor, nekem még jólesik.

Csak meg ne tudd, hogy látom még a férfit, ha titkolod, hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?

Teszem fel a kérdést egyedül, magamnak.

Miként érintselek?

Kérdezném tőled, aztán mint gyűrött papírlapot, szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul, s mégis: Dacos közönnyel figyeled, ahogy felnőtt játékaink szapora iramban irtják, a sokszor tiport, régi érzéseket.

Öröklét Szétszaggatott rongydarab vagyok, csipketerítő egy régi asztalon, reccsenő pad, mi hasadni kész, hiábavaló, gyenge öntudat.

A jelen résein átillanó rezdülés vagyok, mi önmagát keresve őrül a holnapba, ha kiszakadsz belőle, s magára hagyod.

Testembe fogadom lüktető pillanataid: a belőled épülő színes mozaikot, szavaidnak sebzett foszlányait.

Mert volt múlt, s mindig lesz jövő, míg éjszakát követhet nappal, s reggelt kergethet fakó szürkület.

Megszülhetlek a holnapnak újra, adhatok életet, hitet, vagy nyakadba akaszthatom saját valóm darabjait.

Vidd ami kell: minden a tiéd!

Nem tiltakozom többé.

Nincsenek használható ellenérveim.

COMITATUS

Kurucz Marina verse Labradoreffektus Hányszor ébredtem sírva éjjel. Úgy fogtam, öleltem két kézzel A testedet. Álmok. Vágy és kéj. És harcoltam a szenvedéllyel.

Vadul forogtam csukott szemmel. És bújtam, megremegő testtel Az öledbe. Nem volt. Űr a tér. És reccsentem az éji nesszel.

Sokszor gondoltam végig létünk.

Hogy lennél, maradnál míg élünk A világban. Kövek. Szó meg kép. És emlékekben sose félünk.

Mennyi csillagot néztem mélán. És hittem, valamelyik néz rám Mint szemtükör. Ragyog. Tengermély. És megnyugtatja szívem némán.

Debreczeny György verse töredék főhajtások csodák pedig nincsenek csordák pedig vannak

Oldal 88

vissza lehet bontani az embereket de hol laknak majd a panelek? * feltétlenül hagyja ki villámakciónkat vagy szereltessen fel villámhárítót * a szavak vak embere fehér botjával ütlegeli az értelmező szótárt * tökéletességre törekszik a kisebbrendűségi érzés * a történelem vizeletében minden egyaránt fontos üledék * hogy egyik szavamat a másikba ne köpjem * próbálja megkülönböztetni az agyból és a hólyagból érkező jelzéseket de nem sikerül * ez a szép vers de ronda

*

*

mindent elértem amit akartam az autóbuszt és aztán a villamost is

jaj de szépen zokogtok menetrendi okokból

*

ismerjük egymást nem bízunk egymásban

rendőrkézen a rendőrcsizma * minden tanítás a tanítási szünet is *

*

* hashajtás akarom mondani főhajtás az olvasó előtt

COMITATUS WEB:

WWW.LANCOLATMUHELY.BLOGSPOT.COM // WWW.COMITATUSFOLYOIRAT.BLOGSPOT.COM

A Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www.comitatusfolyoirat.blogspot.com) 2017 szeptemberétől ismét folyamatosan frissülő webes felülettel, havi rendszerességgel megjelenő lapszámokkal jelentkezik, melyekből 3 havonta nyomtatott periodika készül.

A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak.

Folyóiratunk várja szerzők jelentkezését! Verseket, cikkeket, esszéket, novellákat és más, az oldalon található műfaji jegyzéknek megfelelő írásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre lehet küldeni.

Versekből összesen 8 szerzőtől szerepeltetünk egy vagy két verset egy lapszámban (lehet, hogy ezt a limitet később bővíteni fogjuk). Egy-egy beküldés akkor kerül közlésre, ha azt legalább két szerkesztő megszavazta a versrovat három szerkesztője közül (Kardos M. Zsöte, Aranyi László, Varga Tibor). Prózákból egy szerzőtől műfajtól függően is általában egy vagy kettő – ha rövidebbek a szövegek, maximum három – prózát szerepeltetünk egy lapszámban.