Orosz István: Levelek a nagykövetnek

Orosz Istvรกn

LEVELEK A NAGYKร VETNEK

UTISZ, 2019

Orosz István

LEVELEK A NAGYKÖVETNEK

versek és rajzok

UTISZ, 2019

A könyvben megidézett nagykövet, Jean de Dinteville bizonyára már rég kihullott volna a történelem emlékezetéből, ha 1533 tavaszán nem bízta volna meg ifjabb Hans Holbein német festőt, készítsen kettősportrét róla és barátjáról, az ifjú püspökről, Georges de Selve-ről. A két férfi a francia királyt, I. Ferencet képviselte akkoriban VIII. Henrik londoni udvarában, ott készült a festmény is, majd hosszú franciaországi kitérő után újra oda került vissza, s most a National Gallery gyűjteményében függ. A könyvben a Jean de Dinteville-től származó, a neki szóló, illetve a Holbein képpel – főképp a kép rejtélyes anamorfózisával – kapcsolatos „talált” verseket gyűjtöttem össze. A különböző stílusú, formájú és tartalmú költemények megértéséhez ma már elkel a magyarázat, ezért lábjegyzetek segítik az eligazodást.

(Orosz István, 2016.)

„Je suis le plus melancolique fasché et fascheux ambassadeur que vistez oncques.” „A legmelankolikusabb, a legunalmasabb és a leginkább unalmat árasztó követ vagyok, aki valaha csak élt.”

(Részlet Jean de Dinteville, fivérének, François-nak írt leveléből, 1533. május 23.)

Jean de Dinteville1504-ben a királyi udvarhoz közel álló nemesi családban született.

Testvéreivel együtt jó iskolákat járt – a Troyes-i gimnáziumot és a párizsi egyetemet – és már fiatalon komoly udvari megbízásokat kapott, ő lett I. Ferenc harmadik fiának, Charles hercegnek a nevelője. Apja halála után megörökölte a Troyes tanácsosa címet, kitüntették a Szent Mihály Renddel, és az övé lett a Polisy-ban álló családi kastély is.1531 tavaszán küldte először londoni követségbe a francia külügyeket intéző Anne de Montmorency, az ország második legfontosabb méltósága, aki a Dinteville fiúk unokatestvére volt. A londoni kapcsolat nagyon felértékelődött abban az időben, hiszen a túl erőssé vált V. Károly ellenében szükségessé vált I. Ferenc és VIII. Henrik szövetsége, amelynek részleteit a követeknek kellett kidolgozniuk. Jean de Dinteville második követjárása idején, 1533-tavaszán festtette le magát és szintén Angliában tartózkodó barátját, Georges de Selve lavouri püspököt Hans Holbein német festővel.

Ez a londoni év volt a legfontosabb a pályáján, részt vett Boleyn Anna koronázási ceremóniáján, majd képviselte királyát a várva várt trónörökös születésénél is. Három év múlva újra a szigeten volt, a királyné lefejezésénél. Az 1530-as évek végén a Dinteville-család komoly erkölcsi és anyagi válságba került. A követ testvéreit a trónörökös meggyilkolásával, szodómiával, felségárulással gyanúsították, s bár egyértelmű bizonyítékok nem voltak, a száműzetésük elkerülhetetlenné vált. Jean de Dinteville, akit ugyan közvetlen támadás nem ért, ekkor kényszerült áruba bocsájtani a birtokában lévő Leonardo-lapokat, ekkor kellett visszaadnia a Szent Mihály rendjelet és ekkor készíttette el a Követek párdaraját, a Mózes és Áron a fáraó előtt című festményt, amellyel I. Ferenc királyt akarta kiengesztelni. Holbeint ekkor már képtelen lett volna megfizetni, ám lemondani sem tudott róla, ezért az aláírását ráhamisíttatta a képre. Utolsó éveit visszavonultan – bénán, betegen – a polisyi kastély átépítésével, feldíszítésével töltötte. Házasságot nem kötött, gyermekei nem születtek. 1555-ben, ötvenegy évesen halt meg.

