Restitutio Historiae Veterum Magarii (Z. Tóth Csaba) by Gan Zaber

MAGYARIA 2012

Z. Tóth Csaba: RESTITUTIO HISTORIÆ VETERUM MAGARII A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET HELYREÁLLÍTÁSA TANULMÁNYOK, III.

Mikes International 2012

_____________________________________

Tartalom:

Bevezetés ……………………………………………………………..

1. Az istennő keresése …………………………………………………...

2. Aveszta – az óiráni szent hagyomány (részletek) …............................. 42 3. Honfoglaláskori tarsolyainkról ……………………………………….. 91 4. Lurisztán-Kaukázus-Urál-vidék-Kárpát-medence – újabb adalékok a 9.-10. századi magyar hajfonatkorongok eredetéhez ……………….. 109 5. Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig ………………….... 119 6. Hunni Redivivus ……………………………………………………… 129 7. Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések c. könyvéhez ……………….. 145 8. Dzsagfar Tarihi (részletek) ………………………………………….. 151 9. Kis magyar őstörténet ………………………………………………… 161 10. Ötezer év szabir-magyar történelem …………………………………. 181 11. Ősmagyarok az angol legendáriumban? …………………………….. 188 12. „Ezerszer üdv a sötét pastorellának”– a „finnugor” elmélet rejtélyei és a magyarság eredete ………………………………………………. 211 13. Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”? – vaskori kultúrák az Iszety-folyó térségében, és a szavárd-magyarok …………………. 246 A szerző életrajza …………………………………………………….. 260 Resume

Bevezetés

ezdettől fogva, de mindenesetre huszonéves korom elejétől, hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt felszínre került bennem az eredetkutatás mélységes vágya. Adottságok, gyerekkori élmények, melyek falusi nagyszüleimnél értek Zalában, minden bizonnyal belejátszottak ebbe, és azután a későbbi találkozások is azzal a világgal, amit választottam, és ami el is jött hozzám: először a magyar „tradícionalisták”, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Kerényi Károly könyvei, akkor még néha kéziratai, Pap Gábor pécsi és budapesti előadásai, vagy akár László András tanár úr ismertetései, így vagy úgy, de lélekkel és szellemmel tápláló tanítómestereim lettek. Azáltal is sokat köszönhetek e kezdeti mestereimnek, hogy tovább kellett gondolnom, amit olvastam, hallottam tőlük, keresőként igyekezve megmérni mindazt, amit a személyiségükön keresztül, a rájuk jellemző módon megnyilatkoztattak. Minél tágasabb világot akarunk megismerni, annál tágasabb lesz a világ. Jómagam eleinte inkább a szellemi eredetünkkel és „a” Hagyománnyal, a szavak, nevek, vallások, nemzetek feletti Örök Szellemiséggel kezdtem foglalkozni, melynek csak időbeli formái változnak – bár ezeket a változásokat bizony észre kell vennünk, minden hagyományápolás közepette! Majd felvéve a nemzetem több évezredes múltjáról szóló ismereteket, adattengert, mely az őskortól a jelenbe vezető utunkról szól – sajnos kissé már megkésve, főként az utóbbi 15 évben, látva a téma itthoni kaotikusságát, kiáltó ellentmondásait –, ma már kezd körvonalazódni egy átfogóbb őstörténeti szintézis lehetősége, hála mégiscsak a tudományos kutatásoknak. „Evangéliumi” emberré válva tehát, aki eladja mindenét, hogy a talált kincset, a „mennyek országát” megszerezze, mindent ennek a sokrétű megismerési útnak áldoztam fel, úgy tűnik erre születtem, s időközben megdöbbentően „öreg”, 50 éves lettem. A világunkat tovább kell építeni, a múlt tanulságaival a jelenben, de azzal a nem szűnő tudattal, hogy a lélek számít mindenek felett, nem csak a megszerezhető dolgok vagy tudás. A lélek az örök részünk, ez az igazi őshazánk, az „Isten országa”, ebben kell megerősíteni magunkat és másokat, eljutva a dolgoktól, szavaktól azok forrásáig. Mert végül nem marad más: csak Isten és mi, az „én”, és persze a mulasztásaink, amit megtehettünk volna, de nem tettük, és amit megérthettünk volna, de nem akartuk megérteni. Személyes sorsunk összeszövődik a nemzetünk sorsával. Bármit mondunk, bármit teszünk, e vidéken magyarul mondjuk, magyarul tesszük. Bármilyen ásatagnak látszik, engem elemien érdekelt, hogy ez mit jelent, mit jelent „magyarul” gondolkodni, cselekedni, együtt az ősökkel, de mégis szabadon, alkotó módon, korszerűen. Ha hiszek abban, hogy él bennem a magyar mivoltom, él bennem az a formátlan magyar őserő, életöröm, ami őseinkben is élt, akkor nem féltem azt a jelenvaló élettől. Így van ez az istenhittel is: ha valóban él bennünk a rejtett világ megismerésének vágya, Isten szeretete, akkor nem arra törekszünk, hogy „megvédjük” attól, ami esetleg nem hasonlít rá első pillantásra (egy ilyen kicsinyes gyámkodásra nincs szüksége a társadalomnak, Istennek még kevésbé), hanem megpróbáljuk felismeréseinket egyre tökéletesíteni, és eszerint gondolkodni, érezni. Végülis a népi tulajdonságok nem mások, mint emberi tulajdonságok, minden népnek jutott ilyen is, olyan is, jó-rossz, és lényegében nincsenek eleve elrendelt „nemzeti bűnök”, meg „bűnös nemzetek”, ezt általában az uralkodni vágyó aktuálpolitika találja ki, sokszor hosszú távra érvényesítendő szlogenként. Mégis vannak sajátosságok, melyek alapján régóta meg lehet különböztetni egymástól az egyes népeket, akár az egykori életmódbeli különbségek miatt (letelepült vs. nomád), és az újkorban humoros tipológiák is születtek a brit oroszlánról, az orosz medvéről, a gall kakasról vagy a Német és Magyar Miskáról (érdekes, hogy mireánk, a „közép” népeire nem talált állatszimbólumot a korabeli nyugat, sőt, a sárkányölő Szent Mihály arkangyal becézett nevét kaptuk, ami úgy vélem, inkább én-beli jellegzetességeinkre utal, mintsem népiségünkre, s úgy tűnik, hogy ez az énesség valóban népiségünk egyik fő vonása, forrása, mint már Karácsony Sándor rámutatott). Honnan hoztuk magunkkal mindezt? Ezt a „szkíta” önállóságvágyat és szabadságszeretetet és találékonyságot, testvéri érzületet és humort, ami oly jellemző ránk, s amely tulajdonságok mélységesen megkülönböztetnek bennünket a távol-keleti, teljes despotizmusra vagy teljes alávetettségre hajló, avagy „éterien” bölcs emberektől, kik felé sokan naívan reménykedve (s megtévedve) fordulnak, látszólag jogosan kiábrándulva a Nyu-

gatból, elhajítva a megérteni sem akart keresztény, európai hagyományainkat, sőt jó hajlamainkat? Hol volt, mi volt a magyarság, mielőtt a Kárpátok bércei között országot alkotott? Nem a viták a lényegesek, nem a pártoskodás. Sok szem, sokféleképpen látja ugyanazt a dolgot (ld. a vakok esete az elefánt részeivel). A lényeg ott van, hogy egyszerre, szerves egységként, folyamatként és előítéletek nélkül lássuk a magyarság ősmúltját és jelenét, földi, materiális alkotásait, megnyilatkozásait és magatartásmódját, gondolatait, teremtését, eljussunk az élő tulajdonságaink megértéséhez, amiből minden fakadt és fakad, vallás, művészet, életmód, találmány. Ha mindenki, aki az őstörténetünk kérdéseit kutatja és ehhez hozzászól, a legszélesebbkörű áttekintésre törekszik, akkor egyre nagyobb egyetértés fog keletkezni közöttünk. Ha csak egyetlen, vagy egy-két szokásos igazság (s így legtöbbször féligazság) karójához kötjük ki táltoslovunkat, és nem igyekszünk minél nagyobb térségeket bebarangolni vele, akkor csak keveset láthatunk meg őstörténetünk és a magyarság igazságából, és akkor jönnek a szóharcok, hogy „finnugorok vagyunk”, meg „hunok vagyunk”, „törökök vagyunk”, és ilyenformán egyik vitatkozónak sem lesz igaza (sőt a kizárólagosságra törekvésükkel, szelektív hallásukkal, Urál- vagy hun-fóbiájukkal egyre inkább egymásra kezdenek hasonlítani). Magyarok vagyunk, s aki hun, turáni, miegyéb, az is magyarrá vált, válik közöttünk. A tényekkel nem harcolni kell, hanem megismerni őket, majd mindent felölelni és felemelni az Egészbe. Akkor lesz a magyarság is egész-séges, nemcsak egy-egy szűk elmélet, történelmi periódus gyerekcipőjébe erőltetett, bár egyébként érett, jobb sorsra érdemes, mai felnőtt. Miért nincs egy teljesen hiteles, régen feljegyzett magyar őstörténetünk? Mert az a világ, ahonnan érkeztünk, az eurázsiai steppetérség az Altáj-hegységtől Kelet-Európáig, számunkra és sok más, hasonló, régi, lovas nép számára nem az írásbeliség, nem az utólagos összegzések, spekulációk világa volt, hanem a primer, elsődleges tapasztalatoké, élményeké és cselekvésé, a tettrekészségé és az eleven fantáziáé. A magyarság őstörténete tárgyakba, régészeti leletekbe, magába a magyar emberbe, a tájba és élővilágba van, volt beleírva, ez a mi élő történelmünk, amiben éltünk, amit megteremtettünk, amit tehát nem annyira a kései krónikák írnak le, hanem az embertan, genetika, régészet, őséghajlattan, őskörnyezettan, és más tudományágak, melyeket bizony, nem árt tanulmányoznunk. Ezeket a gyakorlati ismeretszerzési lehetőségeket kiegészíti a népi emlékezet, mely többé-kevésbé megőrizte őseink gondolatvilágát, szokásait, dalait, művészetét, ősvallásának maradványait, és ilyen élő történelemkönyv a magyar nyelv maga. De ez nem jelenti azt, hogy ma már ne kellene gondosan megvizsgálni minden rendelkezésre álló írott forrást, Mezopotámiától Kínáig, az agyagtábláktól a pergamenekig, fóliánsokig és kézirattekercsekig, és természetesen a régi és modern hazai és külföldi tudományos eredményekig. E sokoldalú tájékozódás iránytűje nélkül csak lelkes turisták lehetnek mindazok, akik „őshazáinkba” – akár nyelvismerettel, akár anélkül – manapság ellátogatnak, ahol egyébként már szinte alig van valami a régi időkből, kivéve a gyakran sivatagosodásnak indult tájakat, a később jött népek által magukénak vallott ősi romokat és történeteket, a szomorú sorban tengődő, sátoros nomádokat, és ami még a földben, irattárakban pihen vagy az emberekben rejlik, egyelőre kikutatlanul, de aminek feltárásához szintén nem csupán turistákra, netán kérkedő, felületes propagandára lenne szükség, ebből már ki kellene nőni, hanem precíz, tárgyilagos kutatásokra, nyitott értelmű és szívű régészekre, genetikusokra, antropológusokra, néprajzkutatókra, végre valahára, a magyarság javára. Több mint huszonöt esztendő intenzív és összetett, vizuális, szellemi, történeti kutatása után, régebbi és újabb munkáimmal, kérdésfelvetéseimmel remélem hozzájárulhatok a magyarság fejlődéstörténetének teljesebb összefüggésekbe helyezéséhez, egy mélyebb nemzeti önismerethez, a magyar őstörténet „restitúciójához”, helyreállításához, túl az eddigi, elavult „finnugor-török” álvitákon, érdekorientált, megrontott történelemszemléleten. Összegyűjtöttem, ami szétszóródott, s megírtam, átadtam, amit eddig nem találtam az itthoni könyveinkben, de ami közvetlenül vagy akár közvetve kapcsolatban áll őstörténelmünkkel, a magyarság kialakulásával. Itt fejezem ki köszönetem annak a néhány tízezer Olvasómnak, akik érdeklődésükkel 2008 óta megtisztelték az internetre feltett írásaimat, s azoknak a netes forrásoknak és szerzőknek, akiktől e kötet számos illusztrációja származik. Nem ingyen kaptam, de ingyen adom, annak, akinek van füle a hallásra.

2011. Nagyboldogasszony napján

Z. Tóth Csaba 6

1. Az istennő keresése Tartalmi áttekintés: • • • • • •

Istenek és istennők egykor – és ma? Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei Az istennő Közép-Ázsiába megy Az ősiráni termékenységistennő: Anahita A szkíta, szauromata világ istenasszonya „Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén, a honfoglaláskori és népművészetünkben

Istenek és istennők egykor – és ma? Az újkőkori emberiség a mezőgazdaság kezdeti lépéseinél egyre inkább előtérbe helyezte a termékenységkultuszokat, és az ezek középpontjában „elképzelt”, érzékelt, istenített nőalakot, Magna Matert, az életadó Nagy Anyát. A kezdeti, valószínűleg még egyszerűbb kultuszokat követően, a hitrendszer bonyolultabbá vált, megjelentek az istennő „leányai” is, akik az élet egy-egy aspektusa, szerelem, születés és elmúlás, béke, alkotás és háború „kapujában” álltak. Ebben a tanulmányunkban – most inkább képek, a lehető legteljesebb spektrumú vizuális összefüggések s csak a legszükségesebb magyarázatok segítségével – az ősmagyar istennő alakját keressük, mely a magyarság pásztorkodó, állattenyésztő életmódjának kezdetei óta a kultuszéletünk középponjában állhatott. Az istennő alakja, kultusza nyomon követhető néhány nem is olyan apró jelet figyelembe véve az újkőkori, bronzkori Nyugat-Ázsiától, Irántól és az Urál-vidéki indoiráni kultúráktól a honfoglalás koráig, s jelképekben, életérzésben, női népviseletünk „királynői” pompájában, a katolikus Mária-kultuszunkban (székely Babba-Mária) vagy akár a másutt szokatlan magyar „kezitcsókolomban” egészen máig. Természetesen nagyon nehéz ábrázolni azt a misztikusnak tűnő hátteret, melyből az egykori vallási képzetek fakadtak. Mai felfogásunk, gondolkodásunk szinte tetszhalott ahhoz képest, ahogyan a réges-régi időkben az ember átérezte a világot. Egykor a világ, a természet minden eseménye, rezdülése oly elevenen hatott az emberre, hogy abban élő gesztust, magasabb lények mozdulatát, akaratát, érzését látta, érezte, sőt hallotta, látta őket a szó legszorosabb értelmében. Képtelenségnek tűnt volna a régi ember számára, ha valaki azzal áll elé, hogy az, amit lát, vagy ő maga, csupán természeti képződmény lenne, mint valami kő, fizikai folyamat, ugyanúgy, ahogyan ma a legtöbb embertársunk számára érthetetlennek, sőt, szélsőséges esetben őrültségnek tűnik az „istenekről” való bármilyen beszéd. Belátható azonban, hogy a régi ember nem „becsapta” magát az istenek létezésével, vagy „politikai” manipulációkra használta őket, sőt ezért „találta ki” a vallást, mint ahogy ma interpretálja egy-egy félreértelmező tudományos-materialista magyarázat, hanem éppen akkor kezdjük megérteni mind a régi korokat, mind pedig magát a világot, melyben ma is élünk, ha önzetlenül számolunk azzal a lehetőséggel, hogy a vallások nem valamilyen emberi önkényből és tévedésből származtak, hanem valóságos, konkrét észlelésekből, melyek az ember lelki-szellemi lénye számára gazdag, sokrétű jelentéssel bírtak. Azért írtam, hogy „tetszhalott” a mai felfogásunk a világ igazi, élő, szellemi megértéséhez képest – mert valójában nem teljesen halt el, feltámasztható. Nem csupán „dialektikus” módon, történetileg, vagy hétvégente kereshetjük kapcsolatunkat az istenek vagy az ősmagyarság világával (bár ez is hozzátartozik a megismeréseinkhez), hanem a jelenből fakadóan, gondolkodásunk, érzületünk, akaratunk átalakításával, átszellemítésével. A jelenből kell megértenünk a szellemit, a gondolat, a lélek saját áramlatában, születésében, életében, nem abból, amire az vonatkozik, vagy vonatkozott egykor. A hagyomány nem a tárgy (vagy nem csak az), hanem maga az örök szellemi

forrás, mely bennünk él. Ma is ugyanazokból a vallás- és nemzetfeletti szellemi forrásokból ered a belső életünk, ugyanúgy ősképek húzódnak meg gondolkodásunk mélyén, mint ahogy egykor látták azokat – és minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál inkább hasonlítanak ezek az ősképek egymásra a különböző népeknél –, csupán ma elmegyünk mellettük, nem vesszük észre, mert a fejlődésben el kellett jutnunk a magasabb észlelések spontán megjelenésének megszűnéséhez, hogy kialakuljon az önálló emberi személyiség, melyet nem befolyásolnak akaratán kívül a szellemi világ lényei, megnyilvánulásai. Azonban egyre inkább elérkezhetünk ahhoz, hogy a világból többet lássunk ismét, mint elméleti molekulákat (vagy ugyanilyen halott gondolkodással a hagyomány-elemeket), melyekből „lego”-ként összerakható egy „szép, új”, szintetikus műanyagvilág, műanyag-emberiséggel – mely közben egyre barbárabb, mohóbb, földhözragadtabb lesz, akár „republikánus”, akár „demokrata” –, hanem egy élő világot lássunk, melyben mély, „isteni” erők élnek, működnek, s amelyek éppenséggel kiáltanak a parányi tudására gőgös emberhez, hogy végre értse meg, vegye figyelembe őket, mint a saját életének ősalapját, … mielőtt túl késő lesz. Ez nem a „hippik” paleolit „nosztalgiája”, mint olykor vélik a talán túlzottan „felvilágosultak”, hanem az ember organikus-szellemi lényéhez tartozó ősérzés, az ősharmónia kitörölhetetlen vágya, keresése, melyet sosem pótolnak a megszerezhető javak, a divatok vagy külsőséges „tudás”. Egy meditatív-képi megismeréssel, mely kiegészíti a sokoldalú, interdiszciplináris megközelítéseket, a hagyomány is mélyebben megérthető, feleleveníthető. Az őseredeti élményhez tartozott egykor az a többé-kevésbé világos érzékelés, hogy a természeti világgal egységes szellemi világ is nőnemű és hímnemű istenségekre, ezek egész családjára tagolódik, azaz a földi életben e két princípiumnak, elvnek megvan a szellemi-isteni forrása, mely nélkül semmi sem létezhetne a földön. Az isteni tulajdonságokat és polaritásokat különböző természeti szimbólumokkal fejezték ki: a nap kezdetben istennői rangot kapott – csakúgy, mint néhány népmesénkben –, a hold a férfiistenségnek felelt meg, akiket a theriomorf ábrázolásokon általában macskaféle ragadozók, ragadozómadarak, mint az erő szimbólumai, és szarvaspatás, vagy egyéb állatok alakjával jelképeztek, a kultuszhoz, áldozatokhoz használt tárgyakkal együtt (pl. oroszlán-, sas-, szarvasfejű emberalakos istenábrázolások, kezükben különféle tárgyakkal). Majd idővel, amikor az istennő-kultusz, a matriarchátus kora végetért, legalábbis háttérbe szorult és előtérbe lépett az apajog, a patriarchátus – ez valószínűleg összefüggésben volt a fémből készült, kezdetben réz- és bronz-, majd vasfegyverek elterjedésével, melyek forgatására alkalmasabb volt a férfiak testi ereje –, megjelent a napisten és holdistennő alakja és szimbolikája, de eleinte még vegyesen létezett napisten és napistennő, illetve holdisten és holdistennő párosa is. Előfordult, hogy sem theriomorf, sem antropomorf ábrázolásokon, hanem ún. anikonikus, nem képi formákkal, csupán egy kősztélével vagy geometrikus jelekkel ábrázolták az isteneket és istennőket. Emellett megfigyelhető az istenalakok és megkülönböztető jegyeik metamorfózisa, átalakulása, ahogy egyik kultúra átvette a korábbi, legyőzött kultúra pantheonját, némileg átalakította, olykor leegyszerűsítette, több istennőt eggyé olvasztva, és továbbadta egy következőnek az évezredek során (a hettitákra olyannyira jellemző volt ez, hogy az „ezer vallás népének” lehet nevezni őket, mint a 2002-es bonni kiállításon). Mivel az összetettebb civilizáció és vallás legrégebbi nyomai kétségtelenül Nyugat-Ázsiában bukkantak fel, és több bizonyítékunk van az innen kiinduló népvándorlásokra mind kelet, mind nyugat és észak felé – a nyelvészeti kutatások újabban a transzkaukáziai térségbe helyezik az indo-európaiak vándorlásának kiindulópontját (Gamkrelidze-Ivanov, 1995, v.ö. a genetikai R és J apai haplocsoportok „útvonalát”) –, így erre a földrészre kell mindenekelőtt ellátogatnunk. Annál is inkább, mert minden jel szerint innen, az észak-mezopotámiai, kelet-anatóliai, ősiráni világból hoztuk magunkkal vagy kaptuk és formáltuk tovább a steppei életföldrajzi körülmények között az isteni napanya, a szarvasalakú termékenységistennő kultuszképzetét, jelképeit sőt nevét, több más néphez hasonlóan, akiknek kultúráján keresztül az ősmagyar istennő alakjára is rátekinthetünk, s talán valamelyest kibonthatjuk Őt az évezredek homályából. Huszka József A magyar turáni ornamentika történeté-ben (1929, reprint 1996) már több elő-ázsiai párhuzamra felhívta a figyelmet, melyeket igyekszünk kiegészíteni az istennő és a szarvas előfordulásaival és a motívumok további elemzésével.

Kultúránk ősforrásánál: Anatólia, Mezopotámia istennői és istenei A legelső ábrázolások közé tartozik a dél-törökországi, anatóliai Çatalhöyük újkőkori településén talált istenanya szobra, trónoló pozitúrában két oroszlán között, míg a férfiistenség eleinte bikaalakban jelent meg. A terebélyes istennőalakkal nyilvánvalóan a termékenységi képzeteket fejezték ki. Kussar királyának, Anittának szövege szerint (i.e. 18. sz. vége) a trónoló anyaistennő, Halmashuit, vezető helyet foglalt el a pantheonban a hettita óbirodalom megalakulása előtt (gör. Anatólia, anatolon = kelet, keleti). 2. kép: Anyaistennő két nőstényoroszlán között, égetett agyag, Çatalhöyük, Dél-Törökország, i.e. 8-7. évezred (Ősi Civilizációk Múzeuma, Ankara)

3. A mezítelen istennő, Inanna (a későbbi hurri/hettita Sauska, az akkád Istár), jellegzetes mozdulatával kezeit melle előtt, vagy melleit fogva tartja; olykor Sarpanituval, Marduk-Bél hitvesével is azonosítják (sumér pecséthengerek rajzai, W. H. Ward, 1910; az istennő nevét írják Zerpanitu, Zirbanit, Zarpanit alakban is; ld. még alább a szarvasistennő ábrázolásai; a babiloni kultuszokról Hérodotosz leírja, hogy a lépcsős templom legfölső helységében nincs más, csak egy tömör aranytábla, egy feldíszített ágy és egy templomi szűz, aki menyasszonyként vár az istenségre; a hieros gamos, a szent nász megjelenítése a sumér-babiloni újévi kultusz része volt, melyben a király vagy főpap és egy papnő a világ teremtését imitálták, újrajátszották, ld. Herod. I. 180-183, és M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, I.; a pecséthengerek az isteneknek, szentélyeiknek adott áldozati javak „elismervényeinek” és más vallási tárgyú események, dokumentumok jegyzékének, illetve tulajdonjegyeknek tekinthetők). 4-5. A mezítelen, szárnyas hettita istennő, a korábbi sumér/hurri pantheonból átvett Inanna-Sauska, a szerelem és háború istennője; balra lent: az istennő egyiptizált ábrázolása hettita reliefen (W.H. Ward)

Sz. P. Tolsztov, neves orosz régészprofesszor vetette fel, hogy I. és II. Sausatar a nyugat-ázsiai Mitanni királyának neve (Kr. e. 11-10. század) meglepően hasonlít Sausafar és I., II. Saus, hvárezmi uralkodók neveire. További hasonlóság a két régió nevei között I. és II. Artatama, mitanni király neve és az Artamúch, hvárezmi személynév. A nevek egyezése nyilvánvalóan utal a két régió kultúrájának, népességének azonosságára, ezt mind a források, mind a régészet alátámasztják. Megjegyezzük még, hogy Sauska istennő megjelenik Mitanniban és az észak-mezopotámiai Subartuban is (Ungnad, Subartu, p. 65.; még nem vizsgálták, hogy a -ska, -ske végződésű helyneveink legalábbis részben lehetnek-e elő-ázsiai eredetűek, ld. szerzőtől Magyar Őstörténeti tanulmányok, 2010, Mikes Int. és mek.oszk, és F.

Edgerton: The K-suffixes of Indo-Iranian, Leipzig, 1911). Tolsztov így írt az ókori Elő- és Közép-Ázsia etnokulturális összefüggéseiről: „Minden alapunk megvan arra a föltevésre, hogy ezek a törzsek [ti. a nyugatázsiai telepesek] a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, melyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak, s amelyhez Mezopotámia, Szíria és Kisázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoztak... a keleti [ti. hvárezmi, baktriai] jafetiták kialakulásában úgy látszik igen nagy szerepet játszottak azon hurri-mitanni vagy szubaru csoporthoz tartozó törzsek, melyek az i. e. 2. évezred elején Mitanni hatalmas előázsiai birodalmát alkották” (Az ősi Chorezm, p. 83). 6. Hettita pecséthenger rajza, jobbra fent a mezítelen istennő fekvő szarvassal, egyik attribútumával (W. H. Ward, British Museum); a szarvashoz az ősi vadásztársadalmak matriarchális, termékenységi képzetei fűződtek, míg az oroszlános istennő a háború, harc megtestesítője volt, inkább a déli kultúrákban, de párhuzamosan is létezett egymás mellett a kétféle állatszimbolika (ld. alább) 7. Agancsos szarvasfej az istennő oltárán; az ülő istennő fölötti szárnyas napkorong és madár, illetve az oroszlánok Inanna-Sauska alakjára utalnak; hettita pecséthenger rajza (W.H. Ward; az eredeti pecséthengerek fotója vagy jobb minőségű rajza sajnos nem állt rendelkezésemre); az antikvitásban alapvető volt a négy fő princípium, elem (föld, tűz, levegő, víz) és ábrázolásuk Bika (vagy valamilyen patás állat, kecske, ló, szarvas), Oroszlán (valamilyen ragadozó), Sas (valamilyen madár) és Ember alakban; ezzel kifejezték az ember és a különböző népek jellegét, természetét is (v.ö. négy vérmérséklet), és törekedtek az erőik közötti egyensúlyra, harmóniára; ez a négyesség jelenik meg az egyiptomi Szfinx alakjában, a bibliai prófétáknál (Ezékiel) és a négy Evangélista szimbolikájában is; eredethagyományunkban a szarvas és a turul utalhat a magyar vagy hun/ogur népszellem „föld-levegő”, azaz „melankolikus-szangvinikus” jellegére, a megkeményítő és a feloldó, átszellemítő erők impulzusaira, röghöz-kötöttség és szárnyalás bizonyos fokig „veleszületett” hajlamára és belső kontrasztjára (v.ö. szerzőtől A Jupiter és Szaturnusz planéták uralmi helyzetei és jelentőségük a magyar és a világtörténelemben, 2012, Függelék, Milyen csillagzat alatt hódítottak a napkeleti lovasnépek?, és történeti-asztrológiai grafikon, ahol a magyarság tüzes, „kolerikus” minőségként jelenik meg, inkább a szarmatákhoz hasonlóan)

8. Hettita ezüst ivókürt (rhyton), újbirodalom kora, i.e. 1400-1200 k. (N. Schimmel Coll., Metropolitan Museum); peremén szarvasistennő kultuszának ábrázolása, a nap és a hold aranyrátétes, feliratos ábrázolásával (ld. a szarvas és a sas vagy sólyom egybeolvasztott ábrázolásait a szkíta művészetben; megj.: a sas általi égberagadás képzete, jelenete is legkorábban Nyugat-Ázsiában jelenik meg, v.ö. Nagyszentmiklósi kincs 2., 7. korsó, Rakamazi korong, Emese álma, és a sumér Etana-monda, a hasanlui aranycsésze vagy a sumér pecséthengerek rajzai W.H.Ward könyvében)

9. A hettita rhyton kiterített pereme; balra az ülő istennő, kezében csésze és sólyom, előtte gímszarvas hátán álló istenség (hosszú haja nőiségére utal) sólyommal és pásztorkampóval (hett. kalmuš a királyi hivatal jelvénye is volt; a királyi méltóságot a sumérek šibir-nek nevezték s a hettita címhez még a ’hős’ jelentésű UR.SAG sumerogramma társult, ld. Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002, p.20; talán nem véletlen, hogy ezek a kifejezések magyarul „szabir uraság”ként olvashatóak, utalva az ’ország’ jelentésre is; a hettiták egyébként saját nyelvüket nesili-nek, nesumnili-nek nevezték), s az italáldozattal (libatio), dobolva, térdelve hódoló hívek, majd egy szent növény vagy életfa látható, tövében leölt szarvassal, fölötte nyíltegez és teli tarisznya

10. Az ephesosi Artemis szobra, a termékenységet jelképező keblekkel és állatábrázolásokkal

A legtöbbször szarvassal és íjjal ábrázolt Artemisnél – aki egyébként a nőiség szűzi, nem anyai aspektusát képviselte, legalábbis nem az istenszülő típusokhoz tartozik – megfigyelhető az előázsiai szerelem/termékenység- és az „állatok úrnője” istennők típusának továbbélése, egybeolvadása. A görög mítosz elmondja, hogy Iphigeneia és Oresztész a krími Boszporusz – vagyis a magyar őshagyomány Meótisza – környékéről, a „tauroszoknak”, bikáknak nevezett néptől rabolta el Artemis fából készült szobrát és vele kultuszát (a görögök szerint hajdanán az egyiptomi Ozirisz bikákkal szántotta fel földjüket, ami a földművelés itteni eredetét mondja el), s így került az Artemisz-kultusz Görögországba (egy másik verzió szerint az itáliai Ariciába is; ld. Frazer: Aranyág; a kultusz elrablásának motívuma érdekes módon az Avesztában is megjelenik, mely úgy fogalmaz, hogy az árják a „hunuk” kezéből vették ki Anahita illetve a szent vallás kultuszát, ami egy meglehetősen érdekes megállapítás, ld. 13. Farvardin Yast, XXV. 99100). Ezek a „tauroszok”, akikben pre-szkítákat, -kimmereket is láthatunk, Ammianus Marcellinus szerint (362. év) „az isteneknek emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ők Orsilochénak hínak, feláldozzák az idegen jövevényeket, a levágott áldozatok fejét pedig templomuk falaira tűzik, mintegy hőstetteiknek maradandó emlékéül.” (XXII. 8,33, innen ered a Fekete-tenger régi, Pontus Euxenios, azaz „vendégmarasztaló tenger” neve; ez az emberáldozati szokás létezett az Akhaimenida perzsáknál és a párthusoknál is). Hérodotosz szerint viszont a szkíták istennőjét Tabitinek hívták, ami hangalakilag hasonlít a hettita istennő, Hebat nevére (a szkíták többi istene erősen graecizált átírásban: Papaeus, Apia, Oetosyrus, Artimpasa, Thamimasadas, Herod. IV. 59, e nevek kisázsiai „hangulatúak”, Papas például a frígek egyik istene volt). Az epheszoszi Artemiszszentélyt – csakúgy, mint két lakoniai Artemisz-szentélyt – a hagyomány szerint az amazónok alapították, akik Herodotosz szerint Kisázsiából, Kelet-Anatóliából kerültek a Fekete-tenger északi oldalára, a szkíták közé s tőlük származtak a szauromaták (ld. még Héraklész és Thészeusz mondája; a günekokratikus, anyajogú amazónoktól is eredhetett a szauromatáknál leírt nőtisztelet, v.ö. Diodorus a szauromaták méd eredetéről, és alább). Egy lüd feliraton Artimisz Anaitisz az istennő neve, ami arra vall, hogy Kisázsiában az iráni Anahitával egybeolvadt a tisztelete. Artemisz a csillagok úrnője is volt, amit az elő-ázsiai istennőtől, Asztarté/Isztártól, a szerelem és háború istennőjétől „örökölt”, akinek egyik aspektusából fejlődhetett ki a „tauroszoknál” (földműves szkítáknál?) Artemisz/Orsiloche alakja (v.ö. Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének” – a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglaláskori művészetünk).

11. Asszír kori relief, valósz. Nimródot ábrázolja, kezében egy Dama mesopotamica-val és a szent fával (W.S.W. Vaux: Nineveh and Persepolis, London, 1851). Nimródot, a hatalmas vadászt és városépítőt tekintette az ókor a szkíta népek ősatyjának egy régi hagyomány szerint, melyet a görögök tartottak fenn, majd Epiphanius egyházatya jegyzett le a 4. században. Ez igazolja az elő- és közép-ázsiai etnokulturális kapcsolatokat, melyeket a régészet is felfedezett: „Mert Nimrod, az etiópiai Kus fia, Asshur apja, királyként uralkodott. Királysága Orechben, Arphadban és Chalanában székelt, és ő alapította Theirast, Thobelt és Lobont is Asszíriában. A görögök mondják, hogy ő Zoroaster és hogy továbbment keletre, és az első telepes volt Baktriában.” (3,2, Panarion of Epiphanius of Salamis, trl. Frank Williams, Brill, LeidenNew York-Köln, 1997, p. 15-18, Scythianism, Hellenism). Epiphanius közlését átvették a későbbi írók, köztük a Kézaikrónika is ebből az ősi hagyományból merítette a Nimród nevet s Menroth-ra magyarította (Kézai bevallottan külföldi forrásokra is támaszkodott, ugyanakkor közvetett értelemben nem járt messze az igazságtól; a kb. kétszáz évvel korábbi Anonymus-krónika nem említi Nimródot vagy a csodaszarvas-történetet, de a Tarih-i Üngürüsz, török nyelven fennmaradt krónikánk ismét csak igen; a váci egyház alapítási mondájában is élő kép a szarvas, agancsain égő szövétnekkel, s a dozmati regösénekben ugyancsak előfordul népi képzete, ld. Sebestyén Gy. 1900)

12. a, b, c. Az „állatok ura” vagy úrnője (potnia theron) típusú ábrázolások Nyugat-Ázsiában és fejlődésük, időrendben s délről észak felé haladva: balra „steppei” stílusú életfa mellett szárnyas griffek s az istennő keblekkel és férfi attribútummal, szakállal; sumér pecséthenger rajza (W.H. Ward); később gyakran megjelenik Kelet-Iránban (BMAC, V. Sarianidi) vagy a Balkánon is ez a típusú tükörszimmetrikus ábrázolás (ld. J. Davis-Kimball et al. eds.: Kurgans, Ritual Sites and Settlements, 2000, ld. alább, 44-47. képek); középen: bronz zabla-oldaltag, Lurisztán, Zagrosz-hegység vidéke, i.e. 3-2. évezred, Yetts: The horse, Eurasia Septentrionalis Antiqua, IX., 1934, p. 253, és jobbra: bronz övcsat, Kobán-kultúra, Észak-Kaukázus, i.e. 11-5. század, F. Hancar: Kaukasus-Loristan, ESA VI, p. 89; v.ö. kötetünk 29. oldalán a honfoglaláskori hajkorongjaink, melyek ennek a lurisztáni-kaukázusi fémműves-díszítő hagyománynak a szerves folytatásai; ez persze nem feltétlenül „genetikus” eredetet tükröz, hanem a kaukázusi Kobán és a cisz-uráli Ananyino-kultúrák vaskor eleji kapcsolatait, KoryakovaEpimakhov, 2007, scribd.com; a kulturális kapcsolatok, az újat tanulás legalább akkora szerepet játszanak egy-egy nép fejlődésében, mint a hozott képességek; mindenesetre nem egy kaukázusi, vagy azon túli párhuzamot találunk a magyar őshagyományában)

13. Hettita sziklarelief, Hattusa/Yazilikaya, Törökország, i.e. 1240 k.; Teshub, a viharisten (akit fokossal és háromágú villámmal is ábrázoltak), és párja, Hebat istennő oroszlánon, mögötte kísérője és két leánya, Allanzu és Kunzisalli, akik kétfejű sason állnak; más isten-páros Hatti isten és Arinna napistennő

14. Az oroszlánon álló fegyveres Istar, körülötte csillagokkal, asszír pecséthengerek rajza (W.H. Ward); a valószínűleg a steppéről érkező proto-iráni hettiták (az akkádokhoz, asszírokhoz, perzsákhoz hasonlóan) szinte a teljes pantheont és ikonográfiát átvették a korábbi anatóliai-mezopotámiai világból; Istárt egy asszír szertartási szöveg „vadat terelő, vadászt szerető” istennőnek nevezi (Gilgames, Agyagtáblák üzenete, 1966, Rákos-Komoróczy, p. 273; ugyanott p.48: hét istenasszony; p. 214: Sarpanitu; p. 224: Nana, szerelemistennő (szimbóluma a fényes Vénusz planéta, az Esthajnalcsillag); p.278: Istár egyik neve Irnini, azaz sum. Ur-Nina, hett. Arinna)

15. „Istennő gyermekkel” típusú ábrázolások, sumér pecséthengerek rajzai (W. H. Ward, 1910)

16. Hettita napistennő (Anzili vagy Arinna, a sumér UrNina megfelelője), feje körül fénykörrel, ölében gyermekkel, oroszlánmancsos trónon; nyakban viselhető arany függő, i.e. 1400-1200, m.: 45 mm (N. Schimmel Coll., metmuseum.org); az indo-európai hettiták ismerhették ugyanazokat a vallási képzeteket, melyek az Avesztában az eljövendő Világmegváltó alakjáról megjelentek

A napistennő neve a hettitákat megelőző, nem indoeurópai nyelvűnek tartott hattiknál nem más, mint a nőnemű estan, s ezt az elnevezést vették át az indoeurópai nyelvű hettiták istanu alakban, immár férfi napistenségre vonatkoztatva, amiben jól felismerhető a magyar ’isten’ szavunk (ennek konstatálásán kívül alig foglalkoztak vele a magyar szakemberek, ld. Rédei Károly: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1999/1; v.ö. a kaukázusi népek Nart-mondáiban szereplő Szatana nevét, aki a nartok anyja, és fényistennői aspektusokkal is rendelkezik). Úgy tűnik, hogy e nevek az ugyancsak ’isten’ jelentésű óiráni, avesztai yazatan-nal, perzsa yezdan-nal közös tőre vezethetők vissza (ld. Fauth, Haas, Beckman, és Aveszta, Ashi Yast II. 16., az ótörök tengri, ’égisten’ név viszont a sumér DINGIR ideogrammával azonosítható, mint ezt már korábban megállapították, v.ö. az Aveszta közlései az árják és babilóniak, Thraetaona és Azi Dahaka küzdelmeiről). Minden szempontból kézenfekvőnek látszik és megvizsgálandó, hogy a magyar nép és népneve, sőt eredeti nyelvünk nem az ősanatóliai-protoindoiráni forrásból eredt-e (ld. az avesztai maidhyairya, a ’rituális rend szent ura’ kifejezés egy ünnepre vonatkozóan, Yasna VI. 8, L.H. Mills, 1898).

17. Hettita istennő gyermekkel, bronz, Horoztepe (Museum of Anatolian Civilizations, Ankara, Wikipedia); a női princípium életadó aspektusa (Hannahanna szintén egy anyaistennő volt a hettita istencsaládban; megj.: nem minden arany, ami szóegyezés, pl. a hettita Telipinu istennév nem nőnemű, mint esetleg a fentiek nyomán várná valaki, hanem ’erős legény’, ném. „starker Bursche” jelentésű, kvázi „deli fiú”)

18. Korai istennő-plasztika, 15,5 cm Çatalhöyük, Anatólia; emlékeztet a steppei szobrokra, a „kunbabákra”

Az istennő Közép-Ázsiába megy 19. Ezüst pecsétnyomó a sumér-babiloni Inanna istennő „oroszlánlovas” alakjával, Gonur Tepe, Baktria-Margiana kultúra (BMAC), i.e. 3-2. évezred (V. Sarianidi); ez a tárgy az egyik összekötő kapocs az elő-ázsiai istennő és a közép-ázsiai Nanaia istennő kultusza között, mely a kusán korban is megvolt, s összeolvadt Anahita alakjával; hasanlui csészén is megtalálható az istennő oroszlánon ülő alakja, kezében tükörrel (jobbra lent, 20. Dél-Káspi térség, i.e. 10. század, metmuseum.org; a csészén egy „égberagadás”-jelenet mellett szerepel, ld. még B. Brentjes: Die iranische Welt vor Mohamed, Berlin, 1978)

21. Inanna/Nanaia istennő oroszlánon, kezében a nap és a hold szimbólumaival, feje körül dicsfénnyel és az iráni-perzsa jellegű szalagokkal, melyek eredetileg szárnyak lehettek, Pendzsikent, AD 7. század (B. Stawiski: Kunst der Kuschan); az istennő alakja befoglalható egy szív-formába; négy karja a hindu vallás sokkarú istenábrázolásainak hatását tükrözi; megfigyelhető, hogy Anahita a párthus korban felveszi Nanaia tulajdonságait, főként harciasságát

22. Nanaia alakja oroszlánfejekkel egy kínai szolgálatban álló szogd vagy heftalita hun főember sírtábláján, AD. 6. század (Shumei- vagy Miho-panelek, ld. A. L. Juliano; v.ö. Encyclopaedia Iranica, Anahid címszó); a Heftal nevű királyukról elnevezett hunok vagy chioniták vezető rétege zoroasztriánus volt a pénzeik ábrázolásai szerint

23. Az esztergomi oroszlános freskó-töredék is tökéletesen beleillik az ősi nyugat- és közép-ázsiai vallási-ikonográfiai milliőbe, s a kelet-iráni Nanaia/Anahitára is utalhat, akinek ismerete a honfoglaláskori, részben zoroasztriánus hagyományokat őrző kálizoknál is meglehetett (rekonstrukció); 24. II. Endre király pecsétjén (Aranybulla) szintén megjelennek az Árpád-sávban ábrázolt szívek és oroszlánok, valamint a nap és a hold-csillag szimbólum; az ötágú spirál a Vénuszt jelképezte (ld. a Vénusznak a Föld körül leírt szabályos ötszögű pályája a csillagászat megfigyelései szerint)

25. Összenőtt fejű oroszlánok Szt. István palástja gallérjának belső oldalán (Ipolyi, 1896); ez a képtípus, mint az erő megsokszorozódásának királyi szimbóluma, megjelenik asszír (Ziwiyeh) és középázsiai emlékeken is (Termiz), de az alkímia királyi művészetében is ismert szimbólum (az Árpád-ház családi kincstárában lehettek régi perzsa emlékek, melyek ajándékként kerültek hozzájuk, ld. jobbra, pávasárkányt ábrázoló szászánida selyemkendő részlete, 6-7. század

26. Oroszlánok és életfa, aranylemez a ziwiyeh/saqqizi szkíta/asszír kincsből (Ghirshman: Az ókori Irán); itt jelenik meg először a tarsolylemezeink ősmotívuma, a hálófonat, mely a szkíták révén Kína északi részén is fölbukkant (AD 2. sz., Huszka); szkíta hatást mutat az asszíroknál, hogy Marduk istent néha fokossal és íjjal ábrázolják (Marduk szokásos fegyvere az ún. szkimitár, a sarló alakú kard volt), ugyanakkor a Marduk-Tiámat küzdelem egyik pazyriki szkíta megfelelőjén nem szerepel a fokos (ld. alább, W.H.Ward és Pazyrik, nemezkárpit rekonstrukciója, i.e. 5. sz.)

27. Asszírok (perzsák, lüdök?) és szkíták (kimmerek?) harca (W. H. Ward); a szkíták a déli hadjárataik során is találkozhattak az elő-ázsiai kultúrjavakkal (i.e. 7-6. sz.)

28. Stukkó részlete, Termiz, Közép-Ázsia, 10-12. sz.; a két, összenőtt fejű oroszlán egymásnak háttal szívalakot zár közre (B. Brentjes: Herren der Steppe)

29. Azilizes, indo-szkíta király pénze, időszámításunk kezdete tájáról; hátoldalán Nanaia istennő neve és jelképei, egy oroszlán-ló (szarvas?) keveréklény, a holdkaréj és egy tamgajel (más indo-szkíta pénzeken is így jelenik meg Nanaia ábrázolása, pl. Sapadbizes pénzén)

30. Bhratadaman, indo-szkíta király pénzének hátoldalán (jobbra) stilizáltan jelenik meg az istennő makrokozmikus ábrázolása, mely egyben a földi ország feletti uralmat is kifejezi: hármashalom (világhegy, világközép; ld. címerünk hármashalma), alatta folyót jelképező hullámvonal (evilág-túlvilág határa), kétoldalt a nap és a hold, fölül ismét a hold, Nanaia szimbóluma; ezek az ábrázolások is utalnak az istennő középponti szerepére az indoeurópai szkíták felfogásában

Az ősiráni termékenységistennő: Anahita Az előző fejezetben már érintettük Anahita alakját, azáltal, hogy megvontuk a közeli párhuzamokat az elő-ázsiai Inanna és a közép-ázsiai Nanaia istennő között, de most nézzük részletesebben is Anahita alakját, akinek képzete valószínűleg már a steppei árja törzseknél megvolt, majd Kelet-Iránban fejlődött tovább. Mindazonáltal Anahita ábrázolásai körül van némi bizonytalanság: az Aveszta leírásait alig találjuk meg az ábrázolásokon, kivéve néhány kusán kori (tehát viszonylag késői) emléket (pl. a khalcsajani épületdombormű). Az Aveszta 5. könyvében, az Aban Jast-ban (Himnusz a Vizekhez) találunk néhány leírást arról, hogyan képzelték el az istennőt, pl. III. 12-13.: Anahita négy fehér ló vontatta szekéren utazik (XVIII. 120.: a négy ló a szél és a csapadékfajták szimbólumai, de Mithrának is fehér lovai vannak, uo. XXIV. 85, és Mihir Yt. XXXII. 136.), s Anahita eltapossa lovasszekerével a vallása ellenségeit, ami az elő-ázsiai hadistennői aspektus továbbélésére utal (ld. XIV. 54, a turáni népek sokaságának legyőzésében kérik segítségét; v.ö. a Rig Védában a viharistenek, a Marutok kocsiját pettyes dámszarvasok húzzák, ami a ló háziasítása előtti korszak emléke lehet), XIII. 49: állatáldozatot mutatnak be neki (ló, szarvasmarha, juh). A legrészletesebb leírása XXX. 123-129: a széptestű, hatalmas, legerősebb, dicső fajból született, tiszta istennő kezében bareszma-köteget tart (szentelt fa), és arany fülbevalót, nyakláncot, sugárzó, csillagokkal ékes koronát visel szalagokkal, ruhája pedig, melyet a melle alatt öv fog össze, harminc hód prémjéből készült (a szöveg a hódprém erdős-steppei ismeretéről tanúskodik, leírja, hogy ez a legjobb minőségű prém, s hogy a hód a vízben él, és ha megfelelő időben készítik ki a bundáját, aranyezüstszínben csillog). A Farvardin Yast szerint az árják az istennő kultuszát a ’hunuk’ kezéből vették ki (XXV. 100). 31. Anahita egyik párthus kori ábrázolása; balra az istennő, kezében a szent faággal, a bareszmával 32. Kusán épületfrízen Anahitát lovaskocsin ábrázolták, Khalcsajan, Surkhan-darya völgye, AD 1-4. sz. (Stawiski: Kunst der Kuschan); a Belső-Ázsiából visszaérkezett „sárga hajú” jüecsik jelentősebb mongoloid vonásokat is magukkal hoztak

33. A szárnyas istennő középen fent, a lovas harci kocsi „adományával” a kezei között; etruszk sírban talált föníciai aranyozott ezüst csésze részlete, i.e. 8-7. század, Praeneste/Palestrina, Itália, Museo di Villa Giulia (ld. Female solar deities, Jürg Eggler szócikke, religionswissenschaft.unizh.ch; az etruszkok a nyugat-ázsiai J2 apai géncsoporthoz tartoztak); a küllős kerekű lovasszekér első példányait az Urálnál találták meg, i.e. 2000 körüli temetkezésekben, itt fejlesztették ki először, s a steppéről kerültek az első lovak is a déli kultúrákhoz (v.ö. Anthony-Brown: The Secondary Products-Revolution, Horse-Riding and Mounted Warfare, 2003, P. Kelekna: Horse in the Human History, 2009, Koryakova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007)

34. Párthus-kusán kori agyag istennőfigurák, amulettek, ún. koroplasztikák, melyek az istennőt (valósz. Anahitát, ill. Ardoksot, „Orsiloche”) bőségkosárral ábrázolják (sanat. orexca. com, kushan.org, iranica.com); a párthusok nagy szerepet játszottak az előázsiai kultuszok közép-ázsiai elterjesztésében

35. Szaka-szogd ezüsttál közepe gímszarvas és őt etető nőalak életszerű ábrázolásával (Brentjes: Herren der Steppe)

36. A szárnyas Anahita/Aphrodité párthus-kusán kori hellenizált alakja, teli kötényét tartva, balján Erosz/Cupidoval; a kusánok egy része valószínűleg a kálizokkal eljutott a Kárpát-medencébe is, erre utal a honfoglalók és Tillia Tepe leleteinek több, szoros párhuzama

A szkíták, szauromaták istenasszonya

37. A szkíta istennő, valószínűleg Tabiti, kezében tükörrel, előtte kürtből ivó szkíta, arany veret, Kul Oba, Fekete-tenger melléke; az újhettita istennő, Kubaba, aki valószínűleg azonos az óbirodalom korabeli Hebattal, szintén gyakran tart tükröt, fekvő bikán, szarvason áll vagy oroszlánon trónol; Kubaba megjelenik a frígeknél, majd a római Cybele alakjában is (ld. alább 38-39; D. Bonatz, a rómaiak sok keleti vallást integráltak pantheonjukban; a tükör Hold-szimbólum volt)

40. Szkíta istennő trónon, kezében gömb alakú edénnyel, mellette életfával (sámánfa), a lóáldozatra utaló, karóra tűzött lókoponyával, és ivókürtöt tartó, lovas szkíta alakjával, edény díszítése, Olbia, Fekete-tenger melléke (transoxiana.org); v.ö. az anyajogú szauromatákról, masszagétákról Hérodotosz, Plinius és mások (ld. még T. Sulimirski: The Sarmatians, Southampton, 1970)

41. Szkíta nőalak hosszú süveggel, kezében pohárral; őstiszteleti kőszobor, Don-vidék; férfi és női szobrokat, melyeknél italáldozatot is végeztek, egyaránt állítottak a steppei népek a szkíta kortól (i.e. 8-7. sz.) a kora középkorig, az Altájtól és Mongóliától Kelet-Európáig; a poharat tartó istenség ábrázolása ismert a hettita és a sumér kultúrából, a magas süveg pedig a hettiták ábrázolásain is megjelenik (sőt etruszk emlékeken). Mészáros Gyula már 1938-ban utalt a lehetséges összefüggésre hattik/hettiták és szkíták között (Chattiak és skythák, reprint 1991), melyet a kutatás ma már nem zárhat ki egyértelműen (ld. Götz László: Keleten kél a nap, Püski, 1994, II., A szumér kérdés, az idézett szakirodalommal). Az archeogenetikai kutatások szerint a hettiták valószínűleg a korábban ugyancsak anatóliai, majd a Meótisz-Kubán vidékén letelepedett, főként R1b apai haplocsoporttal rendelkező Majkop-kultúra utódnépe, mely a ló megülésének, szekérbefogásának és a küllős kerekű, könnyű harciszekér új vívmányaival visszatért régi hazájába; ismételt „eltűnésük” 1200 körül (egy részük Észak-Szíriába ment) és a szkíták felbukkanása a „semmiből” néhány száz év múlva, felveti a hettiták és a szkíták legalábbis részleges azonosságát (számolva a népnév megváltozásával egy-egy újabb vezértörzs neve által)

„Eneth”: ősvallásunk istennője és feltételezhető jelképei a steppén, a honfoglaláskori és népművészetünkben A 13. század végén, 1285 körül keletkezett Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papjának Gesta Hungarorum, a Magyarok Története című munkája. Mint közismert, ebben igyekezett összegyűjteni a steppei népekre, különösen a hunokra vonatkozó információkat, s ehhez hozzáfűzte a székelyeknél máig fennmaradt ún. hun-történetet az elköltöző „Csaba” királyfiról. A magyar őstörténet és istennő-keresésünk szempontjából egyik legérdekesebb közlése Kézainak, miszerint „Nimród” egy Perzsiával keleten határos országba, Evilátba költözvén, nejétől, „Eneth”-től (a 15. századi Képes Krónikában Enee) többek között két fiat nemzett, „Hunort és Magort”, akiktől az összes „hunok vagy hungarusok” származtak, majd e két herceg vadászat közben egy nőstényszarvastól (lat. cerva! v.ö. a taránd vagy rénszarvas agancsos nősténye) vezetve bukkant a Meótisz termékeny vidékére, ahol letelepedtek s feleségeket találtak maguknak, Dula és Belár fejedelmek leányai közül (alánok és óbolgárok, bár a Dula név is az óbolgárokra, az Irniktől eredő Dulo-nemzetségre utal). A latinizált ’Eneth’ névalakot – mely egyébként nem szerepel a Kézai által felhasznált külföldi forrásokban – az eddigi kutatás általában az ünő, szarvasünő szavunkkal hozza összefüggésbe, s „Eneth fiai” is lényegében egy szarvas segítségével jutnak feleségekhez és új hazába (az ’Eneth’ nevet az Enikővel, „Ünőkével” is rokonították, de ezt valójában Vörösmarty vezette be a 19. században). Eneth-mítoszunk keletkezésének három megközelítése lehetséges, amellett, hogy jelenleg biztosan nem tudjuk eldönteni a kérdést: 1). saját (szabirmagyar?) szellemi hagyományunk lényegi részét képezte már a neolit és a bronzkori ősirániősanatóliai világban, ahol, mint láttuk, több, hasonló istennő-név előfordult (Inanna, Nintu, Sarpanitum, illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában sale-en-ta-anni, vagy e-en-ti = ’a papnőé’, birtokos raggal, ld. V. V. Ivanov: Comparative Notes on HurroUrartian, Northern Caucasian and Indo-European; v.ö. az óiráni Anahit), és itt jelenik meg ’isten’ szavunk pontos szinonímája is, a hatti napistennő eštan, és a hettita napisten ištanu, majd magunkkal vittük őshagyományunkat az Urál vidékére, 2). a bronzkorban vagy a vaskorban a magyarsághoz csatlakozott nyugat- vagy közép-ázsiai népességtől ered (szabirok, szakák, szauromaták), 3). a heftalita hun korban, a 6-8. században csatlakozott oguroktól ered,

ugyanis a bizánci Prokopius a 6. században egy nagyon hasonló történetet jegyzett le, melyben két „hun” testvér, Kuturgur és Uturgur, vagyis a 9-ogur és a 30-ogur törzsszövetség, szarvast űzve talál utat a Meótisz ingoványán keresztül nyugat felé, viszont itt a szarvas (-istennő) nincs „nevesítve” (Jordanes kompilációja, mely Priscusra támaszkodik, a hunokra vonatkoztatva adja elő). Bár az évezredek magukkal hozhatták mind a nyelv-, mind a valláscserék és népkeveredések lehetőségét, s az sem kizárt, hogy Kézai Prokopiustól kölcsönözte a csodaszarvas- és testvérpármotívumot, mégis, magam úgy vélem, hogy a magyarságnál (szovárdmagyarságnál?) kezdettől fogva élhetett az a mítikus és képi szemlélet, mely a népművészetünkben, néphagyományunkban autentikus módon máig fennmaradt, részben díszítőmotívumokban, vagy a Berze Nagy János által kiemelt „Üldözött szarvasünő” népmesetípusban, melynek öt variánsa ismert a 19. századból (401./2-22-31-36-38). Berze Nagy feltételezte, hogy a „Két egyforma testvér” (303.) és a „Tündér Ilona” (400.) mesetípusokkal együtt valamikor egységes mítoszt képezhettek (Magyar népmesetípusok, I-II). A „csodaszarvas”, mely aranyszőrű, nem lehet elejteni, nővé változik, majd visszaváltozik a vadász előtt, ismert volt a kaukázusi oszétek Nart-mondáiban (Nartok – kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp., 2009), vagy a perzsa Ezeregynapban (Kerényi K.: Csodaszarvas a perzsa Ezeregynapban), de megjelenik a buddhizmus előtti Japán ősvallásában, a shinto-ban is, ahol Amateraszu napistennő szimbóluma, földi „kami”-ja a fehér szarvas. Az istennő leegyszerűsített, tömör jelképe lehetett a steppén a szív- és szíves-életfa, vagy szív-palmetta motívum, melynek kialakulása, fejlődése nyomon követhető a bronzkortól a szkítákon és a honfoglalás korán át a magyar népművészetig (lótusz, vízililiom vagy tulipán-motívumok). A ma már triviális szív-motívumnak egykor vallási jelentése is volt, mint általában minden díszítőmotívumnak. Talán az eddigi legrégebbi szív-motívumos lelet épp a dél-uráli Alakul-kultúrából került elő, mely a közeli Alakul-tóról kapta nevét (ld. alább 42. ábra), s a Szintasta-Andronovo kultúrák egyik ága volt, melynek déli, anatóliai vagy protoiráni, rövidfejű europid népességéhez közelállónak határozta meg a honfoglaló magyarságot az antropológiai kutatás (ld. Tóth Tibor, újraközlés: Turán, 2009/1; a genetikai kutatások fényében beszélhetünk a proto-iráni és turáni népességek azonos apai R1a-R1b eredetéről, és egykori keveredésükről az elő-ázsiai/mezopotámai J2 haplocsoportot hordozó népességekkel, akik nyomot hagytak a Balkánon és Kelet-Európában is, már az újkőkortól, v.ö. Gilgames útja nyugatra, és J2-táblázat e tanulmány végén).

