A falevélke új ruhája (2020, munkafájl) by yuhar

Szabó Palócz Attila

A falevélke új ruhája

Szabó Palócz Attila

A falevélke új ruhája mesék és versek gyerekeknek

BUDAPEST, 2020

találós kérdések ha a polcon nem hagyom benne vár az izgalom olvasgatva élvezet feltárja a kincseket meghatódva hull a könny mi lehet ez? – hát a könyv gyümölcsöt és kamillát szeretem az illatát narancsot is ízlelek pohár felett gőz lebeg egészségben nincs hiba tudod-e már? – a tea feketében díszeleg szőkén jár a lánysereg a borbélynak a szakmája barna fiát megnyiszálja ha meghúzod kész a baj vajon mi ez? – hát a haj

dallamára szól az ének ritmusára táncolunk a hangjai arra kérnek ne falsold el dallamunk lemezünkön menhelye nem lehet más: – csak zene dalolhatod, szavalhatod a könyvekben olvashatod könyvespolcról leemelve soraival jár kedvedbe rímben mondja, mit keress no mi lehet ez? – hát a vers

öröklődő négyen álltunk ott – vendégségben voltunk – a kinti szobában a nagymaminál (ő apa anyucija volt) egy kép előtt – a nagymami apucija és anyucija előtt ők nekem a… hűha… ők nekem a… hűha… ők nekem a… hűha ők nekem a… MIJEIM? …a mijeim is? ők nekem a… hűha… ők nekem a… hűha… ők nekem a… hűha… a dédszüleim ők – no, ja!

a nyakamat csiklandozta, megpuszilta a tokámat a nagyi… apa meg erre nevetni kezdett és a fotóra mutatott – nézd csak meg, nagyi – mondta (mert apa már megtanulta, hogy ő a NAGYMAMA!) – az én nagymamimnak is ugyanilyen tokája volt, neked is ilyen van – és apa meg a nagyi tokáját vakarta meg… – az enyém is ugyanolyan és a kislányunknak sem jutott másmilyen igen, nálunk ez már családi hagyomány, nálunk a családban öröklődő divat a tokahordás – a tokoskodás…! – a tokáskodás…!

öröklődő – másodszor is négyen álltunk ott – vendégségben voltunk – kint a konyhában a nagymaminál (ő anya anyucija volt) és a nagyi apát próbálta… apát nyugtatgatta volna, apát nyugtatgatta ő… ne félj, vigasztalta, nem ragályos, nem fertőző – csak öröklődő ÉPP! hogy mi? – hát a hülyeség

haleset hal csak egy van itt a halacska, a talpadra rakod? pĂźfĂśljelek a halacskĂĄval?

macik a tortán a két maci tortáról tortára költözött a krém a lábukra ragadt, orra bukva a fejük búbja is habos lett alig bírtuk meggyújtani őket aztán a két maci tortáról tortára költözött születésnapom volt, s amikor a habot lenyalogattuk róluk, s a kanóc végre szabad maradt a két maci fejebúbja megolvadt, így van ez, ha gyertyából voltak

1. Mókuska aznap reggel nagyon nehezen ébredt. Orsi már vagy fél órája keltegette, mire végre hajlandó volt kidugni fejét a takaró alól. Addig is, még félálomban, többször elismételgette már, hogy: – Ébren vagyok, Orsikám, ébren vagyok… Mindjárt felkelek… Igen, igen, hallom, amit mondasz… Mindjárt felkelek… De két szó között mindig újra mély, s egyre mélyebb álomba szenderült. Orsi pedig úgy érezte magát, mintha egy mackót kellene felébresztenie téli álmából. – Mókuska, ébredj már fel! – mondta igen dühösen egy idő után. De Mókuska, ahelyett, hogy tényleg felébredt volna, csak azt ismételte meg újra, amit Orsi aznap reggel akkor már sokadszor hallott: – Ébren vagyok, ébren vagyok… Mindjárt felkelek… Orsi pedig azon duzzogott magában, hogy ha Mókuska igazából medve lenne, akkor sem kellene most téli álmából ébresztenie, hiszen még csak ősz volt, hullottak a fákról az elsárgult falevelek, mindenfelé az avar csörgött az ember lába alatt, akármerre indult volna. A szél minduntalan fel-felkapott egy-egy heverésző falevelet, játékosan megforgatta a levegőben, majd nagy finoman, óvatosan újra leeresztette, hol természetes környezetébe, egy-egy fa alá a fűre, hol a betonra, a járdaszélre, hol meg egy pocsolya kellős közepébe… Miközben Orsi Mókuskát ébresztgette, egy világosbarna árnyalatokba bújt falevél táncolt be a szobába a nyitott ablakon keresztül. A szellő susogása húzta az andalító dallamot, amire oly kellemesen lehetett lebegni, hogy hamarosan Orsi hosszúra eresztett hajfürtjei is beszálltak a mulatságba. – Mindjárt felkelek… – horkantotta bele a táncba félálomban Mókuska teljesen tárgytalanul, hiszen Orsi akkor már nem is ébresztgette. – Igen, igen, ébren vagyok… A már táncba lendült hajfürtök újabb tincseket birizgáltak meg csábítón, amikor egy hatalmas nagy durranás vetett véget az önfeledt bálozásnak: a huzat becsapta az előszobára nyíló ajtót, amit Orsi nyitva hagyott maga mögött, amikor belépett a szobába. Az irtózatos ajtócsapódásra Mókuska egyből felült az ágyban, tágra nyitotta a szemét, s mint aki már órák óta ébren van, értetlenkedve nézett Orsira: – Most miért ébresztgetsz ilyen durván, amikor láthatod, hogy már fel is keltem? Ahogy becsapódott az ajtó, elzárta a légáram útját, amely a falevelet táncoltatta, s a világosbarna vendég két tánclépés között megtorpanva, finoman a puha szőnyegre huppant. Orsi odalépett hozzá: – Falevélke, hol a szép, zöld ruhád, amiben nemrég láttalak? – Elveszett és sehol sem találom – szipogta a vendég.

Orsi lehajolt érte és óvatosan az ölébe emelte. – Egy szép napon egyszer csak fakulni kezdett a színem, hidegebben kezdtek fújni a szelek, a karom is mintha elfáradt volna, egyre nehezebben kapaszkodtam az ágam oldalán – folytatta a falevél. Olyan szomorúság volt a hangjában, hogy Mókuska is egyből megértette, hogy itt bizony komoly dolgokról van szó. Nagyon komolyakról. Nem is firtatta tovább, hogy most akkor ő aludt-e még, vagy ébren volt-e már, amikor… Meg hogy ki is csapta be tulajdonképpen azt az ajtót. – Azt sem vettem észre, mikor szakadtam el az ágtól, csak azt éreztem, hogy lebegek, jött a szellő, szólt a zene… Mintha a dal ritmusára pörgetett volna valami – mesélte a falevél nagyon, nagyon szomorú hangon. – Ne légy ilyen szomorú, falevélke – szólt közbe Orsi –, hiszen mi a te barátaid vagyunk. A barátok pedig megvigasztalják egymást, ha valamelyikük elszomorodik… Ahogy a szülők is a pityergő gyereket. – És honnan tudod, hogy mi barátok vagyunk? – kérdezte a falevél. Orsi most elgondolkodott, összeráncolta a homlokát, ahogy a felnőttektől látta, és bal karjával feltámasztotta az állát. – Hmmm… – nyögte ki végül. Mókuska feltérdelt az ágyban: – No de, Orsi – szólt szemrehányón –, hát milyen válasz az, hogy hmmm…? – Hogyhogy milyen válasz – töprenkedett Orsi –, te tudnál valami más választ is mondani? De Mókuska sem tudott. Orsi, a falevelet a kezében tartva felállt és óvatosan, nehogy tenyeréből a vendég lepottyanjon, táncoltatni kezdte. Egy kitalált dalt dudolászott, ami ugyan hasonlított egy másikra, amit az óvodában tanultak, de mégsem az volt. Egy-egy sora, egy-egy mondata különbözött. – Emlékszem – szólalt meg végül Orsi –, hogyan vigasztaltál meg te is engem a testvérkéiddel a nyáron, amikor apa még nagyon messze volt tőlem, ti pedig ott lengedeztetek a parkban, fenn az ágakon. Én akkor nagyon szomorú voltam, ti pedig vidámak… Mókuska erre felugrott: – De apa most már itthon van! – Bizony ám, hogy itthon! De még mennyire, hogy itthon! Most én vagyok a vidám, a barátom pedig szomorú… A falevélke vonogatni kezdte a vállát: – A barátod, akiről beszélsz, az én vagyok? – Persze, hogy te vagy! – bólintott rá nagy hangosan Orsi. Mókuska is közelebb húzódott, nehogy egy szót is elmulasszon az egészből. – Barátok vagyunk – kezdte nagy fontoskodva Orsolya –, mert a barátok segítenek egymáson a bajban.

Egy pillanatra csend lett. – Falevélke! – kezdett ujjongani Orsi. – Üljünk csak le gyorsan! Itt van ez a könyv, mindjárt olvasunk neked verseket… Verseket! Sok-sok szép verset, olyanokat, amilyeneket a szülők szoktak olvasni a gyermekeiknek. Mókuska, vedd csak le a polcról a könyvet! Mókuska máris pattant, felugrott az ágyra, nagyot nyújtózkodva egyik kezével belekapaszkodott a könyvespolc szélébe, a másik kezével pedig rövid tapogatózás után leemelte a könyvet. Odalépett Orsihoz és egészen közel hajolt hozzá, hogy a falevélke ne hallhassa, amit a fülébe súg: – De Orsi, tudod, hogy ebben a könyvben szomorú versek is vannak? Orsi természetesen tudta. Kihúzta magát és hangosan válaszolt, hogy a falevélke hallhassa és érthesse is, hogy miről van szó: – Az egyáltalán nem baj, Mókuskám – kezdte válaszát –, hiszen ha elmeséljük valakinek, hogy miért volt szomorú egy barátja, s aztán hogyan vigasztalódott meg, attól az ő jókedve is megjöhet. Bizony, hogy vannak itt szomorú versek is, de ha végigolvassuk a könyvet, végül mindenkinek jó kedve lesz. Körülülték hát a könyvet és olvasni kezdtek. Orsi a saját vállára ültette a falevélkét, hogy a képeket is jól láthassa a könyvben, Mókuska pedig olyan kényelmesen elfészkelte magát, hogy akárki látta volna, el nem hiszi róla, hogy nem aludni készül ismét. Pedig olvasás közben egy pillanatra sem hunyta le a szemét, olyan éberen figyelt, hogy az álomnak még a gondolata is messze elkerülte. Aztán már csak olvasással töltötte el a nap hátralévő részét a három jóbarát, amíg mindenkinek jókedve nem lett…

Anya karácsonyi meséje Bambi már vagy egy fél órája egy újsággal a szájában szaladgált fel s alá. Úgy, ahogy a rajzfilmekben látta, amikor a házőrző kutyák felveszik szájukkal a fűről az újságot, amit a postás bedobott a kerítésen. Nagy sietve rohannak vele gazdijukhoz, aki már a reggelihez készülődik. Bambi persze nem az udvarban emelte fel a fűről ezt a színes újságot, hanem ott találta a szekrényen, pontosan azon a helyen, ahová anya előző este letette a mesekönyvek mellé. – Hogy kerül egy újság a mesekönyvek mellé? – méltatlankodott Mókuska, mert ő nem látta az újság címoldalát, s így, becsukva, összehajtva nem tudhatta, hogy ez nem akármilyen újság ám…! Nem olyan, mint a többi. De még csak hírből sem hasonlít azokra az újságokra, amelyeket apa és anya, miután kiolvasott, elhasznál különféle dolgokra: reggel tüzet gyújt vele a kandallóban, vagy odarakja a rajzpapír alá, amikor Orsi a vízfestékkel kezd el festeni, hogy így kímélje meg az abroszt attól, hogy különböző színű foltokkal gazdagodjon az egyébként is meglehetősen tarka mintázata. És régi újságpapírt használnak Orsi szülei még az ablakmosáshoz is. Egy egészen különleges újság volt ez. Még véletlenül sem történhetett volna meg vele, hogy egyik reggel ezzel gyújtsanak be, hogy ezzel takarják le az abroszt, vagy, hogy ezzel mossák le az ablakot. Nem azért volt különleges, mert színes volt, hiszen vannak más színes újságok is, amelyek aztán mégsem állnak olyan nagy becsben, mint amilyenben ez. Előző nap, amikor apa hazaért Orsival az óvodából, anya már itthon volt és a konyhában szorgoskodott. Nagyban készült az ebéd, ő mégis letette a fakanalat, leemelte a fazekat a villanytűzhelyről, talán még a kis köténykéjét is levetette, amit azért szokott hordani, hogy főzés közben ne fröcskölje össze az étel a ruháját. Apának szinte még nem is sikerült levetkőztetnie kislányát, anya máris robogott befele a konyhából, akár egy gőzmozdony, még fütyült is hozzá. Hu-húúú…! Huhúúú…! Hu-húúú…! – Anya diliskedik – nevetett jóízűen apa. No, de Orsinak sem kellett több ennél: – Hu-húúú…! Hu-húúú…! Hu-húúú…! – kezdett máris vonatozni ő is. Anya a táskájához lépett, amivel reggelente dolgozni jár. Most ott állt a táska az ágy tövében, azon a kis polcon, amit még sikerült beilleszteni az ágy és a szekrény közé. – Van egy meglepetésem Orsinak – szólt anya jókedvűen, majdhogynem dalolva. – Ki szeret engem? – Én! Én! Én! Én! Én! Én! Én! Én! – ugrándozta körül ujjongva Orsi, mert ebből már tudta, hogy anya valami nagyon szép meglepetést készített a számára.

– Én is! – szólt közbe apa. – Rólam se feledkezzetek meg… – Nem feledkezünk meg rólad sem – szólt anya miközben odahajolt apához, hogy megpuszilja a homlokát –, de most van egy meglepetésem Orsinak. Akkor húzta ki anya a táskájából azt a színes újságot. – Gyertek csak ide körém, gyorsan – biztatta a többieket. Igaz ugyan, hogy anya elsősorban Orsira és apára gondolt, de természetesen azon sem sértődött meg, hogy hívó szavára Bambi, Mókuska és Macika is lepattant a szekrénypolcról és mire fellapozta volna az újságot, máris ott voltak előtte meg körülötte a szőnyegen. Hamarosan öten ültek ott a fotel szélén, meg persze az oldalán is anya körül, aki az ölében tartotta az újságot. – Ez egy olyan újság – kezdte magyarázni a gyerekeknek, apát is beleértve –, amit nénik szoktak olvasni. Olyan dolgokról írnak benne, ami a bácsikat nem mindig érdekli. Ezért a címe is az, hogy Nők Lapja.

– Akkor én meg sem nézhetem, hogy mit akarsz megmutatni benne? – kérdezte megszeppenve apa. – Dehogynem, szerintem ez neked is tetszeni fog. Anya keze megállt az egyik oldalnál, nem lapozgatott tovább. Azt a két oldalt, ahol az újság kinyílt, két szép rajz díszítette a sok-sok betű között. Az egyiken egy kislány feküdt az ágyában és nézett ki az ablakon. Már este volt, odakinn minden koromsötét, és a kislány csak a csillagokat látta. Az egyik csillag pedig sokkal nagyobb volt mint a többi. – Ki ez itt a csillagok között? – kérdezte Mókuska. – Ő miért nagyobb ott az égbolton, mint a többiek? – Kis butuskám… – mosolygott anya. – Nem nagyobb a többieknél. Sőt, talán még kisebb is lehet – fogott hozzá nagyot sóhajtva apa ahhoz, hogy megmagyarázza. – Csak sokkal közelebb van, mint a többiek, ezért nagyobbnak látszik a rajzon. – Látod, ő egészen közel van az ablakhoz – helyezte mutatóujját anya a rajzon a megfelelő helyre, hogy megmutassa Orsinak a csillagot. – Leskelődik. Biztosan unatkozott odafent és lelopakodott ide ennek a kislánynak az ablakához, hogy meglesse, mit csinál… Talán abban is reménykedett, hogy játszótársat találhat magának odabent a szobában. Mindnyájuk figyelmét a szép színes rajzok kötötték le. Apa közelebb hajolt, hogy a betűket is lássa. – Ne tolakodj, apa – intette le viccelődve anya –, majd mindjárt felolvasom. – Akkor rajta – sziszegte szintén viccelődve apa. – Igen, rajta! – helyeselt Bambi. – Rajta, rajta! – ugrándozott Macika. – Azért hoztam haza ezt az újságot, mert van benne egy mese, ami nekem nagyon tetszett, és ezért meg akarom osztani veletek. Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog. – Olvasd, olvasd… – türelmetlenkedett Orsi. – A mesét egy Kovács Barbara nevű néni írta, és az a címe, hogy A kíváncsi csillagocska, ezért van itt a rajzon ez a csillagocska is… – mondta anya bevezetőként, majd megköszörülte a torkát és olvasni kezdte a mesét. Körülötte a többiek mind egy pisszenés nélkül hallgatták, úgy hegyezték a fülüket, hogy a legapróbb neszeket is kitűnően hallották a lakásban. * Zsófi sehogy sem tudott elaludni. Már régóta forgolódott, de csak nem jött álom a szemére. Ágya az ablakkal szemben állt, innen pont a csillagokkal telehintett, bársonyos égboltra látott. Nagyon szerette nézni a fénylő holdat, a sziporkázó csillagokat. Most is egyre kitekintgetett. Volt egy olyan furcsa érzése, mintha onnan, az égről, a kinti éji világból őt figyelné valaki, és ez nagyon izgalmas és jó volt. Minél tovább nézte az éjszakát, annál biztosabb lett benne, hogy valaki igenis

nézi őt. Az a kis csillagocska, az ablak felső sarkában, mintha hunyorogva kacsintgatna felé. Zsófi még nézegette egy ideig, de a csillagocska többször nem kacsintott, és nem is történt semmi. Zsófi egyre álmosabb lett, majd elaludt. Reggelre meg is feledkezett az egészről. Hanem aztán másnap este minden ugyanúgy történt. A csillagocska huncutkodva hunyorgott Zsófira, és nem is csak egyszer, hanem egészen addig folyamatosan, míg a kislány el nem aludt. Hajnalban komor felhők úsztak az égre, és napokig el sem mentek, csak öntötték magukból fáradhatatlanul a szürke, unalmas, hideg esőt. Zsófinak nagyon hiányzott a csillagocska, sokszor gondolt rá még napközben is. Aztán egy napon nagy szél kerekedett, és ragyogó tisztára söpörte az égboltot. Olyan szorgalmas volt, hogy még a legapróbb felhőfoszlányt is messzire kergette. Zsófi alig várta az estét. Amikor ágyba bújt, azonnal észrevette a csillagocskát, pedig az nem is ott volt, ahol lenni szokott, hanem máshol. Mintha sokkal közelebb jött volna. Biztos, hogy ő volt, Zsófi megismerte kíváncsi hunyorgásáról. Meg sem lepődött, amikor a csillagocska megszólította. – Szia! Mit csinálsz? – kérdezte csilingelő hangon, egyre közeledve. – Téged nézlek – válaszolta Zsófi. – Régen láttalak, hiányoztál! – Pedig itt voltam, csak az a sok kövér felhő eltakart. Megpróbáltam átbújni rajtuk, de hidegek és vizesek voltak, féltem, hogy elázom, ha közéjük furakodom, és a végén még a fényem is megfakul. Ezért megpróbáltam megkerülni őket, hogy megint találkozhassam veled. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled! – Akkor jól láttam, hogy közelebb jöttél! – örvendezett Zsófi. – Mit csinálsz olyankor, amikor nem látjuk egymást? – érdeklődött a csillagocska. – Oviba járok, ott játszani szoktam. Meg itthon is játszom. – Mi az, hogy játszani? Azt hogy kell? – Azt úgy kell, hogy játszani kell! Vagyis… igen, játszani úgy kell, hogy játszunk, és kész. Érted? – Nem. Mutasd meg! – kérlelte Zsófit a kis csillag, majd elgondolkodva hozzátette: – Mit gondolsz, tudnék én is játszani? – Hát… biztosan tudnál, játszani nem nehéz, a legkönnyebb és a legjobb dolog a világon! Játszani mindenki tud… csak ide kéne jönnöd hozzám, én mindig játszanék veled! – Bárcsak odamehetnék! Akkor fényes nappal is együtt lehetnénk, és mindent megtudnék, amire kíváncsi vagyok, minden játékot megtanulnék, mindent megnézhetnék, kipróbálhatnék… – sorolta kívánságait a csillagocska, és közben egyre lejjebb csúszva az égről mind közelebb evickélt az ablakhoz. Egyszer csak megbillent, és zuhanni kezdett. – Jaj, végem van, lezuhanok! – sikoltotta. – Segítség! – kiáltott fel Zsófi az ablakhoz ugorva. – Lezuhan a csillagocskám, segítsen valaki. Ekkor egy ezüstös holdsugár nyúlt ki szépen a föld felé zuhanó csillagocskáért, finoman, puhán elkapta, és óvatosan visszahelyezte az égre. – Nagyon szeretnél a Földre kerülni, csillagocska? – kérdezte Hold apó a megszeppent kis csillagtól. – Igen! Mindent látni és tudni szeretnék, ami a Földön van. Én földi csillag szeretnék lenni, és Zsófival szeretnék játszani mindig!

– Hm-hm – hümmögte elgondolkodva Hold apó. – Talán van rá mód, hogy teljesüljön a kívánságod. De arra még várnod kell egy kicsit. – Jaj de jó! – csilingelte a csillagocska. – Jaj de jó! – suttogta Zsófi is, már félálomban. Amikor reggel felébredt, hópelyhek libegtek az ablak előtt, az eget dundi hópaplanok borították. Egész nap esett a hó. Közeledett a karácsony. A hóesés másnap sem állt el, és azután sem. Mire beköszöntött a karácsonyeste, vastag hóbundába öltözött minden odakint. Zsófi azóta sem látta a csillagocskáját. Amikor megszólaltak a karácsonyi kiscsengők, és Zsófi a szobába lépett, első pillantása a csillagszórós karácsonyfa csúcsán üldögélő karácsonyi csillagra esett. A szíve nagyot dobbant örömében. Ő az! Az ő kíváncsi csillagocskája! Nem lehetett nem megismerni, ilyen kedvesen, ilyen huncutul, ilyen meleg fénnyel, ennyi szeretettel csak ő tudott ragyogni! Hát sikerült, mégiscsak sikerült a Földre kerülnie! És amikor anya meg apa nem figyelt, Zsófi titkon rákacsintott a csillagocskára, az meg vissza őrá. És Zsófi tudta, hogy nagyon boldog napok várnak rájuk. * – Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére! – tette hozzá végül anya, mert azt már nagyon jól tudta, hogy Orsi és a kis barátai szerint egy mese sincs befejezve, amíg ezek a szavak nem hangzottak el. Egyikük sem szólt semmit. Továbbra is mindannyian a fülüket hegyezték, hátha tévedés volt, lehet, hogy igazából még nincs is vége ennek a gyönyörűszép mesének. De mégsem volt tévedés. Anya kíváncsian fürkészte a hallgatóság tekintetét, szerette volna a szemükből kiolvasni, hogy tetszett-e nekik is a mese. Orsi álmodozva kémlelt az ablak felé, mintha arra várna, hogy náluk is bekukucskál valaki. Talán pont az a csillagocska, aki Zsófit is megleste, vagy ha nem is ugyanaz, egy másik, az ő saját csillagocskája, aki Orsinak siet a segítségére, ha a kislány nem tud este elaludni. De felhős volt az ég Újvidék felett, odakint csak a szürkület látszott. Így, miután már meghallgatták a mesét, mindnyájuk számára világos és érthető volt, hogy mit ábrázol az a másik rajz a szemközti oldalon. Egy karácsonyfát rajzolt oda valaki, alatta sok-sok csomag, ajándék, játékok, amelyeket a Jézuska hozott Zsófinak karácsonyra, a fa tetején pedig ott csillogott-villogott a földre szállt csillagocska. – Akárcsak az én falevélkém, aki nemrég betáncolt az ablakomon – szólt nagysokára Orsi még mindig teljesen átszellemült hangon. – Igen – szólt anya – téged egy falevélke lesett meg, Zsófit pedig a csillagocska. Mindenkinek megvannak a saját barátai, akik sokszor ugyanazok is lehetnek. A te barátod a falevélke, meg Bambi, Mókuska és Macika is. Zsófi barátja a csillagocska, s biztosan van neki egy Piroskája, egy Nyuszikája, Cicukája vagy egy Kutyuskája. De Micimackó például ugyanolyan jó barátja neki is, akárcsak neked is.

– És biztos a három kismalac is – kapcsolódott anya magyarázatához Orsi –, Kuko, Kori és Rica… – Persze, ők Zsófinak is igen jó barátai – szólalt meg végre apa is. – De Tigris nem, ő csak az én barátom! – szögezte le határozottan Orsi. Anya ismét belenézett az újságba: – Ha figyeltek rám még egy kicsit… – szólt. – Van itt egy vers is. Ezt is ugyanaz a Kovács Barbara néni írta, aki a mesét is. Akarjátok, hogy ezt is felolvassam nektek? – Biztosan ez is olyan szép lesz, mint a mese – súgta bizalmasan Mókuska fülébe Bambi. – Igen, igen! – helyeselt Macika. – Persze, hogy akarjuk – bólintott rá Orsi. – A vers címe: Hókirálynő palotája – mondta anya, majd olvasni kezdett: Szikrát szór a jégpalota, csipkés, díszes, csodaszép, puha hó a szőnyeg benne, minden falán téli kép. Jégpalota minden fala jégből van, és égig ér, tetejének takarója csillogó-szép fehér dér. Ablakai ködből vannak, összes dísze jégvirág, ott kinézve mindig látod, milyen télen a világ. Hókirálynő éldegél itt, hópihékkel játszogat, hófelhőket küldöz szerte, mesél téli álmokat. – Próbáljuk meg elénekelni – kérte Orsi, amint anya összecsukta az újság lapjait. A többiek szinte még mind a hófelhőknél tartottak, meg a téli álmoknál, amelyekről a versben hallottak, ezért teljesen váratlanul érte őket az ötlet. – Énekelni?! – rágta a körmét Macika. – Te tudod ezt a dalt? – nézett felhúzott szemöldökkel mélyen Orsi szemébe Bambi. – Nem dal ez – kezdett hosszadalmas magyarázatba ezúttal Orsi –, csak olyan szép vers, hogy szerintem igazán elénekelhetnénk. Anya ekkor már dudolászott is magában valamit: „Szikrát szór a jégpalota…”

– Miért is ne – mondta később. – Próbáljuk meg elénekelni! – Együtt – süvített végig a szobán Mókuska visító hangja. – Jó, együtt – bólintott oda anya, majd két karjával körbefogta a köréje gyűlt díszes kis társaságot. – Szép halkan énekeljétek velem: „Szikrát szór a jégpalota…” Estig énekelgettek, vagy még tovább. Végül már mindannyian fejből tudták a verset. Félre is tették az újságot, mert nem volt már rá szükségük ahhoz, hogy énekeljenek. Így vonult be a jégpalota a család kedvenc játékai közé. Bambi is azért szaladgált kiskutyákat mímelve fel s alá egész nap a szobában, mert jégpalotázni szeretett volna. Miután összeszedte a társaságot, s alaposan kijégpalotázták magukat, apa volt az, aki végül eljátszotta az ügyeletes illúzióromboló szerepét: – Gyere, édes kislányom – lépett oda a hancúrozó gyerekekhez –, késő van már, meg kell fürdened, s ma este még hajat is kell mosnunk. – Hadd jégpalotázzunk még hármat – kérlelte Orsi. – Három az túl sok lenne – játszotta meg a szigorú szülőt apa –, legyen csak egy. – És fürdés után? – kérdezte ismét Orsi. – Fürdés után hajat kell majd szárítanod, jön a juhász és alvás… Végül is fájdalommentesen sikerült kiegyezniük még két jégpalotázásban, amiben már apának is részt kellett vennie. Ott gubbasztott Macika végig a térdén, ahogy odaguggolt a gyerekekhez. Később, amikor már túl voltak mindenen, Orsi haját is megszárították, s a kislány bemászott az ágyába, hogy belebújhasson hálózsákjába, majd pedig a juhászról szóló mesét is meghallgatta, ahogy apa odahajolt hozzá, hogy a szokásos jóéjszakátpuszit odanyomja kislánya arcára, Orsi még mindig élénken, az álmosság legcsekélyebb jele nélkül kérdezte: – Apa, mennyit kell még aludni addig, mire megjön a Jézuska? – Még csak ezt az egyet, édeském – súgta oda egészen halkan apa –, holnap lesz szenteste, holnap jön el hozzánk a Jézuska. Orsi aggodalmasan felült az ágyában: – Jaj, apa, elfelejtettük odaírni a levélre, amit a Jézuskának küldtünk, hogy Dumbós videokazettát is hozzon. – Ne félj semmit, odaírtam én a lista aljára, amikor te már aludtál, mielőtt kiragasztottam volna a levelet az ablakba – nyugtatgatta kislányát apa. Az történt ugyanis, hogy előző este, lefekvés előtt írtak egy levelet a Jézuskának, amelyben Orsi felsorolta, hogy mi mindent szeretne kapni ajándékba. Amikor aztán Orsi már elaludt, apa szépen kiragasztotta a levelet az ablakba, hogy ha arra járna feléjük a Jézuska, megtalálja és magával vihesse, hogy még idejében beszerezhesse a kért ajándékokat. És tényleg: mire reggel felébredtek, a levélnek már hűlt helye volt, csak a jégvirág látszott az ablakon. – Itt járt az éjszaka a Jézuska, megtalálta a levelet, amit írtunk neki és biztos lehetsz benne, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy Dumbós rajzfilmet is szerezzen neked – mondta apa. – Jó éjszakát, Pötyikém. – Jó éjszakát, apa – válaszolt Orsi –, üdvözöllek álmodban.

