Szabados Árpád festőművész kiállítása
Ha visszagondolok az utóbbi tíz év Szabados Árpád-kiállításaira, attól függetlenül, hogy mesterünk milyen képzőművészeti műfajú illetve technikájú munkákat tett a közönség számára is láthatóvá, akkor az első s igen intenzív emlékképem, meg-megerősödő benyomásom arról a gondolkodási és képi radikalizmusról jelentkezik, amelybe szüntelen belekáprázom. Nem mondhatni azt, hogy ezt az intenzív képzőművészi élet- és alkotási módot a szakkritika ne vette volna észre, de hogy jelentőségéhez képest kellően nem elemezte, s tüzetesen nem vizsgálta meg elölről - a lehetséges magyarázatokat föltárva - és hátulról - a következményeket számba véve -, az bizonyítható. Szabados normatagadásait, a hagyományokhoz való merész közelítését, a képi kultúránk önfeledten játékos felülírását hol talált lehetőség (gondoljanak a gyermekrajzok világának hatására, amelyről máris állapítsuk meg, hogy elsődlegesen nem formailag mutatkoznak meg), hol maszkulin extravagancia, hol pszichológiai értelmezést igényelő vizuális konstrukció oldaláról igyekeztek megragadni; szóval valami erős részmeghatározásból kiindulva ragadták meg azt a tömény világot, amellyel a művekben szembesülünk. Senki számára nem kérdéses, hogy Szabados esetében kortárs képzőművészetünk legmarkánsabb s legkiegyensúlyozottabban teljesítő s megbecsült alkotójáról van szó, nem kérdőjelezhetők meg sem a nemzeti, sem az európai jegyei, nem a mértéket kínáló pályája, de mégis, bátortalanul, valami önmagánál kisebb pontban ragadják meg azt, ami Szabados maga lenne. Azt állítom, hogy nem született meg eddig az az áttekintést ígérő Szabados monográfia, amely biztonságot ígérhet a képek ‘közönséges’ befogadóinak ahhoz, hogy ne csupán élvezői, de értői is legyenek. Szabados, aki egyszerre több európai festészeti és grafikai hagyomány örökösének tekinthető, egyetlen esetben sem viselkedik szabályos utódként. A kialakult tárgymeghatározások közül talán egy sem akad, amely nyomvonalát a maga esszencialitásában követné: nem találunk nála sem hagyományos tájképet, sem csendéletet, aktot, arcképet vagy éppen városképet, hanem mintha minden képi, formai, alakításbeli európai - kezdeményt visszabontva, s elemekre szedve, a még értelmezhető legapróbb egységekig visszahátrálva, egy új, egy egészen más - ismerős és mégis szokatlan - világot épített föl. Szabados forradalmisága nem a részletek megkérdőjelezésében, a panelek átalakításában, a kiegyénítés finom módjaiban tapasztalható meg, hanem abban a totalitásban, amellyel képes a látható világ valamennyi dolgát együttesen látni, és közösségben ábrázolni. Mesterünk test-elképzelése, növény-elképzelése, táj-látása, natura morte-látványa, elbeszéléstana,
Expoziția pictorului Árpád Szabados stb. meglehet, némelyeknek kaotikus, holott csak a rend egy újfajta - a dolgok mélyéből kisugárzó - természetes megjelenése. S az ehhez társuló kihívóan síkbeli ábrázolás is, vélem, arról vall, hogy Szabados indulatosan ragaszkodik a valódi képzőművészeti lehetőségekhez, s elhatárolja magát az imitáló, a reprodukáló aktusoktól, tárházából hiányzik, pl. a (korai reneszánsztól hagyományos) perspektíva. Vizuális tisztaságára jellemző, hogy pl. nem találunk nála semmi nem képzőművészeti történetmondást, azt olyan idegennek találná, mint mondjuk a modern zeneszerző a programzenét. Volt, s éppen a legjelentősebb magyar író, aki ezt az önmegjelenítést az emberi biológikum esendőségére és a belőle következő, az egész megérzésének-megértésének (tudatosodó és vállalt) kényszerére vezette viszsza. Mészöly Miklós így a tragikum egyik ontológiai, igaz, kellően rezignált és ironikus megnyilvánulásának láttatta magát Szabadost és mindazt, amit Szabados tesz, illetve nem tesz. Szabados rendhagyóságát, és elementaritását azonban ennél az írói-bölcseleti megközelítésénél többnek