Elképzelem majd őt s ő visszaképzel engem, az idő tükreit lehelgetjük keresztben.

Követ legyek, vagy festő, voltaképp egyre megy, a halál egyszerű volt/lesz, akár az egyszeregy.

Pokolra juss, vagy juss mennybe, akár csak egy követ menj be: szóvivő, mint akinek nincs is dolga más, mint szépen meghajolva, s ahogy ő, úgy járni el ura helyett, s már feledni is a helyet íziben.

Légy világfi, vagy légy tudós, ne firtasd, hogy mit rejt a sors, s mit üzen.

S egyszer majd, merengve éppen, szemed egy különös képen ráhibáz valami sohase látott furcsa tárgyra, ami bár ott van, de még sincs: mint egy fátum, úgy jelen meg. Vanitatum vanitas.

Nézzétek e képet, két jámbor cselédet Láttok rajta állani.

Megváltónk szolgái, Jézus katonái, Igaz hitünk pajzsai.

Talpig ünneplőben, ifjonti erőben, Egymásnak hív társai.

Bal felül az követ, visel cifra övet, Hermelinprém kacagányt.

Nyakábul egy ordó, színaranynak látszó Függ, s rajta az rút sárkányt Öldökli Szent Mihály1, hunyd be szemed kis lyány, Ne rémisszen csúf látvány.

Jobbrul áll az pispek, fohászlója hitnek, Ellensége gonosznak, Nagy gerjedelemtül keble egyre csak fűl, Vágyak benne lakoznak.

Húsvét közeledvén, Nagypéntekre2 érvén Szíp szerelmet okoznak.

Lábuknál egy ritka, felföstött aenigma Panaszolja el sorsuk.3 Jó szerencsét rontó, halálos mementó, Esmérjétek meg titkuk: Szüntelenképp állunk, ötszáz éve várunk, Bűnünket, hogy megtudjuk.

Jean de Dinteville nyakában a legjelentősebb francia kitüntetés, a Szent Mihály Lovagrend medálionja függ.

1533. április 11-e, Nagypéntek napja van a festményen elhelyezett időmérő eszközökön beállítva, ekkor állt modellt Holbein előtt a két francia.

3 A festmény alsó harmadánál, a követek lába előtt egy különös amorf forma látszik, amely, ha megfelelő szögből nézik, egy koponyává változik.

1 2

Egymásra már nem nézhetünk, Így legföljebb titokban Állapíthatjuk meg csupán, Hogy még a másik ott van, Azt is csak akkor, hogyha épp – Bár mostanában ritka – Tükrös páncélöltözetben Lép be egy turista.

Jönnek az őrök, hogy kitereljék kandi turisták tarka hadát, kattan a villany sűrü sötét van, s fordul a zárban a kulcs odaát.

Látod, ilyenkor képzeletemben megjön a német és ide áll éppen elénk, hogy fesse tovább a kép közepén a barna halált.

A nagykövet, a püspök, az asztrológus és a festő összeült1 és akadt egy kevés bor is, melyet bizonnyal a franciák szereztek, kettő pápista volt és kettő jó eretnek.

Nagypéntek napja, London, Westminster, Anglia; részvéttel nézte őket az Istennek fia.

A követ, Jean de Dinteville, a püspök, Georges de Selve, a csillagász Nicolaus Kratzer, a festő Hans Holbein. A franciák – a követ és a püspök – katolikusok, a németek – a csillagász és a festő – protestánsok voltak. A festmény aláírása: IOANNES HOLBEIN PINGEBAT. Majd száz Angliában festett képe közül csak ezt az egyetlenegyet írta alá így, teljes névvel a festő. Értelmezhetjük úgy a feliratot, mint megszorítást: festette, tehát elvégezte a munka ráeső részét. A régi grafikai lapokról ismerős titulusokat átvéve bizonyára odaírhatták volna még a Követek alá: NICOLAUS KRATZER COMPOSUIT, GEORGES DE SELVE INVENIT, JEAN DE DINTEVILLE DIREXIT, vagyis Holbein festette, Kratzer komponálta, Selve kigondolta, Dinteville irányította. Persze az utóbbi kettő rangjához nyilván méltatlan lett volna egy ilyen felirat.

