I. Aknay János „szentháromsága”
II. Aknay János szakrális képarchitektúrája
Nyíregyházán születni, Debrecenből elindulni, Budapesten érettségizni, Szentendrén megtelepedni, Kossuth-díjasként révbe érni. Íme, egy életpálya sorsgrafikonja hely- és minőségspecifikus stációk mellérendelései által röviden összehúzva. De mivel minden egyes révhez jutás az úton járás újabb és újabb átkelőhelyét jelenti – mert amint az ókori bölcs mondá: az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba –, úgy valószínű, hogy Aknay János élet- és művészetvonala sem fordítható vissza és ismételhető meg, sőt bizonyosan nem ezen a hangsúlyos díj-ponton szakadt meg. Nem, hiszen az ő egyszeri és egyedi fátumszemélyisége már igen korán, a Szent Iván című önarcképén, 1964-ben felmutattatott, s tart egyfonalúan máig. Tudniillik ezen a tábláján testesül és előlegeződik meg először az a később teljesülő ikonikussága, amely a színmezős síkszerűségek figurális és absztrakt motívumain keresztül nyit majd örökké újrapingált ablakot a szentségességek és transzcendenciák világára. E festményén még Szentendre nélkül, de együtt áll már Aknay végzetének (művészsorsának) minden látható és láthatatlan, külső és belső alapeleme. Nevezetesen a rovásírással felrótt ortodox Szent Iván, azaz a katolikusoknál a szárnyakkal elképzelt angyali (Keresztelő) Szent János mint a magára vett névszuggesztió „épületes” predesztinációja – aki nem mellesleg Szent Ivánként a korán elhunyt gyermekek pártfogója is egyben –, vagyis a rovás, az ikon és a síkkonstrukció. Tudniillik később a festők, és az ortodox ikonok városába történő költözése csak felerősítette, majd fraktálszerű világfává növelte benne a szívében, lelkében és képzeletében megfogant, korán bimbózásnak indult szakrális hajlamot és hangulatot. Így az életszentség nevében és hevében angyal- és emberbáb-lényei köré, mellé és mögé szerveződtek, gyűltek, sereglettek és szerkesztődtek a Duna-parti település sok ezer éves kulisszatitkai. Majd kislánya váratlan eltávozása absztrakt enigmákká, valóságos angyaljárássá változtatta festményein a kisváros ablakszárnyaira rótt rovásjeleit. Aknay János „szentháromsága” tehát ettől az időtől kezdve él, alakul, virul és rezeg. Egyrészt az „ő Szentendréjének” álmokban járó, égi fényekben fürdő és túlontúli árnyakba, emlékekbe mártózó síkintarziás, szerkezetes építmény-díszletei; másrészt éteri angyal- és emberikonjai, ikonféleségei; harmadrészt „Krisztusai” és Szentjei által oszcillálódik egy végtelenül gazdag, egyszerre ultramodern és ókonzervatív formavilágú bennünket delejező szakrális egésszé. Kép-univerzuma tehát, akár egy tökéletes animáció: átlelkesült állóképek néma mozijaként előttünk pereg és sziporkázik.
A művészettörténet-írás számon tart egy rendkívül fontos levelet, amelyet Kassák Lajos címzett Hevesy Ivánnak 1921-ben, s amelyben először fogalmazta meg a képarchitektúráról szóló igen pontos és szabatos nézeteit. A kiemelésem így szól tőle: „a síkból kifelé akarok építeni a térbe. Ezzel az eddigi (a kubistákat is beleértve) festészettel ellenkező álláspontra helyezkedtem, nem hazudok bele perspektívát a síkba, hanem formáimmal és színeimmel belelépek a sík előtt levő természetes térbe. (…) A kép többé nem illuzórikus, hanem minden porcikájában reális valóság.” – S ehhez most tegyük hozzá, hogy az Aknay János-féle síkkonstruktivista képarchitektúra nem csak reális, de szakrális és szürreális valóság is egyben. Szakrális, mert a szó szoros értelmében vett épületes témáinak mértani színmezői valóság feletti templomokká, tornyokká, házfalakká, s bennük ajtóvá–kapuvá–ablakká állnak össze. Emlékkép-kaleidoszkópjának mindig más és más építményben kikristályosodó geometrikus elemi rendszere: a szent