KÉRETLEN VALLOMÁSOK
Kameráktól függetlenített valóság Kötetlen jegyzetek a kárpátaljai Irodalmi Karavánról, a Perspektívák honlapjáról, meg talán a kettő véletlenszerű találkozásáról is „A kultúra egy olyan egész, amely magában foglalja a tudást, a hiedelmeket, a művészetet, a törvényeket, a morált, a hagyományt, és minden egyéb képességet és szokást, amit az egyén a közösség tagjaként sajátít el.” (Edward B. Tylo) „A kultúra a tanult emberi cselekvésmintázatok teljes spektruma. Nagyon hatékony eszköz, ugyanakkor képlékeny, folyamatosan változó jelenség. A kultúra hozott létre mindent, ami körülvesz bennünket: a nyelvet, az épületeket, a kormányt stb. Sokoldalú társadalmi jelenség, amelyet különböző emberek különbözőképpen értelmeznek. Vannak, akik úgy vélik, a kultúra a nemzeti temperamentum, ami a viselkedésen, a történelmen, a hiedelmeken, az értékeken és a szokásokon keresztül nyilvánul meg. Mások szerint a kultúra a különböző társadalmi csoportok közti viszonyt jelenti. Én most az ukrán és a magyar kultúra közti különbségeket szeretném bemutatni az Ukrajnából Magyarországra érkezett barátaim tapasztalatai alapján” – írta a minap a budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által működtetett Perspektívák című blogban Aliona Tumko, aki maga is Ukrajnából került át Magyarországra, s mint mondja, az ország központi részéből érkezett. De nem pontosított… Pedig a valamivel pontosabb helymeghatározás azért is fontos (volna…) most számomra, mert alig néhány hónapja, május utolsó és június első napjaiban jártunk Csík Mónikával és Sándor Zoltánnal Kárpátalján az Irodalmi Karaván programjával. Ebben a néhány napban íróolvasó találkozókat, felolvasásokat tartottunk a tiszabökényi kultúrházban, a beregszászi járási központosított könyvtárban, a Gáti Könyvtárban – ahol Kovács Vilmos (1927-1977) költő emléktábláját is megkoszorúztuk az alkotó születésének nyolcvanötödik évfordulója alkalmából –, és a nagyszőlősi járási könyvtárban. És nem is voltunk egyedül, velünk és az alkalmi kis karavánunkkal tartott még a felvidéki Hodossy Gyula és Hizsnyai Zoltán is, illetve a házigazdánk, a kárpátaljai Dupka György. VÍZVÁLASZTÓ Gyuri említése pedig azért is fontos itt, mert ő kalauzolt – és szállítmányozott – el bennünket (az autóján…) utazásunk során a munkácsi várhoz, a szolyvai emlékparkba, a péterfalvai múzeumba és a vereckei hágóra. Talán mondanom, illetve külön hangsúlyoznom sem kell, hogy habár a felsoroltak közül mind nagyszerű élmény, ez utóbbihoz foghatót közel, s távol nehezen is találhat az ember. Igen, ott játunkkor is sárga és kék festék – az ukrán nemzeti színek – látszott a honfoglalási emlékművön, de épp az ilyen jellegű, és rendszeresen ismétlődő szoborgyalázások értelmetlenségét jelzi, hogy bizony ennek az alkotásnak az értékeiből és jelentőségéből mit sem von le néhány cseppnyi, néhány vödörnyi vegyi anyag. S mellesleg nagyon elszánt magyargyűlölőnek, nacionalistának kell lennie annak az ukrán szélsőségesnek, aki ide, ebbe, a vajdasági síksághoz szokott ember számára szinte mérhetetlen magasságba felmászik, és felcipeli magával az emlékmű meggyalázásra szánt festéket, külön készül rá, megszervezi… Anélkül ugyanis ez elképzelhetetlen! Hiszen az emlékhely a legközelebbi településtől is jelentősen távolabb esik, fent található a hegycsúcson, amelyen eleink egykor, új hazát keresve maguknak (és nekünk is…) átkeltek. Már csak ezért is: tisztelet nevüknek! És vízválasztó is ez egyben. Amolyan valódi – nem szimbolikus, nem képletes értelmében vett vízválasztó. Itt aztán ügyelni kell arra, hogy ha ki is löttyintünk valamit, hol tesszük azt, hiszen egyik helyen még tőlünk balra, néhány lépéssel odébb azonban már jobbra folyik a víz.