43. Szív-motívumok: balra: honfoglaláskori veretek (MNM, 1996), jobbra dunántúli motívum (Malonyai), alatta párthus rhyton peremének díszítése (Nisa, i.e. 2-1. sz., Stawiski), és kusán ruhadíszek Tillia Tepéről, Afganisztán, i.e. 2-1. század (Kabul Museum)

44-45. A tükörszimmetrikus „állatok ura” ábrázolások stilizálhatók egy tengely kétoldalán szemben lévő S-spirálokkal, melyek egyesítve szívet adnak ki (az S-spirál gyakori volt az ókori művészetben, megjelenik a szkítáknál és az avarok szíjvégein is, pl. Abony, Huszka, 1996, balra lent); megfigyelhető, hogy az istenség emberalakban való ábrázolása olykor tabu volt; a honfoglaló magyarok művészetében sem találunk emberábrázolást, hanem túlnyomórészt növényi és geometrikus motívumokat. Lehetséges, hogy az ősvallásunk istennőjének alakja fennmaradt a magyar népművészet szíves-virágos motívumában szerte az egész országban, Erdélytől a Felvidékig és a Dunántúlig (ld. Malonyai, Magyar Néprajzi Lexikon; a szívet edény is helyettesítheti; jobbra lent: dunántúli népművészeti motívum, Malonyai, mely őrzi a honfoglaláskori motívumainkat)

46-47. Állatok ura és úrnője típusú ábrázolások a Tillia Tepe-i kusán leletből, i.e. 2-1. század, részlet (Kabul Museum); fent: két szárnyas hegyikecske Salakban melldíszen, és jobbra: két halfarkú oroszlán függőn (az istennő két vállánál és fölötte a kusán művészetre is jellemző szívmotívumok, itt türkizberakások, 48 fent; honfoglaláskori vereteinken is nagyon gyakori az egy középpont körül elrendezett szívek ábrázolása, fent jobbra, 53-54. Törtel, Karos, MNM, 1996)

49. Fekvő S- (lemniszkáta) alakban stilizált szarvas egy szkíta nyíltegez arany borításán; az agancsok sasfejekben végződnek, ami az anyag-szellem metamorfózis gyakori szkíta ábrázolása (magángyűjtemény, aukciós műtárgy)

50. A Nagyszentmiklósi kincslelet 2. sz. korsójának szíves életfája (Hampel nyomán); a korsó a kaukázusi, elő-ázsiai, iráni (az ősmagyarral egyező) motívumokat jól ismerő mester által készülhetett steppei lovasnomád (valósz. avar-hun) fejedelem számára

51. Szív-palmettás életfa a Képes Krónika 17. oldalán, 14. század (a középkori épületszobrászatunkban is megjelennek a honfoglaláskori növényi fonatok)

52. Az Anarcsi hajkorong „életfája”, szent növénye (Huszka); az életfa önmagában is utalhat az ősiráni istennőre, Anahitára, vagy a négykarú Nanára és Ameretatra, a fák úrnőjére, mivel az emberábrázolás úgy tűnik tabu volt a őseinknél, ld. még a tarsolylemezeink elsőrangú díszítésének ősvallási jelentősége, szerzőtől Honfoglaláskori tarsolyainkról; érdekes, hogy a ragadozók, sőt általában az állatok ábrázolása a honfoglaló magyarságnál meglepően csekély, még az áldozati lovak végtagjai is növénnyé változnak a hajkorongokon

53. Szt. István király palástjának gallérhímzése (Ipolyi, 1896); a szíves életfa az őrzőállatokkal világosan mutatja, hogy a 10-11. századi magyarságnál még elevenen élt az ősiráni, nyugat-ázsiai szakrális ikonográfia, s népművészetünkben máig fennmaradt („perzsa” vagy „bizánci” eredetűnek határozták meg eddig, de úgy vélem, ez nem teljesen helytálló)

55.

56.

54.

54. A lovaglás legelső ábrázolásai Dél-Ázsiában, fent: sumér király állatkereskedőjének pecséthengeréről, alatta: pecséthenger palástja és az oldalán található pecsétnyomó rajza a közép-ázsiai Baktria-Margiana Régészeti Komplexumból (Anthony-Brown nyomán, 2003). Utóbbi ábrázolás jelzi a kultikus kapcsolatot a lóáldozat és a növényi termékenység között (ló hátából kinövő életfa), nagyon hasonló for57. mában, mint a honfoglaló magyar hajkorongjainkon (ld. 56. kép, áttört bronz korong Kalocsa környékéről, 57. kép, aranyozott ezüst korong Aldebrő-Mocsárosról, MNM, 1996, v.ö. a „meótiszi stílus” az adigei szkíta kurgánok tárgyain, a rovátkolással és a visszakunkorodó levélszerű formákkal; 58. szkíta arany falera, tömör, Alexandropol, Schneider-Zazoff: Zur Lesung Thrakischer und Skythischen bilder, 1993). Ősi öntőforma szerint készült áttört hajkorongjaink szoros kaukázusi párhuzamokkal is rendelkeznek a pre-szkíta jellegű Kobán-kultúra bronz övcsatjai esetében, melyekkel eddig még nem foglalkozott a kutatás (55. Észak-Oszétia, i.e. 58. 1100-400, metmuseum.org, ott hibás datálással, grúziai lelőhellyel megadva; a szívalak a szarvas agancsán gyakori a szkíta, szauromata rövid kard, az akinakes markolatgombján, és itt is megjelenik az S-spirál; ld. 12. ábrák, és Kor.-Epi. p. 191, térkép). Itthon elsőként Bakay Kornél (ŐRF II. p. 63.) közölte a kobáni övcsatok rajzait orosz régészeti munkából (Tyehov), a magyar párhuzamok említése nélkül (hasonlóképp Rozsnyai Á. 2005). A kobáni övcsatok és áttört bronz hajkorongjaink kialakulásához tartozhat egy eddig idehaza még be nem mutatott lelettípus, egy ugyancsak lurisztáni hatást mutató kolchiszi vagy szarmata bronz lószerszámdísz (59. 59. kép, i.e. 7-6. sz., aukciós műtárgy, royalathena.com). Az áldozati állatot lényegében az istenséggel azonosították, mely az áldozati aktus révén életet ad, termékenységet biztosít a régiek hiedelmei szerint. Az állat oldalán kozmikus nap-hold szimbólumok is megjelennek, pl. a 20. ábránkon, és a kalocsai korong lovának tomporán egy jellegzetes óiráni spirálkereszt, svasztika látható, mely a fotón alig kivehető (56., ld. Huszka J., reprint, p. 118). A svasztika a tér-idő kozmosz ősi szimbóluma, melyet sajnos a 20. században lejáratott a politika; megtalálható Kelettől Nyugatig, az indiánoktól a szlávokig, Görögországtól Indiáig, s fennmaradt a honfoglalóknál és népművészetünkben is, v.ö. R. Guénon: Symbolism of the Cross, London, 1975, Chapt. X., a szúfivá lett francia szerző a teremtő erő jelképének tartotta a svasztikát).

Talán sikerült érzékeltetnem a hagyomány e látszólag sokféle, töredékes, de egy középpont körül forgó képi formáival, hogy a szívből kinövő virág, a szív-palmetta vagy az életfa a honfoglaláskori és népművészetünkben az ősi napistennő, az élet „rejtőzködő” úrnőjének csodálatosan letisztult szimbóluma lehet, mely lényegében szerves módon összekapcsolható azokkal az ősi kultúrákkal, melyekkel az ősmagyarság valamiképpen – akár közvetlenül, saját forrásból, akár közvetve, átvevő értelemben – kapcsolatban lehetett. A „szüves” motívumunk analógiában van a fordított háromszöggel, mely a női vulva, a Vénusz-domb és az anyaméh szimbóluma, valamint a Nap, Hold és az Oroszlán jegyével az asztrológiai-alkímiai szimbolikában (ld. Függelék I.). A szíves virág eleven motívum-párját láthatjuk a virágot (teremtő, mágikus szót) „éneklő” állatok (szarvas, madár) magyar népművészeti ábrázolásaiban (lent balra: 62. Dunántúli tükrös faragása, Fél-Hofer), melyek párhuzamait megtaláljuk kínai szogd vagy hun emlékeken (ld. jobbra, 61. Taiyuan, AD 593, A. L. Juliano). Szakrális népföldrajzi értelemben a szív az isteni „közép” szimbóluma, melynek kiemelt jelentősége van az ősiráni kozmogóniában és a magyar néphagyományban egyaránt. Nagy valószínűséggel a régi 60. Mángorló lapicka, magyarok a keresztény térítések Balatonvidék, Malonyai ellenére ezekben a szimbolikus formákban mentették meg – egy idő után bizonyára már csak ösztönösen – ősvallásunk istennője, „Eneth” (Anahita/Inanna) emlékezetét, a szeretet, termékenység, önfeláldozás és újjászületés lelki és fizikai „női” forrásának képi kifejeződését, hogy a mindennapi élet tárgyai erre az örömöt és – a halálon túl is – életet adó forrásra emlékeztessék őket, ezáltal ennek mágikus oltalmában éljenek, s megvédjék nemzeti és egyéni életük szabad fejlődési lehetőségeit. Ma, a genetikai kutatások első eredményeinek napvilágra kerülése után, melyek egyértelműen cáfolták a korábban tévesen vallott „finnugor” eredetünket (a nyelvi összefüggések kutatásának szükségességét nem), ugyanakkor kiderült – bár ez első ránézésre is látszik –, hogy a távol-keleti, mongol-hun kapcsolataink eddigi túlzott előtérbe helyezése sem indokolt (de ez nyilván nem akadályozhatja meg a hajdan rokon kultúrájú népek kutatását), egyre egységesebben kibontakozik előttünk a magyarság indoiráni, proto-iráni eredete, s ehhez szervesen tartozó ősi szemlélete, mintegy kezdenek helyükre kerülni a dolgok, régi sejtéseink nemzetünk eredetével, valódi mivoltával kapcsolatban. Ehhez a népi-nemzeti önmegismerési folyamathoz kívántunk előrevivő ősvallási-művészeti adalékot nyújtani s ösztönzést adni a további kutatásokhoz.

Irodalom: Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002 Dominik Bonatz: The Iconography of Religion in the Hittite, Luwian and Aramaean Kingdoms, 2007 Wolfgang Fauth: Sonnengottheit und ’Königliche Sonne’, Ugarit Forschungen, 11 (1979) Karl F. Geldner: Avesta, Stuttgart, 1896 Volkert Haas: Geschichte der hethitische Religion, 1994 Annette L. Juliano: Chinese Pictorial Spaces at the Cultural Crossroads (transoxiana.org) Malonyai Dezső: A magyar nép művészete Nartok – kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp., 2009 R. W. Rogers: A History of Babylon and Assyria, 1900 (aina.org) William Hayes Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910 (archive.org) W. S. W. Vaux: Nineveh and Persepolis, London, 1851 A. V. Williams Jackson: Zoroaster, 1899 (archive.org) The Zend-Avesta, II., J. Darmesteter, Oxford, 1883 (és a szövegben)

Függelék I. Oroszlán-, szív-, nap-, hold- és istennő-szimbolika az alkímia és asztrológia ősi tudományaiban

63. Basilius Valentinus: Zwölff Schlüssel, Chymische Schriften, Hamburg, 1717., a Bölcsek Köve elkészítéséhez vezető ún. 11. kulcs szimbóluma; az elő-ázsiai és kelet-iráni istennők alakja, szimbolikája itt teljesen azonos módon jelenik meg, ami jelzi, hogy a keleti, káldeus eredetű s a Krisztus-impulzussal áthatott alkímia – bármilyen meglepő – hordozhatja az ősi (részben ősmagyar) istennő megértésének egyik kulcsát (v.ö. Z. Tóth Csaba: A Nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi művészet, Országépítő, 1998/2, 3, orszagepito.hu)

A 11. KULCS (Der Eilffte Schlüssel, p. 59) A 11. kulcsot a mi Kövünk augmentációjának megismeréséhez egy példabeszédben fogom elődbe adni. Élt keleten egy dicső lovag, Orfeusz, aki mérhetetlen vagyonnal rendelkezett, és mindene megvolt, amire csak vágyott. Feleségül vette saját húgát, Eurüdikét, akitől viszont nem született örököse. Ezt büntetésnek tekintette amiatt, hogy elvette feleségül a saját húgát, és éjjel-nappal imádkozott Istenhez, hogy szabadítsa meg őt a gyermektelenség átkától. Egy éjjel, mikor mélyen aludt, egy szárnyas ember jött hozzá álmában, Phoebus, aki megérintette a lábát, mely nagyon meleg volt, és azt mondta: „Nemes lovag, mivel sok városon és királyságon át kell még vándorolnod, és elszenvedni sok dolgot a tengeren, csatában és viszontagságokban, a mennyei Atya akaratából tudatom véled, hogy imáid meghallgatásra találtak és a következő dolgokat kell tenned: vegyél vért a te jobb oldaladból és a te hitvesed bal oldalából. Mert ez a vér a ti szüleitek szíve vére, s noha két különböző dolognak látszik, valójában egy és ugyanaz. Keverd össze a kétféle vért, és a mixtúrát alaposan zárd be a hét bölcs Mesterek gömbjébe. Itt jön létre a nagyhatalmú, aki saját húsával és vérével táplálja magát, és teljessé lesz a folyamat alatt, amikor az idő [Hold?] nyolcadszorra változik. Ha újra és újra megismétled ezt a műveletet, látni fogod gyermekeid gyermekeit, és az utódaid betöltik a földet.” Miután Phoebus így beszélt, szárnyain elrepült az ég felé. Reggel a lovag felébredt és megcselekedte, amit a mennyei követ mondott neki, és Isten sok-sok gyermekkel ajándékozta meg őt és feleségét, akik örökölték atyjuk dicsőségét, vagyonát és lovagi erényeit nemzedékről nemzedékre. Ha te bölcs tanítványom vagy, megérted e példabeszéd értelmét. Ha nem érted, ne engem vádolj, hanem a saját tudatlanságodat. Nem fejezhetem ki magam pontosabban; világosabban és egyértelműbben adtam elő, mint bárki korábban. Nem titkoltam el semmit; s ha leveszed a tudatlanság fátylát a szemeidről, megláthatod azt, amit sokan kerestek, de kevesen találtak meg. _______________________ Basilius Valentinus, bencés szerzetes, híres alkímista volt a 15. században; magyar származásáról így ír műve előszavában: „Ungerland hat mich erst gebohren / der Himmel und die Sternen erhalten mich / und die Erde säuget mich. Und ob ich gleich sterben muß und begraben werde / so gebähret mich doch der Gott Vulcanus zum andernmahl / darum ist Ungarn mein Vaterland / und meine Mutter beschleust die ganze Welt.” (Vorrede Fratris Basilii Valentini, Benedictiner Ordens / Von dem grossen Stein der uhr=alten Weisen, Hamburg, 1717, in: Chymische Schrifften, ELTE, Egyetemi Könyvtár, Bp., Eb 3632 jelzeten; első kiadás: Practica cum duodecim clavibus et appendice De Magno Lapide antiquorum Sapientum, Musaeum Hermeticum reformatum et amplificatum… continens Tractatus Chimicos XXI, Francoforti, 1677). Orfeusz az antikvitás híres alakja, a thrák és egyiptomi eredetű orfikus misztériumok megalapítója volt, az argonautákkal Kolchiszba is eljutott. Közismert legendája szerint feleségét, Eurüdikét csodálatos muzsikájával felhozta a holtak országából, de az utolsó pillanatban – megszegve a Hádész által támasztott feltételt – visszanézett, hogy követte-e felesége, s ekkor végleg elvesztette őt. A mítosz tehát teljesen más, mint a fenti alkímista szövegben, mindazonáltal a túlvilágra hitveséért alászálló Orpheus alakja indokolhatta, hogy épp az ő története került a „11. kulcs” leírásába (v.ö. a sumér mítoszt Inanna-Istár pokolraszállásáról, vagy Etanáról, aki a „biztos nemzés” füvét keresve vitette magát a sassal az égi szférákba; az alkímiában Cupido a vitriol szimbóluma, melynek neve egy anagramma: Visita Interioram Terrae Rectificando Invenies Occultum (vagy Opus) Lapidem = „a föld belsejébe látogat, hogy helyreállítsa a rejtett követ (a Mű kövét)”; a „kő” azt a princípiumot jelentette, amely örök, s mintegy az anyagi és szellemi világ határán minden anyagi létező éterikus forrása; azért a „Bölcsek Köve”, mert morális-szellemi úton tartották szükségesnek megtalálni, és mert örökkévaló; ld. még Geheime Figuren der Rosenkreutzer, 1-3, histscitech.geheimefiguren; az egyre materialistábbá váló európai gondolkodás sajnos átmenetileg elvesztette a szellemi és anyagi világ összefüggésének e régi tudományát).

64. A Mátyás király udvarában is megfordult Johannes Regiomontanus „Csíziójának” egyik oldala az emberi testtájak és a zodiákus-jegyek kapcsolatának ábrázolásával (1512); az Oroszlán-jegy hagyományosan a szív- és a napfonat (plexus solaris) tájékának felel meg az emberi testben, az asztrológia és alkímia még egységes világszemlélete szerint („amint-fent-úgy-lent”; Wikipedia). 65. Az Égi Szűz a „spirituális kémiában”, in Geheime Figuren der Rosenkreuzer, 1785, Hamburg; az eredeti rózsakeresztesek nem holmi „konspirátorok” voltak; azt kutatták, hogy Krisztus lénye hogyan hatott a földi folymatokra és az emberre, mi az a valódi szellemi komponens, életforrás, ami a világban és bennünk él, s hogyan lehet az emberi és anyagi világot a megváltás útján továbbteremteni (a Geheime Figuren magyar fordításra, kiadásra vár, és az igazi „kémikusok” érdeklődésére).

Függelék II. Nyelvészeti, történeti, genetikai térképek, ábrák 66.

(D. Gary Miller: Indoeuropean and the Indoeuropeans, 2007, fekete mezőben Z.T.Cs. kiegészítései; v.ö. Gray-Atkinson, Nature, Vol. 426, 2003); ld. ’isten’ szavunk eredetéhez: Gary Beckman: „My SunGod”, 2002

Ancient Madhyar?

67. Az akkád birodalom és a szomszédos királyságok i.e. 2300 körül (Wikipedia); Subartu, Subar ország elhelyezése itt téves, mivel Kelet-Anatóliában feküdt, a Tigris és Eufrátesz fölső folyásánál

68. A Hettita Birodalom legnagyobb kiterjedése idején, i.e. 1500 körül (Wikipedia); szubarok KeletAnatóliában (v.ö. su-bar-ra nép i.e. 600 k. Kambüzész szerződésszövegében a kimmerek társaságában, Ungnad: Subartu, p.54; nagyonis lehetséges, hogy e szubarok voltak a szabirok vagy szovárdok ősei, s elképzelhető, hogy csak a szkítákkal, szauromatákkal kerültek a steppére)

69. Az indo-európai/-iráni Y-DNS R-haplotípust hordozó népességek vándorlásai (eupedia.com nyomán; az ősvándorlás dél felől, Afrika irányából zajlott le; az apai J haplocsoport hordozói az Arabfélszigeten át kerülhettek Elő-Ázsiába, az R1a, R1b-módosulások pedig innen kb. 4-5000 éve a steppére; nem kizárt, hogy az ún. „Irán-Turán” háborúk kezdetben a letelepült J- és R-népességek között alakultak ki, majd maguk az árják között, mint erre az Aveszta is utal (1. harc a babiloni Azi Dahaka démonkirállyal, 2. Thraetaona király három fia); megj.: a nagyállattartás – nomád értelemben a meggazdagodás – szempontjából az egész Eurázsián végighúzódó füves steppeöv volt a legalkalmasabb terület; a délen kialakult kultúrák gazdagságának forrása is az állatállomány volt, de a fő jellemzője az öntözéses mezőgazdaság, vízszabályozás, kereskedelem, a központi hatalom, éles osztálykülönbségek és a munkamegosztásos gazdaság, társadalom lett, építészettel, vallással, művészettel, írással)

70. A korai indo-európai nyelvjárások elterjedése, az indo-európai „őshaza” és az indo-európai törzsek vándorlásainak irányai V. V. Ivanov szerint (The Indo-European Homeland in the Near East, Bulletin of the Georgian National Academy of Sciences, 175, No. 3, 2007)

Függelék III. Anatóliai vallási ábrázolások jegyzéke (Dominik Bonatz nyomán, religionswissenschaft.unizh.ch) Istennő: fazekasság előtti neolit A-B települések antropomorf és theriomorf figurái: Çayönü, Nevali Çori, Göbekli Tepe (az anatóliai „Stonehenge”) Szárnyas istennő: Karahöyük (hurri típusú) Inanna-Sauska: Bogazköy, Yazilikaya (palástja elől nyitott, feltárva mezítelenségét; társnői: Ninatta és Kulitta), Nuzi, Megiddo, Imamkulu Istennő gyermekkel: arany függő (Norbert Schimmel Collection), Alaçahöyük (bronz) Arinna, napistennő: Hattusa/Yazilikaya Hebat: Yazilikaya, A-kamra (nőstényoroszlánon, lányai kétfejű sason), Darendei sztélé (Hebat keresztábú széken) Napistennő, kezében csészével: Fraktin (sziklarelief) Kubaba istennő, kezében tükörrel (Malatya) Szarvas hátán álló istenségek: Kuruntas, Tarhuntassa királyának pecsétjén Altinyayla (Kusakli-Sarissa közelében) Malatya (relief) Kültepe Eskiyapar (domborműves váza) Alaçahöyük Yeniköy Luvi szarvasisten: Runtiyas (Aleppoban, a viharisten templomában is) Birecik (Karasu-folyó mentén) Hacibebekli (sztélé) Gölpinar (sztélé, Sanliurfa közelében) Szarvasvadászat ábrázolása: Kinik-Kastamonu kincs egyik bronzedényén Szarvasalakú ezüst ivókürt, peremén szarvaskultusz ábrázolásával Ló-ábrázolás: Pirwa isten lovon álló alakja (Karum-Kanish, óbirodalom kora)

Függelék IV.

Áttekintő régészeti térkép

Függelék V. Az eurázsiai istennő kulturális „genealógiája”

Függelék VI.

(a J2 Y-DNS haplocsoport elsőként az újkőkorban került Európába és a Balkánra, ahol ma is meglepően magas arányú; a szkíták, szarmaták, avarok, vagy a magyarok és bolgárok ősei keletről is magukkal hozhatták, tovább erősíthették jelenlétét; v.ö. Z. Tóth Csaba: Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes Int. 2011/2)

2. AVESZTA – az óiráni szent hagyomány (részletek) »aţcā tōi vaēm hyāmā yōi īm fərašəm kərənāum ahūm « Bárcsak azok lehetnénk, akik megújítják ezt a világot! (Zarathustra szavai, Jaszna, 30,9, Karl F. Geldner, L. H. Mills)

Tartalom: I. Yastok (imák, himnuszok) II. Egyes nép-, ország- és személynevek az Avesztában III. Az Ahura Mazda által teremtett „jó földek és országok” IV. Pehlevi Szövegek: A Bundahisn – az iráni „Teremtés könyve” (részletek) V. A kutya a Vendidadban

I. Yastok (imák, himnuszok) 4. könyv, Khordad Yast (töredék) 3. „…kinyilatkoztatom a hívő embert, mint elsőt az emberek között, s majdan Rashnu Razista [az igazság géniusza] s az összes férfitermészetű mennyei yazata, együtt az Amesa-Szpentákkal megszabadítják a hívő embert.” (Darmesteter, p.49; yazata = ’isten’; ősvallásunk eredete szempontjából a legfontosabb szavunk az ősiráni, kelet-anatóliai világba vezet: a hattiknál a napistennő neve ’estan’, a hettitáknál a napisten ’istanu’ lett, az Avesztában pedig ’yazatan’ az istenség tulajdonneve, ld. még H. Th. Bossert: „Meine Sonne”, 1957, W. Fauth, Sonnengottheit, 1979, Volkert Haas: Geschichte der hethitische Religion, 1994, Gary Beckman: „My Sun-God”, 2002; a yazatanestan-istanu-isten szavak gyöke valószínűleg ugyanaz, mint a régi magyar kettős lélekhitben az íz, amely a magasabb lelki részünk, a szabadlélek vagy árnyéklélek, az isten-képmás, míg maga a lélek a testlélek, életlélek, a lélekzettel, a biológiai, múlandó testtel függ össze, ld. Diószegi, p. 28; a magyar kettőslélek-hit megfelel az egyetemes lélek-szellem megkülönböztetéseknek, ld. Pál apostolnál szóma pszüchikón és szóma pneümatikón, lelki test és szellemi test, 1Kor. 15, 40-54; az Aveszta ugyanabból a képzetvilágból, hasonló fogalmakból építkezett, mint az ősiráni magyarság az Urál vidékén).

5. könyv, Aban Yast (Himnusz a Vizek istennőjéhez, Anahitához) II. 11.: „Aki a gyeplőt tartva hajtja kocsiját [Ardvi Sura Anahita], így szól az ő szívében: ’Ki fog imádni engem? Ki fog áldozni nekem, italáldozatokkal, szent módon, haomával és étellel? Kihez lehetek hű, kicsoda hű hozzám, ki gondol velem, ki adja adományait nekem, s ki van jóakarattal irántam?” (v.ö. Bundahisn, III. 17, Anahit és Ardvi-sur a vizek anyja és apja, és Bd. XV. 1, XXVI. 90-91; az iráni istennő neve meglepően összecseng a Kézai-krónikában szereplő ősanya, lat. Eneth nevével, és a mezopotámiai Zerpanitu vagy Sarpanitum, Ninti, Nintu istennőnevekkel, v.ö. R.W. Rogers: A History of Assyria and Babylon, 1900; W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, 1910, illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában sale-en-ta-an-ni, vagy e-en-ti = ’a papnőé’, birtokos raggal, ld. V. V. Ivanov: Comparative Notes on Hurro-Urartian, Northern Caucasian and Indo-European; v.ö. az ősi kapcsolatokról Z.T.Cs.: Genetikai „rokonságok”, 2011).

III. 12-13.: „Áldozatot ajánlok fel, ó, Szpitama Zarathustra, lelkemből fakadót, Ardvi Sura Anahitának, akit négy ló vontat kocsiján, mind fehér, egyazon színűek, egyazon vérűek, hatalmasak, taposva minden gyűlölködők gyűlöletén, déveken és embereken, a Yatukon és Pairikákon (boszorkányok), az elnyomókon, a vakon és a süketen; a ragyogó és dicső Ardvi Sura Anahitának ím’ áldozatot mutatok be....” (többször szereplő ima; Anahita állata valószínűleg a szarvas volt a ló háziasítása előtt; az indiai Rig Véda megemlíti, hogy a viharistenek, a Marutok kocsiját két pettyes, pej szarvas, azaz dámszarvas, ’príshati bhih’ húzza, I., Sukta, 39,6., 85,4., Rig-VedaSanhita, ford. F. Max Müller, 1869, p.81, 85, 109, v.ö. Aban Yast, xxviii. 120. alább).

IX. 33.: „Neki ajánlott fel áldozatot Thraetaona, a vitéz Athwya-nemzetség örököse, a négysarkú Varenában, száz csődör áldozatot, ezer ökör áldozatot, tízezer juh áldozatot.” (Thraetaona, mítikus iráni király, Indiában Traitana, v.ö. a szkítáknál Targitaos. Vara vagy Varena a neve a városnak, melyet az első halandó, a legendás király, Yima (Firdauszínál Dzsemshid) épített a tél ellen, és Ahura Mazda utasítására összegyűjtötte az állatok és növények párjait; később a holtak királya, ld. Vendidad (ugyanitt az Ahurától kapott aranytőr és gyűrű, ill. aranykorbács és nyíl). Vár, város szavunk iráni eredetű, v.ö. a kaukázusi hunok Varashan nevű városát, és az áldozatok négyes rendjéről, Srosh Yt. Hadhokht V. 18, Darm. p. 165; az ősirániaknak voltak kerek városaik is, mind az Urálnál, mind Közép-Ázsiában, mind Kelet-Anatóliában, ld. S. A. Grigorjev a dél-uráli Szintasta-műveltség fémművességének eredetéről, in Kurgans, 2000; a királyi áldozat tó vagy folyó partján is lezajlott, a leölt állatok száma itt szimbolikus lehet, v.ö. a nagy lóáldozat leírásait a Rámájánában és a Mahábháratában).

„[folyt.] Thraetaona így fordult Hozzá, kérvén: Add, ó, jóságos, legkegyesebb Ardvi Sura Anahita, hogy legyőzzem Azi Dahakát, a háromszájút, háromfejűt, hatszeműt, akinek ezer érzékszerve van, a legerősebb Drugot, a démont, a vészhozót, a legerősebb Drugot, melyet Angra Mainju teremtett a világ ellen, hogy lerombolja a jó princípium világát; és [add,] hogy megszabadíthassam a két hitvest [Thraetaonáét], Savangavakot és Erenavakot, akik a legszebbek a nők között, és a legcsodálatosabb teremtmények a világon.” (ld. alább, Azi Dahak babilóniai lakhelyéről; Thraetaona mítikus ősiráni király, a Sahnamében Firedún néven szerepel, ld. Radó Antal fordításai, www.terebess.hu; ld. az Aveszta és a Sahname iráni és turáni dinasztiáinak genealógiai táblázatait a Sahname angol kiadásának első és második kötetében; a mazdaizmust gyakran nevezik „dualista” vallásnak, azonban ebben nem a Jó és Rossz egyenértékű kultuszáról, hanem csak kozmogonikus megismeréséről van szó, s a rossz, a „fekete” princípium leküzdésének, meghaladásának gyakorlatáról; ld. a királylány kiszabadítása a sárkány fogságából a keletről hozott magyar népmesékben, vagy az ’ármány’ szavunk, mely ősi eredetű lehet, és visszavezethető az óiráni Angra Mainyu, a perzsa Ahrimán, a sötétség istenének nevével, mint már Ipolyi Arnold, Jerney János rámutattak a 19. században, ld. még alább; a drug név valószínűleg ’ördög’ szavunk megfelelője)

XIII. 49.: „A bátor Husravah, aki egyesítette az árya nemzeteket egyetlen királyságban, áldozatot mutat be neki [Anahitának] a Chaechasta-tó mögött, a mély tónál, a sós vízű tónál, száz csődör áldozatot, ezer ökör áldozatot, tízezer juh áldozatot.” XIV. 54: „…Add [ó, Anahita], hogy legyőzzem a turáni népek százait, ezreit, tízezreit és millióit.” (a Turáni-alföld az Aral-tó környékének földrajzi neve, Firdauszínál Irán és Turán határát nyíllövés által jelölik ki, s a nyíl az Oxusnál esett le, Tir Yt. iv. 6, Darm. p.95, ld. még alább; az UrálKáspi-vidéki, még letelepültebb ősmagyaroknak vagy szovárd-magyaroknak a bronzkortól, tehát a lovasnomadizmus kialakulása előtt ugyanúgy lehettek harcaik a turániakkal, a nagyobbrészt már mongoloid jellegű hunokig bezárólag, akikkel azután szövetséget köthettek és etnikailag, nyelvileg, kulturálisan keveredhettek, „turánivá” válhattak bizonyos fokig AD 3-4. századtól. A Kézai-krónika nyomán a „finnugor” nyelvelmélet őstörténeti túlzásai ellen jogosan harcolók felnagyították a hunok szerepét a magyar őstörténetben, de a régészet, az antropológia és a genetika nem támasztja alá sem a hun, sem a „finnugor” eredetünket, csupán kisebb keveredés mutatható ki a honfoglalóknál, főként az anyai gének esetében).

XV. 57: „Add, ó legjóságosabb Ardvi Sura Anahita, hogy legyőzzem Vaesaka bátor fiait a Khshathro-saoka várában, amely magasan áll, fenn a dicső és szent Kangán…” (Kanga, kín. Kang-kü, ősiráni városállam volt Közép-Ázsiában, királyi vára lehetett a Ksatro-szaoka, v.ö. kastély szavunk, mely eszerint nem biztos, hogy latin eredetű; ld. még alább a Syavarshan névnél).

XV. 58: „…add, hogy legyőzhessük a bátor harcost, Tuszát, és hogy legyőzzük az árya népek százait, ezreit, tízezreit és millióit.” (korai utalás az áryák közötti belső ellentétekre, talán az iráni-

turáni szembenállások kezdetére; a Nagyobb Bundahisn valóban megemlíti, hogy a negyedik évezredben az irániak egymással harcoltak a nagy ínség miatt, Bd. XXXIII. 13, ford. B.T. Anklesaria).

XVI. 61: „Az öreg Vafra Navaza imádkozott hozzá, amikor az erős démonölő, Thraetaona, lecsapott rá a levegőben, madár alakjában, egy sólyom alakjában.” (a sólyom később megjelenik a perzsa Kürosz hadi jelvényén, ld. Xenophon: Kürosz nevelkedése).

XVIII. 72: „Apam Napat, a hatalmas úr, az asszonyok parancsolója, az erős és gyors lovú.” (gyors lovú = âsu-aspa; V.ö. ’aspa’ gyakran előfordul személynevekben, pl. Aurvat-aspa, Arejat-aspa, Dazgaraspa stb. A honfoglaló magyarság „régi neve” főrangú magyar követek szerint Sabartoi asfaloi, lovas szovárd vagy szabir, Konstantin, DAI 38, ld. még alább a Syavarshan névről; a lóra és lótartásra vonatkozó magyar szavainkról megállapította a kutatás, hogy a közép-ázsiai kusán nyelvjárásban is megvoltak, ld. Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet, Bp., 1997; lovas szavainkat korábban „ugor korinak” tartották, mivel az uráli népek nyelvében is megtalálhatók, azonban mai ismereteink szerint nyilvánvalóvá vált, hogy az ősárya magyarság, szovárdmagyarság közvetítésével kerülhettek az uráliakhoz).

XVIII. 73: „…add, hogy legyőzzük a turáni danuk sokaságát…” (lehetséges, hogy itt a kínai forrásokban tung-hu vagy donghu néven említett népről van szó, bár ezek Kínától északkeletre laktak, mint nevük is mutatja, dong = keleti, hu = nem-kínai, idegen, barbár, ld. Szima Csien, ÓKTCh, 2003, p.406, vagy pedig a hun méltóságnév, a tanhu népnévi használatáról van szó; a danu név előfordul az indiai hagyományban is: a Rámájánában a rút, elvarázsolt alakjától megváltott Danu a félisteni Danava-nemzetség királya, illetve az indiai teremtésmítoszban Kasjapa egyik démoni feleségének neve Danu; előfordult az is, hogy az ősárya kor neveit később már nem megfelelően használták, v.ö. Bongard-Levin-Grantovszkij, 1981, a sarabha névről; a Hold-nemzetség testvérháborúi a Máhábháratában úgy tűnik az Irán-Turán ősküzdelmek emlékei, ld. uo.). XX. 81. „Yoista, a Fryanák egyike, áldozatként felajánl [Anahitának] száz lovat, ezer ökröt, tízezer juhot, a Rangha (folyó) pedvaepájánál (talán összefolyásánál; 5. jegyz.: Yoista legendáját elmondja a pehlevi Gosti Fryan; a Fryana-nemzetség turáni volt, az irániak szentként tisztelték, ld. még Farvardin Yast, XXVII. 1, és Yasna, 17,11., 46,12., Mills, Geldner; fryānahyā = igaz, barátságos)

XXII. 98: „…a Naotara-nembeli Vishtaspa, a leggyorsabb lovak ura ezekben az országokban.” (L. T. Yablonsky tévesen a „turákra” értette a „gyorslovúság” avesztai jelzőjét, de nyilván a turániak is gyors lovakkal rendelkezhettek; ld. Nomads, 1995, p. 194).

XXIII. 101: „Ő, akinek ezer kamrája és ezer öntözőcsatornája van: mindegyik medence és mindegyik csatorna kiterjedése akkora, hogy egy férfi 40 napig lovagolja körül azokat jó lovon. Mindegyik csatornánál egy palota áll, erős alapokon, száz ablakkal, ezer oszloppal, jól megépítve, tízezer erkéllyel, hatalmasan.” (a kelet-iráni királyságok bőségének, palotáinak, öntözőcsatornáinak leírása, melyek egyben „Anahita lakhelyei”, azaz vallása tisztelőié; ld. A „jó földek és országok” leírása, v.ö. a Tolsztov- és Sarianidi-expedíciók régészeti feltárásait Khwárizmben és Baktria-Margianában; ld. Koryakova-Epimakhov, p. 228, 249, 310).

XXIII. 104: „…Haomával és étellel, bareszmával, a nyelv bölcsességével, szent igékkel, szent beszéddel, szent cselekedetekkel, italáldozatokkal, helyesen kimondott szavakkal végezzük az áldozatot.” (a bareszma vagy barszom az áldozati tűz meggyújtásához használt szentként tisztelt fa neve volt, talán azonos gyökerű a parázs, pörzsölés, esetleg – mint már Jerney János rámutatott a 19. században – Börzsöny szavunkkal; mivel maga a berzseny fa nem él a Börzsönyben, valószínűleg nem lehetett a hegy nevének alapja; eszerint talán a Börzsöny erdejében szedték a honfoglalás utáni magyarok a szent fát az áldozati tűzhöz, s innen vitték át a Pilisbe, másik szent hegyünkre, v.ö. ótör. bilis, bilisi = bölcs, bölcsesség; a két hegy Duna általi elválasztása megfelelhetett a magyarság ősiráni túlvilág-képzeteinek, melyekben folyó választja el az evilági és túlvilági régiót, mint a görögöknél a Styx, s ez a kettőség talán megjelenik a honfoglalók Dunán inneni és túli letelepedésében is, a fekete és fehér

magyarok megkülönböztetésében, ld. Szt. István, Szt. László királyok belharcai vagy a tatárjárás; az Avesztában egy szent hegy neve Haraiti Barez vagy Hara Berezaiti, harayå berezô, a „Ragyogás hegye”, „Fenséges hegy”, amely a dél-káspi Elburznak felel meg, ld. Zamyad Yast I. 1., Ashi Yast, III. 24; v.ö Burzhin Mihr, a harmadik „áldozattűz”, a dolgozó kaszt, Bundahisn VI.g 1, VIII.21, IX.37, XVIII.8,13,15, XXVI.44, és Zarathustra egyik tanítójának Burzin-kurusnak a neve; érdekes, hogy a Mátra hegység nevének is van pontos iráni megfelelője, a mathra a szertartásoknál mondott szent igéket jelentette, a.m. szansz. mantra, rituális „mondóka”, amely a meditációt segítette).

XXVIII. 120: „Ő [Anahita], akinek Ahura Mazda négy lovat teremtett, a szelet, az esőt, a felhőt, a darát, s ezáltal van a földön eső, havazás, jégeső és dara; és akinek seregei számosak, kilencszáznyiak és ezernyiek.” (Anahita a termékenységgel összefüggő víz istennője is volt). XXX. 126-129: „Ardvi Sura Anahita egy szép hölgy alakjával bír, erős, széptestű, magas, tiszta és a dicső faj nemes szülötte, …. palástot visel, arannyal dúsan megrakottan; kezében bareszmát tart, a szabályok szerint, négyzetes arany fülbevalókat visel, és arany láncot a nyaka körül, Ő, a nemes születésű Ardvi Sura Anahita; dereka felövezve, s keblei kidomborodnak. Ardvi Sura Anahita fején arany korona, száz csillaggal ékesen, nyolc sugarat kibocsátva, egy csodálatos korona...., melyről szalagok hullanak alá. Hódprém öltözéket visel ő, Ardvi Sura Anahita, mely harminc hód prémjéből készült, a hód legfinomabb bundájából, melyeket négy ifjú tudhat csak hordozni; a hód vízben él, és bundája a legszebb valamennyi prém közül; ha megfelelő időben dolgozzák ki, úgy ragyog, mint az arany és az ezüst.” (a szöveg a hódprém erdős-steppei ismeretéről tanúskodik, arról, hogy vagy kereskedelmi úton innen szerezték be, vagy pedig még a steppei, erdős-steppei iráni őshaza emlékét tükrözi; ld. óir. zaranyô = arany; az ezüst szavunk egy másik iráni nyelvjárásból ered, megvan az oszét-alánoknál oevzist alakban; az uráli nyelvekbe nagy valószínűséggel szabir-magyar közvetítéssel került).

XXX. 130: „…add, hogy meghódítsam a nagy királyságokat, melyek lovakban bővelkednek, magas adókat lehet kivetni rájuk, horkanó lovakból, gyors szekerekből, villámló kardokból, táplálékban bővelkednek, élelmiszerraktárakban, s jóillatú ágyakban.” (a leírás a magas adó kivetéséről a lovasnomád felfogás emléke, ui. a nomádok rendszerint békeadókat vetettek ki a szomszédos letelepült népekre, cserébe nem támadták meg őket).

8. könyv, Tir Yast VI. 20-28: „Akkor, Ó Szpitama Zarathustra! a dicső és ragyogó Tistrya lemegy a Vorukasa tengerhez gyönyörű, fehér ló alakjában, arany kantárral, arany csótárral; de odavágtat, hogy találkozzon vele az Apaosha dév, fekete ló alakjában, fekete kantárral, fekete sörénnyel, fekete farkkal, szörnyű tombolással; és összecsapnak, pata ellen pata, Ó Szpitama Zarathustra! a dicső és ragyogó Tistrya és az Apaosha dév. És harcolnak, Ó, Szpitama Zarathustra! három nap és három éjjel. És az Apaosha dév erősebbnek bizonyul, mint a dicső és ragyogó Tistrya, és legyőzi őt…; és azután harcolnak délig, és a dicső és ragyogó Tistrya erősebbnek bizonyul, mint az Apaosha dév, és legyőzi őt.” (Darm. p.99-100; ordoszi szkíta-hun övcsatokon is szerepel a harcoló lovak óiráni motívuma s a csődör vagy bika alakban küzdő táltosok alakja jól ismert a magyar folklórban, ld. Diószegi, A pogány magyarok hitvilága, p. 117.; Tistrya vagy Tishtar a csillagok vezetője a planétákkal szemben, mivel a csillagok és a bolygók Ahura Mazda és Angra Mainyu világaihoz tartoznak. Ez a jaszt az esőcsinálás leírása, a Tistrya csillag segítségével, Tistrya Apaoshával, a szárazságot hozó démonnal harcol, aki először legyőzi. Tistrya a Szíriusznak felelhet meg, amely az első nyári hónapban kel fel az égen, jún. 21-júl. 21 között. Ezért ez a jaszt egy olyan iráni vidéken íródhatott, ahol a „Kutyacsillag” júliusban emelkedik az égre, és az esős évszak július utolsó napjaiban kezdődik, bár Tistrya helyét valamely későbbi korban megváltoztatták a kalendáriumban. Tistrya és Apaosha küzdelmét leírja a Bundahis VII. könyve is, de itt kozmológiai jellege van, és a tengerek és tavak keletkezésére vonatkozik; v.ö. Tistrya = ’tiszta’ szavunk?).

12. könyv, Rashn Yast X. 17.: „Te teremtetted, Ó szent Rashnu, a sas fáját,1 mely a Vorukasa-tenger közepén áll, melyet a jó remediumok fájának neveznek, az erős remediumok fájának hívnak, minden remediumok fájának, és amelyen minden növény magvai pihennek; megidézünk és áldunk téged Rashnu, az erős…” (Darm. p.173; 1 A Saena a későbbi mítikus madár, a Sinamru vagy Simurgh, melynek ’fészke egy fán van, mely minden magvak Jad-besh-e, távol minden káros dologtól; amikor a madár felemelkedik, ezer ág hajt ki a fából, s amikor leszáll rá, ezer ágat tör le róla, és szétszórja a magvaikat. A Kanmros madár ott él a közelben, és az a dolga, hogy összegyűjtse a fáról lehulló magvakat, és odavigye őket, ahol Tishtar/Tistrya őrzi a vizeket, és Tistrya a vizeket mindenféle maggal együtt az esővel szétszórja a világon’, Minokhirad LXII, 37; trl. E.W. West; Saena = sólyom, sólyma?, ld. a madaras végű sámánfák a steppei népeknél; Jad-besh = az altáji török eredetű jakut sámánoknál a tüszpet turu, sámánfa, turu-fa? Ld. Diószegi, p.93; ld. még a ’közép’ szakrális képzetét a magyar néphagyományban, Berze Nagy J.: Az égigérő fa, Pécs, 1958, a közép az a „hely”, szellemi régió, mely felette áll a kettősségeknek, s a teljességet képviseli). 13. könyv, Farvardin Yast (Himnusz az Őrzőangyalokhoz) I. 17: „A legerősebb hit fravasijai, ó, Szpitama, az ősi törvény embereié vagy a még nem született Szaósjantoké, akik helyreállítják a világot. Az élő hit fravasijai erőteljesebbek, ó, Zarathustra, mint a holtaké, ó, Szpitama!” (fravashi, pehl. farohar: benső, szellemi erő, mely minden lényt fenntart, éltet, növeszt; a hinduk Pitri-jeinek, a latinok Manes-einek megfelelői [D_M = „Diis Manibus” monogramok a római sírköveken], az elhunytak halhatatlan, isteni lelkei; idővel szélesebb jelentést kapott ez a kifejezés, és nem csupán az embereknek tulajdonítottak fravashit, hanem az isteneknek sőt fizikai dolgoknak is, mint az égnek és a földnek stb. V.ö. „Amikor Astvat-ereta

[Szaosjant másik neve] kiemelkedik a Kasava-tóból, megismerjük a győzedelmes tudást.”, Zamyad Yast, Ima a Földszellemhez, xvi. 92; Szaosjant, a jövendő megváltó alakja nem más, mint Krisztus óiráni, prófétikus előképe; a legenda szerint Szaosjant anyja, Eredat-fedhri szűzen fogan Zarathustra „magvától”, éteri erejétől, melyet a Kasava vagy Kasaoja tóban angyalok őriztek meg, Darmesteter p. 195 n. 2., ld. még Zamyad Yt. xvi. p.307: ha eljön a megváltó, megismerjük a tudást, v.ö. a János apostol első levele, 5,20: „az Isten fia értelmet adott, hogy megismerjük az igazat”; ld. még ix. 38. Saoshyant-ok, többesszámban, akik a világmegváltóhoz hasonlóak).

IX. 37-38: „Imádjuk a hit és hűség erős és jótékony szellemeit, akik számos regimentet alkotnak, fegyverekkel vannak felövezve, felemelik dárdáikat, és ragyogással teljesek; akik a félelmetes csatákban a bátor hősökkel száguldanak és lerohanják a danukat; rontsátok le a turáni danuk diadalmas erejét; rontsátok le a turáni danuk gonoszságát; általatok lesznek a vezérek ragyogó elméjűek és győztesek; ők a bátor hősök, a bátor Szaósjantok, leigázói a milliónyi danuk ivadékainak, akik kövekkel sebesítenek” (a kőfegyverek talán a turániak kőből készült, pattintott nyíl- és dárdahegyeire utalnak vagy a turániak parittya-használatára; a kovakőből készült baltafejek, nyíl- és lándzsahegyek még használatban voltak a bronzkorban az Urál környékén, így ez a közlés a történelem előtti korokra is utalhat).

XIII. 52: „Legyen gyors a ló, erős a szekér! Legyen férfi, aki tudja, hogyan kell tisztelni Istent, és vezetni a tanácsot.” (’vezet’ szavunk valószínűleg az azonos jelentésű avesztai vazâite származéka, v.ö. Ashi Yasht, II. 12, vazeñti âsu-aspem = vezetni, hajtani a gyors lovakat, K. F. Geldner; ’ló’ szavunk összevethető az észak-kaukázusi polo-s = csikó, csecsen gila = ló, mén, protocsecsen-kvarsi gulu = csődör, ló szavak második tagjával, ld. Ivanov; ld. aspa = ló, Const. Porph. Savarti asfali)

XVI. 57: „Imádjuk a hit és hűség erős és jótékony szellemeit, akik utat mutattak a csillagokhoz, a holdhoz, a naphoz, és a végtelen világosságokhoz, mely út az idők kezdete óta ugyanazon a helyen áll, anélkül, hogy elmozdulna a dévek támadása és a dévek ostromai miatt.” (itt az óiráni beavatási, megismerési útról lehet szó).