csendtranszcendencia érzésének egyszerű, mégis ünnepi csodája. Festett architektúrájának látszólag öncélú játékában, tiszta derűjében és világi mosolyában, szomorkás áhítatában és magába forduló drámájában ó- és újszövetségi reminiszcenciák kelnek életre. Mert a templom, a ház, a torony, az ablak, a kapu és az ajtó szimbolikáján keresztül az ég találkozik a földdel. „Az ég a trónusom, és a föld a lábam zsámolya” – mondja az ószövetségi kép tulajdonosa, s a templom, a ház, a torony valóban Isten lakóhelye lett. Mint ahogy az antropogén ház, templom és torony a hívő jelképévé vált, akiben ott lakik a fennebbvaló Isten. Ugyanis az Isten temploma, háza, tornya maga az ember, amelynek építésekor „kalapács és véső nem hallatszott”. És ha nem így volna is, az Aknay-féle Emlék házakon, tornyokon és templomokon – átjáróként az emberi és a mennyei világ között – rendszerint ott az ajtó, a kapu és az ablak. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál” – üzeni, sugallja e házak építője. És ha másképp volna is, annyi bizonyos, hogy Aknay János képarchitektúrájának diagonálisai mentén jól látható módon megosztva árad szét ránk a megváltó kegyelem égi fénye és költözik lelkünkbe, a magunk választotta sötét szenvedés árnyékvilága. Novotny Tihamér
I. „Sfînta Treime” a lui János Aknay
II. Arhitectura sacrală a lui János Aknay
Născut la Nyíregyháza, a început școala la Debrecen, și-a dat bacalaureatul la Budapesta, s-a stabilit la Szentendre, a primit premiul Kossuth. Asta e graficul destinului unei cariere sintetizat prin juxtapunerea unor stații specifice de loc și de calitate. Dar pentru că orice stație e de fapt mărturia drumului așa este probabil că nici linia vieții și artei lui János Aknay nu poate fi reîntoarsă, nici repetată, și nici nu s-a rupt în acest punct accentuat al primirii premiului. Nu, pentru că personalitatea lui singulară și unică s-a format foarte devreme, încă de la autoportretul lui din 1964, Ivan cel Sfînt și ține de atunci pînă azi. În acest tablou se întrupează acea caracteristică iconică care este împlinită mai tîrziu și care prin motivele figurative și abstracte ale formelor plane din cîmpul culorilor deschide o fereastră mereu repictată spre lumea sfinților și transcendențelor. În acest tablou nu găsim Szentendre, dar putem vedea tate elementele de bază ale destinului/soartei artistice a lui Aknay. Adică Ivan cel sfînt cel ortodox crestat cu scriere runică, adică angelicul Sfînt Ioan Botezătorul, predestinația „edificatoare” a sugestiei numelui prin care pictorul se autodefinește – sfînt care deloc neglijabil este și protectorul copiilor muriți înainte de vreme –, aceste elemente fiind crestarea, iconul și construcția plană. Deoarece mai tîrziu, cînd s-a mutat în orașul pictorilor și al icoanelor ortodoxe a subliniat, apoi a crescut un întreg copac al lumii de fractal pornirea și atmosfera sacră. Astfel în numele sacralității vieții s-au organizat în jurul, lîngă și în spatele ființelor angelice și de păpuși umane ale lumii misterelor așezămîntului de pe malul Dunării. Mai apoi, plecarea neașteptată a fetiței sale a transformat în enigme abstracte, în venire îngerilor semnele runice crestate pe canaturile orășelului. „Sfînta Treime” a lui János Aknay trăiește, se formează, înflorește și vibrează. Trei fenomene se oscilează într-un întreg sacru foarte bogat, foarte modern și foarte arhaic în același timp: pe deoparte decorurile structurate ale clădirilor de vis, scăldate în lumini cerești și umbre și amintiri din lumea de dincolo; pe de alta, icoanele sale angelice și umane; apoi, Hristosii și Sfinții sale. Universul tablourilor sale este deci ca o animație perfectă: imagini statice și însuflețite alcătuiesc un cinema fără glas.