1

– Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Kilindrum.

– Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Kvadráns.

– Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Poliéderes napóra.

– Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Torquetum.

– Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Csillagglóbusz.1 – Mondd, mi e sok számmal telerótt fénylő kütyü, Kratzer?

– Ja, ez csak egy laptop.

– Mi? – Laptop.

– Mi? – Infókat digitális formává alakító s programozó masina, plusz vele egy monitor.

1

A Követek című festményre Hans Holbein odafestette csillagász barátjának, Nicolaus Kratzernek különféle asztronómiai eszközeit, a kilindrumot, a kvadránst, a poliéderes napórát, a torquetumot és a csillagglóbuszt.

Hans Holbein furmányos festményén a harmadik fickó lennék én; az első Jean Dinteville, a követ daliás terveket szövöget; tekintsék meg most a barátját, őt a kép jobb szélén láthatják, De Selve a neve és püspök már, mindkettőjükre szép jövő vár.

Ha-ha, a jövő az én vagyok, most még a lábuknál hallgatok: hallga, csak hallga; hallga, csak hal … álljon odébb, aki látni akar.

Ugyan kié, kié lehetne másé a csontfej ott, a szekreter alatt: örök Yorick, te poklot járt dudás, hé, szakadt ajkadról édes vers fakad.

A Westminster-padló1 alatt a mélyben csak jár a szél, csak fúj örökkön, egyre és arcot fest az idő észrevétlen az ottfelejtett, régi csontfejekre.

Titkuk meglesni, mondd, miféle látás és milyen szemszög szükségeltetik; és meddig várják a nagy exhumálást, ezer évig, vagy holnap reggelig?

A két követ alighanem a Westminster-apátságban, a főoltár előtti térben állt modellt Holbeinnek, legalábbis az ottani cosmata mintázatú padlómozaikot – kissé kopottan, repedezetten ma is látható – festette alájuk a német művész. Ezt a szinte mértankönyvbe illő ábrát húzza át az anamorfikus koponya képe.

1

A száma el van mentve, mégse hívtam fel uszkve ötszáz éve, most ő keres, a nagykövet: találkozzunk valahol végre.

A Westminstert ajánlja. – Rendben.

– Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben megírja, ott, ahol szokott vár majd a főkapuval szemben. most itt toporgok a templomban, már emlékszem, nagypéntek van, szól az ének, furcsa népek gyűlnek köröttem mozdulatlan.

Milyen egyformák, kik lehetnek, bizalmatlanul méregetnek: ötszáz hasas idő-utas alteregói a követnek.

Olyat Hans, a festő Meg szokott festeni, Amit elképzelek s elmesélek neki.

Van persze rá eset, Amikor nem lehet Lefesteni olyat, Amit elképzelek.

A nagy kérdés most jön: Vajon lefesthető, Mit sem én nem tudok Elképzelni, sem ő?

Látja az Isten odaát A bőrön túl a koponyát.

Az arc mögött csontfejet, És benne minden szegletet.

Az Isten előtt nem marad Titokban semmi gondolat, Hit, eszme, bármi megfogan Agyadban, látja pontosan.

Egyetlen átható tekintet, Foglal egybe mostot, ittet, Horizont és perspektíva, Ami van, mind rá lett bízva. Ő az első geométer, Egy szemével tekint széjjel, Mert a másik be van csukva, Az néz vissza önmagunkba.