XXII. 76-78: „A két szellem teremtményei között a hit és hűség szellemei a leghatékonyabbak, a legszilárdabban álltak, amikor a két szellem, a jó és a rossz megteremtette a világot [felette állnak a kettősségnek]; mikor Angra Mainyu betört a jó és szent teremtésébe, szembekerült Vohu Mano-val és Atarral; ők legyőzték a gonosz Angra Mainyu mesterkedéseit, így a vizek folyása és a növények növekedése nem állt meg, hanem a teremtő és parancsoló, Ahura Mazda legjótékonyabb vizei tovább folytak, és növényei tovább növekedtek” (Atar = a tűzisten egyik neve; talán innen való ősi soron a magyar oltár szavunk, s nem a latinból, hiszen első oltárunk is tűzoltár volt).

XXII. 74: „Imádjuk az észlelést, imádjuk az értelmet, imádjuk a lelkiismeretet, imádjuk a Saoshyantok szellemét.” (észlelés = asna, azana). XXII. 81: „Imádjuk a gyorslovú napot.” XXIV. 85: „Imádjuk az erős és jótékony szellemeket,… Mithráét, a tágas legelők uráét, az álomtalanét, mindig éberét. Akinek kocsija arany kerekű, ragyogó tengelyű, és fehér csődörök húzzák.” (ld. Mihir Yt. xxxii. 136). XXIV. 88: „Imádjuk a kegyességet, és a szent Zarathustra szellemét; aki először gondolta, mi a jó, aki először mondotta, mi a jó, aki először tette, ami jó; aki az első Pap volt, az első Harcos, a föld első Szántóvetője; aki először tudott és először gondolt; aki először birtokolt és először vette birtokába a Bikát, a Szentséget, az Igét, az Igének való engedelmességet, és az uralmat, és minden jó dolgot, amit Mazda készített, ami a jó princípiumból ered.” (Zarathustra említése első földművesként és állattenyésztőként valószínűleg nem e vívmányok általános és egyszemélyi felfedezésében játszott szerepére utal, hanem arra, hogy ő volt az, aki ezeket először elterjesztette a kelet-iráni népek között, bár a másik lehetőséget sem zárhatjuk ki, ha arra gondolunk, hogy a régi görögök a „szkítáknak”, azaz tkp. az óiráni népeknek tulajdonítottak több felfedezést, így a vasat, a bronzöntést, a kovácsfújtatót, fazekaskorongot, kétágú horgonyt, ld. Ephorus, Hesiodos. A mezőgazdaság és állattenyésztés első nyomait i.e. 8-6. évezredből Délnyugat-Ázsiában, az Eufrátesz, Zagrosz-hegység és Levante térségében találták meg; v.ö. az „árja” mentalitás leírása a Mahábháratában: „A pusztaság, ahol még semmi sincsen, méltó tere lesz nemes erőfeszítéseinknek! …Az igazi férfiúhoz inkább illik, hogy munkájával alkosson, semmint hogy a kész kényelembe üljön bele,” Baktay-Harmatta-féle kiadás, 303. old. A fenti részlet utal a társadalmi tagozódásra, a papi, harcos és földművelőállattenyésztő rétegek, „kasztok” és a munkamegosztás megjelenésére is; az Avesztában szemmel láthatólag több történeti időszak rétegződött egymásra, melyek pontos szétválasztása további kutatásokat igényel. Az mindenképpen megfontolandó, hogy a görögök, mint Hermodorus, Aristoteles, Hermippos, Eudoxus, lüdiai Xanthus, egybehangzóan állítják, hogy Zarathustra a trójai háború előtt 5000 évvel élt, illetve hogy Z. volt „Nimrod”, aki keletre ment és „Baktria első telepese” volt, ld. Epiphanius; a korai datálást megerősítik az Aveszta utalásai, s ebben egy kapcsolat emléke tükröződik az ősmezopotámiai és ősiráni kultúrák között, melyet a régészet is alátámasztott, ld. Tolsztov kutatásai Hvárezmben és Victor Sarianidi kutatásai Baktria-Margianában. Az i.e. 6000. év kb. egybeesik az Ikrek-korszak, az Ősiráni-kultúrkor kezdetével, az ősi számítások szerint, melyek alapja általában a földtengely ún. precessziós mozgása, miáltal a nap tavaszi keletpontja 2160 évenként másik csillagképbe halad át; jelenleg a Halak 5o-án áll a tavaszpont. Az ősi hagyományra utaló klasszikus források kifejezetten két Zarathustrát említenek, mint Plinius, Suidas, ld. W. Jackson, p. 125, 234, ld. Függelék, de úgy tűnik, legalább három Zarathustráról beszélhetünk a források alapján: 1) a vallásalapító és kultúrhéroszról, aki i.e. 6000 körül élt, 2) egy asszír kori zoroasztriánus mágusról és csillagászról, és 3) egy baktriai zoroasztriánus papról, aki i.e. 7-6. században élt, aki a történeti Zarathustrának tekint-

hető, ld. még köv. rész; Zarathustra nevét a legjobb tanítványok felvehették, ezért van bizonytalanság Zarathustra születési ideje körül. Ennek folytán a hunokról, turániakról szóló avesztai részek is kitolódhatnak az időben akár évezredekkel korábbra. Ld. még a magyar népnév összefüggésben állhat az avesztai Maidhyo- névösszetételekkel, a Maidhyairya ünnep nevével, mely „a rituális rend szent urát” jelenti a Yasna III.11, IV.14, VI.8 szerint: „āyese yešti maidyāiryāi ašaone ašahe raθwe…, ld. Karl F. Geldner párszi nyelvű kiadása és L. H. Mills angol fordítása nyomán; ld. még Farv. Yt. xxiv. 95., Zarathustra első tanítványa Maidhyo-maungha; a későbbi ’mág’, lat. magus elnevezéshez ld. a médek hét törzse közül az egyik a gör. Magoi = „mág”-ok, a papi törzs, Herodotos, Hist. I. 101; v.ö. Mágocs helynevünk; Ligeti Lajos is iráni eredetűnek valószínűsítette a magyar népnevet, A magyar nyelv török kapcsolatai).

XXIV. 89: „...[Zarathustra] aki először vette ki a kerék fordulását a dévek és hidegszívű emberek kezéből; aki az anyagi világban először nyilvánította ki Asha tiszteletét, megsemmisítve a déveket, és Mazda imádója lett, Zarathustra követője [nem elírás, hanem utalás az egymás után következő Zarathustrákra – a ford.], aki gyűlöli a déveket, és engedelmeskedik Ahura törvényeinek.” (itt a sors kerekéről és/vagy a kerék feltalálásáról van szó; a köznapi és a szakrális képzetek egykor még összekapcsolódtak, mindent szentként tiszteltek, mert még érzékelték a teremtésben, az emberi találmányokban is a szellemi lények jelenlétét, adományát; v.ö. a Mahábháratában a szekér, Puspaka az égen repül, nagy tiszteletben részesül).

XXV. 99: „Imádjuk a szent király, Vistaspa szellemét, a bátort, aki a megtestesült Ige, a hatalmas lándzsás és úr; aki a Drugot hajtotta maga előtt, széles teret csinált a szent vallásnak, … aki fegyverré tette magát és támogatta Ahura törvényét és Zarathustra törvényét.” XXV. 100: [folyt.] „Kiállva a megpróbáltatásokat, kiszabadítottuk őt [Anahitát, a vallást] a

Hunuk kezéből, és elhelyeztük, hogy középen üljön [ti. a világ közepén], nagy hatalommal, sosem hanyatlóan, szentségesen, táplálva a csordák és legelők bőségével…” (utalás a hunok anyaistennő kultuszára, melyet az irániak is „átvettek”; Vistaspa vagy Gustasp az irániak mítikus királya, Zarathustra pártfogója volt, nevében a ló nevével, melynek háziasítása, megülése, szekérbefogása a bronzkori steppetérségből, lényegében a magyarság második őshazájából terjedt el a világon; a hunu-k azonosak a hyaoná-kkal, hiiaoná-kkal, vagyis a chión-okkal, kín. xiong-nu-kkal, szanszk. syona-kkal, azaz a hunokkal, ld. Darmesteter, p. 79, 117, 279-280.; érdekes módon, a hunokat sosem nevezi turáni népnek az Aveszta, de szemben álltak a Közép-Ázsiában letelepedett áryákkal, ld. alább, II. rész; a hunok és turániak viszonya az iráni árjákhoz voltaképpen olyan, mint a „vidéki rokonoké”, vagy a kitaszítottaké, a kultúra és életlehetőségek főáramában élő népességhez képest).

XXV. 103: „Imádjuk a szent Avaraoshtri fravasiját.” (avar? parnoi/párthus?). XXVI. 113: „Imádjuk a turáni szent Arejan-ghant fravasiját.” XXVI. 117: „Imádjuk a szent Pazinah fravasiját.” („pacinák” = besenyő? kangar besenyő = Kanga országbeli „pazinah”? Ld. DAI 37., Kαγκαρ, Kαγγαρ, Πατζινακιται).

XXVII. 123: „Imádjuk a szent Frarazi, Tura fiának fravasiját.” (Tura személynév, mely népnévként, országnévként is megjelenik, mint „turáni”, Tura országbeli). XXIX. 132: „Imádjuk a szent király, Syavarshan fravasiját.” (syâvarshânâi; itt egy ősi, hvárezmi hercegről, majd királyról van szó, akitől uralkodó dinasztia származott i.e. 1000 körül, s később, a perzsa korban Szijávasnak, Szijávusnak is nevezték; a Syavarshan név jelentése „fekete lovú”, ld. alább részletesebben; ld. még szerzőtől Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Intl., 2010).

XXX. 143-144: „Imádjuk az árja országok szent embereinek fravasiját; Imádjuk az árja országok szent asszonyainak fravasiját. Imádjuk a turáni országok szent embereinek fravasiját; Imádjuk a turáni országok szent asszonyainak fravasiját.

Imádjuk a szairimya országok szent embereinek fravasiját; Imádjuk az szairimya országok szent asszonyainak fravasiját. Imádjuk a dahi országok szent embereinek fravasiját; Imádjuk a dahi országok szent asszonyainak fravasiját. Imádjuk a szaini országok szent embereinek fravasiját; Imádjuk a szaini országok szent asszonyainak fravasiját. Imádjuk minden ország szent embereinek fravasiját; Imádjuk minden ország szent asszonyainak fravasiját.” (az iráni, turáni, szauromata [ld. Marquart alább], daha és kínai országok, és valamennyi ország szent férfiainak és szent asszonyainak tiszteletéről. Az Avesztában a nők, az anyaistennő középponti említése még tükrözi a matriarchátus korát; erre találni példákat a szarmatáknál és a honfoglaló magyarságnál egyaránt, a temetkezési kultuszban, néphagyományban, helynévadásban, vallásosságban).

XXX. 149: „Imádjuk a szellemet, a lelkiismeretet, az észlelést, a lelket, és az ősi törvény embereinek szellemét, az elsőket, akik hallgattak a tanításra, a szent férfiakat és a szent asszonyokat, akik a szentségért harcoltak; imádjuk a szellemet, a lelkiismeretet, az észlelést, a lelket, és majdani rokonaink szellemét, a szent férfiak és szent asszonyok szellemeit, akik harcoltak, harcolnak és harcolni fognak a szentségért.” (ld. „imádjuk az értelmet”, uo. xxii. 74). XXX. 154: „Imádjuk a vad és megszelidített állatok lelkeit” 17. könyv, Ashi Yast (Himnusz Ashihoz) VI. 38, VII. 42.: „Áldását kérve, így szólt: ’Add, ó, Ashi Vanguhi, hogy elfogjam a turáni (tûirîm) gyilkost, Frangrasjant, hogy fogságba vessem őt, és megkötözve Husravah király elé hozzam, és Husrava király megölje, a Kaekaszta-tó mögött, a mély és sósvízű tó mögött, megbosszulva apja, Syavarshana halálát és a félember Agraerata halálát.” (Frangrasjan a Firdauszinál szereplő Afraszijáb, turáni király).

IX. 50: „Add meg nekem ezt az adományt, ó, jó és legkegyesebb Ashi Vanguhi (Drvaspa), hogy elűzhessem Asta-aurvantot, Vispa-thaurvo-asti fiát, a mindeneket sújtót, a rézsisakost, rézpáncélút, a vastagnyakút, akinek hétszáz tevéje van…” (ld. Gosh Yast, VII. 30; az óir. urvi.xaoda és urvi.verethrô kifejezéseket Darmesteter réz- v. bronzsisaknak ill. -páncélnak fordította; Altheim szerint hegyes sisak és pajzs; a hegyes sisak utalhat a hegyes süvegű, tigra-xaoda szakákra, ld. A. Ambartsumian: The Hyaona as the One of the Turanian Tribes, Tehran, 2001; csúcsos süveget találtak altáji, tuvai szkíta kurgánokban is; ld. még vért szavunkat, mely a kaukázusi oszét-alánok nyelvében is megvan ’vart’ alakban).

II. Egyes nép-, ország- és személynevek az Avesztában Syavarshan és története Aban Yast (Himnusz a Vizekhez), XI. 41. jegyz. 1.: Syavarshan (Firdauszínál Siyawush) történetének összefoglalása: Syavarshan egy családi intrika elől a turániakhoz menekült, a turáni király egyik lányát vette feleségül, de a király, Frangrashyan (Fird. Afraszijab) féltékeny testvére, Keresavazda (Karsivaz, Gerszivez) megölte; ebben a részben a Frangrashyan földalatti barlangjában vagy palotájában tartandó áldozati szertartásról van szó (Darmesteter II. köt. p.64. jegyz. 2; Firdauszí az azerbajdzsáni Barda város közelébe helyezi a barlangot; ’hang i Afrasyab’, cavern of Afrásiyáb, The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner, IV. köt., vii. § 41.; barlang = av. ’hankane, hang’, ld. barlang szavunk utótagja). Megj.: Syavarshan neve „fekete lovút” jelent (av. siyak, sya = fekete, varshan = csődör): „Gyönyörű 49

járású fekete lova volt, Mely egész a holdig tudta rúgni a port” (ford. Radó Antal, 1896). A Syavarshan személynév igen közel áll az ősmagyarság rokonnépe, a szovárdok, sabartoasfalik, „szavard-aspá”-k nevéhez (Konstantin DAI 38), mely eszerint „fekete lovú lovasokat”, vagy „Syavarshan lovasait” is jelentheti. A szovárdok iránihoz hasonló örmény névalakja szjevorti, ugyancsak „fekete fiúk” jelentésű (ld. Konstantin De Cerimoniis II. 48. gör. maura paidia, lat. nigri pueri; v.ö. Plinius Nat. hist. IV. 83, ’Sardi Scythae’ a Meótisz környékén, Ptolemaios Geográfia V. 9,16-17, Σουαρδήνοι/souardenoi és Ματήροι/materoi, azaz szovárd és magyar népek a Don-Volga vidékén AD 150 körül; Anonymusnál Zuard vezér nevében őrződött meg emlékük, s Anonymus összekeverte őket a pannóniai avarokhoz költöző, majd Görögországba távozó kutrigurok vezérével, Kuberrel, aki Attila király utódja volt, s a csaban, azaz ispán méltóságnevet viselte; az ő emlékét tartották fenn a székelyek „Csaba királyfi” mondájában). Nem kizárt, hogy Syavarshan népe később felvehette a herceg nevét és a dél-uráli, nyugat-szibériai steppén telepedett le; v.ö. dél-oroszországi szarmata személynevek: Σιαυακος, Sziavakosz név görög-iráni nyelvű feliraton Tanais városból, olbiai feliraton Σιαουος, Sziaouosz, s egy panticapaeumi feliraton Σεαυαγος, Szeauagosz, ld. Harmatta J., Studies in the History and Languages of the Sarmatians, Acta Antiqua XIII, p. 75-78. Al-Birúni, Khwárizm szülötte és történetírója szerint országát Nagy Sándor előtt 980 évvel, azaz i.e. 1300 k. alapították és 92 évvel később történt Syavarshan tragédiája, mely több háború okozója lett Irán és Turán között (ld. még a Zawára férfinév a Sahnamében többször, Függ. I., Irán királyai; ugyanakkor v.ö. az elő-ázsiai, kelet-anatóliai Szubartu, Szubir-ki ország és népe, a szubarok feltételezhető azonosságát a szabirokkal, szovárdokkal); Aban Yt. XIV. 54., jegyz. 5.: „a fennséges, szent Kangha”, egy legendás közép-ázsiai városállam, kín. Kang-kü, pehl. Gang-dizh, és királyi vára, melyek egy hegyen állottak; paradicsomi helyként említik az iráni hagyományok; valószínűleg Khwárizm (Darm. p.67. jegyz. 5, Kangha alapítója Syavarshan; khshathro = kastély, saoka = Ahura Mazda adta jólét, bőség, gazdagság). Gos Yast IV. 18., V. 22.: a turáni gyilkost, Frangrashyant bosszúból megölte Syavarshan fia, Husravah király a Kaekasta (Káspi?) tónál (Darm. p.114-115). Frawardin Yast XXIX. 132.: Syavarshan szellemének tiszteletéről (Darm. p.222). Ashi Yast VI. 38., VII. 42: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.278). Zamyad Yast XI. 71: Kaui Syavarshan, a Kai-dinasztiából (ld. Kai Kausz, Kai Khoszrau, Darm. p.303, 304 j. 2). Bundahisn, IX. 27 (B.T. Anklesaria, 1956): Sobar-tó a Kadrvasp-hegyen, Tusz tartományban, vagy uo. XII. 1, 4: a Tusz-hegyen Awar-shatr tartományban.

Tura, turániak (személy-, nép- és országnév) Aban Yast, VIII. 29, p.60., j.2, 3: a mítikus kor alakja, a démoni király, Azi Dahaka vagy Zohak, Zahhák legyőzéséről szóló áldozati fohász; itt szerepel Bawri, Bawru föld, mely az angol fordító jegyzete szerint Babilon, ahol Azi Dahaka egy Kuleng Diz, Gólyafészek nevű erődben lakott (p.253, 3. lábj.; az Azi név később átment az irániak aktuális ellenségeire, aszszírokra, turániakra, muzulmán arabokra is; Thraetaona a Damavand-hegyhez láncolta Dahakot, akit majd Keresaspa fog legyőzni az idők végén (a hagyomány szerint a hős addig a Kabultól délre fekvő Pesyansai-völgyben alszik s várja ébredését); v.ö. Függ. I., Turán királyai; Turánnak nevezték hagyományosan a Hindukustól délre, a mai pakisztáni Beludzsisztán tartomány középső részét és az Oxuson/Amu-darján túl fekvő térségeket (Encyclopedia Iranica). IX. 34., j. 2.: az ősiráni király, Thraetaona (Firdauszínál: Firedún) három fiáról, akik Savanghavak és Erenavak nevű feleségeitől születtek, Airyu (Iredzs) Erenavaktól, Tura (Tur) és Sairima (Szelm) Savanghavaktól, akiknek örökösödési harcából keletkezett az Irán-Turán

ősküzdelem, voltaképpen „irániak” és „törökök”. E testvérek az iráni, turáni és a szauromata/szarmata népek eponim ősei, Irán, Turán és Rúm első királyai a monda szerint s ezt megerősíti a genetikai kutatás (ld. R1a, R1b apai haplocsoportok); Rúm a római és keletrómai birodalom, Bizánc elnevezése volt, ami jelzi e szövegrész, vagy aktualizáló másolásának korát, de utalhat a boszporuszi szarmata királyságra is, mely az i.e. 4. században jött létre, mikor a szarmaták elfoglalták a szkítáktól; eredetileg görög kolónia volt i.e. 6. századtól (Darm. p.62). XI. 41.: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.64, j. 1, 2; ld. Syavarshan névnél). XIV. 54: áldozati fohász a turáni népek millióinak legyőzéséért (Darm. p.67., j. 4; ld. még Kangha). XVIII. 73.: a turáni danuk, danu törzsek legyőzéséről, akik kővel (av. asabana, asan-bana = ’aki kővel öl’?) ejtenek sebeket a csatában (kőhegyű nyilak, dárdák, vagy parittya?); (Darm. p.71). XXV. 109: a komisz (ang. wicked) Aregat-aspa; Firdauszínál Argasp, Ardzsaszp, aki szembeszállt Gustasppal/Vistasppal az új vallás, a zoroasztrizmus terjesztése ellen (Darm. p.79); az Aveszta nem turáninak nevezi Aregat-aspát, hanem hyaonának (Darm. Hvyaona), vagyis chiónnak, hunnak (kín. xiong-nu, szansz. syona, ld. alább). Gos Yast IV. 18, V. 22.: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.114-115). Farvardin Yast IX. 38: turáni danukról és diadalmas erejükről (Darm. p.189). XXVI. 113: a turáni szent, Areganghant szellemének imádásáról (Darm. p.212). XXVII. 123: a szent Frarazi, Tura (vagy Turán) fia (Darm. p.217). XXX. 143: a turáni (av. tuiryanam; ld. Strabo XI. 11,2, C. 517: Touriouan) országok vagy nemzetek (av. dah’yuna) szent férfiainak és asszonyainak tiszteletéről (Darm. p.226); ugyanitt a daha, a sairima (szauromata, szarmata, ld. alább) és a saini (kínai) országok szentjeinek tiszteletéről. Ashi Yast VI. 38, VII. 42: a turáni gyilkos, Frangrashyan (Darm. p.278). X. 54-56: a turániak és a gyorslovú naotarák (Darm. p.280-281, j. 4; Vistasp a Naotaranemzetségből származott; egyik szakaszban a „gyorslovú napról” is szó van) Zamyad Yast IX. 56-63, XIII. 82:, XVI. 93: a turáni Frangrashyan (Darm. p.300-301, p.305, 307).

Hunuk, hyaonák Aban Yast XXV. 109. j. 4 (ld. fent p.79). Gos Yast VII. 30-31: Aregat-aspa, a hyaona gyilkos (Darm. p.117), aki megölte Vistaspa apját, Luhraspot (uo. p.79); az Aregat-aspa név iráni eredetű; Zarathustrát a korábbi vallás egyik papja ölte meg, Tur-i Bradrok-resh, aki az iráni hagyományok szerint turáni volt, Gr.

Bundahisn, XXXIII. 30, ford. Behramgoor Tehmuras Anklesaria, Bombay, 1956, és A. V. Williams Jackson: Zoroaster, N.Y. 1899, pp.128-129) Farvardin Yast (Himnusz a Fravashikhoz/Őrzőangyalokhoz), XXV. 100., j. 4: a hunuk, akiknek kezéből az irániak „kivették” a vallást, vagy Anahita istennő kultuszát (?) (Darm. p.205); itt is a hyaonákról, a történeti források szerint europid embertani típusú chionitákról, fehér hunokról lehet szó, akik a korai időkben Közép-Ázsiában lakhattak, s innen vándoroltak – legalábbis egy részük – Belső-Ázsiába, Mongólia területére, majd később visszavándoroltak nyugatra a sokszínű hun törzsszövetség élén. Utalás a hunok ősi anyaistennő kultuszára, melyet talán továbbfejlesztettek az irániak. Ashi Yast IX. 50-51: Aregat-aspa, a hyaona gyilkos (Darm. p.280). Zamyad Yast XIV 87: a komisz hyaonák (Darm. p.306).

Sairima, Sairimya nép és ország (szauromata/szarmata) Aban Yast IX. 34, j.2: Thraetaona fiai: Airyu, Tura, Sairima (ld. fent p.62) Farvardin Yast XXX. 143, j.6: a Sairimya nemzetek szent embereinek tiszteletéről (Darm. p.226, p.342); a szauromaták/szarmaták az indoiráni népek steppei ágát alkották, közeli rokonai voltak a médeknek, perzsáknak, párthusoknak. Hérodotosz szerint a szauromaták a szkítákéhoz hasonló nyelvet beszéltek,a szkíták és az amazonok leszármazottai voltak (ld. még ld. J. Marquart: Eranshahr, 1901, p.155: Sairima = Σαυρομά-ται, *Sauru-ma, az Aral-tótól északnyugatra a Volgáig; K. F. Szmirnov: A korai szarmaták eredetének kérdése, SzovRég. XV. 1959, T. Sulimirski: The Sarmatians, 1970). Megj.: a dél-káspi „kadocsa” törzsünk és nevének eredetéhez lehet talán adalék az av. ’khôt dôshak’, szabad akaratú, független elnevezés, melyet az Aveszta negatív értelemben használ a nem-zoroasztriánusokra, és utalhat a kadocsák különállására, az irániakkal való szembenállásukra (Ormazd Yast 10., Darm. p.26; ld. szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, MŐT, 2010); e szembenállás tényét igazolják a médek és perzsák harcai az i.e. 6-5. században. Itt tesszük hozzá, hogy ebben a Yastban, a XXVI. 117. szakaszban szó van bizonyos ’szent Pazinah’ szellemének tiszteletéről, aki talán népe, a besenyők nevét viselte személynévként, ami gyakori eset volt (v.ö. Konstantin DAI 37, a kangarok és besenyők törzsei; a vélemények megoszlanak eredetükről, a kangarokat iráni szakáknak tartják, a besenyőket ótörököknek, de ennek a máig nem kommentált avesztai adatnak a fényében felmerülhet a besenyők iráni eredete).

III. Az Ahura Mazda által teremtett „jó földek és országok” (Vendidad, ford. Darmesteter, The Zend-Avesta, Vol. I., Oxford, 1880) Fargard, I. 1-21.: 1). „Airyana Vaego, a jó Daitya-folyónál” (Árja-vedzs, Iránvedzs, az ősi Irán). Az „árják” ősi országának fekvéséről ma is vita van, egyfelől Kelet-Anatólia, vagy a transzkaukázusi, ősi Atropatene jön számításba (valószínűleg itt született Zarathustra s innen ment keletre, az Aral-tó vidékére), másfelől számolnunk kell az északi, steppei árja „őshaza” elképzelésével (ld. BongardLevin-Grantovszkij, 1981; az első „őshaza” bizonyosan délen volt, majd északon, s onnan telepedhettek vissza délre, Irán, India területére, illetve nyugati és keleti irányba; a különböző idősíkok gyakran összekeverednek a régi szövegekben; v.ö. genetikai kutatások az R1a apai géncsoportokról). A Daitya folyó azonosítása bizonytalan, a Bundahisn szerint a „föld közepén van”, ahol Eranvedzs, az árja őshaza is, melyet a Bundahisn Atropatene/Azerbajdzsán szomszédságába

helyez (v.ö. The Greater Bundahisn, Ia, 12-13, XI. 8, XIa, 7., XVII. 15., XXIX. 12., ford. B. T. Anklesaria, Bombay, 1956., egy Daitih-hegycsúcs is a világ közepén magasodik, rajta van a túlvilágra vezető Kinvat-híd, Bund. IX. 9). Lehet a dél-kaukázusi Arax vagy a közép-ázsiai Oxusfolyam. A Daityát a Tigris és az Eufrátesz után és a Dargam-folyó előtt említi a Bund. XI. 8., utóbbi Szogdianában van a Bund. XIa 9. szerint (hangalakilag a Daitya hasonlít az Urál-folyó régi Djajk nevéhez is). – Ahriman (Angra Mainyu) ellenteremtése: a folyóban élő kígyó (az őskígyó, Azi Dahaka, és az összes többi), és a tél, a dévek műve. A Vendidad itt leírja, hogy „tíz téli hónap, két nyári hónap van itt; s hideg van a vizek, a föld, a fák számára. A tél legrosszabb csapásaival itt köszönt be”, ami utal az Irántól északra eső területekre, talán „Turánra” és annak északi részére, de felmerülhet, hogy északon volt Iranvedzs, a „második” árja „őshaza”, ahol a telek hosszabbak, mint a nyár, hiszen ezt úgy tűnik közvetlen tapasztalatból meríti a Vendidad (az Avesztában van néhány egyéb utalás is az északi vidékek ismeretére, v.ö. Anahita hódprém öltözéke). 2). „Sughdha síkságai” (Szogdia); – Ahriman ellenteremtése: a bögöly, mely halált hoz a tehenekre. 3). „az erős, szent Mouru” (Merv); – utalás az i.e. 3-2. évezredbeli Baktria-Margiana kultúrára; Ahriman ellenteremtése: a bűnös vágyak. 4). „a gyönyörű Bakhdhi, magasan lobogó zászlóival” (Balkh); – Ahriman ellenteremtése: Bravara, a magcipelő hangya. 5). „Nisaya, amely Mouru és Bakhdhi között fekszik” (Nisaia, Párthia fővárosa volt); – Ahriman ellenteremtése: a hitetlenség bűne. 6). „Haroyu, a tónál” (Haraiva, Areia, a Hari-folyó medencéje vagy Herat); – Ahriman ellenteremtése: a szúnyog. 7). „Vaekereta, a gonosz árnyakból kimagasodó” (Kapul, Kabul); – Ahriman ellenteremtése: a pairiká-k, gonosz boszorkányok (ind. Apsaras, v.ö. -psar- ~ boszor- gyök? az indoárja szó ment át a törökbe, magyarba?), akik közül egy megsebesítette Keresaspát, az iráni király, Thraetaona kiváló vitézét, aki a Damavand-hegyhez kötözte a démonkirályt, Azi Dahakot, vagy Zohakot, Thraetaona gyilkosát. Keresaspa halhatatlannak született, de elvetette a szent vallást, és álmában lekaszabolta egy Nain nevű turk; a hagyomány szerint a Kabultól délre fekvő Pesyansai-völgyben alszik, míg az idők végén felébred és megöli Azi Dahakát. 8). „a dús legelőjű Urva” (valószínűleg a khoraszáni Tusz vagy Ispahan); – Ahriman ellenteremtése: a gőg. 9). „Khnenta” (a Gorgan-folyónál Vehrkanaban, Hyrkániában, a Káspi-tenger déli részén?); – Ahriman ellenteremtése: a jóvátehetetlen bűn, a természetellenes bűn (nem mondja ki a nevét). 10). „a gyönyörű Harahvaiti” (Arakosia); – Ahriman ellenteremtése: a jóvátehetetlen bűn, a természetellenes bűn. 11). „a ragyogó és dicsőséges Haetumant” (az Elimandus vagy Erymanthus-medencéje, a mai Helmend); – Ahriman ellenteremtése: a yatu-k, boszorkánymesterek, akik gonosz varázslatukat a hangjukkal és a szemükkel végzik („gonosz szem” = éles, átható tekintet). 12). „Ragha, a három faj városa” (Rai); – Ahriman ellenteremtése: a teljes hitetlenség, az ember kételkedése önmagában és mások kétségbeejtése.

13). „az erős, szent Kakhra” (talán a khoraszáni Karkh); – Ahriman ellenteremtése: a jóvátehetetlen bűn (mint fent). 14). „a négysarkú Varena, ahol Thraetaona született” (négyzetes alaprajzú város, az első város; bizonytalan a holléte; v.ö. vár, város szavunk); – Ahriman ellenteremtése: a nők tisztátalansága (menstruációja) és az idegen elnyomás. 15). „a Hét Folyó” (valósz. az Indus vízgyűjtő területe, a Pandzsáb = Öt Folyó; a Balkhas-tónál is van egy Hétfolyó nevű terület, oroszul Szemirecsje); – Ahriman ellenteremtése: a nők tisztátalansága és a rendkívüli meleg. 16). „a Rangha árterülete, ahol az emberek „fej” nélkül élnek” (azaz vezető nélkül; valósz. Arvastan-i Rum, a római Mezopotámia); – Ahriman ellenteremtése: a tél, a dévek műve. „Vannak még más földek és országok, csodálatosak, virágzóak és kívánatosak.” – A Vendidadnak ez a része valószínűleg Khwárizm (Khwarrah = fény, dicsőség, zem = föld, ország, a „Dicső ország”) és Kangha, Kang-diz királyságok megalapítása előtti időkben keletkezhetett, i.e. 2. évezred első felében, ezért hiányzik az említésük. A Bundahisn XVIII. 8 említi Khvairizem-et, ahol a papság szent tüze égett, amit Vistasp király a kabulisztáni Roshan-hegyre vitetett, távolabb a turániaktól (a 3 áldozattűz a három rend jelképe volt, a papi tűz a Farnbag, a harcosok tüze a Gusnasp, és a kétkezi emberek szent tüze a Burzhin Mihr).

IV. Pehlevi Szövegek: A Bundahisn – az iráni „Teremtés könyve” A Nagyobb vagy Iráni Bundahisn (‘a teremtés megalapítása’), másképp Zand-akasih (‘a zand/kommentár áttekintése’), ősi kéziratok alapján a 12. században összeállított pehlevi, közép-perzsa változatának angol fordítása nyomán, B.T. Anklesaria, Bombay, 1956, részletek, itt nem sorrendben)

A viszontagságok, melyek Iransahrral (az Iráni Birodalommal) történtek az egyes évezredekben (a XXXIII. fejezetből) Az Első Évezred 1. Mikor a Gonosz Sz ellem kevert állapotban a világba került az első évezred kezdetén, Gav és Gayomard léteztek. Mivel Mashye és Mashyane helytelenül gyakorolták azt, nem volt utódjuk ötven évig. Ebben az évezredben, hetven év múlva Hooshangot és Takhmorapot (Tahmurasp) megölték a dévek (gonosz szellemek). Az évezred végén a dévek meglátták Jamot (Yima). A Második Évezred 2. Elkezdődött a második évezred. Azi Dahak (Zohak) megkezdte gonosz uralmát, és uralkodott ezer évig. Mikor az évezred végetért, Faridoon (Thraetaona) legyőzte és fogságra vetette őt. A Harmadik Évezred 3. Elkezdődött a harmadik évezred. Amikor Faridoon felosztotta birtokait, Salm (Sairima) és Tuj (Tura), megölték Airij-t (Airyu, Árja, Iredzs), és elpusztították gyermekeit és unokáit.

4. Ebben az évezredben született Manushchihr és megbosszulta Airij halálát. 5. Ezután jött Frasiyav (Frangrashyan, Afraszijab, Turán királya), legyőzte Manuschihrt az irániakkal együtt a Patashkhvar-hegyen, pusztította őket betegséggel, ínséggel, sok ragállyal, és megölte Manushchihr fiait, Fryát és Notart, mígnem Iransahrot egy későbbi nemzedék kiragadta Frasiyav kezeiből. 6. Amikor Manushchihr eltávozott, ismét megjelent Frasiyav, sokat pusztította Iransahrt, és visszatartotta az esőket Iransahrtól (száraz éghajlat uralkodott Eurázsia középső és steppei részein i.e. 2900-1500 között, ld. Koryakova-Epimakhov, 2007, Tab. 0.1 – ford. megj.), míg Tumaspa fia Uzava jött, legyőzte Frasiyavot, és esőt hozott, amit „új esőnek” neveztek. 7. És Uzava után Frasiyav ismét rengeteg bajt okozott Iransahrnak, mígnem Kavat (korai Achaemenida sah?) ült a birodalom trónjára. 8. Ebben az évezredben, Kay Us (Kai Kausz) uralkodása alatt, a dévek hevessé váltak, megölték Oshnart és megzavarták Kay Us gondolatait, mígnem ő hadakozni kezdett az ég ellen, és fejre esett, és a dicsőség (khwarrah) eltávozott tőle. Ezek aztán pusztították a világot lovakkal és emberekkel, és fogságra vetették őket a királyság főembereivel együtt, megtévesztve őket Shambaran földjén. 9. A tajik (arabok) egyike, akit Zainigawnak hívtak, s akinek méreg volt a szemeiben, Iransahrba jött, és bárkit megölt, akire ránézett. Az irániak Frasiyavot akarták, és Dashtun megölte őt, Zainigawot, és uralkodott Iransahr felett, sokakat kivitt Iransahrból s letelepítette őket Turkastanban (Merv), és pusztította Iransahrt, mígnem Rotastahm elindult Sigistanból (Szeisztán), foglyul ejtette Shambaran népét, kiszabadította Kay Ust és más irániakat a fogságból, megütközött Frasiyavval Horey rutbarnál, amelyet Ispahannak (Esfahan) neveznek, megverte őt, és még számos ütközetet vívott vele, míg újra felvirágoztatta Iransahrt, legyőzve őt és száműzve Turkastanba. 10. Frasiyav ismét sereget gyűjtött és megütközött Kay Siyavakhshal (Syawakhsh, Szijávus, Syavarashana). (Siyavakhsh) nem tért vissza Iransahrba Kay Us felesége, Sutawih (Szudábé) miatt. Ezért, mivel Frasiyav védelmébe fogadta őt, nem jött Kay Ushoz, hanem Turkastanba ment és feleségül vette Frasiyav leányát, akitől Kay Khosraw született. És azután megölték Siyavakhshot. 11. Ebben az évezredben Kay Khosraw megölte Frasiyavot, és Kangdezbe (Kangha, Kangkü) ment és átadta az uralkodást Lohraspnak. És Vishtasp király uralmának harminc éve után végetért az évezred. A Negyedik Évezred 12. Akkor a negyedik évezred következett. Ebben az évezredben Zartosht (Zarathustra) befogadta és elhozta a Kinyilatkoztatást (Den) Ohrmazdtól (Ahura Mazda). Vishtasp király elfogadta és terjesztette azt, és nagy háborút vívott Arjasppal (Arejat-aspa, a khyónok/hunok királya), és sok iráni és nem-iráni harcolt. 13. Ebben az évezredben, amikor Spenddat fia Vohuman uralkodott, és ínség volt, az irániak egymással harcoltak (v.ö. Aban Yt. XV. 58), és nem maradt, aki uralkodhatott volna. Ekkor Vohuman lányát, Humaet (Humai) ültették az ország trónjára.

14. Akkor Darius fia Darius (Darai) uralkodása idején Alexander császár (Nagy Sándor, i.e. 330) jött Iransahrba, sietve Arumból („Róma”, Görögország, a nyugat), megölte Dariust, és az iráni fejedelmek, mágusok, főemberek családait, kioltotta a szent tüzek sokaságát, elrabolta a Mazda-vallás kinyiltakoztatásának iratait (zand, kommentár), és azokat Arumba küldte, elégette az Avesztát, és felosztotta Iransahrt 90 kis fejedelemségre. 15. Ekkor, ebben az évezredben megjelent Papak fia Artakhstar (az Arszakidák a Párthus Birodalmat alapították és uralkodtak i.e. 247 - AD 224 között; Babag fia Ardashir a Szászánida Birodalmat alapította Iránban, amely AD 226-652 között állt fenn). Megölte a kis fejedelmeket, megszervezte a birodalmat, támogatta a Mazda-vallás kinyilatkoztatását, és sok vallási szokást vezetett be, melyek a dinasztiája alatt érvényben voltak. 16. Ohrmazd fia Shapur (II. Hormizd fia II. Shapur, AD 310-379?) uralkodása idején jöttek a tadzsik (tajik, arabok). Elfoglalták Horey rutbart, és sok éven át ostromolták Ahwazt, míg Shapur visszaszerezte a királyságot, legyőzte ezeket a tadzsikat, visszavette tőlük az országot, sok tadzsi fejedelmet megölt, és elűzte sokaságukat. 17. (II.) Yazdegird fia Peroz uralkodása idején (AD 457-484) nem volt eső hat évig, és a népre súlyos terhek és gyötrelmek nehezedtek. 18. Ismét eljött Khushnavaz (Xusnawaz), az eftaliták (Hevtal, hunok) uralkodója, és megölte Perozt. Kavat és húga átadtak egy tűzoltárt az eftalitáknak biztosítékul. 19. Kavat (I., szászánida) uralkodása idején (AD 488-531) megjelent Bamdat fia Mazdak, és hirdette a mazdakita hitet, és becsapta és megzavarta Kavatot, és előírta, hogy az emberek felesége, gyereke és vagyona közös legyen, és hogy hagyják el a Mazda-vallás kinyilatkoztatását. Mígnem Kavat fia Khosraw, a halhatatlan lélek (Khosrau Anushirvan, AD 531579) többséget szerzett, megölte Mazdakot, újraszervezte a Mazda-vallás kinyilatkoztatását, és legyőzte azokat a főembereket, akik támadásokat intéztek Iransahr ellen, és elzárta átkelőiket, és Iransahrt megszabadította a félelemtől. 20. És amikor az uralom Yazdegirdhez jött, ő húsz évig uralkodott (III. Yazdgerd, AD 632651); akkor a tadzsik (arabok) nagy számban siettek Iransahrba. Yazdegird nem vehette fel velük a harcot. Khorasanba és Turkastanba (Merv) ment, és segítségül kért lovakat és embereket, mire ezek megölték. 21. Yazdegird fia (Pirooz) Hindustanba ment és erős sereget hozott, de meghalt, mielőtt Khorasanba ért volna. Az erős sereg szétszéledt, és Iransahr a tadzsik (arabok) kezén maradt. Ezek bevezették a saját vallástalan (ak-den) törvényüket, és eltörölték a régiek vallási szokásait, elgyengítették a Mazda-vallás kinyilatkoztatását, és bevezették a halottmosás, a halott eltemetése és a halott dolgok evésének szokását (a párszik úgy gondolták, hogy a holttest beszennyezi a földet, ezért elégették vagy kitették halottaikat a hegyekbe vagy a „Hallgatás tornyaiba”, ahol vadállatok és madarak tüntették el a maradványokat). 22. És a teremtés kezdetétől eddig a napig, nem történt nagyobb csapás, mint ez (ti. az arab hódítás); köszönhetően a helytelen cselekedeteiknek, melyekkel fohászkodnak, a pusztítás, a hitvány törvény, és a tévhit, betegség, ínség és más gonosz dolgok elterjedtek Iransahrban. 23. Az Írásban mondja valaki: „Gonosz uralmuk véget fog érni.”

24. „Egy társaság jön vörös felségjelvényekkel és vörös zászlókkal, és megszerzik Farszot és Iransahr tartományait egészen Babilonig, és meggyengítik a tadzsikat” (arabokat). 25. „És azután kelet felől egy rossz ember fog eljönni. Legyőzi a Patashkhvar-hegyen lakókat; sok éven át tart gonosz uralma. Vezetése alatt a fárszi emberek veszélyben lesznek az utakon, melyek a kazeruni tengerparton vezetnek, mígnem megszűnik létezni.” 26. „Azután a turk sereg siet Iransahrba nagy számban, sok zászló alatt, és pusztítja a virágzó és jóillatú Iransahrt, szétszórja a virágzó családokat, sok bajt és szenvedést okoz majd Iransahr embereinek, és pusztít, rombol, és sok lakhelyet elfoglal, míg Isten ismét kegyes lesz.” 27. „És amikor az Arumanok érkeznek és átveszik a kormányzást egy éven át, abban az időben jön valaki Kavulastan (Kabul környéke, Afganisztán) határairól, akinél dicsőség lesz, királyi családból való, akit Kay Vaharamnak fognak nevezni; és mindenki visszatér vele, és uralkodni fog Hindustan, Arum és Turkastan felett, minden határ felett. Eltörök majd minden istentelenséget, és helyreállítja Zarthost kinyilatkoztatását, és senki nem fogja más hittel zaklatni a népet.” 28. „És ugyanebben a korszakban, Vishtasp fia Peshotan fog eljönni Kangdez irányából, 150 szent emberrel. Lerontja a bálványtemplomot, mely a szent helyükön volt, megalapítja a Warharan-tüzet az ő bölcsőjénél (Farnbag, a papi kaszt áldozótüze), és helyesen hirdeti és helyreállítja a Kinyilatkoztatást.” Az Ötödik Évezred 29. Azután következik Aushedar ötödik évezrede. Zarthost fia Aushedar, a Kinyilatkoztatás hirdetője és az igazi közvetítő fog eljönni Ohrmazdtól. Ő is kinyilatkoztatást hoz, mint Zartosht tette, és hirdeti azt. És az ínség és nyomorúság csökkenni fog, és a bőkezűség, béke és megbocsátás növekedni fog az egész világon. Általa három évig zöldellnek majd a fák. És a Vataeni-folyó a lovak erejével áramlik majd. És a patakok és a Kayansah-tenger ismét bővízűek lesznek. Tíz nap és tíz éjjel fog állni a nap az ég közepén, és a farkasok minden fajtáját veszély fenyegeti. 30. Majd, amikor Aushedar évezrede végetér, a rettenetes természetű Malkus, Tur-i Bradrokresh fajtájából (turáni), ki Zartosht halálát okozta, megjelenik és boszorkánysággal és a parik (lidércek) vágya segítségével szörnyű esőt hoz, amit „malkusannak” neveznek, és három évig fog esni, a hideg télen és a meleg nyáron, mérhetetlen hó és jég, a teremtés lerombolói, olyannyira, hogy minden ember veszélyben lesz a szent tűz útján. És akkor az embereket és állatokat megmenti majd a Kerítés, melyet Jam (Yima) készített. Ezért épül titokban. 31. Az is megtörténik majd abban az időben, hogy a gyógyító erő, melyet 1000 növényfajtának tulajdonítanak, melyek 1000 betegséggel szembenállnak, egy bizonyos területen átmegy kétféle növénybe, és senki sem fog betegségtől meghalni, csak az öregségtől, és nem lehet őket megölni. A Hatodik Évezred 32. És akkor következik a hatodik évezred, melyet Aushedar-mah évezredének neveznek. És abban az évezredben Zartosht fia Aushedar-mah fog eljönni a prófécia szerint. Ő is Kinyilatkoztatást hoz, miként Zartosht tette, és hirdeti azt a világban. Húsz nap és húsz éjjel fog a

nap az ég közepén állni. A fák hat éven át zöldellnek majd. A sárkányfajta drug veszélyben lesz, mert Ő elpusztítja a kígyókat az ártalmas teremtményekkel együtt. 33. Majd közel az Aushedar-mah évezredének végéhez, Dahak (Azi Dahaka, Zohak) megszabadul láncaitól. Bevarasp (Zohak másik neve) sok teremtményt és a teremtést megfertőzi az ördögi vággyal. 34. És abban az időben fog megjelenni Zartosht fia Sosyant (Saoshyant, a Világmegváltó). És harminc nap és harminc éjjel a nap az ég közepén áll majd. 35. A földi lények közül elsőként Sam fia Karsasp (Keresaspa) fog feltámadni, aki lesújt Bevaraspra a jogarával, és megöli és eltávoztatja a teremtményektől. Eljön Sosyant évezrede, melyben feltámasztja a testeket ötvenhét éven át. 36. Mivel Zartoshtnak három fia van, Aushedar, Aushedar-mah és Soshyant, azt mondják: „Mielőtt Zartosht megházasodott, elrendeltetett, hogy Zartosht dicsőségében (khwarrah) megőrződjenek (ők), a Kayansah-tengerben, a vizek dicsőségében, Yazad Anahit (Anahita istennő, ld. Bd. III. 17, XXVI. 90-91; v.ö. a Kézai-krónika „Eneth” ősanya nevével) dicsőségében.” 37. Azt mondják: „Még most is látni három lámpást világolni éjjel a tenger mélyén. Mindegyikük eljön majd, amikor idejük elérkezik.” 38. Úgy lesz, hogy egy szűz megy a Kayansah vizébe, megmosni a fejét; a dicsőség (khwarrah) a testébe keveredik, és ő megfogan tőle. Így fognak megszületni egymás után, mikor eljön az idejük.

Miképpen számolják az időt, tizenkétezer év szerint (a XXXVI. fejezetből) 1. Az Írásban mondja valaki: „Háromezer évig szellemi állapot létezett, vagyis a teremtmények elgondolatlanok, mozdulatlanok és megfoghatatlanok voltak.” [az évezredek urai voltak a Kos, Bika és az Ikrek; a szöveg kései összeállítója vagy másolója, meglehet arab csillagászati ismeretek hatására szúrhatta be a zodiákusjegyeket; az iráni időszámításban eredetileg kb. 3000 év felelt meg egy állatövi jegynek, és ezek a precessziós mozgásnak megfelelően visszafelé következtek egymás után, ld. még Várkonyi Nándor: Az idő szívverése – a ford.] 2. Háromezer évig Gayomard Gavval volt anyagi állapotban, párban; és az évezredek urai voltak a Rák, az Oroszlán és a Szűz, s így telt el hatezer év. 3. Amikor az évezred irányítása a Mérlegbe került, belépett az ellenfél, és Gayomard harminc évig élt ellentétes állapotban 4. Majd Mashye és Mashyane felnőttek negyven év múlva, és ötven évig nem éltek férj és feleségként. Kilencvenhárom évig [és hat hónapig] együttéltek mint férj és feleség, addig, míg Hooshang elérte [az érett kort]. 5. Hooshang negyven évig uralkodott, Tahmurasp harminc évig, Jam (Yima, Dzsemsid) hatszáz tizenhat évig és hat hónapig uralkodott, míg a dicsőség (khwarrah) eltávozott tőle és azután száz évig elrepült [összesen 716 év 6 hónap].

6. És akkor az évezred feletti uralom a Skorpióhoz került, és Dahak (Zohak) ezer esztendeig uralkodott. 7. Azután az évezred feletti uralom a Nyilashoz jött; Faridoon ötszáz évig uralkodott; ebből az ötszáz évből Airij tizenkét évet uralkodott; Manushchihr százhúsz évig uralkodott, mikor a Patashkhvar-hegyen volt, Frasiyav tizenkét évig uralkodott, Tuhmasp fia Uzob öt évig, és Kay Kobad tizenöt évig; [Sam uralma Uzob, Kobad és Manushchihr idején volt]. Kay Kaus uralkodott hetvenöt évig, míg az égbe távozott, és azután még hetvenöt évig. Kay Khosraw hatvan évig uralkodott; Kay Lohrasp százhúsz évig uralkodott; Kay Vishtasp harminc évig uralkodott, míg eljött a Kinyilatkoztatás; [kb. ezer év]. 8. Majd az évezred uralma a Bakhoz került, és Zartosht Spitama jött a prófécia szerint a teremtő Ohrmazdtól Vishtasp királyhoz. 9. Vishtasp király kilencven évig uralkodott, miután elfogadta a Kinyilatkoztatást (Den), együtt százhúsz évig. Spend-dat fia Vohuman száztizenkét évig uralkodott; Vohuman lánya Humay harminc évig; Chihr-azat, azaz Vohuman fia Daray [Darius] tizenkét évig; Daray fia Daray tizennégy évig uralkodott; Alexander, az aruman, tizennégy évig; az Askaniánusok, akik az igazságos uralomról lettek elnevezve, kétszáznyolcvannégy évig uralkodtak azután. Babag fia Ardashir és a szászánok négyszázhatvan évig uralkodtak, mint ismeretes; [míg a tadzsik/arabok fajzata megszerezte az uralmat a párszik négyszáznegyvenhét éve előtt (?)]. 10. Jelenleg a párszik 527. évét írjuk (a párszi évszámítás Yazdegird legyőzésétől, AD 652-től kezdődik).

A világ (keletkezésének) horoszkópja, annak elrendezése (az V. fejezetből) 1. Az Írásban mondja valaki: „Az Ellenfél a Frawardin hónapban, Ohrmazd napján, délután lépett a földre, mikor a nappal és az éjszaka egyensúlyban voltak.” 2. Az Élet Háza a Rák 19. fokánál volt, az Azara holdállomás (asterium) a Szíriusz csillaggal (Tishtriya, Kutyacsillag) állt együtt; a planéták közül a Jupiter itt volt; az Oroszlánban volt az Erszény Háza; a Szűzben a Testvérek Háza; a Mérlegben az Alapítás Háza, itt volt a Szaturnusz; A Skorpióban volt az Utódok Háza; a Nyilasban a Szolgák Háza, benne a gonosztevő Sárkányfarokkal (leszálló Hold-csomópont); a Bakban volt a Kapcsolat Háza, itt volt a Mars; a Vízöntőben volt a Halál Háza; a Halakban a Cselekvés Háza, a Vénusszal és a Merkurral; a Kosban volt az Égközép, és itt volt a Nap, a Patiywar csillagkép alatt; a Bikában volt a Szerencse Háza, itt volt a Hold; az Ikrekben volt a Balszerencse Háza, itt volt a Sárkányfej (felszálló Hold-csomópont).