Istoria artei știe despre o scrisoare foarte importantă pe care Lajos Kassák a scris-o lui Iván Hevesy în 1921 și în care expeditorul și-a formulat prima dată opiniile sale foarte exacte și bine structurare. Aici putem citi: „vreau să construiesc afară din plan în spațiu. Cu asta, mă situez pe un alt punct de vedere decît pictura de pînă acum (inclusiv cubiștii): nu mint că perspectiva face parte din plan, ci mă mut cu formele și culorile mele în spațiul natural de dinaintea planului. (…) Tabloul nu mai e iluzorie, ci este realitate reală în toate elementele sale.” – Să adăugăm că arhitectura constructivistă de spațiu al lui János Aknay nu e doar reală, ci și sacră și suprarealistă în același timp. Sacră deoarece cîmpurile de culori geometrice ale temelor sale edificatoare se coagulează în biserici, pereți de case, turle și în interiorul acestora în uși-porți-ferestre suprarealiste. Organismul geometric elementar al caleidoscopului său de imagini-amintiri este miracolul simplu, totuși festiv al sentimentului transcendenței liniștii sacre. În jocul arhitecturii sale aparent gratuite, a seninătății curate, a aspirației melancolice și a dramei introvertite se renasc reminiscențe testamentului vechi și noi. Deoarece prin simbolica bisericii, a casei, a turlei, a ferestrii și a ușii se întîlnește cerul cu pămîntul. „Cerul este scaunul Meu de domnie, și pămîntul este așternutul picioarelor Mele!” – spune tabloul din Vechiul Testament, și biserica, casa, turla a devenit într-adevăr casa Domnului. Așa cum casa, biserica și turla antropogenă au devenit simbolurile credinciosului în care locuiește Domnul atotputernic. Pentru că biserica, casa, turla este chiar omul și în construirea lui „nici ciocan, nici secure nu s-au auzit”. Și chiar de n-ar fi așa, pe casele, bisericile și turlele de amintiri ale lui Aknay, clădiri de tranzit între lumea umană și ceruri se află ușa, poarta și fereastra. „Eu sînt ușa. Dacă intră cineva prin Mine, va fi mîntuit; va intra și va ieși, și va găsi pășune.” – asta e mesajul constructorul acestor case. Și chiar dacă n-ar fi așa, un lucru e sigur: prin diagonalele structurii tablourilor lui János Aknay lumina cerească a milostirii se răsfrînge asupra noastră și pătrunde în sufletul nostru, în umbra suferinței întunecate pe care am ales-o. Tihamér Novotny Tradus de Dimény Péter
I. The ’trinity’ of János Aknay
II. The sacral picture-architecture of János Aknay
Being born in Nyíregyháza, starting from Debrecen, graduating in Budapest, settling down in Szentendre and reaching the top as a Kossuth-prize winner. A faith diagram of a life career contracted by juxtapositions of site- and quality-specific stations. However, every single top reaching means another crossing point of pathwalking – as the ancient sage said: no man can step in the same river twice -, then it is possible that the life and artistic career of János Aknay cannot be turned back and repeated and it surely wasn’t interrupted at this emphatic prize-point. It can’t because his onefold and unique fate-personality was revealed very early, in his self-portrait titled ’Saint Ivan’ in 1964 and it has been standing ever since. This is the work where his soon-to-be iconicity which later opened a window to the world of holiness and transcendence through the figural and abstract motifs of color fielded plains, is incorporated for the first time. On this painting, every visible and invisible, external and internal basic element of Aknay’s fate, except for Szentendre, can already be seen. Particularly, the caption of ’Saint Ivan’ with runic letters is the instructive predestination of the name suggestion of the angelic Saint John, who in the Catholic imagery is pictured with wings and who is the protector of the children who died prematurely. As a matter of fact, his relocation to the city of painters and orthodox icons later amplified the predisposition and mood for the sacral conceived in his heart, soul and imagination. So, in the name of holiness, he organized the secrets of the thousand-years-old settlement from the shores of Danube around and next to his angelic and human-puppet creatures. The sudden and unexpected departure of his daughter transformed his runic letters in his paintings to abstract enigmas, to a coming of angels. The ’trinity’ of János Aknay therefore lives, develops, flowers and vibrates from these times. He oscillates to an infinitely rich, ultra-modern and anciently conservative sacral whole through his structural construction-sceneries pervaded by shadows and memories and originating from ’his Szentendre’, through his ethereal angelic and human icons and thirdly, through his ’Christs’ and Saints. His image-universe is like a perfect animation: it flashes and sparkles in front of our eyes as a silent cinema of still-images.