Nyúlós és kusza semmi, kásás, bamba üresség Tartalmat, formát ne keress, mert úgyse találsz itt. Ámde guggolj ide mellé, nézd e hegyes szög alól csak, Perspektíva szerint, vagy sré vizavé, ugye érted, És hunyoríts kissé, vagy vond szemed öszve szerelmem, Meglásd, értelmet kap szinte azonnal a képlet, Bár örömet, hogy benne találsz majd, nem szavatolnék.

Én innen nézem majd, Te meg nézd csak onnan, Én látom, vagy talán Te látod majd jobban?

Vagy ő, ki egyformán Látja mindkettőnkben A jövőnk a múltban s múltunk a jövőben.

Balrol, alulról nézzük a képet a földre hasalva?

Lábhegyen állva vajon, lessük-e, mondd, odaát?

Honnan nézhetek, ó a szemébe, te drága barát, S hogy’ veszem észre előbb? Merről a rút koponyát?1

1

A National Gallery tájékoztatója szerint jobbról és fölülről kell nézni az anamorfózist, hogy koponyának lássuk, de annak látszik akkor is, ha balról és alulról vesszük szemügyre. Ez utóbbi kényelmetlen ugyan, de mivel Jean de Dinteville eredetileg egy lépcső mellé szánta a képet, ott az alulnézet tökéletesen működött volna.

Mi lett a képpel, amelyen A tengerzöld függöny előtt Valaha együtt állt velem Georges de Selve egy délelőtt?

Hová lett, ó ki tudja már, Ki mondja meg, hogy hol van, ó Ha válaszolsz, csak új talány: Hová tűntél, Abednegó?1 S mi lett a festővel, aki Johannes volt, már nem tudom.

Mondja meg végre valaki, Ott él-e Londonban vajon?

Hol keressem, ki mondja meg, Ki árulja el, hol van, ó!

Egyforma minden felelet: Hol tűntél el, Abednegó?

Nyár volt, vagy tél volt, nem tudom, Ősz volt, tavasz volt. Egyre megy.

Brit voltam, frank és teuton, Magyarul írtam verseket.

Követ voltam, te meg talán Király voltál és fáraó; Elmúlt minden, a tél, a nyár, Mi lett veled, Abednegó?

A három hős babiloni fiú közül, akik nem voltak hajlandók Nabukodonozor szobrát imádni, az egyiket Abednegónak hívták, I. Ferenc francia király fiatalon meghalt legkisebb fiát, Charles-t is gyakran szólították így fivérei. CharlesAbednegó nevelőjévé Jean de Dinteville-t nevezte ki I. Ferenc.

1

Ajánlás: Ó herceg, Charles, édes rokon, Hová vitt el, milyen hajó?

Válasz sosem jön, már tudom: Merre jársz most, Abednegó?

Ömlik a zápor, a Temze megárad, Lószügyig ér föl a sár, Ón-szinü felhők évszaka támad S ködbe borúl a határ. Ázik a Tower, ázik az új híd És kiakasztva a sok Megfeketült fej, amelyen e híg Éjszaka könnye csorog.1 Omlik a part, csordultig az árok, Bűzöl a lóürülék, Csuklya mögé elbújva, ha járok, Felismer úgyis a nép.

Mom-fucker, dickhead, cock – kiabálják Ostoba nyelvükön, és Hogy micsodát még – főbuzi, sátán –, Képzelet erre kevés. 2 Mondd, Uramisten, mondd, vezekelnem Mért kell, s milyen erők Rendelték fölibém e kegyetlen, Ostorozó, vad esőt? *

A London Bridge déli kapujára volt szokás kitűzni a kivégzettek fejét. Oda lett akasztva Morus Tamás feje is.

V. Károly követe, Eustace Chapuys tudósított arról, hogyan mocskolta London népe Jean de Dinteville francia követet Boleyn Anna koronázási ünnepségén. Az angolok, akik a franciákban mindig is ellenséget láttak, VIII. Henrik francia udvarból érkező új feleségében is valami francia ármányt gyanítottak, és nem tettek lakatot a szájukra.