3. Mivel ezek a planéták ílymódon álltak az Égbolton, konstellációkban versengtek egymással: a sötét Mihr és a sötét Hold a Nappal és a Holddal, a Világítók királyaival, a Jupiter a Hét Medvével, Észak Fejedelemségével, a Vénusz a Satavesszel, Dél Fejedelemségével, a Mars az Antaresszel, a Nyugat Fejedelemségével, a Merkur a Szíriusszal, a Kelet Fejedelemségével, és a Szaturnusz az Égközép Urával, a Fejedelemségek Fejedelmével. 4. Ílymódon a planéták közül a Merkur a Kelet Fejedelme, Mars a Nyugat Fejedelme, Vénusz a Dél Fejedelme, Jupiter az Észak Fejedelme, Szaturnusz a Fejedelmek Fejedelme, és a sötét Mihr és a sötét Hold, a sötét égitestek királyai, a földhöz tartozó Égen helyezkednek el. 5. Gochihr állt az ég közepén, mint egy sárkány, feje az Ikrekben, farka a Nyilasban, ahogy mindig hat konstelláció van a feje és a farka között; mozgása hátráló; minden tizedik évben a farka visszatér oda, ahol a feje van, és a feje oda, ahol a farka van. 6. A farkkal ellátott Mush Pariknak szárnyai vannak; a Nap a saját sugarához bilincselte őt, így nem lehet ártalmas; amikor megszabadul, sok pusztítást fog véghezvinni a világon; majd újra legyőzetik, és szemtől-szembe kerül a Nappal. 7. És e planéták között, a sötét Mihrt és Mush Parikot kevert állapotban kötelék köti a Nap sugarához, a Nap alatt, és a sötét Holdat a Hold sugaraihoz. 8. A többi planéta is a Nap sugarához van kötve; nem mozoghatnak gyorsabban, mint a távolság engedi; mert a Szaturnusz, Jupiter és Mars mindegyikük kötve van 180 fok távolságban a Naptól, a Merkur 1860 perc távolságban, és a Vénusz 2831 perc távolságban a Naptól. 9. E planéták mindegyike megtalálható az Égbolton a konstellációk 12 lakhelyében, ellenséges lakhelyen, felemelkedésben és hanyatlásban, együttállásban, és gyarapodást, örömöt és bajt adnak. És számos más tulajdonságaik vannak; mivel az Idő minden működése a konstellációkkal van kapcsolatban, mint az szemmel látható, rombolják az alacsonyt és magasat, és növelik, ami kisebb; mozgásuk azonkívül nem olyan, mint a konstellációké; mert van idő, amikor gyorsak, és máskor lassúak, s van idő, mikor hátrálnak, míg máskor mozdulatlanok; lényüket ’apa-akhtarnak” nevezték el, ami azt jelenti, hogy ezek ’nem akhtarok’; a belőlük jövő fény, ami látható, ohrmazdi fény is, (de) hasonló a becstelenhez, aki katonaruhát ölt. Innen származnak a jótétemények, mint a fény a kártékony teremtmények szemének: ezek kis bajt okoznak, ha valaki lámpást gyújt; és ha valaki láthatja őket, nem fél tőlük; ezeknek a planétáknak az ábrázolása olyan, mint a sötétség; mert ezek (valójában) dévek, melyek leépülést és kárt okoznak. Amikor az égen futnak, a fény láthatóvá válik, csillog az Égbolton. (…)

Arról, hogy az emberi test az anyagi világ képmása (a XXVIII. fejezetből) 1. Az Írásban mondja valaki: ’Az emberi test az anyagi világ képmása’ 2. Mert a világ egy csepp vízből lett. Mint mondják, ’Az egész teremtés először egy csepp víz volt’. Az emberek is egy csepp vízből jöttek létre. 3. Épp úgy, ahogyan a világ szélessége egyenlő a hosszával, az ember is hasonlóképpen. 4. És minden egyes embernek megvan a saját hosszúsága és szélessége, bőre olyan, mint az ég, húsa olyan, mint a föld, csontváza olyan, mint a hegy, erei mint a folyók, vére a testben olyan, mint a víz a tengerben, gyomra mint az óceán, haja mint a növények, ott, ahol sűrűn nő, olyan, mint az erdő, a test esszenciái olyanok, mint a fémek, az istenadta bölcsesség olyan, mint az emberiség, a fülekkel hallott bölcsesség olyan, mint az állatok birodalma, a testmeleg olyan, mint a

tűz-éter (’atar’), a kezek és lábak kialakítása olyan, mint a hét bolygó és a tizenkét csillagkép, a has, amely megemészti a táplálékot, olyan, mint a felhő és Vazist tüze, a be- és kilégzés olyan, mint a szél, a máj olyan, mint a Frakhvkart-óceán, a nyár őshazája, a lép olyan, mint az északi irány, ahonnan a tél jön, a szív a szeplőtelen Aredvisur hulláma (férfiisten, Anahita párja, innen az Ardvisura Anahita elnevezés, ld. Bd. III. 17, a vizek apja és anyja, XV. 1, a termékenység hordozói, XXVI. 90-92, Burz Yazadról; v.ö. Ohrmazd előbb teremtette a nőnemű, „egyedül teremtett” Gavot és a holdat, mint a hímnemű Gayomardot és a napot, I.a 12-13, VI.E, F, .XVI. 4, XXVI. 26), mert a betegség nem éri el a szívet, kivéve mikor a halál eljő; s a fej és agy koronája olyan, mint az elérhetetlen fény, a fej olyan, mint a harmónia lakhelye, a két szem mint a hold és a nap, a fogak mint a csillagok, a két fül által, melyek olyanok, mint a harmónia lakhelyének két ablaka, megnyilatkozik a hang, a gyönyörű dal, a zene és öröm a lélek számára, a két orrlyuk a harmónia lakhelyének fújtatói, melyek a különféle illatokat beszívják, miáltal a lélek befogadja a jó és kellemes illatokat, a száj a kapu, mely a harmónia lakhelyébe vezet, melyen keresztül a különféle ízek bemennek, és a lélek befogadja a bőséget, a fenék olyan, mint a gonosz lények a föld alatt, a lélek olyan, mint Ohrmazd, és az értelem, ész, érzés, gondolkodás, megismerés és kifejezés olyanok, mint a hat jótékony halhatatlan (Amesa Szpenták), melyek Ohrmazd mellett vannak (Bd. XXVI. 8), és a test más növekedési erői olyanok, mint a szellemi yazadok (istenségek).(…) 5. Amiképp Ohrmazd székhelye az elérhetetlen fényben van, a harmónia lakhelyén lehet őt elérni, az erejét pedig mindenütt; a lélek székhelye is a fej velőjében van, otthona a szívben, és ereje elérhető az egész testben.(= a szellem mindenüttvaló, a lélek testhezkötött) (…) 22. Az is megnyilatkozik, hogy az ember minden része egy szellemhez (szpenta) tartozik. Az élet és minden világosság az életben, az értelemmel, lelkiismerettel és más, hasonló dolgokkal együtt Ohrmazdhoz tartozik, a hús Vohumanhoz tartozik, az erek és a zsír Ardwahisthoz, a csontváz Sahrewarhoz, a velő Spandarmadhoz, a vér Hordadhoz, és a haj Amuradhoz (Av. Ameretat: Shirozah I. 7, II. 7., Ohrmazd Yt. 25, Haptan Yt. I. 3, II. 8, Khordad Yt. IV. 1, Mihir Yt. XXIII. 92, Zamyad Yt. XVI. 96).(megj.: az ún. „pogány” időkben a vallásoknak még részletes, bensőséges ismeretei voltak a fizikai és szellemi világ kapcsolódásáról; nagy vesztesége az emberiségnek, hogy ez a tudás, tapasztalás eltűnt, részben az emberi lény szükséges én-fejlődése miatt is; ma már törekedni kellene ismételt megszerzésére, melyet hitelesen megtehetünk a Rudolf Steiner által a mai kornak megfelelően kialakított antropozófiai szellemtudomány segítségével).

A teremtmények létrehozásának okáról (a III. fejezetből) 19. A hetedik szellem Amurdad (istennő), aki az anyagi teremtmények közül a fát vette pártfogásába, az ő segítőiül teremtette Ohrmazd Rasnut, Astadot és Zamjadot és a három Dicsőségest, amelyek megítélik az emberek lelkét, a jó és rossz tetteket a Chinwad-hídon, Ahriman szembeszegülésekor (ld. XXX. fejezet, a Chinvad-hídról és az elhunytak lelkeiről; a halál utáni három napról: „Ama három napon a lélek, mely a fej közelében ül, így szól, reménykedve: ’Bárcsak visszatérhetnék az életbe, mikor a vér elfut és a szél a testbe lép!’”, v.ö. Bd. III. 1, VI.B 16, XV. 9, XXXIV. 13, ld. a harmadnapra „feltámadást”, az ókori beavatás három napos időtartamát a Bibliában, Ozeás 6,2, Kir. II., 20,5., János ev. 2,19., 11,16.).

A szellemi yazadok nagy munkáiról (a XXVI. fejezetből) 113-114. A halhatatlan Amurdad megszámlálhatatlan fa úrnője. Övé a fák anyaga, ő növeli a fákat és a nyájakat is. Mert minden teremtmény az ő jóvoltából eszik és él, és a teremtés helyreállításakor (Frashegird, végítélet) az Amurdadtól eredő nektárban fognak részesülni. Aki örömöt vagy fájdalmat okoz a fáknak, az Amurdadnak okoz örömöt vagy fájdalmat.(…)

Függelék I.

Forrás: The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner, London, 1905-1906, 1, 2. kötet (archive.org); pishdadoknak nevezték az ősi törvényt követő legkorábbi iráni uralkodó nemzetség tagjait

V. A ‘madhya’ szó az Avesztában és a Rigvédában – adatok a ’magyar’ etnoním indo-árja eredetéhez Mint már LIGETI Lajos gyanította (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpádkorban, Bp., 1986), a ’magyar’ népnév (s ezzel népünk eredete az Aveszta és a Rigvéda ismeretében is) úgy tűnik valóban az indoárja világba vezet – hasonlóan más, iráni, vagy proto-iráni eredetű szavunkhoz, mint pl. ’isten’ szavunk, mely meglepően egyező formában megtalálható a hatti, a hettita és az avesztai óiráni nyelvben is, estan, istanu, yaztan alakokban –, még azt megelőzően, hogy a magyarság a bronzkorban dél felől megjelent az Urál vidékén, majd az etnokulturális kapcsolatokból fakadó nyelvcsere útján (kereskedelem, feleségszerzés, ld. KORYAKOVA-EPIMAKHOV: The Urals…, 2007, p. 150) kialakult a ma beszélt nyelvünk őse, melyet „finnugornak” nevezett el a nyelvtudomány (finnugor eredetünket viszont cáfolta a genetika, így a magyar népnevet sem lehet többé a manysiból levezetni). A indoárja madhyadesa, madhyandine, madhyam, és az indoiráni maidhyairya szavak közös töve a madhya vagy maidhya, maidhyo ’közepet’ jelent, tehát a fenti szavak a Közép országát, közepet, delet, évszakközépi ünnepet jelentenek (innen a latin medium, medialis, mediator, közép, középső, közvetítő szavak töve is), így pl. a Maigyairja a hat ünnep egyike volt az avesztai őskor árjáinál, Maigyo-maunga volt a neve Zarathustra unokatestvérének és első tanítványának, míg Magyadésza a „Középső ország” volt az indoárják által az i.e. 2. évezred vége felé elfoglalt Pandzsábban (az indoárják a magyarsággal rokon néptörzsek voltak, melyek az Urál vidékéről és a sztyeppéről költöztek Indiába és Iránba, míg az ősmagyarság északon maradt, illetve a Volgához költözött). További vizsgálatokat igényel, hogy Kőrösi Csoma Sándor mennyiben ismerte már ezeket a neveket, mennyiben vezették e nevek keletre (kérdés, hogy Indiába is proto-magyarok vitték-e el a nevet, vagy csupán azonos iráni névadásról van szó egy nép illetve területek stb. esetében). Mert nagyon úgy tűnik, hogy ’magyar’ népnevünk a fentiek fényében nem mást jelent, mint a „közép embere”, a „közép népe” (szinoním jelentésekkel: a szív népe, a mag népe is; ’közép, mag, szív’ szavainkat „ugor korinak” tartja a szovjet kori TESz, de valójában nem eldöntött, hogy mi az ősiráni vagy proto-anatóliai, n.b. ősmagyar, ősszovárd átvétel az uráli népeknél), melyben az -ar, -er végződés a korábbi feltevésekkel ellentétben nem a török nyelvre (mely ugyanakkor meglehetősen sok szállal kötődik az iráni nyelvekhez, hiszen a „török” a.m. tura, turáni, és az Aveszta szerint irániak/árják és turániak testvérnépek voltak, amit ugyancsak alátámasztani látszik az R Y-DNS haplocsoport eurázsiai elterjedése), hanem az ugyancsak indoiráni ’árja’, vagyis fénylő, magasrendű, nemes főnévre vezethető vissza, melyből feltehetőleg az ’úr’ szavunk is származik, tehát „Magyaria”, azaz Magyarország: a „Közép árjáinak/urainak földje” jelentésű lehet (ld. Anonymusnál is egy magyari névalak maradt fenn). A valódi magyar őstörténet szálai is „középre”, Eurázsia szívébe vezetnek, az Aral-tó, az Urál-hegység és a Káspi-Kaukázus által határolt térségbe, és a honfoglalással ugyancsak elfoglaltuk helyünket Európa közepén (amennyiben Európához vesszük Oroszországot is az Urálig, ami indokolt lenne). A „közép” orientáció néprajzkutatóink gyűjtései szerint is kiemelt jelentőségű népdalainkban, népmeséinkben, szólásmondásainkban, ami egy mély, néplélektani sajátosságra, lelki-szellemi „egyensúlyérzékre” utal. Ide tartozik annak további, lingvisztikai vizsgálata, hogy a médek eredeti mada neve – melyre már mások is rámutattak a magyar etnonímmel kapcsolatban –, s hét törzsük egyike, a „mágok” neve (Hérod. I. 101. plur. nom. Μαγοι, lat. magi, „mágusok”, ez volt a Zarathustrapapok tisztségneve), nem ezt a madhya, maidyo szót rejti-e, hiszen a médek ugyancsak indoiráni nyelvet beszéltek. Alábbiakban adjuk az Aveszta és a Rigvéda Szanhita egyes szöveghelyeit a madhya, maidhyo szóra, szókapcsolatokra vonatkozóan. Z. Tóth Csaba

Yasna, az áldozati szertartások és énekek könyve (Sacred Liturgy and Gathas of Zarathustra, ford. L. H. Mills, Sacred Books of the East, 1896, és eredeti: Karl F. Geldner: Avesta, the Sacred Books of the Parsis, Stuttgart, 1896, avesta.org) Jaszna I. 9., II. 9., III. 11., IV. 14., VI. 8., VII,11.: I. Bevezetés, 9. „Felajánlom ezt a Jasznát a Jairjának, az éves ünnepeknek, az Asának áldozott Asha uraknak. Bemutatom ezt a Jasznát Maidjozaremnek (maiδyōizarəmayāi), az Asának áldozott Asha úrnak, és Maidjosahemnek (maiδyōišəmāi), az Asának áldozott Asa úrnak, és Paitisahemnek, és Ajatremnek, az előmozdítónak, a hímerő adományozójának, az Asának áldozott Asa úrnak, és Maidjaremnek (maiδyāiryāi), az Asának áldozott Asa úrnak, és Hamaszpatmaidjemnek, az Asának áldozott Asa úrnak; igen, bemutatom és elvégzem ezt a Jasznát az évszakokért, Asa uraiért. II. 9. „Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Jairját (éves ünnepeket), az Asa urát. Ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Maidjozaremet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Maidjosahemet, az Asha urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Paitiszahemet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Ajatremet, a támogatót, aki a hímerőt adja, az Asának feláldozottat, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Maidjaremet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Hamaszpatmaidjemet, az Asa urát. Ezzel az ital- és bareszma-áldozattal ajánlom ennek a Jasznának az Asának áldozott Jairját (éves ünnepeket), az Asa urait.” III. Ajánlások a kiengesztelés tárgyainak megnevezéséhez, 11: „És az éves ünnepek, a Maidhjo-zaremaja, a Maidhjo-sema, a Paitisahja, és az Ajatrima, a nemző, aki a hímerőt adja, és a Maidhjairja, és a Hamaszpatmaedhaja, és az évszakok, a rituális rend urai, és mindazok az urak, akik harminchárman vannak, akik Havani idején vannak leginkább közel, akik Asa urai, a Vahistának nevezetté (és akiknek szolgálatait) Mazda rendelte el, és kinyilatkoztatta Zarathustra, mint az Igazságosság legjobb ünnepeit.” IV. Az áldozat lezajlása, 14: „És ezeket hirdetjük most és végezzük az éves ünnepeken, a Maidhjo-zaremaja, a Maidhjo-sema, a Patisahja, az Ajatrima, a Maidhjairja, és a Hamaszpatmaedhaja ünnepén, és az évszakoknak, mint a rituális rend szent urainak, az áldozatért, tiszteletért, kiengesztelésért, és dicsőítésért.” VI. Az áldozat teljesebb kifejtése, 8: „És imádjuk az éves ünnepeket az áldozatainkon, a Maidhjo-zaremaján, Maidhjo-semán, a Paitishahyán, és az Ajatrimán, a továbbvivő (vagy nemző), aki a férfierőt adja, és a Maidhjairján, a rituális rend szent urán, és a Hamaszpatmaedhaján, és az évszakokon (melyekben ezek lezajlanak).” VII. A felajánlások bemutatása a pap által, a kiengesztelés megnevezett tárgyával, 11: „És felajánlok egy teljes és szent áldozatot az éves ünnepeken, a rituális rend szent urainak, a Maidhjo-zaremajának, a Maidhjo-semának, a Paitisahjának, és az Ajatrimának, a továbbvivőnek (a nemzőnek), aki a hímerővel tölt el, és a Maidhjairjának és Hamaspatmaedajának, a rituális rend szent urainak, és felajánlom szentséggel a különböző évszakoknak, a rituális rend urainak.” 69

Denkard (Pehlevi szövegek) (E. W. West, in Sacred Books of the East, Vol. V., Oxford, 1897) 8. Könyv, A zoroasztrizmus ősi szabályai 18. Sagadum Nask I. 6. „Az újszülött gyermekről, hogyan kell gondoskodni a helyéről, a törvény világosságának megfelelően, különösen az első három éjszakán. 7. Tüzet kell hozni, hogy elűzzük a hatalmas démont, és elsőként megízleltetni a gyermekkel a hom-italt, összegyűjtve a város (varan) falain belül, és másodjára a Maidjozarem vajról [4], melyet alkalmazni kell; az apa és az anya figyelmességéről a gyermek iránt, és tartózkodásuk (navistano) mértékéről az újszülött két oldalán.” [4] ’Tavaszközepi vaj’, az av. maidhyo-zaremaya, ’zöldellés-közepi’, mivel az időszak megfelel a második párszi hónap közepének, amely május elején volt, amikor az év elkezdődött a tavaszi napéjegyenlőségkor (ld. Bundahisn, XXVa. 10, XXV. 3., 6.)

Zand-Akasih, A hagyomány átadása (Iranian or Greater Bundahisn, ford. B. T. Anklesaria, Bombay, 1956, avesta.org) I a. fejezet 16. „Először [Mazda] az Eget teremtette negyven napig: Frawardin hónap Ohrmazd napjától Ardwahisht hónap Aban napjáig; [majd] öt napra megpihent: Day-pa-Mihr napjáig; ez a ’Gahambar’ öt napja: a neve Maidjozarem, melynek magyarázata: a Nap és a Hold lakhelye és a zöldellés megnyilatkozik. 17. Másodszor létrehozta a Vizet, ötvenöt napon át: Ardwahisht hónap Mihr napjától Tir hónap Aban napjáig; [majd] öt napra megpihent: Day-pa-Mihr napjáig; ez a ’Gahambar’ öt napja: a neve Maidjosahem, melynek kifejtése ez: a Vizet fénylővé tette, mivel az eleinte sötét volt.(…) 20. Ötödszörre a háziállatokat teremtette hetvenöt napig: Aban hónap Ohrmazd napjától Daj hónap Daj-pa-Mihr napjáig; [majd] öt napra megpihent: Warharan napjáig; ez a ’Gahambar’ öt napja: a neve Maidjarem, melynek kifejtése ez: megtette az előkészületeket a tél eljövetelére, a teremtményei érdekében.” XXV a. fejezet 10. „A hal megfogan Sahrevar hónapban, Tir vallási hónapban, azaz Maidjosahemkor; megszületik Fravardin hónapban, Szpandarmad vallási hónapban, azaz Hamaszpatmaidjemkor. XXV. fejezet 3. „És Maidjosahem időszakától, vagyis a ’vehizaki’ Tir (Tistar) hónap Khvar (Khwarsed) napjától Maidjarem időszakáig, vagyis a ’vehizaki’ Day hónap Warharan napjáig, a napok csökkennek és az éjszaka növekszik. És Maidjarem időszakától Maidjosahem időszakáig az éjszaka csökken és a nap növekszik.” (itt a télközép és a nyárközép elnevezésében szerepel a maidjo, ’közép’ helymeghatározó szó)

________________________

Rig-Veda-Sanhita (F. Max Müller, Vol. I., London, 1869) Mandala I, Sukta 19. Himnusz Agnihoz, a Tűz istenéhez és a Marutokhoz (a Viharistenekhez) Kommentár a 7. vershez: „...Madjadésza az árják legszélesebb értelemben vett lakhelyének, Árjavártának egyik térsége. Árjavárta és Madjadésza ugyanazokon a határokon osztozik északon és délen, azaz a Himalája és Vindja hegységeken, de ez a határ túlterjed Madhyadészán nyugat és kelet felé, egészen a nyugati és keleti tengerekig. Madhyadésza egyik területét úgy írják le, mint a brahmarsik országát, amely magába foglalja Kuruksetrát, a matszják, pankalák (Kulluka szerint Kanjakubga), és a szuraszénák országát (Kulluka szerint Mathura). A legszentebb hely mindezek között azonban a brahmarsik országának az a része, amely a Drisadvati és Szaraszváti folyók között fekszik, és amelyet a Mánavák törvényeiben Brahmavártának neveznek…. Madjadészát valóban említi a Pariszisták egyike (MS. 150, Wilson), mint egyfajta mintaországot, de itt úgy írják le, mint amely Dászarnától(1) keletre, Kampiljától(2) nyugatra, Parijatrától(3) északra, és a Himavattól délre fekszik, vagy általánosabban szólva a Ganga és Yamuna(4) találkozásánál.”(…) (pp. 44-45) 1. Ld. Wilson: Vishnu-purana, ed. Hall, pp. 154, 155, 159, 160. 2. Wilson's Vishnu-purana, ed. Hall, p. 161. 3. l. c. pp. 123, 127. 4. „Prag dasarnat pratyak kampilyad udak pariyatrad, dakshinena himavatah. Gangayamunayor antaram eke madhyadesam ity akakshate.” Medhatithi azt mondja, hogy Madjadészát, a középső országot, nem azért nevezték így, mert a föld közepén volt, hanem mert nem volt sem túl magasan, sem túl alacsonyan. Al-birúni is megjegyzi, hogy Madjadésza a tenger és az északi hegyek között feküdt, a forró és a hideg országok között, egyenlő távolságra a keleti és nyugati határoktól. Ld. Reinaud: Mémoire sur l'Inde, p. 46.

Mandala I, Sukta 166. Himnuszok a Marutokhoz Aditi és az Aditják V. 69, 3. prata devim aditim gohavimi madhyandine ut-ita suryasya (Hívom az isteni Aditit kora reggel, délben, és napszálltakor) p. 232. Aditi erkölcsi jellege I. 24, 15. út ut-tamam varuna pasam asmat ava adhamam vi madhyamam srathaya, atha vayam aditya vrate tava anagasah aditaye syama. (Ó, Varuna, vond a legmagasabb köteléket, vesd ki a legalacsonyabbat, mozdítsd a közepet; és engedd, ó, Aditya, hogy a te szolgálatodban megszabaduljunk vétkeinktől Aditi előtt.) p. 246. (a ford. megj.: érdekes megemlíteni, hogy a Rigvédákban gyakran még együtt említik a viharistenek szarvas vontatta kocsiját a ló vontatta kocsikkal, ami arra utalhat, hogy a ló háziasítása előtt a szarvas, pontosabban, a sztyeppei őshazában a rénszarvas is igavonó állat volt a szar-

vasmarha mellett, ld. Rigvéda Szanhita, F. Max Müller, pp. 81, 85, 109; a sztyeppei népek ma is megülik a rénszarvast) _______________________

VI. A kutya a Vendidadban (The Zend-Aveszta, Vol. I., Vendidad, p.151-163, J. Darmesteter, Oxford, 1880, The Sacred Books of the East; archive.org)

„A Hegy felé tekintve ment, és nem követte más, csak az eb – egyedül az eb.” (Mahábhárata, 14., Baktay-Harmatta, Bp. 1977) Kutyabarát szívünknek-lelkünknek nem érdektelen kultúrtörténeti olvasmányélményt jelenthet az alábbi bepillantás az ősiráni Zarathustra-vallás vagy mazdaizmus szent könyvének, az Avesztának a kutyáról és kutyafélékről szóló fejezetébe, mely a Vendidad kötetéből való (ez a könyv vallási törvényeket és mítikus történeteket tartalmaz). Kiderül, hogy kutyafélének tekintették a sündisznót, a teknőst, a hódot, a menyétet, és több száz korbácsütéssel büntették a különböző tényleges kutyafajták (pásztorkutya, házőrzőkutya, vadászkutya) bántalmazását sőt még helytelen táplálását is, ami nyilván csak az elrettentést szolgálhatta, hiszen egy ilyen büntetést aligha élne túl bárki (emellett az őrült kutyák és az ugatás nélkül harapó kutyák is megkapták a magukét, ha embert támadtak meg). Legszebb a kutya nyolcféle emberi jelleméről adott leírás, s az, hogy még a kóbor kutyák is résztvehettek figyelő tekintetükkel a temetkezési szertartásokon, mivel úgy hitték, hogy a kutya tekintete elűzi a testből a démonokat (ezt a jelenetet ábrázolták egy valószínűleg hun főember Kínában talált 6. századi sírtábláján, az ún. Shumei-, vagy a múzeum nevéről Miho-panelek egyikén). Az indoárják hasonlóan bensőséges szeretettel vették körül a kutyát, s a Mahábháratában azt olvassuk, hogy a hős csak akkor hajlandó belépni a mennyek országába, ha az istenség a hűséges kutyáját is beengedi. Mindez annak a kornak és rassznak emléke, mely a sztyeppék nomád időszakával, felfogásával s az ősmagyarsággal és kultúrájával közeli rokonságban állt (dél-oroszországi feliratok nevei alapján valószínű, hogy a szkíták, szarmaták is ismerték az Avesztát), ugyanakkor ne feledjük, hogy már az Avesztában találkozunk egy jövendő világmegváltó vallási képzetével, mely szinte pontos előképe az evangéliumok Krisztusának (pl. szűztől születik, s amikor eljön, általa ismerszik meg az igaz tudás). Az Aveszta belevilágít abba a „pogány szentségbe”, mely még a természet dolgaiban is szellemiséget látott, a mainál élőbb, erőteljesebb, közvetlenebb módon. Ha eszközeiben, gyakorlatában nyilván nem is, de felfogásmódját illetően tanulságos lehet kissé elmélyedni az iráni ősvallásnak ezekben a töredékeiben. Z. T. Cs. I (1-7). Ormazd kutyája és Ahriman kutyája (a. 1-4). A Vanghapara kutya (’a sündisznó’) (b. 4-7). A Zairimyangura kutya (’a teknős’) II (8-16). A kutya elleni vétkek III (17-19). A kutyák különböző kötelességeiről IV (20-28). A kutya táplálásáról V (29-38). A megvadult kutyáról; hogyan kell tartani és meggyógyítani VI (39-40). A kutya kiválóságáról VII (41 -43). A farkaskutyáról VIII (44-48). A kutya erényeiről és vétkeiről IX (49-50). A kutya tiszteletéről

X (50-54). A vízi kutya (’a hód’) Ld. Introd. IV, 35. I.a. 1. A jó szellem teremtményei között melyik az a jó teremtmény, mely éjféltől a nap felkeltéig jár-kel és megöli a gonosz szellem ezernyi teremtményét? 2 (3). Ahura Mazda így válaszolt: ’A tüskés hátú, hegyes pofájú kutya, a Vanghapara1 kutya, melyet a rossznyelvűek Duzakának hívnak2; ez az a jó teremtmény a jó szellem teremtményei között, amelyik éjféltől reggelig jár-kel és megöli a gonosz szellem ezernyi teremtményét. 3 (6). ’És bárki, ó, Zarathustra, aki megöli a tüskéshátú, hegyes pofájú Vanghapara kutyát, melyet a rossz nyelvűek Duzakának hívnak, kilenc nemzedékre megöli a saját lelkét, s nem talál utat a Kinvat-hídon3 keresztül, hacsak nem vezekel bűneiért egy egész életen át a Sraoshának4 hozott áldozattal. ____________ 1

A sündisznó. Éjszakai életmódja napfelkeltéig, egy mítosz korabeli létezésére utal, melyben a nap sugarait, amelyek fokozatosan felszakítják a sötétség fátylát, hasonlónak fogták fel a sündisznó tüskéihez. 2 Duzaka a sündisznó népies neve volt (perzsa ’zuzah’). A Vanghapara név az állat mítikus tulajdonságaival van kapcsolatban. Nagy jelentősége volt a dolgok nevének: ’A valódi nevükön elnevezett dolgoknak erejük van’ (Komm.: Pehlevi Kommentár); v.ö. § 6, és Farg. XVIII, 15. Minden élőlény természetét részben kifejezi a neve. 3 A paradicsomba vezető híd; ld. Farg. XIX, 30. 4 V.ö. § 54. Aspendiarji fordításai (Asp.): ’Senki sem vezekelheti le ezt a bűnét életében, míg nem hoz áldozatot Sraoshának’.

4(10). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha az ember megöli a tüskés hátú, hegyespofájú Vanghapara kutyát, melyet a rossznyelvűek Duzakának neveznek, mivel kell vezekelnie? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ezer ostorütés az Aspahe-astrával, és ezer ostorütés a Sraoshokaranával* ____________ * Introd. V. 19., Aspahe-astra: ló-ösztöke, ló-ostor, Sraosho-karana: korbács, ’kabuk’, v.ö. szanszk. a ’si-sroshkaranam’ bűn: ’yat tribhir gokarmasataghatais prayaskityam bhavati tavanmatram” (bűn, amit három ostorütéssel kell büntetni); egy és ugyanazon eszközről lehet szó, melyeket különbözőképp használhattak; v.ö. av. ’astra’ ~ ostor, ’karana, kabuk’ ~ korbács.

I. b. 5(13). Melyik az a gonosz teremtmény a gonosz szellem teremtményei között, mely éjféltől napkeltéig jár-kel és megöli a jó szellem ezernyi teremtményét? 6(15). Ahura Mazda így válaszolt: ’A Zairimyangura dév,1 amelyet a rossznyelvűek Zairimyakának2 neveznek, ez a gonosz teremtmény a gonosz szellem teremtményei között, mely éjféltől napkeltéig jár-kel és megöli a jó szellem ezernyi teremtményét. 7(18). ’És bárki, ó, Zarathustra, aki megöli a Zairimyangura dévet, melyet a rossznyelvűek Zairimyakának hívnak, a gondolatban, szóban, tettben elkövetett bűnei megváltást nyernek a Patet3 által; gondolatban, szóban, tettben elkövetett bűneiért ezzel vezekel. ____________ 1

A teknős (Asp.) ’Ha nem így nevezik, kisebb az ereje’ (Komm.). Zairimyaka egy szerencse-név, mivel a zairimya szóval van kapcsolatban, amely a víz és a zöldellő természet frissességére vonatkozik; úgy tűnik, ezzel jelölhették a teknőst mint ’édesvízi teremtményt’ (Asp.). 3 Bűnbánati formula, mely megmenthette a bűnöst a túlvilági büntetéstől, de az evilágitól nem, felmentette őt Isten előtt, de az emberek előtt nem. 2

II. Bárki, aki elpusztít egy pásztorkutyát, vagy egy házőrző kutyát, vagy egy Vohunazga kutyát, vagy egy kiképzett kutyát, a lelke, amikor átmegy a másik világba, keserves üvöltések közepette úgy menekül3, mint a juh, amikor rárohannak a farkasok az erdőben. 9(24). ’Az ilyen eltávozó lélek senkivel sem fog találkozni, senki sem fog neki segíteni üvöltései és menekülése közepette a másvilágon; sem azok a kutyák, melyek a Kinvat-hidat őrzik,4 nem fognak segíteni az eltávozó léleknek üvöltései és menekülése közepette a másvilágon. 10(26). ’Ha valaki olyannyira megver egy pásztorkutyát, hogy alkalmatlanná válik a munkára, ha levágja a fülét vagy a mancsát, és emiatt egy tolvaj vagy farkas elviszi a juhot a karámból anélkül, hogy a kutya figyelmeztetni tudna, az az ember fizesse meg az elveszett juhot, és a kutya megsebesítéséért önmaga szándékos megsebesítésével fizessen.5 11(31). (ua. mint fent, elveszett javakra vonatkozóan) 12(36). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy ember úgy megver egy kutyát, hogy az elveszti szellemét és a testének lelki részeit, mi a büntetése, amivel fizetnie kell? Ahura Mazda így válaszolt: ’Nyolcszáz ostorcsapás az Aspahe-astrával, nyolcszáz ostorcsapás a Sraosho-karanával.’ _____________ 1

Vadászkutya (?) ’A paradicsomból’ (Komm.) 3 A dévektől. 4 Ld. Introd. V, 4. 5 Baodho-varsta; ld. Farg. VII, 38 n. 2

13(39), 14(42), 15(45). Ó, világ Teremtője, Te Szent! (ua. mint fent, házőrző kutya, a Vohunazga kutya, egy kutyakölyök1 esetében; büntetése sorrendben 700-700, 600-600, 500-500 korbácsütés) 16(48). ’Ez a büntetés egy Gazu kutya, egy Vizu kutya,2 egy Sukuruna kutya,3 egy élesfogú Urupi kutya,4 egy gyorsfutású Raopi kutya,5 megöléséért; ez a büntetés bármilyen kutyafajta megöléséért és a vízikutya megöléséért is.’6 _____________ 1

Négy hónaposnál nem idősebb kutya. Ismeretlen. V.ö. V, 31-32. [vizsla??] 3 Hiúz. V.ö. V, 31. 4 Menyét. V.ö. V, 33. 5 Róka. A róka a jó teremtmények közé tartozik, mivel a Khava démon ellen küzd (Bundahisn XIX; v.ö. Ormazd et Ahriman, § 228). 6 Hód. ’A büntetés ebben az esetben a legszigorúbb’ (Komm.). V.ö. § 52 seq. És Farg. XIV. 2

III. 17(49). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell pásztorkutyának nevezni? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik egy yugyestit1 megtesz a karám körül, figyelve a tolvajra és a farkasra.’ 18(51). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell házőrzőnek nevezni? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik egy hatrát megtesz a ház körül, figyelve a tolvajra és a farkasra.’ 19(53). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik kutyát kell Vohunazga kutyának nevezni? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez az a kutya, amelyik nem rendelkezik egyik előző képességgel sem, hanem csak a saját fennmaradását keresi.’2 74

IV. 20(55). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz eledelt ad egy pásztorkutyának, miféle bűnben vétkes? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez ugyanaz a vétek, mint amikor valaki egy első helyen ülőnek3 rossz eledelt szolgál fel.’ ____________ 1

Ismeretlen mértékegység; valószínűleg 14 háznyi átlagos távolság (ld. Introd. V, 4, Farg. XV. 45, és Bund. P. 31,7). 2 ’Nem teheti ugyanazt, mint a pásztorkutya és a házőrző kutya, de elfogja a Khraftstrá-kat és elűzi a Nasu-t’ (Komm.). Ez a ’gazda (gharib) néküli kutya’, a kóbor kutya; nagy becsben tartották (§ 22), és azon kutyák között volt, melyeket a Sag-did-ra használhattak (Introd. V, 4., Sag-did, Szada: a Drug, ördög kiűzése az elhunytból, azt jelenti: ’a kutya tekintete’, vagy ’a négyszemű kutya’; úgy hitték, hogy ha egy kutya nézi a holttestet, a Drug a pokolba távozik tőle; v.ö. Farg. VIII. 35-42, IX. 12-36, a Drug kiűzése az élőkből). 3 Főhelyre ültetett vendégnek.

21(57). Ó, világ Teremtője, Te Szent! (ua. mint fent, a házőrző kutya esetében, amely a „középosztálybeli” vendégnek felel meg; a Vohunazga1 kutya rossz táplálása egy szent ember, papi személy rossz táplálásával egyenértékű vétek; a kölyökkutya rossz táplálása felér egy jó családból való ifjú2 rossz táplálásával) 24(63). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz eledelt ad egy pásztorkutyának, mi a büntetése, amivel lakolnia kell? Ahura Mazda így válaszolt: ’Ez a Peshotanu: kétszáz ostorütés az Aspahe-astrával, kétszáz ostorütés a Sraosho-karanával.’3 ____________ 1

A Vohunazga kutyának nincs lakhelye, ezért nem lehet összehasonlítani egy ház urával; mivel elűzi a Nasu-t, olyan, mint egy szent ember, egyfajta vándorló, kolduló barát. 2 Valószínűleg „aki betöltötte a nu-zud-ot, a 15. életévét.’ A kölyökkutya négyhónapos korában lép a hívők közösségébe, amikor már elűzheti a Nasu-t. 3 ’Láttam egy ember lelkét, akit a démonok, akár a kutyák, mindig megtéptek. Ez az ember kenyeret ad a kutyáknak, és azok nem eszik meg; hanem felfalják az ember mellét, lábait, hasát és combjait. És azt kérdeztem: Milyen bűnt követett el ez a test, akinek a lelke ilyen súlyos büntetést kell elszenvedjék? Srosh a kegyes és Ataro az angyal így szóltak: Ez egy gonosz ember lelke, aki evilágon visszatartotta az ételt a pásztorok és lakóházak kutyáitól; vagy megverte és megölte azokat’ (Ardai Viraf XLVIII, ford. Haug).

25(66). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha valaki rossz ételt ad egy házőrző kutyának, mi a büntetése, amivel lakolnia kell? Ahura Mazda így válaszolt: ’Kilencven ostorütés az Aspahe-astrával, kilencven ostorütés a Sraosho-karanával.’ (ua. a Vohunazga kutya esetében 70-70 ostorütés, a kölyökkutyánál 5050 ostorütés) 28(75). ’Mert ez a kutya, a jó szellem összes teremtményei közül a leggyorsabban öregszik, ha nem ehet az étkező emberek közelében, és csak nézi a jókat, melyeket nem kaphat meg. Hozz neki tejet és zsíros húst; ez a kutya jó eledele.’1 ____________ 1

’Aki kenyeret eszik, három falatot félre kell tenni és a kutyának kell adni… mert a szegények között a legszegényebb a kutya’ (Saddar 31; Hyde 35).

V. Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy Mazda-hívő házánál vad kutya van, vagy olyan, amelyik ugatás nélkül harap, mit tegyen a Mazda-hívő? 75

30(82). Ahura Mazda így válaszolt: ’Tegyenek fából készült nyaklót a kutya nyaka köré, és kössék ki egy cölöphöz, mely egy asti1 vastag legyen, ha keményfából készült, két asti vastag, ha puhafából. Ehhez a cölöphöz kössék ki a kutyát; a nyakló két oldalánál2 fogva kössé ki. 31(86). ’Ha nem így tesznek és a vad kutya, vagy az ugatás nélkül harapó kutya megöl egy juhot vagy megsebesít egy embert, a kutyát úgy kell megbüntetni, mintha szándékos gyilkosság történt volna.’3 32(88). ’Ha a kutya megöl egy juhot vagy megsebesít egy embert, vágják le a jobb fülét. Ha ezután még egy juhot megöl vagy megsebesít egy másik embert, vágják le a bal fülét is. 33(90). ’Ha ezután egy harmadik juhot megöl vagy megsebesít egy harmadik embert, vágják le a jobb lábát.4 Ha ezután egy negyedik juhot is megöl, vagy megsebesít egy negyedik embert, vágják le a bal lábát is. ____________ 1

Ismeretlen mértékegység. Aspendiarji isti-nek, ’tégla’ vastagságúnak olvassa. Elülső és hátsó részénél. 3 Mivel nincs lényeges különbség ember és állat között, az állatnak kell felelni a vétkéért. Solon törvénye szerint azt a kutyát, amely megharapta gondozóját, egy 4 kubit hosszú (kb. 40 cm-es) karóhoz kell kikötni (Plutarchos, Solon 24); a lovat, amely megölt egy embert, halálra kell sújtani (Eusebius, Prep. Evang. 5). 4 ’Csak egy darabot vágjanak le a lábából’ (Brouillons d’Anquetil) 2

34(92). ’Ha ötödször is megöl egy juhot és megsebesít egy embert, vágják le a farkát. ’Ezért kell kikötni őt egy póznához; a nyakló két oldalánál kell kikötni. (…) 35(97). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha egy Mazda-hívő házában van egy szimatnélküli, vagy egy vad kutya, mit tegyenek a Mazda-hívők? Ahura Mazda így válaszolt: ’Meg kell próbálniuk meggyógyítani a kutyát, ugyanolyan módon, mintha hívő lenne.’ 36(100). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Ha megpróbálják meggyógyítani és nem sikerül, mit tegyenek a Mazda-hívők? 37(102). Ahura Mazda így válaszolt: (ua. mint fent a nyaklóval) 38(102). Ha nem így tesznek, és a szimatnélküli kutya egy gödörbe esik, vagy egy kútba, vagy egy szakadékba, egy folyóba, vagy egy csatornába, és megsebesül vagy elpusztul emiatt, Peshotanu-k szükségesek. VI. 39(106). ’A kutyát, ó, Szpitama Zarathustra, én, Ahura Mazda, saját ruhájába öltöztettem, saját lábbelijébe bújtattam, figyelmessé, éberré, élesfogúvá tettem, arra teremtettem, hogy táplálékát az embertől kapja és őrizze az ember javait. Én, Ahura Mazda, erős testűvé tettem a gonosztevőkkel szemben, figyelmezővé az ember javaira, megbízhatóvá. 40(112). ’És sem a tolvaj, sem a farkas nem lop el semmit annak házából anélkül, hogy a kutya ne figyelmeztetné; a farkast megtámadja és darabokra tépi, elhajtja, elűzi. VII. 41(115). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Melyik farkast kell inkább megölni a kettő közül: azt, amelyik egy kankutyától és egy nőstényfarkastól született, vagy azt, amelyik egy szuka kutyától és egy hímfarkastól született? Ahura Mazda így válaszolt: ’E két farkas közül azt kell inkább megölni, amelyik egy kankutyától és egy nőstényfarkastól született, mintsem azt, amelyik egy szuka kutyától és egy hímfarkastól született.

42(117). ’Mert a kankutyától és nőstényfarkastól született kutyák megtámadják a pásztorkutyát, a házőrző kutyát, a Vohunazga kutyát, az idomított kutyát, és lerombolják a karámokat; az ilyen kutyák gyilkosabbnak, engedetlenebbnek, a karámokat támadóbbnak születnek, mint más kutyák. 43(121). (ua. a farkas esetében) VIII. 44(124). ’A kutyának nyolcféle emberi jelleme van: - pap jelleme, harcos jelleme, pásztor jelleme, vándorénekes jelleme, tolvaj jelleme, vadállat jelleme, kurtizán jelleme, gyermek jelleme. 45(126). ’Ételmaradékot eszik, mint egy pap1; hálás, mint egy pap; könnyen megelégedik,2 mint egy pap; csak egy darab kenyeret akar, mint egy pap; ezekben a dolgokban egy papra hasonlít. ’Előretör, mint egy harcos; harcol a szelíd tehénért, mint egy harcos;3 először megy ki a házból, mint egy harcos;4 ezekben a dolgokban egy harcosra hasonlít. 46(135). ’Figyelmes és éberen alszik, mint egy pásztor; először megy ki a házból, mint egy pásztor;5 utoljára tér vissza a házba, mint egy pásztor;6 ezekben a dolgokban egy pásztorra hasonlít. ’Úgy énekel, mint egy vándorénekes; tolakodó,7 mint egy vándorénekes; sovány, mint egy vándorénekes; szegény, mint egy vándorénekes; ezekben a dolgokban egy vándorénekesre hasonlít. _____________ 1

Egy vándorszerzetes (ld. p. 157, n.1). Bizonytalan. 3 ’Távol tartja a farkast és a tolvajt.’ (Komm.) 4 Ez a rész úgy tűnik hibásan ismétli a § 46.-ot 5 Amikor kihajtja a tehenet az istállóból. 6 Amikor visszatereli a tehenet az istállóba. 7 Bizonytalan. 2

47(143). ’Szereti a sötétet, mint egy tolvaj; kószál a sötétben, mint egy tolvaj; mohón eszik, mint egy tolvaj; megbízhatatlan őrző, mint egy tolvaj;1 ezekben a dolgokban egy tolvajra hasonlít. ’Szereti a sötétet, mint egy vadállat;2 kószál a sötétben, mint egy vadállat; mohón eszik, mint egy vadállat; megbízhatatlan őrző, mint egy vadállat; ezekben a dolgokban egy vadállatra hasonlít. 48(153). ’Énekel, mint egy kurtizán; tolakodó, mint egy kurtizán; sétál az utakon, mint egy kurtizán; sovány, mint egy kurtizán; szegény, mint egy kurtizán; ezekben a dolgokban egy kurtizánra hasonlít. ’Szeret aludni, mint egy gyerek; hajlamos szaladni,3 mint egy gyerek; „csacsog” (ugat), mint egy gyerek; négylábon jár,4 mint egy gyerek; ezekben a dolgokban egy gyerekre hasonlít. IX. 49(163). ’Ha az én két kutyám, a pásztorkutya és a házőrző kutya elmegy valamely hívőim házától, hagyd és sose hozd vissza őket. ’Mert nem létezhet ház az Ahura által teremtett földön, amely ne ezért a két kutyámért lenne, a pásztorkutyáért és a házőrző kutyáért.’5

X. 50(166). Ó, világ Teremtője, Te ____________ 1

’Ha valaki rábíz valamit, megeszi’ (Komm.) Asp. szerint. 3 Félelmetes. 4 Bizonytalan. 5 ’De a kutyának köszönhető, hogy sok tehén megmarad’ (Saddar 31; Hyde 35). 2

Szent! Mikor egy kutya elpusztul, velője és magja1 kiszárad, hová megy a szelleme? 51(167). Ahura Mazda így válaszolt: ’Átmegy a vizek forrásához,2 ó, Szpitama Zarathustra, és itt minden ezer kutyából és minden ezer szuka kutyából két vízi kutya lesz, egy hím és egy nőstény.3 52(170). ’Aki megöl egy vízi kutyát, az szárazságot hoz a legelőkre. Ezelőtt, ó, Szpitama Zarathustra, a földek és mezők édessége és kövérsége egészségesen és gyógyítóan fakadt, növekedéssel teljesen, és a föld gabonát és füvet termett.’ 53(171). Ó, világ Teremtője, Te Szent! Mikor tér vissza a földek és mezők kövérsége és édessége, egészséggel és gyógyítóan, növekedéssel teljesen, gabonát és füvet teremve? 54, 55(172). Ahura Mazda így válaszolt: ’A földek és mezők édessége és kövérsége sosem jön vissza ismét egészségesen és gyógyítóan, növekedéssel teljesen, gabonát és füvet teremve, míg a vízi kutya gyilkosa halállal lakol, és a kutya szent lelkét feláldozzuk három nap ____________ 1

A velő az élet székhelye, a gerinc „az élet oszlopa és eredete” (Yt. X. 71); a mag (sperma) innen származik (Bund. XVI). Ugyanez a felfogás élt Indiában, ahol a spermát „maggá-samudbhává”-nak nevezték, ’ami a velőből születik’; ezt vallotta Plato (Timaeus 74,91; v.ö. Plut. De Plae. Philos. V, 3, 4), és megcáfolta Arisztotelész (De Part. Anim. III, 7). 2 Ardvi Sura, a vizek istennőjének forrásához. 3 Ezért egyetlen vízikutya élete és szentsége felér ezer kutyáéval. Ld. a következő fejezetet.

és három éjjel a tűz lángjával, baresmával összekötözve és Haomával dúsítva.1 (…) ____________ 1

A zanda ravan-ról van szó, amelyet három nap és három éjjel végeztek egy ember halála után, lelkének boldogságáért. V.ö. p. 132, n.4.

Válogatta, angolból fordította, jegyzetekkel ellátta: Z. Tóth Csaba Valószínűleg heftalita hun vagy szogd előkelő egyik sírtáblájának részlete (Miho Múzeum, Shiga, Japán); a mazdaita halotti szertartás, a Szag-did vagy Szada ábrázolása, alul középen a kutya, fölötte a pap az üstben égő áldozati tűzzel, balra a gyász jeléül hajukat levágó, arcukat megsebző, térdelő alakok; a gyász hasonló módját írta le a szkítáknál Herodotos, a hunoknál Priscos (ld. szerzőtől Hun sírtáblák a 6. századi Kínából, Turán, 2009/3; v.ö. rituális kutyatemetkezés Sándorfalva és Hajdúdorog honfoglaláskori temetőiben)

Függelék II. A.V. Williams Jackson (1899):

Klasszikus források Zarathustráról I. Zarathustra i.e. 6000 körüli elhelyezése a. Idősebb Plinius b. Plutarchos c. Scholion (Platonhoz) d. Diogenes Laertius e. Lactantius f. Suidas g. Georgius Syncellus A források első csoportja azokból a klasszikus hivatkozásokból áll, amelyek Zarathustrát a legendás i.e. 6000-re vagy akörül helyezik.1 Ezek a források továbbadják az Eudoxustól, Aristotelestől és Hermippustól származó közléseket. E rendkívüli adatok feltehetőleg annak köszönhetők, hogy a görögök félreértették a perzsák közléseit, akik Zarathustra korát egy 12.000 éves nagy világperiódusban helyezték el,2 melyet 3000 éves ciklusokra osztottak, s amely szerint, a hitrendszerükkel összhangban, Zarathustra fravashija [szellemi teste] ténylegesen 7000 éven át létezett. A tárgyra vonatkozó klasszikus forrásokat tekintjük át az alábbiakban [v.ö. Farv. Yt. XXIV. 88, kötetünk 47. oldalán – a ford.]. 1

Így a klasszikus utalások a „trójai háború előtt 5000 évre”, vagy akörül helyezik el, bár néhány esetben 500-at írnak 5000 helyett. Mindazonáltal az 5000 (6000) a korrekt dátum ezekben a forrásokban. 2 A Bundahisn 34.7 kronológiája szerint Zarathustra a 9. évezred végén jelent meg, ld. E.W. West: Bundahisn, ford., Sacred Books of the East (SBE), 149-151 jegyz.; Spiegel: Eranische Alterthumskunde, i. 500-508;

Windischmann: Zoroastrische Studien, 147-165; ld. még Plutarchos: Isis et Osiris, 47:

(a) Idősebb Plinius (AD 23-79), Nat. Hist. XXX. 2. 1., idézi knidoszi Eudoxust (i.e. 368), Aristotelest (i.e. 350) és Hermippust (i.e. 250 k.), akik Zarathustrát 6000 évvel Plato halála előttre vagy 5000 évvel a trójai háború előttre helyezik: „Eudoxus, qui inter sapientiae sectas clarissimam utilissimamque eam (artem magicam) intellegi voluit, Zoroastrem hunc sex milibus annorum ante Platonis mortem fuisse prodidit; sic et Aristoteles. Hermippus qui de tota ea arte diligentissime scripsit et viciens centum milia versuum a Zoroastre condita indicibus quoque voluminum eius positis explanavit, praeceptorem, a quo institutum diceret, credidit Agonacen, ipsum vera quinque milibus annorum ante Troianum bellum fuisse.” Nyilvánvalóan ezért mondja Plinius Mózesről, hogy „sok évezreddel Zarathustra után élt” (Nat. Hist. XXX. 2.11, „multis milibus annorum post Zoroastrem”). De Plinius is kifejezi bizonytalanságát, hogy vajon egy vagy két Zarathustra volt-e, és megemlít egy későbbi, prokonnészoszi Zarathustrát: sine dubio illic (ars Magica) orta in Perside a Zoroastre, ut inter auctores convenit. Sed unus hic fuerit, an postea et alius, non satis constat (Nat. Hist.