– Én is üdvözöllek álmodban, kicsikém – mosolygott apa –, álmodj nagyon szépeket! Orsi azonban egy darabig még nem tudott elaludni, anya és apa még sokáig hallgatta, amint a félálomba szenderült kislány a Szikrát szór a jégpalotát… dudolászta félig már lecsukódott szemekkel. A mese és a vers még az álmaiba is belopta, becsente magát. Másnap szenteste lévén, sem anya, sem apa nem ment dolgozni. Csak reggel, amikor főzni kezdett, akkor jutott eszébe anyának, hogy előző nap elfelejtett sárgarépát venni a leveshez, ezért gyorsan magára kapta nagykabátját, hogy leszaladjon a közeli piacra. Már az ajtóban állt, amikor Orsi még pizsamában, csak félig nyitott szemekkel megjelent a folyosón. – Dolgozni indulsz, anya? – kérdezte álmos hangon. – Nem, kicsikém, csak leszaladok a piacra. Hozok sárgarépát a leveshez – hangzott anya válasza. – Veled mehetek? – Nem, kicsi lányom, mert mire felöltözöl, én már itt is leszek. Orsi nem is nagyon akart még sehova sem menni, csak megszokásból kérdezte, mert bármikor, ha a szülei vásárolni indultak, ő is mindig velük akart menni. – Szia, kicsikém! – búcsúzkodott anya. – Öltözz fel, mire hazaérek! – Jó – fordult be vissza Orsi a szobába, majd hirtelen eszébe jutott még valami: – Anya! Anya! Anya! – Mondjad, kicsi lányom! – nyitott be vissza az ajtón anya. – Mondd meg a Kovács Barbara néninek, hogy üdvözlöm! Anya jóízűen elnevette magát: – Nem hiszem, hogy ő is erre a piacra jár vásárolni – kezdte –, de ha találkozom vele, biztos lehetsz benne, hogy megmondom majd neki. Szia, édes kicsikém! – csukta be az ajtót anya széles mosollyal az arcán. Akárki látta aznap reggel, ahogy végighaladt az utcán a piac felé, azonnal leolvashatta anya arcáról a boldogságot, amiért ennyire tetszett a meséje Orsinak. Azóta megkülönböztetett figyelemmel rakosgatja ide-oda mindenki azt az újságot a családban, s ha előveszik a mesekönyveket, A kíváncsi csillagocska története sem maradhat ki a felolvasott mesék sorából.

A mi karácsonyfánk A karácsonyfát szinte az utolsó pillanatban vettük meg. Szenteste reggelén, miután mindannyian felkeltünk, mivel a szüleim sem mentek dolgozni, kicsit lazábban ment minden. A reggelizésre is volt untig elég időnk, semmivel sem kellett sietni. Anya még azt is megengedte, hogy pizsamában reggelizzek. Amikor aztán mindannyian felöltöztünk, apa fogta a nagykabátját és már az induláshoz készülődött. – Hová mégy? – kérdeztem tőle. – Kiugrok a piacra – mondta –, elvégre végső ideje már, hogy karácsonyfát vegyünk. Estére jön a Jézuska, s addig még fel is kell díszítenünk a fát. – Veled mehetek? – kérdeztem. Apa a tarkóját vakarászta. Látszott rajta, hogy nem igazán örül ennek az ötletnek, de nincs is szíve visszautasítani a kérésemet. – Nem tudom, kicsi lányom – szólt végül –, nekem most egy szép nagy karácsonyfát kell majd hazahoznom a piacról a városi buszon. Nem hiszem, hogy kifejezetten örül majd nekem a többi utas… Ráadásul péntek van, piaci nap. Nem lesz egy szabad kezem, hogy téged is fogjalak. Apa kinyitotta a szekrényt és pénzt vett magához, majd a konyhába ment, hogy megkérdezze anyától: – Szerinted elég lesz ennyi? – Nem tudom. Vegyél magadhoz még egy százast, biztos, ami biztos – szólt anya. Láttam már, itt a megfelelő pillanat. A konyhába rohantam: – Anya, gyere, elmegyünk mi is! No, ekkor volt még csak igazán nagy a döbbenet: – De kislányom… – hápogott anya. – Úgysem kell ma dolgozni menned… – Miért ne jönnétek? – vonogatta a vállát apa, és anya vállára tette a kezét. – Gyertek, legalább sétálunk is egyet. Anya elnevette magát. – Hmmm… Miért is ne! – szólt, s máris öltözött, sálat tekert a nyakára, kabátot húzott, kendőt kötött… Ja, persze! És a csizmáját is felhúzta. – No mire várunk még? – topogott alig fél perccel később az ajtóban állva. Aznap különösen hideg volt a reggel. A hó, ami néhány nappal korábban leesett, teljesen megfagyott. Nem lehetett olyan könnyen hógolyókat formázni belőle. Hiába gyúrta meg jó keményre az ember, amint elengedte, porként hullott ki a kezéből. Apát unszoltam, hogy gyúrjon nekem egyet, meg hogy jöjjön velem hólabdázni, de neki sem sikerült egy épkézláb hógolyót se gyúrnia.

De más oka is volt a vonakodásának: – Gyere, fogd meg inkább a kezem – mondta –, látod, anya is belém karolt. Csupa jég itt mindenfelé a járda. Nem takarították el a havat a ház elől, azok, akik itt laknak, s most odafagyott. Olyan az egész utca, mint egy hokipálya. És tényleg, alig léptem le a porhavas fűről, máris fogtam egy nyulat a járdán. – No mi az, eltaffantál? – kérdezte nevetve apa. Olyan viccesen mondta, hogy eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy megütöttem-e bármimet is, hanem még négykézláb állva, ahogy sikertelenül tápászkodni igyekeztem, hangosan rám tört a nevetés: – Eltaffantam! Eltaffantam! Ha-ha-ha…! – Add ide a kezed, hogy ne taffogd végig az utat a buszmegállóig! – nyújtotta felém a karját apa. De ahogy az ő kezébe kapaszkodtam, továbbra is össze-vissza csuszigált alattam minden, többször is elvágódtam. Olyankor persze apa mindig idejében elkapott, megszorította a kezem és felemelt, úgyhogy sohasem taffanhattam el. – Vigyázz te lány – figyelmeztetett –, mert úgy elkenődsz itt a jégen, mint a palacsinta. No persze, ha ilyeneket mond, miért gondolja, hogy komoly tudok maradni…? Megint rám tört a nevetés, de annyira, hogy az egész utca csak minket bámult. Anya is jókat kacarászott apa másik oldalán állva, s az az igazság, hogy ő is megcsusszant többször is, de apa őt is mindig megtartotta. Nagyon lassan haladtunk így. – No, ott ment el a buszunk – szólt anya, amikor már olyan közel jártunk a megállóhoz, hogy látni lehetett, melyik buszok mennek el, de szaladni még mindig nem lett volna érdemes, mert úgysem érhettünk oda, mire elindulnak. – Most csak a kettessel mehetünk, az áll meg a piacnál – mondta apa. Apa igazából nem akart olyan messzire menni, hogy busszal kelljen hazahozni a karácsonyfát, de anya rábeszélte, hogy mégis a másik piacon vegyék meg. Van egy piac ott a közelben is, ahol lakunk, de az csak amolyan külvárosi piac, sokkal kisebb, mint az, amelyikre most indultunk. – Megnéztem itt is a karácsonyfákat – mesélte anya –, amikor sárgarépáért szaladtam le, de itt csak kicsik vannak, meg töves fenyők, és drágábbak is, mint azon a másik piacon. Apa semmitől sem irtózott jobban, mint hogy a városi buszon kelljen hazahúznia egy szép nagy karácsonyfát a rengeteg ember között. A tömegben még az utasok sem férnek el rendesen, nemhogy egy terebélyes karácsonyfát sétáltasson meg valaki, akárha városnézésre vinné. Azt azonban belátta ő is, hogy töves karácsonyfát nem vehetünk, mert most nincs olyan szép nagy udvarunk, mint a másik lakásban, ahol korábban laktunk. Itt, a lakótelepen a karácsony elmúltával nem tudnánk mit kezdeni vele, nem is volna hova elültetnünk. Apa viccesen arról kezdett mesélni, hogyan fog egy vödörben felhordani

a teraszra annyi földet az utcáról, hogy ott ültethessük el a karácsonyfát. El is képzeltem a jelenetet, hogy két napig egyfolytában csak szaladgál fel s alá a harmadik emeletről egy pléh vödörrel a kezében: lent lapátolja bele a földet a parkoló mögött, fönt pedig kilódítja az egészet a terasz betonjára. Ki is találtam, hogy ha majd hazaérünk, lerajzolom az egészet, pontról pontra, részletesen. Valami kis, satnya karácsonyfát pedig, amilyeneket ezen a piacon, itt a lakótelep tövében árultak, a szüleim azért sem akartak venni, mert ez volt az első közös karácsonyunk mióta apa végre újra velünk lehetett, s mindketten azt akarták, hogy nagyon, de nagyon, rettenetesen szép karácsonyunk legyen. Apa különben mindig azt mondja, hogy nagyon szép dolog a karácsony, de nem szabad, hogy csak egy napig tartson: minden nap úgy kell örülnünk egymásnak, mintha karácsony lenne – szokta mondogatni. Amikor pedig egyszer megkérdeztem, hogy ezt hogy gondolja, egyszerűen csak annyit mondott: – Mert az az igazi! Én sem bánnám, ha minden nap karácsony lenne, vagyis… Nem bánnám, ha minden nap szenteste lenne, mert akkor megjön a Jézuska és mindenfélékkel telepakolja nekem a karácsonyfa alját. De apát továbbra sem hagytam nyugodni: – Ha te azt szeretnéd, hogy minden nap karácsony legyen, akkor ma miért ünnepelünk? – kérdeztem tőle. Leguggolt hozzám, megfogta a vállamat és a szemembe nézett, mint mindig, amikor a felnőttek azt hiszik, hogy most valami rettenetesen fontosat mondanak: – Azért kicsim – kezdte olyan komoly arccal, hogy majdnem ismét elnevettem magam –, mert ha már minden nap olyan fontos nekünk, mintha karácsony volna, nagyon jó az, ha meg is tudjuk ünnepelni. S miért ne éppen ma tennénk? Kiválasztunk egy napot az összes többi közül, amikor azt ünnepeljük, hogy minden napunk karácsony… – És minden esténk szenteste…! – ujjongtam. – Hát, akár úgy is mondhatnánk – bólogatott mosolyogva apa. – Ha meg nem így volna, akkor ünnepeljük meg ma egyszerűen azt, hogy a kis Jézus megszületett… Az is nagyon szép dolog. – Gyerekek – szólt közbe anya –, nem tudnátok megbeszélni ezt a buszmegállónál? Mindjárt elmegy még egy buszunk, itt fagyoskodhatunk még órákig, ha nem sietünk… Siettünk. Most én kerültem középre. Egyik kezemet apának, a másikat pedig anyának adtam, s a lábam hosszan magam elé nyújtva csak a sarkamon támaszkodtam. Úgy indultunk meg, hogy a szüleim húztak engem, mint egy szánkót, és a sarkamon csúszva én is sokkal gyorsabban tudtam haladni, mintha egész úton csak taffogtam volna. Igen ám, de amint a buszmegállóhoz értünk megiramodtam, hogy csúszkáljak egy kicsit, s a második lépésnél máris újra elkenődtem a jeges járdán. Egy újabb nyuszit fogtam.

– Eltaffantam! Eltaffantam! Eltaffantam! – kiabáltam nevetve, a hasamon fekve a jégen, s közben úgy kalimpáltam a levegőben, mint akit úszás közben egy láthatatlan kéz kiemelt a vízből, ő pedig ezt nem vette észre, és továbbra is úszik. – Kelj fel gyorsan – ijedt meg anya –, megfázol! – No mi az, kolléga úr – nevetett apa hozzám hajolva –, taffogunk, taffogunk? Felkászálódtam, anya pedig leporolta a kabátomat. – Ha még egyszer eltaffansz – mosolygott apa –, Taffantyúnak foglak hívni. Ordítottam, toporzékoltam: – Nem! Nem engedem! – Taffantyúúú – mondta apa hosszan elnyújtva a szó végét, csúfolódást mímelve.

– Nem vagyok Taffantyú! Az én nevem Orsolya! – Taffantyúúú…! Taffantyúúú…! Taffantyúúú…! Ahogy megfordult, apa is megcsúszott és hirtelen a popsijára huppant. Ő is eltaffant! Szerencsére ő sem ütötte meg magát, csak játékból vágott szomorú, sírós arcot: – Taffogtam én már eleget, taffogjon most már más is – szipogta. A játéknak azonban máris vége lett. Anya megpillantotta a buszunkat, amint befordult a sarkon a sugárútra, s máris lassított, hogy megálljon előttünk. – Gyertek, itt a buszunk – szólt oda hozzánk. Lehet, hogy piaci nap volt, meg péntek, meg minden, a városi busz azonban majdnem teljesen üres volt. Annyi szabad hely volt, hogy mindannyian leülhettünk. Még apa is, pedig általában csak anya meg én szoktunk leülni, amikor sok az utas a buszon, mert apa, ha talál is helyet, gyorsan át szokta adni várandós néniknek, vagy anyukáknak, akik kisbabákkal a karjukon szállnak fel a buszra. A piac mellett végeláthatatlan hosszan sorakoztak a frissen vágott fenyők. Kisebbek, nagyobbak, közepesek, meg olyanok is, amelyek méretükben a közepesek és a nagyobbak közé esnek… Szebbek, terebélyesebbek, satnyábbak és kevésbé szépek, kajlák és kopaszok, mindenfélék. Nénik és bácsik mászkáltak közöttük, mintha bújócskázni akarnának. Úgy nézett ki az egész városközpont meg a piac környéke, mintha egy egész fenyőerdőt betelepítettek volna a nagyváros forgatagába. Apáról tudni kell, hogy ő nem szeret piacra járni, ha kell neki valami, beugrik az első boltba és megveszi. Anya viszont kedvét leli abban, hogy végigjárja az eladókat, ha kell, hát egy-egy boltba is benéz, egészen addig keresgél, amíg ki nem választja a legjobbat, legszebbet és a legolcsóbbat. Apa ettől azonban csak ideges lesz, nem is szoktuk hát a piacra küldeni. Most ez a karácsonyfa-vásárlás egy különleges dolog volt, mert azt anya egyedül nem bírta volna hazavinni. Ott sétálgattunk hát a fenyőerdőben a városközpontban, és a kínálatot méregettük. Ez kicsi, ez ezért nem jó, ez azért nem jó… Végül apa rámutatott az egyik fenyőre: – Ez jó lesz? – kérdezte anyától. Anya pedig egyből rávágta: – Igen, ez lesz a jó! Megvettük. Jött a bácsi, aki a fenyőket árulta, apa kifizette neki, s már indultunk is. Indultunk: anya és én előre. Mindketten nagyon meglepődtünk, amikor egyszer hátrafordultunk és észrevettük, hogy apa nincs mögöttünk. Láttuk ám, hogy még mindig ott áll, ahol a fenyőt megvettük. – Hát most ezt hogy fogjam meg? – sopánkodott. – Mondtam én, hogy nem fogok boldogulni vele… Szép nagy karácsonyfa volt. Amikor apa a hosszú ágai között benyúlt a törzséhez, hogy felemelje, csak hosszan és mereven kinyújtott karral tudta vinni, s az apró tüskék még így is a hónalját vakargatták, csiklandozták. – Úgy néz ki apád, mintha mókamandarint evett volna… – súgta oda anya.

Az árus bácsi is látta, hogy gondban van a vevője: odalépett apához és egy gyors mozdulattal megmutatta neki, hogyan lehet a fenyő ágait összecsukni, mint egy esernyőt. Egy spárgával még össze is kötötte neki, nehogy útközben megint gondjai adódjanak ebből. Apa a hóna alá csapta a fenyőt s már indult is utánunk. Persze még így is nagyon mókásan nézett ki, mintha csak azt leste volna, hogy mikor ered el az eső, hogy kinyithassa fenyőesernyőjét. – Apa, te mókamandarint ettél? – kérdeztem tőle. – No, de kolléga úr… – nézett rám félrehúzott szájjal. – Akarom mondani: Taffantyúúú! Ordítottam, toporzékoltam: – Nem vagyok Taffantyú! Az én nevem Orsolya! Az egész jeleneten anya szórakozott a legjobbat, de mindannyian nagyon vidáman incselkedtünk egymással. Amikor hazaértünk, anya előhozta a díszeket, apa pedig felállította a szobában, az ablak előtt a karácsonyfát. – No, te kedves kis fa – beszélgetett vele apa –, eddig voltál fenyő, mostantól karácsonyfa a neved. A karácsonyfánk pontosan a plafonig ért, hosszú ágai pedig kecsesen meredtek a levegőbe a szoba közepe felé nyújtózkodva. Amíg anya kiment a konyhába, hogy főzzön egy kávét, apával mi válogatni kezdtük a díszeket. Először egy hosszúkás díszt, amit apa a fa tetejének arra a részére húzott fel, ami már olyan vékony meg úgy is néz ki, mint egy függőleges ág, s ami a plafont is elérte. A karácsonyi aranyharang is előkerült: – Ez a legnehezebb, ezért először ezt akasztjuk fel – magyarázta apa, majd rögtön fel is húzta. Szép, kellemes karácsonyi dallamokat hallgatunk a fa díszítése közben, mert amint elhallgatott a harang, apa máris ugrott, hogy újra felhúzza. A rádiót is kikapcsolta, hogy ne halljuk közben a híreket, ne rontsuk el ezt a szép hangulatot. Hosszabbítóval gyorsan áramot vezetett oda, hogy a villogó kis lámpácskákat is bekapcsolhassuk. Nekem ezt még nem engedte, mert azt mondta, hogy jobb, ha a gyerekek nem játszanak az árammal, de a gömböket, a csillagokat, a madárkákat, a sujtásokat, a szaloncukrokat, a szaloncsokikat és a kis Mikulásokat már mind együtt akasztgattuk fel. Anya két bögre forró kávéval a kezében tért vissza a szobába. Még le sem rakta az asztalra, amikor máris megállt gyönyörködni a karácsonyfánkban. Nézte, hogy szorgoskodunk a fa körül, hogyan varázsoljuk egyre szebbé a kis Jézus születésnapjának tiszteletére. – Nagyon szép karácsonyfánk lesz az idén – mondta. – Hogy tetszik? Hogy tetszik? – érdeklődött nagy kíváncsiskodva apa, mert izgult, hogy sikerült-e szépen, ízlésesen feldíszítenie. Anya azonban csak gyönyörködött benne és nem is hallotta meg a kérdést: – Amióta Orsi megszületett – mondta később –, még egyik évben sem volt ekkora fánk.

Apa egy pillanatra megállt, félbehagyta a karácsonyfa díszítgetését és anyára nézett. Komoly arccal a szakállát kezdte csavargatni: – Igen, szerintem is – mondta röviden. – Még én sem láttam soha ekkora fánkot. Soha. Anya előbb mintha nem értette volna, majd hirtelen leesett a tantusz. Nem is tudta hirtelen, hogy nevessen, vagy inkább hápogjon: – Fánk – sziszegte. – Még hogy fánk… Majd adok én neked fánkot – szólt és leeresztette a két bögrét az asztalra. Apa, mint aki megrémült, a szájához kapott: – Jaj, hát én azt hittem, hogy kávé van a bögrében… No, anya sem bírta tovább és menten elnevette magát. Nagyon szép karácsonyunk volt, remélem, hogy nagyon sokáig fogok még emlékezni rá, mert kár volna elfelejteni akár csak egy pillanatát is. Kis Jézus, boldog születésnapot!

Csak rajzok Az elsĹ&#x2018;:

A mĂĄsodik:

A harmadik:

A negyedik:

Az รถtรถdik:

A hatodik:

A hetedik:

2. Orsi épp elmélyülten motoszkált, kotorászott a szekrénypolcról leemelt Barbie-ruhák között, amikor apa benyitott a szobába. – Hát te meg kit akarsz felöltöztetni? – kérdezte nevetve. Orsi egy pillanatra megszeppent, nem is tudta, hogy elmesélje-e most hirtelen apának, milyen kedves, ám szomorkás új barátra lelt. Nem szerette volna apát is elszomorítani a falevélke cseppet sem vidám történetével, de attól is tartott, nehogy a szülei megtiltsák neki, hogy száraz faleveleket tartson a szobájában, az ágya felett. Pedig, ha megtudnák, hogy néha még az ágyába is magával viszi, a párnája, a takarója alá csempészi, s így melegítik egymást egész éjszaka… Lenne bizony haddelhadd… Igazából Orsi egy pillanatig sem volt biztos benne, hogy a szülei megtiltanák neki, hogy száraz falevélkével barátkozzon, de arra sem mert volna megesküdni, hogy szó nélkül megengedik. Apa is látta, hogy kislánya nagyban töprenkedik valamin. – No mi a gond? Miért nem válaszolsz? – kérdezte. – Hát… – kezdte lesütött szemmel Orsi –, a barátaimnak keresek ruhákat. – Hohó, hát most láttam Macikát a folyosón – szólt apa –, és igen jól áll rajta az a piros pulcsi, amit még a múlt héten adtunk rá. – De apa – villantotta fel tekintetét Orsi –, hát már nagyon összepiszkolta a ruháját. Nagymosást akarok csinálni, hogy mindenkire tiszta ruhát adhassak. – Bambira is? – kérdezte meglepődve apa. – Igen, Bambira is – válaszolt Orsi megfeszített vállát előre biggyesztve. Apa egy cinkos mosollyal Orsi szemébe nézett: – De Bambit még soha nem öltöztetted fel. – Eddig nem! – helyesbített határozott hangnemben Orsi. – De most itt az ősz, egyre hidegebbek vannak. Apa játékos vacogást színlelt és melegedésképp a karját kezdte dörzsölgetni: – Brrr, de hideg van itt… Brrr… – Tudod, apa – kezdte morfondírozva Orsi –, azon gondolkodtam, hogy milyen ruhákba lehetne a faleveleket öltöztetni. Most ősszel mindannyian elveszítik azokat a szép zöld ruháikat, amelyeket egész nyáron át viseltek. Egyik napról a másikra kifakul az öltözetük színe, mintha mindannyian meghempergőztek volna a porban, homokban, sárban… Apa nem tudta leplezni a meglepődöttségét: – Miért gondolod ezt? – kérdezte.

– Hát csak azért, mert látom – folytatta Orsi. – Most mind barna ruhákban heverésznek a fák alatt. Együtt egybefolyó barnára festik a füvet, a járdákat, az útszéleket, a padokat a folyóparton… Apa másként próbálta magyarázni a dolgokat: – Szerintem inkább arról van szó, hogy a falevélkék mind új ruhákba öltöztek. Levetették a nyári zöld holmijukat, s barna őszi ruhákba bújtak. Ahogy mi is: elpakoltuk a szekrény mélyére a nyári holminkat, a fürdőruháinkat, a rövidnadrágokat, kisszoknyákat, strandpapucsokat. És előszedtük a meleg téli ruháinkat, a vastag pulóvereket, csizmáinkat, nagykabátokat, mert mostantól, amíg a fehér, hideg, zord télnek vége nem lesz, azokban kell járnunk. Orsi gondolatai azonban nem tudták követni apa magyarázatát: – Apa, te azt hiszed, hogy a falevelek azért öltöztek barna ruhákba, mert az a téli holmijuk? – kérdezte ellenkezős hangon. – Gondolod, hogy abban nem fáznak? – Igen – erősködött apa. – Nem hiszem, hogy melegük lehet ezekben a ruhákban – fejtegette Orsi. – Nézd csak meg, milyen rongyos és szakadozott holmik ezek. Mind olyanok, amilyeneket anya már rég nem adna ránk. Úgy néznek ki ebben a barna viseletben a nemrég még zöld falevélkék, mint a koldusok. Mintha nagyon szegények lennének, akiknek nincs pénzük arra, hogy olyan ruhákat vegyenek, amelyekben nem fognak fázni télen. Apa sok mindenre számított, csak arra nem, hogy kislánya így fog válaszolni. Ő a falevelek öltözködését az évszakokkal kötötte össze, és eszébe sem jutott, hogy a falevelek is lehetnek szegények vagy gazdagok. Nosza, meg is kérdezte gyorsan: – Szerinted a falevelek között is vannak szegények és gazdagok? – Igen – vágta rá gondolkodás nélkül Orsi –, hát persze hogy…! Apa már kezdte érteni, hogy miért is mondja ezt a kislány, ezért tovább folytatta a témát: – Meg tudnád nekem mutatni, hogy télen milyen ruhákat hordanak a gazdag falevelek? – kérdezte. Orsi azonban nem tudta megmutatni: – Azt hiszem – szólt –, lehet, hogy rosszul mondtam… Télen csak szegény falevelek vannak. Egyiküknek sincs pénze szép, meleg téli ruhákra. – Szerintem – folytatta apa – a gazdag falevelek télen is zöld ruhákban járnak. Ugyanolyanokban, mint nyáron, csak sokkal vastagabbakban… Anya ekkor már egy ideje ott állt az ajtóban, s az ajtófélfának támaszkodva kedves mosollyal az ajkán hallgatta a két nagyokos beszélgetését. A szobába lépve néhány lépést tett feléjük, majd lehajolt és felemelte az egyik félre dobott Barbie-ruhát. – Szerintem ez túl szűk lenne egy egészséges falevélre – mondta. Orsi kapásból válaszolt: – Azért is tettem félre, mert láttam, hogy az nem jó.