Ha amerikai filmben látom, vélhetően magam is azt mondom rá, hogy giccses, hatásvadász jelenet, de ez nem Hollywood egyik „remekműve” volt, hanem a kameráktól függetlenített valóság: erős szél fújt, amikor ott jártunk, amely gyorsan mozgatta/sodorta a megtépázott felhőfoszlányokat, és a lemenő nap fénye pedig épp emiatt, szaggatottan tört át a köztük keletkezett réseken. Megtalálta magának az utat hozzánk, elérte arcunkat, s talán lelkünket is; és igen, pillanatokra a szemünket is elvakította… Nagyszerű érzés volt ott állni a hét kőtömbjével az ugyanennyi bevonuló, honfoglaló magyar törzset jelképező emlékmű tövében, ebben a hangulatban… Akármilyen színű is legyen hát az a festék, ezen mit sem változtathat. Ezt senkitől el nem veheti, aki az emlékhelyet felkeresi. S akárhányszor löttyintsék is rá az emlékműre, csak a méltatlan ember kicsinyes erőlködését, s haragját jelezheti; annak a létezésével és élethelyzetével meg nem békélt, sőt, megbékélni is képtelen, ám pusztításra és rombolásra hajlamos embernek a reményvesztettségét, aki alkotni, maradandót alkotni képtelen. Ukrajna ezekben a napokban már a Lengyelországgal közösen rendezett labdarúgó Európabajnokságra készült, s ahogy a Latorca völgyében haladtunk, miközben Dupka Gyuri ült a volánnál, a frissen aszfaltozott főút kicsinosított szakaszán is szemet szúrt a készülődés. Annak ellenére is, hogy innen kilométerekben mérve több százat kellett volna még megtennünk a rangos nemzetközi sportesemény legközelebbi helyszínéig. CSAK FUTÓLAG „Először az individualizmus szempontjából szeretném összehasonlítani a két országot: ebben a tekintetben nem találtam nagy különbségeket. Miután véget ért a kommunizmus, a magyar társadalom eltolódott az individualizmus felé. Mostanában függetlenségre és autonómiára törekszenek, még a fiatalabb generációk is felelősségteljesebbek és önállóbbak. A magyarok jelentős üzleti sikereket könyvelhetnek el, köszönhetően a nyugati módszerek elsajátításának. Ukrajnában ugyanez a helyzet, a szociopolitikai és gazdasági változások után az individualizmus megerősödött, mert a túlélés eszközévé vált, szükség volt rá ahhoz, hogy az embernek legyen például otthona, autója és képes legyen ellátni a családját” – írta Aliona Tumko a Perspektívák honlapján szeptember 10-én közzétett jegyzetében, s másnap, amikor találkoztunk, el akartam dicsekedni neki, hogy a májusban-júniusban megismert kárpátaljai ismerőseim közül többen is megosztották a Facebookon a szövegét. Gondoltam, neki is egy kis biztatást jelenthet majd ez… De aztán csak futólag váltottunk néhány szót, alaposabb dicsekvésre sem az időpont, sem az alkalom nem felelt meg, bár a közösségi portálon történt megosztások utáni/alatti kommentárokat mindenképp érdemes volt megfigyelni. Igen, bírálták is, s igen, elhangzottak negatív vélemények is… Némely következtetéseiben valóban úgy fogalmaz, mintha ő is csak felületesen, futólag ismerné a témát, amelynek elemzésére vállalkozott. De talán nem is ez a lényeg… Helyenkénti naivitásai ellenére ugyanis én úgy olvastam írását, mint egy Magyarországra keveredett ukrán fiatal meglátásait, véleményét, s kíváncsi voltam arra, mi az, amire ő felfigyel, mi ragadja meg az érdeklődését, milyen témák foglalkoztatják a budapesti létben – még ha ismeretei helyenként hiányosak és felszínesek is. S már alapfelvetésében is nyilvánvaló, hogy mindez nem mindenben – illetve csak érintőlegesen – lesz azonos az Ukrajnában élő magyarok, vagyis a kárpátaljai barátaink tapasztalataival, akik – akárcsak a vajdasági magyarság – beleszülettek egy adott élethelyzetbe, amelyben, teszem azt, a hivatal még csak nevüknek minden hangzóját sem ismeri. S Magyarországra is csak vízummal utazhatnak, ahogyan az esetünkben is évekig fennállt… SÍRÁS ÉS NEVETÉS