XXX. 2.1), majd miután beszél Osthanes-ről, a mágusról, aki Xerxeshez csatlakozott Görögországban, hozzáteszi: „diligentiores paulo ante hunc (Osthanem) ponunt Zoroastrem alium Proconnesium” (Nat. Hist. XXX. 2.8). Plinius prokonnészoszi Zarathustrája a 7-6. században kellett, hogy éljen [v.ö. a csillagászati összefüggésekről Nat. hist. XVIII. 55: „Adiecit iis Accius in Praxidico ut sereretur, cum luna esset in Ariete, Geminis, Leone, Libra, Aquario. Zoroastres sole duodecim partes Scorpionis transgresso, cum luna esset in Tauro”]. (b) Plutarchos (AD 1. sz.) hasonlóképpen átveszi ugyanazt az általános közlést, amely Zarathustrát a trójai háború előtt kb. 5000 évvel helyezi el (Is. et Os. 46, ed. Parthey, p. 81):

(c) A Scholion a platoni Alcibiades-hez I. 122 (ed. Baiter, Orelli et Winckelmann, p. 918) közli, lényegében az előbbihez hasonlóan, a következőket: (d) Diogenes Laertius (AD 2-3. sz.) de Vit. Philos. Proem. 2 (Cobet, Paris, 1850, p. 1) idézi Hermodorust (i.e. 250?), Platón követőjét, mint tekintélyt Zarathustra korának a Trója eleste előtti 5000 évre helyezésében, vagy pedig, mint hozzáteszi lüdiai Xanthusra hivatkozva (i.e. 500-450), Zarathustra Xerxes előtt 6000 évvel élt (néhány kéziratban 600):

(e) Lactantius, Inst. 7. 15., elfogadja a hasonló nézeteket Zarathustráról, és Hystaspes-ről beszél (Zarathustra híres pártfogójáról), mint Média ősi királyáról, jóval Róma alapítása előtt: „Hystaspes quoque, qui fuit Medorum rex antiquissimus . . . sublatum iri ex orbe imperium nomenque Romanum multo ante praefatus est, quam illa Troiana gens conderetur” (v.ö. Migne: Patrolog. tom. 6 and Windischmann: Zor. Stud. p. 259, 293). (f) Suidas (AD 10. sz.) két Zarathustráról beszél, akik közül az egyik a trójai háború előtt 500 (azaz helyesen 5000) évvel élt, míg a másik Ninus idején csillagász volt. (g) Georgius Syncellus, Chronographia, i. p. 147, ed. Dindorf, Zarathustrát a babiloni méd uralkodók egyikének nevezi (v.ö. Windischmann, Zor. Stud. P. 302, és Haug: A Lecture on Zoroaster, p. 23, Bombay, 1865. Syncellus idézetéről Cephalionnál ld. alább)

II. Zarathustra és Nimród azonosítása (a) A Clemetinae Recognitiones (Clemens Romanus, vagy Pszeudo-Kelemen, AD 2. század, latinra fordította Rufinus), Zarathustrát azonosítja a Noé családjából származó Khámmal vagy Micraimmal, és elátkozza amiatt, mivel mágus és asztrológus volt. Hogy (Zarathustra) megtévessze a népet, mint mondják, a csillagok segítségét kérte, míg végül egy bizonyos csillag szelleme megharagudott rá és bosszúból egy tűzcsóvát küldött és megölte a főmágust. De a 80

félrevezetett perzsák istenítették a megégett test hamvait, és tisztelték a csillagot, amely így Istenhez vezette Zarathustra szellemét. Ezért halála után a „Zoroaszter” nevet kapta, ami „élő csillagot” jelent (melyet tévesen a görög nyelvből magyaráz az antik szerző). (b) Pszeudo-Kelemen Homíliái csak kissé térnek el a fentiektől. Zarathustrát Nimróddal azonosítja, aki nagyravágyóan egy csillagtól remélte a világhatalmat, mire egy villámlás agyonsújtotta, és innen kapta a Zoroaszter nevet, ami „csillagcsóvát” [üstököst] jelent. De a perzsák, teszi hozzá, templomot építettek teste maradványai fölé, és ápolták a szent lángot, ami az égből aláhullott szénből keletkezett; s amíg így tettek, uralmuk megmaradt. Azután a babiloniak ellopták a zsarátnokot és azóta uralkodnak a világ felett.” Konstanciai Epiphanius (AD 298-403), Adv. Haereses, Lib. I. tom. i. 6. (tom. i. col. 185 seq., ed. Migne; The Panarion of Epiphanius of Salamis, tr. Frank Williams, Brill, 1997, Vol. I., p. 16-17) Zarathustrát Nimróddal azonosítja, és közli, hogy Zarathustra keletre ment és Baktriát alapította:

Ugyanezt ismétli Gázai Procopius:

III. Zarathustra kapcsolata Ninusszal és Semiramisszal a. Ctesias b. Cephalion (Khorenei Moses, Georgius Syncellus) c. Theon d. Justin e. Arnobius f. Eusebius g. Orosius h. Suidas i. Snorra Edda j. Bar ’Ali A következő közlés-csoport, melyet áttekintünk, Zarathustra kapcsolatára vonatkozik a többékevésbé bizonytalan Ninusszal és Semiramisszal. Ezek a közlések majdnem kizárólag a klaszszikusokra hivatkoznak, és az a probléma velük, az általános, legendás színezetükkel együtt, hogy nyilvánvalóan az Oxuartes név (Οξυαρτης) vagy variánsainak félreértésén alapulnak, mely Ctesias egyik töredékében jelenik meg (ld. alább), s amelyet utalásnak tekintettek Zarathustrára. (a) Ctesias (i.e. 400) művére hivatkozik Diodorus Siculus (i.e. 1.- i.sz. 1. sz.) II. 6, miszerint Ninus nagy sereggel elfoglalta Baktriát és Szemiramisz segítségével legyőzte Oxyartes királyt (ld. Ktesias Persikájának töredékei, ed. Gilmore, p. 29). Az Oxyartes név kézirati variánsai Exaortes, Xaortes, Zaortes. Az utóbbi emlékeztet a Zoroaszter név későbbi perzsa alakjára; és Cephalion, Justin, Eusebius és Arnobius, követve Ctesiast, Zoroasztert baktriainak és Ninus ellenfelének tekintik (ld. alább); de Oxyartes lehet egy teljesen önálló név, mely azonosítható az avesztai uxsyat-ereta névvel (Farvardin Yast, 128., Darm. p. 220; Aban Yast, XXV. 108, Darm. p. 79, 3. lábj.; Zarathustra három jövendő fiai közül Ukhshyat-ereta az első, és a világmegváltó Szaósjant egyik előfutára, aki a Frazdanava-tóból születik, Farv. Yt. XX. 62, 2. lábj., Darm. 195.). Ez kétségtelennek látszik a jobbik görög szöveg alapján. Egyéb, hasonló közlések Zarathustra születésének helyével kapcsolatosak a következők: (b) Cephalion Töredékei (AD 120), melyek Eusebius örmény változatában maradtak fenn (Chron. 1. 43, ed. Aucher), egy helyen leírják, hogy Zoroasztert, a mágust, a baktriaiak királyát legyőzte Semiramis: „Incipio scribere de quibus et alii commemorarunt atque imprimis Hellanicus Lesbius Ctesiasque Cnidius, deinde Herodotus Halicarnassus.1 Primum Asiae imperarunt Assyrii, ex quibus erat Ninus Beli (filius), cuius regni aetate res quam plurimae celeberrimaeque virtutes gestae fuerunt.” Postea his adiciens profert etiam generationes Semiramidis atque (narrat) de Zoroastri Magi Bactrianorum regis certamine ac debellatione a Semiramide: nec non tempus Nini LII annos fuisse, atque de obitu eius. Post quern quum regnasset Semiramis, muro Babylonem circumdedit ad eandem formam, qua a plerisque dictum est: Ctesia nimirum et Zenone Herodotoque nec non aliis ipsorum posteris. Deinde etiam apparatum belli Semiramidis adversus Indos eiusdemque cladem et fugam narrat,” etc. Ezt a közlést megörökítette Georgius Syncellus (AD 800 k.), Chron., ed. Dindorf, i. p. 315 (W.Jackson, p. 155-156; 1 Herodotus említése érv lehet arra, hogy H. legalábbis tudott Zarathustra nevéről). (c) Theon (AD 130?), Progymnasmata 9., περί συγκρίσεως, ed. Spengel, Rhet. Graec. ii. p. 115, ismét beszél a „baktriai Zoroaszterről” összefüggésben Semiramisszal.

(d) Justin (AD 120), levelében írja (Trogus Pompeius Hist. Philippic. 1. 1), Zarathustrát egyértelműen Ninus ellenfelének nevezi, s elmondja, hogy Baktria királya és mágus volt: „postremum bellum illi fuit cum Zoroastre, rege Bactrianorum, qui primus dicitur artes magicas invenisse et mundi principia siderumque motus diligentissime spectasse.” (e) Arnobius (AD 297) Adversus Gentes, 1. 5., hasonlóképpen említ egy ütközetet az asszírok és a baktriaiak között Ninus illetve Zarathustra vezetésével: „inter Assyrios et Bactrianos, Nino quondam Zoroastreque ductoribus.” (f) Eusebius (AD 300), Chron. 4. 35., ed. Aucher, hasonlót állít: „Zoroastres Magus rex Bactrianorum clarus habetur adversum quem Ninus dimicavit”; és újfent Praeparatio Evang. 10. 9,10, ed. Dindorf, I. p. 560. (g) Paulus Orosius (AD 5. sz.), spanyol presbiter, akinek krónikájából készült Nagy Alfréd király angolszász verziója, azt állítja, hogy Ninus legyőzte és megölte a baktriai Zarathustrát, a mágust (ld. Orosius, Old-English Text and Laton Original, ed. Henry Sweet, Early Eng. Text Soc. Vol. 79, p. 30-31: „Novissime Zoroastrem Bactrianorum regem, eundemque magicae artis repertorem, pugna oppressum interfecit.” Vagy, óangol nyelven, „and he Ninus Soroastrem Bactriana cyning, se cuthe aerest manna drycraeftas, he hine oferwann and ofsloh.” (h) Suidas Lexikona (ld. Zoroaster) két Zarathustra létezését feltételezi (v.ö. W.Jackson p. 154), a második az asszír Ninus király csillagásza volt. (i) A Snorra Edda előszava Zarathustrát Baallal vagy Bellel azonosítja (v.ö. Jackson, in Proceedings American Oriental Society, PAOS, March, 1894, vol. xvi p. cxxvi). (j) Néhány szír írónál és másutt találjuk, hogy feljegyezték Zarathustra és Balaam azonosságát, pl. a Bar ’Ali lexikonában (AD 832 k.): „Balaam volt Zardosht, a mágusok látnoka.” (ld. Gottheil: References to Zoroaster in Syriac and Arabic Lit. pp. 27, 30 n., 32, Drisler Classical Studies, N. Y., 1894). Néha csak összehasonlítják Balaammal.”

IV. Zarathustra születési ideje és helye a. Arta Viraf b. Bundahisn c. Albiruni d. Maszúdi e. Tabari f. A Dabistan g. Firdauszi h. Mujmal al-Tawarikh és a Ulama-i Islam i. A kínai-párszi korszak j. Híradások Zarathustrával és Jeremiás prófétával kapcsolatban k. Pehlevi perzsa-arab utalások Nebukadnezárra l. Ammianus Marcellinus és Eutychius m. Nicolaus Damascenus, Porphyrius, etc.

Végül a perzsa hagyomány következik, mely megtalálható a Bundahisn 34. 1-9-nél, melyet alátámaszt az Arta Viraf, 1. 2-5 (és a Zat-sparam, 23. 12), és megerősítik a bőséges arab utalások (Al Birúni, Maszúdi, et al.). Ez a hagyomány Zarathustra papi működésének kezdetét egyhangúlag a Nagy Sándor-éra előtt 258 évre teszi, vagy 272 évvel a világhódító uralmának vége előtt. Ezen adatok szerint Zarathustra kora az i.e. 7. század második fele és a 6. század közepe közé esik; megjelenése épp megelőzi az Achaemenida óperzsa dinasztia felemelkedését. Ez a momentum részletes kifejtést érdemel. (a) Az Arta Viraf 1. 1-5. kereken 300 évvel Nagy Sándor hódítása elé helyezi Zarathustrát (v.ö. Haug és West, Arda Viraf, p. 141): „A kegyes Zarthust elterjesztette a vallást, melyet kapott, szerte a világon, és a vallás 300 éven át tiszta volt és az emberek nem kételkedtek. De azután az átkozott Gonosz Szellem, az ördögi, hogy megtévessze az embereket a vallással kapcsolatban, felbujtotta az átkozott Alexandert, a rumant, aki Egyiptomban lakott, így az Iránba jött nagy kegyetlenséggel és hadakozott és pusztított; megölte Irán királyát is, és lerombolta a fővárost és a birodalmat.” [The Zat-sparam 23. 12 hasonlóképpen utal a tényre, hogy a vallás zavartalan volt „a 300. évig”]. (b) A Bundahisn 34. fejezete „az évek számlálásáról” (mely egy másoló hozzátétele szerint „az araboktól való”) pontosabban kalkulálja a különböző évezredeket, a Mazdaimádók által követett 12.000 éves nagy világciklus-számítást. Ebben Zarathustra kora az első 9000 év végére esik. Valójában a történeti periódus elejére helyezhető, amennyiben a hosszú uralkodási éveket, melyeket Kai-Vistaszpnak és Spend-dat fia Vohumannak tulajdonítottak, ésszerű módon egy-egy uralkodóház fennállásaként magyarázzuk. Egy ilyen feltételezésnek úgy tűnik van alapja. [West is foglalkozik Vistaszp uralkodásának legendásan hosszú 120 évével, i.e. 660-540 között – SBE xlviii. Introd. § 70]. A Bundahisn 34. 7-8-nál olvassuk West fordításában (SBE v. 150-151): „7. Kai-Vistaszp, a vallás eljöveteléig uralkodott 30 évig, s együtt 120 évig. 8. Vohuman, Spend-dat fia 112 évig; Humai, aki Vohuman lánya volt, 30 évig; Darai, Cihar-azad fia, Vohuman lányától, 12 évig; Darai fia Darai 14 évig; Alexander, a ruman 14 évig.” Vistasp, a vallás eljövetele után …………………………….… 90 Vohuman Spend-dat …………………………………………. 112 Humai …………………………………………………………. 30 Darai-i Cihar-azat ……………………………………………... 12 Darai.i Darai …………………………………………………... 14 Alexander Ruman ……………………………………………... 14 Az eredmény 272 év a „vallás eljövetelétől” Nagy Sándor uralmának végéig, vagy 258 év uralma kezdetéig. Létezik egy ismétlődő hagyomány, miszerint Zarathustra 42 éves volt, amikor megtérítette Vistaszpa királyt, aki ettől fogva pártfogójává vált. Ha a „vallás eljövetelét” úgy tekintjük, mint Vistaszpa általi elfogadását, 42 évet kell hozzáadni az Alexander előtti 258 évhez, hogy megkapjuk Zarathustra hagyományos születési adatát. Ez megválaszolná az Arta Viraf közlését az „Alexander előtti 300 évről”. Ha mindazonáltal a „vallás eljövetele” kifejezés alatt Zarathustra papi működésének kezdetét értjük (mint teszi West, SBE v. 219), akkor 30 évet kell hozzáadni, mely Zarathustra életkora volt, amikor első látomását kapta Ormazdtól. [Az utóbbi szempont a helyes West szerint. Meg kell jegyezni, hogy mivel Zarathustra kinyilatkoztatását és a „vallás eljövetelét” Vistaszp uralkodásának 30. évére helyezik, ugyanúgy mint a próféta életkorát, így mindkettőjük ugyanabban az évben kellett szülessen, ha elfogadjuk a keleti szokást, mely egy király trónra kerülését születése napjától számítják].

Ezen a hagyományon alapuló számítás Zarathustra születését 42 + 258 (= 300) évvel helyezné i.e. 330, azaz Nagy Sándor iráni hódítása elé; más szavakkal Zarathustra születése i.e. 630 körülre lenne helyezhető. [De, mint West kimutatta, SBE. Xlvii. §§ 53-54, van egy 35 éves nyilvánvaló hiány a számításban; a Bd. 272 évéhez hozzáveszi Alexander halálának évét, i.e. 323, és Zarathustra 30 éves életkorát, melyben a kinyilatkoztatást kapta, és kijön i.e. 660, mint Zarathustra születésének és Vistaszp trónra lépésének hagyományos dátuma. Ld. App. III.]. Ugyanezen hagyomány szerint a Kayanida-dinasztia különböző uralkodási idejének tartama az alábbi lehetne [West javított kronológiájával együtt]: – Király

Uralk. év

Vistaszp ………………………. Vohuman (Ardashir Dirazdast) . Humai ………………………… Darai …………………………. Darai-i Darai …………………. [Alexander uralkodása a hódításáig

Kb. dátum Kr.e.

[West időrendje]

120 618-494 660-540 112 498-386 540-428 30 386-356 428-363 12 356-344 363-351 14 344-330 351-337 …………………………………………. 337-331]

Az eredmények valamivel eltérőek lennének, ha a számítást a hold-évek szerint, vagy ha másik kiindulási pontból végeznénk,. Vistaszp és Vohuman uralkodásának rendkívüli hosszúsága gyanút kelt, és a kerek számok lehetetlenné teszik, hogy ezeket egymást követő uralkodók összesített éveinek tekintsük; például, a történeti korban Hystaspesen, Dárius apján kívül két másik Hystaspesről is tudomásunk van, mely utóbbiak a baktriai uralkodóházzal vannak kapcsolatban.1 Hasonlítsuk össze az adatokat az Achaemenidák történeti uralkodásával (v.ö. Stokvis: Manuel d’Histoire, p. 107). Cyrus ………………………………… i.e. 558-529 Cambyses ………………………………... 529-521 Darius I. …………………………………. 521-485 Xerxes ………………………………….... 485-465 Artaxerxes Longimanus …………………. 465-425 Darius Nothos ………………………….... 425-405 Artaxerxes Mnemon …………………….. 405-362 Artaxerxes Ochus ……………………….. 362-340 [Arses] …………………………………... 340-337 Darius Codomannus …………………….. 337-330 Összehasonlíthatjuk, mint West is tette,2 az Ardashirnak (Artaxerxesnek vagy Ardashir Dirazdastnak, „a hosszúkezűnek”) nevezett Vohuman hosszú uralkodását Artaxerxes Longimanusszal és utódaival. A történeti adatok kedveznek ennek az összehasonlításnak. Humaival kapcsolatban West Parysatist, mint lehetőséget említette, az utolsó két Darais megfelelhet Ochusnak és Codomannusnak, és Kai-Vistaszp uralkodása „úgy tűnik lefedi a Kürosztól Xerxesig terjedő időszakot” (West).3 A Bahman Yast szerint (Byt. 2. 17) minden okunk megvan arra, hogy azonosítsuk Vohuman Ardashir Dirazdastot Artaxerxes Longimanusszal, mivel ez a Kayanida király „terjesztette el a vallást az egész világon”.4 Lehetséges úgy tekinteni Vistaszp uralkodására, mint ami a baktriai királyságot jelenti Artaxerxesig, s feltételezni,

hogy a zoroasztrizmus ekkor lett Perzsia vallása.5 Ez magyarázatot adhatna a korai Achaemenidák körüli csendre, és bizonyos fényt vetne az Achaemenidák és a zoroasztrianizmus kapcsolatának kérdésére; bár itt úgy tűnik nincs történeti alapja egy ilyen feltevésnek. Elég itt utalni a bemutatott hagyományra a Kayanida királyok uralkodására vonatkozóan, mely magában hordja Zarathustra adatát és a hagyományos 258 évet Alexander előtt, mint a „vallás eljövetelének” korát (ezt a 258 évet és Zarathustra i.e. 7-6. századi fellépését ismétlik, variálják az egyéb, főként moszlim szerzők – a ford.). 1 Ld. az Achaemenidák leszármazási tábláit Stokvisnál: Manuel etc. P.108 (Leide, 1888); Pauly: Realencyclopaedie, ’Achaemenidae’ címszó; Justi: Geschichte de alten Persiens, p.15; Iranisches Namenbuch, p. 398-399; és Smith: Classical Dictionary, ’Hystaspes’ szócikk. 2 West (ford.): Bundahisn, SBE v. 150 n., 198 n. 3 De Harlez: Avesta, bevezetés p. ccxxviii, aki úgy véli, hogy a korai Achaemenidákat feláldozták. Spiegel, ZDMG. xlv. 203, azonosítja az első Darait I. Dáriusszal, és úgy véli, hogy nem megfelelő helyre került a királylistán. Ezt én kétlem. 4 Dubeux: La Perse, p. 57, megkülönbözteti a perzsa királyok uralkodásának keleti számítását a történeti számítástól.

(…) Három fő csoportra oszthatók a Zarathustra születési helyére és működésének színhelyére vonatkozó közlések: 1. elsőként, amelyek Z. hazáját Kelet-Iránba, Baktria térségébe helyezik, és vallási reformjának színterét is erre a területre. 2. másodjára, melyek Z. hazáját Nyugat-Iránba vagy Médiába (Média Rhagianába) illetve Azerbajdzsán (Atropatene, atar-pat = tűz-emberek) területére helyezik, és a papi működésének színhelyét is ezen területek valamelyikére. 3. harmadszor pedig azok, melyek Zarathustra születését Nyugat-Iránba Atropatenébe, Médiába helyezik, de hozzáteszik, hogy Baktriában tanított és hirdette a vallást.(…) Függelék III.

A zoroasztriánus időszámítás (Dr. West nyomán, in A.V. Williams Jackson, Zoroaster, 1899, Appendix III., p. 179-181) [rövidítések: V.E. = a Mazda-vallás megalapítása előtt, A.R. = ’anno religionis’, a vallás megalapítása után; Bd. = Bundahisn West-féle kiadása, Dk. = Denkard, Zs. = Zat-sparam] V.E. 9000 (i.e. 9630). Az Idő első évezredének kezdete, és a fravashik, vagy a jó teremtés ősideáinak kialakulása, melyek érzetnélküliek és mozdulatlanok maradnak 3000 éven át (Bd. I, 8, XXXIV, 1). V.E. 6000 (i.e. 6630). A negyedik évezred kezdete, amikor Zarathustra szellemi teste kialakul, és 3000 évig az arkangyaloknál marad (Dk. VII, ii, 15, 16), míg az első ember és az ősökör háborítatlanul él a világban, mivel a gonosz szellem kaotikus és erőtlen (Bd. I, 20, 22, III, 1, 3, 5, XXXIV, 1). V.E. 3000 (i.e. 3630). A hetedik évezred kezdete, mikor a gonosz szellem beárad a teremtésbe újév napján, megöli az ősökröt és gyötri Gayomart-ot, az ősembert (Bd. I, 20, III, 10-20, 24-27, XXXIV, 2). Z. még az arkangyalokkal marad 2969 éven át. V.E. 2970 (i.e. 3600). Gayomart eltávozik (Bd. III, 21-23, XXXIV, 2). V.E. 2930 (i.e. 3560). Masye és Masyaoi felnövekednek (Bd. XV, 2, XXXIV, 3).

V.E. 2787 (i.e. 3417). Hoshang megjelenése (Bd. XXXIV, 3). V.E. 2747 (i.e. 3377). Takhmorup megjelenése (Tahmurasp, ibid. 4). V.E. 2717 (i.e. 3347). Yim megjelenése (Yima, ibid.). V.E. 2000 (i.e. 2630). A nyolcadik évezred kezdete. Dahak megjelenése (Azi Dahaka, ibid. 4, 5). V.E. 1000 (i.e. 1630). A kilencedik évezred kezdete. Fretun megjelenése (Thraetaona, ibid. 5, 6). V.E. 500 (i.e. 1130). Manushcihar megjelenése (ibid. 6). V.E. 428 (i.e. 1058). Spendarmat Manushciharhoz megy Frasiyav's (turáni Frangrashyan) öntözőműveinek létrejötte idején (Zs. XII, 3-6). [West rövid megjegyzését a kézirat javításáról itt kihagytuk] V.E. 380 (i.e. 1010). Auzobo megjelenése (Bd. XXXIV, 6). V.E. 375 (i.e. 1005). Kai-Kobat megjelenése (ibid. 6, 7). V.E. 360 (i.e. 990). Kai-Us megjelenése (ibid. 7). V.E. 300 (i.e. 930). Zarathustrát először említik a Srito által megölt ökörrel kapcsolatban (Zs. XII, 7-20). V.E. 210 (i.e. 840). Kai-Khusroi megjelenése (Bd. XXXIV, 7). V.E. 150 (i.e. 780). Kai-Lohrasp megjelenése (ibid.). V.E. 45 (i.e. 675). A dicsőség alászáll a mennyből Duktak születésekor (Zs. XIII, 1). V.E. 30 (i.e. 660). Kai-Vishtasp megjelenése (Bd. XXXIV, 7). Vohumano és Ashavahishto alászáll a világba a hom [haoma, szent növény] hajtásával (Dk. VII, ii, 24). Zarathustra születése (ibid, v, 1). V.E. 23 (i.e. 653). Z. hét éves, amikor a két Karap meglátogatja apját, és Durasrobo eltávozik (Bk. VII, iii, 32, 34, 45). V.E. 15 (i.e. 645). Z. tizenöt éves, amikor négy testvérével kérik a családi örökségük megosztását (Zs. XX, 1). V.E. 10 (i.e. 640). Z. húsz éves, amikor elhagyja a szülői házat (ibid. 7). A.R. 1 (i.e. 630). A tizedik évezred kezdete. Z. a szent lényekkel tanácskozik Vistaszp uralkodása 31. évének 45. napján (Dk. VII, iii, 51-62, VIII, 51, Zs. XXI, 1-4). A.R. 3 (i.e. 628). Z. két év múlva visszatér első tanácskozásáról, és sikertelenül hirdeti a vallást Aurvaita-dangnak és a Karapoknak (Dk. VII, iv, 2-20). A.R. 11 (i.e. 620). A hetedik tanácskozás után, tíz év múlva Z. Vishtasphoz megy; unokatestvére, Metyomah (Maidhyo-maunga) is megtér (ibid. 1, 65, Zs. XXI, 3, XXIII, 1, 2, 8).

A.R. 13 (i.e. 618). Tizenkét év múlva Z. tanácskozásra megy, Vistaszp felveszi a vallást, bár a Karapok két évig hátráltatják ebben (Dk. VII, v, 1, Zs. XXIII, 5, 7). A.R. 20 (i.e. 611). Kundah fia, egy Kavig megtér (Zs. XXIII, 8). A.R. 30 (i.e. 601). Arjasp (Arejat-aspa) és a khyónok legyőzése (ibid; W.Jackson, p.213-216). A.R. 40 (i.e. 591). Vohunem születése (ibid.). Ekkortól írja le Jamasp az Avesztát, Z. tanításai alapján (Dk. IV, 21 ; V, iii, 4 ; VII, v. 11). [v.ö. Dk. III. vii, 1, SBE. xxxvii. 406.] A.R. 48 (i.e. 583). Z. eltávozik vagy megölik, hetvenhét éves és negyven napos korában, az év 41. napján (Dk. V. iii, 2, VII. v, 1, Zs. XXIII, 9). A.R. 58 (i.e. 573). A vallás érkezése ismertté válik minden térségben (Dk. VII, vi, 12). [v.ö. Dk. IV, 21-22, SBE. xxxvii. 412-413.] A.R. 63 (i.e. 568). Frashoshtar eltávozik (Zs. XXIII, 10). A.R. 64 (i.e. 567). Jamasp eltávozik (ibid.) A.R. 63 (i.e. 558). Jamasp fia Hangaurush eltávozik (ibid.). A.R. 80 (i.e. 551). Asmok-khanvato eltávozik, és Akhtot, a varázslót megölik (ibid.). A.R. 91 (i.e. 540). Spend-dat fia Vohuman megjelenése (Bd. XXXIV, 7, 8). A.R. 100 (i.e. 531). Seno születése (Dk. VII, vii, 6). A.R. 200 (i.e. 431). Seno eltávozik (ibid.; Zs. XXIII, 11). A.R. 203 (i.e. 428). Vohuman leánya, Humai megjelenése (Bd. XXXIV, 8). [Dr. West néhány időponttal kiegészítette a táblázatot, köztük Alexander hódításával (A.R. 300 = i.e. 331) és halálával (A.R. 308 = i.e. 323), és az időrendet a világ utolsó évezredéig vitte (A.R. 3028 = A.D. 2398).- W.J.; ez utóbbi időpont megfelel a Vízöntő-korszak kezdetének 2380 körül, a szakrális-csillagászati hagyomány szerint – a ford.]

Irodalom: The Zend-Avesta, I. The Vendidad, II. The Sirozahs, Yasts and Nyayis, ford. J. Darmesteter, in: Sacred Books of the East, Oxford, 1880-1883.; The Yasna and the Gathas, ford. L.H. Mills, 1898, K.F. Geldner: Avesta, the Sacred Books of the Parsis, 1896; The Greater Bundahisn, ford. B. T. Anklesaria, Bombay, 1956. (archive.org, www.avesta.org, a magyar fordítás a pehlevi eredetivel összevetendő) Rig-Veda-Sanhita, ford. F. Max Müller, London, 1869 The Sáhnáma of Firdausi, A. G. & E. Warner, 1909, London, 7 kötet (archive.org; ld. magyarul az 1959-es, Devecseri-féle töredékes kiadás és Radó Antal 19. századi fordításai a terebess.hu oldalon) R.W. Rogers: A History of Babylonia and Assyria, 1900 (aina.org) Constantinus Porphyrogennetos: De thematibus et de administrando imperio (DAI), De cerimoniis aulae Byzantinae (facsimile, books.google.com, Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, ld. egyéb görög írókat a Fragmenta Historicorum Graecorum köteteiben) Sz. P. Tolsztov: Az ősi Chorezm, Bp., 1950 Berze Nagy J.: Az égigérő fa, Pécs, 1958 Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, 4. kiadás, Akadémiai Kiadó, Bp., 1983

Bongard-Levin-Grantovszkij: Szkítiától Indiáig, Bp., 1981 Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet, Bp., 1997 Ókori Keleti Történeti Chresthomatia, szerk. Harmatta J., 2. kiadás, Bp., 2003 (itt jegyzem meg, hogy ez a munka nem tartalmaz egyetlen sort sem az Avesztából, ami egyszerűen érthetetlen, hiszen a szerkesztő iranológus professzor volt) Hermippus of Smyrna, Zarathustra koráról, Encyclopaedia Iranica (iranica.com) P. O. Skjaervo: Introduction to Zoroastrianism, 2005 G. Gnoli: Agathias and the date of Zoroaster, 2003 (transoxiana.org) Vyacheslav V. Ivanov: The Indo-European Homeland in the Near East, Bulletin of the Georgian National Academy of Sciences, 175, No. 3, 2007, Comparative Notes on Hurro-Urartuian, North Caucasian and Indo-European Russel D. Gray - Quentin D. Atkinson: Language-tree divergence times support the Anatolian theory of the Indo-European origin, Nature, Vol. 426, 27 Nov. 2003 L. Koryakova - A. V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge University Press, 2007 Rédei Károly: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1991/1 Gary Beckman: „My Sun-god” – Reflections of Mesopotamian Conceptions of Kingship among the Hittites, Melammu Symposia, Ravenna, 2002, ed. A. Panaio, G. Pettinato Z. Tóth Csaba: Magyar őstörténeti tanulmányok, Szabir-magyar szöveggyűjtemény, Mikes Intl., Hága, 2010 (federatio.org, mek.oszk.hu) – : Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes Intl. 2011/2

Függelék IV.

Indoiráni-magyar párhuzamok rövid áttekintése Vallás, világszemlélet: - anyaistennő alakja (Anahita/Eneth; hódprém-ruhája az erdős-steppei közös őshazára utal) - fehér ló, lóáldozat, lókultusz, a ló háziasításának, szekérbefogásának, kezdeti megülésének emlékei (Fehérlófia, fehér ló mondája, népmeséink táltos paripája) - fekete és fehér ló alakjában harcoló istenek (táltosküzdelem, fény-sötétség kettősség, napkultusz) - kutya szerepe az áldozásban, temetkezésben (ld. magyar és óbolgár temetkezések) - sas-fa, turu-fa (bódoganya) - tűz-kultusz (iráni neve: Szada, Szag-did) - növény- és állatkultusz (avesztai szent növény elsőrendű ábrázolásai a honfoglaláskori és népművészeti motívumainkban, szarvas, turul az eredetmondáinkban) - világközép, hármasság, hetesség képzetei (népmesék, néphagyományok) - nők kiszabadítása egy sárkány-démon fogságából (keleti eredetű népmesei motívumunk) - földnövelés motívuma az avesztai, indiai és az obi-jugor világteremtési mítoszokban (nálunk is meg lehetett; v.ö. földterület kijelölése nyíllövéssel) - egy avesztai hős, Keresaspa, a legyőzött sárkány hátán főzi meg ebédjét (L.H.Mills: Yasna, 9,11, v.ö. Fehérlófia c. népmesénkben a „kását egyek a hasadról” fordulat) - birkózók motívuma a steppei művészetben (Irán-Turán ősküzdelem, ld. Szt. László legendák) Embertan, genetika: - az antropológia és genetika eredményei (koponyaalkatok, apai, anyai gének) elsődleges indoiráni, indoeurópai (nyugat- és közép-ázsiai) eredetünkre mutatnak Régészet: - régészeti eredmények (részleges lovastemetkezés a Szintasta-kultúrában, elhunytak latitudinális, nyugat-kelet tájolása, egyes leletpárhuzamok az Urál-vidék és a Kaukázus-Meótisz bronz- és vaskori, andronovói és szkíta-szauromata sírjaival, leleteivel)

Nyelvészet: - az óiráni nyelv avesztai, kusán és alán-oszét szavai (példák: yazatan/isten, mainyu/manyu/menny, égbolt, szellem, atar/oltár, imád, báb/pap (nem szláv szavunk), per. ahriman/ármány, drug/ördög, baresma/berezaiti/Börzsöny?, gaokerena/gyökér?, keresani/kerecseny?, saena/sólyom?, astar/ostor, zarana/arany, oevzist/ezüst, vas, réz, kard, vért, legény, ardar/aladár, huszár, asszony, vendég, híd, gazdag, fizet, üveg, földművelés egyes szavai, stb.; népnevek: Tura, Sairima/szarmata?, Syavarshan/szovárd?, hyaona/hunu/chión/hun, khot-doshak/kadosa?, pazinah/besenyő?; v.ö. k- és skasuffixumos személy- és helynevek; az Aveszta eredeti szavainak, neveinek ao-magánhangzótorlódásait olvasva, az embernek néha az az érzése, hogy fonetikusan, „tájszólásban” leírt ősmagyar szavakat lát); az ún. „finnugor” (helyesebben jugor, jugriai, másképp uráli) őslakos népek hagyományainak, nyelvének elemei, melyek szorosabb kapcsolatra utalnak a bronzkortól kezdődően (nyelvcserék a kölcsönös beházasodások, cserekereskedelmi kapcsolatok, szomszédság, átmeneti együttélés révén)

Szkíta-hun övcsat, aranyozott bronz, Ordosz-vidék, Kína, i.e. 4-3. század (British Museum); a harcoló lovak jellemzőek a korai xiongnu művészetre, előképük iráni lehet, megtalálható az Avesztában (Tir Yast, VI. 20-28) és továbbélt a magyar folklór bika- vagy lóalakos „táltosküzdelmeiben” egészen a 19. századig (Diószegi)

3. Honfoglaláskori tarsolyainkról Tartalom, kulcsszavak: A honfoglaláskori magyar övtarsoly és amit tartalmazott: tűzcsiholó vas, kovakő, fenőkő; a tarsolylemezek díszítése és vallási-szellemi összefüggéseik, a szent tűz kultusza és példái, moszlim szerzők tudósításai a magyarok „tűzimádó” vallásáról, tarsoly szavunk eredete; a steppei nomád tarsolyviselet példái, tűzszerszám, fenőkő elhelyezése a sírokban, bronzkori előzmények, Tagar, szkíta kori Tuva, Altáj, Mongólia, afraszijabi freskók, szienpi tarsolylemez, dél-uráli szauromaták, késő szarmata kor, kárpát-medencei szarmaták, kínai sírtáblák, kelet-európai párhuzamok, Észak-Kaukázus, KözépVolga-vidék, Cseremiszföld; leveles-indás, hálófonatos díszítő motívumaink szoros párhuzamai: Szakkiz, Altáj, Szamtavisszi, Semokmedi, Csernigov, Nisápur, Merv, Afraszijab-Szamarkand, Kína

ülönlegesen szépek honfoglaláskori leleteink között az övre csatolható bőr- és vászontarsolyainkat fedő tarsolylemezek, melyeknek egész Eurázsiában alig akad párja. Először azt gondolnánk, hogy a gazdag növényi ornamentika, a levelek, indák hálózata, mellyel mindegyiket hasonlóképpen díszítették ötvöseink, csupán a honfoglalás előtti nomád életmódunkra utal, mely szorosan összekapcsolódott a vegetációval, a legeltető, legelőváltó nagyállattartással, sőt részben már a földművelés ismeretével is. Ezek a hétköznapi magyarázatok minden bizonnyal hozzátartoznak a honfoglaláskori művészetünk dús, növényi ábrázolásainak megfejtéséhez. Felmerülhet azonban egy mélyebb jelentésréteg is, szoros kapcsolatban a mindennapi élettel, hiszen a honfoglalás korában, és még azt követően sokáig, a földi élet és a vallási felfogás még nem vált ketté: ez a tarsolylemezek díszítésének, és általában a magyar népművészetben is erőteljesen jelenlévő növényi ornamentikának szakrális, vallási-szellemi eredete, tartalma. Erre mutat, hogy a tarsolyaink elsőrendűen a tűzgyújtáshoz, az áldozati tűzhöz és természetesen az étel elkészítéséhez, a melegeéshez egyaránt szükséges eszközöket tartalmazták, tűzcsiholó vasat, kovakövet, illetve a kések, fegyverek élesítéséhez használt fenőkövet. Milyen növényt ábrázoltak a tarsolylemezeken, s ugyanúgy a többi, honfoglaláskori tárgyainkon, és honnan ered az ábrázolásainknak ez a kiforrott, érett képi kánonja? Általában a tulipánt szokták említeni, melynek őshazája a Tien-shan lábainál vadon növő tulipa altaica, az altáji tulipán (ALMÁSSY Gy.), és a tulipán-forma valóban máig él a népművészetünkben, bár a honfoglaláskori levéldíszek nem hasonlítanak tulipánra. Úgy vélem, hogy ha a levelesindás motívumaink eredendő szakrális jelentéséhez közelebbi párhuzamokat keresünk, akkor másutt, az ősi Elő-Ázsiában és az iráni világban kell elsősorban körülnéznünk, ahová a mezőgazdaság, állattenyésztés, civilizáció legkorábbi kezdetei nyúlnak s ahol a szent növényiség tiszteletének, sőt ábrázolásának a miénkhez sokszor meglepően hasonló, ősi példáival találkozhatunk, a szumér pecséthengerektől kezdve a hettita ábrázolásokon át Közép- és ÉszakÁzsiáig. Ezekre a vizsgálódásokra okot ad néhány nem elhanyagolható történeti, etnikai és vallási kapcsolat e térségek népei között, mint az újabb régészeti, genetikai és forráskutatások kiderítették, bár korántsem úgy, hogy mi, magyarok közvetlenül a szumérek vagy a hettiták „leszármazottai” lennénk. Saját „megvilágosodásaim” az idehaza eddig megdöbbentően kevéssé tárgyalt Avesztával kapcsolatban – mely tucatjával árasztja az iráni-magyar néprajziőshiedelmi párhuzamokat –, szintén azt mutatják, hogy jogosult a hagyományaink és művészetünk gyökereit az iráni világban keresni, mely ősi soron kapcsolatban volt a babiloni és anatóliai kultúrákkal. Azt is tudjuk, hogy a közép-ázsiai fehér hunok vagy heftaliták is a zoroasztriánus hitet követték, pénzeik az iráni-perzsa ikonográfia szerint készültek, hátoldalukon a tűzoltárral, s az európai hunok vezetőrétege is nagy valószínűséggel már a zoroasztrianizmus követője volt (ld. szerzőtől Hunni redivivus).

De mindenekelőtt tekintsük át, amit közvetlen benyomásként nyerhetünk tarsolyainkról, és hallgassuk meg, mit mondott az egyik legilletékesebb, LÁSZLÓ Gyula régészprofesszor: „Nemcsak lemezes tarsolyaink voltak, hanem legtöbbje egyszerűbb bőrtarsolyban tartotta a kovát, taplót s az acélt… Tarsolylemezeink mintái világosan elárulják, hogy azok az egyszerűbb bőrtarsolyok, amelyek nyom nélkül elpusztultak a földben, nem is lehettek olyan egyszerűek. A tarsolylemezek egyrészén ugyanis sík, szövött-fonott mintát láthatunk, másrészén pedig erősen domborodó minták figyelhetők meg. Nagyon valószínű tehát, hogy bőrtarsolyaink fedelét színes szövettel húzták be, másrészt pedig a szíjgyártók mintákat poncoltak beléjük” (p.273). Tarsolyaink „vörösréz- vagy ezüstlapból készültek, az ötvös előre bekarcolta a rajzot, majd poncolókkal, cifrázóvasakkal kidolgozta s utána a rajz hátterét mélyebbre kalapálta. A hátteret néha még finom körponcolóval népesítették be. A bezdédi vörösrézlemezt teljes felületében aranyozták, a többieknél azonban csak a hátteret aranyozták, úgyhogy a minta finom rajzával együtt szépen érvényesült, a mélyített háttér pedig árnyékhatásával növelte a rajz játékát… A geszterédi fejedelem mellett ezüst tarsolylemez feküdt, Árpádé kétségtelenül aranyból volt... Meggyőződésem, hogy színarany szerszámok, fegyverek s övek egyedül csak a kündünek [szakrális fejedelem] jártak, aki „naphoz hasonlatos”, a „nap fia” volt. Az arany pedig ősidőktől fogva a nappal azonosított fém… Nemcsak tarsolylemezeinknél jár együtt az ezüst és a vörösréz használata, hanem általánosságban megtaláljuk ezt a két fémet régiségeinkben. Fettich Nándor nagyon érdekes technikai kutatások eredményeképpen kimutatta, hogy ennek a két fémnek az együttese a hun idők ötvösgyakorlatában gyökerezik. Tar-

solylemezeink mintakincsében is olyan vonásokat talált, amelyek ugyancsak eddig vezetnek minket. Kétségtelennek látszik – hiszen ezt történeti forrásokból is tudjuk –, hogy a magyarság díszítőművészete Dél-Oroszországban fejlődött ki s mélyében hunkori hagyományok lappanganak.” (A honfoglaló magyar nép élete, 1994, p. 270-271; temetkezések leírása: p.95-129;

fent LÁSZLÓ Gy. rajza, mely mutatja a tarsolyviseletünket; ld. Függelék I., 1-12. ábra; honfoglalók embertanáról ld. TÓTH Tibor, Turán, 2009/1, ÉRY Kinga, 1982).

A tarsolyviselet és tartozékainak kialakulása A magyar tarsoly fokozatosan alakulhatott ki abból az övre függeszthető, változatos alakú bőrtarsolyból, melynek példáit megtaláljuk a kora vaskorban az Altáj-hegység vidékén (itt megmaradt a konzerváló hőmérsékleti viszonyok következtében), majd viselete rendszeressé vált a steppén, nyilvánvalóan a kialakuló nomád életforma részeként, melyben szükség volt egyes használati tárgyak állandó kéznél tartására. Az uráli bronzkor indoiráni népeinél (Szintasta-Andronovo kultúrák) több azonos vonást találunk a hongfoglalókkal (részleges lovastemetkezés, elhunyt fejjel nyugatra tájolása, fokoshasználat stb., KORYAKOVA, 119-120), de tarsoly, fenőkő, tűzszerszám ekkor még nincs a sírokban (néha még kovakőből készítettek baltát, lándzsa- vagy nyílhegyet, pl. a Balanovo-kultúrában, KORYAKOVA-EPIMAKHOV, p.95, 100, 102; kovakő fegyverekre van példa az i.e. 6-5. évezredbeli Szamara és Khvalinszk kultúrákban a Volga mentén, és fenőkövet találtak valószínűleg nomád férfi maradványa mellett a görögországi Euboiában is az i.e. 10. században, K. JONES-BLEY, in Kurgans, p. 130). A tarsolyhasználat első steppevidéki példáit a fejlett, preszkíta Tagar-kultúrában, az eleinte kőlapokkal bélelt, majd gerendavázas, négyzetes alaprajzú kurgán-temetkezésekben találjuk az i.e. 8-1. században, a többnyire délnyugatra tájolt elhunytak mellett (Minuszinszkmedence, v.ö. Karasuk és a Noin Ula-i kurgánok). A női öveken kés vagy kis bőrtarsoly függött piperecikkekkel, köztük bronztükörrel és csontfésűvel (Nomads, p. 257, 301, 308). Délebbre, a szkíta kori Tuvában is piperecikkeket tartottak a kerek, ovális, négyzetes vagy trapézalakú bőr kézitarsolyokban, melyeket vörösre festett geometrikus motívumokkal díszítettek. A tasak peremére bojtokat erősítettek (uo. p. 278, itt is megjelenik a nyugatra tájolt kőlapos sír). Az i.e. 7-6. sz.-ban a fenőkövek már gyakoriak a szakáknál, mind Kelet-Kazahsztánban, mind az Amu-darjánál (uo. p.204, 207, 230). Tuvai szkíta szarvasos köveken (olennyije kamni, ld. balra, uo., p.272) ábrázolták is az övre felfüggeszthető tárgyak között a fenőkövet, mely négyzetes vagy trapézalakú, kis felfüggesztő lyukkal az egyik végén (uo. p.272, 277, 287). A szkíta Kul Oba kurgánban (Hamvak Dombja, Krím-félsziget) fenőkő készletet találtak arany fogantyúval (uo. p.69). Vaskések és fenőkövek a leggyakrabban talált eszközök a szauromata férfisírokban (Urál-Volga-vidék, i.e. 7-6. sz.). A fenőkövek kerek vagy négyszögletes átmetszetűek, gyakran szivaralakúak. Kiegészítő leletek a cseréporsó, a bronz- és vastűk, árak, és kovakövek. (uo. p. 108). Fenőkövek jellemzőek a szarmata periódusban is, az i.e. 5. századtól AD 4. századig (uo. p.103). A korai szarmata periódusban a férfisírokban kések, fenőkövek, ritkábban vasfokos és balta található (p.126). Középső és késői szarmata korban is jellemzőek a fenőkövek, vaskések, vas árak (p.143, 156). A tagarihoz hasonló korai nomád kőlapsíros (Slab Grave) kultúra Mongóliában szintén sírmellékletként használta a fenőkövet (p.321, 326, itt az elhunyt keleti tájolásával találkozunk).

A tarsoly egyik formája, melyet „pásztortáskának” nevezett el a szakirodalom, a kárpátmedencei késő szarmata korban (AD 2-4. sz.) mint új tárgytípus jelenik meg, vaskést, vas árat, tűzcsiholó vasat és kovakövet, néha fenőkövet tartalmazott (SULIMIRSKI, p. 177, Kiszombor-Ernőháza leletcsoport, p. 180, 51. tábla; fenőkő szauromatáknál p.42, p.99). A késő szarmata kori tűzcsiholó vas alakja teljesen megegyezik a honfoglaló magyaréval (Függ. I, 12. ábra). A 7. századi afraszijabi palotában (Szamarkand) a „Követek termének” falfestményein (Függ. II. 25. kép) is ábrázolták a tarsolyviseletet. Szergej A. JACSENKO részletes tanulmányban foglalkozott a viseletek típusaival. A türkök övén függött általában egy kard és egy tőr, egy színes textilből vagy bőrből készült tarsoly (tör. kaptarga; ebből eredhet a tarsoly szavunk, bár a TESz „bajor-osztrák” eredetűnek tekinti), egy kendő és egy fenőkő-készlet, díszes fadobozban. Hasonlóan írja le a korai türk övet egy 11. századi kínai tudós, Cseng Ku. A kínai krónikák megnevezik a kis fenőkövet a korai türk etnikai csoportok derékszíján függő tárgyak között (Tang shu, 217b a kirgizekről). A kaptarga-tarsolyban, a régészeti leletekből ítélhetően, tükröt, fésűt, pénzt és más kisebb tárgyakat tarthattak. Pendzsikentben az egyik freskó ünnepi jelenetén négy férfi három különböző típusú tarsolyt visel. A türk tarsolyok kerek, négyzetes vagy trapézalakúak. A szogd követek három csoportjában három különböző tarsolyt viselnek az övre függesztve, melyek négyzet-, szív- és kerek alakúak. Érdekes, hogy a magasabb rangú türkök és szogdok nem viselnek övtarsolyt az afraszijabi freskókon (fent Yatsenko, 2. tábla, a csagani szogd követség férfi és női viselete, 15-16.: övre függeszthető tarsolyok). Láthatjuk, hogy a keleti tarsolyviselet példáinál szinte valamennyi esetben hiányzik a tarsolyt díszítő fémlemezborítás és a tűzszerszám elhelyezése a tarsolyban, kivéve a szarmata kori „pásztortáskát”. Ez a két elem tehát, a tarsolylemez és a tarsolyban elhelyezett tűzszerszámok úgy tűnik csak a honfoglaló magyarokra és részben a szarmatákra voltak jellemzőek. A tarsolylemezeink pompás díszítése, bár mutat meótiszi szkíta, proto-iráni formajegyeket (24, 25 ábra), de közép-ázsiai divatra vall (mervi műhely?), ami az ogur-hunok, kabarok/kálizok révén is hozzánk kerülhetett, illetve korai példái a még feltáratlan sírjainkban pihennek a keleti óhazában (v.ö. 8, 10, 16. ábra). A hunok közvetítő szerepére utalhat, hogy az eddigi egyetlen közép-ázsiai példa, amely alakjában és valamelyest talán díszítésében is hasonlít a honfoglaló magyar tarsolylemezekre, egy szienpi (xianbei) fejedelmi övkészlet tarsolylemeze (Függ. II, 13., v.ö. szkíta aranylemez, Függ. I. 7. ábra?). Az övtarsoly ábrázolását megtaláljuk még egyes kínai szolgálatban álló szogd, türk vagy hun főemberek sírtábláin, a 6. században (Függ. II. 14, 15, 17).

Tarsolylemezeink növényi díszítésének kialakulása Tarsolylemezeink díszítőmotívumaira, az indákra, indafonatokra, a szent növény ábrázolásaira jóval több példát ismerünk. Ezek között a legkorábbi párhuzamok, illetve a hálószerű

indafonatunk előképei lehetnek az elő-ázsiai életfa-motívumok (Függ. III., 19-22, szumér, asszír, urartui), mint erre már HUSZKA J. számos példát felhozott 1929-ben, de az is felmerülhet, hogy ez a motívum a szkítákkal való kapcsolat révén került az asszírokhoz, erre mutat, hogy a nyugat-iráni Szakkizban talált szkíta kincs aranylemezein is szerepel a hálófonatmotívum, autentikus szkíta szarvas- és hegyi kecske-motívumokkal (23. ábra; a szkíta hatásra utalhat, hogy egy asszír pecséthengeren a jellegzetes szkíta fokost ábrázolták a szokásos szkimitar, a sarló alakú kard helyett, W.H. WARD, p.202, v.ö. Pazyrik, nemezkárpit). A szent növény ábrázolásai igen koraiak és ugyancsak az elő-ázsiai világba vezetnek bennünket, ahol már az indoirániak megjelenése előtt kialakulhatott kultusza, képi szabályrendszere (szumér és hettita pecséthengerek rajzai, W.H. WARD, p. 160, lent p.231, jobbra p.304; a steppéről érkező indoiráni hettiták számos elemet átvettek az anatóliai, északmezopotámiai vallásokból illetve el is terjesztettek a sajátjukból).

A szent növény, a barszom vagy bareszma kultuszának leírását megtaláljuk az Avesztában (Aban Yast, XXIII, 104). A bareszma egy megszentelt fafajta volt, melyet a zoroasztriánus papok külön ligetekben neveltek az áldozati szertartásokhoz. Ardvi Sura Anahita, a termékenység istennője bareszmát tart a kezében (Aban Yast, XXX. 126-129). A bareszma szó etimológiájára utal a harayå berezô, a „Ragyogás hegye”, „Fenséges hegy”, mely a dél-káspi Elburzzal azonosítható (Zamyad Yast I. 1., Ashi Yast, III. 24; nem kizárt, hogy e név rejlik a Börzsöny hegység nevében). Iráni, zoroasztriánus ábrázolásokon megjelenhet a haoma vagy homa, illetve gaokerena, melyek pontos növénytani besorolását szintén nem ismerjük. 95

Egy másik szent növény, szent fa volt az óiráni mitologikus képzetek között a tenger közepén álló fa, mely minden növény magvát tartalmazza s amelyen sas lakik: „Te teremtetted, Ó, szent Rashnu, a sas (saona) fáját, mely a Vorukasa-tenger közepén áll, melyet a jó remediumok fájának neveznek, az erős remediumok fájának hívnak, minden remediumok fájának, és amelyen minden növény magvai pihennek…” (Rashn Yast, X. 17). A Saona, közép-perzsául Sinamru vagy Simurgh madár „fészke egy fán van, mely minden magvak jad-besh-e, távol minden káros dologtól; mikor a madár felemelkedik, ezer ág hajt ki a fából s amikor leszáll rá, ezer ágat tör le róla és szétszórja a magvaikat. A Kanmros madár ott él a közelben és az a dolga, hogy összegyűjtse a fáról lehulló magvakat és odavigye őket, ahol Tishtar/Tistrya (Szíriusz csillagisten) őrzi a vizeket, és a vizet mindenféle maggal együtt az esővel szétszórja a világon”. A madaras végű sámánfák, sas-fák állításának és ábrázolásának szokása a steppei népeknél talán erre az ősi, avesztai képzetre vezethető vissza (v.ö. sámánfa, turu-fa, ld. DIÓSZEGI, p.93; ld. még az istennő, a világfa, sasfa, a szent hegy és a ’közép’ szakrális képzeteit a magyar néphagyományban, BERZE NAGY J. 1958, p.200; a régi magyarság „tűzimádó”, avesztai vallásáról ld. Ibn Ruszta, Gardezi, Al Dzsarmi és Dzsajhani, KMOSKÓ M.: Mohamedán írók a steppe népeiről, I/1-2). A szent fa kultuszát megtaláljuk a kaukázusi hunoknál a 7. században, akik szír és örmény források szerint heftaliták voltak, s valószínűleg a kárpát-medencei Attila-hunok utódai. A hunok szertartásairól, szokásairól a kelet-kaukázusi Albánia püspökének és kíséretének térítő útja kapcsán értesülünk: „A magas és sűrűlombú tölgyfák közül (amelyek az utálatos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vérét a fákra loccsantva, a ló fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fának, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is, mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották.… A főtáltos így beszélt: „Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándékokat vittetek a fák elé a hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betegeiteket meggyógyította, a szegényeket és szűkölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az égető hőségek idején az ő erejével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hőséget, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghízlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és táplálásotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a felhőkből cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején.” „…újra felépítjük és tiszteljük a szentélyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat, újra imádjuk a (szent) fákat, áldozatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig” (Moses Kalankatvaci [vagy Dasxuranci]: A kaukázusi hunok vallási kultuszáról, SZALMÁSI Pál, Keletkutatás, 1974, bővített újraközlés szerző fordításaival Turán, 2009/2; az „Aspandiat” elnevezés az avesztai Amesha-Spenta, Amsaszpandból származhat, mely a hat Jótékony Halhatatlan istenség neve, köztük a fák istennője, Ameretat vagy Amurdad, ld. Bund. XXVI. 113-115, XXVIII 3., 22. Shirozah II. 7.; de az istenség ótörök-mongol Tengri kán nevét is közli a krónika, a kétféle név használata tükrözi a hun törzsek iráni-török-mongol keveredését vallási értelemben is). A honfoglaláskori tarsolyainkban és fedőlemezeiken tehát megjelennek a steppetérségben a bronzkortól már ismert ősiráni „tűzkultusz” vaskori tartozékai (tűzszerszámok az áldozati tűz meggyújtásához), erre utalnak a magyar régiségben az uráli-andronovói, avesztai párhuzamok s közvetve a nyelvcsere ideje és újabban feltárt körülményei (KOR.-EPI. p.150151, és az R1a-hcs. kb. 4000 éve a steppén, ld. még ’isten’ szavunk iráni eredete), illetve a kultuszban használt szent növény ábrázolása, mely az idők során szkíta, szarmata, végül hun elemekkel kiegészülve nyerte el végső, egyénien magyar formáját. Elsősorban iráni ősvallásunk az, ami szerepet játszhatott a tarsolylemezeink kiemelkedően díszes kivitelezésében, a pompás növényi formák erre az ősi, világszemléleti tartalomra, az „életfára” utalnak, mely mindent táplál s a világ „közepén” összeköti az eget és a földet.