There is an extremely important letter in art history, written by Lajos Kassák to Iván Hevesy in 1921 in which he shares his accurate and libertine views on image architecture for the first time. I would like to highlight the following part: ’I want to build from the flatness towards space. With this, I want to stand to the opposite view with those of the painters (cubists included), I don’t want to lie and put perspective in flatness, but I step into the natural space in front of flatness with my shapes and colors (...) Thus the image no longer remains illusionary but reality in all its shapes’ – let us add to this thought the fact that the flatness-constructionist image architecture of János Aknay isn’t simply realistic but it is also a sacral and surrealistic reality. Sacral because the geometric color-fields of his literal building themes transform into supernatural temples, towers, house walls and doors, gates, windows as parts of the walls. The geometrical elementary system of Aknay’s memory-kaleidoscope crystallizing always in a different construction is the simple and yet festive miracle of the feeling of sacred silence-transcendence. In the seemingly autotelic play, the clear serenity and secular smile, the sad devotion and introverted drama of his painted architecture Old and New-Testamental reminiscences are born. Through the symbolism of the temple, the house, the tower, the window, the gate and the door sky meets the ground. ’Sky is my throne, the ground is the footstool for my feet.’ – says the owner of the Old-Testamental painting and clearly, the temple, the house and the tower became God’s residence. Also, the anthropogenic house, temple and tower became the symbol of the believer in whom God lives. For the temple, house and tower of God is man himself, the construction of whom ’there was no sound of hammer and chisel’. And even if not so, on the ’Memory’ houses, towers and temples of Aknay – as a passageway between the human and celestial worlds – there is always a door, a gate and a window. ’I am the gate. Whoever enters through me first, will find salvation, will go in and out, will find pasture’ – as the builder of these houses suggests. And even if not so, along the diagonals of the image architecture of János Aknay, the heavenly light of redeeming grace spreads well-visibly distributed on us and the shadow world of dark suffering we chose creeps into our souls. Tihamér Novotny Translated by Előd Márton
Emlék, 80 x 70 cm, akril, vászon, 2011
Emlék, 30 x 70 cm, (triptichon) akril, vászon, 2015
Emlék, 40 x 40 cm, akril, vászon, 2015
Emlék, 130 x 180 cm, akril, vászon, 2014 Emlék, 80 x 80 cm, akril, vászon, 2014
EmlĂŠklabirintus, 200 x 100 cm, akril, vĂĄszon, 2014
Emlék, 100 x 100 cm, akril, vászon, 2013
Emlék, 100 x 100 cm, akril, vászon, 2012
Emlék, 150 x 130 cm, akril, vászon, 2011
Emlék, 80 x 90 cm, akril, vászon, 2013
Emlék, 80 x 90 cm, akril, vászon, 2013
Emlék, 50 x 50 cm, akril, vászon, 2015
Emlék, 100 x 90 cm, akril, vászon, 2015
Emlék, 100 x 100 cm, akril, vászon, 2015
Emlék, 90 x 80 cm, akril, vászon, 2013
Emlék, 100 x 100 cm, akril, vászon, 2013
Emlék, 50 x 70 cm, akril, vászon, 2012
Emlék, 100 x 100 cm, akril, vászon, 2012
Emlék, 20 x 30 cm, akril, vászon, 2014
Emlék, 25.5 x 35 cm, akril, vászon, 2014
Tanulmányok, tagságok
Díjak (válogatás)
1959–1963 Medgyessy Ferenc Képzőművészeti szakkör, Debrecen, tanára: Veress Géza
1978 VLS Kísérleti Műhely, Fiatal Művészek Stúdiójának díja
1963–1967 Képző- és Iparművészeti Gimnázium, Budapest, tanára: Sebestény Ferenc 1972 A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapító tagja 1977 Művészeti Alap tagság – MAOE tagság 1980 Magyar Képző – és Iparművészek Szövetsége 1984 Patak Csoport tagja 2011 Magyar Művészeti Akadémia tagja 2011 Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete elnöke
1989 Neufeld Anna-díj 1992 Szentendrei Régi Művésztelep tagja 1996 Pro Urbe Szentendre 1996 Pest Megyei Művészetért díj 2000 A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje 2002 Munkácsy-díj 2003 Siklósi Szalon díja 2004 Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep, Káplár József díj 2005 Szekszárd, Magyar Képzőművészek Szövetség fődíja 2006 Szigetszentmiklós, Patak Díj 2007 Simsay Ildikó Díj 2009 Magyar Művészetért Díj 2010 Holló László díj 2010 Díszpolgár, Szentendre 2010 Kossuth-díj
In Memoriam 1914–1914, (diptichon) 130 x 200 cm, akril, våszon, 2014
Lista lucrărilor / List of the Artworks
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 80 x 70 cm, 2011
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 50 x 50 cm, 2015
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 30 x 70 cm, (triptich), 2015
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 100 x 90 cm, 2015
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 40 x 40 cm, 2015
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 100 x 100 cm, 2015
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 130 x 180 cm, 2014
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 90 x 80 cm, 2013
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 80 x 80 cm, 2014
Amintire, acrilic pe pinza / Memory, acrilic on canvas, 100 x 100 cm, 2013
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 200 x 100 cm, 2014
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 50 x 70 cm, 2012
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 100 x 100 cm, 2013
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 100 x 100 cm, 2012
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 100 x 100 cm, 2012
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 20 x 30 cm, 2014
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 150 x 130 cm, 2011
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 25.5 x 35 cm, 201
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 80 x 90 cm, 2013
In Memoriam 1914−1914, acrilic pe pânză, acrilic on canvas, (diptich) 130 x 200 cm, 2014
Amintire, acrilic pe pânză / Memory, acrilic on canvas, 80 x 90 cm, 2013