Rubato 61

T LE

HA

Ú BIHA RI

ZEN E

JD

Ü I E GYES

GRATULÁLUNK! 2016-OS KÓTA-DÍJASOK IN MEMORIAM DR. JOÓB ÁRPÁD

TÜZES NYELV

ÁDÁM JENŐ EMLÉKEZETE

100 ÉVE SZÜLETETT GULYÁS GYÖRGY GÁRDONYI ZOLTÁNRA EMLÉKEZVE

FELNŐTT KÓRUSFÓRUM 2016. JÚNIUS 4., NYÍRADONY

RUBATO NO:61 A HAJDÚ-BIHARI ZENEI EGYESÜLET TÁJÉKOZATÓJA | DEBRECEN, 2016 DECEMBER

GRATULÁLUNK!

RUBATO NO:61 A Hajdú-Bihari Zenei Egyesület tájékozatója DEBRECEN, 2016 DECEMBER FELELŐS KIADÓ: Deményi Sarolta elnök, T.: 06/20/9792332 e-mail: demenyis@gmail.com KÉSZÜLT: 250 példányban TIPOGRÁFIA: www.olsa.se

2016. október 8-án Budapesten a Zenei Világnap tiszteletére rendezett hangversenyen a 2004-ben alapított KÓTA-díjak ünnepélyes átadására került sor. A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége – KÓTA ezzel a kitüntetéssel köszönte meg azoknak a tevékenységét, akik hosszú ideje elkötelezetten szolgálják a magyar kórus és népzenei életet. 12 kategóriában adnak át díjakat, karnagyoknak, kórusoknak, kórusénekeseknek, zeneíróknak, tanároknak, népzenészeknek, nemzetiségi együtteseknek, mecénásoknak, zeneszerzőknek, valamint posztumusz kategóriában azoknak a kiváló kollégáknak, akik már nem lehetnek közöttünk. Büszkék vagyunk rá, hogy megyénkből és Debrecen városából ilyen sokan kaptak kitüntetést!

KITÜNTETÉSEK

KARNAGY KATEGÓRIA

NYOMDAI MUNKÁK: T-REX Digitális nyomda és grafikai stúdió. ÁLLANDÓ TÁMOGATÓINK: Nemzeti Kulturális Alap, Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal, Nemzeti Együttműködési Alap, DMJV Önkormányzatának Kulturális Osztálya

DR. ORDASI PÉTER DLA

Liszt-díjas karnagy Ordasi Péter DLA karnagy, tanár, mind művészi, mind emberi kvalitásaival magas szinten szolgálja a magyar zenekultúra ügyét. Számos magyar kortárs mű bemutatása illetve előadása fűződik a nevéhez. Zenetudományi jellegű publikációiban is a magyar szerzők műveinek elemzései a legkiemelkedőbbek. Tudása, tehetsége, illetve több mint négy évtizedes szerteágazó, de mindig egyenletesen magas színvonalú munkássága példaértékű a magyar kóruséletben.

A magyar kóruskultúrában végzett kimagasló tevékenységéért Karnagy kategóriában KÓTA-díj elismerésben részesül.

jogelődje, a Bányai Júlia Általános Iskola emeltszintű oktatása sok éves múltra tekint vissza. Több mint 50 évvel ezelőtt a több díjjal jutalmazott Kissné Weiser Katalin, mindenki Kati nénije alapította az iskolában az ének-zene tagozatot, amely megalakulása óta számos országos és nemzetközi sikert tudhat magáénak.

Az alsós zenei tagozat karnagya Deli Gabriella tanárnő, aki 1991 óta vezeti az alsósokból álló Szivárvány Gyermekkart, sokéves munkája hűségesen követi a kodályi hagyományokat, kórusa fontos tényezője a magyar ifjúsági kóruséletnek.

A magyar kóruskultúrában végzett kimagasló tevékenységéért Karnagy kategóriában KÓTA-díj elismerésben részesült.

IFJ. VIGH SÁNDOR

DELI GABRIELLA

T

I

LE

ZEN E

Ú BIHA

RI

HA

JD

Ü

Artisjus-díjas karnagy A debreceni Szent Efrém Görögkatolikus Óvoda, Általános Iskola és AMI és

Népzenész, a püspökladányi Törő Gábor Hagyományőrző Népdalkör művészeti vezetője volt.

Sokak emlékében él tovább ízes citerajátéka, megcsodált levélsíp-muzsikája, hagyományőrző előadásmódja, munkája.

Emlékét megőrizzük.

A KÓTA Elnöksége a magyar népzenei kultúra ápolásáért, továbbadásáért Pos-

3 tumus kategóriában KÓTA-díj elismerést adományozza.

A díjat Víghné Szabó Ildikó vette át.

KÓRUSÉNEKES/ KÓRUSTITKÁR KATEGÓRIA

TAMÁSINÉ DR. DSUPIN BORBÁLA PHD

karnagy, tanszékvezető egyetemi oktató A debreceni Kölcsey Kórus munkáját Tamási László karnagyi tevékenysége mellett a kezdetektől fogva segíti Tamásiné dr. Dsupin Borbála, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karának docense, aki másodkarnagyként, szóló- és kórusénekesként, valamint főszervezőként dolgozik a kórus munkában. Öt évtizedes kórusénekesi, négy évtizedes karnagyi, szervezői, kórustitkári és „kórusanyai” munkájának elismeréseként Kórusénekes/Kórustitkár kategóriában KÓTA-díj kitüntetésben részesült.

életükkel példát mutathatnak az egész ország kórusénekes társadalmának.

A magyar énekkari kultúrában végzett fáradhatatlan munkásságukért Kórusénekes kategóriában KÓTA-díj kitüntetésben részesültek.

Hajdúszoboszlói Bárdos Lajos Városi és Pedagógus Énekkar

CSÁDI SÁNDOR

SZENTPÁLINÉ PÁLL BEÁTA KARNAGY

a Konyári Pávakör szólistája Az 1972-ben alakult Konyári Pávakör meghatározó tagja, szólistája.

Jelentős szerepe van a Konyári Pávakör hazai és nemzetközi sikereinek elérésében. Közel két évtizede a hagyományőrzés más területein – a szántó, fogathajtó és a hagyományos kézi arató versenyeken is eredményesen szerepel.

A magyar népzenei kultúra területén végzett kimagasló munkájáért Kórusénekes kategóriában KÓTA-díj elismerésben részesült

A kórus 2016-ban ünnepelte fennállásának 60-ik évfordulóját.

Hajdúszoboszlón 1891-ben alakult az első Dalárda. Ennek a nyomába lépett az 1949-ben alakult Iparos Dalárda az ifjú Török Zoltán vezetésével. Majd a kiváló énektanár és ambiciózus karnagy 1956. január 12-én megalapította a Városi Vegyeskart, és 43 évig volt annak vezetője, keze alatt országos hírűvé vált az énekkar.

1992-ben a kórus felvette Bárdos Lajos nevét. A Városi Énekkar zenei színvonalát, és emberi magatartását igazolja, hogy a következő évtizedek ifjú karnagyai is a kórusban nőttek fel.

Koncz Zsuzsanna, majd a jelenlegi karnagyuk Szentpáliné Páll Beáta, akik folytatták az igényes szakmai munkát.

A Bárdos Lajos Városi és Pedagógus Énekkar kiváló művészi munkájáért Kórus kategóriában KÓTA-díj kitüntetésben részesült.