Függelék I.: Honfoglaláskori magyar tarsolylemezek

1. Galgóc

2. Szolyva

3. Bodrogvécs

4. Tarcal-Rimai dűlő

7. Szkíta aranylemezek az Altáj-hegységből, a baloldali valószínűleg (?) tarsolylemez (Nomads, 1995, p. 294, sajnos nincs pontos leírás róla) 5. Dunavecse-Fehéregyháza, alatta 6. Tiszabezdéd (1-6. ábrák Huszka J. nyomán); az egyenlőszárú keresztszimbólum feltűnik már a babiloni kasszúk, egy óiráni lovasnép pecséthengerein is (W.H. Ward, 1910, p.191); a lurisztáni bronzok valószínűleg, legalábbis részben a kasszúk hagyatékának tekinthetők

9. A tarsoly elhelyezkedése a férfi elhunyt derekának jobb oldalán, Kenézlő, I/14. (László Gy., i.m. p.116, leírása p.106; v.ö. bronzkori Krivoje Ozero) 8. Közép-Volga-vidék, 8-9. sz. (MNM-katalógus)

10. Bodrogszerdahely (László Gy., hasonló az északkaukázusi Martan-csunál talált tarsoly, Bakay K., ŐRF)

11. Újfehértó (MNM-katalógus)

12. Tarsolyaink tartalma: tűzcsiholó vas, kovakővel (fent Sárrétudvari, MNM, jobbra László Gy. rekonstrukciója, i.m. 267; pénz vagy egyéb tárgy sosem volt a honfoglalók tarsolyleleteiben, bár életükben lehet, hogy igen), balra késő szarmata tűzcsiholóvas darabja, kovakő-, fenőkőmaradvány és nyaklánc (Kiszombor B, 73. sír, Szentesi Múzeum, Sulimirski, 51. tábla, részlet)

Függelék II: Tarsolyok és tarsolyábrázolások a steppei kultúrkörből

13. Szienpi (Xianbei) arany övszerelék, balra tarsolylemez, AD 3-4. sz. (Wikipedia)

14. Türk, szogd vagy heftalita hun főember síremlékének márványkapuzata, 6. sz., Kína (Miho Múzeum, Japán), a jobb oldali alak övén tarsoly függ (hasonló hosszú ujjú köntösviselet látható a Képes Krónika 21. oldalán)

100

16. Tarsolylemez, Volga-vidék, Bérczi Szaniszló (2005) és Erdélyi-Sugár nyomán 15. A Miho-síremlék 11. táblája, lent tarsolyt viselő alak

18. Ősidol, tarsollyal az oldalán, c. 30 cm, Kelet-Mongólia, 13-14. sz., D. Bayar nyomán (Journal of Eurasian Studies, 2011/2)

17. Yu Hong, kínai szolgálatban álló türk követ sírtáblája, AD 593 (A. L. Juliano), baloldali alak tarsolyt vagy válltáskát visel (a táblákon virágot „éneklő” madarak is láthatók, melyek gyakoriak a magyar népművészetben)

101

Függelék III.: A leveles, indás és hálófonat-motívumok geneziséhez

20. Ezüst pektorálé életfákkal, őrzőállatokkal, Urartu, Ny.-Ázsia, i.e. 8-7. sz. (Miho Múzeum)

19. Asszír aranylemez a ziwiye/szakkizi szkíta kincsből, i.e. 8-7. sz., szolgálhatott előképként (R. Ghirshman) 21. Szumér pecséthenger lenyomata, i.e. 3. évezred (W.H. Ward, p.228).

22. Asszír pecséthenger lenyomata, i.e. 1. évezred eleje (W.H. Ward, p.222). 23. Szkíta aranylemez mintázata, Ziwiye/Szakkiz, i.e. 7-6. sz., a fonatok csomópontjaiban ragadozó vagy emberfejek, a mezőkben szarvas és hegyi kecske figurák (R. Ghirshman nyomán)

102

24. Stilizált szarvasfej aganccsal, bronz póznavég, Tenginszkaja, Meótisz-Kubán-vidék, 2. kurgán, i.e. 4. sz. (Szkíta aranykincsek, MNM, 2009, ismertető szöveg a katalógus 62. oldalán); a visszakunkorodó formavégződések és az agancs tövénél látható rovátkolás emlékeztet a honfoglaláskori leleteinken rendszeresen előforduló díszítményekre (tarsolylemezek, veretek, hajfonatkorongok) 25. az Ibrány-Esbóhalomi korong griffje, leveles végtagokkal; v.ö. az áttört, bronz korongjaink lényeinek sajátosan szétnyíló száját, mely a korai szkíta, észak-kaukázusi Kobán-kultúra övcsatjainak ábrázolásaival mutatja a legközvetlenebb hasonlóságot, melyet a régészek eddig még nem vettek észre, ld. szerzőtől Magyarok, szovárdok a 2. századi Sarmatiában, Turán, 2009/1, és Fodor I., Folia Arch., XXXI, 1980; az orosz régészet kimutatta a VolgaKáma vidéki Ananyino-kultúra kapcsolatát a szkíta Kobánnal, ld. Koryakova-Epimakhov, p.191)

103

26. Csagani szogd követség tagjai, hálófonat-motívum jobbra, freskórészlet, Afraszijab, Szamarkand, AD 7. sz. (a hálófonat-minta már a tarim-medencei múmiák ruházatán is megjelenik az i.e. 2. évezred elején)

27. Kínai sírkamra „nomád” jelenete, szkíta-hun-magyar típusú életfa-ábrázolással, áldozati lóval, szekérrel, nyilazóval, Won Yong, AD 168 (R. Cook: Tree of Life)

104

28. Cserépedény, Merv, 11-12. sz. (B. Brentjes),

29. .…és a díszítés részlete (szerző rajza, 1997)

30. Szogd kanna díszítése, 6-7. sz., Kelet-Irán (Brentjes)

31. Cseréptál közepe, Nisápur, 11-12. sz., Irán

32. Zoroasztriánus szent növény ábrázolása szogd textílián, 6-7. sz., Kelet-Irán (transoxiana.org)

33. Oszlop az Ajanta-barlangtemplomból, hálófonatos díszítése az indoszkíták hatását mutatja, i.e. 2. sz. (a barlangtemplom freskóin szakállas szkíta király alakja is megjelenik; Fergusson, 1880, no. 16, digi.ub.uni-heidelberg.de)

105

35. Dunai bolgár mázas csempe mintája, Patlejna (Fehér Géza nyomán)

34. A csernigovi ivókürt ezüstborításának töredéke (Fettich nyomán)

37. Magyar fejedelmi szablya markolata (Bécsi szablya, Dümmerth D. nyomán) 36. Szamtavisszi, Grúzia, 12. sz. (Mepisashvili-Zinzadze, 1977)

38. Az iráni, ny.-ázsiai hatás megjelenik a grúz egyházi művészetben is, Jézus bevonul Jeruzsálembe, Semokmedi ikon, 11-12. sz., lent palmettafonatok, hasonló kis körponcolásokkal, mint a honfoglaláskori dísztárgyainkon (G. Tschubinaschvili: Die georgischen Goldschmiedekunst des VIII-XVIII. Jahrhunderts, Tbiliszi, 1957)

106

Honfoglaláskori tarsolyaink jegyzéke (A honfoglaló magyarság, MNM kiállítás katalógusa alapján, Bp., 1996, oldalszámokkal): Eperjeske (Szabolcs-Szatmár-Bereg m., p. 73.), 3. sír, növényi díszítés, aranyozott ezüst, 13 x 11,8 cm (Jósa András Múz., Nyíregyháza, JAM) Karos-Eperjesszög (Borsod-Abaúj-Zemplén m., p. 88-89), II. temető, 29. sír, növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz hátlap, 12,8 x 11,3 cm (Hermann O. Múz., Miskolc, HOM) uo. (p. 94, 95), 52. sír, díszítetlen, ezüst, vörösréz Rakamaz-Strázsadomb (Sz-Sz-B. m., p. 112), A. sír, növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, 14,3 x 12,7 cm (JAM) Tarcal, Rimai-dűlő (BAZ m., p. 120), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz hátlap, 13,4 x 12,4 cm (Magyar Nemzeti Múz., MNM) Bodrogvécs (Szlovákia, p. 126, 142), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz, 14,3 x 11,7 cm (MNM) Bodrogszerdahely (régi Zemplén vm., Szlovákia, p. 139), bronz veretek (MNM) Kenézlő-Fazekaszug (BAZ m., p. 153), díszítetlen, rosszezüst, bronz, 10,6 x 10,3 cm (JAM) uo. (p. 154), díszítetlen, ezüst, vörösréz, 11,8 x 10 cm (MNM) Szolyva (régi Bereg vm., Szvajlava, Ukrajna, p. 178), növényi hálófonatos díszítés, bojtokat vagy csüngőket utánzó veretsor a fölső peremen, aranyozott ezüst, 12,5 x 11,3 cm (MNM) Tiszabezdéd (SzSzB m., p. 182), növényi hálófonatos, keresztes, sárkányos, díszítésekkel, aranyozott vörösréz, bőr, 13,6 x 15,6 cm (szélesebb a szokásosnál, MNM) Tiszaeszlár-Bashalom (SzSzB m., p. 186), D. sír, aranyozott ezüst veretek, 9,7 x 7,5 cm (JAM) Tiszavasvári-Nagy Gyepáros (SzSzB m., p. 201), bronz veretek (Vasvári Pál Múz., VPM) Tuzsér (SzSzB m., p. 205), 6. sír, díszítetlen, veretekkel, ezüst, hátlap vörösréz, 12,8 x 11,8 cm (JAM) Újfehértó-Micskepuszta (SzSzB m., p. 207), bronz veretek, bőr (JAM) Szolnok-Strázsahalom (Jász-Nagykun-Szolnok m., p. 283), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, 14,3 x 12,2 cm (MNM) Túrkeve-Ecsegpuszta (JNSz m., p. 295), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, 12,9 x 11 cm (Damjanich J. Múz., Szolnok) Dunavecse-Fehéregyháza (Bács-Kiskun m., p. 297, 307), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz, 13,5 x 12,5 cm (KJM, Kecskemét) Izsák-Balázspuszta (BK m., p. 318), díszítetlen, ezüst, vörösréz (KJM) Kiskunfélegyháza (BK m., p. 331), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, vörösréz, 11,5 x 10,8 cm (KJM) Budapest-Farkasrét (p. 360), növényi hálófonatos verettöredékek (MNM) Bana (Komárom-Esztergom m., p. 362), növényi hálófonatos díszítés, ezüst, vörösréz (MNM) Galgóc (régi Nyitra vm., Hlohovec, Szlovákia, p. 380, 389), növényi hálófonatos díszítés, aranyozott ezüst, 13 x 11,2 cm (MNM) Besenyőtelek-Szőrhát (Heves m., p. 384), erősen töredékes, roncsolt, ezüst, vörösréz, bronz (Dobó I. Múz., Eger) Tiszanána,Cseh-tanya (Heves m., p. 413), palmetta-verettel díszített, ezüst, vörösréz, 9,8 x 9 cm (MNM) Przemysl (Lengyelország, p. 444), bronz veretek

107

Bibliográfia: BERZE NAGY János: Az égigérő fa, Pécs, 1958 Burkhart BRENTJES: Mittelasien, Leipzig, 1977 Roger COOK: The Tree of Life, Thames and Hudson, London, 1987 DIÓSZEGI Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Bp., 1983 FETTICH Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége, Bp., 1937 Roman GHIRSHMAN: Az ókori Irán, Bp., 1985 HUSZKA József: A magyar turáni ornamentika története, Bp., 1929, reprint 1996 Annette L. JULIANO: Chinese Pictorial Spaces at the Cultural Crossroads (transoxiana.org) L. KORYAKOVA - A.V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge University Press, 2007 Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, ed. J. Davis-Kimball et al., Archaeopress, Oxford, 2000 LÁSZLÓ Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944, új kiadás Püski, Bp., 1994) R. Mepisashvili - W. Zinzadze: Die Kunst des Alten Georgien, Leipzig, 1977 The Nomads of the Eurasian Steppe in the Early Iron Age, ed. Leonid T. YABLONSKY et al., 1995 Tadeusz SULIMIRSKI: The Sarmatians, Southampton, 1970 William H. WARD: The Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910 Sergey A. YATSENKO: The Costume of Foreign Embassies and Inhabitants of Samarkand on Wall Painting of the 7th c. in the "Hall of Ambassadors" from Afrasiab as a Historical Source (transoxiana.org) The Zend-Avesta, I. Vendidad, II. The Shirozahs, Yasths and Nyayis, ford. J. Darmesteter, Oxford The Greater Bundahisn, B. T. Anklesaria, Bombay, 1956 Z. Tóth Csaba: Egy szkíta díszítőmotívum elemzése, Országépítő, 1997/3-4, A Nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi művészet, Országépítő, 1998/2,3 (orszagepito.hu), Az istennő keresése, Mikes Int., 2011., Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Int., 2010., Aveszta, Mikes International, 2011.

Ezüst övcsat részlete, pogány pap alakjával; ha magyar eredetű, akkor ez és a hozzá tartozó övveretek az egyetlen fennmaradt példák a honfoglalók emberábrázolására (N. M. Bokij-Sz. A. Pletnyova: Nomád család X. századi sírjai az Ingul-folyó völgyében, Arch. Ért., 116, 1989)

108

4. Lurisztán – Kaukázus – Urál-vidék – Kárpát-medence – újabb adalékok a 9-10. századi magyar hajfonatkorongok eredetéhez A több mint nyolcvan, honfoglalás kori magyar hajfonatkorong rendszerint női sírokból került elő, az elhunyt mellrészén vagy a halántéktájékon feküdt (a Tiszaeszlár-Bashalomnál talált korongpár felfüggesztő szíjdarabjai megmaradtak, így sikerült rekonstruálni a korongviseletet). Részint áttört, öntött bronzból, részint aranyozott ezüst, réz ötvözetekből készültek, általában 4-5 cm, ritkábban 6-8 cm közötti átmérőjűek, s növényi, állati, vagy stilizált, geometrikus motívumokat ábrázolnak, többféle öntőforma, minta alapján, melyeket az őshazából hoztak készítőik. Három esetben feltehetőleg emberalak is megjelenik az áttört korongokon (Mándok-Tetenke, Rakamaz-Fő u., Sárrétudvari-Hízóföld). A lemezes, préselt korongokon rendszeresen előfordul, hogy az áldozati állat feje, farka, végtagjai palmettacsokrokban végződnek. A korongoknak mind az ábrázolásai, mind használatuk (női varkocsdíszek) termékenységi, kultikus képzetekre utalnak (növekedési, növényi erők, metamorfózis-képzetek). A korongokon a táltos paripát, mely a magyar népmesékben a főhőst az életfa (szellemi világ) magasabb régióiba viszi, mítikus alakban, szétnyílt szájjal, olykor karmos lábakkal, palmettacsokros farkkal, az életfával együtt ábrázolták (v.ö. a kaukázusi hunok és más altáji népek lóáldozati szertartásait, Dasxuranci, II. köny, 41. fej., László Gyula, p. 366). A Kalocsa környéki korong lovának tomporán indoiráni svasztika látható, a teremtő, középponti, isteni erő jelképe (Huszka J. 1996, 118), mely előfordul más honfoglaló emlékeken, majd később a magyar népművészetben is, ami a magyarság ősi, proto-iráni kapcsolataira, sőt eredetére utal (v.ö. antropológiai, genetikai eredmények). Hajfonatkorongjaink eddig még fel nem fedezett szoros kaukázusi párhuzamokkal rendelkeznek valószínűleg már a vaskor elejéről: az észak-kaukázusi Kobán-kultúra (i.e. 1100-400) preszkíta típusú bronz övcsatjai nagy valószínűséggel mintául szolgálhattak az Urál környékén élő korai lovasnépek, köztük a bronzkori Szintasta-Andronovo-kultúracsalád utódnépe, a fjodorovo-alakuli, majd cserkaszkul-mezsovkai ősmagyarok vagy szovárd-magyarok számára, akik azután a vaskori Ananyino-kultúra népességét alkották a Volga-Káma térségében vagy e kultúrával kapcsolatban voltak (Koryakova-Epimakhov, 2007, pp. 32, 54, 96, 99, v.ö. S. A. Grigorjev megállapításai a dél-uráli kultúrák transzkaukázusi kapcsolatáról, uo. 145, északi expanziójukról, p. 150-151; Kobánról: 191, Fig. 5.2, 193, ld. még a kaukázusi fémművesség lurisztáni összefüggéseiről, Hančar, 1934; v.ö. szerzőtől „Vadat űzni feljövének”, 1999). Mint Koryakova és Epimakhov rámutatnak, „az ananyinói fémművesek szoros kapcsolatban álltak a kaukázusi és fekete-tengeri központokkal, ahonnan importálták az ún. kimmer bronzokat, keresztvassal ellátott tőröket, kobáni bronzfokosokat, kétgyűrűs zablákat, lemezeket és kardokat” (i.m. 194; szerzők megemlítik az altáji Szejma-Turbino bronzok hatását is Ananyinonál). A lurisztáni, proto-iráni fémművesség hatása nyomon követhető a Kaukázus, Közép-Ázsia és az eurázsiai steppe térségében, egészen a Kárpát-medencéig, természetesen módosult formákban és funkcióval; a magyar és a kaukázusi példák esetében az istenalak eltűnik, mintegy tabuvá válik, s marad az istenséget helyettesítő, termékenységi állat- és növény-metamorfózis ábrázolása, olykor az absztrakció egészen magas fokán (v.ö. Aveszta, Védák a vegetációs istennőkről és lóáldozatokról).

Magyar hajfonatkorongok a 9-10. századból Hajfonatkorong, áttört bronz, öntött, ezüstözött, EgerSzépasszonyvölgy, Észak-Magyarország, 9-10. század, honfoglalás kor (Dobó István Múzeum, Eger) Méret: átm. 5 cm Leírás: A korong áldozati lovat ábrázol, melynek hátából életfa növekszik, s farka is növényi levelekben végződik; szétnyíló szája, testtartása, alakja a kaukázusi-kobáni övcsatok állataihoz nagyon hasonló

109

Aldebrő-Mocsáros, áttört bronz korongpár női sírból, 9-10. sz. (MNM)

Hencida-Szerdekhalom, csőrös ló vagy szarvas, visszakunkorodó farkkal (MNM)

Ismeretlen lelőhelyről, ló és életfa-ábrázolás (MNM)

110

Kaukázusi övcsatok Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század (British Museum; a datálás kérdéses) Méret: Magasság: 8.85 cm Szélesség: 10.08 cm Súly: 102 g Leírás: Négyzetes bronz övcsat szétnyílt szájú szarvasábrázolással, melyet sodronyokból, illetve halszálkamintával és spirális motívumokkal alakítottak ki; korrodált.

Irodalom: John E. Curtis: Georgian belt-clasps, British Museum Magazines, 1994 no 18 : 25 John E. Curtis - Miroslaw Kruszynski: Ancient Caucasian and Related Material in The British Museum, Occasional Paper 121, London, The British Museum, 2002

Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század (British Museum) Méret: Magasság: 12.27 cm Szélesség: 11.82 cm Súly: 192.5 g Leírás: Négyzetes övcsat, csukott, szárnyszerű lábakkal ábrázolt csőrös lóval, melynek farka a hátára kunkorodik s találkozik a hasonlóan visszakunkorodó sörényével; az állatábrázolást kettős keret veszi körül, melyeket S-alakú spirálok díszítenek és oszlopszerű elemek kötnek össze; a tárgy korrodált, sérült.

Irodalom: John Curtis – Nigel Tallis: The Horse, London, BMP, 2012

Övcsat, áttört bronz, Georgia, 1-2. század (British Museum) Méret: Magasság: 9.73 cm Szélesség: 9.9 cm Súly: 135 g Leírás: Négyzetes bronz övcsat, sarkain félgömbökkel, a keretben S-alakú spirálokkal; a középponti alak egy szétnyílt szájú szarvas, stilizált agancsokkal, háta fölött kutya (?), hasa alatt egy madár; korrodált. (Ancient Caucasian and Related Material in the British Museum; http://www.britishmuseum.org)

111

Övcsat, áttört bronz, 1-3. század, Kaukázus, Georgia (Metropolitan Museum, N.Y., Rogers Fund, 1921, leltári szám: 21.166.5) Méret: 11.4 x 11.4 cm Leírás: Az életszerű állatokkal díszített bronztárgyak az időszámításunk előtti második évezred végén jelennek meg a Kaukázus térségében. Számos bronz eszközön, így fokosokon, övcsatokon, rituális tűkön találhatók keskeny derekú, ívelt nyakú és hátú stilizált állatok, melyeket Georgiában, Örményországban, Azerbajdzsánban és a Kaukázus északi részén találtak a késő

bronz és a kora vaskorból. A fentihez hasonló öntött bronz övcsatokat találtak ásatásokon a Georgiai Köztársaságban, melyek a térség jellemző tárgyai az időszámításunk utáni első századokban. Ez a darab egy stilizált szarvast ábrázol, kerek farán és szügyén koncentrikus körökkel, melyek valószínűleg asztrális vonatkozásokat jelölnek. Az állatot elölről és alulról madarak támadják. S-alakú spirálok teszik teljessé az áttört kivitelezést, a szarvas háta fölött egy stilizált állatfejjel (?). A jelenetet halszálka-mintás keret veszi körül, négy sarkán félgömbökkel. A tárgy hátoldalán, középtájon lévő karika és nyelv arra utal, hogy övcsatként használhatták.

Balra: kaukázusi bronz övcsat, itt még fellelhető az átmenet a kisázsiai-lurisztáni „állatok ura” típusú ábrázolások (jobbra: lurisztáni bronz zablaoldaltag, Yetts, The Horse, ESA, IX., 1934, p. 253.), és a későbbi övcsatok között; a szarvas agancsai hasonlóak az iráni, szkíta-szarmata rövid kard, az akinakész egyes példányainak markolatgombjaihoz (Hančar, 1934, p. 89, Abb. 30; v.ö. J. A. H. Potratz: Die Skythen in Südrussland, 1963, pl. 82)

112

Egyéb párhuzamok:

Balra: arany falera (ló homlokdísz), bika-ábrázolással, szkíta fejedelmi kurgánból, AlexandropolGymri (mai Vanadzor), Örményország, i.e. 4. sz. (L. Schneider - P. Zazoff: Zur Lesung Thrakische und Skythische bilder; in: Jahrbuch des Deutschen Archäologischen Institute, Band 108, Berlin, 1994); jobbra: Aldebrő-Mocsáros, aranyozott ezüst korong, 9-10. sz. (MNM)

Pecsétnyomó rajza a közép-ázsiai Baktria-Margiana-kultúrából, i.e. 2100-1700 (BMAC, V. Sarianidi, 1986, közli: Anthony-Brown, 2007); Sarianidi kimutatta a közép-ázsiai bronzkori kultúrák elő-ázsiai eredetét; e kultúrában gyakori az áttört, öntött bronz vagy ezüst pecsétnyomók használata (lent, az oroszlánon ülő istennő, Nana vagy Nanaia ábrázolásával, ld. Z. Tóth Csaba: Az istennő keresése, in: Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011)

113

Áttört, négyzetes és korongfejű bronztűk, Lurisztán, Ny.-Irán, i.e. 8-7. század 6 cm (J. Carlebach-gyűjt., New York, és Los Angeles County Museum)

Áttört, bronz szarmata lószerszámdíszek, Kolchisz, Georgia, DNy.-Kaukázus, i.e. 6-5. század 17 x 13,6 cm és 18,1 x 16,3 cm (Archéologie de l’Union Soviétique, 1992, pl. 10., royalathena.com)

114

Irodalom: A honfoglaló magyarság, Magyar Nemzeti Múzeum, 1996, Millecentenáriumi kiállítás katalógusa David W. Anthony – Dorcas R. Brown: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted Warfare, 2007 Bálint Csanád: A ló a pogány magyarok hitvilágában, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970/1. Fettich Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége, Archeologia Hungarica, XXI., Bp., 1936, 89. Fodor István: Honfoglalás kori korongjaink származásáról, Folia Archeologia, XXXI. 1980. Franz Hančar: Einige Gürtelschliessen aus dem Kaukasus, Eurasia Septentrionalis Antiqua VI., 1931. F. Hančar: Kaukasus-Luristan, ESA IX. (Minns Volume) 1934. F. Hančar: Ross und Reiter im urgeschichtlichen Kaukasus, 1935. F. Hančar: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit, Wien-München, 1955. History of the Caucasian Albanians, by Movses Dasxuranci, trsl. C. J. F. Dowsett, London, 1961, Oxford Univ. Press (részletek: Turán, 2009/2, 100-119) Huszka József: A magyar turáni ornamentika története, 1929, reprint 1996. L. Koryakova – A. V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge University Press, 2007. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Püski, 1997. Nagy Árpád: Eger-Szépasszonyvölgy, Régészeti Füzetek, 1969, I. 22., 59, 1970, I. 23, 77 Sarianidi, V. I. Mesopotamiia i Baktriia, Sovietskaya Arkheologiya 2, 1986. Szabó J. Győző: A honfoglalás kori lemezes korongok viseletéről, Egri Múzeum Évkönyve, 1963/1. Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének…” a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglalás kori művészetünk, Hitel, 1999/5 (last update: ztothcsaba.hu)

Sárrétudvari-Hízóföld

115

A honfoglalás kori hajfonatkorongok jegyzéke (A honfoglaló magyarság, Magyar Nemzeti Múzeum, millecentenáriumi kiállítás, 1996, katalógus alapján; a korongok rendszeresen női sírokban feküdtek – Z. T. Cs.) Rövidítések: Megyék: B.-Kk. = Bács-Kiskun B.-A.-Z. = Borsod-Abaúj-Zemplén H.-B. = Hajdú-Bihar H. = Heves J.-Nk.-Sz. = Jász-Nagykun-Szolnok N. = Nógrád Sz.-Sz.-B. = Szabolcs-Szatmár-Bereg Múzeumok: DM = Déri Múzeum, Debrecen DIM = Dobó István Múzeum, Eger HOM = Herman Ottó Múzeum, Miskolc MNM = Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest JAM = Jósa András Múzeum, Nyíregyháza Ltsz. = leltári szám ______________ Áttört, bronz és egyéb fémből, ló- és életfa-stilizációkkal Tiszaeszlár-Bashalom (Sz.-Sz.-B. m.), aranyozott ezüst, átm. 5 cm, MNM Ltsz. 60.17.5-6A (p. 188) Hencida-Szerdekhalom (H.-B. m.), öntött bronz, átm. 5,6 cm, MNM Ltsz. 13/1933.1 (p. 233), párhuzamok: Sarkad, Gyula; az elhunyt fiatal leány halántéktáján találták, a süvegdíszek alatt Nyíracsád-Szentirmay föld (H.-B. m.), fehér fém, átm. 4,8 cm, DM. Ltsz. 77.157.1-10 (p. 244) Sárrétudvari-Hízóföld (H.-B. m.), bronz, átm. 6,05 x 6,95 cm, DM Ltsz. IV.90.200.5 (p. 276) Tiszafüred-Nagykenderföld (J.-Nk.-Sz. m.), öntött bronz, erősen stilizált, átm. 4,25-4,35 cm, MNM 78.4.5A (p. 290) Kalocsa környéke (B.-Kk. m.), öntött bronz, átm. 5,1 cm, VKM Ltsz. 64.6.35.1 (p. 315) Sarkad-Peckesvár (B.-Kk. m.), tükörfém, átm. 5,8 cm, MNM 1/1927.1 (p. 347) Aldebrő-Mocsáros (H. m.), 13. sír, öntött bronz, átm. 6,5 cm (p. 381)

116

Eger-Szépasszonyvölgy (H. m.), öntött, ezüstözött bronz, átm. 5 cm, DIM Ltsz. 54.25.1 (p. 387) Áttört, bronz, ló és lovas vagy stilizált életfa ábrázolásával Mándok-Teténke (Sz.-Sz.-B. m.), öntött bronz, átm. 4,7 cm, JAM Ltsz. 63.594.1 (p. 158) Rakamaz-Fő u. (Sz.-Sz.-B. m.), öntött bronz, átm. 4,7 cm, JAM Ltsz. 64.886.2 (p. 162) Sárrétudvari-Hízóföld (H.-B. m.), 83. sír, öntött bronz, füles, ló és lovasa ábrázolással, átm. 3,7 cm, magassága a füllel együtt: 4,6 cm, DM Ltsz. IV.90.68.4 (p. 260) Ismeretlen lelőhelyről, ló és életfa, öntött bronz, átm. 4,4 cm, MNM 61.18A (p. 395) Lemezes korongok, ló, életfa egyéb állat ábrázolásával (v.ö. „tulipánfejű”, nyitott szájú lovak: Vörs-papkert, B 561. sír, ónbronz, p. 377, és Ladánybene-Benepuszta, csat, p. 338) Karos-Eperjesszög (B.-A.-Z. m.), II. temető, 47. sír, préselt, ezüst, aranyozott, átm. 8 cm, HOM Ltsz. 94.41.1-2 (p. 93) Ibrány-Esbóhalom (Sz.-Sz.-B. m.), 197/A sír, aranyozott ezüst, griff-ábrázolással, átm. 7,3 cm, JAM Ltsz. 95.353.7 (p. 149) Rakamaz-Turóczi part, Gyepiföld (Sz.-Sz.-B. m.), turulos korongpár, aranyozott ezüst, átm. 8,2 cm, JAM Ltsz. 64.875.6-7 (p. 163) Aldebrő-Mocsáros (H. m.), 20. sír, préselt, aranyozott ezüst, átm. 7,4 cm, DIM Ltsz. 63.9.35 (p. 379, 382) Áttört, növényi motívumos korongok Sárospatak-Baksahomok (B.-A.-Z. m.), aranyozott ezüst, átm. 5,2 cm, MNM Ltsz. 59.5.3A (p. 169) Budapest-Kispest-Szentlőrinc, ezüst, átm. 4,4 cm, MNM Ltsz. 109/1912.5 (p. 305), lemezes változata: Dunaszekcső, Baranya m., aranyozott ezüst, átm. 7,4 cm, MNM Ltsz. 38/1905.99 (p. 369) Sárrétudvari-Hízóföld, 102. sír, aranyozott ezüst-vas ötvözet, négy szívforma kereszt alakban elrendezve, DM Ltsz IV.90.82.8 (p. 261) Tiszabő (J.-Nk.-Sz. m.), aranyozott ezüst, palmettás, bekarcolt, átm. 8,3 cm, MNM Ltsz. 1/1939.1-2 (p. 286) Solt-Tételhegy (B.-Kk. m.), aranyozott vörösréz-ezüst ötvözet, átm. 8,4 cm, négy darab háromkaréjos palmettacsokor, MNM Ltsz. 82/1907.1-2 (p. 352)

117

Törökkanizsa (régi Torontál m., ma Szerbia), ezüstözött bronz, átm. 8-8,5 cm, MNM Ltsz. 28/1900.229 (p. 355) Ismeretlen lelőhelyekről: öntött bronz, életfás, átm. 4,4-4,5 cm, ill. 4,8 cm, MNM Ltsz. 171/1874.66, 55.5.15, 61.20A (p. 394) Lemezes korongok növényi, geometrikus és más motívumokkal Anarcs (Sz.-Sz.-B. m.), aranyozott ezüst, átm. 6,8 cm, JAM Ltsz. 64.891.1 (p. 128) Tiszabercel-Ráctemető (Sz.-Sz.-B. m.), 4. sír, aranyozott ezüst, átm. 7,2-7,4 cm, JAM Ltsz. 64.890.1 (p. 125, 179) Tiszaeszlár-Dióskert (Sz.-Sz.-B. m.), ezüstözött bronz, átm. 8,1 cm, JAM Ltsz. 68.297.4 (p. 192) Tiszaeszlár-Vörösmarty u. (Sz.-Sz.-B. m.), ezüst, bekarcolt motívummal, átm. 5,4-5,1 cm, JAM Ltsz. 64.577.8 (p. 196) Biharkeresztes-Bethlen G. u. 25. (H.-B. m.), 1. sír, aranyozott ezüst, svasztika (spirálkereszt) motívummal, átm. 7,5 cm, DM, leltározatlan (p. 217) Dormánd-Hanyipuszta-Bencsik-tanya (H. m.), aranyozott és ónozott vörösréz, átm. 8,8 cm, DIM 60.138.1 (p. 385) Sóshartyán-Hosszútető (N. m.), ezüst, átm. 8,7 cm, MNM 70.18.7A (p. 408) Szob-Ipoly menti országút (N. m.), „A” sír, préselt, aranyozott ezüst, átm. 7,9 cm (p. 409)

Tiszaeszlár-Bashalom, a varkocsdísz rekonstrukciója, részlet (MNM, 1996, p. 188)

118

5. Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig Eurázsiai Y-DNS (apai) haplocsoportok mai arányszámainak áttekintése A genetikai néprokonságok – egy-egy azonos haplotípus hangsúlyos jelenléte több népnél –, mint az alábbiakból láthatjuk, nem feltétlenül jelentenek tényleges azonosságot, a gének nem teljesen etnikum-jelzők. Hiszen mi a közös pl. a lengyelek, ukránok és a kirgizek, tadzsikok között, akiknél egyaránt magas, 60% körüli az R1a apai haplocsoport aránya, tehát közeli rokonoknak tekinthetők? Nyilvánvalóan a „rokonságnak” van egy rejtettebb, bármiféle genetikától független forrása is, mely a szellemi kultúrát létrehozó „égi” erőinkből fakad, illetve fontos szerepet kell tulajdonítani a környezettel összefüggő életmódnak, a történelmi népsorsok különbözőségének, melyek legalább olyan mértékben alakítják, jellemzik az adott népeket, mint a genetikai örökségük, illetve ez az alakítás, alakulás a külső-belső erők organikus egységében vagy diszharmóniájában zajlik, zajlott, melyek a genetika szerint közös férfi és női őstől („Ádám, Éva”) származó emberiséget az egyes rasszok, nyelvek külön útjaira vitték. A genetikai kutatások egyik fő tanulsága éppenséggel az, hogy az ember nincs atavisztikusan lekötve a genetikai, „faji” erők által, nem csak őseink eredői vagyunk, nem mindig azokkal vagyunk rokonságban, akikkel szeretnénk rokonságban lenni. A múltunk, eredetünk „elvarratlan szálainak” – sőt félrevarrt szálainak! – kutatása, helyreállítása közben sem feledhetjük el azt az egykor jobban ismert jelenséget, hogy az emberi lélek útja nem teljesen esik egybe a fizikai-földi összefüggésekkel, vagyis ezekhez képest van egy ab ovo belső szabadsága, önállósága, mely nem engedi, hogy „kővé váljunk”, a külső élet és merev fogalmaink hatására. Az emberi lény eleven organizmus, amely változásra képes, ettől él, hogy növekszik, fejlődik, s ez minden biológiai élet legfontosabb alaptulajdonsága, a mozgás, az elevenség, a kapcsolódás. „Sem a nyelv, sem az életmód, sem a somatologiai tulajdonságok nem állandóak és nincsenek törvényei annak, hogy melyik a kevésbé állandó” – írta Teleki Pál 1918-ban (Turán, p.79, 197. lábj.). Ezzel az életszerű megközelítéssel sokkal többet megérthetünk egy nép történetéből, életéből, önmagunkból s abból, amivel a jelenünknek és a jövőnknek tartozunk, mint ha csupán bezárkóznánk – egy-egy kétségtelenül káros történelmi-politikai hatásra adott nem kevésbé téves, sőt önveszélyes válaszként – az előregyártott válaszok merev falai közé, és elszakadva a józan észtől azt mondanánk, hogy márpedig másképp nem lehet, „ez a szent igazság, punktum”. A hagyományos korokban még jól ismerték az élet megújuló, megújító erőit, a termékenységi erőket, melyeket egész kultikus gyakorlatrendszerrel vettek körül. Magát az életet és az éltető, átható szellemet tisztelték, óvták őseink is, nem a múlandó dolgokat, nem „bálványokat”, nem „dogmákat”. Az „elvesztve megőrizni” elve hozzátartozott az életükhöz, s az „elvesztés” a külső, múlandó, változó formákra vonatkozott (gondoljunk pl. a honfoglaláskori sírokban elhelyezett értékekre!), a „megőrzés” pedig a mindig továbbáramló szellemi, lényegi tartalomra, melyet a hagyomány szerint az „égi hierarchiában” egymást követő korszellemeknek megfelelően értettek meg, mindig összhangra törekedve „ég és föld” között. Ezért a hagyomány olyasmi, amit elsősorban magunkban, a fokozható, elmélyíthető megismeréseinkben, igazságkeresésünkben hordozunk, s ebből fakadóan ápolunk, képviselünk a világban, az oktatásban-nevelésben, közösségi életünkben. A hagyomány külső formái – és minden egyéb „formák” – jelek, ürügyek a gondolkodásunk, átélésünk számára, melyeket halottá, vagy eredeti tartalmával ellentétessé teszünk, ha megtagadjuk, vagy ha bálványozzuk őket. Sem a szeretetet, sem a gondolkodást, emberi létünk két legalapvetőbb megnyilvánulását, nem lehet „kötelezővé” tenni, csak érzékeny módon hajlamosítani rá, hogy szeressük a „jót”, s ne elidegenítsünk tőle másokat, saját honfitársainkat a „jó” nevében, „kötelezővé” tételével. Így lesz hitelesen magyar és egyetemesen emberi a törekvésünk, itt, a jelenben.

119

A magyarságnál a honfoglalás idején is jelentősebb százalékban kimutatott R1a (M17) apai haplocsoport Indiától Közép-Ázsián és az Altáj-hegységen át Kelet-Európáig jellemzi a különböző népcsoportokat, ebben a három-négy fő régióban magasabb, a köztes területeken pedig alacsonyabb arányban (az R1a keleti elterjedési határa kb. az Altáj, Tien-Shan, az antik szerzőknél a Mons Imaeus, mely kettéválasztotta Szkítiát). Ez azt jelenti, hogy alapvető genetikai rokonság áll fenn e három terület népességei között, különösen az észak-indiaiak, kirgizek, tadzsikok, üzbégek, sőt ujgurok és pakisztániak, valamint szlávok és magyarok között, mely rokonságoknak természetesen több-kevesebb történeti nyoma is van. Felmerül a kérdés, hogy a magas R1a-arány lehet-e pusztán keveredés eredménye? És az alacsony R1a-arány vagy egy génjel mai hiánya jelentheti-e, hogy régen is így volt? Bár az 1-2% alatti haplocsoport-arányok semmiképpen sem tekinthetők eredet- vagy rokonság-jelzőknek, nem kizárt, hogy ezek a kérdések a fizikai síkon eldönthetetlen problémáink sorát gyarapítják. Meglepő jelenségekkel is találkozunk tehát az új rokonság-tudomány területén, melyekhez azonban mégsem lehetetlen értelmezve közelíteni, s kirajzolódhat egy történeti-genetikai „világtérkép”. Iránban például, ahol azt várnánk, hogy magas R1a vagy R1b értékeket kapunk, ennek az ellenkezője történt: az R1a1 haplocsoport aránya 3-31% közötti, az elő-ázsiai J2 haplocsoport aránya pedig 30-59% közötti (8 régióban Quintana-Murci et al., 2001, és Wells et al., 2001, 3 régióban). A kutatók ezt úgy magyarázzák, hogy a mezopotámiai és a vele szomszédos őscivilizációk magukba olvasztották a steppéről a bronzkor vége felé érkező kisebb népességszámú proto-irániakat, akik viszont átadták nekik nyelvüket, s ma Irán hivatalos nyelve a párszi (perzsa). Mivel Irán délnyugati részét az ország közepén kiterjedt sivatagos, sziklás, nehezen járható térség választja el a keletebbre élő R1a-népességektől, így a „génutánpótlás” elmaradt, s az iráni-perzsa R1a helyenként drasztikusan visszaszorult, lecsökkent a korábbi, elő-ázsiai népességgel való keveredés következtében (Quintana-Murci et al., 2001), míg Közép-Ázsiában és Indiában magas maradt. Valószínű, hogy a magyarság magasabb R1a-aránya azért maradhatott meg, vagy növekedhetett – és ezen még a kelet-ázsiai, europomongoloid hunokkal való bizonyos fokú kapcsolatok sem sokat változtattak, sőt mára teljesen eltűntek belőlünk az ázsiai apai gének (C, L, O, Q), de a honfoglalóknál sem voltak döntő mértékűek, s az anyai géneknél sem –, mert nem voltunk kitéve túl nagy népkeveredésnek, illetve hasonló génállományú népekkel keveredhettünk az Urál és az Aral-tó vidéke, illetve a Kaukázus környékén – ahonnan a G2a és J2 génjeleink valószínűleg az alánok vagy a szabirok révén származhattak –, majd az R1a-R1b szlávokkal keveredtünk a honfoglalás után, s így elkerültük egykori iráni géntestvéreink sorsát. Indiában a magas R1a-arány a szigorúbb kasztrendszernek, a kaszton belüli házasodásoknak köszönhetően megőrződött (az R1a az észak-indiai magasabb kasztok tagjaira jellemző; ld. Kivisild et al., 2003). Az a tény, hogy nem vagyunk „finnugorok” és a honfoglalás kori leletekben is csak elenyésző mértékben találtak uráli/szibériai génjeleket a kutatók (eddig 7 leletben az Y-DNS M178-Tat/N mindössze 0-1% közötti volt), ami nem néperedetre, legfeljebb hajdani csekély keveredésre utal, nos, ez talán senkit nem lepett meg igazán. Viszont nehéz meghatározni a genetika alapján, amire pedig elemien kíváncsiak voltunk: hol húzódik vajon a „demarkációs” vonal az „árja” és a turáni gének között, irániak és törökök, avagy magyarok és hunok között? Mint maga az iráni szent könyv, az Aveszta is utal rá, az ősiráni király három fia, Árja (Airyu, Irán királya), Tura (Turán királya), és Sairima (Szauromata, Szarmácia királya) között robbant ki az örökösödési háború Irán birtoklásáért, majd ezt tetézték a vallásháborúk Zarathustra fellépésekor (e történetek időbeli elhelyezése sajnos bizonytalan, i.e. 6000 és 600 között mozog), ugyanakkor az Aveszta megemlékezik a turáni szent férfiakról és szent asszonyokról, akik valószínűleg megértették Zarathustra üzenetét. Meglepő módon az Aveszta a hunokat (hyaona, chión) sosem nevezi turániaknak, legfeljebb „ördöginek”, „komisznak”, s csak Firdauszi beszél átfogóan „turániakról” a 11-12. században, beleértve a „haitalokat”, heftalitákat (Shahnamah). A genetika tehát ezesetben igazolja a hagyomány egyik közlését,

120

miszerint az Irán és Turán közötti harc testvérnépek háborúja volt, és genetikai R1a-R1b azonosságról beszélhetünk az irániak és turániak esetében. S valóban, a steppén, ahonnan az „árják” bevándoroltak a mai Irán (és India) területére, az R1a haplotípus volt elterjedve az archeogenetikai kutatások szerint már a bronzkorban. A mai türkméneknél, akiket bízvást tarthatunk turániaknak, az R-haplotípus 3 mutációja (R1a, R1b, ősi R-M45) összesen 54%-ot tesz ki, R1b túlsúllyal, de az ujguroknál is meghatározó az R1a jelenléte, emellett mindkét populációnál az elő-ázsiai J2 haplocsoport is jelentős, ami egy külön érdekesség (ld. alább, és a 2-7% J2 a mai magyaroknál, de ez lehet jóval korábbi eredetű, sőt a Kárpát-medencében is felvehettük). Nem kizárt tehát, hogy a steppén maradt rokonaikat – akik idővel keveredtek a mongoloid kelet-ázsiaiakkal – kezdték turániaknak nevezni a délre (vissza-)költözött, letelepedett, városlakó árják. A hyaonák mellett főként a „turáni danukat” emlegeti az Aveszta, mely név talán a kínai Szima Csiennél ’tung-hu’, donghu néven szereplő törzseket jelenti. De az sem kizárt, és további kutatásokat igényel, hogy az ősmagyarok már a bronzkorban kapcsolatba kerülhettek a feltehetőleg ugyanúgy R1a-típusú hyaonákkal (ld. mongóliai xiong-nu elit temetők és szibériai szkíták R1a-értékeit a szakirodalomban), bár a Kézai-krónika alapján ez a magyar-hun kapcsolat sokkal későbbre, és inkább a Meótisz környékére, sőt részben a 7. századi avar-hun Kárpát-medencére lokalizálható (székelyek Kuber/„Csaba”-hagyománya). A mai, kelet-európai udmurtokra és tatárokra is jellemző az R1a-haplocsoport (Baskíria szomszédságában és a Krímben), a szibériai hantiknál pedig kb. 15 %, ami a modern kori vagy régi keveredések eredménye, oroszokkal, szkítákkal, szovárd-magyarokkal (ld. uráli N az örmény és azeri génjelek között utalhat a beolvadt szovárdokra!). Úgy tűnik, hogy a turániakkal is azonos R1a/R1b-genetikánk mellett az a tény, hogy 1100 éve inkább választottuk Európát, mint Ázsiát, inkább a letelepedést, mint a nomád életmód folytatását – és ez nyilván nem egy „propaganda-szólam” akar lenni, csupán ténymegállapítás –, ez inkább tükröz egy „árja” szellemi minőséget, mint „turánit”. Ám ez nem jelenti azt, hogy a „turániságnak” ne lett volna jelentősége – akár negatív, akár pozitív értelemben – a magyarság számára, hiszen a bronzkorban (ld. déli eredetű Szintasta-Andronovó kultúrák az Urálnál és a steppén, melyekhez a magyarság ősi soron tartozott Tóth Tibor antropológiai kutatásai szerint), a pásztorkodó, félig letelepedett életmódban eltöltött hosszú korszakot követően, nagyjából 2000 éven át „turániként” – bár nem törökként, inkább a szauromatákkal, szakákkal keveredve – nomadizáltunk téli és nyári szállásainkon, délen és északon (a mai „turáni” nomadizmust nem lehet teljesen azonosnak tekinteni az egykorival, amely külsőbelső vonásaiban is magasabb szintű volt). Sőt, az Irán-Turán testvérharc emléke talán egészen sokáig fennmaradt a magyarságnál, s mintha ennek visszhangja jelenne meg olykor „családon belül”, István király és Koppány, vagy László király és a kunok küzdelmeiben s ezek ősi, steppei kánont követő ábrázolásaiban (László Gy.). Az Irán-Turán ősellentét tehát alapvetően szellemi-lelki tartalmú volt, a köztük lévő határ úgy tűnik ugyanaz, mint ami magának az emberi nemnek ősi, belső meghasonlása jó és rossz között, az építő, gyógyító, fényszerű, felemelő és a romboló, betegítő, sötét, kísértő-lehúzó gondolatok, ösztönök, tettek között, s ezek a különbségek egykor hangsúlyosabban jelenhettek meg, mély szakadékot vágva akár vérrokon embercsoportok vagy társadalmi rétegek között. Az ősiráni-andronovói magyarság honfoglalás utáni történelmében közmondásossá vált „turáni átok”, a széthúzás jelensége, amellett, hogy a különféle csatlakozott törzsekkel is összefüggésben lehet, talán egy hasonló, kísértésszerű, hanyatló állapotra, korszakra vezethető vissza, mely a lovas nomadizmus elterjedése után, a vaskorban, vagy – ami valószínűbb – a már mongol-hunokkal való találkozás után következhetett be nálunk (ld. europo-mongoloid típusok a honfoglalóknál, Éry K. 1982). Az Irán-Turán ellentétet azonban mégsem lehet minden további nélkül „fehér-fekete” alapon „aktualizálni”, és az „irániban” csak haladót, a „turániban” pedig csak lemaradót látni, sőt ma bizonyos fokig ez az ellentétpár és értékrendjük megfordult, s a „turániság” képviselhet egy „öko-szociális”, spirituális fejlődési tartalmat, ha felismeri, túl a múlt ismétlésén. A lényeg az,

121

hogy az emberi lélek polaritásai, „ész és szív”, értelem és ösztönök között összhangot teremtsünk, és ezzel kibékítsük egymással Keletet és Nyugatot, ami nem képzelhető el KözépEurópa közvetítése nélkül, mint ezt már régebb óta sejtjük. És hogyan magyarázzuk ebben a genetikai R1a rokonság-láncolatban a szlávság jelenlétét, ami talán a legmeglepőbb? Mint közismert, a szlávok indo-európai nyelvet beszélnek, ez tehát összhangban áll genetikai eredetükkel. Ugyanakkor felmerülhet, hogy magas R1a értékeik köszönhető-e a kelet-európai szkítákkal, szarmatákkal való keveredéseknek, vagy egyenesen a szkítáktól, szarmatáktól ered-e? A lengyeleknél valóban él egy szarmata eredethagyomány, amely nem pusztán a történelmi romantika szülötte, s nem csupán történelmünk közös pontjai miatt érezzük közeli rokonainknak a lengyeleket (a ’lendzse’ egy szláv törzs neve volt, mellyel a honfoglalás előtt szomszédságban éltünk Przemysl környékén, s ezt a nevet átvittük az egész népre, így lettek a polákok nálunk „lengyelek”, bár polják nevük is szláv, ’mezeit’ jelent, ami lehet a szlávokat megszervező szarmaták ’steppei’ jelzője). A „szarmato-lengyelek” beolvadtak a szlávságba, átadva vagy még jobban feldúsítva az R1a genetikai örökséget, miközben átvették a szláv nyelvet, hasonlóan a bolgárokhoz, akik KözépÁzsiából érkeztek az Al-Dunához a 7. században (bár nem tartom kizártnak, hogy a bolgárok vagy onogurok/„európai ujgurok” is irániak voltak, akik átvették az altáji törökség nyelvét, erre vannak bizánci források, Menandros és Agathias; a bolgárok rövidfejű europidok voltak enyhén mongoloid vonásokkal). Érdekes viszont, hogy a bolgárok több évszázados intenzív szláv keveredése nem hozta el az R1a vagy R1b haplocsoportjaik arányának jelentős megnövekedését, sőt valamivel gyakoribb náluk az elő-ázsiai J2 géncsoport, valószínűleg az egykori Kaukázus környéki tartózkodásuk miatt, amire utalnak a történeti források, Xorenaci vagy a bizánci szerzők (bár a kaukázusi G2a marker minimális náluk). A horvátok szintén hordoznak iráni népi-kulturális örökséget s nyelvük a középkorban lett szláv (ld. Turán, 2009/2). Nos, ahol az azonos genetikai típus és arányszám alapján nem eldönthető, hogy ki származott kitől, ott nyilván a történeti, régészeti, nyelvészeti eredmények segíthetnek, azaz, ha a magyarság magas R1a-értékeit vesszük, a történelmünk, kultúránk alapján nyilvánvalóan inkább kereshetjük honfoglalás előtti őseinket a hasonlóan magas R1a-val rendelkező steppei népek irányában, mint az R1a vagy R1b szlávoknál. A genetika sem áll meg önmagában, eredményeinek értelmezéséhez szükség van a társtudományokra. A genetikai genealógia és az archeogenetika eredményei természetesen még egészen újak, alig 10-15 éve van kialakulóban az egész metódus, a jelrendszer, a genetikai ABC sem egységes, „betűit” meg kell tanulnunk helyesen összeolvasni, ezen a téren is „keressük a szót, keressük a hangot”. Létezik már egy „felhasználói” szintű tudás- és információhalmaz, miközben számos alapkérdés, következtetés még további pontosításokra szorul, kezdve a génjeink és módosulásaik kormeghatározásától, miért-jeitől, hogyan-jaitól, az ősi népvándorlások újonnan felfedezett s az eddigieknél bonyolultabb oda-vissza irányainak, idejének meghatározásáig, a régészeti, nyelvészeti eredményekkel való összehasonlításokig, a néprajzi tájegységekben végzendő nagyobb esetszámú gyűjtésekig. De a kezdet ígéretes, és a genetikával egy mindenképpen igen jelentős hozzájárulást kaptunk az emberiség őstörténetének kutatásához, beleértve a magyar őstörténetet, mely úgy tűnik, végre biztosabb mederbe terelődik, valóságosabb kérdéseket tehetünk fel és magunk mögött hagyhatjuk az idejétmúlt „ugor-török háború” Skylláját és Charybdisét, kölcsönösen megmerevedett arcvonalait, továbblépve egyszersmind a fizikai eredetkérdésektől a szellemi eredetkérdésekhez is, melyek a valódi, végső válaszokat rejtik. A genetika segítségével megtaláltuk helyünket az indoeurópai, indoiráni népek nagy családjában – ahol eddig is voltunk, honfoglalás előtt és után, Kelet és Nyugat határán, mindig „középen”, eredetileg ősiráni/andronovói, majd kisebb részt uráli, „finnugor” nyelvűvé lett, később pedig szauromata, szkíta, végül hun-török, „turáni” hatást asszimiláló, befogadó, fejlődőképes, domináns népként.

