A történet felgöngyölítése A történet szereplője az Én, a személyes én, amely az egyéni sorsot feltárja és értelmezi. A történet az előző század közepe után kezdődik, de elsősorban az utolsó húszharminc évre fókuszál. Minden én zavartan élte meg a múlt század végén és az új század elején az éntörténelem értelmezésének kilátástalanságát, holott az éndilemmák felvethetősége már jelentős haladás. Durva diktatúrában, vagy totálisabb tömegmanipulációban az én elsősorban az egyén fizikai-idegi megmentésére koncentrál, és ezért az egyén sajátos kiléte, önfeltáró magyarázata háttérbe szorulhat. Egyáltalán nem véletlen, hogy 1956 vagy 1968 után is a hazai énfelfogásokban szinte meg sem jelenik az elme és tudat, vagy a személyes (külső, társadalmi) és belső (lelki, spirituális) én, vagy akár az én és egó különbözősége. Nincs napirenden az én belső története, hiszen jórészt minden ilyen törekvést elnyom az ember társadalmi és politikai identitásának keresése, és ugyanakkor folytonos, napi szintű politikai ellenőrzése. Az új idő azonban megérkezett. Ma egyre inkább minden ember története felgöngyölíthető, ha ehhez megteremtődik az értelmezési gondolkodási és módszertani keret. A posztmodern tudományok abban nem, vagy abban sem hoztak újat, hogy az emberről átfogó, integrált vízió nincsen, miközben a világvallások egyre bátrabban mernek visszatérni a régi, hiteles – spirituális alapú – énképekhez. A szellemi fordulatot már az jelzi, hogy jelentős gondolkodók feltárják és elérhetővé teszi a klasszikus felfogást, amely például megkülönbözteti a személyes, az egyén fizikai és társadalmi „testére” vonatkozó énkoncepciót az egyén belső világára koncentráló én-énnek, vagy isteni énnek nevezett lelkitudati énlényegtől. Az embernek tehát – függetlenül kortól és időtől – mindig két éne volt és van, ami az ember egyik, ha nem a legfontosabb kardinális jellemzője. Napjainkban azonban egy új fordulat előtt toporgunk, hiszen a két én megkülönböztetése mögött felvetődik egyrészt az a kérdés, hogy miben tér el az egyén belső és külső világa és ezeket milyen erők, energiák, tudások, hatások befolyásolják. Másrészt az a dilemma is, hogy a belső és külső világban egyaránt léteznek-e spirituális és/vagy transzcendens létformák, és ezeket milyen pozitív és negatív erők, energiák, információk, tudatmezők befolyásolják. Az emberi lét alapdimenziói, alapmozgásai kerülnek így terítékre, sőt, ha ezeket viszonylag pontosan értelmezni tudjuk, eljuthatunk saját életünk és sorsfordulataink megértéséhez. Egyre jobban láthatóvá válik, hogy ki-ki miért marad életben, vagy halt meg korán, ki-ki miért (ténylegesen vagy látszólag) sikeres vagy sikertelen a külső világban, s közben eljutunk annak megsejtéséhez, hogy ki-ki belül végleg elromlott-e, vagy elért bármilyen felvilágosodást, lét- és tudatminőséget. A legtöbb kérdés az egyénben úgy merül fel, ha kicsit képes önmagát tudatosan figyelni, hogy belső világát gyakran látható „támadás” éri a tudattalanból, ami az embert rákényszeríti arra, hogy próbálja felidézni és az értelmezésbe belevonni előző életeit is. Ezek nélkül ugyan is gyakran nem érthető és nem is kezelhető a lélek mélyéből feltörő – látszólag indokolatlan – feszültségek, s fájdalmak. Még akkor sem, ha a gyerek- és kamaszkor legtöbb traumáját felidézzük, s utólag képesek vagyunk azonosítani őket és ennek révén romboló vagy bénító hatásukat valamennyire kinyomozni. Ma szerencsére egyre több ember jut el olyan tanítóhoz és/vagy gyógyítóhoz, aki különböző tisztítási technikákkal és módszerekkel a lélek/tudat szennyeződését csökkenti, ám ezek gyakran már azért sem elégségesek, mert a kitisztított lélekrétegek mögött/alatt további még súlyosabb feszültség gócok vagy traumák húzódnak meg. És akkor még nem kezdtünk hozzá az elme által folyamatosan teremtett