– Ahhoz, hogy a legjobbat tudjuk kiválasztani, látnunk kellene, hogy kire keressük a ruhát – mondta az ágy felé nézve. – Az én falevélkémre – bökte ki végre Orsi, majd hirtelen odaszaladt az ágyhoz, felhajtotta a takarót és széles, óvatos mozdulatokkal kiemelte a száraz falevélkét. – Ő az én barátom, aki betáncolt hozzám az ablakon. – A barátod?! – döbbent meg apa. – Igen, most már ő is a legjobb barátaim közé tartozik – magyarázta Orsi. – Amikor én voltam szomorú, ő és a barátai megvigasztaltak engem. Most, amikor ő szomorú, én szeretnék segíteni rajta… – Ez nagyon szép tőled – bólintott anya. Orsi odavitte apához kis barátját, hogy bemutassa neki: – Nézd meg, apa, hogy kifakult a ruhája színe, és a szélei pedig mind szakadozottak, mint amikor nekem felrojtolódzott a pizsamám… – panaszolta a kislány. – De azt akkor anya nagyon szépen megvarrta – válaszolt apa. Anya ekkor már a Barbie-ruhák között keresgélt, s hamarosan ki is emelt egy megfelelőt: – Ez igen, szerintem ez úgy fog állni a falevélkéden, mintha ráöntötték volna – mondta. – Próbáljuk fel gyorsan! – nyújtotta anya felé kis barátját Orsi. Anya ugyanolyan óvatos mozdulatokkal öltöztette fel a falevélkét, mint reggelente a kislányát szokta. Belebújtatta a kiválasztott piros pöttyös ingbe, amelyik olyan hosszú volt rá, hogy tetőtől talpig beborította a testét, majd óvatosan behajtotta a két oldalát, és lentről felfelé haladva az összes gombot begombolta rajta. – A legfelsőt ne! – szólt aggódó hangon Orsi. – Nehogy szorítsa a nyakát! Anya olyan jót kacagott, hogy még a falevélke is mosolyogni kezdett. Kigombolta a legfelső gombot és óvatosan kijjebb mozdította a falevélke testét, hogy a nyaka kényelmesen kilógjon az ingnyakból. – Így már jó lesz? – fordult kérdőleg Orsihoz. – Igen, így már biztosan nem fogja szorítani – szólt elégedetten, majd hirtelen elkomolyodott egy pillanatra: – csak azt remélem, hogy nem olyan érzékeny a bőre, mint a királykisasszonynak a mesében. – Hát… – húzta el a száját anya gondterhelten. – Tudod, akinek a juhász az aranyszőrű báránykák szőréből csinált takarót… – magyarázta Orsi. – Igen, tudom – szólt anya. – Ha Barbie-t nem szúrta ez a ruha, a falevélkének sem lenne szabad, hogy baja essék benne – szólt apa. – És egyébként is – bólintott rá anya –, sohasem tudhatod, hogy melyik ruhát készítették az aranyszőrű báránykák szőréből…

– Lehet, hogy ez is abból van? – kérdezte Orsi. – Ezt nem tudhatom – válaszolt anya –, amikor megvettük, elfelejtettük megnézni a papírján… Ahogy a falevélkére pillantott, Orsi most is ugyanazt az örömteli, vidám mosolyt vélte felfedezni az arcán, amilyennek még a nyári hónapokból emlékezett szomorú barátjára. A mosolyban ott volt az elégedettség, a megkönnyebbülés és a baráti melegség egy-egy arcvonása is, így Orsit már nem is foglalkoztatta a felmerült kérdés. – Hogy tetszik az új ruhád? – kérdezte a falevélkétől. Kis barátja azonban nem válaszolt, csak becsukta a szemét és egy jóízűt nyújtózkodott. – Igen, látom, álmos vagy – szólt Orsi. – Hol fog aludni? – kérdezte apa. – Mellettem, az ágyamban, ahol eddig is – vallotta be Orsi. – Nagyon szépen áll rajta az új ruha – dicsérte meg anya is. Apa elnevette magát: – Sokkal jobban, mint ahogy Barbie-n állhatott volna… – Miért? – fordult feléje Orsi, aki időközben már a saját ágyában takargatta be a falevélkét. – Nézd csak meg, milyen széles ez a falevél – szólt apa. – Barbie keskeny, vékony kis derekán csak lógott volna ez a szélesre szabott ing, a falevélkének azonban pontosan ez a mérete. Anya is elnevette magát: – Barbie-nak egyáltalán nem volna jól ez az ing, ebben biztos lehetsz. – Nem is szívesen húzta fel – bólogatott nagy örömmel Orsi. – Mindig veszekedett velem, hogy ő a másik, a kék ruhájában akar óvodába menni. Apa megfogta anya vállát: – Gyere, menjünk – szólt –, hagyjuk pihenni a falevélkét. Orsi pedig már az altató mesénél tartott: – Aludj csak kis falevélkém – mondta –, most jól kipihenheted magad, holnap pedig tartunk egy hatalmas nagy jelmezbált, hogy mindenkinek megmutassuk, milyen szép ruhát kaptál. Meghívjuk majd Macikát, Mókuskát, Bambit és persze Barbie-t is. No, fordulj szépen hasra, csukd be a szemed és figyelj rám: hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, az Óperenciás-tengeren innen, ahol a kurta farkú kismalac túr, vagy még azon is túl, élt egyszer egy… Röviddel ezután már csak a falevélke mély szuszogását lehetett hallani. Lassan, fokozatosan távozott testéből a fáradtság, s minden egyes szusszantásával friss, megújult jókedvet és erőt lélegzett magába. Orsi sem játszott tovább, csak ült mellette az ágya szélén, gyönyörködött benne, milyen szépen alszik a kis barátja, s ügyelt arra is, hogy egy pisszenés se zavarja meg a falevélkét. Éberen őrizte az álmát.

Mese a kicsi lányról, akinek az apáját elvitték a csúnya, gonosz katona bácsik

Nagyon szép család voltunk nemrég még mi hárman: anya, apa és én. Mindennek megvolt a maga kialakult rendje és módja. Szép is volt ez így, amíg egyszer csak mindenki arról nem kezdett beszélni, hogy apa nemsokára elmegy tőlünk, itt hagy bennünket és csak nagyon hosszú idő múlva, csak nagyon sokára jön majd vissza hozzánk. Azt szerettem a legjobban, amikor anya az egyik, apa meg a másik karom alatt megragadott és úgy emeltek fel: összeölelkeztünk, egy formás kis kört alkottunk. Erre mondtam én mindig: – Csináljunk családot! Meg hogy: – Most mi vagyunk a család! És akkor egyszer csak számolni kezdtük a napokat: apa még hármat alszik itthon, apa még kettőt alszik itthon, apa még egyet alszik itthon. Végül pedig: – Mire felébredsz reggel, kicsim, apa már nem lesz itthon!

És úgy is lett. Aznap este még egyszer összeölelkeztünk, apa a vállamon sírt és csak azt ismételgette, hogy mennyire szeret. – Mikor jön haza? – kérdeztem anyától. – Mire apa hazajön, te már négyéves leszel – mondta. Másnap reggel, amikor felébredtem, apa már tényleg nem volt itthon. Anya egyedül vitt el a bölcsibe, egyedül jött el értem és egész délután is csak ő volt itthon velem. Hinni akarom, hogy apa nem azért ment el tőlünk, mert nem szeret már minket. Ezt hinni akarom! A csúnya, gonosz katona bácsik nem engedik, hogy velem legyen, miattuk kellett olyan messzire utaznia, hogy annál messzebbre már nem utazhat itt senki sem. Elvitték tőlem, most így már nem lehetünk család, nem csinálhatunk családot, szomorúbb lett minden körülöttem. Valaki hiányzik az otthonunkból, valaki nem ad nekem puszit este, valaki nem szeretget meg mindig, mint korábban… Az én apám most nincs velem, az én apám katona. Nem lehet velem, mert neki most ott kell élnie velük. De én várom, akkor is, ha tudom, hogy csak nagyon sokára lesz ismét velem. Várom, ha négyéves leszek is már, mire visszatér.

A juhász

(elalvás előtti mese Orsinak)

Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, olyan régen, hogy akkor még Orsi és az óvodatársai sem születtek még meg, de még az ő szüleik, apa és anya sem, sőt az ő szüleik, a Tati, a Mama, a Nani, a Teó sem született még meg, de még az ő szüleik, a nagyszüleik, a dédszüleik, az ükszüleik sem születtek még meg… Valahol nagyon-nagyon, rettenetesen messze tőlünk, olyan messze, hogy mi oda soha nem fogunk eljutni, mert napokig és hetekig és hónapokig és évekig, de még este is kellene utaznunk (még este is…) és akkor sem érhetnénk oda Élt valamikor nagyon-nagyon, rettenetesen régen ezen a nagyon távoli helyen egy juhász. Volt ennek a juhásznak egy szép nagy nyája, s mivel semmi más dolga sem volt szerte széles e világban, mint, hogy a báránykáit gondozza, gyarapodott is szépen az a nyáj. Amikor az egyik legelőn az összes füvet lelegelték a báránykái, a juhász fogta a juhászbotját és már indult is nyájával egy másik legelőre, ahol friss, finom, illatos, harmatos, zöld fű várta őket. A báránykák olyan jóízűen legelésztek, hogy öröm volt nézni. Amikor pedig ezen a második legelőn is minden szál füvet lelegeltek a báránykái, a juhász ismét fogta a juhászbotját, s indult tovább nyájával a harmadik legelőre, ahol ismét friss, finom, harmatos, illatos, zöld fű várta őket. Útközben a juhászkutyák terelgették vissza a nyájhoz az elkóborolt báránykákat, nehogy egy farkas vagy egy róka elragadja őket. S így érkeztek meg a harmadik legelőre, ahol a báránykák legelészés közben olyan jóízűen ugrándoztak örömükben, hogy a juhász a juhászbotjára támaszkodva széles mosollyal az arcán figyelte őket. Nem is csoda hát, hogy ezen a harmadik legelőn is nagyon hamar lelegeltek minden szál füvet a báránykák, s a juhász máris foghatta juhászbotját, s indult tovább nyájával. Ezúttal azonban visszafelé, az előző legelőre, ahol időközben, amíg ők ezen a harmadik legelőn voltak, megint kidugták a fejüket a földből a friss, fiatal fűszálak, s ott lengedeztek mosolyogva a szélben. Ezt a három legelőt használták… A báránykák, amikor meglátták, már messziről szaladni kezdtek, s támadt hirtelen olyan ricsajozás és hancúrozás, mint az óvodában. Amikor megérkeztek egy-egy újabb legelőre, a juhász először is körülnézett, hogy hol találhatna magának egy fát, egy bokrot, amelynek az árnyékában letelepedve nem sütik a homlokát a tűző nap sugarai. Nehogy napszúrást kapjon… Amikor pedig kiválasztotta a neki megfelelő árnyékos helyet, törökülésben letelepedett és elővette furulyáját. Mert minden juhásznak van ám furulyája, így neki is volt, mindig ott hordta magánál a belső zsebében. Amikor pedig elővette, fújni kezdte, és csak fújta, fújta és fújta megállás nélkül, reggeltől napestig, estétől reggelig, s reggeltől

megint csak újra napestig… Igen ám, de annak idején, amikor megvette a furulyáját, a juhász csak egy dalt tanult meg furulyázni, csak egyetlenegy dalt tudott eljátszani rajta. Mindig csak ezt az egy dalt fújta, akárhányszor elővette a hangszerét, reggeltől napestig, estétől reggelig, s reggeltől megint csak újra napestig. S egy idő után bizony, már nagyon unalmassá vált neki ez az egyetlenegy dal. Nosza, gondolt egyet, s eszébe jutott, hogy vannak ám olyan dalok is, amelyeknek ismeri a szövegét, ismeri a dallamát, el tudja énekelni őket, csak épp furulyán játszani nem tanulta meg azokat. Megpróbálta hát elfurulyázni ezeket is. Próbálkozott egyik dallal, másik dallal, harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal… S kezdte már lassan érezni ő is, hogy nem igazán megy ez neki, mert ezek a dalok valahogy mind olyan kurtán, furcsán, nyeglén, hamisan, rosszul, csúnyán szóltak, s fel is hagyott a kísérletezéssel. Ettől kezdve megint ismét mindig csak azt az egyetlenegy dalt játszotta hangszerén reggeltől napestig, estétől reggelig, s reggeltől megint csak újra napestig, akárhányszor elővette a furulyáját. Egy napon, ahogy így furulyázgatott egy fa árnyékában törökülésben, félrefordította a fejét, s arra lett figyelmes, hogy valami furcsa, szokatlan, fekete folt van a domboldal aljában, amit korábban még sohasem látott. Akkor még nem láthatta, mert nagyon messze volt tőle, csak később, amikor közelebb érkezett hozzá, akkor ismerte fel, hogy ez bizony egy fekete lovas… Fekete lovon, fekete csizmában, fekete nadrágban, fekete kabátban és fekete kalappal a fején közeledett hozzá a FEKETE LOVAS…! A juhász korábban még sohasem látta ezt az embert, nem tudta hát, hogy ki fia-borja lehet, s hogy mi járatban tévedt errefelé, meg úgy egyáltalán, mire vélje a látogatását. A fekete lovas pedig nagyon lassú, kimért léptekkel közeledett lován. Amikor odaért a juhászhoz, megállt előtte a nyáj közepén, s csak nézte szótlanul, mozdulatlanul a legelésző báránykákat. A juhász abbahagyta a furulyázást, eltette hangszerét a belső zsebébe, felállt és egy suta lépést tett a fekete lovas felé. A fekete lovas azonban továbbra sem mozdult, csak ült a lován szótlanul, mozdulatlanul és nézte a legelésző báránykákat. A juhász továbbra sem értette, hogy mit akarhat tőle ez az ismeretlen jövevény, ezért hát hallgatott ő is, állt szótlanul és mozdulatlanul és csak nézte, nézte, nézte a fekete lovast. Egyikük sem mozdult, csak a ló hessegette farkával az unalmas legyeket… Jó sok idő telt bele, mire a fekete lovas egyszer csak leugrott a lováról és megállt a juhásszal szemben. De továbbra sem szólt egy árva szót sem, csak nézett mélyen a juhász szemébe. A juhász pedig, mivel továbbra sem értette, hogy mit akarhat tőle ez a titokzatos jövevény, jobbnak látta, ha ő is csendben marad, s csak állt továbbra is némán és mozdulatlanul a fekete lovassal szemben és csak nézett, nézett, nézett mélyen ő is a szemébe. Talán órák is elteltek így, mire végül a fekete lovas megszólalt: – Látom, juhász, szép nagy nyájad van – mondta. A juhász meg csak a vállát vonogatta: – Hát, semmi más dolgom sincs szerte széles e világban, mint hogy a báránykáimmal foglalkozzam, miért ne viselném hát a gondjukat?

– És, ugye, juhász – kezdte ismét a fekete lovas –, meg tudnád-e nekem mondani, hogy pontosan hány báránykád van ebben a nyájban? – Hűűű… – a juhász csak a fejét vakarászta –, hallod, még soha nem jutott eszembe megszámolni őket… – Tudod, mit? – szólt ismét a fekete lovas. – Akkor számoljuk meg őket együtt! – Hááát, időnk van, ráérünk, miért ne számolnánk? A fekete lovas odalépett a juhász mellé, a nyáj felé fordultak mindketten egy kicsit félrehúzódva, hogy minden báránykát jól láthassanak, és együtt hangosan számolni kezdtek: – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy, huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc, harmincegy, harminckettő, harminchárom, harmincnégy, harmincöt, harminchat, harminchét, harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven, ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt, ötvenhat, ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt, hatvanhat, hatvanhét, hatvannyolc, hatvankilenc, hetven, hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhárom, hetvennégy, hetvenöt, hetvenhat, hetvenhét, hetvennyolc, hetvenkilenc, nyolcvan, nyolcvanegy, nyolcvankettő, nyolcvanhárom, nyolcvannégy, nyolcvanöt, nyolcvanhat, nyolcvanhét, nyolcvannyolc, nyolcvankilenc, kilencven, kilencvenegy, kilencvenkettő, kilencvenhárom, kilencvennégy, kilencvenöt, kilencvenhat, kilencvenhét, kilencvennyolc, kilencvenkilenc, száz, százegy… Az összes báránykát megszámolták. – Nincs több! – kiáltott fel a juhász. – Te, ezek éppen annyian vannak, mint a dalmát kiskutyák – örvendezett a fekete lovas. – De hogy lehet ez? – Csak úgy, hogy a mesét Orsi apucija mondta el, Orsi kedvenc meséje pedig a 101 dalmát kiskutya. – De hisz… – kezdte a juhász, majd hirtelen suttogósabbra fogta a hangját: – Hiszen Orsi már elaludt… – Pssssssssssssssssssssssssssssssssssssssszt…! Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére…!

Homokvonat robogó

(mese Orsiról, akinek van egy Bambija, a Mókuskának pedig egy kis Macikája)

Orsinak, rendelésre Amikor a Mókuska meglátta Orsi őzikéjét az óvoda udvarán, ahogy ott szökdécselt a padok és a gyerekek között, örömében a fejéhez kapott: – Milyen jó, hogy mindketten eljöttetek, így most legalább hármasban játszhatunk! – Gyere velünk, Mókuska – mondta Orsi –, épp ide indultunk a homokozóba. – Elárulnád nekem, Orsi, hogy hívják az őzikédet? – kérdezte a Mókuska. – Ő az én Bambim, a Bambikám… Bambi a neve. – Mintha hallottam volna már valahol ezt a nevet… – szólt ismét a Mókuska. – Az könnyen meglehet – vonogatta a vállát Orsi –, hiszen ez egy nagyon szép név, egyáltalán nem csodálkoznék rajta, ha mások is így neveznék el az őzikéiket! – Hát – szólt a Mókuska –, nekem őzikém ugyan nincs, de azért van ám nekem is egy barátom, egy játszótársam, aki mindenhová velem szokott jönni. – Ki az? Ki az? Ki az? – ujjongott ugrándozva Bambi. Mókuska a zsebébe nyúlt és egy picike, nagyon-nagyon kicsike macikát húzott elő belőle. – Ő az én macikám, de nevet még nem adtam neki… Orsi, szerinted lehet egy macikát is Bambinak nevezni? Orsi ezen nagyon elgondolkodott, nem igazán tetszett neki az ötlet. – Nem tudom, Mókuska – mondta végül –, én úgy tudom, hogy a Bambi név leginkább az őzikékre illik. Mókuska óvatosan, nagyon ügyelve arra, hogy be ne piszkítsa a macika ruháját, odaültette kis barátját a homokozó szélére. Orsinak hirtelen felcsillant a szeme és nagy örömmel odaugrott eléjük. – Nem is kell, Mókuska! – nevetett. – Miért is adnál neki új nevet? Nem kell elnevezned a kis barátodat… Hiszen a Macika már magában is egy nagyon szép név. – Szép, szép… – tűnődött a Mókuska. – Valóban szép… – Macika, figyelj rám – mondta Orsi –, mostantól fogva a te neved: Macika! – Jaj, Orsi – ujjongott ezúttal Macika –, köszönöm szépen, hogy ilyen szép nevet találtál nekem! – Ugyan már, semmiség – mosolygott Orsi. – Bambi, ugye neked is tetszik ez a név? – kérdezte töprengve Mókuska.

– Igen, igen, igen! Szerintem is nagyon szép nevet kapott a Macika! – mondta Bambi, miközben a lábával már a homokban kaparászott. – Úgy szeretnék most szaladgálni, futkározni egy nagyot – tette még hozzá. – Hát rajta, Bambikám – bíztatta Orsi. – Mire vársz? Futkározz, ahogy csak a kedved tartja! Bambi egy pillanatra megtorpant: – De egyedül? – kérdezte. – Hát, én most inkább homokozni szeretnék – mondta Orsi. – De ha te futkározni akarsz, csak menjél nyugodtan. – Nem tart velem senki sem? – kérdezte Bambi. – Tudod, Bambi – válaszolta Orsi –, az igazán jó játékok olyanok, amelyekben mindenki a kedvét leli… Bambi egy pillanatra mintha nem értette volna a dolgot, magasra emelt fejjel és kinyújtott nyakkal töprengett a hallottak értelmén, bár már az első hallásra is érezte, hogy Orsi most valami nagyon okos, bölcs dolgot mondott. – És te most nem lelnéd örömed a futkározásban, ugye? – kérdezte később. – Homokvárat akarsz építeni? – érdeklődött Mókuska. – Talán homokvárat is építhetnénk – kezdte Orsi –, de én inkább egy vonatot szeretnék. Ott a homokozó sarkában lehetne a vasútállomás… – Igen, igen, azt majd én megépítem – ujjongott Macika.

– Én meg ezzel a kis létrával síneket formázok a homokból – kapcsolódott be a tervezésbe Mókuska. – Bambi, te csináld meg a mozdonyt és a vagonokat! – Egy egész hosszú szerelvényt építek – helyeselt Bambi. – Én meg egy egészen nagy pályaudvart – tette hozzá Macika. Orsi döbbenten állt a homokozó szélén: – És én kimaradok ebből a játéból? – kérdezte félig már el is pityeredve. – Nem maradsz ki, dehogy is maradhatnál ki – mondta Mókuska –, te fogsz utazni a vonaton! – Hurrá! Orsi fog utazni a vonaton, amit majd én építek meg neki! Hurrá! – kiabált Bambi, aki addigra már nyakig homokos lett. – Hova szeretnél utazni, Orsi? – kérdezte Mókuska. – Én legszívesebben apához utaznék, de apa most nagyon messze van, olyan hos�szú vasútvonalat itt a homokozóban nem építhetünk… – Hol van Orsi apája? – kérdezte Macika halkan. – Elvitték a csúnya, gonosz katona bácsik – súgta oda neki Mókuska. Bambi szomorú képet vágott: – Mi lesz most a mi játékunkkal, amelyikben mindannyian a kedvünket leljük? Orsi nyelt egy nagyot: – Semmi! Semmi sem lesz… Ugyanazt játsszuk tovább! Építünk apának egy vonatot, hogy ha a katona bácsik elengedik majd, hazajöhessen hozzám és anyához. Tudom, hogy ő is örülne ennek… És, hogy a kedvét lelné benne…

A tea, amelyiknek illata és íze van (mese egy zacskó tea mellé, ajándékba)

Bambi odaült az ágy szélére, a kezébe vette a mesekönyvet, amit Mókuska választott ki arra az estére és hangosan, szótagolva olvasni kezdte: – Hol volt, hol nem volt, a világ kezdetén innen, vagy még azon is túl… Macika akkor már édesen szendergett, mit sem törődve a többiek szórakozásával. Csak akkor nyitotta fel félárbocra engedett szemét, amikor Orsi lépett be a szobába. Egy élénk színekben pompázó, műanyag tálalóasztalkán négy bögre gőzölgő teát hozott, hogy megvendégelje a barátait. – Mókuska, te melyik bögréből kéred? – kérdezte Orsi. – Én a zöldből szeretném – hangzott a határozott válasz. – A piros akkor az enyém lehet? – kérdezte Bambi. – Persze, Bambikám – nyújtotta oda neki Orsi a piros bögrét –, abból ihatod meg a teádat, amelyik neked a legjobban tetszik. Mókuska a meleg bögrét az ölébe vette és az ujjait melengette rajta, miközben a forró, gőzölgő teát szagolgatta. – Tudjátok – mondta később eltöprengve –, a teának én leginkább az illatát szeretem. Persze, jó melegen kortyolgatni is, nagyon finom, de az illata… Igazából az illatában van a legnagyobb élvezet. – Én azért sohasem érném be csak az illatával – válaszolta Orsi. – Ezeket a teákat apa küldi nekem nagyon messziről, ahová a csúnya, gonosz katona bácsik elhurcolták tőlem, és minden egyes kortyban ott érzem azt a szeretetet, amivel engem apa most is magához ölelne, ha mellettem lehetne… A többiek mind elgondolkodtak, Bambi pedig nagyon gyorsan meg is kóstolta, hogy milyen ízű is az a szeretet, amivel apa Orsit szeretné magához ölelni. Ám Bambi elsiette a dolgokat, a tea még túl forró volt ahhoz, hogy inni lehessen és alaposan megégette kis őzikenyelvét. – Bambikám, Bambikám – figyelmeztette Orsi, amikor az őzike feljajdult –, előbb meg kellett volna fújnod… Bambi még egy kis ideig sziszegett, de Mókuska gondolatai ekkor már nagyon messze jártak, s még ez a forró közjáték sem tudta kizökkenteni az imént megkezdett témából. – Figyelj csak, Orsi – kezdte később –, én úgy gondolom, hogy ugyanaz a szeretet a tea illatában is érezhető… Orsi az orrához emelte a saját bögréjét és nagy gonddal szagolgatni kezdte. Kicsit fintorgott, majd egyre inkább valamiféle kedves mosoly uralkodott el az arcán.

– Hallod, Mókuska – szólalt meg hirtelen a nagy szagolgatás közepette –, nem is mondasz te butaságot… Érzed ezt az illatot? Mókuska széles mozdulatokkal, olyan komoly arckifejezéssel, amilyet csak a felnőttektől leshetett el, amikor azok valami nagyon fontos döntések meghozatalára készülődnek, ismét belelógatta orrát a saját bögréjébe. – Persze, hogy érzem – bökte ki rövid habozás után. – Szagolgasd csak – suttogta Orsi –, figyeld, milyen szépeket mesélnek ezek az illatok. Apa most felém fordul és rám mosolyog… És… És az arcán ott érzem ebben az illatban a bajszát és a szakállát is, amit a csúnya, gonosz katona bácsik miatt le kellett borotválnia… Az én arcomon pedig egy hatalmas nagy puszi csattan, amit apától kapok… Bambi csodálkozva hallgatta, ahogy Orsi elmesélte nekik, hogy mi mindent érez egy bögre tea illatában. Szagolgatta ugyan ő is a saját bögréjét, de még mindig inkább a leforrázott nyelvével volt elkeveredve. – Milyen szép… – súgta Macika nagyon halkan, nehogy kizökkentse Orsit az álmodozásból. Egy ideje már ő is tágra nyílt szemmel hallgatta a többiek beszélgetését, s esze ágában sem volt újra álomba szenderülni. – Kaphatok én is egy teát? – kérdezte. – Természetesen – válaszolta Orsi –, rólad sem feledkeztem meg, neked is hoztam egy bögrével. – Tudjátok – szólt ismét Macika –, én is szeretném érezni ezeket a gyönyörű illatokat. Orsi már adta is a lila bögrét, s Macika sem habozott utána nyúlni. – Ne elégedj meg az illatával – biztatta Orsi –, kóstold meg az ízét is, hiszen minden egyes cseppjében egy hatalmas adag kimondhatatlanul nagy szeretet úszkál… Én már iszom is! És tényleg: Orsi rögvest egy hatalmasat kortyolt a saját bögréjéből, és miután lenyelte, a szájában a nyelvével még sokáig játszadozott, szinte kacérkodott az ízekkel. Már mesélte is: – Ebben a cseppben azt érzem, hogy apa a vállára kap és felemel, hancúrozni szeretne velem… A kezével a hajamat simogatja, és kedvesen magához szorít… Ahogy odasimulok hozzá, a testemen érzem a szívdobogását…

Piroska farkasokkal álmodik Egy nappal azelőtt, hogy apát elvitték volna a csúnya, gonosz katona bácsik, az egész család autóba vágta magát és elment kirándulni az állatkertbe. Persze Orsi vezette a társaságot, de ott volt anya, apa és a nagymami, Nenu és Rajko bácsi is… Minden állatnál jó sokáig elidőztek, almával etették a majmokat és az elefántokat, lesték, hogy mikor moccannak meg az aligátorok, de nem jutott ki nekik tőlük egy mozdulat… A farkasok ketrece előtt megállva Orsi megkérdezte: – Mit esznek a farkasok? Anya elmosolyodott és nevetve válaszolt: – Piroskákat és nagymamákat! Amint ezt meghallotta, a nagymami félénken odébb somfordált, nehogy mégis igaz legyen a tréfa, amin anya olyan jót nevetett… Fél év telt el azóta, s Orsi még mindig úgy emlékezett erre a kirándulásra, mintha előző nap történt volna az egész. Olyan beleéléssel mesélte el barátainak a kedves kis emléket, mintha apa még mindig karnyújtásnyira lenne tőle, s pillanatok kérdése volna csak, hogy mikor indulnak el újra az állatkertbe. De Orsi is tudta, hogy erre még nagyon sokáig kell várnia, hiszen, amikor a legutóbb ott jártak, ősz volt. Azóta eltelt a tél, lassan tavaszodni kezdett, de még egy teljes nyár állt előttük, hogy a következő ősz elején újra együtt lehessenek. És bizony apa sem volt karnyújtásnyira, mert olyan messzire vitték el őt a kis családjától a csúnya, gonosz katona bácsik, hogy reggeltől estig, egy álló napig kellett utazni addig a városig. – Amennyi idő eddig eltelt azóta, hogy apa nincs velünk, még egyszer ugyanannyit kell várnunk addig, amíg majd végleg hazajön – mondta nemrég a nagymami. – Akkor én már négyéves leszek? – kérdezte Orsi. – Igen, négyéves leszel, de a születésnapod után még meg kell majd várnod, hogy elmúljon a nyár… – Szebb, felszabadultabb ősz még nem volt az életünkben, mint amilyen az idei lesz – sóhajtott anya. Bambinak a beszélgetésnek az a része, amíg Orsi az állatkerti élményeit mesélte, sokkal jobban tetszett, mint az utána következő komoly dolgok. – Milyen állatokat láttatok az állatkertben? Mesélj még, Orsi, szépen kérlek! – szólalt meg csillapíthatatlan kíváncsisággal a hangjában. – Láttunk még… Láttunk még… Láttunk még… – kezdte Orsi. – Medvéket meg tigriseket is. És egy oroszlánt… Van az állatkertben egy játszótér is, ahol apával hintáztam… De akkor már későre járt az idő, és jobbnak látták eltenni az élményeket holnapra, mert reggel várta Orsit az óvoda. Orsi odavette maga mellé Bambit az ágyba, Mókuska pedig odabújt Macikához. Anya gondosan betakargatta a gyerekeket, mielőtt ő maga is lepihenhetett volna.