1 2

Mért surran lábujjon a nép?

Mért pisszegnek folyton a szolgák?

Mért nem reccsenhet a padló?

A csengőket mért bugyolálják?

A viaszt föl mért melegítik, S mért csorgatják be a kürtbe?

Mért kap zoknit a macska, Ha kiküldik szarni a fűbe?

Odalenn a papoknak a hóhér Mért tépi ki rögtön a nyelvét?

Idefenn mért nem zenghet az ének, Az ánglus a franc vagy a helvét?

Mért, hogy légy szárnya se zizzen S nem perceg a fában a szú sem?

Mért nem cincoghat a cickány S mért suttogom én is a versem?

– Mondd, mi e nagy kuss, kitudódott?

– Pszt! Ki. Most nemz Henrik utódot.1

VIII. Henrik minden tettét, teljes kül- és belpolitikáját az a vágy motiválta, hogy szert tegyen egy fiúörökösre. Az új feleség, Boleyn Anna, akitől utódot remélt, Franciaországban nőtt fel és jó kapcsolatban állt követünkkel Jean de Dinteville-jel is.

1

A folyó, melybe arcod ejted, mára százszor elfelejtett, mit koptatott lovad patája, nem emlékszik ott rád a pálya, az ember, ki éppen szembe jön, rád néz, de másoknak köszön, a parti szélbe szórt szavak között egy sincs, mi megmard, s árnyékod ott a délutánban addig nyúlik, míg önmagába visszafordul, bár meglehet, hogy mindezt csupán képzeled.

Végére jár a nagy kaland: az élő él, haló haland.

Szajna folyó, odafönn Párizsba’ de nagy vagy, Akkora, hogy hidakat ver fölibéd a király.

Champagne-ban más, itt pici ér csak a Szajna, alig foly, És kastélyom előtt átszeli pej paripám.

Dőljön e bűnös, e csalfa Izgága családfa ki végképp, Ne maradjon szerte e honban Titkos erő ki a végét Elszomorodva, vagy éppen Vért szomjúzva siratja, Irmagja ki vesszen e klánnak, Légyen sánta a fattya, Láz tizedelje meg őket, Elvigye többit a himlő; –

Elvetemült szerelemnek Képviselőihez illő.

Vad kertjében a nagykövetnek egy döglött, rozsdás traktor áll, ül rajta harminc nagy madár, sötét madár, sok éve már várnak, s csak szemükkel követnek. Övig csalánban lépegetve mellettem Jean, a nagykövet az elmulasztott éveket magyarázza, és érveket hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott, már nem is hallom, hogy’ beszél, elkapja szavait a szél, s a Szajna és a Laignes, a két folyó a part alatt.

Mintha nem tudnám, úgy teszek, hóna alatt valami durva újságpapírba csomagolva (az övé, vagy az enyém volna?) visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet, eltékozolták palotád, de híres melankóliád, mely oly jellemző volt reád, őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon, mint hogy ha tested volna, kérlek, félúton majd talán beérlek, vagy várlak majd, akár egy lélek, kővarjak közt a traktoron.

Volna-e kedved átlovagolni vélem Auxerre-be, s nyári nagy esten, kéz a kezedben nézni a holdat (én a folyónak és te az égnek lusta vizében), s bort iszogatván versben idézni újra Erasmust, (csak latinul, hogy kandi turisták népe ne értse), pantomimesnek pénzt hajigálni tarka cserépbe, s színi pipából messzi vidékek jószagu mérgét; s nappal aludni?

Én, Dinteville János Troyes ura, Követe jó Ferenc királynak, S a Szent Mihály rend lovagja, Levelet írok a Halálnak.

Te, sólyomszárnyon röppenő Láthatatlan, hatalmas úr, Mondd, mért vitted magaddal el, Mért kell neked möszjő Lavaur?