TANÁR KATEGÓRIA

JUHÁSZ ERIKA KOVÁCS BÉLÁNÉ SZABÓ ELVIRA ÉS KOVÁCS BÉLA

Kovács Béláné Szabó Elvira a debreceni Simonffy Emil Zeneiskola zongora tanára és tanszakvezetője, valamint a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának módszertan és gyakorlatvezető tanára volt nyugdíjba meneteléig, Kovács Béla Debrecen legjelentősebb könyvesboltjának, az Ady Endre Könyvesbolt vezetője volt évtizedeken keresztül; Több debreceni kórusban énekeltek évekig – a Kodály Zoltán Vegyeskarban, a Debreceni Kodály Kórusban, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Kórusában. A debreceni Szent László Kórusban énekelnek az 1949/50-es évad óta, a Debreceni Kölcsey Kórusban pedig 1999-től mind a mai napig.

Egész életüket átszövi a zene és az éneklés szeretete. A több mint 65 éves kórusénekesi munkásságukkal, lelki-

néprajzkutató, előadóművész, a Nyíregyházi Egyetem és a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és Zeneiskola művésztanára Rendszeresen részt vesz zsűritagként a KÓTA által szerevezett országos minősítőkön. Meghívott előadóként, ill. zsűritagként több ízben vett részt a Vass Lajos szövetség rendezvényein, népzenei regionális és országos versenyeken.

Munkássága meghatározó a hazai felsőfokú népdaloktatásban.

A magyar népzenei kultúra területén végzett kimagasló munkájáért Tanár

kategóriában KÓTA-díj kitüntetésben részesült.

KÓRUS KATEGÓRIA

4

A BARTÓK BÉLA NEMZETKÖZI KÓRUSVERSENY KÍSÉRŐ RENDEZVÉNYEI A 2016-os Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny sok érdekes kísérő rendezvénnyel gazdagította a 3 napba zsúfolt rendezvényt.

Nagy érdeklődés volt Párkai István professzor emeritus Bartók férfikarairól és Dr. Ordasi Péter DLA Liszt-díjas karnagy Bartók Béla: Párnás táncdal jelképrendszeréről tartott előadásán.

Az egyik délutánon elég rövidre sikeredett megbeszélésen karnagyok és zeneszerzők találkoztak. Jelen voltak: Barabás Árpád, Csemiczky Miklós, Selmeczy György, Szabó Barna, Tóth Péter, Vajda János zeneszerzők és Mindszerthy Zsuzsánna, Nemes József, Párkai István, Török Ágnes, Wermeser Mária és jómagam karnagyok.

A beszélgetés célja az volt, hogy az előadók és a szerzők közti távolságot csökkentsék azáltal, hogy az álláspontokat közelítik egymáshoz kérdéseik egymásnak való megválaszolásával.

Illusztrációként a Lautitia ifjúsági vegyeskar Nemes József irányításával Andorka Péter: Kirakós című ciklusának 4. és 5. tételét, Tóth Péter: Kobold a polcon, a Mesedoboz című ciklus részletét

és Tóth Péter: Elindultam szép hazámból című kórusművét adta elő.

A beszélgetést Tóth Péter zeneszerző irányította. Elsőként azt a kérdést tette fel a karnagyok felé, hogy hogyan választanak darabot és hogy mi az a technikai kompozíciós megoldás, amivel nem értenek egyet. A zeneszerzőktől azt kérdezte, hogy hogyan komponálnak, zongorával, vagy fejben, illetve hogy akarnak-e és próbálnak-e alkalmazkodni a világ sikeres szerzőinek stílusához, van-e erre igény. Általános volt az a vélemény, hogy a kortárs magyar kórusműveknek nincs igazán arculatuk, nem olyan egyediek, mint a 90-es években, amikor izgalmasabb zene született. Az alábbiakban néhány elhangzott gondolatot idézek: A 80-as években kötelezően kellett atonális zenét írni, bűn volt a tiszta hármashangzat. Most megfordult a helyzet, Liszt Ferenchez hasonló műveket komponálnak a szerzők. Az alkotások viszont nincsenek olyan letisztultan egyszerűek, mert azt a legnehezebb

írni. Az első látásra könnyűnek tűnő mű „rejtett hibái” megkeserítik a karnagyok életét. Kivesztek a különleges ötletek a zeneszerzők tárházából és nincs az egyházzene a templomban. A zeneszerzők rájöttek, hogy a túl nehéz műveket nincs, aki előadja, így a kontraszelekció elve érvényesül. Könnyebb műveket komponálnak, de az nem olyan érdekes.

A fenti gondolatok mindegyike megérdemelt volna egy-egy kibontást, átbeszélést, de sajnos szervezési nehézségek miatt a beszélgetést akkor kellett abbahagyni, amikor már igazán belemelegedtünk volna. Azért tartottam mégis fontosnak, hogy ezen újság hasábjain megjelenjen, mert talán lesz még erről szó és a karnagyok, énektanárok is megszólalhatnak, elmondhatják a tapasztalataikat, véleményüket.

Reméljük, a jövőben meg tudjuk úgy szólítani az érintetteket, hogy bővebben és gyümölcsözőbben lehet a témáról beszélgetni!

Deményi Sarolta

5

IN MEMORIAM DR. JOÓB ÁRPÁD EMLÉKEZÜNK

Nagyon sok ember tisztelte és becsülte Őt. A temetésén sok százan mentünk énekelve a ravatalozóból végső nyughelyéhez, hogy néma főhajtással vegyünk búcsút Tőle.

Dr. Joób Árpád nyíregyházi evangélikus családból származott, édesapja evangélikus lelkész volt. 14 évesen került Debrecenbe, ahol a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult, amelynek Gulyás György volt az igazgatója. Ekkor ismerkedett meg Erdei Máriával, aki később a felesége lett, 1968-ban kötöttek házasságot és három gyermekük született. Felsőfokú tanulmányait illetően a Zeneművészeti Főiskolán szolfézs szakon, az Egyetemen pedagógia szakon szerzett diplomát és a Zeneművészeti Főiskolán szolfézs módszertant kezdett tanítani. Közben figyelme a népzene felé fordult, megalapította a DÉLIBÁB népzenei együttest, amelynek a Kölcsey Művelődési Központhoz való csatlakozása után főfoglalkozású vezetője lett. A sok szereplés mellett rengeteg gyűjtőúton vett részt,

felkutatták és támogatták a népi énekeseket, pávaköröket és a népzenei együtteseket. A hetvenes évek végén pedig több éven át művészeti titkár volt Gulyás György mellett a Békéstarhosi Nyári Zenei Napokon. 1982-től több éven át Helsinkiben, majd 1991-ben Jyveskylében egyetemeken dolgozott. 1988-ban Tarcai Zoltán igazgató meghívta a Nyíregyházi Tanítóképző Főiskola ének-zene tanszékére tanítani és ezt a munkáját nyugdíjazásáig folytatta. 1996-ban Kodály Zoltán 333 szolmizációs gyakorlatát feldolgozva doktorált a jyveskylei Egyetemen. Ennek tiszteletpéldányát őrzöm én is. Nyíregyházi főiskolai tanári munkája mellett 1991-től 2004-ig a Debreceni Kodály Kórus igazgatójaként is dolgozott. Publikált több népzenei összeállítást (pl. Jelenti magát Jézus) és 2016-ban jelent meg a Nyíradonyi hegytetőn című népzenei

tárgyú könyve, amelyhez kapcsolódva munkásságáról emlékkiállítás is nyílt a kisvárosban.