„Másodsorban szeretném megemlíteni a különbségeket a baráti kapcsolatok terén. A barátaim tapasztalatai szerint a magyarok bizalmatlanok és önteltek. Az eltérő mentalitás miatt Magyarországon nehezebb barátkozni, mint Ukrajnában. Az egyik barátom úgy fogalmazta ezt meg, hogy »amin mi nevetünk, azon ők sírnak, amin ők nevetnek, azon mi sírunk« (Над чем мы засмеёмся они расплачутся, над чем мы расплачемся они засмеяться), ami azt jelenti, hogy mást találunk viccesnek, és másképp reagálunk a helyzetekre. Az ukránok nyitottabbak, ami talán a Szovjetunió kollektivizmusának köszönhető, amelyben az emberek szinte testvérekként éltek egymás mellett. Ami a barátokat és rokonokat illeti, az ukránok csoportorientáltabbak, ugyanakkor, a személyes sikerek terén saját magukra fókuszálnak. Magyarországon majdnem ugyanez a helyzet, az emberek individualistábbak, de próbálnak segíteni másokon” – Aliona Tumko írásának talán legvitathatóbb, és az internetes hozzászólásokban leginkább vitatott pontja ez a bekezdése, főleg a szovjet kollektivizmust, és a testvérként egymás mellett élő embereket/népeket illetően. Nálunk is volt ilyen, csak a régi Jugoszláviában testvériség-egységnek nevezték, s aztán a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi nyomán minden szándékunknál jobban megtapasztalhattuk, hogy mivé fajult mindez. És én nem akarom bántani, vagy megrugdosni a szerzőt – felmosni vele a padlót –, hiszen nemcsak azért fontos megismernünk mások véleményét, hogy tudjuk, vagy megtudhassuk, mit gondolnak rólunk, hanem azért is (akármennyire frázisszerűen, frázisértékűen hangozzék is ez; még ha egyelőre nincs is elkoptatva… ), hogy rálátásunk nyílhasson arra is, miben ismernek bennünket félre. Ebben az ezernyi szilánkra tagolt KeletKözép-Európában ez a legkevesebb… S mindez a Szubjektív Értékek Alapítvány programjának, az európai uniós támogatással megvalósuló Media4US projektnek a céljaival is messzemenően összefüggésben áll. Az összesen nyolc államban (Olaszország, Németország, Hollandia, Cseh Köztársaság, Belgium, Svédország, Egyesült Királyság és Magyarország) megvalósuló kezdeményezés célja ugyanis éppen az, hogy megmutassa, láthatóvá tegye az egyes országokban élő bevándorlókat a médiában. A Media4US célja tehát, hogy a migrációval kapcsolatos témáknak teret adjon, illetve a bevándorlók és az integrációs törekvéseik mind nagyobb nyilvánossághoz, mind szélesebb rétegekhez jussanak el. Ehhez pedig olyan, az egyes államok területén élő bevándorlókat – elsősorban fiatalokat – kerestek meg és kértek fel az együttműködésre, akiknek van mondanivalójuk a hétköznapjaikról, a beilleszkedésükről, és esetünkben a magyarországi tapasztalataikról. A program keretében indult hát el a Perspektívák honlapja is – ami lényegében az Index internetes portál egyik alblogja –, munkájában pedig olyan, javarészt fiatal újságírók vesznek részt, akik vagy idegenként