vélem. Egyszerűen azért, mert rendelkezik egy olyanfajta képességgel, amely egyszerre tudja érzékelni és közvetíteni az európai kultúra valamennyi művelődéstörténeti, továbbá a művészet és az ember pszichológiai szakaszait, stádiumait. A közösségi és az egyéni meghatározottságaink tárházából annyi elemmel tud dolgozni, s nem elsődlegesen hivatkozásokkal, hanem önálló megállapításokkal, amelyekre, hiszen pokolian szédítő ezek használata, kevesen képesek vállalkozni. Szabados egyszerre archaikus kőnyomatai vagy a barlangképe idoljai, fétise a példák erre, vagy az egyetlen, csupán az ‘erőt’, a manát hivatkozó - többnyire szexuális tartalmú - ábrázolatokat mutat. Másrészt mitologikus is (a húslila aktocskák, attribútumokkal körbevett figurák), s így tovább: egyremásra tűnik fel a középkori keresztény organikus, a reneszánsz vitalista, a felvilágosodás óraművilág világkép - s vele együtt az ember- és tárgyelképzelése; egészen a huszadik századi pozitivista majd a holisztikus kozmoszelképzelésig. Ez a piktúra a korunkra jellemző torlódó világképek állapotának megfelelő: de nem csak annyiban, hogy a korszakok meghatározó elemeit idézik meg, hanem abban is, hogy a közös egységek azonosságaira rálelve azokból a kirajzolja-kifejti a törvényszerűségeket. A társművészetekből, ha nem is sok, de néhány példa akad erre a világ- és műképzésre. Mindenek előtt Bartók zenéje - erre maga Szabados Árpád is hivatkozik. Szabados Bartókhoz hasonlatosan bátran nyúlik az evidenciához, banálishoz - aminek eredményeként aztán kiderül, hogy szó sem volt evidenciáról, banálisról. A teljességet birtokolja, miként azt emberi módon csak lehet - ezért látjuk őt olyannyira kezdettelennek, s persze befejezhetetlennek is. Határtalansága - és szabadsága - ritka jelenség. Géczi János író
Dacă mă gîndesc la expozițiile din ultimii zece ani ale lui Árpád Szabados (și nu contează ce fel de opera a expus, în ce gen și create cu ce tehnică) atunci prima și cea mai accentuată amintire a mea este acel radicalism ideatic și iconic care mă surprinde de fiecare dată. Nu se poate spune că această modalitate intensivă de viață și creație critica de specialitate n-ar fi observat-o, dar că nu a analizat-o din față (dinspre explicațiile ei) și din spate (dinspre consecințe), asta se poate demonstra. Negările de normă ale lui Szabados, relația lui îndrăzneață cu tradiția, joaca degajată cu cultura imaginilor, criticii au încercat să le explice ori spunînd că ele sunt o posibilitate găsită (gîndiți-vă la efectul desenelor de copii, despre care să afirmăm răspicat că ele nu se prezintă formal), ori vorbind despre o extravaganță masculină, ori despre latura ei de construcție vizuală care necesită o analiză psihologică; deci s-au apropiat de lumea asta concentrată pe care o întîlnim în opere pornind de la o definiție parțială, deși puternică. Nimeni nu contestă că Szabados este creatorul cel mai marcant și care creează cel mai echilibrat, nu se pot pune sub semnul întrebării nici trăsăturile lui naționale, nici cele europene, nici cariera lui, și totuși, critica îl tratează fără curaj, vizîndu-l mereu într-un punct care e mai mic decît totalitatea Szabados. Afirm sus și tare că încă nu s-a născut acea monografie despre Szabados care poate promite siguranță publicului ”neavizat” să-și înțeleagă empatia. Szabados este moștenitorul mai multor tradiții picturale și grafice, dar niciodată nu se comportă ca un urmaș cuminte. Nu găsim la el nici peisaj, nici natură moartă, nici act, nici portret tradițional: parcă ar dezmembra fiecare încercare europeană formal și de creație, s-ar întoarce la începuturi și ar construi o lume cunoscută, dar nevăzută totuși. Revoluția lui nu se consumă în problematizarea detaliilor, în reformularea regulilor, în modalitatea fină de a semnala personalitatea, ci în totalitatea