Töretlen hittel szolgálta a Debreceni Evangélikus Egyházközséget. Presbiterként és 12 éven át a Presbitérium felügyelőjeként dolgozott, a Hajdú-Szabolcs egyházmegye közgyűlésének debreceni küldöttje volt és tagja volt az Evangélikus Országos Zenei Bizottságnak. Az évek alatt sokat beszélgettünk művészetről, kultúráról, az énekkari hangzásról, a népzenei hangszerekről, az evangélikus énekek előadásmódjáról és az Istenhitről. Sok értékes dolgot tanultam tőle, nagy részüknek később láttam hasznát életemben. Árpád, hiányzol nekünk nagyon! A Jóisten akaratába megnyugodva kívánjuk, hogy nyugodj békében a Szeretet Birodalmában!

Pazár István

6

ÉVFORDULÓK

100 ÉVE SZÜLETETT GULYÁS GYÖRGY

TISZTELT HÖLGYEIM ÉS URAIM!

A 100 évvel ezelőtt született Gulyás György életútjának állomásait, életrajzi adatait ma már lexikonokban megtalálhatja mindenki. Az itt látható nagyszerű kiállítási anyag mindezt híven tükrözi. Köszönet és gratuláció mindezért a tárlat létrehozóinak!

Bárki, aki 1950 után az ország keleti felében, elsősorban a Tiszántúlon a komolyzenével, a zeneoktatással akár csak érintőlegesen is kapcsolatba került, tudja, ki volt Gulyás György, és mit köszönhet neki. Éppen ezért nem szeretném a mindenki által ismert adatokat felsorolni, inkább három személyes élményeimet osztanám meg a tisztelt egybegyűltekkel.

Valamikor a 70-es évek végén a hajdúböszörményi Petőfi Ház nagytermében egy ifjúsági koncerten láttam először Gulyás Györgyöt. Ahogy felment a függöny, a színpadon egy kórus állt, a Debreceni Kodály Kórus. Még el sem csendesedett a terem − 4-500 diák… −, amikor minden bevezetés, konferálás nélkül hirtelen jobbról bejött egy magas, karcsú, ősz hajú férfi.

Galambszürke öltönyt viselt, viszonylag korosabbnak látszott, de egyáltalán nem tűnt öregembernek: léptei ruganyosak, mozdulatai frissek, energikusak voltak. Még jött befelé, de már jobb kezével intett az egyik kórustagnak, aki hangot adott.

Felocsúdni sem volt időm − Hogyan adott az az ember hangot, ha nem is használt hangvillát? − A következő pillanatban már iszonyú erővel zendült fel: „A Vidróczki híres nyája…” Percekig nem tértem magamhoz. A hangzás intenzitása szó szerint a székbe préselt, az az energiamennyiség, ami a kórus előadásából áradt, egyszerűen letepert. Aztán a mű végén, körülbelül 10 perccel később a tomboló tempójú finálé után megsemmisülten meredtem magam elé, szinte kóvályogtam ültő helyemben.

Egyszerűen letaglózott a hangzás minősége és mennyisége. A koncert további részeire már csak halványan emlékszem, azt hiszem, végig Kodályt énekeltek, de csak a végében vagyok biztos. Befejezésre ismét egy elementáris erejű produkció maradt.

A Mátrai képek tökéletes ellenpárja: az Esti dal. Bár addig még soha nem énekeltem a darabot, mégis minden hangja úgy hatott, mintha régi ismerőst üdvözölnék. A bevezető akkord hangjai úgy szólaltak meg, olyan távolról, nagyon-nagyon hosszan elnyújtva, hogy egykettőre teljesen elnémult a terem! És aztán – ahogyan a szoprán belépett a dallammal, végtelen érzékenységgel, magányt és fájdalmat sugározva –, úgy szólt, ahogyan azóta sem hallottam, soha, senkitől.

Mondhatnám, akkor, ott eldöntöttem, hogy egyszer majd én is… De nem. Ez így nem lenne igaz. Ugyanakkor tény, hogy belém égett ennek a koncertnek néhány képe, néhány hangja, néhány pillanata.

Később, Olaszországban, az Arezzói Nemzetközi Kórusversenyen láttam őt, ahol zsűritag volt. Mi életünk legnagyobb eseményeként éltük meg azt, hogy egyáltalán ott lehetünk

Európa, talán az egész világ legrégebbi, legrangosabb (és valószínűleg talán legrosszabbul megszervezett…) kórusversenyén, amit a szolmizáció „atyjáról”, Arezzói Guido-ról neveztek el. Az egyik este, a „szokásos” nagy zűrzavarban a Petrarca Színház előtt összegyűlt több száz fős tömegen keresztül vergődtek át a zsűri tagjai, köztük Gulyás György is a feleségével. Közülünk néhányan felismerték őt, s elindult az izgatott suttogás: „Láttad? Ő az! Ki? A Gulyás, Debrecenből!” Néhány bátortalan „Jó estét kívánok!” is elrebbent az ajkunkról, de ő rezzenéstelen arccal úgy vonult el tucatnyi honfitársa között, mintha egy szót sem hallott volna, és nem is értett volna az egészből… Hm, ez kissé szíven ütött. Persze, utólag mondhatja az ember, hogy neki ott, akkor így kellett viselkednie.

Utoljára a Bartók teremben láttam őt Psalmust vezényelni a búcsúkoncertjén. Akkor már pályakezdő karnagyként valamelyest értőbb szemmel néztem: az nyilvánvalónak tetszett, hogy a kórus és a zsoltáros szólamának minden hangja a vérében van.

Vezénylése itt is rendkívül kifejező volt, de mégis úgy éreztem, mintha már nem igazán lett volna neki fontos mindaz, ami a színpadon történik. Hiányzott az a tűz, az a mindent elsöprő lendület, ami korábban oly jellemző volt rá.

EPILÓGUS

Gulyás György emléktáblájának avatásánál, pár nappal ezelőtt volt igazgatómmal, Joób Árpáddal találkoztam. Ő, Gulyás tanár úr egykori tanítványaként, később egyik legközelebbi munkatársaként olyan titkokat is tudott, amelyek talán csak a legszűkebb családi, baráti körben voltak ismertek. Ezek közül akkor ott egyet velem is megosztott: „Tudod Árpád − kezdte egyszer, már a gyakori orvosi kezelések idején Gulyás tanár úr −, a pártemberek sokszor megkérdezték, miért kezdjük a koncertjeinket mindig azzal a Palestrina-művel?” (A Cultor Dei-ről volt szó, aminek a címét csak egyszerűen Himnusz-ként tüntették fel a műsorlapokon.) „A hivatalos válaszom – folytatta − az volt, Palestrina az énekkari művészet atyja, a zene fejedelme –, hát kivel kezdjem?” „De neked, Árpád, megsúgom, sokkal nyomósabb érv szólt a mű választása mellett” – s azzal dúdolni kezdte az alt szólam kezdő hangjait:

S utána ugyanarról a kezdőhangról: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket Dr. Kiss Csaba Márton (Elhangzott 2016. május 4-én a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban)

7

TÜZES NYELV ÁDÁM JENŐ EMLÉKEZETE ÉVFORDULÓK

Énekóra az 1920-as években a Városmajorban, egy elemi iskolában. Az elsősök a szolmizálás frissen szerzett tudományát gyakorolják a Bújj, bújj, zöld ág jól ismert dallamán. Az utolsó sornál járnak: mi-ré-mi-ré... Már folytatnák a záró dó-dó hangokkal, de tanítójuk megálljt parancsol.

Arra bíztatja őket, hogy a dallam záró hangját csak fejben képzeljék el anélkül, hogy megszólaltatnák. Hogy lehet azt?

– Gyere csak ki, Juliskám! – mondja az első padban izgő-mozgó parázs-szemű leánykának.