Bambinak még nagyon sokáig nem jött álom a szemére, annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság. Orsinak viszont nagyon szép álmai voltak, s amíg aludt, a kedves mosolya egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Álmában megint ott járt az állatkertben, sétálgatott a fák, a bokrok között. A furfangos kis majmok kiszöktek a ketrecből, s ők is ott cikáztak öten-hatan a füvön és a bokrok között, fára másztak, mintha odafönt várná őket valaki – majd újra le. Mókuskának eszébe jutott, hogy maradt még egy alma a zsebében, amit uzsonnára hozott magával. Előkotorta gyorsan, majd leeresztette a földre és óvatosan odagurította az egyik hancúrozó majom közelébe. Nagyon ügyelt arra, hogy az incselkedő, ám láthatólag félénk kis jószág nehogy megijedjen ettől a mozdulattól, nehogy azt higgye, hogy meg akarja dobálni valamivel… Hirtelen három majom is odaugrott a felkínált almáért, s ahogy apró kis mancsaikkal ellökdösték egymás elől a gyümölcsöt, olyan hancúrozás, zavarócskázás támadt sebtében, hogy minden állatkerti látogató őket figyelte. A szökött kis majmok hirtelen a figyelem középpontjába kerültek. Orsi odahajolt Macikához: – Hívd ide gyorsan a többieket is! – súgta halkan a fülébe, majd megragadta Bambi kezét, aki pedig habozás nélkül vele tartott.

Orsi a farkasok ketrecéhez vezette kis barátait. – Látjátok – szólt –, ők azok, akik Piroskákat és nagymamákat esznek. Meg akartam nektek mutatni őket. – Csak a farkasok esznek Piroskákat és nagymamákat, vagy más állatok is? – kérdezte Mókuska. – Hát… – töprengett Orsi –, én nem is tudom… Nem hallottam még, hogy az elefántok vagy a medvebocsok… Nem hiszem. Csak a farkasok esznek Piroskákat és nagymamákat! – mondta végül határozottan. – Szegény Piroska – sopánkodott Bambi –, ezek szerint, ha rossz álmai vannak, ő mindig farkasokról álmodik… – Én azt kívánom, hogy Piroskának sohase legyenek rossz álmai – válaszolt Orsi, aki olyan boldog volt ebben az álomban, amilyennek még a boldogságot is csak álmodni lehet. – Sziasztok, majmocskák és falánk kis farkasok – búcsúzott el az állatkert lakóitól. – Őszre, ha majd apa újra velem lesz, megint mind a hatan eljövünk: anya és apa oldalán én, a nagymami, Nenu és a Rajko bácsi is… Anya ott állt a szobában Orsi ágya mellett és imádott kislánya nem szűnő mosolyát leste, ahogy édesen szunyókált, mert a kislány álmában végül apa is hazatért. Ennél szebbet aztán már álmodni sem akart, s még az ébredés is oly távolinak tűnt, hogy szinte az volt az érzése, mintha az álom lenne a valóság… S úgy, de úgy, és kimondhatatlanul vágyott arra, hogy tényleg az is legyen…

Mi van a levélben? Aznap délután, ahogy hazaértek az óvodából, anya, szokásához híven azonnal kinyitotta a postaládát, hogy meglesse, érkezett-e valami küldemény apától. Egy ideje, lassacskán már több is, mint fél esztendeje, arra kényszerült ez a kis család, hogy így, levelezésben, postai úton tartson fenn minden kapcsolatot egymással… Apa nagyon messze volt, és egyáltalán nem az ő akaratától függött, hogy mikor jöhet haza… Az egész kis család sorsáról egyelőre a csúnya, gonosz katona bácsik határoztak. Abban pedig semmi köszönet nem volt. Anya hazaérkezve mindig legelőbb a postaládát nyitotta ki, hogy megnézze, érkezett-e levél vagy képeslap apától neki vagy Orsinak. És Orsi is mindig ott tipegett-topogott a kapu mellett, mert ő nagyon várta apa leveleit. Aznap sem volt hiábavaló, felesleges a várakozás, hiszen anya, ahogy a postaládába nyúlt, két világoskék borítékot húzott ki belőle. Mindkettő apától érkezett. – Egy levél nekem és egy levél Orsinak – mondta széles mosollyal az arcán és kicsattanó örömmel a hangjában. – Olvassuk el őket most rögtön! – követelte Orsi. – Várj egy picikét, kislányom, csak, hogy kinyissam az ajtót. Majd bent a konyhában szépen leülünk, és ott olvassuk el a leveleket. Még csak március van, kicsikém, hideg szelek fújnak idekinn. Úgy is tettek, ahogy anya mondta, habár Orsi szemmel láthatóan csak nagyon nehezen tudta féken tartani a kíváncsiságát. – Vajon mi lehet a levélben? – kérdezte a folyosóra lépve. Anya megtapogatta a borítékot: – Szerintem egy olyan tea van benne, amilyeneket apa szokott neked küldeni. – Szia, Orsi! – dugta ki a fejét Bambi a szobából. – Már nagyon vártalak… – Bambikám – szólt Orsi –, hívd ide gyorsan Mókuskát és Macikát is, levelem érkezett apától, anya mindjárt felolvassa nekünk. Bambi pedig engedelmeskedett kis barátja óhajának. Miközben ő Mókuskát és Macikát igyekezett a konyhába csábítani, anya levetette a kabátját és Orsit is levetkőztette. – Hol az a levél? – rohant ki Mókuska a szobából. – Hol van? Hol van? – száguldott a nyomában nagy kíváncsiskodva Macika. – Nyugalom, nyugalom – intette türelemre őket anya –, mindjárt felolvasom. Mindannyian odagyűltek anya köré és várakozásteljes, feszült csendben várták, hogy felnyissa a borítékot. Anya előbb azonban még egyszer megtapogatta a csomagot. – Igen – mondta –, csakugyan egy olyan tea lehet benne, amilyeneket apa szokott Orsinak küldeni.

– Bontsd fel! – bíztatta Orsi. – Bontsd már fel! Bontsd már fel! – bíztatták a többiek is. Anya pedig engedelmeskedett kis barátai akaratának. – Úgy sejtem – súgta, miközben felbontotta a borítékot –, egy szép kis levél is lesz benne… És igaza is lett: amint felnyitotta a borítékot, azonnal megpillantotta benne a fehér levélpapírt. Ám, ahogy kihúzta volna azt a borítékból, sok kis, apró képecske hullott ki belőle… – Hát ez meg mi lehet? – állt megdöbbenve a szétszóródott kis, színes képecskék fölött anya. Bambi és Mókuska máris odaugrott, hogy felszedegesse azokat a földről, és Macika is csak azért torpant meg, mert nem fért oda tőlük. – Mi van azon a képen, Bambikám? – kérdezte Orsi. – Ezen két narancs – szólt Bambi a kezében tartott képecskére nézve. – És sok-sok télapós is van – ujjongott Mókuska a földre hullott apró, kis képecskék között válogatva. – Szamóca, szeder – sorolta Macika, amikor már neki is sikerült odafurakodnia, s már szedegette fel ő is a képecskéket a földről –, ezen meg ananász…

– Három szem meggy lóg itt egy fürtön… – bökte ki Bambi még mindig a csodálkozás kábulatában. – Milyen képecskék ezek, anya? – kérdezte Orsi tágra nyílt szemekkel. – Hát… – sóhajtott anya töprengve –, hogy is magyarázzam meg ezt neked, édesem? – Te biztosan tudod – kacsintott huncutul Orsi. Anya is lehajolt, hogy felemeljen néhány képecskét, hogy megmagyarázhassa kislányának azt, amiben akkor még ő maga sem volt teljesen bizonyos. – Látod, Orsikám – szólalt meg az egyik képecskére mutatva –, ezen két narancs van, ahogy Bambi is mondta, emezen meg – emelt fel egy másikat –, amire azt mondtátok, hogy szamóca és szeder, mind-mind erdei gyümölcsök vannak… – Milyen gyümölcs lehet ez itt az ananász mellett? – tanakodott Macika. Anya odahajolt hozzá, majd felemelt egy ugyanolyan képecskét a földről, amilyet Macika is a kezében tartott. – Igen – mondta –, ez itt középen ananász, az körülötte meg mind mangó, kivi… Ezek a trópusi gyümölcsök. Csak ott teremnek meg, ahol mindig nagyon meleg van, egész évben süt a nap és soha sincs tél. Azt a tájat, ahol ilyen időjárás van, forró égövnek vagy trópusnak szoktuk nevezni… Az ott termő gyümölcsöket pedig déligyümölcsöknek mondjuk. – Akárcsak a banánt! – vágta rá nagyhirtelen Mókuska. – Igen – helyeselt anya –, a banán közülük a legismertebb, de azt elfelejtették rárajzolni ezekre a képecskékre. – És hogy kerülnek ide ezek a télapós képecskék is ez a rengeteg gyümölcs közé? – érdeklődött Orsi. Anya egy pillanatnyi szünet után válaszolt: – Azok még karácsonyról maradtak meg… – Biztos írt apa is valamit ezekről a képecskékről a levélben – szólt Orsi –, meg arról, hogy majd mire lesznek jók… – Lássuk csak – szólt anya, és olvasni kezdte a levelet. – Mit ír? Mit ír? – kíváncsiskodott Macika. A levélben pedig, amit anya olvasott fel, ez állt: „Édes kislányom! Egyetlen, drága Pötyikém! Igazából magam sem tudom, hogy mire lesznek jók ezek a kis képecskék, amiket ebben a levélben küldök a legújabb csomag tea mellé, de biztos vagyok benne, hogy valami okos, szép kis játékot ki lehet majd találni ezekkel is. Ebben a játékban a segítségedre lesznek majd a barátaid: Bambi, Mókuska és Macika is. Én nagy szeretettel gyűjtögettem neked ezeket a képeket és mindig, amikor eltettem egyet, te jutottál az eszembe, rád gondoltam… Nagyon hiányzol nekem, kislányom, nagyon szeretnék veled lenni, de, sajnos, egyelőre nem engedik meg nekünk

a csúnya, gonosz katona bácsik, hogy újra együtt lehessen a mi kis családunk. Vannak pillanatok, amikor ilyen apró kis tárgyak kötnek össze bennünket. Pillanatok, amikor az a fontos, hogy ajándékozzunk valamit azoknak, akiket szeretünk. Bármit is. Annak, akit nagyon szeretünk, s akinek egyelőre, sajnos, mást nem is adhatunk. Kívánom, hogy amikor majd kitalálod, hogy milyen játékra lesznek alkalmasak ezek a kis, színes képecskék, legyen akkora örömed a játék minden pillanatában, mint amekkora szeretettel összegyűjtöttem én neked a képecskéket.

Szeretettel, Apa…”

Anya, miután felolvasta a levelet, a borítékba csomagolt teát is előhúzta. – Én is kérek! Én is kérek! Én is kérek! – kiáltozták szinte egyszerre mindannyian, amint megpillantották a tea ezüstszürke csomagját… Orsi mosolyogva nézegette a képecskéket, és akkor már eldöntötte, hogy a világ legszebb játékait fogja eljátszani ezekkel, amiről majd más kislányok és apukák is példát vehetnek…

Három rajz Palitól Orsi kívánalmára

II.

III.

3. – Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter!… – hallatszott a nappali szobából Orsi csúfolódó hangja. – No de, lányom – szólt be anya a konyhából –, ne csúfold ki ilyen csúnyán apádat…! Orsi és apa a szoba közepén kártyázott. Kicsit félremozdították a két fotelt, és a szoba közepén egymással szembefordítva azokat, máris rögtönzött, ám annál szellemesebb kis kártyabarlanggá alakították a lakást. A két fotel közé behúzták Orsi piros, műanyag kisszékét, az volt az asztal, azon állt a kártya, onnan huzigálták a lapokat, s oda dobálták ki a játékban azokat a kártyalapokat is, amelyeket már letehettek. Fekete Pétereztek. Vagyis: feketepétereztek. A Jézuska hozta karácsonyra Orsinak a Fekete Péter kártyacsomagot, s még aznap, szentestén meg is tanulta vele játszani. Akkor a Nani és anya is részt vett a játékban, most azonban csak Orsi és apa játszott kettesben. – Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! Fekete Péter! – csúfolódott Orsi még mindig. Apa a fotelben hátra dőlve arcát a tenyerébe temette és sírást mímelt. Orsi persze tudta, hogy apa csak megjátssza, hogy sír, de tetszett neki a dolog. Szintén játszva gyorsan odabújt hozzá és vigasztalgatni kezdte. – Ne sírj, apa, nincs abban semmi baj, ha valaki veszít a játékban – mondta nagy tudálékosan. Apa persze máris nevetett: – Persze, hogy nincs… – mondta. – Olyan játék nincs is, amelyikben mindenki győztes lehetne. Az a szép az ilyen játékokban, hogy előre sohasem tudhatod, ki lesz a győztes, és ki lesz a vesztes, ettől lesz izgalmas a dolog. Orsi már mászott is vissza a saját foteljébe és kezdte összeszedni a lapokat az asztalról, hogy apa újra keverhessen. A Fekete Péteres kártyalap volt legfelül, mert azt tette le apa legutoljára, amikor Orsinak már egy lap sem maradt a kezében. Orsi felemelte a Fekete Pétert és hosszasan nézegette: egy fekete macska volt a rajzon, egy fekete kalapos, nagy bajszú, sétapálcás kandúr. A nyakában pedig egy piros csokornyakkendő díszelgett. – Látod, milyen fekete mindene, szegénykének – szólt nevetve apa. – Ő a kéményseprő, s ahogy tisztította a kéményeket, be is kellett másznia. Csupa-csupa kormos lett mindene… Ezért is hívjuk Fekete Péternek.

– A ruhájával tisztította ki a kéményt… – nevetett Orsi is. – Igen, a ruhájával és a szőrével. Orsi visszarakta a Fekete Pétert az asztalra, összeszedte a lapokat és apának nyújtotta, hogy keverje meg. – Most én fogok osztani – mondta. Apa elvette ugyan a lapokat, de kevergetés közben már másról kezdett beszélni: – Ne haragudj, kislányom, de szeretnék elolvasni valamit ebben az újságban – mutatott az asztal szélén álló napilapra. – Tartsunk egy kis szünetet, utána majd folytatjuk, vagy játszunk valami mást… – Játszunk még csak egyet! – kérlelte Orsi. – De miért csak egyet? – lepődött meg apa. – Ha most vársz egy kicsit és türelmes leszel, akkor játszunk aztán többet is, nagyon sokat is, ha akarod. De Orsi hajthatatlan maradt: – Csak egyet – szólt ismét. – Elővesszük a könyveket és majd olvasok is neked. Te fogod kiválasztani, hogy melyik meséket vagy verseket akarod hallani – ajánlotta fel az újabb lehetőséget apa. – A három kismalacot, a Hófehérkét és a Micimackót – kezdte a felsorolást Orsi. – A Füles születésnapját… De, apaaa…! – Mondjad, kislányom! – Én most mégis inkább Fekete Péterezni szeretnék… Apa nehéz szívvel ugyan, de továbbra sem engedett Orsi kérlelésének, mert a munkája miatt nagyon fontos volt megnéznie valamit az újságban. Még szerencse, hogy kiváló mentőötlete támadt: – Miért nem hívod ide a barátaidat, hogy velük Fekete Péterezz? – kérdezte apa. Orsi egy pillanatra nem értette a dolgot, hosszúra nyújtott nyakkal nézett közül a szobában, majd hirtelen csillogni kezdett a szeme. Kiugrott a fotelből és a szekrénypolchoz szaladt. Bambi, Mókuska és Macika ott heverészett, pihentette a hasát a finom ebéd után, miközben martilapu teát iszogatott. A martilapu gyógynövény, anya már egy könyvben, egy képen is megmutatta Orsinak, hogy milyen. Akkor kezdték el inni ezt – vagyis akkor szerették meg –, amikor Orsi nagyon sokáig köhögött, de semmi betegsége nem volt, nem fázott meg, nem folyt az orra. Anya aggódott is a köhögése miatt, ezért elvitte gyorsan az orvoshoz, hogy megvizsgálják a kislányt. A doktor bácsi megnézte Orsi torkát, ám az nem volt piros, azt a furcsa kis hallgatóját meg, amelyik mindig ott lóg a nyakában, Orsi hasára és hátára tette, hogy meghallgassa, mekkorákat tud szuszogni, de semmi olyasmit nem hallott, ami betegségre utalt volna. A lázát is megmérte az egyik ápoló néni, de az is csak azt mutatta, hogy a kislány egészséges, mint a makk. – Miért köhög hát mégis? – kérdezte anya a doktor bácsitól.

– Biztosan kaparja valami a torkát – válaszolta, és felírt egy szirupot Orsinak, amit később aztán meg is vettek a gyógyszertárban. De anyát továbbra sem hagyta nyugodni a dolog: – Nem köhöghet az a gyerek, akinek nincs semmi baja – mondta otthon apának. Még szerencse, hogy van Orsi szüleinek egy ismerőse, aki annyira szereti a növényeket, hogy mindig a gyógyfüvekkel játszadozik. Gyűjtögeti őket, nevelgeti a kis kertjében, de még virágcserepekben is, és mindig nagyon különleges teákat főz végül belőlük. Ez az ismerősük mondta másnap, hogy ha így köhög a gyerek és tényleg semmi baja sincs, akkor bizony martilapu teát kell innia, attól néhány nap alatt gyorsan elmúlik a köhögés. Anya délután már egy zacskónyi martilapu teával jött haza, s még mielőtt levetette volna a kabátját, máris vizet tett fel a teafőzőben a villanytűzhelyre. Apának is kaparhatta valami azokban a napokban a torkát, mert ő is elég sokat köhögött. Nosza, amikor meglátta, hogy mi fő a kondérban, a kezét a háta mögött összekulcsolva kényeskedni kezdett: – Kaphatok én is? – kérdezte gyerekes hangon. – Miért ne kaphatnál… Anya természetesen mindkettőjüknek elkészítette a teát, jó sok mézzel. Ettől kezdve Orsi és apa mindig együtt teázgatott, martilapuval koccintottak, ha kellett, ha nem. Kocc és egy korty, kocc és még egy korty, kocc és a harmadik korty, kocc és a negyedik, kocc és így tovább… A köhögésük néhány napon belül tényleg elmúlt, de a martilapu teát továbbra is igen nagy előszeretettel iszogatják mindketten. Orsi pedig mindent, amit ő szeret, nagyon szívesen megoszt a legjobb barátaival, vagyis Bambival, Mókuskával és Macikával is. Nekik ő külön szokta megfőzni a martilapu teájukat abban a teáskészletben, amit a Télapó hozott neki ajándékba – nem is akárhova ám: apa munkahelyére… Így történt ez aznap is, amikor apával Fekete Pétereztek a szoba közepén. Ebéd után Orsi a szekrénypolc mellett állva nagy sietve elkészítette a finom ennivalót a barátai számára is, majd amikor azok végeztek az evéssel, máris hozta nekik a kis kék műanyagpoharakat és a gőzölgő teát a rózsaszín műanyag kancsóban. Amikor apa aztán a Fekete Péterezés közben szólt, hogy abba kell hagyni a kártyázást a munkája miatt, a szekrénypolchoz lépve Orsi a teának már csak a hűlt helyét, az üres kancsót és az üres poharakat találta a barátainál. – Gyertek Fekete Péterezni – hívta őket játszani. Bambi máris szaladt a szoba közepére, az összetolt fotelekhez. – Hurrá, Fekete Péterezni fogunk! Fekete Péterezni fogunk! – kiáltozott örömében. Mókuska azonban megállt előbb, hogy összeszedje az üres poharakat. Orsi felemelte Macikát és a hóna alatt vitte oda a kártyaasztal mellé.

– Köszönöm szépen, Mókuska, hogy ilyen kedves vagy, és segítesz nekem összeszedni a csetrest – szólt szorgalmas kis barátjához. – Nagyon szívesen, Orsikám – válaszolt Mókuska nagy büszkén, s már sietett is a többiek után. – El is mosogatok majd, ha befejeztük a játékot. Bambi odaült Orsi mellé, Mókuska pedig odaemelte maga mellé Macikát apa foteljébe. Apa időközben felállt, s miután megkeverte a kártyalapokat (mert Orsi keverni még nem tudott…), fogta az újságot és leült az ágy szélére, hogy elolvassa azt a fontos dolgot, ami miatt meg kellett szakítania a játékot. – Jó szórakozást, gyerekek! – szólt oda még apa a vidám kis társasághoz. – Csak aztán becsületesen, nehogy valaki csalni merészeljen! – Én soha nem csalok – fordult felé Orsi. – Én sem! Én sem! Én sem! Én sem! Én sem! – bizonygatták a többiek is kórusban. – Tudom, kicsi lányom, tudom – mondta apa, és attól kezdve nem ártotta bele magát tovább a játékba. Orsi osztotta szét a lapokat. Mindenkinek pontosan négyet, ahogy megtanulta a szabályokat: először Bambinak egyet, majd Mókuskának és Macikának is, végül pedig saját magának. Így osztott körben még háromszor egymás után, mire végül mindegyiküknek négy lapja lett. A megmaradt lapokat az asztal közepére tette. Amikor felemelte a lapjait, rögtön látta, hogy két borzot kapott, s mindkét kártyalap bal felső sarkában egy-egy narancssárga színű hatszög volt. – Van egy párom! – mondta örömtől fülig érő mosollyal az arcán, miközben lerakta a lapokat. A többieknek nem volt mit kirakniuk. Orsi kezében most még egy maci és egy labdát pattogtató nyuszika maradt. A macis kártyalap bal felső sarkába egy fordított citromsárga háromszöget rajzoltak, tehát ahhoz, hogy ezt a lapot is letehesse, még egy olyan macis kártyalapra lett volna szüksége, amelyiknek ugyanilyen jel van a bal felső sarkában. A nyuszikás kártyalap jele egy sötétzöld szív volt. Bambi is érdeklődéssel tanulmányozta a lapjait: ő is kapott egy macis kártyalapot, amelynek a bal felső sarkában volt egy fordított citromsárga háromszög. A különbség az ő lapja és Orsié között mindössze annyi volt, hogy Bambi kislány, Orsi pedig kisfiú macikát kapott. Ez a két lap így együtt egy pár, s csak az teheti majd le, akinek játék közben később egyszerre mindkettő a kezébe kerül. De akkor még sem Orsi, sem Bambi nem tudta, hogy a hiányzó kártyalap, amire szüksége van, a másikuk kezében van. A Fekete Péter kártyajátéknak az is az egyik lényege, hogy a kártyalapokon látható állatkás rajzok, amelyeket össze kell párosítani, mindig egy fiút és egy lányt ábrázolnak. A két borz közül is, amelyeket Orsi rögtön az elején lerakott, az egyik kisfiú volt, a másik pedig kislány.

Bambi az osztáskor a kislánymacin kívül, amelynek a párja Orsihoz került, kapott még egy mosolygós vízilovat, amelynek egy fordított sötétbarna háromszög volt a jele, egy hosszúormányú elefántlányt kék színű hatszög alakú jellel, és egy kiscicát, aki a rajzon egy egérbábbal játszik. A cica jele pedig egy sötétbarna szív volt. Mindnyájan összerakták a lapjaikat és elkezdődött a játék. Elsőként Bambi húzott egy lapot azok közül, amelyeket Orsi az osztás után az asztal közepére rakott. Egy fagyit nyalogató, franciasapkás majom volt a rajzon azon a kártyalapon, amit Bambi végül kihúzott, s amelynek egy citromsárga kör volt a jele a bal felső sarkában. Mókuska következett, neki kellett húznia… S így Fekete Péterezett tovább a négy jóbárát ki tudja meddig, talán napestig vagy reggelig is, ha el nem aludtak közben.

válogatott klapanciák a trópusokon mókus oson egy bangladesi róka lesi hamm bekapja és lenyeli könnybe lábad a két szeme hogy megette miért tette szedte-vedte teremtette megéhezett gyomra korgott azért cselekedte ezt a dolgot becsületén zsíros foltot fránya bánja ha már így esett kínos egy eset majd legközelebb másként teszek mókus helyett tevét eszek

a két katicabogár közötti különbség rajzolt nekem a nagynéni egy katicabogarat nagyon szép katicabogár volt mindenki a csodájára járt mindenki irigykedett rám s én boldog voltam, mert nekem volt a legszebb katicabogaram csak amikor apu meglátta azt mondta, hogy nem jó ez így mert csak öt pötty van rajta – rögtön kitörölte és rajzolt nekem egy másikat apu katicabogara nem olyan szép, de legalább hét pötty van rajta s ha már nem is járnak a csodájára mégis nekem van a legpontosabb katicabogaram

a harmadik katicabogár a csipogós, gumi katicabogarammal nyugodtan játszhatok arra már eredetileg is hét pöttyöt festettek

az az enyĂŠm! apa, minek neked annyi kaki, mit kezdesz te annyi kakival, hogy az enyĂŠmet is folyton elszeded tĹ&#x2018;lem?

csora, csora – micsora? csora, csora – micsora? kilátszik a fogsora? csora, csora – micsora? rémísztő a vicsora? csora, csora – micsora? kilátszik a fogsora! csora, csora – micsora? rémísztő a vicsora! csora, csora – micsora? csora, csora – vacsora! csora, csora – vacsora… csora, csora – vacsora…

És újra rajzolok Először ezt:

Másodszorra meg ezt:

Harmadszorra pedig ezt:

A negyedik rajzom is elhoztam, hogy megmutassam:

Az รถtรถdik rajzomon ezt lรกthatod:

KĂŠrlek, nĂŠzd meg a hatodikat is:

A hetedik rajzomon pedig ezt lรกthatod:

4. Orsi a képeslapok, levelek között turkált, szemmel láthatóan keresett valamit. Valamit, aminek igen nagy fontosságot tulajdonított. Az összegyűjtött levelek és képeslapok egy ideje már ott álltak az íróasztal melletti polcon, apa újságai, könyvei mellett, ahol egyébként néhány fontos iratot is tartott. Orsi nemigen szokott azon a polcon keresgélni, de most mégis… Mókuskának is feltűnt, hogy van valami szokatlan ebben az egészben. – Mit keresel ott a polcon? – kérdezte a szoba másik sarkában, a szőnyegen heverészve, miközben kényelmesen az ágy oldalához támasztotta a lábát. – Majd mindjárt meglátod – válaszolta Orsi –, csak találjam már meg… Orsi igazából azt a születésnapi meghívóját kereste, amit Mónikától kapott az óvodában. Azért volt ez most olyan halasztást nem tűrően sürgős és fontos neki, mert szerette volna megmutatni Bambinak a színes, nyomtatott meghívót. Fekete Péterezés közben kezdtek el rajzfilmekről beszélgetni, s hamarosan kiderült, hogy Bambi még nem látta azt az alkotást, amelyikről a nevét kapta. Vagyis a Bambi című rajzfilmet. Orsi szerette volna megmutatni kis barátjának, hogyan rajzolták le őt a rajzfilm készítői, s határozottan emlékezett rá, hogy a Mónikától kapott meghívón pont egy ilyen rajz szerepelt. Bambi négy kis madárka és sok-sok apró nyuszika társaságában. Amikor hazaértek a születésnapról, apa nem dobta el a meghívót, hanem gondosan elhelyezte a levelek és képeslapok között. Orsi még látta ezt, mert bár nagyon későn érkeztek meg aznap este, a születésnapon annyira belemelegedett a játékba, olyan vidor és friss volt, hogy még egy jó órával később is csak alig-alig tudták végre ágyba dugni a szülei. Pedig sietni kellett volna a zuhanyozással, hajmosással, lefekvéssel, mert másnap reggel várt rájuk az óvoda, korán kellett kelni, hogy idejében érkezzenek. Anya és apa még azt is elmesélte Orsinak, hogy másnap reggel két bohóc is elmegy majd az óvodába, hogy meglátogassa a gyerekeket: egy zenebohóc és egy másik, a barátja, a szomorú bohóc, akik kölcsönösen fölvidítják majd egymást, no és persze a gyerekeket is. Orsi szerette az bohócokat, és az óvodai jelmezbálon is először bohócnak szeretett volna öltözni. Hatalmas nagy krumpliorrot csináltak volna neki pingponglabdákból, pirosra festették és kipöttyözték volna kis poficsekjét, és dilis bohócnadrágot kapott volna reggel, indulás előtt. Később azonban mégis meggondolták magukat, és Orsi inkább hótündérnek öltözött. Ő volt a lila hótündér szép nagy tündérkalappal a fején, amit – miután Orsi

elaludt – anya kartonpapírból készített el, szalaggal, kendővel és vattával díszített. A hótündérke végül olyan szépre sikeredett, mintha valamelyik rajzfilmből csöppent volna oda az óvodai jelmezbálra a sok Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, királynő és bohóc közé. Dáriót cowboynak öltöztették a szülei, és a lábán sarkantyús csizmát viselt, a nagymamája pedig – a csak a nagyszülőkre jellemző türelemmel – apró kis fekete pöttyökkel borostássá varázsolta a kisunokája selymes arcát. Egy másik kisfiú jelmeze pedig olyan jól sikerült, hogy az óvónéni fel sem ismerte, hogy kit hoztak be az óvodába reggel a szülei, ezért egész nap csak úgy szólította: – Öregapám! Öregapám a szemére lógó hatalmas nagy kalapot viselt, felfelé kunkorodó hos�szú bajsza volt, a nyakába pedig csokornyakkendőt kötöttek. Orsi és Bambi között akkor elevenedtek fel az óvodai jelmezbálhoz fűződő emlékek, amikor a kislány Fekete Péterezés közben azt részletezte, hogyan képzelte el a másnapra tervezett újabb jelmezbált. Ezt annak örömére szerette volna megszervezni, hogy új barátjának, a falevélkének is új ruhája lett, s nem kell többé abban a barnává fakult, szakadozott, elrongyolódott holmijában járnia, ami a nyáron viselt csodaszép, élénkzöld ruhájából lett az ősz beköszöntével. Orsi csak mesélt, mesélt, mesélt… Olyan szép emlékként maradt meg benne az óvodai jelmezbálazás, hogy szinte megállíthatatlanul folytak belőle a szavak, széles mosollyal tört elő belőle az áradozás. – Szerinted nekem mit kellene felhúznom? – kérdezte akkor Bambi. Orsi nagyon elgondolkodott ezen, és hosszas töprengés után arról a Bambiról kezdett mesélni, akit a rajfilmben látott. – Bambinak a rajzfilmben – mesélte Orsi – olyan bundája van, amelyiknek apró kis foltok vannak a hátán, a nyakától pedig egy keskeny világos csík húzódik egészen a két hátsó lábáig. – Megnézhetném én is egyszer azt a rajzfilmet? – kérdezte Bambi. – Ha már úgyis rólam szól… Orsi ezen aztán nagyon meglepődött: – Hát te még nem láttad?! Bambi nem értette ugyan, hogy miért kell ezen ennyire csodálkozni, így csak szerényen, kicsit szégyenlősen válaszolt: – Nem. Akkor jutott eszébe Orsinak, hogy látta, hogy hova tette apa Mónika születésnapi meghívóját, s rögtön odaszaladt a polchoz, hogy megkeresse. – Ne kotorássz ott, Orsi! – figyelmeztette Macika. – Még majd összekevered apa fontos dolgait, amelyek a munkájához kellenek, és aztán semmit sem tud megtalálni. – Nem keverek össze semmit – keményfejűsködött Orsi, de továbbra sem találta a meghívót.