cu care reușește să vadă toate părțile lumii laolaltă și să le arate într-o comunitate organică. Viziunea lui despre corp, despre peisaj, despre vegetație, despre naturile moarte poate părea caotică unora, dar ea este de fapt o altfel de ordine care radiază din adîncul lucrurilor. Și cred că prezentarea provocative-plană trădează faptul că Szabados se agață cu impulsivitate de posibilitățile reale ale artei plastice și se distanțează de creațiile care reproduce sau imită lumea: la el, lipsește perspectiva originară din Renaștere. Claritatea lui vizuală e caracterizată prin faptul că nu găsim la el niciun fel de istorisire – ar considera-o la fel de străină ca un compositor modern muzica programatică. Chiar cel mai însemnat scriitor maghiar a spus că autoprezentarea asta
The exhibition of Árpád Szabados reflectă finititudinea biologiei umane și dorința ce derivă de aici, înțelegerea complexității, a întregii vieți. Astfel, Miklós Mészöly l-a văzut pe Szabados și tot ceea ce face Szabados ca o personificare, o obiectivare a tragicului ontologic, e drept, o personificare rezignată și ironică. Eu cred însă că facture elementară și unică a lui Szabados este mai mult decît această explicație scriitoricească și filosofică, deoarece are o capacitate care știe să sensibilizeze și să reflecte diferitele perioade și stadii de istorie culturală, artistică și prihologică ale artei și ale omului. Știe să lucreze cu foarte multe elemente ale comunității și personale, și mai ales prin propriile lui afirmații, nu prin aluzii culturale. La el, apare viziunea creștină organică, vitalitatea renascentistă, ceasornicul iluminismului, și alături de toate acestea imaginea omului și a obiectelor în aceste epoci, pînă la pozitivismul secolului 2o sau la accepția holistică a cosmosului. Pictura asta consună cu viziunile dezordonate ale lumii din era noastră, dar nu numai prin aceea că ele vorbesc despre elementele hotărîtoare ale diferitelor perioade, ci și prin aceea că găsind asemănarea dintre diferitele blocuri desenează-formulează legile. În ceea ce privește artele înrudite, sunt cîteva exemple paralele, deși nu multe. În primul rind muzica lui Bartók – la asta se referă Szabados însuși. La fel ca Bartók, Szabados pune mina cu curaj pe evidență, pe banal - și reiese că nici vorbă de așa ceva. El se află în totalitate, în întreg, cum se poate afla omul în el, de aceea îl vedem atît de fără început și desigur de nesfîrșit. Nemărginirea și libertatea lui sunt fenomene rare. János Géczi, scriitor
As I try to recall the exhibitions of Árpád Szabados of the last ten years, apart from the genres of the techniques of the works, one of my first memories is of that thinking and visual radicalism which still dazzles me. I can’t say that this intense lifestyle and working style wasn’t noticed by professional criticism but I can prove that it wasn’t analyzed properly in accordance with its importance from the front side – finding some possible explanations – and from behind – enlisting its consequences. All the critics have tried to grab the irregularity and bold approach of Szabados from the viewpoint of the found possibility (just think of the effect of the world of the kids’ drawings which primarily do not appear in forms), of masculine extravagance or of the visual construction that requires psychological interpretation. It is obvious that Szabados is one of the most characteristic, most balanced and most appreciated artist of today, no one can question his national nor his European features or his career of moderation but still, most critics grab his artwork in a smaller sense than it actually is. In my opinion, there is no monography about Szabados yet which can carry the promise of safety for the ordinary viewers so that they can become not only the consumers but also the