A kislány teljes bizalommal fut ki a katedrához a magas, lobogó sörényű fiatal férfi elé, aki leguggol és elmondja neki a feladatot: – Gondolatban fejezd be a dallamsort! Megvan a hang? – A kislány ráncolja a homlokát, majd földerül az arca: – Meg! – – Akkor ne feledd el! Szaladj ki a folyosóra, s a kerti kapun menj ki az épületből! Kerüld meg az udvart és úgy gyere vissza!

Közben énekelni nem szabad, de ha visszaértél, meglátjuk, hogy megvan-e még az a dó! – A pöttöm gyerek elinal. Míg távol jár, az osztály befejezi a dallamot: ezúttal kiéneklik és meg is jegyzik a záró hangot.

Juliska másfél perc elteltével betrappol és a lélegzet-visszafojtva figyelő osztály előtt diadalmasan megszólaltatja a hangot, melyet indulása óta őrzött a fülében. Megvan a dó!

Lyukas óra 1938-ban, a Reáltanodában (ma Eötvös József Gimnázium). Az osztályteremben 33 érettségi előtt álló siheder várja a helyettesítésre beküldött fiatal énektanárt. Ő igyekszik kedvében járni a kéretlenül kapott növendékeknek: fölajánlja, hogy mesél a zenetörténet bármely korszakáról. A suhancok egyike – későbbi jeles vízilabdázó és ismert író, Karinthy Ferenc – sikamlósnak szánt kéréssel akarja zavarba hozni:

Meséljen tanár úr a Liszt nőügyeiről…! És a lobogó hajú énektanár mesébe fog. Elmondja, hogy miként alázták meg egy nemesi szalonban az embernek még kicsiny, de zongoristának már óriás Liszt Ferencet: a gróf látványosan dobatta ki, mert viszonozni merte leányának érzelmeit.

Elmondja, hogy Liszt három gyermekének anyja miként felejtette el minden lángoló érzelmét, ahogy egyre inkább ráébredt, hogy társának nem a személyiségébe, hanem a hírnevébe szeretett bele: s hogy a félreértését fölismerő grófnő milyen, igaztalan csúsztatásokkal megtűzdelt, méltatlan gúnyiratban teregette ki kettejük kapcsolatának féltett titkait. Elmondja, hogy mennyire keserves és megalázó bírósági perek segítsé-

gével kellett elvitatni a megkeseredett anyától három gyermekük nevelésének jogát. Elmondja, hogy az utazó művész hány testet-lelket kimerítő hangverseny után volt kénytelen tolakodó bizalmaskodást elviselni hisztérikus hölgyrajongóktól, akik azt hitték, hogy a koncertjegy megvásárlásával Liszt magánéletébe is belépőt szerezhetnek. Elmondja, hogy amikor Liszt végre a gondolatait is fogékonyan követő társra lelt, önjelölt erkölcsbírái milyen szövevényes gáncsoskodással tették lehetetlenné, hogy házasságukra megkapják az áhított egyházi jóváhagyást.

Mire a tanár Liszt „nőügyeinek” végére ér, a kamaszok egyike-másika könnyezik, a többiek megindultan fújtatnak, hogy leplezzék váratlan megrendülésüket. Ünnepi est 1945-ben, egy ideiglenesen rendbe hozott budapesti bálteremben. A szovjet hadsereg Magyarországon állomásozó csapatainak teljes vezérkarát díszvacsorán látja vendégül a főváros. Az orosz katonatisztek karót nyelve ülnek az asztalok mellett, aggodalommal várják a kultúrműsort, melyet végig kell hallgatniuk, mielőtt a vacsorához látnának. A szervező a vendégek köszöntésére egy zeneakadémiai tanárt kér föl, akiről köztudomású, hogy kitűnően beszél oroszul. A különös megjelenésű, lobogó hajú professzor a színpadra lép, beszélni, majd dalolni kezd. Öt perc sem telik el, s a katonák – beleértve a marsallt – lelkesen bömbölik vele a világháborús bakanótákat és a gyönyörű régi orosz népdalokat. Hatalmas zaj, lábdobogás, nevetés; alig akarják abbahagyni. Vorosilov marsall a vacsorán maga mellé ülteti, jót beszélget vele, majd a végén – tréfás ros�szallással – annyit mond a professzor úrnak: „Maga … az ujjai köré csavart minket. Maga igen veszélyes ember!”

Mi tesz képessé egy tanárt arra, hogy teljesen különböző jellegű közösségek körében és teljesen eltérő helyzetekben egyaránt sikerrel működjék? A legtöbb pedagógus hamar szembesül vele, hogy a feladatok egyik területén jól tájékozódik, míg más terepen alig boldogul. Nem biztos, hogy megkapja a választ, aki Ádám Jenő pedagógus-személyiségének hatását az életútjának ismeretéből akarja megérteni, ám bizonyos, hogy unatkozni nem fog, ha megismerkedik vele. Ádám Jenő 1896-ban született Ádám István rendőr és Ónodi Aranka első gyermekeként. A család a századforduló évében a fővárosba költözött, a kisfiú Budapesten járta iskoláit. Ambíciózus édesapja nagyra tartotta a tanári pályát, ezért fiát a polgári elvégzése után a budai tanítóképzőbe íratta. Annak elvégzése után jelentkezett a tanárképzőbe, ahol 1916 júniusában magyar-német-történelem szakon szerzett oklevelet. Tanulmányai

8

mellett a zene iránti fogékonysága folyamatosan érdeklődéssé, majd állandó időtöltéssé, végül szenvedéllyé vált: amint hangszerhez jutott, zongorázni kezdett, s már tizenkét évesen a komponálást is kipróbálta: néhány dal és zongoradarab mellett írt egy orgonakíséretes kétszólamú misét. Zenei tanulmányaiban annyira jutott, hogy a tanári oklevél megszerzésének évében megjelent a Zeneakadémia felvételi meghallgatásán is. Beiratkozni azonban nem volt módja: 1916 őszén elvitték katonának, s decemberben már fogságba is esett. A következő esztendőket különböző kelet-oroszországi fogolytáborokban töltötte: a táborok továbbtelepítése során elkerült Vlagyivosztokba, Habarovszkba, Petropavlovszkba, végül Tatarszkba. Zeneszeretete és pedagógus-elkötelezettsége kincs volt a kedvetlen, lehangolt tábori közösség számára. Fogolytársaiból kórust és zenekart alakított, különféle eszközökből és anyagokból hangszereket fabrikáltak; hangversenyeket és színielőadásokat rögtönöztek.

Fönnmaradó idejében társaitól népdalokat gyűjtött. Képzettségét a fogvatartók is igyekeztek használni: ünnepeken zongoráznia kellett. „Fölpakoltak egy teherautóra egy polgárcsaládtól rekvirált pianinóval, s vertem a ‚talpalávalót’ a szovjethatalmat népszerűsítő előadásokon: játszottam nekik forradalmi dalokat, indulókat és az Internacionálét...” Utolsó két oroszországi tartózkodási helyén már színházi korrepetitori munkával is megbízták, majd egy zeneiskola alapításában vett részt. Négy év hányódás és többszöri, be-nem-váltott hazautazási ígéret után, igen gyenge egészségi állapotban 1920 nyarán érkezett haza.

Csak ősz végére szedte össze magát annyira, hogy jelentkezhetett felvételre a Zeneakadémia zeneszerzés-osztályába.