Egy vastag, fehér boríték akadt a kezébe. Mivel a nevét már le tudta írni (igaz, előszeretettel leginkább visszafelé: Isro… Isro… Isro…), azt is észrevette, hogy az ő neve áll rajta. Orsolya. – Macika – fordult kis barátja felé hirtelen támadt nagy örömében –, ebben a borítékban egy olyan mese van, amit apa küldött haza nekem, amikor még nem volt itthon velünk, mert elvitték a csúnya, gonosz katona bácsik… – Régóta nem olvastunk egyet sem ezek a mesék közül – dünnyögte Mókuska. Orsi csak bólogatott, de nem szólt egy szót sem. – Én ezeket a meséket nem is ismerem – szólalt meg a falevélke még mindig Orsi ágyában heverészve –, hiszen akkor még nem voltam veletek. Meséljétek el nekem is… – kérlelte őket. – De, hát… hát… – dadogta Macika. Mókuska szomorú képet vágott: – Sajnos – sóhajtotta lemondóan. – Mi sajnos? – érdeklődött egyre nagyobb kíváncsisággal a falevélke. – Sajnos nem tudjuk fejből ezeket a meséket – fejezte be Mókuska mondatát Orsi. – Nem, nem, nem… – rázta a fejét Macika is. – Sajnos – sóhajtott újra Mókuska. Orsi hosszas magyarázkodásba kezdett: – Akkor, amikor ezeket a meséket apa elküldte nekem onnan nagyon messziről, anyával nagyon sokszor olvastuk őket, de amióta apa itthon van, fejből mond meséket… Mókuska felugrott: – Van egy nagyon jó ötletem! A többiek kérdően néztek rá. – Hívd be anyát vagy apát, hogy felolvassa nekünk – tálalta ki a nagyon jó ötletét Mókuska. Orsi kiszaladt, de annyira sietett, hogy még az ajtót sem csapta be maga után. – Most mindketten itthon vannak – súgta halkan csak úgy maga elé Macika. Orsi anya nyakában ülve tért vissza. – Pont ezt a mesét akarjátok most hallani? – érdeklődött anya. – Igen, igen, igen…! – ujjongtak szinte egyszerre mindannyian. – Miért nem kéritek meg apát, hogy meséljen nektek valami újat, vagy olvasson fel a meséskönyvekből? – kérdezősködött tovább anya, miközben leeresztette kislányát a nyakából. Orsi, amint földet ért, odaszaladt falevélkéhez és féloldalvást az ágy szélére ült. – Azért, mert a falevélke ezeket a meséket még nem hallotta – mondta. – Ő még nem volt velünk, amikor apa olyan nagyon sokáig nagyon messze volt tőlünk. – Nem is szeretnénk elfelejteni ezeket a meséket sem – ugrott fel Macika, hogy újabb érvekkel erősítse a rábeszélést.

Anya kezébe vette a levelet és némán beleolvasott. – Ugye felolvasod? – kérlelte tovább Orsi. – Jó, persze… – súgta kedvesen, és odaült ő is az ágy szélére, majd megtapsikolta Orsi fenekét. – Hallod-e? Jól megnőttél, már a nyakamban sem bírlak tartani. Jó nehéz lettél… – Olvasd, olvasd… – türelmetlenkedett Orsi. – Nézzük csak – kezdte anya. – Van itt a meséhez egy levél is. Azt is akarjátok hallani? – Hááát… – húzta el a száját Mókuska. – Én szeretném azt is hallani – szólt kicsit még mindig szégyenlősködve a falevélke. Anya pedig olvasni kezdett: „Kedves kicsi lányom! Én nagyon szeretem ezt a mesét, mert tudom, emlékszem rá, hogy otthon mindig ezt kérted tőlem, hogy meséljem el neked esténként. Otthon azonban nincs meg nektek leírva, anya pedig nem tudja fejből, ezért most leírtam hát neked, hogy ha ezt akarod hallani, anyuci felolvashassa neked. Most ki is színeztem egy kicsit, így talán még szebb is lett, mint amilyen akkor volt, amikor élőszóban meséltem el neked. Élőszóban, az ágyad mellett ülve csak azért volt szebb elmesélnem ezt neked, mert az egyúttal azt is jelentette, hogy otthon is lehettem veletek, s akkor még nem szóltak bele ilyen csúnyán és otrombán ezek a csúnya és gonosz katona bácsik a mi kis családunk életébe. Ne haragudj, hogy ezt most nem színes borítékban küldöm el neked, de amint magad is láthatod, a mesét sokkal nagyobb papírra kellett írnom, mint a leveleket szoktam, hogy az egész ráférjen. Ezért egy nagyobb borítékba kellett a most csomagolnom. Ne haragudj rám ezért és fogadd ugyanolyan szeretettel a mesét tőlem, mint amilyen szeretettel én azt leírtam neked! Mindkettőtöket csókol Apa és Ata egyszemélyben” – Apa mindig így írta alá a leveleit – magyarázta a falevélkének Mókuska. Orsi anyához fordult: – Melyik mese van ebben a levélben? – kérdezte. – A juhászos, kicsikém – hangzott anya válasza. – Figyeljetek, olvasom rögtön, mert sietnem kell, nehogy odaégjen az ebéd. A kis barátok pedig természetesen figyeltek is.

A mese végéhez közeledve valami sziszegő hangra lettek figyelmesek: – Psssssssssssssssssssssssssssszt…! Orsi a szájához emelte a mutatóujját, hogy figyelmeztesse a többieket: nehogy hangoskodjanak! – A falevélke elaludt – súgta. – Úgy járt, mint te – szólt anya. – Te is nagyon sokszor elaludtál ám, miközben apa ezt mesélte neked. Szegény apád, sokszor csak a falaknak mondta végig a mesét… – A falaknak?! – értetlenkedett Macika. – Igen, a falaknak – helyeselt anya. – Ki mondana mesét a falaknak? – kérdezősködött tovább Macika. – Akkor szoktuk így mondani, amikor valaki beszél és nem hallgatja senki. Mesél a falaknak! Mert a falak türelmesen végighallgatják ugyan, de nem értenek az egészből semmit. A falaknak nincs fülük, hogy figyeljenek a mesére… Orsi azonban nem a falakhoz beszélt, a többiek mindannyian nagyon is jól értették, hogy mire gondolt: – És apa már olyan sokszor elmesélte nekem ezt a juhászos mesét, hogy egyre szebb lett – mondta. – Igen, igen – simogatta meg kislánya haját anya. – Apa ezt még akkor kezdte mesélni neked, mielőtt elvitték volna tőlünk a csúnya, gonosz katona bácsik. Aztán, amikor már távol volt tőlünk, leírta, hogy esténként felolvashassam neked. De azóta, hál’ Istennek, már újra velünk lehet, és soha többé nem válunk el ilyen hosszú időre. – Soha! – súgta diadalittasan Orsi. – A juhászról szóló mese ma már egészen másként hangzik – folytatta anya –, és igazad van: sokkal szebb lett azóta. De azt a változatot majd estére apa meséli el neked.

Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme (mesejáték)

Személyek: Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú, kalandor béka Brekkkanyó, Kótyonfitty nagymamája Brekkkapó, Kótyonfitty nagypapája Zsörtölőszép, eltévedt királykisasszony Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma Röptike, az énekes csavargóleány Bohócz, aki csak bohóc Történik egy tűzforró nyári napon, egy ismeretlen, mesebeli, kék vizű folyó partján, ahol a folyam az erdőszélhez ér, majd messze, mélyen elvész az erdő sűrűjében. (Brekkkapó és Brekkkanyó a folyó partján sütteti a háját. Lábukat a vízbe lógatják, fejük elegánsan, ám mégis lezserül hátravetve. A távolból éktelen brekkkegés hallatszik, de a nagyszülők nem zavartatják magukat. Egy idő után a brekkkegésben egy-egy éljenző kiáltás is elvegyül, majd a felkiáltások egyre kivehetőbbeké, felismerhetőbbeké, érthetőbbekké válnak. Úgy mint: – Éljen Zöldleveli! – Kótyonfitty a győztes! …és hasonlók.) Röptike: (a szárnyával hevesen hadonászva az erdő mélye felől érkezik, arca egy adta vidor, kapkodva beszél, mert szeretné mielőbb elmondani a jó hírt a nagyszülőknek.) Brekkkapó! Brekkkanyó! Jajjj… Hallottátok a nagy hírt? Ez fantasztikus! Hatalmas szenzáció! Brekkkanyó: (öregesen, de az érdeklődéstől elcsigázottan mielőbb szeretné kiszedni a jövevényből az említett „nagy” hírt.) Mi az? No, mi történt? Mi az a nagy hír? Röptike: Ez fantasztikus, Brekkkanyó! Az újságok tele lesznek vele! Az unokátok ott lesz a címoldalon! Holnap okvetlenül vegyétek meg az összes erdei és mezei lapot! Brekkkanyó: Lassabban, Röptike, hogy követni tudjalak! Mit követett el már megint az az én rosszcsont egy unokám? Röptike: De Brekkkanyó, hát mit követett volna el? (Ünnepélyes hangba vált.) Zöldleveli Kótyonfitty mától egy álló esztendeig az erdő s a mező legnagyobb hőse! Halljátok ezeket a kiáltásokat, ezt az eszeveszett lármát? Ma mindenki a ti unokátokat ünnepli!

Brekkkapó: Ez teljesen lehetetlen! Még, hogy azt a rosszcsont, mihaszna kölköt…! Ugyan már, Röptike! Agyadra ment a tücsökzene? Röptike: Szenzáció! Zöldleveli Kótyonfitty megnyerte a Faluszéli Brekkkegőversenyt! Fantasztikus! Szenzáció! A ti remekbeszabott unokátok! Brekkkapó: Mit?! A Faluszéli Brekkkegőversenyt? Ő?! Brekkkanyó: Ez fantasztikus! Brekkkapó: Hát, mi tagadás, az én unokám, ugye… Brekkkanyó: És hol van most? Röptike: Még az erdőben, a versenypályán. Brekkkapó: Hát, mi tagadás, annak idején, ifjonc koromban, amikor még jobban bírtam a brekkkegést, én is szép sikerrel szerepeltem a Faluszéli Brekkkegőversenyen, de megnyernem sohasem sikerült. Röptike: Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az idei brekkkegőverseny győztese! Brekkkanyó és Brekkkapó: Éljen! Röptike: Gyertek ti is ünnepelni! Brekkkapó: Igen, gyerünk! Nekem mennem kell, hadd gratuláljak az én kisunokámnak! Brekkkanyó: Ugye, lányom, és akkor most Kótyonfitty viselheti egy álló esztendeig a főméltóságú nagyágyú megtisztelő címet? Röptike: Bizony ám, Brekkkanyó! Zöldleveli Kótyonfitty az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja egy álló esztendeig!

Brekkkapó és Brekkkanyó: Éljen! (Nagy sietve mindhárman az erdő mélye felé távoznak, hogy csatlakozzanak az ünneplő, ricsajozó tömeghez. Zöldleveli Kótyonfitty az ellenkező irányból, lopakodva érkezik.) Zöldleveli: (még liheg, úgy kifulladt a nagy brekkkegésben és a sok futásban.) No, most szeretném látni, vajon kit ünnepelnek odabent az erdő sűrűjében… Még nagy szerencsém ám, hogy én vagyok az ünnepelt, mert egyébként komolyan zavarba jönnék. Megsúgom nektek: én vagyok Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú. De el ne mondjátok ám senkinek! Így is alig sikerült meglógnom tőlük. Ha rajtuk múlna, most akár holnap reggelig is ott tartanának, csak azért, hogy legyen kit ünnepelniük. Pedig, higgyétek el nekem, egy ilyen nehéz, kimerítő verseny után nem is vágyik másra egy magamfajta béka, csak egy kiadós pihenésre. No, de nem féltem én őket, úgy hallom, jól mulatoznak az ünnepelt nélkül is… Csak ne kellett volna az egész erdőt meg a fél mezőt megkerülnöm miattuk! Egészen körbe kellett jönnöm, nehogy észrevegyék, hogy megszöktem tőlük. Vaszdira Karó: (mintha csak a semmiből bukkant volna elő, egy hirtelen ugrással ott terem Zöldleveli előtt, aki úgy megrémül tőle, hogy majdnem hanyatt esik.) Ejnye-ejnye! Hát ilyen ijedős manapság tifelétek egy főméltóságú nagyágyú? Zöldleveli: Vaszdira! Mit keresel te itt? És hogy kerülsz ide?

Vaszdira Karó: Csak gratulálni szerettem volna a fenséges győzelemhez és tiszteletemet akartam tenni az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja előtt. Zöldleveli: A kórságot hoztad rám… (Vaszdira Karóra emeli a tekintetét.) Ez mind rendben is van, amit mondasz, és nagyon szépen köszönöm, de akkor sem értek valamit… Ha jól tudom, neked most egy egészen másik mesében kellene lenned. „A Ravaszdi Róka koma színre lép”. Ha sokáig téblábolsz itt, elszalasztod a bonyodalmat és felborul az egész mese! Vaszdira Karó: Igen, igen… Tudom ezt magam is… De hallottam a nagy hírt és nem bírtam ki, hogy ne ugorjak át ide, gratulálni neked… Zöldleveli: De ebben a mesében itt nincs is szükség Ravaszdi Róka komára! Vaszdira Karó: (ravaszul.) Ugyan, Zöldleveli Kótyonfitty, barátom, hát úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy Ravaszdi Róka komára pedig minden mesében szükség van. Hát milyen mese is volna az, amelyikben nincs egy Ravaszdi Róka koma?! Zöldleveli: (elgondolkodik a kérdésen, töpreng magában.) Nos… Hát… Hogy is?… Hogy is mondjam meg neked, hogy ne sértselek meg vele…? Szóóóval… Az egy nagyon jó mese volna! Szép, kedves, aranyos gyermekmese! Vaszdira Karó: Ravaszdi Róka koma nélkül?! Zöldleveli: Igen, nélküle! Ravaszdi Róka koma nélkül! Vaszdira Karó: No, mindegy, megsértődni most már nincs időm. Rohanok vissza a másik mesébe, nehogy lekéssem a bonyodalmat! Még egyszer gratulálok főméltóságú nagyágyú uramnak! Zöldleveli: Köszönöm, köszönöm, csak eredj már! Vaszdira Karó: (amilyen hirtelen és váratlanul megjelent, most ugyanúgy, mintha csak a semmiben tűnne el.) A viszontlátásra, kedves barátom! Zöldleveli: (morog magában.) Hát kellett ennek pont most betoppannia? Milyen mese lesz most ez így? Már tényleg egy mese sem múlhat el ravasz róka nélkül? (Mesélni kezd:) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr… Élt egyszer egy varangyos kis béka, Zöldleveli Kótyonfitty, aki ebben az évben megnyerte a Faluszéli Brekkkegőversenyt… És akkor teljesen váratlanul betoppant az életébe Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma… Ahogy ott ücsörgött az erdő szélén, az ismeretlen, mesebeli, kék vizű folyó partján, az erdő felől valami különös motoszkálást hallott. (Az erdő felől valami különös motoszkálás hallatszik; Zöldleveli hirtelen odanéz.) Hmmm… Már végetért volna a nagy ünneplés? No, szép kis Brekkkegőverseny…! Szép kis főméltóságú nagyágyú vagyok én, ha ilyen hamar ráunnak az ünneplésemre…! Vajon ki lehet ez? (Zsörtölőszép királykisasszony rangjához méltó öltözékben az erdő felől érkezik, ám ruhája szakadozott, látszik rajta, hogy sokat kószált a számára ismeretlen erdőben. Úgy bolyong a folyóparton, mint aki eltévedt, s nem találja a hazafelé vezető utat. Zöldleveli Kótyonfitty, amikor megpillantja őt, fedezékbe ugrik, elbújik egy bokor mögé.)

100

Zsörtölőszép: (leguggol a folyóparton, a vízbe mártja a kezét.) Kellett nekem így elkóborolnom! Már több órája bolyongok ebben a kiismerhetetlen erdőségben, és úgy tűnik, most már sohasem fogok hazatalálni, brühühühühűűű… (Elpityeredik, a ruháját nézegeti.) A ruhámat is teljesen tönkretettem, össze-vissza szakadozott… Nem is csoda, hiszen minden bokorba, ágba beleakadok… (Elsírja magát.) Mi lesz most velem? Nemsokára besötétedik, én meg egyedül vagyok itt, az erdőben… Zöldleveli: (elődugja fejét a bokor mögül, hallgatózik, s közben egyre közelebb merészkedik.) Zsörtölőszép: (még mindig pityereg.) Nagyon ki fogok kapni, ha apám, a király megtudja, hogy így elcsavarogtam… Mindig mondta, hogy nincs nagyobb szégyen, mint amikor egy uralkodó eltéved a saját országában… Egy királykisasszony sem bolyonghat el csak úgy tétován, amerre a sorsa hozza… Mi lesz most velem? Zöldleveli: (most már annyira felbátorodott, hogy egészen közel merészkedett Zsörtölőszéphez.) Zsörtölőszép: (kitartóan pityereg tovább.) Édesapám, bocsánatot kérek! Kérlek, küldj értem valakit! Igazad lesz, bármi legyen is a rám szabott büntetés… (Ebben a pillanatban a ruháját igazgatva félrefordul, s megpillantja a könnyei látványától elérzékenyült Zöldlevelit, aki már szinte mellette áll.) (Hirtelen mindketten megszeppennek.)

101

Zsörtölőszép: (felugrik és néhány lépésnyit hátrál ijedtében.) Zöldleveli: (előbb utánalép, majd ő is inkább az ellenkező irányba somfordál.) Hát… Izé… Hogy is…? Zsörtölőszép: Egy bééé-ka…! Zöldleveli: Nos, hát ahogy így elnézem magamat, tényleg mintha béka volnék… Zsörtölőszép: Egy bééé-ka…! Zöldleveli: Igen, egy béka. Mi más is lehetnék így, egymagamban? Bééé-ka… (Mélyen meghajol a királykisasszony előtt.) Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja, az idei Faluszéli Brekkkegőverseny győztese, alázatos szolgálatára gyönyörűszép hercegnőmnek! Zsörtölőszép: És milyen ismerős ez a kuruttyolás… Mintha már hallottam volna valahol… Zöldleveli: Brekkk…! Ha tudná fenséged, hány estét és éjszakát brekkkegtem és kurut�tyoltam végig az ablaka alatt… Zsörtölőszép: Lehet, hogy valamit jelentenek is ezek a hangok? Mintha mondani akarnál nekem valamit… Zöldleveli: Hogy én?! Ugyan! Zsörtölőszép: A kutyák nyüszítésében és csaholásában fel tudom ismerni, hogy bánatról vagy örömről mesélnek nekem, a macskák dorombolása és nyávogása között is van különbség, mindegyikkel mást és mást mondanak… De a békák nyelvét nem ismerem, nem tudom, egy-egy hanggal mit is akarnak kifejezni…

102

Zöldleveli: (gúnyolódva.) Brekkk…! Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty… Csupa bölcsesség! Zsörtölőszép: Vajon mit akarhatsz most mondani nekem? Zöldleveli: Pedig szerintem egy uralkodó számára az is hatalmas nagy szégyen ám, ha nem ismeri az összes alattvalójának a nyelvét! A kutyák és a macskák nyelvét igen, a békákét meg nem?! Hát milyen megkülönböztetett állatfajok ezek a cicák és az ebek? És velünk, szegény szerencsétlen brekkkegőkkel mi lesz? Ki viseli most majd gondunkat? Ki uralkodik felettünk? Kurutty-kurutty? Zsörtölőszép: Most mintha valami vádat éreznék ebben a kuruttyolásban… Mivel vádol engem ez a brekegés? Zöldleveli: Talán inkább azt kellene kérdezned, kedves királykisasszony, hogy mivel nem… Apád, a király, dühöngeni fog, ha megtudja, hogy eltévedtél az erdőben… Zsörtölőszép: (megsimogatja Zöldleveli arcát.) Te kis barátságos béka, te… Bár csak érthetném a szavaidat… Zöldleveli: Brekkk…! Kurutty-kurutty… Mi érthetetlen van ebben? Zsörtölőszép: Esküszöm, ha egyszer hazatalálok és kiheverem azt a verést, amit ezért az elcsavargásomért kapok majd a királytól, a kutyák és a macskák helyett a békák lesznek a legjobb barátaim. És a nyelveteket is megtanulom, mert nem is rendes uralkodó az, aki nem ismeri összes alattvalójának az anyanyelvét… Zöldleveli: (elérzékenyülten.) Kurutty-kurutty… Kurutty… Zsörtölőszép: Most tovább kell mennem, talán még sötétedés előtt hazaérhetek… Addig is, ezt a csókot hagyom itt neked emlékbe. (Egy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.) Zöldleveli: (még inkább elérzékenyül.) Kurutty… Zsörtölőszép: Talán a hazafelé vezető utat is meg tudnád mutatni nekem… Hiszen biztosra veszem, hogy te ismered az erdőt… De hiába, szavaidat úgysem érteném! Szerbusz, kicsi béka barátom! (Az erdővel ellenkező irányban távozik.) Zöldleveli: (még mindig a meghatódottsággal és az elérzékenyüléssel küszködve, de már egyre inkább töprengőre fogva a dolgokat.) Brekkk… Izé… Még, hogy kurutty-kurutty…!? Hanem, ha abban az irányban haladsz tovább, kedves kis királyleány, amerre most indultál, holnap estig sem érsz haza, nemhogy még most, sötétedés előtt… A királyi palota az erdő másik végében van… Brekkk! Jaj, csak most teremne itt valaki, aki segíteni tud! Vaszdira Karó: (ugyanúgy a semmiből és teljesen váratlanul jelenik meg, mint az imént; ünnepélyesen, majdhogynem kiabálva beszél.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok! Zöldleveli: (ijedten hátraugrik.) Brekkk…! Vaszdira Karó: Mélységes mély tiszteletem az erdő s a mező főméltóságú nagyágyújának! Zöldleveli: Vaszdira Karó, a frászt hozod rám! Csak tudnám, hogy csinálod ezt, hogy folyton úgy bukkansz elő, mint derült égből a villámcsapás…!

103

Vaszdira Karó: Mi sem egyszerűbb ennél: csak követem a mese fonalát. Zöldleveli: Kérlek, a jövőben légy óvatosabb. Még egy ilyen ijedtség, és a nyakamba hullik egy szívroham. Túl fiatal vagyok én még ahhoz, úgyhogy lehetőleg kíméld az idegeimet! Vaszdira Karó: Te sóhajtoztál, hogy (gúnyolódva:) „bár csak teremne most itt valaki, aki segíteni tud” – hát a hívásodra azonnal megjelentem. Zöldleveli: (előbb csak elgondolkodik.) Hogy én? Brekkk…? Izé… (Majd hirtelen, pánikhangulatban ugrik fel.) Jaj, hát persze! Kurutty-kurutty, a mindenit! Te, a király lánya… Tudod, a palotából! Eltévedt az erdőben… (Zsörtölőszép után mutat.) Arra indult! Így sohasem fog hazatalálni… Vaszdira Karó: Hát abban az irányban biztosan nem! Zöldleveli: (örömujjongásban.) Te róka vagy! Érted? Te róka vagy! Vaszdira Karó: Igen. Nagy eset… Ravaszdi Róka koma, minden mesék Ravaszdi Róka komája, alázatos szolgálatára… És…?! Mi van akkor? Zöldleveli: Tőled meg fog ijedni! Érted már? Vaszdira Karó: Akárcsak te is! Hát milyen mese ez? Itt mindenki ilyen ijedős? Zöldleveli: Szaladj utána! Tőled meg fog ijedni, és mindig elmenekül előled. Mindig az ellenkező irányba szalad majd, mint amelyikből te közelítesz feléje! Segíts neki, hogy hazataláljon, kérlek! Tereld a királyi palota felé! Vaszdira Karó: Miért jó az neked, ha a királylány megijed tőlem? Zöldleveli: Mert akkor majd végre hazamegy. No, eredj már! Mire vársz még? Vaszdira Karó: Hipp-hopp, ott vagyok, minden étket felfalok! (Régi jó szokásához híven, mintha csak a semmiben tűnne el hirtelen.) Zöldleveli: (megkönnyebbülten felsóhajt.) Kurutty-kurutty…! (Zsörtölőszépre emlékezik.) És milyen tündérien mondta: „Egy bééé-ka…” Ahogy csak egy hercegnő tudja mondani! „Egy bééé-ka…” Szívem csücske, lelkem legkedvesebb királykisasszonya… Érted sajog a szívem… Ha tudnád, hány éjszakát virrasztottam már végig az ablakod alatt kuruttyolgatva…! (Az erdő felől ismét felerősödik az ünneplő sokaság hangja, a kiáltozásuk máris kihallatszik a folyópartra: – Megtalálunk, Zöldleveli! – Éljen az ünnepelt! – Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese! – Éljen a bujdosó! – Éljen az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Majd skandálni kezdenek: – Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li!… Skandálva vonulnak be a színpadra, élükön Röptikével, Brekkkapóval és Brekkkanyóval. Szinte az erdő összes állata felvonul a maga pompájában ebben a tarka kavalkádban.)