érkeztek ebbe az országba, vagy bevándorló szülők gyermekeiként már itt születek: vietnamiak, kínaiak, afrikaiak, oroszok és ukránok, dél-amerikaiak, európai uniós tagállamokból áttelepültek, és természetesen határon túli magyarok is. Fehérek, feketék, tarkák… Mind együtt! Már önmagából, ebből a felsorolásból is nyilvánvalóan adódik: mindezeknek a bevándorló közösségeknek egészen mások a hétköznapi problémáik, egészen mások a beilleszkedési gondjaik, s szinte összeegyeztethetetlenek az integráció és létfenntartás általános kérdéseivel kapcsolatos élményeik/tapasztalataik. Mindezekből pedig az anyaországi, és főleg az országos sajtóban vajmi kevés jön át, az átlagos magyar olvasónak gyakorlatilag sejtelme sincs az említett folyamatokról. Ezen a helyzeten igyekszik hát változtatni ez a nyolc országra kiterjedő európai uniós program. Még ha a történetnek olykor számtalan, elsősorban félreértéseken, egymás – alkalmasint önmagunk – félreismerésén alapuló mellékszála is van… illetve lehetséges… FESTÉKES VÖDÖRREL
Merem remélni azonban, hogy a hétköznapokban senki sem közlekedik festékes vödrökkel a kezében, akármilyen színű is legyen az a folyadék. Már csak azért sem, mert az nem kicsit volna életszerűtlen… Most pedig, amikor már javában szeptembert írunk, azt olvasom, hogy: „Megsemmisítik a régi nem ukrán anyakönyveket Kárpátalján.” Pozsonyi Ádám író jegyzi tárcájában: „A 19. század második és a 20. század első feléből származó anyakönyveket semmisítettek meg a napokban Ungváron a Kárpátalja megyei igazságügyi főosztály megbízásából – adta hírül internetes kiadásában az ungvári Kárpáti Igaz Szó”. Majd pedig a májusban-júniusban, vagyis a kárpátaljai kalandozásaink alkalmával megismert beregszászi történészre, Zubánics Lászlóra hivatkozva folytatja, aki „a kárpátaljai tudatos múltfelszámolásra” reflektálva úgy nyilatkozott: „Megszűnnek a temetők, eltűnnek a feliratok, megváltozik a régi épületek homlokzata, s ezáltal egy-egy város arculata is. Az egészet nem tudják megsemmisíteni, az megmarad európainak – csak éppen egész Kárpátalja egyre magyartalanabb.” (Pozsonyi Ádám: Kép a falon, Magyar Hírlap, 2012. szeptember 12.) S csak merem remélni, hogy a hétköznapokban senki sem közlekedik festékes vödrökkel… Jaj, csak nehogy színtévesztő legyen, ha mégis ilyesmire vetemedne… (Képes Ifjúság, 2012. szeptember 26.)
KÉPEK: a01 – A felvidéki Hodossy Gyula és Hizsnyai Zoltán a02 – A honfoglalási emlékmű a Vereckei-hágón a03 – A munkácsi vár a04 – A munkácsi vár belső udvara a05 – A péterfalvai skanzen részlete a06 – A szolyvai emlékpark a07 – A szolyvai emlékpark néhány részlete egy képeslapon a08 – A Tisza folyó Tiszabökénynél a09 – Beregszász főutcája a10 – Csík Mónika a péterfalvai skanzenben a11 – Csoportkép a turulszobornál amelyik Ukrajnába lépve fogadja az utazót a12 – Dupka Gyuri, Csík Mónika és Sándor Zoli a munkácsi vár bejárata előtt a13 – Dupka Gyuri tiszabökényi vendégháza a14 – Dsida Jenő beregszászi emléktáblája előtt (a vasútállomás utcai homlokzata előtt) a15 – Hodossy Gyula tiszabökényi szálláshelyünkön a16 – Mátyás király és Zrínyi Ilona emléktáblája a munkácsi várban a17 – Nagyszőlősi közönségünk egy része a18 – Sándor Zoli a péterfalvai skanzenben a19 – Sándor Zoli Beregszász központjában a20 – Tájkép a skanzen mögött a21 – Turulszobor a munkácsi várban