Bárdos Lajos, Deutsch /Doráti/ Antal, Horusitzky Zoltán, Kerényi György, Kertész Gyula, Seiber Mátyás, Szelényi István és mások mellett ő is Kodály első, legendássá vált tanítványi csoportjának tagja lett. Az elveszített háborús évek elképesztő tapasztalatai bőséggel kiegyensúlyozták, amiben le volt maradva a nála négy esztendővel fiatalabb társaktól; remek énekhangja pedig nélkülözhetetlenné tette a frissen elkészült vokális művek rögtönzött előadásain. (Kodály gyakorta „Kammersänger úr”-nak titulálta…) Az akadémiai évek során folyamatosan dolgoznia kellett, hogy a tandíj kifizetéséhez hozzájáruljon: ekkoriban tanított, s szerzett tapasztalatokat elemi és középiskolában is. Érdeklődése a zeneszerzés és a pedagógia mellett a koncertpódium felé is vonzotta; részt vállalt, s korrepetitorként hamarosan nélkülözhetetlenné vált a Pest-Budai Zeneegylet oratórium-sorozatának munkájában.

Az 1920-as évek végén egy beugrással karmesterként is bemutatkozott: a megbetegedett Lichtenberg helyett dirigálta Haydn Évszakok oratóriumát. Ugyanez az időszak hozta el Ádám Jenő első nagyobb szabású zeneszerzői bemutatkozását

is. Az Operaház rövid határidővel színpadi játék megírására kérte föl. Két hónapon belül elkészítette és meghangszerelte a művet, majd vállalta a kórus és a zenekar betanítását, s végül az előadásokat is maga vezényelte. A Magyar karácsony című színjáték népi jelenetek és a hozzájuk tartozó zeneszámok olyasféle füzére, amilyen Kodály két évvel később bemutatott Székely fonó-ja. További művei között uralkodó többségben vannak a vokális kompozíciók: dalok, népdalfeldolgozások, kórusművek, és a Mária Veronika című opera (eredeti megjelölése szerint színpadi misztériumjáték). Öt évvel a diploma megszerzése után, 1930-ban Ádám Jenő fölkérést kapott, hogy tanítson a Zeneakadémián: eleinte karének- és szolfézsórákat tartott, később tanított népzenét és nevelési módszertant is. Az akadémia növendékeinek kórusával és zenekarával legendássá vált oratórium-előadásokat hozott létre: minden esztendőben betanított és bemutatott egyegy jeles, nagy szabású kompozíciót. (Emlékeztetőül néhány a művek sorából: Bach: János-passió, Magnificat, Berlioz: Krisztus gyermekkora, Brahms: Német rekviem, Händel: Messiás, Saul, Izráel Egyiptomban, Sándor-ünnep, Te Deum stb.). Némelyik oratorikus mű (pl. Bach mindkét passiója, Haydn: Teremtés és Évszakok, Händel: Messiás, Júdás Makkabeus, Saul stb.) szövegének ő készítette első, énekelhető magyar fordítását. Karmesteri, betanító munkájáról és szuggesztivitásáról legendákat mesélnek. Az akadémia hallgatói – beleértve azokat, akik nem is voltak karénekre kötelezve – soha nem látott tömegben jelentek meg a karének-órákon. Rendkívül színesen próbált: munkájában egyaránt alkalmazta a nemes pátosz, a dévaj humor, az őszinte áhítat és az áradó érzelmesség eszközeit, s mindezekkel úgy szembesítette a vele dolgozó muzsikusokat, hivatásosokat és amatőröket egyaránt, ahogyan a damaszkuszi pengét edzik: hideg után forró, majd újra az ellentéte. Hangversenyei is élményszámba mentek: volt, hogy megríkatta, nemcsak a koncertközönséget, de a hétköznapi felkészülés rutinmunkájához szokott előadógárdát is. A hangversenykritikusok pedig csodálattal ismerték el, hogy egy nagyszerű pedagógus tudása és lelkesedése hivatásos és gyakorlott együtteseket megszégyenítő minőségű előadásokra képes serkenteni növendékeit.

Figyelemre méltó momentum, hogy sikerei ellenére úgy érezte: karmesteri jártasságát csiszolnia kell. 1933-ban jelentkezett a legendás bécsi professzor, Felix Weingartner nyári kurzusára, s azt nagy sikerrel végezte el.

Zeneszerzés-tanára, Kodály követte pályáját és – látván tanári munkájának eredményeit – előmozdította, hogy fölkérést kapjon a Zenekadémia tanárképző tanszakának vezetésére, ezzel együtt a tanszak oktatási rendjének átalakítására. Ádám Jenő innentől kezdve energiáinak még nagyobb hányadát fordította a nevelés kérdéseire. Elnökévé választotta a Magyar Énekoktatók Országos Egyesülete; Kodály kérésére tanulmányozta a zenepedagógia történetét, és megismerkedett a haladó jelenkori európai zenei nevelési irányzatokkal is. Érthetetlen módon az intenzív és sokrétű iskolai tevékenység, a hangver-

9 senyek és a zeneszerzői munka mellett jutott ideje népdalgyűjtésre, és zenei ismeretterjesztő sorozatot vállalt a Magyar Rádióban. A sorozat adásainak anyagából született két remek könyve – A muzsikáról és A skálától a szimfóniáig – , melyek máig mintái a szakkérdések egyszerű és érthető tárgyalásának.

Maga Ádám Jenő így beszélt arról, hogy miként készült az egyes adásokra: „Valahányszor megírtam egy ismertetőt, fölolvastam édesanyámnak és megkérdeztem, érti-e. Ha azt mondta, hogy ‚nem egészen’, akkor eltéptem a papirost, mert tudtam, nem lesz jó...”

Kodály mind többször kérte rá, hogy módszertani és gyakorlati elképzeléseit rögzítse olyan tankönyv formájában, melyet a tanárjelöltek kezébe lehet adni. A folytonos sürgetés elől mindig talált kibúvót, hiszen sokrétű tanári munkája már így is fölébe kerekedett mind a zeneszerző, mind a karmester ambícióinak: szinte teljesen kisajátította minden idejét. Kodály végül különös kényszert eszelt ki 1943 őszén, Fölhívta tanítványát:

„Szoba várja a galyatetői szanatóriumban! Addig ne jöjjön vissza, amíg meg nem írja az énektanítás módszertanát!” Ádám Jenő hat hét alatt elkészült a munkával, megalkotva ezzel a zenepedagógia történetének egyik legremekebb, legjobban alkalmazható metodikai tankönyvét.

A Módszeres énektanítás kiadását hamarosan követték a Szó-Mi füzetek, majd a háború befejezése utáni lendület-teli években megjelent az általános iskolai énekkönyvek sorozata.

Remekül fölépített tananyaggal, melynek középpontjában a jól ismert népdalok állnak, és remek illusztrációkkal, melyeket a zenetanár-szerző pontos szándékát rögzítő rajzok alapján grafikusok készítettek. A sorozat a népdalok és a gondosan megválogatott műzenei idézetek vezérfonalát fogva vezeti be a tanulókat a zenei írás-olvasás és a zeneelmélet alapfogalmainak ismeretébe. Sajnos, a könyvsorozat áldozatul esett az ötvenes évek magyarországi kultúrpolitikájának: bezúzták – számos dallamának „nem megfelelő tartalmú” szövege és szemlélete miatt. A következő esztendők pedig semmiképpen nem enyhítették a szerző keserűségét: A többi „nem megfelelően

Ádám Jenő 1981-ben

gondolkodó” művészhez hasonlóan szűkítették a mozgásterét, zeneszerzői fölkérést nem kapott, meglévő műveit ritkábban játszották, karmesteri munkájára nem tartottak igényt, s amint azt életkora lehetővé tette, az oktatási minisztérium azonnal nyugdíjba küldte:

„Lássa be, nem alkalmas az ifjúság nevelésére!”.