Te sziklaszív, te ismeretlen, Könyörgöm, engedd vissza őt, A gyönyörűszép püspököt, A legédesebb szeretőt.

Te süket szív, te vak velő, Hát nincsen benned kegyelem, Fordítsd meg szörnyű csolnakod, Kérem, akarom, rendelem.

Te főgonosz, te torzpofa, Te bűzös szellet, lépfene, Parancsolom, hozd vissza őt, Vagy engem is ragadj vele.

Győzi szerencsével, fogjon is bármibe, Erények dolgában ő a legfőbb vezér, Orcáján büszkeség s szelídség öszveér, Ragyogó tisztségnek elhívott embere.

Gondja pispökként jár bárányai fele, Esendő nyájra ím hullong nagy fényesség Szalad tőle az Rossz, meg hogy ne égessék, Diccsel van s jó hírrel csordulatig tele.

Erkölcsös férfiak járnak az kedvében, S ő kiáll az tévedt lelkek védelmében, Ember nála különb nem élt soha máskor.

Lám itt nyugoszik ő, pispöke Lavournak, Velünk élnek tovább, kik az Úrban halnak.

Erre, ha jársz, álmát meg ne zavard, vándor.

Fent nevezett de Selve lelke a földi halandókhoz: Nem én, hanem Ti feküsztök itt holtan: Nem Ti, hanem én vagyok az, aki a halálból megmenekült: Nem is én és nem is Ti, hanem az Úr, aki hatalmas és erős: Én is, és Ti is, mi mind csak az Úr akaratát szolgáljuk.1

1

1541-ben halt meg Georges de Selve püspök. Lavouri katedrálisában, a sír fölötti szonettet valószínűleg barátja, Jean de Dinteville írta. A kezdőbetűk Georges de Selve nevét rejtik. A sír a francia forradalom során megsemmisült.

Elment hát újra mösziő Lavaur, Magához hívta jó Lavaurt az Úr.

Hol jár, nem tudom, pedig ment vele bús férfitestem boldogabb fele.

Az itt maradtra mély árnyék vetül, holott a napra tett karszéken ül, és verset ír – azazhogy írok én a nagykövet öreg kompjúterén.

Nem hittem volna, barátom, soha, Hogy számon tart majd a história, Hogy egy festmény ment századokon át Egy sikertelen, bús diplomatát.

Ha így vesszük, végül is megérte Rávenni a németet a képre, Vagy rábeszélni azt a másikat,1 Eleinte ugyan ódzkodott sokat, Hogy semmi pénzért – ó az ostoba – Nem fest koponyát a csillagra oda, Dehogynem, mondtam, harminc aranyom Bánta és már a harmadik napon Kész volt az olasz távlattan szerint Festett halálfej, ami máig int: Memento mori – emlékezz reám, És halálodra, drága cimborám.

A Követek című kép híres anamorfózisát nem Holbein festette. Később, Georges de Selve halála után, egy másik, ismeretlen festőt bízott meg Jean de Dinteville a koponya megszerkesztésével.

1

A nagy festményt a falnak fordíttatja, Az ablakokra szőnyeget teríttet, Az apja és az apjának az apja, Emlékszik rá, hogy egykor ugyanígy tett.

A könyveket már nem pakolja vissza, Vagy ha mégis, nem ábécérendben, A szakállát rég nem borotválja, Csak ácsorog a nagytükörrel szemben.

A billentyűk közül a korpát Már nem fújja ki, igaz, nem is ír már, A verseit reggelre elfelejti, Lehúzza mind az éj, akár a hínár.

A sezlon sarkán olykor pasziánszt vet, Cseléd hozza déltájt be a kosztot, Iszik, berúg, pipál vagy elszunyókál És tudja már, hogy mindent elmulasztott.

Krisztus után ezerötszáz s harminchárom évvel Írom ezt az episztolát egy magányos éjjel.