104

Röptike: (hevesen hadonászik szárnyával.) Itt van! Én pillantottam meg elsőként! Én találtam meg! Brekkkanyó: Kisunokám! Brekkkapó: Gyermekem! Mindannyian: (körülveszik az álmodozó Zöldlevelit.) Éljen a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese, éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Éljen, éljen, éljen! Röptike: Éljen! Zöldleveli: (kelletlenül.) Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm, no… Brekkkapó: (gratulál, megszorítja kisunokája kezét.) Gratulálok, fiacskám! Ez aztán tényleg nem semmi! A Faluszéli Brekkkegőversenyt megnyerni nem kis dolog. Igazán, igazán büszke vagyok rád! (Megpuszilja Zöldlevelit.) Zöldleveli: Köszönöm szépen, nagyapó! Brekkkapó: Mi tagadás, fiam, be kell ismernem, hogy a te korodban, amikor még olyan fiatal voltam, mint most te, én is indultam ám ezen a versenyen, de soha nem voltam olyan jó brekkkegő, hogy meg is nyerhettem volna. Pedig annak idején minden serdülő békafi álma volt, hogy egyszer majd ő viselheti egy álló esztendeig az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja megtisztelő címet. Akinek életében ez egyszer is sikerült, mindörökre beírta magát az erdő s a mező történelmébe. Röptike: (vezényel.) Egy-két-há’-és! Mindannyian: Éljen az új főméltóságú nagyágyú! Brekkkapó: Éljen Brekkkapó szeme fénye! Nevemre mondom, mától te vagy a családunk büszkesége és legféltettebb kincse! (Megveregeti kisunokája vállát.) Röptike: Éljen! Éljen! Éljen! Brekkkapó: (tudálékosan.) Brekkk! Zöldleveli: (nagyon-nagyon-nagyon, rettenetesen szomorúan.) Kurutty-kurutty… Röptike: (vezényel.) Egy-két-há’-és!

105

106

Mindannyian: Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, Brekkkapó családjának büszkesége és legféltettebb kincse! Brekkkanyó: (megragadja a karját és félrevonja szomorkodó unokáját.) Miért lógatod az orrod, gyermekem? Valami baj van talán? Nem örülsz a győzelemnek? Vagy az ünneplés zavar? Mindenki téged ünnepel, te pedig szomorkodsz itt, elszöksz az ünnepségről és mintha a szemed is könnyes volna… No, mesélj csak el szépen mindent vén nagyanyádnak! De azonnal! Zöldleveli: Nagy az én bánatom, nagyanyó… Brekkkanyó: Hát létezhet, hogy egy főméltóságú nagyágyú bánatos legyen? Zöldleveli: De még mennyire, nagyanyó… Létezik bizony, de még mennyire, hogy létezik! Brekkkanyó: Mi nyomja a lelkedet, Kótyonfittyem, legkedvesebb unokám? Zöldleveli: Reménytelen szerelem, nagyanyó… Brekkkanyó: Ezért szomorkodsz? Nincs szebb dolog annál, mint amikor valaki szerelmes. Egy főméltóságú nagyágyú szerelmének pedig nincs olyan békalány, aki ellent tudna állni…! Ki az a szerencsés brekkkleány? Zöldleveli: Látod, épp ez a baj, nagyanyó. Akit én szeretek, az nem brekkkleány! Brekkkanyó: Kurutty, édes fiacskám?! Zöldleveli: Igen, jól hallottad, nagyanyó! Én egy emberlányt szeretek… Brekkkanyó: (rémületében összecsapja a tenyerét.) Békalencsémre mondom, megvesztél, gyermekem! Elment a józan eszed? Agyadra ment a győzelem? Zöldleveli: Egy emberlány az, akit szeretek… A király leánya a palotából… Őt szeretem imádattal, az én szívem már csak érte dobog, nélküle élni sem tudok tovább… Brekkkanyó: Miért nem ezzel kezdted, gyermekem? (Teljesen megnyugodva.) Ha beteg vagy, orvost kell hívni. Nagyon nagy lehet most a lázad, biztosan szédülsz is… Zöldleveli: A szerelemtől estem szédületbe. Ha csak egyszer hallanád, nagyanyó, milyen tündérien tudja mondani: „Egy bééé-ka…” Éjszakákat virrasztottam át az ablaka alatt kuruttyolva, az ablakában gubbasztottam, amíg egy szolga le nem söpört onnan… Amikor kiment a szobájából, a levetett ruhájába bújtam, hogy magamba szívjam az illatát… Brekkkanyó: Mindjárt készítek neked hidegvizes borogatást a homlokodra… Zöldleveli: Nem! A homlokomat nem adom! Oda lehelte csókját… Nem adom! Most járt itt, mielőtt ti megjöttetek volna, eltévedt, bolyong az erdőben. Brekkkanyó: Micsoda?! Szegény teremtést itt éri a végzet, ha estig sem talál haza! Zöldleveli: Ne aggódj, már utána küldtem Vaszdira Karót, hogy vezesse haza. Brekkkanyó: No, hiszen még csak akkor van igazán okom az aggodalomra, ha Vaszdirára bíztad a sorsát! (Majd hirtelen megdöbbenéssel:) Egyébként is: mit keres Vaszdira Karó ebben a mesében?! Zöldleveli: Hát… izé… belecsöppent… Brekkkanyó: Nem tetszik ez nekem, kisunokám! Zöldleveli: „Egy bééé-ka…” Ha csak egyszer hallanád a hangját…! „Egy bééé-ka…” Hát

107

nem tündéri, nagyanyó? Brekkkanyó: De, igen, rettenetesen tündéri… (Gúnyolódva:) „Egy bééé-ka…” Zöldleveli: Búcsúzóul egy csókot lehelt a homlokomra, s én a csodára vártam, nagyanyó. A csodára, amelyik nem történt meg, amelyik nem teljesedett be. Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, akit hajdan békává változtatott egy gonosz boszorkány… Nem én vagyok az az elvarázsolt herceg, akit homlokon csókol a királykisasszony, s azonmód visszaváltozik főúri daliává, hogy ott helyben kölcsönössé legyen a szerelem… Én csak egy egyszerű béka vagyok. Egy közönséges varangyos! Egy közönséges Zöldleveli Kótyonfitty, a legközönségesebb főméltóságú nagyágyú… Hát így aztán tényleg nem is gyúlhat szerelemre egy hercegkisasszony szíve, ha megpillant engem ilyen… Ilyen… Ilyen varangyosan, ilyen közönségesen… Még a csók sem segít, amit a homlokomra kaptam, a várva várt csoda ezúttal sajnálatos módon elmaradt… A legeslegközönségesebben – elmaradt! EL-MA-RADT! Érted, nagyanyó? Elmaradt! Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, hanem a legközönségesebb, leghétköznapibb, legvarangyosabb „bééé-ka…” (Pityereg.) Brekkkanyó: Hogyan vigasztalhatnálak meg? Szerelemre nincsen gyógyír, gyermekem… Vaszdira Karó: (ismét teljesen váratlanul bukkan elő a semmiből.) Főméltóságú nagyágyú uramnak alázatos tisztelettel jelentem, Zsörtölőszép királykisasszony egészségben és egészben hazatalált, és a királytól alaposan kikapott, amiért így elcsavargott! (Valamelyest közvetlenebb hangnemben folytatja.) Addig rendben is volt minden, amíg a király utánam nem küldte a vadászait… Lehet, hogy még mindig a nyomomban vannak, habár igyekeztem lerázni őket… Mégis jobb volna, ha ez az ünneplő sereglet most gyorsan szétszéledne, nehogy valami nyomon mégis idetaláljanak a vadászok…! Brekkkanyó: (az ünneplő sokasághoz kiált.) Gyorsan tűnjön el mindenki! Hamar, hamar! Vaszdira Karó a király vadászai elől menekül! Minden pillanatban itt lehetnek! (Odaszalad és terelgeti őket.) Gyorsan! Gyorsan! Mindenki hazafelé! Mindenki bújjon el! Mindenki fedezékbe! (Az ünneplő sokaság hirtelen fejvesztve szétszéled, mindenki eliszkol, az erdő s a mező lakói eltűnnek a színről. Csak Brekkkapó válik ki közülük és ugrik oda hitveséhez és unokájához.)

108

Brekkkapó: (zavarban.) Vadászok? Hol? Miért? Brekkk? Kire? Mire? Kurutty? Mikor? Mi tagadás? Tiltott vadak? Védett vadak?… Vaszdira Karó: Ugyan, Brekkkapó, nem kell annyira megijedni! Hát ki hallott még olyat, hogy békákra vadásznának a király vadászai? Brekkkapó: A király asztalán ínyenc falatnak számít a sült békacomb… Nekem fontosabb a combom, minthogy a tányérján végezzem! Vaszdira Karó: De békákat fogni nem a vadászait szokta kiküldeni! Brekkkapó: (nem szűnő félelemmel.) Hogy is… Meg az izé… Sőt… Igaz is! Mi tagadás, igazad van! Brekkkanyó: Jobb volna mégis fedezékbe húzódnunk. Ha nem is békákra vadásznak, a lovaikkal akkor is agyontaposhatnak bennünket, és még csak annyit se mondanak, hogy: Bocsika! (Mind a négyen fedezékbe húzódnak, ezúttal a bokornak a közönség felé eső oldalára, nekünk háttal. Befelé játszanak.) Vaszdira Karó: De azért, Brekkkapó, látom, az unokád is rád ütött! Nem is gondoltam volna, hogy az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja így tud pityeregni ijedtében… Brekkkapó: Halkabban, az Istenért! Hiába bújtunk el a vadászok elől, ha a kiabálásoddal mind idecsődíted – őket…! Brekkkanyó: Kótyonfitty pedig egyébként sem ijedtében pityereg! Brekkkapó és Vaszdira Karó: (egyszerre, eltúlzott döbbenettel.) Nem?! Brekkkanyó: Szerelmi bánat sanyargatja szegény kisunokám lelkét. Brekkkapó: Nofene, hát már ilyenje is van neki? Vaszdira Karó: Vajon melyik lehetett az a tiszteletlen brekkkleány, amelyik visszautasította az erdő s a mező főmél… Zöldleveli: (dühösen a szavába vág.) Nem kell végigmondanod, Vaszdira! Senki sem utasított vissza. Ez egy reménytelen szerelem… Brekkkanyó: (erélyesen.) És értelmetlen! Zöldleveli: (lehangoltan.) Igen, és értelmetlen is… Brekkkanyó: Butaság! Zöldleveli: Butaság, nagyanyó. Brekkkanyó: Őrültség! Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami egy békával megeshet! Brekkkanyó: A király leányába szerelmes az én bolond kisunokám…! Brekkkapó: (felugrik.) Zsörtölőszép királykisasszonyba?! Brekkkanyó: (visszarántaná, de nem sikerül neki.) Brekkkapó, az Istenért! Vigyázz, a vadászok…! Vaszdira Karó: (ő is feláll.) Nem érnek azok már ide ma. Elvesztették a nyomomat! Brekkkapó: Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én kisunokám?!

109

Vaszdira Karó: Őrültség! Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami megeshetett velem életemben! Vaszdira Karó: Az imént kértél meg arra, hogy vezessem, tereljem haza a kislányt… Miért nem arra kértél inkább, hogy tartsam itt neked? Zöldleveli: (most ő döbben meg.) Brekkk?! Vaszdira Karó: Persze hogy! Zöldleveli: Neked mi bajod van ilyenkor? Vaszdira Karó: Elment az eszed, kiskomám! Brekkkapó: De még mennyire, hogy elment! Szavamra mondom, soha nem hallottam még ekkora őrültséget hosszú-hosszú éveim során… Hogy egy békafiú emberlányba legyen szerelmes…?! Megáll a józanész és egy helyben toporog! Zöldleveli: Szerelmünk kölcsönös! Ő is szerelmet vallott nekem, habár nem tudta, hogy értem a szavait, s ő nem is értette az enyémeket. Még egy csókot is lehelt a homlokom közepére… De a várva várt csoda elmaradt, én nem vagyok elvarázsolt királyfi, aki hajdan egy gonosz boszorkány varázslatának áldozatául esett… Én egy egyszerű béka vagyok, egy közönséges varangyos! És hiába is csókolgatják a világ minden tájáról összesereglett hercegkisasszonyok és királyleányok a homlokom repedtre napestig, akkor sem fogok szépséges, daliás herceggé változni… Én már örök életemre csak egy ilyen ócska varangyos maradok! (Elbőgi magát.) Brekkkanyó: (együttérzőn.) Kurutty-kurutty… (Majd felsóhajt:) Brekkk! Brekkkapó: Ne bántsd te a saját fajtádat, gyermekem! Akárminek születtünk is, minket az nem szabad, hogy zavarjon. Nem szállhatunk szembe önmagunkkal. Főleg nem azzal az önmagunkkal, aminek születtünk. Ha békának születtél, hát az a sorsod, hogy béka légy. Más meg akkor már nem lehetsz! Akármilyen ócska legyen is az a mások szemében, akármennyire bántsanak is miatta mások, neked a legszebbnek kell látnod azt, hiszen te magad vagy az… Aki pedig még önmagát sem becsüli, az a mások szemében is csak még inkább eltörpíti önmagát. Mások is csak megvetik! Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty… Brekkkapó: Ha béka vagy, hát légy béka! Ha varangyos, hát varangyos… Arra kell büszkének lenned, aminek születtél. Légy büszke a békaságodra, és arra is, hogy varangyos vagy! Mert ha a békaságod, a varangyosságod feladod, ha azt veszted el, akkor mindened elveszik. Vaszdira Karó: Nagyon tanulságos szavak ezek, Brekkkapó. Brekkkapó: (továbbra is Zöldlevelihez.) A Faluszéli Brekkkegőverseny győztese vagy! El sem tudod képzelni, mekkora megtiszteltetés ez nemcsak neked, de az egész családodnak is! Brekkkanyó: Neked sikerült elérned azt, amiről mások egész életükben csak álmodoznak! Brekkkapó: Azt, amiről egész életemben nekem is csak álmodoznom sikerült! Brekkkanyó: A Zöldleveli nevet örökítetted meg ezzel a fenséges győzelemmel! Bevésted családod nevét a történelembe! És még azt mered mondani, hogy nincs mire

110

büszkének lenned? Zöldleveli: Ezt éppenséggel nem is mondtam… Brekkkapó: De leócskáztad a fajtádat, a békákat, a varangyosokat! Zöldleveli: Nem akartam én senkit megbántani, és a fajtámat sem akartam megtagadni… (Újra elbőgi magát.) De ki ért meg itt engemet? Brekkkanyó: Kurutty-kurutty, gyermekem! Brekkkapó: Ez már nem is kurutty-kurutty, Brekkkanyó, hanem egyenesen brekkk-brekkk! Zöldleveli: Hol van most valaki, aki segíteni tudna rajtam? Vaszdira Karó: (a rá jellemző váratlansággal és hirtelenséggel a színpad közepére ugrik.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok! (Csend. Senki sem reagál.) Vaszdira Karó: (újabb lendületet vesz.) Hipp-hopp, itt vagyok, fanfárok, most szóljatok! (Dobhártyaszaggató erősségű harsonahangok szólalnak meg.) Vaszdira Karó: Íme, Vaszdira Karó, azaz minden mesék Ravaszdi Róka komájának eljövetele és megdicsőülése! Vaszdira Karó, a megmentő, aki kihúzza a csávából ifjú barátját, Zöldleveli Kótyonfitty főméltóságú nagyágyút! Alázatos szolgálatá-

111

ra… (Mélyen meghajol Zöldleveli előtt.) Brekkkapó: Jó, jó, elég már! Mit akar ez jelenteni? Akármilyen őrült is legyen, azt azért mégsem engedhetem, hogy egy Vaszdira Karó gúnyt űzzön az én megtébolyult unokámból! Zöldleveli: Nem elég az én bajom magamnak? Brekkkanyó: Tényleg, Vaszdira, szemtelenség, amit művelsz. Nem szép dolog így viselkedni, amikor magad is láthatod, hogy milyen nagy itt a gond. Vaszdira Karó: (a saját háta mögé tekinget.) De ki gúnyolódik itt, kérem? Hát nem Kótyonfitty szólított valakit, aki segíteni tudna rajta? Brekkkanyó: És? Vaszdira Karó: Én tudok! Zöldleveli: Ugyan, Vaszdira! Tudjuk rólad, hogy tényleg nagyon szereted a feltűnést, meg szeretsz a figyelem középpontjában lenni, de ezt most talán mégsem kellene… Vaszdira Karó: (a szavába vág.) Nem, nem! Nem arról van szó! Félreértettetek! Én tényleg tudok egy nagyon jó megoldást. Zöldleveli: (feldühödve.) Igen?! El tudod intézni, hogy Zsörtölőszép csókjától elvarázsolt királyfi módjára daliás herceggé változzak? Vagy, hogy a királykisasszony töpörödjön büszke varangyoslánnyá, brekkkleánnyá, ha én csókolom meg őt? Vaszdira Karó: (diadalittasan üvölt.) Igen! Zöldleveli: Hogy te?! Vaszdira Karó: Hát… Izé… Hogy is mondjam…? Zöldleveli: (gúnyolódva.) Vagy: hogy ne is mondjad, ugye… Vaszdira Karó: Szóval, hát nem pont én… Izé… Zöldleveli: Nem pont te, nem pont akkor, amikor kellene, nem pont azt, amire szükségem volna, nem pont úgy, ahogy kellene, nem pont… Vaszdira Karó: Várj, Kótyonfitty! Hallgass végig, kérlek! Zöldleveli: Végighallgattalak! (Dühösen hátat fordít Vaszdirának.) Vaszdira Karó: De nem! Brekkkapó: (Zöldleveli elé áll.) Mindannyian hallgatunk! Mi tagadás, Vaszdira, most aztán a tiéd a szó. Brekkkanyó: (helyeslően.) Brekkk! Vaszdira Karó: Nem pont személyesen én, de van egy nagyon jó barátom, aki épp az ilyen esetek zseniális szakértője. Zöldleveli: (elkeseredetten a földre telepszik, lábát a vízbe lógatja.) Hát lehet az ilyen esetekkel bármit is kezdeni? Vaszdira Karó: Hát persze, hogy lehet! (A zsebéből egy lufit vesz elő.) Itt van ez a csodalufi. Csak fel kell fújni… (Fújni kezdi.) Olyan nagyra, amekkorára csak bírjuk… (Tovább fújja.) Csak arra kell vigyázni, de nagyon-nagyon, hogy el ne durranjon… (Csak fújja és fújja.) S amikor már úgy látjuk, hogy elég nagyra fújtuk, egyszerűen csak elengedjük… Így! (Elengedi a lufit, abból pedig erőteljes sípolás közepette elkezd kiáramlani a levegő. A lufi ott röpköd a fejük felett, össze-vissza, mindenfelé…) Most már

112

csak azt kell még megvárnunk, hogy teljesen leeresszen, s máris itt lesz a barátom, akiről beszéltem. (A többiek ámulattal szemlélik az eseményeket.) Vaszdira Karó: (amikor a lufi már teljesen leeresztett és üresen a földre pottyant:) Most! Bohócz: (teljes, sőt talán némileg már-már el is túlzott bohóci díszben, görkorcsolyán érkezik, s körbe-körbe száguldozik a színen a jelenlevők körül.) Lepottyant a lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! Lepottyant a lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! (Hangosan, ügybuzgón kiabálva többször is megismétli ezt a mondatot.) Vaszdira Karó: Szervusz, egyetlen, hűséges Bohócz barátom! Bohócz: (továbbra is a görkorcsolyán száguldozva.) Vaszdira Karó! Minden mesék Ravaszdi Róka komája! Jaj, de örülök a váratlan találkozásnak! Olyan régen láttalak, szinte már az is csoda, hogy megismerlek még… Vaszdira Karó: Szeretném neked bemutatni néhány barátomat… Bohócz: (ebben a pillanatban a görkorcsolyával száguldozva, nagyot puffanva és nyekkenve egy még nagyobbat, hasra esik és elterül a színpadon.) Brekkkanyó: (rémületében.) Brekkk! Vaszdira Karó: (Zöldlevelivel és Brekkkapóval együtt odaszalad hozzá, hogy felsegítse.) Nem esett bajod, barátom? Bohócz: (nagyokat nyögve.) Ez is a programhoz tartozik, ez is a műsor része…

113

114

Vaszdira Karó: (gúnyosan.) Egy olyan műsorszám, amelyikre senki sem számított… Bohócz: Jó, jó… Akkor is semmiség. Sajnos, be kell vallanom, hogy ebben a görkorcsolyázásban még nem vagyok a legprofibb. Gyakorolnom kell még, mert a belépőim egyelőre még mindig ilyen fájdalmasak szoktak lenni… (A karját ápolgatja.) Jaj, szegény sajgó tagjaim… (Zavartan a többiekre néz.) Semmiség, semmiség, semmiség… Brekkkapó: (egyetértőn, ám mégis ironikusan.) Brekkk… Bohócz: (lassan feltápászkodik, gyors mozdulatokkal igazít néhányat az öltözékén, s mosolya máris a régi.) Hol is tartottunk? Vaszdira Karó: Épp azt kezdtem ecsetelni, amikor elhatároztad, hogy kitöröd a nyakad, hogy be szeretném mutatni neked néhány barátomat. Bohócz: Brekkkanyóra (kezet csókol Brekkanyónak), Brekkkapóra (üdvözlésképp feléje nyújtja a kezét, hogy lekezeljenek, Brekkkapó pedig viszonozza a gesztust) és Zöldleveli Kótyonfitty főméltóságú nagyágyúra, a Faluszéli Brekkkegőverseny idei győztesére gondolsz? (Katonásan tiszteleg Zöldleveli előtt; úgy összecsapja a bokáját, hogy majd hanyatt esik a görkorcsolyával a lábán.) Vaszdira Karó: (a nevezettekhez, elégedetlenkedve.) Nem is mondtátok, hogy ismeritek Bohócz barátomat…! Brekkkapó: (zavarban.) De… Hát… Brekkkanyó: (szintúgy.) Izé… Hogy is…? Bohócz: (Vaszdira Karóhoz.) Nem, ők nem ismernek engem, Vaszdira. Vaszdira Karó: De akkor…?! Bohócz: (a szavába vág.) Semmi de! Semmi akkor, semmi máskor, meg semmi ilyesmi… Te aztán nagyon jól tudod, hogy én rettenetesen szeretem a meséket, s egyiket sem szalasztanám el a világ minden kincséért sem. Minden mese szereplőit úgy ismerem, mintha kora gyermekkorunktól fogva együtt nevelkedtünk volna… Zöldleveli: (felcsillan a szeme.) Akkor azt is tudod, mi az én nagy bánatom? Bohócz: Bánat? Hát az meg mi fán terem? Az miféle fogalom? Sohasem hallottam még róla… S nem is láttam útközben olyan fákat, amelyek bánatot teremtek volna… Vagy tévednék? Nekem, mint bohócnak, az a legfontosabb feladatom, hogy ezt az izét… Ezt a… a… a… a bánatot múlassam el! Brekkkanyó: (nagyot sóhajtva.) Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én szerencsétlen kisunokám… Bohócz: Már miért volna szerencsétlen? Hiszen nincs is nagyobb boldogság itt, a földi világban, mint gyógyíthatatlan szerelembe esni… (Tudálékoskodni kezd.) A tiszta szerelem pillanatai művileg felidézhetetlenek. Nincsenek olyan csodaszerek, amelyekkel előidézhetnénk azokat… Teljes odaadással, teljes szívvel kell ahhoz szeretni, hogy boldogok lehessünk. Annál szebb dolgot pedig én egyelőre még nem ismerek. S egyébként sem lehet szerencsétlen az, aki egyszer már találkozott velem! Én mindenkinek a szerencséjét elhozom, amint a lufim bárhol a világon földet ér. Brekkkapó: Ugye…! És ki is vagy te, fiacskám, valójában? Bohócz: Bohócz vagyok, Brekkkapó. Egyszerűen csak: bohóc. És semmi több. Bohócz,

115

aki csak bohóc… Egy ócska varangyos bohóc, aki imád varangyos lenni és ugyanakkor imád bohóc is lenni, s igazából csak így érzi jól magát… Zöldleveli: (felcsigázottan.) Egy ócska varangyos bohóc?! S vajon ott van-e a gyógyír a tarsolyodban az én sebemre is? Bohócz: Miféle seb, kisapám? Felejtsd el mielőbb! Az már a múlté, nincs többé, mióta itt, előttetek a korcsolyámmal pofára estem. Volt-nincs, punktum, irgum-burgum! Elektromos nyenyere! Brekkkapó: Csak bohóc? Bohócz: És büszke arra, hogy „csak bohóc”! Brekkkapó: Hmmm… „Csak bohóc.” (Töpreng, ízlelgeti a szavakat.) „Csak bohóc…” „Csak bohóc…” Kurutty-kurutty, kurutty-kurutty… „Csak bohóc…” Brekkk! Bohócz: (egy faragott kis pálcát húz elő a mellényzsebéből és Zöldlevelihez fordul vele.) Látod ezt a pálcát? Zöldleveli: Hülye kérdés! Nem, nem látom… Brekkkapó: Brekkk? Zöldleveli: Hát, hogyne látnám, amikor majd kivered vele a szemem?! Bohócz: (diadalittasan.) De nem tudod, hogy mi ez! Zöldleveli: Varázspálca! Mi lehetne más? Bohócz: Varázspálcák csak a mesékben léteznek, ezt jól jegyezd meg, kiskomám! Zöldleveli: S mi más volna ez, ha nem mese? Bohócz: Ez mégsem varázspálca! Én inkább botnak mondanám. Vagy: dorong! Csak éppenséggel ilyen kicsire sikeredett, hogy pálcának kell neveznünk… Nagy szerencse, hogy nem fogpiszkáló lett belőle, amilyen ügyesen nagyapám belendült a műhelyében! De akármi is legyen: nem varázs! Nincs neki semmi varázsereje. Akár te magad is kipróbálhatod… (Zöldleveli kezébe nyomja a pálcát.) Nesze! Zöldleveli: (ki akarja próbálni a pálcát, ügyetlenkedik vele, varázsolni próbál, de nem jut vele semmire sem.) Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csira bá-nat! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Bohócz: (gúnyolódik rajta.) Tojok én a babra! (Irtózatos hahotázásba kezd, mozdulataival és a hangjával is Zöldlevelit utánozza.) Csiri bú, csiri bá! Csiri búbánat, hapikám! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá neked! Ha, ha, ha! Csiri bú, csiri bá! Ha, ha, ha! He, he, he! Hi, hi hi! Hu, hu, hu! Hü, hü, hü! Zöldleveli: (lemondóan és megszégyenülten ereszti le a varázspálcát.) Nesze semmi, fogd meg jól! Bohócz: (még mindig gúnyolódik.) Abrakadabra, tojok én a babra! Zöldleveli: (mérgesen.) Ne gúnyolódj velem! Bohócz: Csiri búbánat és az efféle varázsszavak semmire sem jók. Felejtsd el őket! Most pedig figyelj rám: elmondom, hogy mit kell tenned! Szóval, fogod… (Mondani kezdené, de megint erőt vesz rajta a hahotázás.) Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra! Ha, ha, ha! Hü, hü, hűűű! He, he, he! Hi, hi, hi! Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra! Zöldleveli: (már nem figyel Bohóczra, időközben némán, tüntetően a folyóparthoz lép és törökü-

116

117

lésben kényelmesen elhelyezkedik.) Nem tudom, mi olyan nevetséges ebben…! Bohócz: Semmi, semmi! Ne haragudj, de nem bírok magammal… (Odahajol Zöldlevelihez.) Figyelj rám! Fogod ezt a pálcát, amelyikről letisztáztuk, te magad is megállapíthattad, hogy semmi varázsereje sincs. Semmi más dolgod, csak odaböksz vele szívszerelmed, Zsörtölőszép királykisasszony homlokára, s máris beteljesül a varázslat, a mese teljesíti minden óhajod! Zöldleveli: Azt is, ami varázslat nélkül lehetetlen? Bohócz: Jaj, ne kezdd már megint! Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. Minden csakis és kizárólag az akaraton múlik. A te akaratodon! Ha akarod, varázslat nélkül is minden vágyad teljesülni fog. Brekkkanyó: Jaj, milyen szép szavak, elolvadok…! Bohócz: (továbbra is Zöldlevelihez.) Egyet koppintasz a pálcával a homlokára, s máris érti a békanyelvedet, akármelyik tájszólásban beszélj is hozzá, kettőt koppintasz oda, s ő is béka lesz, a leggyönyörűségesebb brekkkleány… Ha pedig harmadszor is homlokon billented, újra emberlánnyá változik. Ha ő koppint hármat a te homlokodra, nem leszel más, mint daliás emberlegény, két koppintására pedig újra békaként kuruttyolgatsz majd. Így élhettek le majd egy gyönyörűszép életet, boldogságban, szerelemben, mikor épp mire lesz szükségetek, hol az emberi portán, a palotában, királyilag, uralkodók módjára, hol meg a varangyosok között… No, mit szólsz ehhez? Zöldleveli: Mese-mese mátka!