A megalázó mondat hamisságára éppen egykori diákjai cáfoltak rá: gondoskodtak róla, hogy életének utolsó 24 esztendeje se teljen hasznos feladatok nélkül. Kroó György a rádióba hívta meg egy hosszabb zenei ismeretterjesztő sorozat felvételeire.

Ezzel szinte egyidejűleg Horváth Ádám javaslatára a televízió is foglalkoztatni kezdte, s tíz éven át, az 1960-as évek végéig népdalokról és a magyar zene történetéről tartott előadásokat. Ugyanebben az időszakban két évtizedes világjárásba is kezdett: évente olykor kétszer is hetekre elutazott. Külföldre vetődött magyar közösségek, gyülekezetek, művelődési körök hívták, hogy kóruspróbákat tartson, beszéljen a magyar zene történetéről vagy a magyar népdalokról. Útjai során járt a közeli Ausztriában éppúgy, mint az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Brazíliában.

Különösen alakult zenei nevelési módszertanának sorsa. A szakmai közbeszéd itthon is, külföldön is „Kodály-módszer” néven emlegette. A szerző többször is fölhívta a figyelmet arra, hogy könyve Kodály nagyszabású nemzetnevelési koncepciójának megvalósulását szolgálja, de maga a módszer nem Kodály munkája, aki a zeneakadémiai hallgatók szakmai oktatásán túl semmilyen iskolai tapasztalattal nem bírt. A hibás megjelölés tartotta magát. Ezt a félreértést táplálta az is, hogy Ádám Jenő mind a Szó-Mi sorozat, mind pedig az iskolai énekeskönyvek köteteinek címlapjára – mestere iránti tiszteletből – fölíratta Kodály nevét, akinek pedig semmi része nem volt a könyvek megírásában. Kodály maga is fölvetette ugyan, hogy a módszert inkább „magyar módszernek” kellene nevezni, de a kialakult szóhasználaton már nem sikerült változtatni. A szerző méltán érzett keserűséget emiatt; akkor is, amikor módszere révén virágba borult a magyar zeneoktatás, és akkor is, amikor egyre több meggondolatlanul vagy éppen átgondoltan ártó intézkedés kezdte rombolni a jól fölépített intézményrendszer működését.

Szívében ezzel a keserűséggel halt meg. A hozzá közel állók okkal vésették sírkövére a népdalsorokat: „Én ültettem a cédrusfát, Más köti hozzá a lovát.” „És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és … megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és … megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok…. és … mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni.” (Apostolok cselekedetei 2,2-6) Ádám Jenő lélekkel telt, pünkösdi személyisége volt a magyar pedagógiatörténetnek: különös képessége volt rá, hogy ha a szívének kedves zenéről beszélt, bármilyen közönség hallgatta, mindenki megértette és lenyűgözve figyelte. A sorsát irányító hatalom pedig – jól láttuk – úgy rendezte el az életét, hogy abban ennek a képességnek mindig elhatározó szerep jutott.

Arany János

10

GÁRDONYI ZOLTÁNRA EMLÉKEZVE (1906-1986) ÉVFORDULÓK

Ha szeretve tisztelt egykori zeneakadémiai professzoromra, Gárdonyi Zoltánra gondolok, elém rajzolódik magas, vékony termete, intellektuálisan tiszta tekintete, szelíden tekintélyt parancsoló egyénisége. Öszhangzattan, formatan, ellenpont óráin hamar kiderült kivételesen nagy tudása. Mi, tanítványai, meggyőződhettünk rendkívüli zenetörténeti felkészültségéről. A tanítandó anyagot a zongorán sok esetben emlékezetből, gazdagon illusztrálta. Tanítása világos, lényegre törő, számonkérése kiszámíthatóan következetes volt.

Harmadikos zeneakadémista voltam, amikor a Halászbástyán egy nyári vasárnap délután találkoztunk vele és családjával. Kérdése szinte áramütésként ért: „Debrecen, a Református Kollégium tanárt keres a gimnáziumba, karnagyot a Kántus élére, és munkatársat a nyári kántorképző tanfolyamhoz. Elvállalnád-e a feladatokat?” Legszívesebben rögtön igent mondtam volna, csupán a kérdést tettem fel magamnak: Vajon alkalmas lehetek-e erre a kiemelt felelősséggel járó, csodálatos misszióra?

Első debreceni élményeim legemlékezetesebbje az 1567-es történelmi zsinat 400. évfordulós ünnepe volt.

Itt ismerhettem meg Gárdonyi Zoltán egyik legkoncentráltabb kóruskompozícióját, amelyet a Sepsy Károly vezette Kántusnak írt és dedikált, az Élet és békesség-et. Az ősbemutatót hallgatva, és a művet évek múltán a Kántusnak többször újratanítva meggyőződhettem a zeneszerző biblikusan hitvalló lelkiségéről, magas szakmai tudásáról.

A darab püspöki felkérésre íródott.

Felépítésében, koncepciójában, szövegválasztásában rokon Johann Sebastian Bach Jesu, meine Freude motettájával.

A páli levelek azonos válogatott versei kerülnek itt is megzenésítésre. Továbbá Gárdonyi Zoltán is egy gyülekezeti ének strófáit alkalmazza a műben pillérként (Az Úr Istent magasztalom kezdetű régi dicséretünket), ami Bachnál a közismert Jézus vigasságom korál.

Debrecenben az első aktív tevékenységem ebben az évben 1967 nyarán az

országos kántorképző tanfolyamhoz kötődik. Akkor, de az azt követő néhány nyáron is Professzor úr feleségével, a zeneakadémiai diplomás Bujdosó Ilonával személyesen vettek részt, meghatározva a tanfolyam szakmaiságát, lelkiségét.

Kiváltság volt számomra, de sokunk számára három hétig együtt élni a korszak magyar református egyházzenéjének legjelentősebb tekintélyeivel. Kezdetben Csomasz Tóth Kálmán professzor is tanított a tanfolyamokon. Évek múltán, amikor a kántorképző tanulmányi vezetője lehettem, a záróhangversenyeinkre igyekeztem mindig egy-egy nagyobb méretű Gárdonyi darabot is megtanítani. Református egyházzenei életünk azóta országos jelentőséggel bíró, sőt világszínvonalú művészei ma is szívesen emlegetik, hogy kezdetben, mint tanfolyami hallgatókra, vagy később fiatal előadókra, nagy hatást gyakoroltak a záróhangversenyek Gárdonyi kompozíciói.

Meg szeretnék említeni néhány konkrét példát: Debrecenben A tékozló fiú kisoratórium Gárdonyi Hajna dirigálásával (amely mű Tahiban is elhangzott sok évvel ezelőtt, a hagyományos augusztusi zenei hetek egyikén), továbbá a Memento, a Dícsérő ének, Az Úr dicsérete, az Ítélet és ígéret. Sárospatakon A sareptai özvegy, Miskolcon Az Úr az én pásztorom (a 23. zsoltár) és Az Isten emberének imádsága - a 90. zsoltár, ezek Berkesi Boglárka vezényletével.

1972-ben a Gárdonyi család úgy döntött, hogy Németországba költözik.

Akkorra már egyértelművé vált, hogy Professzor úr életműve Debrecenben otthonra talált. Elhatározták, hogy a kéziratokat, kottákat, könyveket, tanulmányokat, hangzó anyagokat Alapítvány formájában a Kántusra bízzák. Ebből az alkalomból magam is megajándékozott

lettem: egy patinás íróasztalt kaptam tőlük, amelyet máig ereklyeként őrzök.