experts of the works. Szabados who can be considered the inheritor of several European painting and graphical traditions doesn’t really act as a regular successor. He doesn’t really follow any of the given objects in their own essence: we won’t find any traditional landscapes, still lifes, nudes, portraits or cityscapes but he seems to build his own, completely different yet similar world, tearing down even the tiniest European initiatives, going back to the smallest units. The revolutionarism of Szabados can be found not in the questioning of the details or in the transformation of the panels but in the totality in which he is able to see the wholeness of all the elements of the visible world and depict it in a community. The body-idea, plant-idea, landscapevision and natura morte-vision and narrative style of the master may seem chaotic to some but it is in fact the modern and natural appearance of things. Also, considering the use of planar depiction suggests that Szabados insists to the real artistic possibilities vehemently, limiting himself from any acts of imitation or reproduction, for example, he doesn’t use the traditional Renaissance perspective. It is an important feature of his visual clarity that we can’t find any non-artistic history-telling in his works, he would find that as strange as a modern composer would find program music strange. It was one of the most significant Hungarian writer who lead this self-depiction back to the frailty of
human biology and to the compulsion of the understanding of the whole. Miklós Mészöly saw Szabados and everything Szabados did or did not do as one of the ontological but ironic manifestation of tragedy. I find the irregularity and elementarity of Szabados more than this literary-philosophical approach does simply because he has the ability to be able to perceive and transmit all of the cultural historical phases of European culture and the psychological phases of men and art. He uses lots of elements from our set of social and individual definitions and primarily uses individual ideas instead of references, to which only a few are able to do. The archaic lithographs, cave idols and fetishes of Szabados are a good example to this, they show sexual figures that refer to the only ‚power’, mana. They are also mythological (red meat nudes, figures surrounded with attributes) and so on: worldviews like the Medieval Christian organic, the Renaissance vitalist, Enlightenment clockwork-world – and with all this, their human and object-views, until the Positivist world-view of the 20th century and holistic cosmos-view. This image corresponds to the state of congested world view that characterizes our age: not just in summoning the most characteristic elements of different eras but also in drawing, finding the common rules by finding the commonness of different elements. There are a few examples among the related arts to this world and work-creation process. First of all, the music of Bartók – even Árpád Szabados makes a reference to this. Just like Bartók, Szabados uses the motif the evident, banal very boldly – as a result of which it turns out that there was no evidence or banal at all. He possesses totality, as humanly possible – that is why we see him so beginningless or unfinished. His boundlessness – and freedom – is a rare phenomenon indeed. Translated by Előd Márton
Soma rajza, 100x70 cm, pasztell, 2014
Szimmetrikus sorozatb贸l II., 100x140 cm, akril, 2007
Kisképek sorozatból, 30x30 cm, akril, 2008 Kisképek sorozatból III., 30x30 cm, akril, 2008
Forgathat贸, 180x280cm, akril, 2007
Késoi üzenet Picabiának, 150x200 cm, akril, szén, 2013
Késoi üzenet Josef Kossuthnak 150x200 cm, akril, szén, 2013
Ăœzenet C-tol 150x200 cm, akril, 2012
Ăœzenet C-nek 150x200 cm, akril, 2013
KĂŠsoi Ăźzenet Korniss D.-nek 150x200 cm, akril, 2011