Elképzelem őt, aki majd betűzgetni fogja, Rab, akár én, bár nem börtön, saját élte foglya.

Mert az ugye nyilvánvaló, nem kell magyarázni, Hogy költemény-féleséget nem ír s olvas bárki, Ilyesmibe köztudottan az a lélek foghat, Akinek a szívében tőrt bú vagy bánat forgat.

Egyszóval jól ismerem őt, s ő is talán engem, Ha még nem is hisz el mindent, kezd már bízni bennem. Éjszaka majd lámpafénynél megdöbbenve nézi, Azt, ahogy a rég írt szöveg által mostan vérzi A pergament, vagy nem tudom, mit használnak akkor, Fél évszázad múlva mondjuk (induljunk ki abból, Hogy ötszáz év körülbelül a különbség köztem S – én volnék a vénebb, tehát legyünk per tu – közted).

Ott tartottunk ugyebár, hogy rab vagy, ha idáig Olvastad ezt a levelet, rab, ki már nem vágyik Más egyébre az élettől, legföljebb csak arra, Hogy szelíden hozza Kharón át erre a partra.

Ültél talán e tábla mellett Egy másik életedbe’ már, Szemedbe szúrt a naplemente, Vörös virág a nyár falán, A nyár falán lobogó repkény, Elhamvadó sirálysikoly, Játékos voltál, vagy talán A játék maga, nagy, komoly, Kőből faragott, fába metszett Labirintus, vagy nem tudom, Az idő térré változik Egy galaktikus luftballon Felszínén, úgy, hogy sose tudd, Merre is haladsz voltaképp, S ha hinnéd győztesnek magad, Az lesz a végső vereség.

A szabályokról nincs fogalmad, Csak lépned kell, ha rád kerül A sor és folyton más ül szemben, Ellenük játszol egyedül. Éjnek évadja, kockacsont, Elefántagyar, bőrpohár, Hat kavics mindegyik gödörben, S a cél a kútban a halál.

Egy életen át tart a parti, Ősapád kezdte, unokák Játsszák tovább, hogy kifürkésszék Egy főisten akaratát.

Alquerke, senet, vani, Jaszír, tabut és mankala, Útvesztőik során soha

Nem találsz többé már haza.

Orrszarvútülök, kockacsont, Éjek évszaka, kőpohár, Minden gödörben hat kavics, S a kútban ott vár a halál.

A rettenetes kalifa Egy zacskó kölest szór eléd, S elfelejtett nyelv betűin Egyensúlyoz a beszéd, Mindegyik bábu fekete, Csupán árnyékuk feketébb, Hiába fordulsz vissza, úgyis A jövőt látod meg elébb.

Agyar, tülök és kockacsont, Éjek évadja, bőrpohár, Hat kő lapul minden gödörben, S a kútban guggol a halál.

Mi volt a tét, a játszma tétje?

Nem emlékszel, azt sem tudod, Hogy játszottál-e tényleg akkor, Vagy mindezt csupán álmodod.

Szívedbe szúr a naplemente, Vörös repkény a nyár falán, Ülsz majd a táblára meredve Egy másik életben talán, Másik élet másik éje, Agyar, csontkocka, kőpohár, Hat kavics lesz minden gödörben, S a kútban, tudod, a halál.

Kelyhét a jáde hold Csordultig tölti ma, Halandó, hogyha volt Holtad, ne nézz oda, Tükrét se lesd alant Hullámok közt a holdnak, Hallá lett holtjaid Lent laknak és lakolnak, S emlékezz, hátra sem Szabad pillantanod, Ki mögötted hajóz Azt úgysem láthatod.

Már várja csolnakod A ciprusos sziget, A fényes hold alatt Evezz tovább, követ.

Mert bennem laksz, konok halott, Táplál a szívverésem, Hasonmásként hordlak, holott Nem létezem már én sem.

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt, Tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig, Két naplementét látsz, szolgáltál két urat, S szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.