122

NÉPESSÉG-GENETIKAI ÖSSZEHASONLÍTÓ TÁBLÁZAT (Y-DNS) (mai mintagyűjtések alapján, tekintettel az „indoeurópai” R1a, R1b haplocsoportok előfordulására; a többi Y-DNS hcs. ált. 10% alatti; azonos népességtől, de különböző területekről származó mintavételek nem feltétlenül azonosak; ábrák: Mark A. Jobling - C. Tyler-Smith 2003, v.ö. ycc.biosci. arizona.edu, Y-DNS leszármazási fa; magyar, ujgur, török grafikonok: Z.T.Cs.; röv.: hcs.= haplocsoport)

1. India (8 területről, össz. 325 fő, Kivisild et al. 2003) R1a (M17) = 88 fő, 27% R1b (M173) = 21 fő, 7% R2 = 33 fő, 0.9%, össz. R-hcs. = 43 % (a Pandzsábban [Punjab, ma Pakisztán] 66 főből 31 R1a-hcs., ábra: Jobling, 2003; a dél-indiai Szurastranban is 39% az R1a-hcs.) J2 (M172) = 24 fő, 7% J2e = 11 fő, 3%, össz. J-hcs. = 10% (a Pandzsábban 66 főből 14 J-hcs.) (jellemző még az L és a H1 hcs., utóbbit nagy százalékban kimutatták a romániai cigányokban is; ld. még Quintana-Murci et al., 2001, J2: Gujarat = 19%, Uttar Pradesh = 7%)

2. Pakisztán (708 fő, Quintana-Murci 2001) R1a1 = 32% J = 18%

Közép-Ázsia 3. Tadzsikisztán (Khojant, 22 fő, Wells et al. 2001) R1a = 64% (Szamarkand, 40 fő, uo.) M17 (R1a) = 25% M172 (J2) = 20% M173 (R1b) = 10% M20 (L) = 10% (Dusanbe, 16 fő, uo.) M172 = 31% M17 = 19% 4. Kirgizisztán (52 fő, Wells et al. 2001) R1a = 63% 5. Üzbegisztán (Wells et al. 2001) R1a: Khorezm (70 fő) = 30% Szurkhan-darya (68 fő) = 29% Bukhara (58 fő) = 28%

123

Taskent (43 fő) = 28% (J2 hcs. aránya ezekben az üzbég mintákban össz. 10-16% között) 6. Türkmenisztán (30 fő, Wells et al. 2001) M173 (R1b) = 37% M45 (ősi R) = 10% M17 (R1a) = 7% M172 (J2) = 17% M89 (F*) = 13% M9 (ősi N) = 13% 7. Kazahsztán (54 fő, Wells et al. 2001) C (M48) = 57% O (M122) = 9% (kelet-ázsiai hcs. össz. 66%) R1a = 4% R1b = 6% R (M45 leszármazás) = 6% 8. Ujgurok (Xinjiang, Ny.-Kína) (41 fő, Wells et al. 2001; ábra: Z.T.Cs.) R1a = 22% R (M45) = 7% J2 = 20% (kelet-ázsiai hcs.: C = 15%, O = 17%, egyéb 2-2%, kaukázusi = 10%) Szibéria, Kelet-Ázsia 9. Mongolok (24 fő, Wells et al. 2001) C (M48) = 46% N, L = 13-13 % 10. Nyugati han (Észak-Kína, Karafet et al. 2002, Jobling/Tyler-Smith, 2003) O = 70% (Q hcs. minimális) N = 6% R1a = 4% 11. Tuvaiak (42 fő, Wells et al. 2001) O (M122) = 26% R (M45) = 17% R1a (M17) = 14% 12. Hantik (Nyugat-Szibéria, ld. Karafet et al. 2002) N (M9-M178-Tat) = 85% R1a = 15% 13. Udmurtok (Baskíriától nyugatra) (43 fő, Semino et al. 2000)

124

Eu19 (R1a) = 37.2% Eu14 (M178-N) = 27.9% Nyugat-Ázsia, Közel-Kelet 14. Irán (1. Teherán, 24 fő, Wells et al. 2001) M96 (E) = 21% M89 (GF*) = 46%, M172 (J2) = 21% M173-M17 (R1a, R1b) = 4-4% (2. Shiraz, 12 fő) M89 = 42%, M172 = 25%, M9 (L) = 0.8% (3. Eszfahán, 16 fő) M89 = 31%, M96 = 25%, M172 = 25% (ld. még Quintana-Murci et al., 2001: 8 területről R1a1 = 3-31%, J = 30-59% között) 15. Tálisok (déliek Iránban, északiak Azerbajdzsánban, Nasidze et al. 2009; a tálisok az ókori kaduszok/kadiszok, „kadocsák” utódainak vallják magukat) J2 = 23-32% R1* (xR1a1) = 14-48% 16. Törökország (30 fő, Semino, 2000; ábra: Z.TCs., eupedia) Eu9 (M172-J) = 40% Eu11 (M201, G) = 6.6% Eu18 (M173-R1b) = 6.6% (kelet-ázsiai = 8,5 %, uráli N = 4%, stb.) 17. Kurdisztán (Törökország) (17 fő, Wells et al. 2001) J (M 172) = 35% R1b (M173) = 29% R1a = 12% Kaukázus 18. Osszétia (17 fő, Wells et al. 2001) G = 41% J = 24% R1b = 12% R1a = 6% 19. Georgia (kazbegi, 25 fő, Wells et al. 2001) M172 (J2) = 72% G = 12% (szvánoknál 92%)

125

R1b = 8% R1a 4% 20. Azerbajdzsán (1. azeri, 21 fő, Wells et al. 2001) J2 = 48% G = 10% R1b = 14% R1a = 10% M9 (N) = 10% (uráli/szibériai génjel, itt a szovárdok hatására is mutathat!) (2. lezg,12 fő, Wells et al. 2001) G = 58% R1b = 17% R1a = 8% E = 17% 21. Örményország (47 fő, Wells et al. 2001; v.ö. Strabo az örmények thesszáliai eredetéről XI. 4,8., 14,12, és a G2a-haplocsoport, eupedia.com) M173 (R1b) = 36% M172 (J2) = 21% M89-M201 (GF*) = 13% M9 (N) = 6% (uráli/szibériai génjel, itt a szovárdok hatására is mutathat!) Kelet- és Közép-Európa 22. Oroszország (északi, 49 fő, Wells et al. 2001) R1a = 43% N (M9) = 27% (taskenti, 89 fő, Wells et al., 2001) M17 (R1a) = 47% M9 (N, uráli/szibériai) = 12% J2 = 4% (Rosser et al. 2000) 23. Ukrajna (50 fő, Semino, 2000) Eu19 (R1a) = 54% Eu7 (I) = 18% 24. Baskírok (eupedia.com) R1b = 47% R1a = 26% N1c1 (uráli) = 17% 25. Kazányi tatárok (Volga-Káma térség) (38 fő, Wells et al. 2001) R1a = 24%, I (M170) = 18%

126

26. Krími tatárok (22 fő, Wells et al. 2001) R1a = 32% 27. Lengyelország (55 fő, Semino, 2000) Eu19 (R1a) = 56.4% Eu 18 (R1b) = 16.4% Eu 7 (I) = 23% J2 = 4% (Rosser et al. 2000) 28. Magyarország (45 fő, Semino, 2000; mindkét ábra: Z.T.Cs.) Eu19 (R1a) = 60% Eu18 (R1b) = 13.3% Eu7 (I) = 11.1% Eu4 (E) = 8.9% Eu9-11 (J) = 2.2% (másik mintavétel, 650 fő fölött, eupedia.com) R1a = 32.5% (R1a össz. kb. 30-60% között) R1b = 17% I (M170-Eu7, paleolit európai) = össz. 25.5% E1b1b (Afrikából az újkőkorban) = 9.5% J2 (mezopotámiai) = 7% (össz. = 2.2-7% között) G2a (kaukázusi) = 5% N1c1 (uráli) = 1% Q (belső-ázsiai, hun vagy tatár) = 1% 29. Horvátország (58 fő, Semino, 2000) Eu7 (M170-I) = 44.8% Eu19 (M17-R1a) = 29.3% Eu18 (M173-R1b) = 10.3% 30. Szerbia (500 fő fölött, eupedia.com) I2a = 29% E1b1b = 24% R1a = 15% J2 = 10% R1b = 7% T (+L) = 7% 31. Bulgária (500 fő fölött, eupedia.com) J2 = 20% I2a = 20% R1a = 18%

127

R1b = 18% E1b1b = 16% 32. Csehország és Szlovákia (45 fő, Semino, 2000) Eu18 (R1b) = 35.6% Eu19 (R1a) = 26.7% Eu7 (I) = 15.6% Eu9 (J) = 8.9% Közép- és Nyugat-Európa 33. Németország (16 fő, Semino, 2000) R1b = 50% 34. Baszkföld (Spanyolország) (45 fő, Semino, 2000) R1b = 88.9%

Források: Kivisild et al., Am. J. Hum. Genet. Vol. 72, 2003 (Indiai törzsek és kasztok) Jobling/Tyler-Smith, Nature, Vol. 4., Aug. 2003 (szemléltető grafikonokkal) Zerjal, Wells et al., Am. J. Hum. Genet. Vol. 71, 2002 (Közép-Ázsia) Karafet et al., Hum. Biol., Vol. 74, 2002 (Szibéria) A.S. Pilipenko et al., Archaeol. Anthropol. Sci., 2, 2010 (Pazyryk mt-DNS) Keyser-Tracqui et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 73, 2003 (Egyin Gol DNS-analízis) Wells et al., Proc. Natl. Acad. Sci., USA, Vol. 98, 2001 (Eurázsia genetikája) Quintana-Murci et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 68, 2001 (Délnyugat-Ázsia) Quintana-Murci et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 74, 2004 (Délnyugat- és közép-ázsiai mt-DNS) Rosser et al., Am. J. Hum. Genet., Vol. 67, 2000 (Y-kromoszóma sokféleség Európában) Underhill et al., Nature Genet., Vol. 26, 2000 (Y-kromoszómák és népesség-történet) Semino et al., Science, Vol. 290, 2000 (Európa genetikája) Semino et al., Eur. J. of Hum. Genet., Vol. 8., No. 5., 2000 (Palóc és bp.-i mt- és Y-DNS) Nasidze et al., Am. J. Phys. Anth., Vol. 138., 2009 (a délnyugat-káspi tálisok genetikájáról) Nasidze, Stoneking, Proc. R. Soc. Lond., Vol. 268, 2001 (Kaukázusi mt-DNS) Hui Li et al. Am. J. Hum. Genet. Vol. 85, 2009 (Eurázsia és az ujgurok genetikájáról) ycc.biosci.arizona.edu (Y-DNS leszármazási fa, pdf) eupedia.com (összefoglalás a haplocsoportok eredetéről, elterjedéséről) László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Bp., 1997 (első kiadás: 1944) Teleki Pál: A Turán földrajzi fogalom, újraközlés: Turán, 2009/4, p. 146 Tóth Tibor: A magyarság ethnogenezise, I-II, Turán, 2009/1 (újraközlés) Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok…, VMMK, 1982 (net) The Zend-Aveszta, I-II., ford. J. Darmesteter, Oxford, 1880-1883 The Shahnama of Firdausi, I-VII., ford. Warner Bro., London, 1905-1915 Bogácsi-Szabó et al., Magyar Tudomány, 2008/10 (magyar kutatási eredmények)

128

6. Hunni Redivivus – adatok a hunok elfelejteni akart történetéhez A hunok kutatását legalább olyan objektív történeti, valamint ebből kiinduló, nem mindig objektív értelmezési nehézségek, többé-kevésbé egyoldalú igenlések vagy tagadások jellemezték ezidáig, mint a magyarságét, és tetézi a problémát, hogy e két nép rokonsága vagy különbözősége fölött sem szűnnek a viták a szakma és az érdeklődők között. A hunok történetének eddigi összefoglalásai rendszerint a belső-ázsiai török vagy mongol eredetük tárgyalásával kezdődtek és hozzáteszik, hogy nyugat felé jöttükben keveredtek iráni népességekkel, erre vezethető vissza a kommentátorok szerint, hogy a történeti források egy részüket riasztó külsejű, vad tömegnek, illetve „emberszabásúbb”, városlakó, „úri” társaságnak írják le. Ez a kettős kép nagyjából meg is felelt a korabeli tényeknek, az Európa határain megjelenő hunok tömegei nagyrészt valóban széles, lapos arcú, vágott szemű belső-ázsiai mongoloid típusokból, törzsekből álltak (Ammianus Marcellinus, Jordanes) –, míg másik, kisebb részük, a közép-ázsiai heftalita hunok döntően városlakók, „fehérek” voltak a szemtanúk szerint (gör. leukoi ounnoi, Prokopius, Menandros), akik gyakorolták az egyébként a szarmatáknál már korábban bevezetett koponyanyújtás szokását – valószínűleg az antropológiai brachicraniájuk, rövidfejűségük kultikus kompenzálásaként, de a bronzkori Katakomba-kultúrában is van példa erre az Alsó-Volgánál (Sulimirski, 1970). Azt már általában elképzelhetetlennek tartják, főleg a magyar akadémikus kutatók, hogy Európába is kerülhettek városlakó, fehér hunok, chioniták, még mielőtt közép-ázsiai és indiai hegemóniájuk kialakult volna, tehát mint akik az Attila-hunok vezető rétegét alkották. Holott ez nem pusztán feltevés: a Kaukázus környékéről már a 4-5. század óta vannak híradások fehér (abdel, eftal) és vörös heftalitákról (kamicik heptalk, kermikhión), sőt sikeres – bár valószínűleg részleges és átmeneti – keresztény térítésükről, és arról, hogy a Kaukázus északkeleti lábainál városaik, falvaik vannak, tehát meglehetősen rendezett, civilizált életmódot folytatnak (M. Dasxuranci, Prokopius, Zakariás rétor), de Mongóliában is feltártak erődített hun városokat, falvakat (Minyaev, Davydova). A szemtanú Ammianus Marcellinus leírta, hogy a hunok a kaukázusi albánokkal együtt harcoltak a perzsák oldalán Amida város ostrománál 359-ben (XXXI. 2, 1-12), tehát valós, hogy a későbbi kárpát-medencei és kaukázusi hunoknak legalábbis a vezető rétege chionita, fehér hun lehetett, azaz europid vagy részben már europo-mongoloid embertípushoz tartozott (később az avar-hunok is). Ezt megerősítik Éry Kinga (1982) antropológiai eredményei, aki főként a honfoglalók nagyalföldi csoportjainál (A-csoport) állapított meg europomongoloid jellegeket. Tehát az 5. századi hunok nem „tűntek el” a történelemből, miként a tendenciózus történetírás vagy régészet itthon vagy külföldön még ma is előszeretettel állítja. Nagy hiányossága az európai hunokkal kapcsolatos eddigi összefoglalóknak – melyek ha nem finnugoros, akkor törökös vagy egyéb előítéletekre vezethetők vissza –, hogy egyáltalán nem, vagy csak alig említik az óirániak szent könyvét, az Avesztát, melynek legrégebbi részei az i.e. 2. évezredben íródtak. Pedig már itt olvashatunk a hunok és árják vallásháborúiról, melyek mögött bizonyára hatalmi, területszerzési törekvések is álltak, s megnevezik a hunok vezérét, Aredzsat-aszpát, aki iráni, „árja” nevet viselt. Sőt ami a legmeglepőbb, az Aveszta sosem nevezi a hyaonákat turániaknak; sajnos a hun-kutatás egyik nagy öregje, Maenchen-Helfen nem tért ki ezekre az igen fontos adatokra, az Aveszta még címszóként sem szerepel nála (The World of the Huns, 1973). Azonban az újabb genetikai kutatások, melyek a mongóliai xiongnu sírok emberi maradványait vizsgálták (elsősorban Duurlig Nars), nagyon érdekes összefüggésbe hozzák a hunokat az árjákkal, óirániakkal, és a hunoknál is megtalált R1a apai haplocsoportok máig jellemzők mind a „turáni”, mind az indoeurópai vagy indoiráni népek genetikájára. Mindez igazolja az Avesztát, s azt, hogy a „turáni” fogalom nem embertanilag értendő, ilyen alapon eredetileg nem voltak megkülönböztethetők egymástól irániak és turániak, irániak és hunok (kivéve a rövid- és hosszúfejű, barna és szőke típusokat). A ma már meglehetősen „eltatárosított”, felületessé vált hun és magyar őstörténetbe tehát a hunok visszatértek az iranológia és a genetika ösvényein, s meggyőződésünk, hogy nem csak a rombolás és dúlás munkáját szánta nekik a történelem Atyja; titokban, „odaát”, ők is egy valódi megváltásra, az utókor helyes ítéletére várnak. Az alábbiakban

129

a hunok történetét megkíséreljük a kezdetektől, az Aveszta legkorábbi adatai és a legújabb kutatások fényében felvázolni.

Irán és Turán Az Irán-Turán háborúskodások az Aveszta szerint az örökösödés miatt alakultak ki, Thraetaona király (neve hasonló a szkíta őskirály, Targitaos nevéhez) három fia, a legfiatalabb Airyu (Irán örököse), és a két idősebb, Tura (Turán királya) és Sairima között Irán birtoklásáért (’Szauromata’, Firdauszí: Szelm; Sairimát „Rúm” királyának nevezi az Aveszta, ahogyan a Bundahisn Nagy Sándort „aruman”-nak, mely a kései szövegekben általában Rómát, rómait jelent, illetve a szarmata királyságot is, melynek a Krími Boszporuszban volt a központja). Felmerülhet a genetikai kutatások és az antik szerzők adatai nyomán, miszerint Zarathustra i.e. 6000 k. élt, hogy a legelső, még újkőkori, rézkőkori „Irán-Turán” viszály esetleg az elő-ázsiai, letelepedett kultúrák (genetikailag az apai J-haplocsoport népessége) és az agro-pásztor jellegű proto-indoirániak (R-hcs. népessége) között zajlott le, mely utóbbi népesség egyaránt állt irániakból és proto-turániakból. Sőt: lehettek-e „ősturániak” az árják, akik megtámadták a mezopotámiai népeket, szuméreket, szubarokat és másokat? Vagy épp fordítva: Ungnad, a híres ókortörténész „arali rassznak”, kvázi „turániaknak” nevezte a nyugatázsiai, mezopotámiai népeket (v.ö. a bibliai őshagyomány közlését, miszerint „Shineár népe”, a szumérek, mezopotámiaiak kelet felől érkeztek a Folyamközbe, Gen., 11,2; ld. a genetikai haplocsoportok „vándorlásait”). Nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az Aveszta a démoni külsejű Azi Dahakát, a mítikus ősiráni kultúrhérosz, Yima megölőjét és Thraetaona ellenségét eredetileg Babilonnal kapcsolta össze (Bawri = Babylon, Aban Yast, VIII. 29, Darmesteter, p. 60, és Ram Yast V. 19, 3. lábj., p. 253; később Azi Dahaka, Zohak alakjával jellemezték az árják a turáni, asszír-babilóni vagy arab ellenfeleiket is). A genetikai kutatások kimutatták – tovább tagolva a történeti következtetéseket –, hogy az emberiség első csoportjai (akik valóban egy, vagy néhány közös őstől, „Ádámtól, Évától” származtak) Afrika irányából kezdték benépesíteni az ázsiai kontinenst, s a J-haplocsoporthoz tartozók az Arab-félszigeten át érkeztek a Folyamközbe, míg az R-népességek előbb Közép-Ázsiába, majd ÉszakMezopotámiába mentek, és innen vándoroltak vissza, keletre, északra s onnan nyugat felé (v.ö. Gamkrelidze és Ivanov nyelvtörténeti feltevéseit az indoeurópaiak anatóliai „őshazájáról”). A J2 apai haplocsoport aránya ma is meglepően magas Indiában és Közép-Ázsiában, ami mutatja az elő-ázsiaiak későbbi keleti migrációit, melyek nyomait a régészet már felfedezte s régóta utaltak rá a történeti források is (ld. Indus-völgy, vagy Epiphanius, AD 4. század: „Nimród volt Baktria első telepese”, in: Panarion). A J2 elő-ázsiai népcsoportok nyugati irányba is vándoroltak az újkőkorban, és ma ez az apai haplocsoport számottevő a Balkán népeinél (görög, albán, román), de északabbra is kimutatható a szlovákoknál, lengyeleknék, oroszoknál, 10% alatt (v.ö. Gilgames útja nyugatra, Agyagtáblák üzenete, 1966). Zarathustra és a hyaonák A J és R haplocsoportokat hordozó népességek legelső, feltételezett összecsapásai következtében az északi steppékre költöző proto-indoirániak egy része a bronzkor elején (i.e. 40003000) visszaköltözik Közép-Ázsiába és ott letelepedik (valószínűleg itt is lezajlott egy J-R keveredés). Ismételten kialakulnak a viszályok immár a letelepedett és a steppén maradt proto-indoiráni törzsek között, utóbbiak fokozatosan „turanizálódnak”, és az egyik Zarathustra megjelenése, kinyilatkoztatása újabb konfliktusokhoz vezet a „régi” és az „új” között. Az Aveszta megemlíti, hogy a Zarathustra-vallás első, nagy védelmezője, a Naotara-nemzetségbeli Vistaszp király (Firdauszínál Gustasp) apját, Lohraszpot az iráni nevet viselő hyaona/hun vezér, Aredzsat-aszpa ölte meg (av. hiiaonahe arəjat-aspahe, Fird.: Ardzsaszp, v.ö.

130

Aracs, Aracsa neveinket, melyeket „szláv” eredetűnek tart a TESz, de lehet hun-magyar eredetű is, v.ö. a szlávok több „turáni”, hun nevet átvettek). Az a tény, hogy a hyaonákat sosem nevezi az Aveszta turániaknak, egyértelműen arra vall, hogy az eredeti hunok „árják” lehettek (a hunok állandó avesztai jelzője az „ördögi”, komisz; az irániak másik főellenségei voltak a turák vagy turániak és főként a turáni „danuk”, egy eddig még azonosítatlan nép, talán a kínai Szima Csiennél szereplő tunghu vagy donghu törzsek). Az Aveszta szerint magát Zarathustrát 77 éves korában egy turáni pap, a korábbi vallás egyik képviselője, Tur-i Bradrok-resh ölte meg (A. V. Williams Jackson: Zoroaster, 1899, ismerteti a késői hagyományokat Zarathustráról; ld. még P. O. Skjaervǿ, Introduction to Zoroastrianism, 2005). Nem eldöntött kérdés, hogy hol zajlottak le a korai összecsapások az árják és a hunok, turániak között: szinte egyforma érvénnyel vethető föl, hogy kezdetben Nyugat-Iránban, s a hunok és turániak a Kaukázuson át törtek be az ősi Irán területére (Atropatene, a mai Azerbajdzsán területe volt a tűzkultusz ősi központja, s valószínűleg Zarathustra is itt született), illetve felmerül, hogy Közép-Ázsia, az Aral-tó környéke volt az Irán-Turán harcok ősi színtere, a földrajzi értelemben vett Turán is itt fekszik (Turáni-alföld, -felföld, v.ö. Marquart: Eranshahr, p.51-53, Jātkāri Zarērān, idézi A. Kurbanov: The Hephthalites, Berlin, Free University, 2010). Az Avesztában utalásokat találni arra, hogy az árják később a steppéről visszaköltöztek délre, Irán területére és Indiába az i.e. 2. évezred közepe tájától; mindenesetre több idősík tolódik egymásba, ami megnehezíti az események elhelyezését, s felveti azt is, hogy az Irán-Turán konfliktus esetleg a steppén zajlott le (itt még sok kutatásra van szükség). Minthogy a régi időkhöz a nekik megfelelő szemlélettel is közelednünk kell, megjegyezzük, hogy az ősi, eredeti ezoterikus hagyomány a valóságos csillagászati folyamatokhoz, a földtengely precessziós, hátráló mozgásához igazodva méri a nagy, földi kultúrkorszakokat, melynek során a Tavaszpont, a Nap tavaszi keletpontja visszafelé vándorol a zodiákus-jegyeken át, 2160 évenként. E korszakszámítás szerint az Ősiráni kultúrkorszak – amely ebben a hagyományban megelőzte az Ősbabilóniait – az Ikrek jegyének 30. fokán kezdődött i.e. 6260 táján (a szarvasvadász testvérpár és általában az ikrek alakja e kultúrkorszak egyik fő szimbóluma; jelenleg a Halak végén, 5o 06’-nél járunk és 2380 körül lépünk át a Vízöntőkorszakba; ld. Baktay E.: A csillagfejtés könyve és Várkonyi Nándor: Az idő szívverése, Galaktika, 50, 1983). Az Ősiráni kultúrkorszak csillagászati kezdete pontosan megfelel a görögök adatának, miszerint Zarathustra a trójai háború előtt illetve Platón halála vagy Xerxes előtt 5000 évvel élt. Az is szokásban volt, hogy az iráni vallásalapító nevét a későbbi, vezető tanítványai felvették, ezért van bizonytalanság születési és működési ideje körül (ld. az Aveszta részletei a szerző fordításában). Ezesetben az Aveszta hun és turáni népei, ha nem is egészen dicsteljes, de fontos és akár igen korai szerepet játszottak Eurázsia történetében, amennyiben ellenállásukkal is ösztönözték az irániak kultúrfejlődését (a negatív hatások az emberiség fejlődésében nem csak egy irányban fejtik ki működésüket, hanem mindig ösztönöznek a jóra, a saját legyőzésükre, átalakításukra). Ugyanakkor az Aveszta több esetben ír a turáni szent férfiak és asszonyok tiszteletéről, míg a feltehetőleg „vérrokon” hunokról sosem emlékezik ilyen hangon. Syavarshan herceg története Syavarshan herceg története úgy tűnik már valóban Közép-Ázsiába helyezhető (Fird.: Szijávus, Sijawakhs, óir. av. sya + varshan = fekete csődör, fekete lovú), és több szempontból is érdekes lehet számunkra: egyfelől azért, mert iráni-turáni eredetű herceg volt, aki a turáni királyhoz menekült, és azért, mert nem kizárt, hogy a Syavarshan személynévre is visszavezethető a hunok jövetele előtti rokonnépünk, a szovárdok vagy szabirok neve, amit eddig szintén nem tárgyaltak (ld. Konstantin DAI 38., „régi nevünk” gör. Savartoi asfaloi, ld. aspa, asva = ló, lovas, kb. „fekete lovú lovasok”? vagy „Syavarshan lovasai”?). Firdauszínál maradt fenn a teljes történet: a herceg világszép anyját iráni főemberek találták vadászat közben Irán és Turán határán az erdőben (nagyon ide kívánkozik a „csodaszarvas” motívum, mely felbukkan a perzsa Ezeregynapban vagy a kaukázusi oszétek Nart-mondáiban is, mint aranyszőrű szarvas, a „napleányok” egyik testetöltési formája; az Aveszta zoroasztriánus pap-írói valószínűleg turáni, „pogány” jellege miatt a

131

szarvasmotívumot kihagyták, ahogyan kihagyta később Anonymus, míg Kézai megörökítette az ’Eneth’ névvel együtt, ami viszont valószínűleg az óiráni Anahita istennőt rejti; Kézai ezt a nevet hallhatta a honfoglalókkal bejövő zoroasztriánus kálizoktól is, v.ö. Kinnamosz a kálizokról, akik részben a perzsa, részben pedig nem a „mózesi”, hanem a muzulmán hitet követték, Kinnamosz összekeverhette őket az egykori kazár birodalom karaita zsidóival). A talált leány azt mondta, hogy rokona a turáni király, Frangrashyan (Fird.: Afraszijáb) és annak testvére, Keresavazd (Karsivaz, Fird.: Gerszivez). Kaj Kausz király elé vitték, aki nyomban beleszeretett s hamarosan megszületett Syavarshan (anyja nemsoká meghalt). Mikor Syavarshan ifjúvá serdült, apja egyik felesége (Fird.: Szudábé) beleszeretett, de Syavarshan elhárította közeledését, mire a nő zaklatással vádolta apjánál, aki próbatételnek vetette alá fiát: át kellett ugratnia lovával a tűzön. Syavarshan ártatlannak bizonyult, de mivel a nő folytatta intrikáját, elmenekült. Turáni rokonaihoz ment, de a király vagy annak fivére hatalmi féltékenységből később megölte. Ez újabb lökést adott az Irán-Turán háborúskodásoknak. Egy kései hvárezmi krónikás, Al-Birúni feljegyzései szerint Syavarshan i.e. 1200 körül élt s a hvárezmi uralkodó-dinasztia tőle származtatta magát, s neki tulajdonítják a legendás Kangkü, Kang-diz erődváros felépítését (Tolsztov Hvárizmmel azonosította, ld. még genealógiai táblák a Sáhnáma angol kiadásának 1, 2. köteteiben).

A hunok vándorlásai Keletre – és vissza A kínai források szerint a xiongnu törzsek i.e. 318-ban jelennek meg Kínától északra, de a legrégebbi források beszámolnak a „rongok”, azaz a „nyugatiak” támadásairól. A név szerint is említett xian-yun-ok (xianyuk, hszünjük, hünjük) i.e. 9. század végén többször megtámadták a Csou királyságot, majd a harcokat követően „eltűntek” a történelemből; a csatákról a Si King egyes dalai is megemlékeznek (ld. Függelék). Grousset (L’Empire des Steppes, 1938), Di Cosmo (Ancient China and its Enemies, 2002) és mások valószínűsítik, hogy ők lehettek a xiongnuk vagy hunok ősei (v.ö. K. Jettmar: Cultures and Ethnic Groups West of China in the 2nd and 1st Millennia BC, Asian Perspectives, XXIV/2, 1981, és H. W. Bailey: Indo-Scythian Studies: Being Khotanese Texts, Vol. 7., 8. Huna, Cambridge University Press, 1985, J. Prusek, 1971; ld. még a korai xiongnukról Paola Demattè: The Rock Art of Inner Mongolia, bradshawfoundation.com, illetve E. L. Shaughnessy: Historical Perspectives on the Introduction of the Chariot into China, Harvard Journal of Asiatic Studies, 48/1, 1988, és uő.: Western Cultural Innovations in China, 1200 BC, Sino-Platonic Papers, 11, 1989). Nem nagyon lehet hitelt adni a késő ókori kínai források legendás genealógiáinak a xiongnuk i.e. 3. évezredbeli belső-ázsiai, „Xia” eredetével kapcsolatban. Azok a kínai szerzők, akik erről írtak, úgy tűnik a saját korukbeli kínai-hun dinasztikus kapcsolatok miatt akarták feltétlenül korainak beállítani az amúgy számukra rendkívül problémás hun szomszédságot, „rokonságot” (meg kell jegyezni, hogy a kínai nyelven fennmaradt idegen nép- és személynevek eredeti formája gyakran sajnos rekonstruálhatatlan). Ugyanakkor nem valószínű, hogy pusztán „véletlenségből” vagy mások megtévesztéséből viselték volna a hun nevet ezek vagy a későbbi törzsek: a xian-yunok vagy xiongnuk és az európai hunok egy része legnagyobb valószínűség szerint azonos (volt) a régebbi Aveszta hyaonáival, khiónjaival, nevük, habitusuk megegyezik. Tehát a hun egy eredetileg proto-iráni, europid, „szkíta” nép lehetett, mely nyugat felől érkezett Belső-Ázsiába, majd keveredett a mongoloid népekkel, mind etnikumban, mind nyelvben (ld. Tarih-i Üngürüsz, 11. rész a tízezer hunról és a többi „nem rendkívüli” csatlakozóról; sőt a Sahname arról tudósít, hogy „a kínai kán Ardzsaszptól származott és Afraszijábtól”, Warner-féle fordítás, 1915, 7. kötet, p. 334, azaz az irániak tudtak a hyaonák és a kínaiak történeti kapcsolatairól). De eközben a xiongnuk rokonai élhettek Közép-Ázsiában, az Oxusnál, ezt igazolja egy levélváltás a hunok királya és a kínai császár között i.e. 5-ben. A kínaiak egy erdőbirtokot szerettek volna megvásárolni a hunoktól, de a tanhu azt válaszolta, hogy a nyugati hun területek urai a sátraikhoz és szekereikhez szükséges fát arról a területről szerzik be, és neki nincs joga eladni azt a földet, amit az ősei ráhagytak (Camilla Trever: Excavations in Northern Mongolia, 1932, p.18). A hunok az i.e. 3. században egyesítették a különböző törzseket Maotun vagy Mode vezetésével, majd e katonai fenyegetés hatására Csin Si Huangti, kínai császár szövet-

132

ségbe tömörítette a „hadakozó” kínai tartományokat i.e. 221-ben és létrejött Kína. A nomádok közül a térségben elsőként a hunok alkottak szervezett államot, mely kb. 200 évig állt fenn. Azonban i.e. 50 k. a hun törzsszövetség négy részre szakadt: a). északi ágra, akiket legyőztek a szien-pik (szibo) i. sz. 93-ban, majd 155-158-ban; b). déli ágra (kínai fennhatóság alatt maradtak); c). az északi hunok egy része Közép-Ázsiába vándorolt (vissza), maguk előtt nyomva a jüecsiket (kusánok); e hunok chionita, heftalita, fehér hun néven lesznek fontos tényezők Közép-Ázsiában, majd Indiában, kb. 450 és 558 között (Ephthal nevű királyukról nevezték el őket, ld. pénzeik és Theophanes töredéke, FHG, Bonn, 1868, p. 270); d). a hunok egy része nyugatra vándorolt s eleinte a Káspi-tengertől északkeletre telepedtek meg 160-180 körül (Gumiljev 1986, Kor.-Epi., 229). Valószínűleg harc nélkül kötöttek szövetséget velük a Volga-Urál vidéki „andronovói”, ősiráni szovárd-magyarok, de akkor még nem jöttünk be a hunokkal a Kárpát-medencébe, legfeljebb az utat, a gázlókat mutathattuk meg nekik nyugat felé (Zosimus, bizánci tárnokmester szerint a hunok szekereikkel, feleségeikkel, gyerekeikkel érkeztek, Turán, 2010/1). A hunok meglehetősen hosszú erőgyűjtés után, mintegy 150-200 év, kb. négy emberöltő múlva, 375 körül támadták meg és győzték le az alánokat, gótokat, akik részben szövetségeseik lettek, majd 395-ben betörtek Szíriába. Végül Európába vonultak, beköltöztek a Kárpát-medencébe, s Attila király vezetése alatt (445-453) rövid időre ellenőrzésük alá vonták a Rajnától a Kaukázusig, a Balkántól Dániáig terjedő hatalmas területeket.

Fontos tudatosítani, hogy a szovárdok és magyarok már a hunok érkezése előtt egymás szomszédságában éltek a Don-Volga vidékén Ptolemaios Geográfiája szerint, mely 150-178 között íródott, korábbi adatok felhasználásával (Σουαρδηνοι, Ματηροι, Geogr. V. 9,16-17), ugyanis Plinius 100 évvel korábban is említi a ’Sardi Scythae’ népnevet a Don-Meótisz környékén, mely jól azonosítható a szovárddal és Anonymus Zuard nevével, és így a magyarsággal, figyelembevéve a magyar követek közlését, miszerint régi nevünk volt a ’Szavarti aszfali’ (Konstantin, DAI 38). A hunok neve még nem jelenik meg Ptolemaiosnál, sem a valamivel későbbi, római Tabula Peutingeriana térképen. A Ptolemaiosnál található ’khounoi’ (Χουνοι) népnév a Borysthenes/Dnyeper folyam közelében (nem a Donnál vagy az Oxusnál, mint néhányan tévesen említik, pl. Vásáry I. A régi Belső-Ázsia történetében), mely látszólag könnyen azonosítható a hunokkal, inkább a későbbi ’cumani’, kumánok, fehér kunok neve lehet, akik a honfoglalókkal költözhettek a Kárpátmedencébe. Éry Kinga antropológus kutatásai nyomán feltételezhető, hogy a Dunántúlon és az északi dombvidéken letelepült népesség (Éry C-csoportja), mely 95%-ban pontusi, késő szkíta analógiákkal rendelkezik, azonos ezekkel a „kunokkal”, eredeti kumánokkal, ők lehettek valójában a kijevi csatlakozók, s a kabarok korábban csatlakozhattak (Éry K.: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességének embertanához, 1982). Attila király halála, 453 után a hunok és szövetséges törzseik (köztük a népes ogur törzsek) visszavonultak az Al-Dunától a Kaukázusig terjedő területekre, sőt az sem lehetetlen, hogy résztvettek a heftaliták felemelkedésében, hiszen ezek összecsapásai a perzsákkal Peroz idején kezdődtek, aki 457-től uralkodott. A Kézai-krónika leírja, hogy Attila fia, „Csaba” előbb Görögországba ment, majd keletre, és ott hvárezmi feleséget talált magának, rokonait pedig arra ösztönözte, hogy „visszatérjenek” a Kárpát-medencébe; ami azt illeti, a heftaliták vissza is tértek a varchioniták, magyarul „várkonyok”, azaz avarok képében. A kelet-európai hunok az 5-6. századtól bizánci és perzsa szövetségben harcolnak, olykor egymás ellen is: szabirok az ogurok, a hunok, vagy a kutrigurok az utrigurok ellen (Jordanes megemlíti, hogy Attila fiai többek között egy Almos nevű, valószínűleg onogur vezér serege ellen is harcoltak, Getica, 50, 266). Az avarok valószínűleg már 451-ben megjelennek a Kaukázustól délre: Lazar Parpeci krónikája említi a plur.nom. „aparhajk” vagy „aparhack” törzseket a perzsák szövetségeseiként az avarayri örményperzsa ütközetben (a helynév nem „avar” eredetű), a hunokkal, gélekkel, katiszokkal vagy kaduszokkal együtt (ld. Marquart: Streifzüge, p. 279-280, v.ö. Priscus, 463 k. megtámadják a szabi-

133

rokat, a heftalitákat, avar-hunokat a türkök és a perzsák közös erővel győzték le 558 körül, ami újabb avar-hun népvándorlást indított el, v.ö. iranica.com).

A hun-utód ogur törzsek és a magyarság Az Attila fia Irniktől származó onogur-bolgár fejedelmek királysága a Meótisznál az 5-6. században jön létre (Onogoria, Magna Bulgária). A névtorlódás feloldása: az ogurok számozták a törzseiket, on-ogur = tíz-ogur, stb., és egyik törzsüket hívhatták bulch-nak, bulgárnak, melynek Dulo-nemzetsége volt rokonságban Irnikkel. Az ogurokat azonosnak tekintik a kínai források „gaocsü dingling”-jeivel (gaocsü = „magas kocsijú”, Wei Shu, i.sz. 554). Theophylactos megemlíti, hogy az onoguroknak ’Bakat’ nevű városuk volt keleten, melyet a földrengés pusztított el (v.ö. a -kat végződésű helyneveket Közép-Ázsiában, Kmoskó M.: Mohamedán írók a steppe népeiről, vagy a Dnyeszternél, Konstantin DAI, 37, és az Alföldön; a ’-kát’ a szogd nyelvből kerülhetett a törökbe, várost jelent, sánccal körülvett, erődített települést). Az onogur nagyfejedelem, Kuvrat halála, 634 után (Kuvrat 619-ban felvette a kereszténységet Nicephorus szerint) és a kazárok (nyugati türkök) megjelenése hatására Kuvrat öt fia szétköltözik: a). az elsőszülött fiú, Batbaján vagy Bezmer a Meótisznál marad népével (onogurok vagy utrigurok egy része). Valószínű, hogy ezekkel a meótiszi és boszporuszi ogurokkal kerülnek közelebbi kapcsolatba a honfoglalás előtti magyarok vagy szovárd-magyarok b). Kotrag (a többi kutrigur vezére) a Krími Boszporusznál talál lakhelyet (ez azonos Konstantin „Levédiájával”, ld. Jerney János helyszíni kutatásait, 1844-45) c). Aszparuk megalapítja a Dunai Bulgáriát d). a negyedik fiú, Kuber a kárpát-medencei avarokhoz költözik, ő lesz az avarok ispánja, „csabája”; majd összecsap velük s Görögországba megy népével, akik között kutrigur törzsek is lehettek (Theophanes Confessor, Nicephorus, Miracula S. Demetrii, Notia Episcopatuum: ’Cutziagri’ püspökség, mely Neopatras metropolitához tartozott Thesszáliában; ld. Anonymus Zuard vezér és népének története, melyben keveredik az elszakadó szabirok és a kutrigurok emléke: a Zuard-név a szabirokat jelenti, a Görögországba költözés pedig a kutrigurokra utal; a görög, szír forrásokban nem szerepel a „hét-ogur” név, van viszont nálunk „hétmagyar”, Anonymusnál, ami talán az ogur törzsszámozás szokására vezethető vissza; törzsneveinket Konstantin közölte és fennmaradtak helyneveinkben, de főként késő avar, „griffes-indás” temetők közelében, ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete; A „kettős honfoglalás”, ld. még Csallány Dezső: Az avar törzsszervezet, 1965) e). az ötödik fiú, Alcek a Ravenna melletti Pentapolisban telepedik meg. Lehetséges, hogy az onogur törzsek, akik Attila halála után a hunok vezető rétegét alkották, eredetileg nem altáji törökök, hanem irániak, iráni nyelvűek voltak (v.ö. a mai ujgurok genetikáját, mely felerészt indoeurópai/tochár és kaukázusi, fele részt pedig kelet-ázsiai apai génjeleket tartalmaz; ld. a bolgár kán, Aszparuk neve és a boszporuszi iráni-szarmata király Aszpurg, Aspa-urga, ’erős lovú’ nevét, ld. T. Pekkanen, 1973, UAJb. 45, a magyar név korai előfordulásairól Turán, 2009/1; ld. még a bulgáriai onogur emlékeket: várfalmaradványok, sziklareliefek, kőszobrok, mázas csempék, cserépbográcsok, Fehér Géza, D. Dimitrov: The Proto-Bulgarians in the Lands North and West of the Black Sea, Varna, 1987, vmint O. Pritsak, Nominalia, és az Attila-klán hun nyelvéről, 1982).

Mármost lehetséges, hogy a meótiszi ogur-hun fejedelem, Bezmer/Batbaján az Árpád-ház őse volt, mint már feltételezték (Dümmerth D.), de erről nem rendelkezünk megbízható forrással sem a külföldi, sem a hazai krónikákban. Nagyobb a valószínűsége, hogy Kézai a székelyektől, eszkilogur kortársaitól hallotta a Kuber/„Csaba”-történetet és ezt vitte át nagyvonalúan az Árpád-házra és a magyarság egészére, miszerint „Hunortól és Magortól” (Hun-Ogurtól és Szovárd-Magyartól), ill. „Csaba” révén Attilától és népétől származtak a „hunok vagy hungarusok”, s ezt kibővítette a hunok és Attila király korábbi történeteivel, amit a külföldi forrásokból megismert, bár pl. Jordanestől, akinek Geticáját bizonnyal felhasználta, egyetlen eredeti mongol-hun nevet sem vett át,

134

Attila fiainak, rokonainak nevét sem (a Tarih-i Üngürüsz említi Kattar vezért, akit Oktarral lehet azonosítani, Mundzuk és Ruga testvérével). Kézai egyéni történeti szintézis megalkotására törekedett s krónikáinkban több idősík csúszhatott egymásba, a hasonló steppei, migrációs és harci vagy szövetségkötési eseményeket a kései utókorok emlékezete már gyakran egybemosta. Így Kézai az alánok 4. századi, hunok általi meghódoltatásának emlékét (Jordanes) összekeveri óbolgár nevekkel: elmondja, hogy a magyarok a Meótisztól elindulva, a pusztában véletlenül ráakadtak Belár (Bular = bulch, bulgár) fiainak feleségeire és köztük az alán fejedelem, Dula lányaira is, s utóbbiakat Hunor és Magor vette nőül, és tőlük származik az összes hun (Dula = onogur-bolgár Dulodinasztia, v.ö. az ogurok kín. tie-lö, tili, dili, dingling neve). Az egyetlen iráni, szarmata-alán jellegű személynév Kézainál az Aladár, mely ’ardar’ formában vezetőt, elöljárót jelent (ld. a szabad szarmaták elnevezése a forrásokban ’ardaragantes’, s az oszéteknél máig fennmaradt az ardar cím; v.ö. Jordanes: Ardaric, gepida fejedelem, Alaric, visigót király; az 511. évi Gall Krónikában a hun Laudaricus, ld. O. Pritsak az Attila-klán hun nyelvéről, HUS 6, 1982, p. 434; Antiochiai János töredékében Alathar, genos Sküthikon, Thrákia magister militiuma, AD 514 k., FHG. V., p.33; Moravcsik: ByzTurc. 2, p. 60). Ki kell emelni, hogy már a honfoglaló magyarság antropológiája és genetikája meglepően csekély kelet-ázsiai keveredést mutat, mely teljesen el is tűnt a magyarságból, legalábbis az eddig vizsgált több száz genetikai minta nem tartalmazza (anyai géncsoportok kb. 16%-a volt keletázsiai, ld. Bogácsi-Szabó és mások, MaTud. 2008/10; az eupedia.com oldalon az európai haplocsoportok és szubkládok eredetéről szóló összefoglalásban a magyar génállománynál 1% arányban szerepel a kelet-ázsiai Q apai haplocsoport, mely valószínűleg a hunok vagy a tatárok révén került Európába s extrémen gyakori a szibériai keteknél és szelkupoknál, valamint az eszkimóknál és az észak-amerikai indiánoknál). Mindez azt jelenti, hogy a kelet- vagy belső-ázsiai gének eleve nem voltak a magyarság genetikájának szerves részei, ezért is tűnhettek el a Kárpát-medencei letelepedés után, hasonlóan a hét honfoglaló maradványnál regisztrált 0-1% közötti „finnugor”, uráli M178-Tat típushoz. Így azt mondhatjuk, hogy a Belső-Ázsiából érkező hunok a legnagyobb valószínűség szerint csak kései és csekély hatást gyakoroltak a magyarság embertani kialakulására. Természetesen félelmetes erejük emléke fennmaradt s ehhez a középkor vagy a későbbi korok érthető módon igyekeztek hozzákapcsolni a mongol-hunoktól szinte teljesen különböző magyarságot (ld. antropológiai eredmények: Tóth Tibor 1965, 1969, Éry Kinga 1982, és Z. Tóth Csaba: Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Intl., 2011/2). Úgy tűnik azonban, hogy a hunok vagy egy részük (ogurok) és a magyarok eredetileg ugyanabból az apai R-haplocsoportot hordozó indoiráni, indoeurópai ősrasszból származtak, de a hunok az i.e. 9-4. században Belső-Ázsiába költöztek és keveredtek a mongoloid őslakókkal, majd a későbbi nyugatra vándorlásuk után, AD 3-4. században találkoztak a szovárd-magyarokkal az Urál-Volga térségében. Az is lehetséges, hogy a szovárd-magyarokat épp a hunok megjelenése késztette először a nyugatabbra költözésre, hiszen Herodotosnál, Strabonál még nem találkozunk népneveinkkel, de Plinius és Ptolemaios már említi a „szárd” illetve a szovárd és magyar neveket. A sors azután úgy hozta, hogy a szovárdok elszakadása után az ogurok pótolták a magyarság hiányzó haderejét, AD 8-9. századtól. A Kézai-krónika hun-történetének lényeges és hiteles elemei nyilvánvalóan nem az ősi időkről szólnak – legfeljebb az alánok meghódoltatásának emléke, bár itt csak a Dula/Dulo és Belar/Bular óbolgár nevekkel találkozunk, így ez is későbbi eseményekre utal –, hanem főként a 7. századi ogur-hunokról, az Attila-utód Kuberről és népéről, akiknek emlékét a velük szövetséges, de a Kárpát-medencében maradó székelyek (eredeti nevükön eszkilek, esetleg szakák) ősei tartották fenn. Kézainál tehát a hunok, 1). „700-ban” indulnak el nyugat felé; ezzel paradox módon maga Kézai utal arra, hogy a hun-magyar szövetség csak igen későn jött létre, s hogy valójában Kuberhez és a székelyekhez köthető (ld. még Priscus, AD 463: szabir[-magyar]ok megtámadják az ogur-hunokat; Malalas, 520: a szabir[-magyar] Boarik királynő csatája a Glón és Türák vezette hunokkal; Menandros, Agathias, 576: alánokat és ogurokat – „Dulát és Belárt”? – hódoltatják a kazár-turkok s talán velük együtt a szabir-magyarok).

135

2). „Chaba” kivonul a Kárpát-medencéből és Görögországban telepszik le; ez is a 7. századi Kuber története, mint a korábbi kutatás rámutatott (ld. Miracula S. Demetrii, Csillik Éva fordításában, in Bálint Csanád: A Kelet, Bizánc és a korai avarok) 3). Kézai és Anonymus idéznek egy akkor még élő székely-magyar szólás-mondást: „akkor gyere vissza, amikor Csaba Görögországból”; az eltávozó és a „tejútról”, a szellemi világból vissza-visszatérő Csaba királyfi székely mondájában felbukkan a reinkarnáció ismerete (Ipolyi, Lugossy). A „Csaba” személynév tehát bizonyosan Kuberre és a hun-avar eredetű csobán, supan, zsupán, ispán, vagyis helytartói tisztségre vezethető vissza, azaz Kuber volt az avarok ispánja, „csabája” (ld. ch’u-pan, nyugati türk főnökök címe 635 körül, in Maenchen-Helfen, p. 396, 402-403, vagy Grigor Sup’an, kaukázusi albán fejedelem nevében, in Dasxuranci, p. 219; ld. említése Z.TCs.: A Kaukázus-vidék Madzsar neveiről, Turán, 2009/2; a zsupán/ispán tisztségnevet átvették a szláv népek is; érdekességként említjük meg, hogy a „Chaba” név még Japánban is előfordul, egy tájfunt neveznek így). 4). Kézai a „Csaba” névhez kapcsolja a kálizokat vagy „kabarokat”, azaz hvárezmieket, akik jelentős szerepet játszottak a középkori Magyarországon, mind gazdasági, mind katonai téren (khvalész, ebből káliz a hvárezmiek alán elnevezése volt, ld. helyneveink, mint Budakalász, Kálóz stb.). A „kabar” névalak csak a bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin művében maradt fenn, mint akik csatlakoztak a magyarokhoz és azóta elöl harcolnak a magyar hadrendben; elképzelhető, hogy Kézai azért kapcsolta „Csabához” a hvárezmieket, mert híre volt annak, hogy Kuber hvárezmi anyától születhetett a meótiszi Onogoriában a 600-as évek első felében; Attila fia Irnik nem lehetett „Csaba”, mert ő herceg, majd király volt, a csaban pedig kisebb méltóság.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy eredetünk és őskultúránk szempontjából még a hunokra vonatkozóan is nagyobb súllyal esik latba az óiráni vagy indo-európai eredet, ez volt az elsődleges, és ehhez társult bizonyos kései, turáni, mongol hatás, annyi, amennyi az europo-mongoloidok aránya volt a honfoglalóknál, azaz kb. 1/3 rész. Anonymus (aki az újabb kutatások szerint 1074 körül írhatta krónikáját, ld. Hölbling T., 2010) elsősorban az eredeti, ősárja, „szkíta” őstörténetünket akarta megörökíteni (ő hívja fel a figyelmet, hogy a „hungarus”/onogur nem az eredeti nevünk, bár ugyanakkor ő közli az ogur-típusú, számozott nevünket, a „hétmagyart” is), míg a Kézai-krónika főleg az ogur-hun „turániakét”, akik a székelyekkel s az avar-hun maradékokkal voltak szorosabb kapcsolatban. Hozzátehetjük: egy személy vagy egy nép családfáján a későbbi apák (s ne feledjük: anyák) is örökítenek, színesítik valamilyen mértékben az utódok genezisét, de valójában mindig a korai nemzedékek és az ősapa (ősanya) számítottak, akiktől az egész leszármazás eredt. Időben kifejezve: volt egy kb. 3000 éves, ha nem régebbi szovárd-magyar együttlés, és egy legfeljebb 200-300 éves ogur-hun együttélés, beolvadás, ami a mai genetikánk szerint 30-60% indoeurópai (ősárja R), és kb. 1% kelet-ázsiai (Q) és 1%-nál is kevesebb uráli (N) apai géneket eredményezett. Ezeket az arányokat végülis kifejezi a Kézai-krónika kompozíciója, mely a nekünk elsődleges „Magor” alakjához társította „Hunor” időrendben másodlagos alakját, ami a magyar törzsek és a „hunok” (ogur-mongolok) inkább kései szövetségét jelzi (bár hangsúlyozzuk, hogy az uráli ősmagyarság és az őshunok bronzkori kapcsolatai még feltárásra várnak). Így alakult a magyarság alkotórészeinek „iráni-turáni” közös sorsa, melyet azóta is magunkban hordozunk, mint hajtóerőt és életfeladatot, jól-rosszul felismerve, külső kényszerek és belső késztetések szorításában, de mindig Kelet és Nyugat között, középen.