118

Bohócz: Hát nem hiszed? Zöldleveli: Nem is tudom… Olyan szép volna, ha igazak lehetnének a szavaid… Nem tudom, hihetek-e bennük, pedig annyira, annyira, de annyira hinni szeretném… Bohócz: Akarat kérdése az egész! Ha akarod, elhiszed, ha nem akarod, nem hiszed. Zsörtölőszép: (időközben az erdő sűrűje felől érkezik, nagyon lassan, kémlelve, keresgélve halad előre, közeledik a többiekhez, akik egyelőre még nem vették őt észre.) Bohócz: Ha hinni fogsz benne, úgy lesz, ahogy akarod, ha meg nem hiszel, hát magadra vess… Az alkalmad megvolt! Utána már csak magadat okolhatod… Zöldleveli: (erőteljesen, túlhangsúlyozottan töpreng.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Bohócz: Én azonban tudok már valamit, amit te még nem… Ezért csak annyit mondok, hogy nem sok időd maradt a töprengésre, hamarosan határoznod kell! Zöldleveli: Miért? Mit titkolsz még előlem? Bohócz: (csettint egyet az ujjával.) Csak ezt! Zsörtölőszép: (most érkezik meg a folyópartra, ahol az előbbiek beszélgettek, odalép Zöldleveli mellé.) Hát megvagy! Bohócz: (a többiek – Brekkkapó, Brekkkanyó és Vaszdira Karó – felé fordulva int egyet, azok pedig engedelmesen, óvatosan fedezékbe húzódnak a bokor mögé, nehogy megzavarják a szerelmeseket. Bohócz is csatlakozik hozzájuk.) Zsörtölőszép: Te vagy az a kedves békafiú, akivel akkor találkoztam, amikor eltévedtem az erdőben? Ne válaszolj! Tudom! Igen, megismerlek! Te vagy az! Zöldleveli: (félénken kuruttyolgatva.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Már mindenfelé kerestelek, de most legalább annyival könnyebb dolgom volt, hogy már ismertem a járást, amerre eljuthattam hozzád, amerre megtalálhattalak… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Szívem szép szerelme, te édes, aranyos kis varangyos! Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Hát nem butaság, hogy egy magamfajta királylánynak egy ilyen kicsike kis béka jelentse a legtöbbet az életében? Még a dajkámnak sem mertem elmondani, mennyire hiányoztál nekem a találkozásunk óta… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Biztos, ki is nevetett volna ezért, a dorgálásról nem is beszélve… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Csak tudnád, te kedves kis békafiú, varangyosok legszebbike, hány éjszakán át hallgattam érdeklődéssel az ablakom alatt kuruttyolgató békahad énekét… De tegnap hiába lestelek közöttük, nem láttalak a kanális partján… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Biztos, hogy hülyének is nézel most… Jön itt neked valami ágrólszakadt királykisasszony és csak beszél, beszél, beszél össze-vissza, megállás nélkül, be nem áll a szája… Csak mondja és mondja és mondja a magáét… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…

119

Zsörtölőszép: Mintha valami szipogást, sírásfélét éreznék a kuruttyolgatásodban… Miért szipogsz, édes, imádott békadaliám? Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Ne szipogj, ne sírdogálj, édesem! Jaj, hogy megvigasztalnálak most, ha a szavaim értenéd… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: De úgy látom ám, hogy én is szimpatikus vagyok neked… Nem szöksz el, nem ugrasz odébb tőlem… Ha már nem beszélgethetünk, hát legalább ez is jelent valamit… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: Más vigasz helyett, gyere, hadd nyomjak még egy csókot a homlokodra… Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty… Zsörtölőszép: (egy hatalmas nagy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.) Így ni! Zöldleveli: (a pálcával óvatosan rákoppint egyet Zsörtölőszép homlokára.) Kurutty!!! Zsörtölőszép: Ha a szavaim értenéd, ez volna itt most a legszebb szerelmes vallomás… Zöldleveli: Minden szavadat értem, gyönyörűszép királykisasszonyom. Zsörtölőszép: (rémületében ugrándozva hátrálni kezd.) Jááá…! Ez egy beszélő bééé-ka…! Zöldleveli: Nem én lettem most hirtelen beszélő béka, hanem te kezdtél el érteni a békák nyelvén. Zsörtölőszép: Hogy én?! Zöldleveli: Hát érted, amit mondok? Zsörtölőszép: (még mindig dadog a rémülettől.) É-é-é-é-é-é-é-é-rteeeeeeeem… Zöldleveli: (ujjong örömében.) Működik! Hurrá! Működik a varázslat! Éljen a Bohócz! Éljen Vaszdira Karó! Működik a varázslat! Működik, működik, működik, működik, működik, működik…! Most már semmi sem állhat a szerelmünk útjába…! Zsörtölőszép: Miféle varázslat? Zöldleveli: Kérlek, hajolj közelebb, szépséges szép királykisasszony, szívem szép szerelme, mindjárt meglátod! Zsörtölőszép: (félénken odahajol Zöldlevelihez.) Így jó lesz? Zöldleveli: Igen, tökéletes, nagyon jó lesz ez így! (Kétszer a királylány homlokára koppint a pálcával.) Most! Zsörtölőszép: (amint Zöldleveli másodszor is a homlokára koppint, azonnal brekkkleánnyá változik.) Mi ez? Mi történt velem? Zöldleveli: (mélységes, őszinte szerelmi vallomást tesz.) Szívem szép szerelme, imádott Zsörtölőszép királykisasszonyom, Isten hozott a varangyosbékák világában! Zsörtölőszép: Hogyhogy?! Béka lettem?! Pedig semmi különöset nem vettem észre… Zöldleveli: Nincs is ebben semmi különös: békának lenni az egyik legeslegtermészetesebb dolog a világon. Zsörtölőszép: De, hogy én?! Aki az imént még királylány voltam…? Zöldleveli: Most is az vagy, édesem! Figyelj csak! (Ezúttal háromszor koppint Zsörtölőszép homlokára.) Így ni!

120

Zsörtölőszép: (a harmadik koppintás után azonmód visszaváltozik emberi királylánnyá.) Nini! Megint ember lett belőlem, pedig esküdni mertem volna, hogy fél perce még béka voltam…! Zöldleveli: Az is voltál, egyetlen, imádott királykisasszonyom! Béka voltál, szépséges szép varangyosleányzó, rajongott brekkkleány. Zsörtölőszép: És most? Zöldleveli: Ismét ember lettél, visszaváltoztattalak az akaratommal és a hitemmel, mert igenis hiszek, én hiszek kölcsönös szerelmünk varázserejében… Zsörtölőszép: De ez így nem jó! Azonnal változtass vissza békává! Én veled akarok maradni! Zöldleveli: Nem! Nem, drága királykisasszonyom. Most rajtad a sor. Ha te is hiszel szerelmünk erejében, neked is sikerülni fog: változtass most emberré engemet! Zsörtölőszép: De én nem tudom, hogy kell azt csinálni… Zöldleveli: Itt van, fogd ezt a pálcát. (Zsörtölőszép felé nyújtja a pálcát, aki pedig érte nyúl és elveszi.) S most már csak annyi lesz a dolgod, hogy háromszor a homlokomra koppints vele, ugyanoda, ahová a csókokat lehelted. Zsörtölőszép: (tétovázik.) De én… Nem is akarlak megütni… És nem is csináltam még soha ilyet. Kuruzslással, varázslással még sohasem próbálkoztam… Zöldleveli: Nincs is ebben semmi kuruzslás, semmi varázslat. Csak hinned kell benne, és akarnod, hogy úgy legyen. Zsörtölőszép: De én… Zöldleveli: Nekem elhiheted, én már megbizonyosodtam róla, pedig elsőre még én sem akartam ám hinni benne.

121

Zsörtölőszép: Hát… Ha te mondod… Zöldleveli: (odatartja homlokát.) No, koppintasz, vagy nem koppintasz? Zsörtölőszép: (végre Zöldleveli homlokára koppint.) E-e-e-eeegy… Kett-tt-ttőőő… Három! Zöldleveli: (amint a pálca harmadszor is homlokához ér, azonmód daliás emberlegénnyé változik.) Huhhh… No végre! Zsörtölőszép: (heppegve.) El sem hiszem! Zöldleveli: Pedig minden úgy igaz, ahogy láthatod. Zsörtölőszép: Úgy és úgy, annyira és annyira akartam, hogy így legyen! S most mégis elfog a kétség, nem árultak-e el, nem csaptak-e be az érzékeim… Zöldleveli: Én már csak a szerelem érzékére hagyatkozom… Zsörtölőszép: Ebben pedig rólad veszek példát, szerelmem… Zöldleveli: Minden boldogságom erre az egy lapra teszem fel, az érzékek érzékére fektetem… Zsörtölőszép: Érzék az érzékek felett! Mi többet akarhatunk még? (Egymás karjába borulnak.) Zsörtölőszép: (a hosszan tartó, szenvedélyes ölelésből kitépve magát az erdő felé rohanna, megragadja Zöldleveli karját, hogy magával vigye, maga után hívja szerelmesét.) Gyere, szerelmem! Most azonnal apám, a király elé kell járulnunk, hogy még ma adja áldását a frigyünkre! Zöldleveli: (most ő tétovázik.) Ilyen hirtelen? Zsörtölőszép: Amilyen hirtelen csak lehet, amilyen sebesen a lábunk visz… Zöldleveli: Amilyen hirtelen csak lehet! Így igaz! Máris rohanok… (Hancúrozva, hatalmas nagy boldogságban az erdő felé távoznak nagy sietve.) Vaszdira Karó: (előugrik a bokor mögül, Zöldleveli után kiált.) Ugye, Kótyonfitty barátom! Zöldleveli: (megtorpan egy pillanatra, Zsörtölőszépet is visszatartja.) Vaszdira?! Meg is feledkeztem rólad… Vaszdira Karó: Ugye, Kótyonfitty barátom, kell-e minden mesébe egy Ravaszdi Róka koma? Zöldleveli: Most látom csak igazán, hogy de még mennyire, hogy kell! Vaszdira Karó: (diadalittasan.) No ugye! Zöldleveli: Ezentúl egy mese sem múlhat el Ravaszdi Róka koma nélkül! Esküszöm! (Kedvesét kézen fogva az erdő felé szaladva tűnik el a háttérben.) Brekkkanyó: (a bokor mögül kiemelkedve.) Sok boldogságot, gyermekem! (Kezét a magasba tartva integet a szerelmesek után.) (Mindannyian, akik a bokor mögött rejtőzködtek eddig, kimásznak onnan.)

122

Brekkkapó: Mi legyen most? Mihez kezdjünk most mi, akik itt maradtunk? Bohócz: Vár ránk még egy nagyon fontos feladat: be kell fejeznünk ezt a mesét! Brekkkanyó: De hogyan? Vaszdira Karó: Mi maradt még hátra? Bohócz: Nekem van még egy nagyon fontos feladatom! Brekkkapó, neked adom oda (A zsebéből egy csodalufit húz elő.), tedd el ezt a csodalufit és mindig legyen a kezed ügyében, hogy nagy szükségedben, ha nem tudsz kikecmeregni a csávából… Szóval: érted! Akármikor szükségetek lesz rám, csak fújjátok fel és engedjétek el, hogy kedvére, szabadon röpködjön a fejetek felett, szárnyaljon, akár a fantázia, a hit és az akarat. Amint ezek közül bármelyik is földet ér, én azonnal ott termek, hogy segítsek rajtatok. Brekkkanyó: Köszönjük szépen a segítséget, kedves Bohócz, a kisunokám, Zöldleveli Kótyonfitty és Zsörtölőszép királykisasszony nevében is! Brekkkapó: Nélküled nem boldogultunk volna… Bohócz: (nagyzolva.) Ugyan, ugyan, semmiség! (Görkorcsolyáján száguldozva néhány kört ír le a többiek körül, majd a mező irányában „elrobog”.) Ha földet ér a lufim, én újra itt leszek, addig is, legyetek jók, gyerekek! (Amikor eltűnik a színről, kintről hatalmas csörömpölést hallunk, szegény Bohócz a görkorcsolyájával ismét alaposan pofára esett.) Vaszdira Karó: (Bohócz után kiált.) Aztán vigyázz a fékezéssel, barátom! Brekkkapó: És mi most merre menjünk? Brekkkanyó: Az otthonunk felé. Haza! (A sűrű erdő felé mutat.) Az pedig arra van, abban az irányban. (Karon fogja Brekkkapót és a jelzett irányba indulnak.) Vaszdira Karó: (ugrándozik, hancúrozik körülöttük, s így halad velük együtt az erdő felé ő is.) Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Brekkkapó és Brekkkanyó: (távozóban.) Éljen! Éljen! Éljen!

123

(FÜGGÖNY) A színművet, a hozzá tartozó – Mess Attila rendező kérésére íródott – két kiegészítő jelenettel együtt, bemutatta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház DiáXínpada 2003. február 15-én. A szereposztás a következő volt: Zöldleveli Kótyonfitty – Lányi Edvárd Brekkkanyó – Puzity Andrea / Hunyadi Tünde Brekkkapó – Szöllősi Tivadar Zsörtölőszép – Barna Szilvia Vaszdira Karó – Puzity Kornél Röptike – Tót Attila Bohócz, aki csak bohóc Nyulambulam – Pletl Lóránd Nyusszogó – Forgács Gábor Nyulladék – Forgács Ákos Maczkulek – Engi Attila Közreműködtek a ludasi City tánccsoport tagjai: Gulyás Oldal Rita Gulyás Oldal Daniella Kovács Kitti Kádár Karolina Koreográfus: Kovács Szabina Hang: Vlado Rusić Fény: Flajsmann Róbert Díszletkivitelezés: Úri Attila, Lassú Zoltán Rendezte: Mess Attila A vonatkozó szövegeket a darab próbáin és az előadáson készült fényképekkel illusztráljuk.

124

Két jelenet a Zöldleveli Kótyonfittyhez I. Zöldleveli: (megkönnyebbülten felsóhajt.) Kurutty-kurutty…! (Zsörtölőszépre emlékezik.) És milyen tündérien mondta: „Egy bééé-ka…” Ahogy csak egy hercegnő tudja mondani! „Egy bééé-ka…” Szívem csücske, lelkem legkedvesebb királykisasszonya… Érted sajog a szívem… Ha tudnád, hány éjszakát virrasztottam már végig az ablakod alatt kuruttyolgatva…! (A nyulak társasága, Nyulambulam, Nyuszogó és Nyulladék, valamint a csemetéjét a hátán hordozó Maczkulek a mező felől érkezik. Viháncolnak, ugrándoznak, nevetgélnek.) Nyulambulam: (parancsszavával félbeszakítja a mókázgatást.) Nyulak, vííí-gyázz! (A többiek vigyázzállásba vágják magukat, ám össze-vissza dülöngélnek, nagyon nehezen tudják csak magukba fojtani nevetésüket, Nyuszogóból ki is buggyan a kuncogás.) Nyulambulam: Egy pisszenést sem akarok hallani! Nyuszogó: (erre elneveti magát, röhögni kezd.) Nyulambulam: (Nyuszogó elé ugrik és fegyelmező tekintetével igyekszik rendre inteni.) Milyen viselkedés ez, kartársam? Nyuszogó: El-elnézést… (Kitör belőle a nevetés.) De az a félkegyelmű béka… Nyulladék: (fontoskodva odahajol.) A Zöldleveli Kótyonfitty, jelentem alássan. Nyuszogó: …hát az a király lányának udvarol… Maczkulek: Szerelmes az árvám, ha-ha-ha! Nyulambulam: (toporzékol dühében.) Jelentést kérek! Azt akarom, hogy mindenről pontosan számoljatok be nekem! Világos? Nyuszogó: (még mindig röhögve.) Mint a vakablak…! Nyulladék: Kilestük őket, jelentem alásssssssan! Ahogy a parancsban állt… Maczkulek: Nomármost… Az volt a parancs, ugye, hogy kövessük az eltévedt királykisasszonyt… Nyulladék: És ahogy ott haladtunk, a nyomában… Nyuszogó: Találkozott azzal a békával… Nyulladék: A Zöldleveli Kótyonfittyel, jelentem alássan! Maczkulek: És szerelmes az árvám…! Nyulambulam: Elég legyen ebből, egyszerre csak egy beszéljen! Mit tudtatok meg? Röptike: (hiretelen feltűnik a hátuk mögött, Zöldleveli Kótyonfittyet keresi.) Hahó-halihó!

125

Nem láttátok, nem járt erre Zöldleveli Kótyonfitty? Nyulambulam: Hááát, izé… Röptike: Az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúját keresem! Nem láttátok valahol? Nyulladék: Nem mintha találkoztunk volna vele… Nyuszogó: (hahotázva.) Azt a szerelmes békát? Maczkulek: (Zöldleveli brekkkegését utánozza.) Kurutty-kurutty… Brekkk…! Nyuszogó: (ő is utánozni kezdi a brekkkegést.) Brekkk! Maczkulek: Szerelmes az árvám! Nyulladék: Nem is akárkibe, tudniillik! Röptike: (gyanakodva.) Mi az? Mi van? Ti tudtok valamit, amit én még nem? Nyulambulam: Nem! Nem, kedves Röptike, nem láttunk semmit. És azt sem tudjuk, hol lehet az a semmirekellő békafi! Röptike: Mit akarsz eltitkolni előlem, Nyulambulam? Nyulambulam: Én ugyan semmit! Röptike: Ki a szerelmes itt? Nyulambulam: (ujjával Nyuszogóra mutat.) Nyuszogó! Nyuszogó: Hogy én?! Röptike: Ne járassátok már velem a bolondját! Zöldleveli Kótyonfitty megnyerte az idei faluszéli Brekkkegőversenyt, most egy álló esztendeig ő lesz az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja… És még tart az ünnepség, ő pedig eltűnt, elszökött, mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találom a nyomát, pedig most már Brekkkapó és

126

Brekkkanyó is eljött, hogy gratuláljon a kisunokájának! Maczkulek: Nem unatkozik szegényke, nem kell őt félteni. Röptike: Mondjátok már meg, hogy hol találom! Nyulambulam: (határozottan közbevág.) Nem! (Majd rájön, hogy ezzel elárulta magát és hirtelen hangnemet vált.) Hát honnan is tudhatnánk mi azt? Hiszen te magad mondtad: mintha a föld nyelte volna el… (Váratlanul a nyulak felé fordul.) Nyulak, vííí-gyázz! (Nyuszogó kivételével a többiek mind vigyázzállásba állnak.) Nyuszogó: (nevetgélve Röptikéhez fordul.) Talán ha még nem emésztette fel szívét a szerelem… Nyulambulam: (ráförmed.) Csend legyen! A sorban nem beszélünk! Nyuszogó: (beáll ő is a sorba és kihúzza magát.) Nyulambulam: No, azért! (Röptikéhez fordul.) Nem tudjuk, Röptike, hogy hol lehet az ünnepelt hős. Most pedig szeretnénk folytatni a gyakorlatozást, hagyj magunkra, ha kérhetem! Röptike: Jól van, jól van, megyek már! De összeférhetetlenek lettünk mostanában… (Az erdő felé távozik.) Nyulambulam: (feddőleg a nyulakhoz.) Miféle kotyogás volt ez? Kis híján kiböktétek ennek a csavargóleánynak a mi nagy titkunkat! Ez felelőtlenség! Ez megengedhetetlen! Ez gyalázat!

127

Nyulladék: (fontoskodva.) Hiba volt, főnök, tényleg hiba volt! Nyulambulam: Csend legyen! Hol is tartottam…? Nyuszogó: Mi a terve, főnök? Nyulambulam: (töprengve.) Sok a duma a sorban! Az a tervem, hogy megint csendet vezényelek… (Minden átmenet nélkül üvölteni kezd:) Csend legyen, mert szétcsapok köztetek! Maczkulek: Igenis! Nyulambulam: (fenyegetően.) Hol az a csend? Maczkulek: Én hallgatok, jelentem alásssssan! Nyulambulam: Elhallgatni! Elvegyülni! Megkeresni! Elrabolni! Megkötözni! Kicselezni! Kebelezni! Kábelezni! Nyulladék: Kívánja, hogy álcázzuk is magunkat? Nyulambulam: Nem fontos… (Hirtelen eszébe jut, hogy a többieknek hallgatniuk kellene:) Cseeend legyen! (Majd ismét a választ folytatja.) Felesleges volna álcáznunk most magunkat. Csak el kell vegyülni az ünneplő sokaságban… Maczkulek: Indulhatunk? Nyulambulam: Máris… Azaz: azonnal! Bevetésre fel! Akció! Nyulladék: Hurrá! Nyulambulam: De aztán nyitott szemmel ám! (A nyulak lopakodva az erdő felé indulnak.) Maczkulek: Csak óvatosan… Nyuszogó: Csak finoman… Nyulladék: Elvegyülni… Maczkulek: Csak nyitott szemmel… Nyuszogó: Csak résen lenni… Nyulladék: Csak helyén legyen az ész… Nyulambulam: Csend legyen! (Az erdő felől ismét felerősödik az ünneplő sokaság hangja, a kiáltozásuk máris kihallatszik a folyópartra: – Megtalálunk, Zöldleveli! – Éljen az ünnepelt! – Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese! – Éljen a bujdosó! – Éljen az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Majd skandálni kezdenek: – Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li!… Skandálva vonulnak be a színpadra, élükön Röptikével, Brekkkapóval és Brekkkanyóval. Szinte az erdő összes állata felvonul a maga pompájában ebben a tarka kavalkádban.)

128

Röptike: (hevesen hadonászik szárnyával.) Itt van! Én pillantottam meg elsőként! Én találtam meg!

II. Brekkkapó: (zavarban.) Vadászok? Hol? Miért? Brekkk? Kire? Mire? Kurutty? Mikor? Mi tagadás? Tiltott vadak? Védett vadak?… Vaszdira Karó: Ugyan, Brekkkapó, nem kell annyira megijedni! Hát ki hallott még olyat, hogy békákra vadásznának a király vadászai? Brekkkapó: A király asztalán ínyenc falatnak számít a sült békacomb… Nekem fontosabb a combom, minthogy a tányérján végezzem! Vaszdira Karó: De békákat fogni nem a vadászait szokta kiküldeni! Brekkkapó: (nem szűnő félelemmel.) Hogy is… Meg az izé… Sőt… Igaz is! Mi tagadás, igazad van! Brekkkanyó: Jobb volna mégis fedezékbe húzódnunk. Ha nem is békákra vadásznak, a lovaikkal akkor is agyontaposhatnak bennünket, és még csak annyit se mondanak, hogy: Bocsika! (Mind a négyen fedezékbe húzódnak, ezúttal a bokornak a közönség felé eső oldalára, nekünk háttal. Időközben a színpad előtt négy lopakodó, kémkedő figura tűnik fel: Nyulambulam, Nyuszogó, Nyulladék és Maczkulek. A köznyuszik kezükben egy nagyméretű faládát cipelnek, ami nagyban megnehezíti a díszlépéses lopakodást. Görnyedt testtartásukból látjuk, hogy igen nehéz a láda.) Nyulambulam: (suttogva dirigál.) Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb!… Emeld a lábad! Egyszerre lépj! (A mögötte haladó nyulak össze-vissza botladoznak, Nyuszogó nagyot csattanva orra bukik és elkenődik a földön. Nyulladék megbotlik benne és hirtelen megtorpan, de ő ettől még nem esne el; csak akkor veszti el az egyensúlyát, amikor a mögötte haladó Maczkulek beleütközik.) Nyulladék: (esés közben egy rémült félmozdulattal Maczkulekben igyekszik megkapaszkodni, de ezzel csak annyit sikerül elérnie, hogy őt is magával rántja.) Jááááááááááááááááá…j! Nyuszogó: (a rá nehezedő társainak súlya alatt nyögdécselve.) Bök! Nyulambulam: (dühösen hátrafordul és elképedve látja, hogy a többiek mit művelnek.) Melyik volt az a két ballábas? Vajon melyik is lehetett? Maczkulek: (még mindig a rakásban rúgkapálva.) Brummm…! Akarom mondani: izé… Nyusz-nyusz! Nyulambulam: Nyuszogó! Talpra! Te bajkeverő…

129

Nyuszogó: (a rakás legalján.) Hogy ééén? Nyulambulam: Ki más lehetne ilyen ügyetlen rajtad kívül? Nyuszogó: (mentegetőzne.) De hát mind itt fekszenek rajtam… Nyulambulam: (toporzékol.) Talpra! A parancs az parancs, közlegény! Nyulladék: (a rakásból lassan kievickélve tudálékosan helyesbít.) Köznyuszi…! Nyulambulam: (dölyfösen a mellén lógó rendfokozatokra mutat.) Látjátok itt ezeket a rangokat? (Csend. A többiek némán cihelődnek, körbetekintgetnek, de egyikük sem néz Nyulambulamra, hogy észrevehetné a rendfokozatait.) Nyulambulam: (a dühtől elvörösödő arccal megismétli a kérdést.) Azt kérdeztem: látjátok-e itt ezeket a rangokat? Nyulladék: (tétován az eget kémlelve.) Hogy hol? Nyuszogó: (azt figyeli, hogy Nyulladék észrevett-e valamit.) Mit is? Maczkulek: (saját bokáját fürkészi.) Hogy aaazt?! Nyulladék: (kényeskedve.) Tulajdonképpen nem is tudom… Nyulambulam: (szigorúan.) Nyulak, sora-kozz! (A nyulak és Maczkulek hirtelen, nagy zavargást keltve maguk körül, össze-vissza rohangálnak, mire végül mindenki megtalálja a saját helyét.) Nyulladék: Így jó? Nyulambulam: Csend legyen a sorban! Nyulladék: Igenis, uram! Nyulambulam: (nagyot pipiskedve hangos rendreutasításra nyitja ismét a száját, de félbemarad a mozdulat és csak némán hadonászva kezével ereszkedik vissza a sarkára. Suttogva, de továbbra is szigorúan folytatja:) Titkos küldetésen vagyunk! Mindenkit megkérek tehát, hogy úgy is viselkedjen… Nyuszogó köznyuszi! Teljesen megengedhetetlen az ilyen felelőtlen viselkedés. Egy kis komolyságot, ha kérhetek! Nyuszogó: Igenis, uram! Nyulambulam: Hallottátok, hogy vadászok járják az erdőt. A hangoskodásotokkal még idevonzhatjuk őket… Akkor pedig lőttek a küldetésünknek, lőttek a kémkedésnek, lőttek a combunknak is… Maczkulek: (elpityeredik.) Nem akarom, hogy nyúlpecsenye legyen belőlem, brühűűű… Nem akarom! Brühűűű… Nyulladék: (gunyorosan oldalba böki Maczkuleket.) Belőled aztán nehezen is lehetne. Maczkulek: Nem akarom nyúlpecsenyeként végezni, brühűűű… Nyulambulam: A király vadászai mindig az erdei ösvények mentén haladnak, s csak nagyon ritka esetekben térnek le azokról. Errefelé még sohasem láttam őket… Nem árt persze óvatosnak lennünk.

130

Maczkulek: Nem akarom nyúlpecsenyeként végezni, brühühühühühühühühűűű…! És még egyszer brühühühühühühühühühühűűű…! Csakazértis brühühühühühühühühühühühühühűűű…! Nyuszogó: (illegteti-billegteti a derekát.) Közülünk akkor is nekem van a legfinomabb combom! Nyulladék: Hogyisne?! Az a két vézna comb semmilyen mesterszakács kezében nem lehet olyan zamatos, mint amilyen ez itt, ni! (Mutatóujjával a saját combjára bök.) Nyuszogó: Nem addig ám! Még két ilyen szaftos combot, mint amilyet én tenyésztek, a hétszögletű kerek erdőben sem találhatnál… Nyulladék: Ha-ha-ha… Nyuszogó: Tíz erdőt bejárva sem találhatsz ehhez foghatót! Maczkulek: (bőg.) Nem akarom nyúlpecsenyeként végezni, brühühühühühühühühűűű…! Nyulambulam: Brühühühühühühühűűű neked! Maczkulek: Brühühühühühühühühühühűűű…! Nyulambulam: No, embereld meg magad, Maczkulek köznyuszi! Jusson eszedbe, hogy nagylelkűen befogadtunk magunk közé köznyuszinak, annak ellenére is, hogy te igazából mackó vagy… Maczkulek: Most miért bántasz? Nyulambulam: Dehogy bántalak! Maczkulek: Akkor nem dörgölnéd az orrom alá a múltamat, hogy valamikor mackó voltam… De köztetek én is igazi nyuszi lettem! Hűséges köznyuszid vagyok azóta is!