1985-ben Karasszon Dezsővel és a Kántussal elhatároztuk, hogy szerzői lemezt készítünk Zoltán bácsi (a személyes beszélgetések során általában így szólítottuk meg őt) egyházi műveiből válogatva. Három orgona- és négy kórusmű került az akkor még bakelit lemezre.

Mind a négy kóruskompozíció bibliai zsoltárszövegre készült, kettő a cappella, kettő orgonakíséretes. Ezzel az ajándékkal köszönteni szerettük volna a 80 éves Mestert, aki az egyetemes magyar zenetörténetben Kodály és Hindemith tanítványaként a Károli Gáspár által fordított bibliai próza legavatottabb megzenésítője.

Az életmű nem csupán egyházi szövegek feldolgozásait tartalmazza. A magyar líra gyöngyszemeit (Csokonai: Magyar! Hajnal hasad!, Vörösmarty: Honszeretet, Petőfi: Szeptember végén, Arany: Mindvégig, Civilizáció), történelmünk fontos epizódjait (Bethlen Gábor emlékezete, Kánon október 6-ra, A sareptai özvegy „Az 1944/45. téli nehéz hónapok emlékére”) is felfedezhetjük a gazdag repertoár vokális kompozíciói között válogatva. A felsorolt kórusművek több darabját mutattuk be a Kántussal az elmúlt évtizedek során.

Ha jól emlékszem, egyik koncertünk főpróbáján vett részt a Szerző, amelyen az Isten a mi oltalmunk (a 46. zsoltár) kezdetű művét mutattuk meg neki. A darab elhangzása után kértem tőle, mondja el véleményét, kritikáját. Válasza őszinte volt és bátorító: „Tudod, amíg készítem a kompozíciót, az én gyermekem, amikor kiadom a kezemből a partitúrát, a karnagynak kell nevelnie tovább.” Ezek a szavak nagy bizalmat sugároztak, egyszersmind nagy felelősséget helyeztek rám, ránk, karnagyokra.

Amikor közeledett Professzor úr 80. születésnapja, Kalocsay Ferenc fóti

11 orgonista-karnagy felkereste Bárdos Lajost kérésével, készítsen egy köszöntő kórusművet a kerek évfordulóra.

Bárdos Tanár úr megfelelő szöveget kért, amelyet Kalocsay felkérésére Szalkai Lajos lelkipásztor-költő írt meg a 42. zsoltárt parafrazeálva. A kompozíció vélhetően az utolsó Bárdos kórusmű: Tiszta patakod partjainál. Tekinthetjük az életmű összefoglalásának: „Imádság az én énekem életem Istenéhez.” Mindezt hitelessé teszi a befejező szakaszban az Úristen teremtett világát szimbolizáló akusztikus skála (C-dúr Fisz-szel, B-vel) hangjaiból való építkezés. Az ünnepelt megkapta a nem mindennapi ajándékot, tudomásom szerint még megköszönte, majd néhány hét múlva elhunyt. Mielőtt a kompozíció, mint a két nagyszerű Kodály tanítvány „utolsó földi kézszorítása” elhangozhatott, már Bárdos Tanár urat is magához szólította a Teremtő.

Kalocsay Ferenc önzetlenül átadta a Kántusnak az ősbemutató lehetőségét. Ahogy visszaemlékszem, 1986 decemberében a Debreceni Nagytemplomban magam vezethettem a Kántust, nem kis meghatódottsággal, remegő kézzel. Itt jegyzem meg, hogy a fóti református énekkarnak, amely fölvette Gárdonyi Zoltán nevét, Professzor úr több mint 20 kórusművet írt és dedikált.

1986 júniusában a Kántussal az egykori NSZK-ban tettünk koncertkörutat.

Mivel a Gárdonyi család Bad-Salzuflen-i lakása közel volt egyik koncertünk színhelyéhez, Detmoldhoz, a református városhoz, nagyon vártuk ottani koncertünkön a személyes találkozást.

A programba több Gárdonyi művet is készítettünk, tudva, hogy ezekkel a 80 esztendős Mestert köszönthetjük. Nagy volt a csalódás, amikor a koncert előtt az autóból nem láttuk őt kiszállni. Zsolt fia elmondta, hogy édesapja Herfordban kórházban fekszik, nagyon gyenge, fárasztaná őt az utazás. „De ugye, talán holnap néhány percre meglátogathatjuk?” – kérdeztem. „Ne vegyétek rossz néven, de édesapám nem szeretné a találkozást.” – volt a válasz. Szíven ütöttek a szavak. Sejtettem, hogy nagyon erőtlen lehet. Talán elköszönni sem tudunk tőle?

A koncerten műveit megilletődötten dirigálva végig úgy éreztem, ez a mi utolsó „találkozásunk”. Hiszen a felvé-

telünket bizonyára még meg fogja tudni hallgatni…

Turnénk utolsó koncerthelyszíne néhány nappal később a Bodeni-tó partjánál, a festői Konstanz városának katedrálisa volt, ahol egy nemzetközi ökumenikus koncertnek voltunk a magyar református közreműködői. Nem sokkal szolgálatunk előtt érkezett a drága Mester halálhíre.

Megmondom őszintén, tartottam tőle, hogy hatása alá kerülünk a szomorú eseménynek. A 23. zsoltárát („Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.”) énekeltük.

Az első ütemek alatt még sikerült erőseknek maradnunk. A középső szakasznál („Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem, vagy. A Te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”) döbbenten vettem észre, hogy egyre többen hagyják abba az éneklést, mert nem jön hang a torkukra.

Az utolsó mondatnál („Az Úr házában lakozom hosszú ideig.”) már én sem tudtam tartani magam. Pedig egy kiszélesedő, építkező, fényes C-dúr befejezést kellett volna megformálnunk. Csupán arra emlékszem, hogy igyekeztünk gyorsan befejezni a zsoltárt, hogy aztán a padokba beülve elengedhessük zokogásunkat. Rám szakadt a csoda: a zeneszerző, amíg tart földi élete, alkot. Szöveget választ, tehetségével, lelkével kibontja, feldúsítja, kottafejekbe rögzíti elképzeléseit az örökkévalóság számára.

Az utókor, a mindenkori kórus a karnagy segítségével felfedezi a partitúrát, kifürkészve a komponista szándékát. Legjobb tudása szerint, de szent alázattal újra meg újra hangzó életre keltheti a zeneszerző üzenetét. Nagy ajándék, hogy ezt a csodát karnagyként számtalanszor átélhettem.

Amikor a Kántus emlékkönyvét megnyitottuk, Professzor urat kértem, ő írjon bele elsőként. Egy epigramma méretű, kottás remekművet kaptunk tőle útravalóul. Egy kétszólamú kánont alsó kvartválasszal. A szöveg két egybeszerkesztett bibliai vers: „Ne félj, csak higgy! Mert nem csüggedésnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” A kicsi kompozíció egyszerre viseli magán a tökéletes klasszikus szerkesztést, és a kodályi képfestő művészet kifejező megvalósítását. Minden szava számunkra üzenet. A mai, s az elkövetkező nemzedékeknek pedig örökérvényű bátorítás, TESTAMENTUM. Berkesi Sándor

FELNŐTT KÓRUSFÓRUM 2016. JÚNIUS 4., NYÍRADONY

Felnőtt kórusaink idei találkozójának a nyíradonyi Móricz Zsigmond Művelődési Ház és Városi Könyvtár adott otthont. A helyi szervezők, élükön Kondásné Erdei Mária polgármester asszonnyal és Lókodiné Pintye Mária intézményvezetővel kiváló munkát végeztek, gondos és szakértő házigazdái voltak rendezvényünknek.