Michaelnek 200x150 cm, pasztell, 2014
Az infantilitรกs nem mindig rossz 150x200 cm, pasztell, 2014
Létra és lépcso 150x200 cm, pasztell, 2014 (részlet)
Létra és lépcso 150x200 cm, pasztell, 2014
Árpád Szabados was born 1944 in Hungary. Graduated at the Hungarian Fine Arts Academy in 1968. 1969-74 leading teacher at the practising school of the Eötvös University. 1970-84 founder and leader of the GYIK (Children’s workshop) at the Hungarian National Gallery. 1975-99 fine arts editor of the Mozgó Világ (literary and art monthly). He wrote and directed his own series for children (Varázsolló, Játék a GYIK Műhelyben, Hét színvilág) at the Hungarian TV. 1984-2010 was teaching at the Hungarian Fine Arts University. 1991 university professor, department leader of the Visual Education. 1995-2002 rector, till 2009 director of the doctorate program and teaching painting class. 2010 Professor Emeritus. 2011-14 lecturer at the Pázmány P. Catholic University. 1995-97 chairman of the Hungarian Art University’s Rectors association. 1996-2002 member of the Higher Education’s Scientific Board. 20012 Member of the Hungarian Accreditation Committees Art Section. He is the Merited Artist of Hungary and Munkácsy prize winner. Honourable professor of the Indiana University USA. 2013 Member of the Hungarian Art Academy He had more then eighty one man show and participated on nearly three hundred exhibition in Hungary and abroad. He had received several professional prize, between them: Grand Prix at the International Biennale, Ljubljana. Main Prise for Painting, at the International Biennale, Ankara. The prize of the critic’s at the International Print Biennale, Krakow. Painting I. prize at the International Biennale, Kassa. Silver medal, at Norwegian International Biennale. Grad Prix (twice) and the Szalay Lajos prize at the Hungarian drawing Biennale, Salgótarján Grand prix at the Hungarian Print Biennale, Miskolc. The prize of the Hungarian Art Association at the International Graphic Biennale, Győr. He lives and works in Budapest.
Idogyuruk 200x150 cm, pasztell, 2014
Lista lucrărilor / List of the artworks
Desenul lui Soma, 100x70cm, pastel / Soma’s drawing, 100x70cm, pastel, 2014 Din seria simetrice II., 100x140 cm, acrilic / From Symmetric Series II., 100x140 cm, acrylic, 2007 Din seria lucrărilor mici, 30x30cm, acrilic / From Little Painting’s Series, 30x30cm, acrylic, 2006 Din seria lucrărilor mici III, 30x30cm, acrilic / From Little Painting’s Series III., 30x30cm, acrylic, 2008 Rotabil, 180x280cm, acrilic / Rotatable, 180x280cm, acrylic, 2007 Mesaj întîrziat lui Picabia, 150x200cm, acrilic, cărbune / Late Message to Picabia, 150x200cm, acrylic, charcoal, 2012 Mesaj întîrziat lui Picabia, 150x200cm, acrilic, cărbune / Late Message to Picabia, 150x200cm, acrylic, charcoal, 2013 Mesaj întîrziat lui Josef Kossuth, 150x200cm, acrilic, cărbune / Late Message to Josef Kossuth, 150x200cm, acrylic, charcoal, 2012 Mesaj de la C., 150x200cm, acrilic / Message from C., 150x200cm, acrylic, 2012 Mesaj pentru C., 150x200cm, acrilic / Message to C., 150x200cm, acrylic, 2013 Mesaj întîrziat lui Korniss D., 150x200cm, acrilic / Late Message to Korniss D., 150x200cm, acrylic, charcoal, 2011 Pentru Michael, 100x70cm, pastel / To Michael, 100x70cm, pastel, 2014 Infatilitatea nu tot timpul e rea, 150x200cm, pastel / Infantilism it’s not always bad, 150x200cm, pastel, 2014 Scară şi scări, 150x200cm, pastel / Ladder and Stair, 150x200cm, pastel, 2014 (detaliu, detail) Scară şi scări, 150x200cm, pastel / Ladder and Stair, 150x200cm, pastel, 2014 Inele de timp, 200x150cm, pastel / Time Rings 200x150cm, pastel, 2014 Borítón szereplő kép / Pe copertă / Cover image Késői üzenet Duchampnak / Mesaj întîrziat lui Duchamp / Late Message to Duchamp, 150x200 cm, 2012.