METEO

Nyár eleji felhőatlasz

Írta: Gaál Nikolett

Fotó: Burger Barna

Az eget kémlelve már a felhők puszta látványa alapján képesek lehetünk akár mi magunk, laikusként is megfejteni, hogyan jöhettek létre. Elég, ha megfigyeljük az alakjukat, színüket, vagy megpróbáljuk megsaccolni, milyen magasan lehetnek. Vizuális megfigyeléseken alapul a nemzetközi felhőosztályozási rendszer is.

A

felhőket rendszerint anyaguk, magasságuk, alakjuk és keletkezési folyamataik alapján csoportosítjuk. Anyaguk alapján különbséget tehetünk vízfelhők, jégfelhők és vegyes halmazállapotú felhők között. Amíg a vízfelhők többnyire sötét színűek és sűrűek, addig a finomszerkezetű jégfelhők inkább világosak. A vegyes halmazállapotú, sötét és sűrű felhőkben vízcseppek, jégkristályok, túlhűlt vízcseppek és akár jégdarabok is előfordulhatnak.

A felhőket magasságuk szerint is osztályozhatjuk alacsony, középmagas és magas szintű, továbbá függőleges felépítésű felhőkre. Az alacsony szintű felhők 0–2000, a középmagas szintű felhők 2000–6000 méteres magasság között, míg a magas szintű felhők 6000 méter felett helyezkednek el. A függőleges felépítésű felhők alapja már 500 méteres magasságtól is elindulhat felfelé, s a felhő olykor a troposzférát is meghaladva, egészen az alsó sztratoszféráig (akár 10 km magasságig) is felnyúlhat.

Az, hogy egy felhő milyen magasan van, szoros összeköttetésben áll a felhőt alkotó anyaggal. Az alacsony szintű felhők legtöbbször vízcseppekből, a középmagas szintű felhők túlhűlt vízcseppekből és jégkristályokból, míg a magas szintűek többnyire jégkristályokból állnak. A függőleges szerkezetű felhőkben különböző halmazállapotú anyagok keveréke van jelen, hiszen átölelik mindhárom szintet.

A felhőket formájuk szerint is csoportosíthatjuk. A rétegfelhők vízszintes kiterjedése láthatóan nagyobb függőleges dimenzióikhoz képest, a gomolyfelhőknek pedig nagy a vertikális kiter-

jedésük a horizontális méretükhöz viszonyítva. A felhők alakja a felhőket létrehozó fizikai folyamatokról is árulkodik. A rétegfelhők legtöbbször felsiklás, avagy kisugárzás, tehát lassú lehűlés útján képződnek. A gomolyfelhők keletkezését ezzel szemben a talajfelszín által felmelegített levegő gyors feláramlása és annak a hirtelen, gyors lehűlése, a hideg levegő betörése vagy a levegő meredek hegyoldalakon való emelkedése okozza.

A cirrustól a cumulonimbusig A nemzetközileg elfogadott vizuális megfigyeléseken alapuló Nemzetközi Felhőatlasz 10 fő felhőfajtát különít el. A magas szintű felhők között megkülönböztetjük a csapadéktevékenységgel nem járó cirrust (pehelyfelhő), a cirrocumulust (bárányfelhőt) és a cirrostratust (fátyolfelhő). A cirrusok saját árnyékkal nem rendelkező, többnyire fehér színű, finom rostos, fonalas struktúrájú, jégtűk alkotta felhők. A cirrocumulusok csoportokba vagy sorokba rendeződő, kisebb jégtűkből álló pamacsok, illetve gomolyok az égen, ezért kapták a bárányfelhő elnevezést. A cirrostratusok jégtűi vékony, világos fátyolként takarják be az eget a magas troposzférában, miközben a Nap és a Hold körül halojelenséget okozhatnak.

Középmagas szinten megkülönböztetjük az altocumulust (párnafelhő) és az altostratust (lepelfelhő, magas rétegfelhő). Az altocumulusok 2000 és 6000 méter között létrejövő, a Napot és a Holdat is helyenként eltakaró, esetenként halojelenséget okozó, csapadékkal nem járó, lapos gomolyfelhők, amelyeknek bizonyos részei jól elkülönülnek egymástól. Ezzel szemben a szürkés vagy

12000 m

MAGAS SZINTU FELHOK Cirrostratus

7000 m Cirrocumulus

KÖZÉPMAGAS SZINTU FELHOK

2000 m Altostratus

Grafika: Adobe Stock

ALACSONY SZINTU FELHOK Nimbostratus Stratocumulus

Stratus Cirrus

Altocumulus

Cumulus Cumulonimbus

kékes színű, rostos szerkezetű altostratus mögül az égitestek homályosan látszódnak.

Az alacsony szintű felhőkhöz tartozik a stratocumulus (gomolyos rétegfelhő, alacsony gomolyrétegfelhő), a stratus (alacsony rétegfelhő) és a nimbostratus (réteges esőfelhő, esőrétegfelhő). A stratocumulus szürkés színű, alacsony szintű, olykor összeolvadó gomolyfelhő, amelyben többször sötét foltok is előtűnhetnek. Megjelenése csak igen gyenge csapadéktevékenységgel járhat. A stratus leginkább egy ködszerű, egyenletes felhőréteg, amelyből, ha a felhő elég sűrű, szitáló eső és szemcsés hó hullhat. A nimbostratus jelenlétekor az egész égbolt a Napot eltakarva egybefüggően szürke színűvé változik (miközben vertikális kiterjedése akár több 1000 méter is lehet). E felhőtípus folyamatos csendes esőt vagy havat hoz magával.

Ezeken felül két fő felhőfajtát sorolhatunk a függőleges felépítésű felhők közé, a cumulust (gomolyfelhő) és a cumulonimbust (zivatarfelhő). A cumulusokat szokás „szépidő-felhőnek” is nevezni, hiszen nagyon sokszor verőfényes kora délutáni órákban találkozhatunk velük. Kinézetük leginkább karfiolra emlékeztethet minket, éles körvonalúak, sűrűek, függőleges kiterjedésükben vastag felhők. Felhőalapjuk közel vízszintes és sötét, míg felső részük vakítóan fehérben pompázik a napsütésben. Záporszerű csapadékkal járhatnak. Kialakulásuk legtöbbször helyi jellegű, ezért a belőlük hulló záporokat kis kiterjedésük miatt igen nehéz előre jelezni. A cumulonimbust legtöbbször zivatartevékenység, azaz villámlás és mennydörgés kíséri. A benne létrejövő erőteljes feláramlások miatt akár az alsó sztratoszférába is átnyúlhat, tehát igen nagy vertikális kiterjedéssel rendelkező, sűrű felhőtömeg. A tetején kialakuló, üllőre hasonlító formából következtethetünk arra, hogy a záporesővel jégeső is várható. Amennyiben egy túra során ilyen alakú felhő felé visz utunk, érdemes más irányt választani. 