A megnyitóra a szabadtéri színpadon került sor, ahol Török Ágnes karnagy, a zsűri elnöke irányításával a részt vevő hat kórus mintegy 140 énekese dalolta legszebb és legismertebb népdalainkat Bartók Béla egyik első gyűjtéséből: Ablakomba, ablakomba..., Elindultam szép hazámbul…, Által mennék én a Tiszán… . Zongorán Tóth Erika működött közre.

Ezután a kórusok önálló bemutatkozására került sor, amelyet az említett Török Ágnes mellett Tamási László Liszt-díjas karnagy és Pazár István karnagy hallgatták végig, mint a találkozó zsűrijének tagjai.

A fellépő együttesek és karnagyaik: • Komádi Női Énekegyüttes, Debreczeni Mária • Zagyva László Vegyeskar, Sárrétudvari, Pintér Éva • Maróthi György Pedagóguskórus, Dobos Gyöngyi • Hajdúszoboszlói Bárdos Lajos Városi és Pedagógus Énekkar, Szentpáliné Pál Beáta • ÁFÉSZ Énekkari Egyesület, Püspökladány, Pintér Éva • Daróci Bárdos Tamás Vegyeskar, Hajdúböszörmény, Gáll Péter Idén nem kért egyik együttes sem minősítést, a zsűri ezzel együtt komolyan vette feladatát, részletesen elemezte az előadott műsorokat, és igyekezett minden karnagyot hasznos tanáccsal további munkára bíztatni.

Debrecen, 2016. június 21.

Kiss Csaba felnőtt énekkari tagozatvezető

12

"ÉNEKELJETEK, ZENGEDEZZETEK NÉKI!" KÖNYVAJÁNLÓ

Nagy örömmel jelentjük a hírt, hogy megjelent „Énekeljetek, zengedezzetek Néki!” címmel annak a Kórusgyűjteménynek az első kötete, melyet Berkesi Sándor Tanár Úrral már évek óta tervezgettünk. Köszönet és hála ezért mindenkinek, aki részt vett ebben a nagy és csodálatos munkában! Ízelítőül idézzük a kiadvány előszavát: A jubileumi Kálvin-évek kezdetén, a Hajdú-Bihari Zenei Egyesület vezetőségében támadt az ötlet, készítsünk egy kórusgyűjteményt a magyar protestáns hagyomány értékei mentén, egyházi és világi kórusderékhadunk számára. Itt Debrecenben, a „Kálvinista Rómában” ehhez az eszmei-lelki hátteret a közel fél évezredes Református Kollégium biztosítja. A kötet első renden Református Gyülekezeti Énekeskönyvünk történelmi dicséretanyagát, a Reformáció első idejének, a XVI. és XVII. század hungaricáit dolgozza fel, egyszerű leginkább háromszólamú vegyeskari apparátusra (S,A,B). Továbbá megtalálhatjuk benne a későbbi századok angolszász énekkincsének többszólamúsításait is.

Válogatásunkban református zenetörténetünk korábbi szakaszának két jelentős képviselője – Maróthi György és Ivánka Sámuel – egy-egy letéttel szerepel. Városunkban, de országosan is éltek és alkottak olyan „kismesterek”, akik hiánypótlóan végezték áldásos zeneszerzői tevékenységüket. Néhány nevet szeretnék kiemelni közülük, akik már nincsenek köztünk: Szigethy Gyula (1904-1986), Czövek Lajos (1918-2008) és Bácsi Zoltán László (1980-2010). Úgy gondoltuk, tartozunk emléküknek azzal, hogy közreadunk kórusletétjeik közül, amelyeket kifejezetten a kisebb énekes közösségek számára készítettek.

Zeneszerzői stílusuk, harmóniaviláguk saját koruk zenei nyelvét tükrözi.

Szigethy Gyula, aki 42 évig volt a Kollégiumi Kántus karnagya, az 1948as Református Énekeskönyv minden dicséretét feldolgozta vegyeskarra. Van köztük egyszerű, homofon szerkesztésű, de nagyobb szabású, strófánként, a szövegtartalom szerint megkomponált

is. Czövek Lajos szintén debreceni karnagy-tanár szándékosan a kisebb létszámú kórusokra gondolva két- és háromszólamú kompozíciókat készített.

Egyre nagyobb számú egyházi iskoláink diákénekkarai, de a családi áhítatok alkalmai is örömmel és lelki haszonnal használhatják ezeket.

Néhány közölt feldolgozásával szeretnénk kegyelettel emlékezni a fiatalon elhunyt, rendkívül sokoldalúan tehetséges Bácsi Zoltánra.

A köztudatban gyakran szereplő zeneszerzők – Ádám Jenő, Vass Lajos, Birtalan József – csupán néhány kórustétellel szerepelnek a gyűjteményben.

Ahol mindenképpen indokolt volt, a kézirathoz képest apró korrekciót alkalmaztunk.

NÉHÁNY SZAKMAI TANÁCS:

• A magyar történelmi énekfeldolgozások betanításánál különösen figyeljünk a szövegszerű megoldásokra, a rövid és hosszú magán- és mássalhangzókra, és hogy „lélegezzen” a dallam!

• Ha a szólamok hangterjedelme, vagy a kórusunk hangi adottsága indokolja, a tételek ritka esetben

• Az egyversszakos tételeket lehet kétszer (először kisebb létszámmal vagy halkan) megszólaltatni.

Reméljük, hogy jelen tételek gazdagító hatással szólalnak meg kórusaink ajkán istentiszteleteken, a liturgiában, vagy ünnepi alkalmakon, családi környezetben. A jövőben, ha igény támad, tervezzük további kötetek kiadását.

E kötet megjelenéséhez anyagi segítséget nyújtott a Magyarországi Református Egyház Zsinata, a Kántus Alapítvány, a nagytemplomi Musica Sacra Egyházzenei Alapítvány. Ez utóbbi pályázatot írt ki a Kálvin-évforduló kapcsán az ünnephez kötődő kórusművek írására. Összeállításunk tartalmazza az első díjat nyert kompozíciót, Tillai Aurél, pécsi zeneszerző-karnagy 42. zsoltárát.

Kodály Zoltán mondta egy ízben: „Nem az a fontos, ki az Operaház igazgatója, hanem, hogy ki az énektanár Kisvárdán.” A Mester Kisvárdán elhangzott, sokat által emlegetett mondatát továbbgondolva vonatkoztassuk azt gyülekezeteink, iskoláink, éneklő közösségeink karvezetőire! Gyűjteményünk tételeinek hangzó életre keltésével bárcsak áldás kísérné a magyar énekes társadalom lelki gazdagodását!

Berkesi Sándor 2016.

A KÖTET ELSŐ RENDEN REFORMÁTUS GYÜLEKEZETI ÉNEKESKÖNYVÜNK TÖRTÉNELMI DICSÉRETANYAGÁT, A REFORMÁCIÓ ELSŐ IDEJÉNEK, A XVI. ÉS XVII. SZÁZAD HUNGARICÁIT DOLGOZZA FEL transzponálhatók kis-, maximum nagy szekunddal lejjebb.

• A tempó és a dinamika megtervezése legyen a karnagy megfontolt döntésének függvénye!

• Vegyük figyelembe a cezúrákat, mint a lélegzetvétel helyeit!

• A tisztán homofon letéteknél további versszakok is énekeltethetők.