131

Nyulambulam: De a vadászok, az emberek szemében te továbbra is csak egy lompos mackó maradtál… Mackót pedig még nem esznek. Maczkulek: No-no! És a medvetalp? Nyulambulam: De medvéből akkor sem lesz szalonna! Akarom mondani… Nyuszogó: Nyúlpecsenye! Nyulambulam: Nyúlpecsenye! Maczkulek: De medvetalp? Nyulladék: Amíg nincs két ilyen szaftos combod, mint nekem, addig veszélyben sem vagy… Maczkulek: No, de a talpam nekem is egyedi! Nyulambulam: Mondtam szépen: a vadászok nem járnak erre. Ha nem hangoskodunk, ha nem hallják meg a hangunkat, akkor nincs mitől félnünk. (Az erdő felé leskelődik.) Egyébként sem látok egy teremtett lelket sem a környéken. Ez a megfelelő alkalom! (A köznyulak felé fordul.) Ládát fel! (A köznyulak engedelmeskednek és felemelik a ládát, ismét görnyedt testtartásban cipelik.) Nyuszogó: Mi a jó nehézséget cipelünk ebben a ládában? Nyulambulam: A láda csak álca… Odarakjuk az erdő szélére és elbújunk mögötte. Ágakkal, gallyakkal borítjuk, hogy úgy nézzen ki, mintha bokor lenne. Aztán, ha nem veszik észre, mi is elvegyülünk az ünneplők között, hogy minél közelebb lehessünk Zöldlevelihez. Mindent pontosan tudnunk kell. Jól nyissátok ki a szemeteket! A királykisasszony előbb-utóbb vissza fog jönni, s akkor nem veszíthetjük szem elől… Nyulladék: Én csak azt nem értem, hogy miért? Nyulambulam: (nagyon szigorúan.) Mert ez a titkos küldetés! Nyulladék: És mi hasznunk lesz belőle? Maczkulek: Elraboljuk a királykisasszonyt és váltságdíjat követelünk érte? Nyuszogó: Vagy azt követeljük, hogy töröljék a fejedelmi menüből a nyúlpaprikást? Nyulladék: A nyúlételeket! Maczkulek: És a medvetalpat is! Nyulambulam: Nem, nem, nem! Nyuszogó: Tudom már! Követelni fogjuk, hogy a király tiltsa be a nyúlvadászatot! Nyulambulam: Elég legyen ebből! Nem, nem és nem! Ez a titkos küldetésünk! Maczkulek: De mi a célja? Nyulambulam: Résen kell lennünk… Nyulladék: Ez parancs? Nyulambulam: Persze, hogy parancs! Megparancsolom! Nyuszogó: De mit akarunk a királykisasszonytól? Nyulambulam: Titok! Nem mondhatom meg. Nyulladék: (hirtelen kedélyeskedésbe vált.) No, de főnök, hát mi mindig is bizalmas viszonyban voltunk…

132

(Az erdő széléhez érve a nyulak leeresztik a ládát, s mind megkönnyebbülten sóhajtanak fel. Gallyakat, faágakat kezdenek gyűjteni és letakargatják velük a ládát.) Nyulambulam: Csak serényen, járjon a kezetek! Nyuszogó: Nooo… Súgd már meg nekem… Nyulambulam: (bizalmaskodva, Nyuszogó fülébe súgva kezdi, de fokozatosan a többiek is mind köréjük gyűlnek.) A szerelmes kis békát fogjuk elrabolni! Azért kell a láda, abban fogjuk rejtegetni… Ha megjön a királykisasszony, tőle fogunk váltságdíjat követelni: hordjon ide nekünk minden nap két kosár sárgarépát a király éléskamrájából! Nyulladék: Ezt aztán jól kitervelted. Gratulálok! Maczkulek: Mindig tudtam, hogy zseni vagy… Nyulambulam: No, most már tudjátok, de senkinek egy szót se! Nehogy kiderüljön, hogy mire készülünk! Ha híre megy, lőttek a nagy falatozásoknak is… Nyuszogó: Bízhatsz bennem, főnök! Nyulambulam: (hirtelen ismét szigorúan.) Köznyulak! Tessék tiszteletben tartani a kötelező távolságtartást a felettesükkel szemben! Értettem? Köznyulak: (mind együtt.) Igenis, uram! Nyulambulam: Ví-gyázz! Köznyulak: (egyszerre mind vigyázzállásba ugranak.) Nyulambulam: Izé… Akarom mondani: fedezékbe! (A köznyulak – s velük együtt Nyulambulam is – fedezékbe vonulnak a gallyakkal, ágakkal borított láda mögé, s onnan lesik az eseményeket. A továbbiakban egyenként elősomfordálnak fedezékükből és „észrevétlenül” elvegyülnek a többiek között, részt vesznek az ünneplésben és mindent árgus szemmel figyelnek. Több sikertelen kísérletet tesznek majd arra, hogy elkapják Zöldlevelit, amikor a figyelem más szereplőkre összpontosul, de a főméltóságú nagyágyú az utolsó pillanatban minden esetben félrelép, odébbáll, az őt elkapni igyekvő nyulak pedig csak ügyetlenül botladoznak, egymást kapják el helyette; vagy Zöldleveli észreveszi az őt épp elkapni készülő nyulakat, s azok megszeppenve, megijedve vagy vihorászva, nevetgélve, zavart mozdulatokkal hőkölnek vissza. A nyulak jelenete közben Brekkkapó, Brekkkanyó, Zöldleveli és Vaszdira Karó mindvégig a bokor mögött gubbaszt. A közönségnek háttal, befelé játszanak.) Vaszdira Karó: De azért, Brekkkapó, látom, az unokád is rád ütött! Nem is gondoltam volna, hogy az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja így tud pityeregni ijedtében… Brekkkapó: Halkabban, az Istenért! Hiába bújtunk el a vadászok elől, ha a kiabálásoddal mind idecsődíted – őket…! Brekkkanyó: Kótyonfitty pedig egyébként sem ijedtében pityereg!

133

A gyermekispotály meséje Hol volt, hol nem volt, a régi időkbe vesző korok hajnalán, de már az ezredfordulón túlnan, az Óperenciás tengernek az innenső partján, de a túloldalról nézve meg az Üveghegy kristálylankáinak a felénk eső oldalán, Magyarország fővárosában, a híres-neves Budapesten, volt egyszer egy Heim Pál Gyermekkórház. Ne lepődjetek meg, gyerekek, hogy most ilyen dolgokról mesélek nektek – kezdte történetét Zöldleveli Kótyonfitty, a messze földön híres békabárd, a faluvégi brekkkegőverseny többszörös győztese, aki addigra már összesen négy alkalommal nyerte el az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja megtisztelő címet, a brekkkegőbajnok, akinek meséit mindig is szívesen hallgatták a legfiatalabb nemzedékek –, ne lepődjetek meg, mert semmi okotok sincs rá. Hiszen gondoljatok csak arra, hogy a régi korok patinás meséinek királylányaival és hercegkisasszonyaival, de még a fehér paripát daliásan megülő lovagokkal és királyfiakkal is megesett olykor, hogy megfáztak, tüsszögtek, a túl sok medvetalp és sok-sok más cukrászsütemény is alaposan megülte a gyomrukat, vagy felszökkent a lázuk, sőt, ha valamelyikük figyelmetlenül túrázott, a zsenge önérzeténél is magasabb sziklákra mászott, és nem figyelt az intő szóra, időnként bizony lebucskázott ám az Üveghegy meredek kristálylankáinak valamelyikén. Ezért is volt fontos már a kalandos történtektől hemzsegő legendás időkben is, hogy a kórházakban – vagy hát, ahogyan a mesevilág homályába vesző korokban nevezték, az ispotályokban, akárcsak a Heim Pál Gyermekispotályban is – mindig egy felkészült orvosi csapat várja azokat, akik megbetegedtek vagy balesetet szenvedtek. Az ideérkezők pedig, akik sürgős ellátásra szorulnak, manapság először az úgynevezett sürgősségi részleg osztályvezető főorvosával és munkatársaival találkozhatnak, mert az ő dolguk az, hogy felmérjék a sérülések jellegét, vagy megállapítsák, hogy kinek milyen megbetegedés okozza a lázát, a tüsszögését, vagy épp a belső fájdalmait. A medvetalp esetében talán valamivel egyszerűbb a helyzet, de azt is nagyon komolyan kell ám venni… – Tapintatosságból nálunk mindig moszkauernek hívtuk a családban a medvetalpat, mert az úgy mégsem olyan durva, hiszen sokkal kedvesebben hangzik az, hogy moszkvai sütemény, mint ez a másik, cseppet sem állatbarát megnevezés – vetette közbe Maczkulek, a tiszteletbeli köznyuszivá fogadott mackó, akit továbbra is megrémített még csak a gondolata is annak, hogy a talpa egyszer valakinek a tányérján kössön ki ízletes falatként. Régen bizony, a mesebeli idők kezdetén, a legendákba és mítoszokba vesző korokban általában még nem volt sürgősségi osztály sem a felnőtteknek épített, sem a gyermekispotályokban, ezért előfordult olykor, hogy a kis beteget, valamely hercegkisasszonyt, vagy ifjú hódolóját, a serdülő lovagot, akármennyire igyekeztek is a

134

doktor nénik és bácsik, nem a megbetegedésének megfelelő osztályra szállították be a vizsgálatokra. Ez pedig rendszeresen külön bonyodalmakat okozott, mert utólag kellett aztán átszállítani, továbbszállítani a tüsszögő, köhögő csemetéket a megfelelő emeletre, és csak késve kaphatták meg a megfelelő kezeléseket… A Heim Pál Gyermekispotálynak is a sürgősségi részleg a legfiatalabb osztálya, s amikor nekem ez a híres-neves békafi, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja először mesélt róla, akkor még úgy mondta, hogy alig egy tucatnyi esztendővel „ezelőtt” hozták létre… Vagyis a tizenkettedik születésnapját ünnepelte épp akkor! Azóta persze könnyen lehet, hogy eltelt már időközben még néhány év – nem tudhatom pontosan, hiszen minduntalan kicsúszik a kezemből az idő, hiába próbálom sebes és ügyes mozdulatokkal elkapni és erősen megtartani, képtelen vagyok naprakészen követni a múlását, sőt, még a naptáramat is elveszettem valahol, pedig esküdni mertem volna, hogy ide akasztottam az ágyam fölé a falra –, s ahogy a hercegkisasszonyok és királyfiak is felnőttesebbé cseperedtek azóta, úgy talán az ispotályban is újabb tortákat rendelhettek már, egyre több gyertyával… Nem tudhatom, de most ünnepélyesen megígérem nektek, hogy legközelebb, amikor újra találkozom Zöldleveli Kótyonfit�tyel, megkérdezem majd tőle! Talán akkor majd egy újabb mesét is kerekítek belőle… De addig is! Ezt figyeljétek: A Heim Pál Gyermekispotályban is épp azzal a céllal hozták létre a sürgősségi osztályt tizenkét évvel azelőtt, mint amikor jómagam is meghallgathattam végre Zöldleveli Kótyonfitty erről szóló beszámolóját, hogy meggyorsítsák a kis páciensek ellátását, és mihamarabb gyógyírt találjanak a betegségeikre. És ma már ez Magyarország legnagyobb gyermek sürgősségi osztálya is egyben. „Nekünk már az is sikerélmény, ha egy kritikus állapotú gyermeket a kórházba érkezése és az első vizsgálatok elvégzése után úgy küldhetünk tovább a megbetegedésének megfelelő osztályra, ahol majd szakszerűen kezelni tudják, hogy sokkal jobb és sokkal stabilabb állapotban van” – csípte el az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja a gyermekispotály udvarában kuruttyolgatva az osztályvezető főorvos szavait, aki épp az egyik vendégével beszélgetett. Kávéval és aprósüteménnyel vendégelte meg, talán még medvetalp is akadt a tányéron… A doktor bácsi beszélt akkor arról is, hogy Magyarországon ebben az intézményben koncentrálódik a legszélesebb szakorvosi paletta – folytatta történetét Zöldleveli Kótyonfitty, a kotnyeles béka, akiről ekkor immár kezdett kiderülni, kezdett felsejleni az is, hogy nemcsak izgalmas történetek vannak jó alaposan elcsomagolva a tarsolyában a közönség szórakoztatására – akárha a következő erdőszéli brekkkegőversenyre spájzolta volna el azokat –, de mindenbe bele is üti az orrát, s így bizony az orvosok beszélgetéseit is kihallgatja az elmélyült, ablak alatti kuruttyolgatásai közben. Hiszen, ha nem fülelte volna ki azt a dialógust néhány nappal korábban, akkor nem tudhatta volna azt sem, hogy az osztályvezető főorvos bácsi úgy fogalmazott, hogy „ez nem egy klasszikus gyermekgyógyászati osztály”, meg, hogy itt bizony „sokkal

135

rövidebb idő alatt sokkal szélesebb skálán dolgoznak az orvosok a gyerekekkel”, mint más osztályokon vagy más ispotályokban, mert ezt jómagam is a brekkkegőbajnok egyik történetében hallottam. Itt az orvosok napi huszonnégy órában gyerekekkel dolgoznak, és bizony, ha egy mesebeli hercegkisasszony vagy egy serdülő lovaglegény, királyfi forma ifjonc, de akár akkor is, ha egy mai óvodás kicsi lányka vagy kisiskolás fiúcska lebucskázik az Üveghegy meredek kristálylankáinak valamelyikén, akkor ő aztán sürgős ellátásra szorul. A Heim Pál Gyermekispotály sürgősségi osztályán fogadják őket ilyen esetekben, és az orvosoknak itt nagyon gyorsan ki kell találniuk, hogy milyen jellegűek a sérüléseik – „egyfajta döntési kényszerben vannak a kollégák”, ahogy az osztályvezető főorvos mesélte vendégének abban a beszélgetésben, amelyet Zöldleveli Kótyonfitty kihallgatott – „meg kell látni a lényeget, és utána rövid időn belül kell dönteni”. – A számszerűsíthető adatok mellett a mindennapi munkánkban a betegek látványos állapotjavulása jelenti a legnagyobb sikerélményt – mesélte a doktor bácsi, aki nagyon fontosnak tartja azt is, hogy az ispotály dolgozói között egy olyan csapatszellem, egy olyan csapathangulat alakuljon ki, amely ide, ehhez az osztályhoz és ehhez a munkahelyhez köti az orvosokat és ápolókat. Egyfajta szakmai perspektívát is adni kell a kollégáknak – idézte fel a szavait Zöldleveli Kótyonfitty. Én azonban csak eddig ismerem a történetet, és nem tudom – mert nem is voltam jelen az adott pillanatban, nem vettem részt az ablak alatti bölcs és heves kuruttyolgatásban –, hogy mi következhetett a későbbiekben. Talán beesteledett, vagy lehűlt a levegő az őszi időjárásban, ott, a téli időszámítás első hűvös napjainak valamelyikén, és ezért becsukták az ablakot, így hát az erdő s a mező főméltóságú nagyágyújának meséje is csak idáig tarthatott, azt pedig már ő sem hallhatta, hogy miről beszélgettek még tovább odabent a gőzölgő kávéjuk mellett falatozva az eléjük tálalt finomságokból. De egy szép napon vélhetően majd az is kiderül egy másik meséből, amelyben talán Vaszdira Karó, minden mesék ravaszdi róka komája is hozzá méltóan fontos szerepet kaphat… Addig azonban csak ebből a történetből, a gyermekispotály meséjéből integethetünk át neki abba a másik küldetésbe, amelyben jelenleg is tüsténkedik és serénykedik, s innen küldjük most az üdvözletünket, mintha egy képeslapot írnánk, és azt üzenjük: – Vigyázz magadra, kedves Vaszdira Karó, légy résen, nehogy te is lebucskázz kalandozásaid közben az Üveghegy kristálylankáin! És hát vigyázzatok magatokra ti is, kedves gyerekek, ha az Üveghegyen kirándultok, figyelmezzetek az intő szóra, nehogy lebucskázzatok annak meredek oldalán, de ha megsérülnétek, hát mindig tudjátok azt is, hogy a Heim Pál Gyermekispotály sürgősségi osztályán a legjobb kezekbe kerültök, egy olyan jól felkészült orvosi csapat gondoskodására bízva, amely minden bajotokra megkeresi – és meg is találja! – a legjobb gyógyírt. Ja, igen! Majdnem elfelejtettem…

136

– Brekkk – kommentálta még az elhangzottakat Zöldleveli Kótyonfitty, a békabárd, majd szépen lassan elandalgott a naplementében, mint aki jól végezte dolgát, és alaposan megmártózott a közönség rajongásában, a nem szűnő vastapsban és a rá szegeződő, élénk tekintetű gyermeki szemek csillogásában. – Brekkk – erősítette meg még egyszer, elégedetten a népszerű brekkkegőbajnok, mert úgy érezhette, hogy szép kerekded formákra kerekítette meséjét. – Kér valaki egy kis moszkauert? – kérdezte még Maczkulek, és körbesétált tálcájával a Kótyonfitty előadására összegyűlt érdeklődők között, akik ekkor már egyre kevesebben maradtak a nézőtéren.

137

Rajzoltam neked valamit Először egy ilyen rajzot készítettem:

…kicsit később pedig ezt…

138

â&#x20AC;Śa harmadik rajzom is elhoztam megmutatni neked:

139

RemĂŠlem, hogy a negyedik rajzom is tetszeni fog, amit most kivĂĄlasztottam most nekedâ&#x20AC;Ś

140

Végezetül pedig búcsúzzunk el egymástól ezzel a rajzzal:

Köszönöm, hogy megnéztétek a rajzaimat! Viszlát és szevasztok… Hamarosan újra találkozunk!

141

142

144

5. – Mit kérsz reggelire – kérdezte reggel apa Orsitól. – Pástétomos kenyeret – hangzott az álmos válasz. Öt meghívó díszelgett Orsi ágya mellett, amiket még előző este készített kis barátaival, Macikával, Mókuskával, Bambival és a falevélkével együtt. Ezeket még szét kell osztani a meghívottak között, mielőtt elkezdődhetne a jelmezbálozás. Hiszen, egyébként honnan is tudhatnák a vendégek, hogy vendégségbe kell menniük? S ha el is jönnek, honnak tudhatnák, hogy jelmezt is kell ölteniük? Amint megpillantotta a meghívókat, Orsinak azonnal felpattant a szeme, s az álmosság is egyből elpárolgott a hangjából. – A meghívóim – ugrott fel az ágyában. Apa türelemre intette: – Talán essünk túl előbb a reggelin. Orsi ide-oda billegtette a fejét, jobbra, balra, jobbra, balra, jobbra, balra, jobbra, balra… – Nem lehetne inkább úgy – kezdte –, hogy előbb szétosztom a meghívókat és majd utána reggelizek? – Nem, nem – illegtette-billegtette meg kezében apa a tányért a már félig megkent kenyérrel. – Itt készül a pástétomos kenyered. – Hadd osszam szét a meghívókat, apaaa… – folytatta Orsi. – Persze, hogy szétosztod majd őket, rögtön a reggeli után már indulhatsz is. Orsi durcáskodni kezdett: – Nem is szeretem a pástétomos kenyeret – dünnyögte. – Szeljek fel neked egy kis tréfarépát? – kérdezte apa viccesen. – Tréfarépát! – nevette el magát Orsi, s a durcáskodásnak, dünnyögésnek már nyoma sem volt a hangjában. – Tréfarépát! – Kérsz? Szelhetem? – Mi az, tréfarépát reggeliztél? – nevetgélt továbbra is a kislány. – Vagy inkább diliskegombát szeretnél? – folytatta a játékot apa. Orsi ugyanolyan felszabadult nevetéssel fogadta az új szót, mint a tréfarépát is: – Diliskegombát – kacagott. – Mi az, diliskegombát reggeliztél? Apa készséges pincérként hajlongott Pötyikéje ágya mellett: – Döntsd el gyorsan, melyiket hozhatom – érdeklődött. – Tréfarépával vagy inkább diliskegombával szolgálhatok, kolléga úr? – Kolléga úr – nevetgélt egyre csak hatalmasodó jókedvvel Orsi. – Kolléga úr…! Diliskegombát reggeliztél?

145

Apa időközben suttyomban azért mégis befejezte a pástétomos kenyeret, s már megkenve hozta a tányéron, mintha a legfinomabb ételkülönlegességek valamelyikét készülne épp feltálalni az előkelő vendégeknek: – Vagy, ha nem sértem meg vele, kolléga úr – alázatoskodott tovább kedélyeskedő hangon –, akár egy pástétomos kenyérrel is beérheti… – No de, kolléga úr… – folytatta Orsi, mert tetszett neki a játék. Apa egy puszit nyomott kislánya homlokára, majd finoman megsimogatta a haját: – Edd meg szépen, pici lányom – súgta kedvesen –, a kenyérke már pityereg, hogy fázik idekint. – Nem is fázhat, nincs itthon hideg, kolléga úr! – Kolléga úr, ha most nagyon gyorsan megeszed, lesz egy nagyon nagy meglepetésem a számodra – mondta apa biztatóan. Orsiban ugyan még benne volt az ellenkezés, és a játékot is szívesen folytatta volna, de a meglepetésre kíváncsi volt, főleg, hogy apa nagyon nagynak mondta, ezért inkább csak nyelt egyet és maga elé vette tányérját az ágyban. – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak – mondta apa egészen elmélyített hangon. Orsi fintorogva emelte rá a tekintetét: – Hűűű, ez badarság! – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak – erősködött apa továbbra is. De Orsi ismételten határozott volt: – Hűűű, ez badarság! – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak! – Hűűű, ez badarság! Ezt a két mondatot egy rajzfilmben hallották, s annyira megtetszett nekik, hogy azóta már teljesen a sajátjukévá tették, mintha az eredeti rajzfilmre nem is emlékeztek volna. Persze, hogy emlékeztek még rá, sőt továbbra is, hetente többször is megnézték. A szereplőkkel együtt ismételgették belőle a párbeszédeket a tévékészülék előtt ülve: – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak! – Hűűű, ez badarság! Néha olyan hosszú ideig is képesek voltak ezt játszani, hogy anya már nem bírta hallgatni őket. Az egész foltospocsolyázás pedig abból eredt, hogy egyszer esős időben mentek valahová együtt mindhárman, az egész kis család, és hasonló diliskedés közben, apának egyszer csak eszébe jutott ez a mondat a rajzfilmből. Így hát amikor Orsi a következő – immár sokadik – hatalmas nagy tócsába is belelépett, nevetve dorgálta meg érte: – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak! – De, apa, hát nincs is olyan – nevetett Orsi. Apa már épp belátta volna, és belenyugszik abba, hogy kislányának már megint igaza van, amikor teljesen véletlenül, hirtelen megpillantott egy valódi foltos pocso-

146

lyát. Akkor persze rögtön megmutatta Orsinak és el is magyarázta, hogy (némi jóindulattal…) mit is nevezhetünk foltos pocsolyának: olajfoltok úsztak a sáros víztócsa tetejét. – Az autók alján kicsöpög az olaj, ami a motorjukban van – magyarázta apa –, és amikor az a vízbe kerül, ilyen szép színes foltok lesznek belőle. A foltok a pocsolya tetején tényleg nagyon szépek voltak. Olyan színekben is pompáztak a járdaszélen meg a gyalogátjárón is, amilyen filctollakat Orsi korábban még sohasem látott. A rajzolatok pedig folyamatosan változtak, mindig attól függően, hogy milyen irányban folyt el az esővíz, ami a kis családot is áztatta. Anya ugyan a fejük fölé nyújtotta az esernyőjét, amíg ők ketten a pocsolyákban gyönyörködtek, de ez igazán nem sokat segített rajtuk… Apa csak azt nem értette még, hogyan lehetne egy-egy ilyen pocsolyát ellopni, s hogy mihez is kezdhetne az a buta tolvaj egyszerre tizenöttel. De ezen már nem is töprengett tovább, mert a játékhoz ez nem tartozott hozzá. – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak – nevetgéltek tovább. – Hűűű, ez badarság – folytatta Orsi, mert a rajzfilmben is így mondják. – Tizenöt foltos pocsolyát elloptak – szólt apa egészen elváltoztatott hangon. – Hűűű, ez badarság – viharzott végig a szobán Orsi, ahogy kiszaladt a fürdőszobába kezet mosni. Apa elvette az ágyáról a tányért, amit otthagyott maga után. A pástétomos kenyér elfogyott. – Mi az a nagyon nagy meglepetés? – állt meg Orsi kérdőre vonva édesapját, amint visszatért a szobába. Apa azonban szerette volna még egy kicsit csigázni Orsi kíváncsiságát: – Mi lenne, ha előbb felöltözne, kolléga úr? – kérdezte. Orsi azonban már eléggé felcsigázottnak érezte a saját kíváncsiságát: – Nem akarok felöltözni – válaszolta. Apa nem ellenkezett tovább: – Úgy hallottam – kezdte –, hogy ma hatalmas nagy jelmezbál készül itt nálunk. – Igen, igen – ujjongott Orsi –, megünnepeljük, hogy a falevélke új ruhát kapott! Ugyanolyan jelmezbálozást csinálunk, mint amilyen az óvodában is volt. – No és azt kitaláltad már, hogy mivel kínálod meg a vendégeidet? Orsi nagyot nézett. A szekrénypolchoz szaladt, ahol a játékait tartotta: – Majd főzök nekik kávét – mutatott a világoskék kávéskészletére –, meg csinálok ebédet is. – Azt nem is mesélted még nekem, hogy az óvodai jelmezbálban ettetek-e tortát – huncutkodott apa. Orsi ezt az egyet tényleg nem mesélte el. – Nem emlékszem – szólt rövid gondolkodás után.

147

– No, gondolkozz csak egy kicsit – buzdítgatta apa még tovább. – Mi az, hogy nem emlékszel? Végül azonban mégis sikerült eldöntenie: – Nem, torta nem volt – szögezte le a végeredményt Orsi. Apa felemelte és a vállára vette kislányát, hogy a konyhába vigye. A konyhaasztalon egy szépen díszített, hatalmas nagy dobostorta várta őket, és finom falatokat ígérve mosolygott rájuk. – Születésnapi torta? – kérdezte hitetlenkedve Orsi. – Kicsit talán túlzás volna születésnapinak nevezni – körülményeskedett apa –, de szerintem akármilyen ünnephez kiválóan illik. – Ez a meglepetés? – kérdezősködött tovább Orsi. – Hát meglepődtél rajta vagy sem? – Akkor ez az enyém? – Vajon ki másé lehetne? – kérdezte apa, miközben viccesen tekingetett körül, hogy ki lehet még ott rajtuk kívül, akié esetleg a torta lehetne. Orsi nem várta meg azt a kérdést, hogy „Mit kell ilyenkor mondani?”, hanem ezúttal kivételesen minden rábeszélés nélkül mondta ki: – Köszönöm szépen! – Nagyon szívesen, édeském – válaszolta apa. – Tegnap este, miután lefeküdtél aludni, anyával kijöttünk ide a konyhába és kitaláltuk, hogy csinálunk nektek egy szép nagy tortát a mai jelmezbálra. Hogy legyen mivel megkínálnod a vendégeidet… – Mindenkinek adunk majd belőle – bizonygatta Orsi. Apa leeresztette válláról a kislányát és a szoba felé terelte: – No, indíts gyorsan felöltözni… – Igenis, uram! – diliskedett Orsi. – No de, kolléga úr, csak semmi uramozás… – Mi az, diliskegombát reggeliztél? – Nem, tréfarépát rágcsáltam álmomban… Így diliskedtek aznap szinte egészen estig, s a jelmezbálban sem csitult a hangulat. Olyan nagy vigadozást, mulatozást csaptak, hogy még máig sem felejtették el. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére!

148

149

Tartalom

150

151

Szabó Palócz Attila A falevélke új ruhája mesék és versek gyerekeknek (második, átdolgozott kiadás) Kiadja a Free European Man Publishing 1156 Budapest, Szilas park 5. A kiadásért felel a Free European Man Kft ügyvezetője

A kötet illusztrációit Szabó Palócz Orsolya készítette kisóvodás korában Kivéve: Boros György rajza a XXXXXX. oldalon Csernik Emese munkái a XXXXX. oldalon Léphaft Pál rajzai a XXXX. oldalon

Szerkesztő: Dippold Ádám Tipográfia, képszerkesztés és fedőlapterv: Németh L. Dániel Korrektor: Kulhanek Edina Példányszám: 3000 ISBN