Függelék: Procopius a heftalita hunokról (A perzsa háborúkról c. művéből) De bello persico, I., iii,1-7. „Abban az időben a perzsa király, Peroz [uralk. 457-484 – a ford.] háborúba keveredett a határok miatt az eftalita hunok nemzetével, akiket fehér hunoknak neveznek, és tekintélyes sereget összegyűjtve ellenük vonult. Az eftaliták a hunok néptörzséből származnak, csakúgy, mint a nevük; mindazonáltal nem keverednek más hunokkal, akiket mi ismerünk, mert országuk nem szomszédos azokéival és nin-

136

csenek túl közel egymáshoz; területük közvetlenül Perzsiától északra fekszik; városuk, Gorgo [Kerki Baktriában, az Oxus fölső folyásánál? v.ö Menandros, Fr. 18., Theoph. Byz., FHG, IV., Paris, 1868, p. 270 – a ford.], a perzsa határ túlsó oldalánál van és így gyakran áll a két nép közötti határviták középpontjában. Mert ezek a hunok nem nomádok, mint a többi hun nép, hanem régóta lakják kiterjedt országukat. Következésképpen sosem törnek be a római területekre, legfeljebb a méd seregekhez csatlakozva. Ők az egyedüliek a hunok között, akiknek fehér testük van és kinézetük nem csúf [a heftalitáknál ugyanúgy megvolt a koponyanyújtás szokása, mint az európai hunoknál, de a mongóliai hunoknál hiányzik – a ford.]. Életmódjuk is eltérő a többi rokonaikétól, nem élnek vad életet, mint azok; hanem egy király uralma és törvényes kormányzás alá tartoznak, s tekintettel vannak a jogra és igazságosságra a cselekedeteikben akár egymás, akár szomszédaik között, nem kevésbé, mint a rómaiak és a perzsák. Sőt, a vagyonos [eftalita] polgárok között szokás, hogy a barátaikkal élnek, húsz vagy akár több emberrel, ahogy adódik, és ezek állandó társaikká válnak, osztozva velük minden vagyonukban, élvezve valamely közös jogot ebben a dologban. Majd, amikor egy férfi, aki ilyen társaságot gyűjtött maga köré, meghal, az a szokás, hogy mindazok az emberek, akik együtt éltek vele, a sírba kísérik őt.” [„velük haló társak”: szkíta, ősmagyar szokás; ld. Lél vezér szavai a német császárhoz, akit a legenda szerint kürtjével agyonsújtott: „szolgám leszel a másvilágon”– ford.]

De bello persico, I., vi. 10. „Kavád [I., uralk. 488-531 – a ford.], csatlakozva Szeószé-hez, észrevétlenül elmenekült, és elért az eftalita hunokhoz; itt a király hozzáadta lányát feleségül, majd, mivel Kavád így a veje lett, őt tette meg az egész hatalmas sereg parancsnokának a perzsák elleni hadjáratban.”

De bello persico, I., x. 1-12. „A kilikiai Taurus-hegység először Kappadókián és Arménián [Kelet-Anatólia] és az úgynevezett perzsarmének földjén keresztül húzódik, majd Albánián és Ibérián és valamennyi egyéb országon át ebben a térségben, melyek függetlenek vagy Perzsia alattvalói. Nagy távolságra kiterjed, kiszélesedik és meglehetősen magas. És ahogy valaki átkel Ibéria határán, van itt egy bizonyos ösvény egy nagyon keskeny hágóban, mely ötven stádiumra terjed. Ezt az ösvényt egy meredek szikla zárja le a végén, és úgy tűnik, teljesen lehetetlen azon átkelni. Innen nincs út tovább, kivéve egy kis természetes kaput, mely olyan, mintha emberi kéz alkotta volna, s amelyet régóta Káspi-kapunak neveznek. Onnan síkságok kezdődnek, melyek lovaglásra alkalmasak, bővízű folyók öntözik a kiterjedt földeket, melyeket lovak legeltetésére használják. Itt lakik majdnem mindegyik hun nép, egészen a Meótisz taváig. Mármost, ha ezek a hunok átkelnek a kapun, melyet fentebb említettem, a perzsák és a rómaiak földjére jutnak, és friss lovakkal jönnek, anélkül, hogy kitérőt tennének vagy közbeeső meredek helyeken kellene átkelniük, kivéve azt az ötven stadionnyi távolságot, melyen át, mint mondottuk, elérik Ibéria határát. Ha mindazonáltal valamely másik hágón kelnek át, céljukat csak nagy nehézségek árán érik el, és többé nem vehetik hasznát ugyanazon lovaiknak [váltólovakat kell magukkal vinniük – a ford.]. Azonkívül a kitérő utak, melyeket kénytelenek lennének megtenni, számosak és meredekek. Amikor ezt megfigyelte Nagy Sándor, Philippos fia, kapukat épített a mondott helyen és egy erődöt emelt. És ez számosak kezén volt az idők során, míg végül Ambazuk birtokolta, aki hun születésű volt [Anbazuk, oszét-alán névről ld. jegyz. alább – a ford.], de a rómaiak és Anasztáziusz császár egyik barátja. Mármost, amikor ez az Ambazuk megöregedett és közel volt a halálhoz, Anasztáziuszhoz küldetett, hogy pénzért átadja a rómaiaknak az erődöt és a Káspi-kaput. De a császár, képtelen lévén bármit tenni alapos nyomozás nélkül, és nem is volt szokása így cselekedni, ezért, mivel számára lehetetlennek látszott, hogy a katonáit egy ilyen helyen állomásoztassa, mely nélkülözött minden jó dolgot, s amelynek szomszédságában nem volt római alattvaló nép, ő mélyen megköszönte a férfiúnak az iránta való jóakaratát, de nem fogadta el ajánlatát. Így Ambazuk nemsokára betegségben meghalt, Kavád legyőzte fiait, és birtokba vette a Káspi-kaput.” Procopius with an English translation by H. B. Dewing in Six Volumes, I. History of the Wars, Book I and II, The Persian Wars, London, 1914; Ambazuk névről ld. K‘art‘lis C‘xovreba, ed. S. Qaux¸c‘i¸svili, T‘bilisi 195559, p. 45-46; trans. R.W. Thomson, Rewriting Caucasian History, Oxford 1996, p. 54-55, valamint Moravcsik Gy.: Byzantinoturcica 2, p.65, és Agustí Alemany: Sixth Century Alania, p.3. és lábj. 8, transoxiana.org)

137

Függelék

SI KING – Dalok Könyve (részletek) Négy költemény a xian-yunok [hszienjünök, őshunok], és/vagy a nyugati barbár ’rong’-ok betöréseiről Li és Hszüan, Csou-királyok idején, i.e. 840 és 823-ban 2. HSZIAO JA, KISEBB ÉNEKEK A KIRÁLYSÁGRÓL LU MING TIZEDE 167. CAI WEI Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat, A tövises ágak most szökkennek szárba. Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza? Talán majd jövőre. Hitves és ura elszakadtak egymástól, a Xian-yun-ok miatt. Nincs nyugovásunk, a Xian-yun-ok miatt. Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat, A tövises ágak most puhák. Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza? Szívünk szomorú és sajog, Szívünk szomorú és sajog. Éhezünk és szomjazunk. Míg őrködésünk szolgálata tart Nem kaphatunk hírt az otthoniakról. Gyűjtsük a tövises ágat, gyűjtsük a tövises ágat, A tövises ágak most kemények. Mikor térhetünk vissza? Mikor térhetünk vissza? Az év a tizedik hónapba ér. De a király dolgait híven kell véghezvinni, Nincs nyugovásunk. Szívünkben nagy a gyötrelem, De nem térünk vissza utunkról. Mi az, ami oly tündöklő? A cseresznyefa virágai. Mi az a kocsi ott? Hadvezérünk kocsija. Harci szekere igás, A négy csatamén erős. Talán tétlenek maradjunk? Egy hónap múlva háromszor győzünk. 138

Xian-yun

A négy csatamén nyakán az iga, A négy csataló türelmetlen és erős. A hadvezér magabiztossága, Az emberek védelme. A négy csatamén egyszerre mozdul, mintha röpülne; Itt van az íj, a csontvégű, és a hódbőr tegez. Nem kellene naponta figyelmeztetnünk egymást? A Xian-yun-ok ügye nagyon sürgető. Mikor elsőként mentünk ellenük, A fűzfa friss volt és zöld. Most, amikor visszatérünk, Hó szitál a felhőkből. Hosszú és keserves lesz a menetelésünk, Éhesek és szomjasak leszünk. Szívünket fájdalom sebzi, És senki sem ismeri bánatunkat. 168. CHU CHE Előrenyomultunk szekereinkkel, A széles pusztákra. ’Az Ég Fiától jött a parancs, menetelnünk kell,’ [mondta a vezér]. Ő hívta a kocsi-ügyelőket, És meghagyta, hogy a kocsik készen álljanak. ’A király dolga’ [mondta ő], ’nehéz, Sietnünk kell.’ Előrenyomultunk szekereinkkel, A városon kívülre. Felemeltük a teknőcös-kígyós zászlót, És az ökörfarkat a zászlórúd csúcsán. Ezek és a sólymos zászló, Nem lobognak nagyszerűen? A [hadvezér] szíve aggódik és szomorú, És a kocsi-ügyelők szorgoskodnak.

Szakállas, europid típusú szkíta-hun férfiábrázolás, bronz gyertyatartó Ningxiafu környékéről (Tolmacheff, ESA, IX. p. 257)

A király megparancsolta Nan Csongnak, Menjen és falat építsen a [fenyegetett] vidéken. Milyen számosak a szekerei! Milyen ragyogók a sárkányos, teknőcös és kígyós zászlai! Az Ég fia megparancsolta nekünk, Hogy falat építsünk az északi tartományban. Félelmetes volt Nan Csong; A Xian-yun-ok biztosan elsöprik! Mikor először meneteltünk, A köles virágzott.

139

Most, hogy visszatérünk, Hull a hó és az utak sárosak. A király dolgait híven kell véghezvinni, És nincs nyugovásunk. Vajon nemsokára visszatérünk? Félünk a parancsoktól a falak tetején. ’Yao-yao menetelnek a hangyák, És a szöcskék átugorják őket. Amíg nem láthatjuk férjeinket, Szívünk fájdalommal teli. Engedd látnunk férjeinket, És a szívünk újra megnyugszik.’ A félelmetes Nan Csongot, A nyugati Rongok csapásai sújtják. A tavaszi napok hosszabbodnak, Zöldbe borulnak a növények és a fák; A sárgarigó dalol: jie-jie. [Hitveseink] csapatostul gyűjtik a fehér istenfát. Foglyaink tömegével, Visszatérünk. Félelmetes Nan Csong, A Xian-yun-ok megbékéltek. Csata- és vadászjelenet csontlemezről, szienpi típusú övcsatok, Orlat, Baktria, i. sz. 2-3. század (G. A. Pugachenkova, J. Ilyasov nyomán)

TONG GONG TIZEDE 177. LIU YUE

A hatodik hónapban nagy izgalom, sürgés-forgás. A harci kocsik készen álltak, [Mindegyik] négy csataménnel, erősek és nyugtalanok, És a katonák elhelyezkedtek a kocsikon. A Xian-yun-ok ereje lángolt, És kezdődött a szorongatásunk. A király hadjáratra rendelt minket, Az ország megszabadításáért. A négy fekete ló egyformán erős, Ismerik a hajtójuk minden parancsát. E hatodik hónapban, Végrehajtjuk feladatainkat. Befejezzük küldetésünket, És harminc li-t meneteltünk [minden nap]. A király parancsolta a hadjáratot, Segítsük az Ég fiát. A négy csataló hosszú és testes, És a fejük nagy. Legyőztük a Xian-yun-okat,

140

És nagy diadalt arattunk. Kemény és óvatos volt [a vezérünk], Véghezvitte katonai tettét, Véghezvitte katonai tettét, S a királyság megerősödött. Rosszul számítottak a Xian-yun-ok, Mikor magabízóan elfoglalták Jiao-t és Huo-t, És lerohanták Hao-t és Fang-ot, A Jing-től egészen északig. Zászlóinkon voltak a madaras címerek, Míg fehér lobogóik sziporkázva lobogtak. Tíz nagy harci szekér, Vezette elöl a sereget. A harci kocsik jól-építettek, Kiegyensúlyozottak elöl és hátul. A négy ló erős volt, Mind erős és jól-idomított. Legyőztük a Xian-yun-okat, Egészen Tai-yuan-ig űztük őket. Békében vagy háborúban alkalmas a Ji-fu, A minta valamennyi állam számára. Ji-fu ünnepel és örül; Nagy boldogság az övé. Visszatérve Hao-ból, Sokáig tartott menetelésünk. Vígad és ünnepli barátait, sült teknőssel és vagdalt ponttyal. És ki van itt? Itt van Zsang Zsong, a gyermeki és testvéries. 178. CAI QI A fehér kölest gyűjtötték, Az új mezőkön, És e földeken csak egyszer arattak egy évben, Mikor Fang Shu jött a paranccsal. Harci kocsija háromezer, Jól-képzett harcosok seregével. Fang Shu vezette őket, Négy tarka ló vontatta kocsiján, Négy tarka ló egyszerre mozdult. Vörösen fénylett nagy kocsija, Kockás bambusz-ernyőjével és hódprém tegezével, Kapcsok [a lovakon] a szügyelőn és a farmatringon. A fehér kölest gyűjtötték, Az új mezőkön,

141

Bajuszos xiongnu/hun férfiarc, hímzett gyapjú halotti lepel darabja, gerendavázas, szkíta-típusú kurgántemetkezésből, Noin Ula, Észak-Mongólia, i.e. 1 – i. sz. 1. sz. között (Ermitázs Múzeum, Szentpétervár); jól látszik a hajpántviselet, ami megjelenik a heftalitáknál, kusánoknál is

És mindenütt a falvak körül, Mikor Fang Shu jött a paranccsal. Harci kocsija háromezer, Zászlói, a sárkány-, kígyó- és teknős-címeresek, vidáman lobogtak. Fang Shu vezette a sereget. A kerékagyak bőrrel kötve, az igák díszesek, Nyolc csengettyű csilingelt a lovak kantárán. Ő palástot viselt [a király által] adományozottat, Vörös térdvédője csillogott, S drágakövek csendültek öve függőin. Gyors a héja röpte, Fölhúz az egekbe, És alászáll újra és letelepszik helyén. Fang Shu jött a paranccsal. Harci kocsija háromezer, Jól-képzett harcosok seregével, Fang Shu vezette őket. Csörgőseivel és dobosaival, Felsorakoztatta seregeit és szólt hozzájuk. Fang Shu értelmes és igaz, Mélyen dördült a dobok hangja; Könnyű hanggal vezette csapatait vissza.

Bajuszos, europid típusú szkíta-hun (valószínűleg heftalita) férfiábrázolás faragott csontlemezről, Takht-i Sangin, Oxus-templom, Közép-Ázsia, i.e. 2. – i.sz. 3. sz. (B. A. Litvinsky, J. Ilyasov nyomán, Iranica Antiqua, 38, 2003); a rajzon megfigyelhető a jellegzetes hun, avar, párthus hajviselet: a halántéknál kiborotválták a hajat, hátul varkocsban növesztették; a hátranyilazás hadi művészete közismert a régi magyarokról szóló leírásokban is

Bolondok voltak a király vad törzsei, Remélve, hogy szembeszállhatnak velünk. Fang Shu már nem fiatal, De erőteljes a szándékaiban. Ő vezette seregét, Elfogta [a főnököket] közülük, és sok foglyot ejtett. Számosak a harci szekerei, Számosak és nagyszerűek, Mint a dörgés vagy a villámlás, olyan a rohamuk. Fang Shu értelmes és igaz, Ment és legyőzte a Xian-yun-okat, És jöttek a király törzsei s félték az ő hatalmát. Fordította: Z. Tóth Csaba ______________________

(Dr. Robert Churchill, Creighton University és James Legge, 1879, angol fordításai alapján: http://etext.lib.virginia.edu/chinese/shijing; ld. a „Négy Barbárok” kínai elnevezése: Rong/Dzsung = nyugati, Di/Ti = északi, Yi = keleti, Man = déli barbárok; ezen belül több különböző törzs létezett, pl. a dilik vagy tielök, „északi li”-k, akiket az ogurokkal azonosít a korábbi kutatás, vagy a dong-huk, dongyik; a nyugati rong törzsek keletre is elvándoroltak, ahol shanrong néven szerepelnek; v.ö. a kínai forrásokról Csornai Katalin, Mikes Int., 2010/1, JOES, 2011/2, v.ö. Si King, Dalok Könyve, Európa, Lyra Mundi sorozat, 1974)

142

143

Állatküzdelem-jelenet, szkíta-hun övcsat, Észak-Kína, i.e. 3-2. század (Miho Museum, Shiga, Japan)

144

7. Érdy Miklós: A hun lovastemetkezések c. könyvéhez Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy Érdy Miklós munkássága és kötete mérföldkő a hun-kutatásban. Könyvét valósággal üdítő volt olvasni az 1990 előtti évtizedek rossz szemléletű, hiányos és kevésszámú hun-köteteinek itthoni sivataga után (tisztelet a kivételnek, természetesen). Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy több ponton ki kellett egészítenem, tovább kellett gondolnom Érdy könyvét (Bp., 2001), de talán ez a lényege minden szellemi vállalkozásnak, így épül tovább a magyarság kultúrájának nagy épülete. Most ezeket az észrevételeket szeretném megosztani a hunok története iránt érdeklődőkkel. Az első és talán legfontosabb észrevétel az volna, hogy a kötet éléről hiányzik a hunok említése az iráni szent könyv, az Aveszta lapjairól, hasonlóan sok más, a hunokról szóló hazai vagy külföldi munkához, ez pedig sok további félreértést, értelmezési tendenciát helyére tenne (még Altheim vagy Marquart sem említi az Avesztát az európai hunokkal kapcsolatban). Annak ellenére, hogy a szakmunkákban a hunokat általában nem tartják azonosnak az Avesztában többször és konkrét események kapcsán, konkrét iráni eredetű (!) vezérnévvel együtt említett „hyaonákkal”, chionitákkal vagy akár a xiung-nukkal, az azonosság a közép-ázsiai és a belső-ázsiai, majd európai hunok között mind nevük etimológiáját, mind történetüket, eredeti embertanukat, sőt ma már genetikájukat tekintve kimutatható. Mindennek további elemzésébe most nem megyek bele, csak utalok néhány tanulmányomra és ismertetésemre ebben a kérdésben, melyekben az eredeti hunok – és az ősmagyarok, ősszovárdok – proto-indoiráni, proto-indoeurópai eredete mellett foglalok állást, ami nem zárja ki a későbbi nyelvi, kulturális hatások felvételének lehetőségét az uráli vagy az altáji török és mongol népekkel összefüggésben, sem a hunok, sem a magyarság esetében (Z.T.Cs.: Magyar őstörténeti tanulmányok, 2010, Genetikai „rokonságok” Napkelettől Napnyugatig, Mikes International, federatio.org, illetve a Magyar Elektronikus Könyvtárban, mek.oszk, valamint Hunni redivivus, és Irántól Turánig, 2011). Ki kell hangsúlyozni tehát, hogy nem azt akarjuk vitatni, hogy voltak-e hunok a honfoglaló magyarok között, vagy érte-e őket hun hatás, ez már régóta vitathatatlan azoknak, akiknek a látását nem homályosította el a finnugrista dogma, csupán pontosítani szeretnénk ennek mértékét, valódi körülményeit, mely által viszont nézetünk szerint egy ponton – i.sz. 2-3. század előtt – külön utakon vagyunk kénytelenek megtalálni az urál-volgai szovárdmagyarokat és a keletről érkező, iráni-török, de főként mongollá vált hun törzsszövetséget. Ezen időpontot követően már lehetségesnek tartjuk a hunok és magyarok szorosabb kapcsolatát. Temetkezésekről Érdy, p. 27. oldal: Érdy említi a Si Csit, Szima Csien művét (i.e. 2. század), melyben kétféle alakban szerepel a „xianyu” és a „hunyu” népnév, de sajnos nem magyarázza meg, hogyan értsük a két névalak egyidejű említését (az Avesztában hasonlóan kétféleképp említették a hunokat, hiiaona és hunu alakban). Ugyanitt Érdy a shanrong-okat és más néptörzseket „prehunoknak” nevezi a lovastemetkezéseik miatt, de nem közli embertani típusukat. Az i.e. 9. század óta Kína határainál megjelenő nyugati lovas harcosok, a xien-yunok az Aveszta hyaonái lehettek és a xiongnuk vagyis hunok elődei, tehát europidok. A xiongnukat azután i.e. 318-ban említik a kínaiak (Maenchen-Helfen, p. 358-tól a hsiung-nuk vegyes embertanáról). Szima Csien egyenesen az i.e. 3. évezred végéről származtatja a xiongnuk ősét, azonban egyegy idegen néptörzs ősi eredeztetésében bizonyára Kínában is szerepet játszottak a dinasztikus vagy diplomáciai kapcsolatok, a „kegyes” ferdítések; ez az ismert jelenség az „udvari” krónikák alapos felülvizsgálatára kell késztesse a kutatókat, bármely kultúra esetében, és mindig támaszkodni kell a lehető legtöbb forrásadat és a modern tudományágak eredményeire.

145

p. 39. Shanrong sírokban csak férfiak mellett találtak lovastemetkezést, írja (35. old. lómaradványok az elhunyt feje felett egy padkán, nyugszanak). A honfoglaló magyaroknál női sírokban is jellemző mind a részleges lovastemetkezés, mind a jelképes, lószerszámmal való eltemetés (Érdy p. 80 említi, avar sírok esetében p.83), de a lómaradványok az elhunyt lábainál nyugodtak, nem úgy, mint a shanrong sírban, igaz, hogy idővel beállhattak kisebb változások a temetkezésekben is (lovastemetkezésekről ld. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, p. 95, 341). p. 45. Említi, hogy az egyik xiung-nu sírban lapos kövekkel borították a sír alját; nálunk erre nincs példa, csak arra, hogy agyaggal tapasztották ki, pl. Kenézlő I. (a bodrogszerdahelyi sír nem tipikus és egyedüli). Megj.: gyakori, hogy Érdy könyvében nem szerepel az elhunyt embertani típusa (mongoloid, europoid, és keverékeik), és égtáj szerinti elhelyezése (tájolása) a sírban, illetve a temetkezési típusok százalékos megoszlása, amiből jobban lehetne általános következtetéseket levonni. A hunok rendszerint É.-D. irányba helyezték el a halottaikat, fejjel északnak, és hamvasztás is előfordult. Nálunk a fejjel nyugatra (arccal keletre) tájolás volt rendszeres, néhány kivétellel, és inkább a test eltemetése volt szokásban, nem a hamvasztás. Ez egy fontos kulturális jelölő, mely etnikai eltérést is jelezhet; jellemzően nyugat-keleti tájolással találkozunk a bronzkori szintasta-andronovói (uráli-nyugat-szibériai, rövidfejű europidok), a vaskori szkíta (hosszúfejű europidok) és szauromata sírokban (Kaukázus, Volga-Urál, rövidfejű europidok). p. 62. Említi a nyugat-szibériai hun leleteket a „finnugor” népek közelében, de sajnos nem közli ezek datálását, kormeghatározását (más esetben is ritkán). p. 64. A hunok 370 körül legyőzték az alánokat a Káspi-Aral térségben, írja; a kutatások szerint a hunok már AD 160, 180 körül megjelenhettek a Káspitól keletre fekvő pusztákon (Koryakova-Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007, korábbi eredményeket foglal össze), s valószínűleg egy szükséges erőgyűjtés, a déluráli nomádokkal kötött újabb katonai szövetségek segítségével győzték le az alánokat 375 körül, mind az Aral-tó mentén, mind később, a Kaukázusnál és Kelet-Európában. Érdy felhívja a figyelmet a „hibás azonosítás” veszélyére a hun, alán, gót leletekkel kapcsolatban, azaz, hogy hun leletet ne tartsunk gótnak és fordítva. Ugyanez az óvatosság azonban szükséges pl. az ordoszi és más ázsiai hun leletek esetében is, melyek egy része bizonyosan rablott jószág lehetett (szkíta, szienpi, jüe-csi és más szomszédos, rivális törzsek fejedelmi ékszerei), vagy a szövetségkötésekkor, dinasztikus házasságok révén kerülhettek hozzájuk. Ezeket a lehetőségeket nem zárhatjuk ki, mert ez volt a szokás, amellett, hogy a szkíta-hun előkelők sírjai jólétről tanúskodnak (Noin-ula, ld. Camilla Trever, 1932). Leletekről Érdy nem tudatosítja eléggé, hogy az ázsiai és az európai hunok leletei között érdekes módon szinte fényévnyi a távolság: az európai hunoknál főként geometrikus díszítéseket találunk, az ázsiaiaknál viszont gyakori a szkíta állatstílus, bár, mint említettük, ez lehet rablott, kívülről kapott holmi is, ha ennyire nagy a különbség a két régió között. Meg kell jegyezni viszont, hogy a honfoglaló magyarság esetében meglepően egységes (és a hunokétól eltérő) a régészeti leletanyag, és nyugodt szívvel nevezhetjük színmagyarnak akár a hajkorongjainkat, akár a tarsolylemezeinket, akár az övvereteinket és más, a jellegzetes növényi fonatokkal, levelekkel díszített tárgyainkat, mely motívumkincs némi átalakulással szervesen folytatódott a középkori templomépítészetünkben és a népművészetünkben. A kerek aljú edények sem hun-specifikusak, megtalálhatók már a bronzkori és a szauromata, szarmata sírokban is. p. 65. Az Ural-folyó vidéki, pokrovszki sírban nyújtott koponya; ez a szokás már megfigyelhető az i.e. 2. évezred első felében a Katakomba-kultúrában az Alsó-Volgánál és Manyicsnál, majd az Alsó-Volga, Urál vidéki keleti alánoknál válik elterjedtté AD 2-4. században, ahol a

146

sírok 70-80%-ában ilyen nyújtott koponyájú férfiakat találtak; a szokást a közép-ázsiai hunok is alkalmazták, Mongóliában azonban nem figyelték meg (Sulimirski, p.36, 38, 119, 145, 162, 190). Érdekes, hogy ezt a szokást keletebbre már nem találjuk meg. Az egyik szekszárdi hun kori sírban is nyújtott fejű, de europid (szarmata?) férfi nyugodott (Érdy p. 69 említi). Érdekes, hogy a Pontus-Meótisz melléki óbolgár sírokban is megtaláljuk a koponyatorzítás szokását, mely a dunai bolgár temetőkben olykor 80%-ban jellemző (az elhunytakat rendszerint fejjel északnak helyezték a sírba). Ugyanakkor az óbolgároknál kevés a lovastemetkezés (ld. Dimitrij Dimitrov: The Proto-Bulgarians in the lands north and west of the Black Sea, Varna, 1987, kroraina.com; „pánbolgár” szemléletű, de elég alapos tanulmány, mely sok orosz szerzőhöz hasonlóan sajnos egyáltalán nem említi a honfoglalás előtti magyarságot, holott a nyugat-keleti tájolású sírokat, melyekből legtöbb van a kelet-európai nomád temetkezések között, a magyarságnak lehet tulajdonítani, míg az óbolgárok vagy onogurok főként fejjel északra helyezték sírba a halottaikat, miként a hunok). A részleges lovastemetkezésekről Érdy megállapítása (p. 84-86), hogy csak a hunoknál és a magyaroknál figyelhető meg a részleges lovastemetkezés szokása (lóbőr, lókoponya, lábszárak), vagy a lószerszám eltemetése ló helyett, s ebben a hun-magyar rokonság megerősítését látja. Idézi Bálint Csanád 1969-es tanulmányát, s ez alapján említi, hogy ezek a szokások nincsenek meg a szarmatáknál vagy az alánoknál és a belső-ázsiai törököknél sem. Váratlan volt Érdy számára, mint írja, hogy szarmata temetőkben „nincsenek” lovassírok, és említi a Kubán-folyó menti temető lószerszámos sírjait. Itt részletesebben kell megemlíteni néhány dolgot, T. Sulimirski szarmata régészetről szóló könyve és Koryakova-Epimakhov fent említett kötete nyomán: Már a Szargat-kultúra (Érdynél Szargatka, Irtis-vidék) leleteiben, i.e. 5. és AD 3. század között számos kínai tárgy megjelenik (Kor.-Epi. 198, ebben a korban a szakák bevándorlására utalnak, akik még Altáj-hegyvidéki tartózkodásukkor keveredtek mongoloid nőkkel, v.ö. Nomads of the Eurasian Steppe in the Early Iron Age, ed. L. Yablonsky et al. 1995 a szakákról). A Káma-vidéki Pjanobor-kultúrához tartozó (Ananyino-kultúra utódja, i.e. 2. – AD 2. sz.) Kara-Abyz temető népessége mezokrán europid volt, már enyhe mongoloid beütéssel, a sírokban lócsontok, lószerszámok voltak (Kor.-Epi. 262). A szarmata sírokban valóban kevés lótemetkezés volt (Szamara-Urál csoport, Sulimirski, p.60. Ujgarak, p.99. sziráki sír, p.113. Felső-Ob, Novocserkasszk, Verchne-Pogromnoje kurgán 8. sír), de vannak lószerszámos temetkezések, szauromatáknál lócsontvázak férfi és női sírban egyaránt, bár férfiaknál gyakoribbak (Ak-Bulak, i.e. 4. század eleje, 9 lószerszám-készlet, Pjatimari I, Orenburg közelében). A magyarországi szarmata-jazig sírokban gyakran van ló az elhunyt mellett (Nagyhegycsoport, Sulimirski, 177). Az első kelet-európai fémkengyel-leletet sziráki sírban találták a Kubánnál (Sulimirski, 127), és a csontmerevítéses íj is megtalálható a szarmatáknál, valószínűleg a hunoktól került hozzájuk. A honfoglaló magyarok zablaszerelékei általában gyűrűsek voltak (ez megjelenik a Káma-menti Ananyino-kultúrában, i.e. 8-3. sz., melynek helyi bronzkori előzményei vannak, és kapcsolatai a kaukázusi és pontusi fémműves központokkal), de van néhány szkíta-szarmata jellegű zablapálcánk is, állatfejes végződéssel. A szarmatáknak ugyanolyan kistermetű, gyors, szívós lovaik voltak, mint a magyaroknak (tarpan). Hérodotosz írt a lóevő, lótejivó szkítákról, szarmatákról (Hippofágoi, Galaktofágoi Szkíthai, Szarmátoi). Lócsontok, lószerszámzat a késő szkíta közrendű sírokban is található a Krímben i.e. 4-3. sz.ban (Sulimirski, 105). Érdy említi a bronzkori Szintasta-Petrovka kultúrát, de szerinte itt csak rituális-mágikus célból feláldozott lovakat találtak, részleges lovastemetkezéseket nem. Ugyanakkor idézi Fodor István tanulmányát (A magyarság születése, 1992), miszerint egy szintastai sírban lókoponya és lábszárcsontok voltak (Érdy p. 85). Ezt ki kell bővíteni az alábbiakkal:

147

A Szintasta-Petrovka bronzkori kultúrában (Dél-Urál, i.e. 2000-1600), a ló főleg férfi sírokban feküdt, jellemző volt a vegyes rítus, a test eltemetése és a hamvasztás, és a kurgántemetkezés, köztük nagyobb és mindössze 20-30 cm magas halmokkal, de vannak sík temetők is (ld. K. Jones-Bley, in Kurgans, Ritual Sites, ed. J. Davis-Kimball et al., 2000). Zdanovics 3 féle állatáldozatot, köztük lóáldozatot különböztetett meg: 1). teljes állat eltemetése, 2). részleges állattemetkezés, 3). az állat egy darabjának eltemetése (ez utóbbi a jellemzőbb, a csontok mesterséges elrendezése, fej a lábakkal, Kor.-Epi. 119). A lómaradványok gyakran kétkerekű szekérrel együtt jelennek meg vagy zablaszerelékkel (csak Szintastán, pl. Bolsekaraganszkij 25. kurgán, 22 db ló, Kor.-Epi. 79), előfordul csak lószerszámos temetkezés, és párban is eltemettek lovakat vagy 1 pár lószerszámot (Kor.-Epi. p. 78-79). A szintastai temetkezések 30%-ában voltak lócsontok (Kor.-Epi. 88). A ló ekkor még, az i. e. 2. évezred elején a második helyen állt a szarvasmarha mögött a használat gyakoriságában (ne feledjük, hogy ez a lovasnomadizmus kialakulásának még csak az eleje, vagy az előtti korszak). Az Alakul-kultúrában (késő bronzkor, déli Transzurál) a lóáldozat és a lószerszámok eltemetése ritkul (Kor.-Epi. 135), de a lócsontok megtalálhatók a felnőtt, központi sírokban (Kor.-Epi. 147). A Fjodorovo-kultúrában (Szintasta alkultúra) gyakoribbak a lócsontok (lólapocka, lófej, néha kutya is, ami honf. magyar sírokban is előfordul). Az Andronovó-jellegű kultúrákban a bronzkor vége előtt növekszik a lóállomány (Kor.-Epi. 158, 168). Az andronovóiakhoz (véleményünk szerint részben ősmagyarokhoz vagy szovárd-magyarokhoz) köthető késő bronzés kora vaskori Cserkaszkul-Mezsovka-kultúrában az Urál mindkét oldalán magas a lovak aránya a sírokban (Kor.-Epi. 174). Megemlítendő, hogy az eddig ismert legelső, rézkőkori lovastemetkezéseket a VolgaUrál-folyók vidékén találták, i.e. 4500 körüli C14 datálással. A 158 fős khvalinszki temetőben az áldozati állatok száma: 52 juh és kecske, 23 szarvasmarha, 11 ló (részlegesen is, össz. 8 sírban, I. temető 4. sírban ny-k. tájolású elhunyt mellett). Az egyidejű és közeli szjezsei temetőben 2 lófejmaradványt és csontfaragványokat találtak lóábrázolással (kétfelé tekintő lovak, hasonlóak a szaka és a magyar népművészeti motívumokhoz). Ezek valószínűleg már háziasított lovak lehettek. A kb. 1000 évvel későbbi észak-kazahsztáni Botai-kultúrában (i.e. 3600-3000 között, Isim-folyó kanyarulata) a talált 300.000 állati csont 99%-a lócsont volt, ami már egyértelmű háziasításra utal. Szintastán, újabb kb. 1000 év múlva 16 sírban találtak kocsis temetkezést, küllős kerékkel, valamint részleges lovastemetkezéseket is, lófejjel és alsó lábszárakkal, nagyon hasonlóan a honfoglaló magyar temetkezésekhez (ld. ábra, Szintasta 30. sír, Anthony-Brown: The Secondary Products Revolution, 2007, hartwick.edu; a sírban az akkor szokásos harci szekér, kőnyílhegyek, bronz lándzsahegy, kés, pajzsalakú zablaszerelékek voltak, az elhunyt fejjel dny.-ra feküdt; Kor.-Epi. Krivoje Ozero sírként közli, i.m. Fig. 2.17, p. 81; részleges lovastemetkezést több, más, szintastai sírban találtak, pl. Krivoje Ozero, Kamennij Ambar, v.ö. kötetünk 98. oldalán, 9. ábra, László Gy. rajza). Hozzátesszük, hogy ekkor még főként a lándzsás, kocsis hadviselés volt jellemző, az íjak még túl hosszúak voltak a lovasíjászathoz. A klasszikus, rövid, „Cupido” íj és egyben tömegtermelése kb. 1000-800 körül alakul ki, valószínűleg a szkíták révén, akiktől átvehette a Shang-kori Kína, akárcsak a lovat magát és a küllős kerekű szekeret (a Si King, a Dalok Könyve utalásaiból arra következtethetünk, hogy az i.e. 840 körül a kínai Csou-királyságot megtámadó xian-yunok, akik a hunok ősei lehettek, ekkor még főként harci szekereken csatáztak; érdekes, hogy a Cai wei c. ének csontvégű íjakról is említést tesz, ami a legelső tudósítás a csontmerevítéses íjról, amit a kínaiak a hunoktól vehettek át, ld. szerzőtől Hunni redivivus, Függelék). A lovasíjász hadviselés kb. ekkor kezdődik a történelemben, Nyugat-Ázsiában a szkíták, kimmerek elő-ázsiai betörése volt a „nyitány”, majd ezután honosítják meg az asszírok és más déli kultúrák a lovasíjász hadtesteket. Az öntött, tokos, bronz nyílhegyek Szintastáról terjedtek el a Kazah-steppén az i.e. 2. évezred folyamán (Anthony-Brown, i.m.). A dél-uráli, bronzkori temetkezési szokások tükrözik az Aveszta szemléletét (Kor.-Epi, K. Jones-Bley i.m.).

148

Érdekes ugyanakkor Érdy megfigyelése a shanrong és a Káma-menti és baskíriai temetkezésekben talált kettévágott lókoponyáról, mikor külön feküdt az alsó állkapocs a koponya többi részétől (p. 87, Halikovát idézve a Bolsije Tigan-i és a baskíriai sírokról). Bár honfoglaló magyar sírból úgy tudom nem ismeretes ez a szokás, de létezik a népi hiedelmeink között az állkapocs nélküli táltosló képzete (László Gy., i.m. p. 83), ami eszünkbe juttatja a honfoglaláskori áttört bronz hajkorongjaink „hasított szájú” lovait (ez talán ugyanaz a képzetkör, mint a népművészetünkben a virágot „éneklő”, lelkiséget, örömöt az ég felé küldő madarak, állatok motívuma, mely megtalálható szogd, türk vagy heftalita hun emlékeken Kínában, ld. szerzőtől Hun sírtáblák a 6. századi Kínából, Turán, 2009/3, 170). A „hasított szájú” lovak, szarvasok szoros formai párhuzama megtalálható az észak-kaukázusi, preszkíta-lurisztáni jellegű Kobán-kultúra bronz övcsatjain (ezekre a párhuzamokra először jómagam hívtam fel a figyelmet 2008-ban, a „Vadat űzni feljövének” c. 1999-ben megjelent, és utóbb ezzel az észrevétellel kibővített tanulmányomban, www. ztothcsaba.hu). A hasított szájú áldozati ló leírása szerepel egy osztják énekben is (Medveének, 1985), ami a szovárd-magyarság hatását mutathatja az uráli népekre. A bronzüstökről Az áldozati bronzüstök már a vaskor eleji Tagar-szigeti kultúrára jellemzőek a Minuszinszkmedencében, i.e. 8-6. században. Ezt a kultúrát délről ideérkezettnek tartják és valószínűsítik, hogy a Karasuk-kultúra bronzkor végi népessége hozhatta létre (i.e. 2. évezred vége), s hogy összefüggésben lehet a tochárokkal, egy indoiráni népcsoporttal. Valószínű, hogy ők terjesztették el ebben az északkeleti térségben a bronzüstök használatát (meg kell jegyezni, hogy a tagariakhoz nagyon hasonló talpas, üstszerű cserépedények, kisebb méretben megtalálhatók a Baktria-Margiana kultúrában és Kisázsiában is, melyek mintaként szolgálhattak a bronzüstökhöz, ld. V. Sarianidi; v.ö. üstábrázolások sumér pecséthengereken, Etana történetével kapcso149

latban, W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, 1910, p. 142., archive.org). Az is lehetséges, hogy éppen az indoiráni, europid őshunok, hyaonák révén jutott a bronzüst BelsőÁzsiába (az egyik tagar sírban az elhunyt fejjel északkelet felé feküdt és az északi tájolás jellemző a hunokra, avarokra, ogurokra is). A 8-9. században elterjedő belső függesztőlyukas cserépüstök valószínűleg az ogurokhoz köthetők, akikhez a szovárdok kiválása után csatlakozhattunk, így ezek a leletek megtalálhatók az Észak-Kaukázusban, a Don-Donyec-Kubán menti szaltovó-majáki típusú leletek között, a későavar beköltözőknél, a dunai bolgároknál és a honfoglaló magyaroknál (ld. még Érdy p.99-100, és Bálint Csanád: A Kelet, a korai avarok és Bizánc, cserépbogrács címszó alatt, és D. Dimitrov i.m.). Végezetül említi Érdy a nagyszerű antropológus professzort, Tóth Tibort (p. 225), azt viszont nem, hogy Tóth T. kénytelen volt megállapítani, hogy a honfoglalók általa vizsgált s már akkor, a 60-as években sem csekély számú koponyalelete elenyésző mongoloid (azaz hun) jelleget tükrözött. Sajnos Érdy nem említi Éry Kinga antropológus 1982-ben megjelent kutatási eredményeit sem, pedig általa tovább fejlődött, bővült a honfoglaló magyarságról, az avarokról és az Árpád-kori magyarokról alkotható embertani kép, és kismértékben a mongoloidok aránya is (bár a bronzkori analógiák tekintetében Tóth Tibor teljesebb képet vázolt fel). Éry Kinga fedezte fel, hogy a honfoglalók egyik nagyobb csoportja, amely a Dunántúlon és az északi dombvidéken telepedett le (C-csoport), szinte kizárólag a Fekete-tengertől északra fekvő késő szkíta embertani leletekhez hasonlított (hosszúfejű europidok). Azaz minden akadémikus beszéd arról, hogy a magyarságnak „semmi köze a szkítákhoz”, nem állja meg a helyét, különösen a Dunántúlon nem (ezt 1982 óta tudják a szakmabeliek, mégis Fodor István régész a „Szkíta aranykincsek” 2009-es kiállítási katalógusában „középkori zagyvaságnak” nevezi a „szittya rokonság” tételét, i.m. p.128, ráadásul tovább görgeti Györffy zagyvaságát a szárnyas rozsomákról is, mely szerintük a magyar eredethagyomány szarvasvadász-motívumának „finnugor” előképe). Túllépve a pánfinnugrizmuson vagy a pánindogermanizmuson és egyúttal az általuk keltett „pánturanista” ellenszenveken is, melyek szociálpszichológiailag érthetőek ugyan, de eltorzítják, egyirányúsítják a történeti kutatásokat idehaza és külföldön egyaránt –, úgy vélem, elegendő adatunk van ahhoz, hogy a honfoglaló magyarság antropológiáját, őskultúránkat, ősvallásunkat, a nyelvünk és az uráli népek nyelve közötti reális hasonlóságokat, a nyelvcsere körülményeit levezethetőnek tartsuk a bronzkori uráli, steppei és erdős-steppei kultúrákból (Szintasta-Andronovo és alkultúrái), melyeket a szakirodalom szerint déli, proto-indoiráni és/vagy proto-anatóliai népességek hoztak létre. Egyre inkább kétségtelennek látszik, hogy a magyar (szovárd-magyar), sőt a hun őshagyomány, etnogenezis gyökerei elsődlegesen az indoeurópai vagy indoiráni őstalajban és nem a Távol-Keleten, Belső-Ázsiában, de nem is az ősuráli kőkorszakban keresendők, legalábbis nem kizárólagos módon. Történelmünkbe a honfoglalás előtt a hunok (pontosabban a kisebb részt mongoloid jellegűvé vált ogurok, akik valószínűleg iráni tochár, hun és mongoloid törzsek keveredéséből alakultak ki, miként erre a mai ujgurok genetikájából következtethetünk) voltaképpen csak kései szálakat szőttek (hacsak nem voltunk kapcsolatban velük már a bronzkorban is, ld. Szejma-Turbino, Karaszuk műveltségek), igaz, hogy ettől gazdagabb is lett a magyar előtörténet, erősebb lett a korabeli magyarság, ugyanúgy, ahogyan a szauromaták és szkíták is gazdagították a magyar őstörténet és etnogenezis szövetét.

Szaka állatstílus, Uigarak, a Szirdarjától nyugatra, i.e. 8-5. század (Nomads, 1995, p. 221)

150

8. DZSAGFAR TARIHI:

Dzsagfar évkönyvei a Volgai Bulgáriáról Egy 17. századi gyűjtemény és magyar vonatkozásai Bevezetés Létezik egy mindezidáig általában vitatott szöveggyűjtemény a bolgárok őstörténetéről és a Volgai Bulgáriáról, mely a 30-as évek végén megsemmisült bolgár-török nyelvű kéziratok orosz fordításában maradt fenn. A gyűjteményt Fargat NURUTDINOV és R. S. SARIPOV gondozta és adta közre oroszul 1994-ben (Бахши Иман, Джагфар Тарихы Том Второй Редакция Вестника "Болгар Иле" Оренбург, 1994. Ответственные редакторы Ф. Г.-Х. Нурутдинов и Р. Ш. Шарипов; Baksi Iman: Dzsagfar Tarihy, 1-2. köt., Orenburg, 1994., szerk. F. G.-K. Nurutdinov és R. S. Saripov), majd angol nyelvre is lefordították és feltették a világhálóra (s155239215.onlinehome.us/turkic/10_History/Djagfar_Tarihi). Mivel számos név és esemény megtalálható a Dzsagfar Tarihiben, melyek a magyar őstörténettel kapcsolatosak, de eddig nem találkoztunk e mű említésével a hazai őstörténeti irodalomban, sem pro, sem kontra – a „Bolgár Történet” sorsa emlékeztet a Tarihi Üngürüsz hivatalos fogadtatására, vagy a Csíki Székely Krónikáéra, mely utóbbi, annak ellenére, hogy valóban kései alkotás lehet, tartalmazhat ősi, szájhagyománybeli adatokat –, úgy véljük, hogy legalább utalásszerűen érdemes felhívni egyes elemeire a figyelmet. Ezt megerősíti A. LVOVA, a szentpétervári Ermitázs Múzeum vezető történésze is, aki néhány évvel ezelőtt összevetette a Dzsagfar Tarihi-t más történeti forrásokkal, és gyakran megegyezőnek találta ezekkel (zlatalvova.narod.ru). A gyűjtemény keletkezéstörténete, sorsa meglehetősen homályos és hányatott. Mint F. Nurutdinov az előszavában beszámol róla, családi kapcsolatok révén jutott hozzá, nagybácsija, Ibrahim Mohammed-Karimovics NIGMATULLIN fordította az eredeti szövegeket illetve másolataikat orosz nyelvre. A kéziratok sorsa 1680-ban kezdődik, állítólag az akkori, volgai bolgár-moszlim felszabadítási mozgalom vezetője, Szaid Dzsagfar parancsára a titkára, Baksi Iman állította össze a bolgárok történetét, valahol Baskorosztánban, azaz Baskíriában, innen a gyűjtemény címe, „Dzsagfar Évkönyvei”. Baksi Iman összegyűjtötte Itil Bulgária évkönyveit: a Gazi-Baradzs Tarihi-t (1229-1246), a legkorábbi, őstörténeti adatokkal, a „Bulgár sejkek igaz útja avagy kegyes cselekedetei” (1483, Mohammed-Amin kézirata), a Kazan Tarihi-t (1551, Mohammedyar Bu-Yurgan munkája), a Sheikh-Gali Kitaby-t (1605, Ish-Mohammedtől), és még más kéziratokat. Ezt követően Baksi Iman és a kéziratok sorsa hosszú időn át ismeretlen. Az eredetik bolgár-török nyelvű másolatai a 19. században készültek s a 20. század elején bukkantak fel a kazahsztáni Petropavlovszkban (Kyzyl Yar), Nurutdinov szerint. Kyzyl Yar régi időktől fogva a bolgárság egyik fontos központja volt s a 19. században sok bolgár vándorolt ide. A polgárháború idején, 1918-1921-ben Kyzyl Yarban összpontosultak a bolsevik-ellenes erők, köztük a volgai bolgárok jelentős részével. Nem kizárt, hogy ők hozták magukkal a kéziratgyűjteményt is. Nem ismeretes, hogy milyen úton-módon, kitől került tovább, de 1939-ben Nurutdinov nagybácsijánál, az említett I. M.-K. Nigmatullinnál volt, aki ekkortól kezdve lefordította oroszra a gyűjtemény nagy részét. Ennek hátterében az állt, hogy a 30-as évek végétől Sztálin elrendelte, hogy meg kell semmisíteni a bolgár-török vagy arab nyelven és írással írt könyveket és kéziratokat, s Nigmatullin, hogy megmentse a nemzeti bolgár krónikákat, lefordította azokat oroszra. Még épp időben, mert aztán valaki feljelentette és az NKVD (a hajdani szovjet titkosszolgálat) elhurcolta s egy kényszermunkatáborba került. Az NKVD megsemmisítette az eredeti másolatokat, de szerencsére az orosz nyelvű fordítások megmaradtak.

151

Nigmatullin aztán kiszabadult, 1941-ben behívták katonának, majd eltűnt a II. világháborúban. A család gondosan megőrizte Nigmatullin 14-15 jegyzetfüzetnyi fordításait, és 1966ban, amikor Nurutdinov egyetemre ment, a nagymama, Nigmatullin húga, átadta neki ezeket. Nurutdinov a jegyzetfüzetekből sokat lemásolt, majd a 80-as évek elején levélben fordult támogatásért a Szovjet Tudományos Akadémiához, hogy kiadhassa a gyűjteményt, de nem kapott érdemleges választ. Ekkor úgy döntött, hogy ő maga ír egy kivonatot három kézirati dokumentum alapján. Nyaranta elvonult apja vidéki kunyhójába, hogy biztonságban dolgozzon, azonban hamarosan ellopták a kéziratait, s csak kettő maradt meg, a Kyzy dastany és a Baradzs dastany fordításainak nagy része, mivel ezek otthonában voltak. Ez tehát a Dzsagfar Tarihi kéziratainak, másolatainak és fordításainak rövid története F. Nurutdinov szerint. A tudományos magyarázatok a gyűjteményt részben már ismert adatok és hiteltelen kitalációk keverékének tartják, s a szkepszist alátámasztja, hogy nem áll rendelkezésre semmilyen eredeti kézirat. Felmerült, hogy a gyűjteményt volgai tatárok készítették, hogy igazolják a területük feletti jogaikat az oroszokkal szemben, vagy akár maga az NKVD, hogy megossza vele a nemzetiségeket. Az alábbiakban a fennmaradt szövegnek azokat a részleteit mutatjuk be, melyek magyar őstörténeti szempontból mindazonáltal érdekesek lehetnek, a hun korszaktól kezdve „Almysh” és „Arbat”, azaz Álmos és Árpád alakjáig (egy Almisról még a 945. évnél is szó van az egyik iratban, talán Álmos fejedelem fiatalabb fiától született unokája volt, aki a muzulmán hitre tért a Volgánál maradt magyar néptöredékkel, v.ö. Marquart, 1903, p. 25; ld. még egy [onogur-magyar?] Almos vezér szerepel Jordanesnél, amikor Attila halála után a hunok összecsapnak vele és társaival s legyőzik, Getica, 50, 266; v.ö. ’álom, álmos’ szavunkat finnugor eredetűnek tartja a szovjet kori TESz, de ez újabb vizsgálatokat igényel), sőt egy mitológiai vonatkozású szövegben olvashatunk a „Kaz emese” nevű óbolgár ünnepről is. Szövegünk az angol fordítás alapján készült, így mindenképpen indokolt lenne egy török nyelvészeti összehasonlítás annak megállapítására, hogy a Dzsagfar Tarihi földrajzi, személyés népnevei mennyiben tükrözik valóban az óbolgár viszonyokat az 5-9. század között, illetve mennyiben származnak az iszlám vagy a tatárjárás utáni idők névanyagából. Z. Tóth Csaba [szögletes zárójelben a fordító megjegyzései, N. = Nurutdinov nyomán]

A Dzsagfar Tarihi egyes magyar vontakozású részletei Baksi Iman: „Gazi-Baradzs Tarihi” – Gazi-Baradzs Évkönyvei, 1229-1246 I. kötet, 1. fejezet A kezdetektől AD 360/378-ig …A türkmének bizonyos kirgiz és türk népek leszármazottai voltak, akik a szabanjukkal [csobán, fárszi nyelven pásztor] a maszgutok [masszagéták, alánok] földjére jöttek és fokozatosan megsokasodtak. Ezek nagyon szép emberek voltak és nyelvük kellemesen hangzott. A türkmének nagyon segítőkészek voltak és kedvesek a rokoni körben, de ezen kívül nagyon dölyfösek és hirtelen haragúak, és a szövetségeik tekintetében nem voltak valami hűségesek. Nem szívesen vetették alá magukat bárkinek, és saját választott vezetőiket sem igen méltányolták. Bulümarban [óbolgár kán] fenyegetést láttak a függetlenségükre, ezért háborúval kezdték őt fenyegetni. A kán kénytelen volt a baskortokhoz [baskírok] menni, akik megvédték 152

a honokat [vagy khonok, hunok], és ezek [bulgárok] a „szeber” nevet („szövetséges”), [ld. még alább] kapták a baskortoktól. A türkök a baskortokat ugüroknak nevezték, ezek ugyanolyan önfejűek voltak, mint a türkmének. Alp Baradzs-t imádták [istenség, Alp, Alyp: szellem, Istennek engedelmes; használták fejedelmek, vezérek neveként is, ld. Alp Ilutver, elteber címmel,, kaukázusi hun fejedelem neve a Dasxuranci-krónikában], de Madzsarnak nevezték őt. Hitük szerint Madzsar volt az élet védelmezője… [N. töredékei szerint: „…a madzsarok azt mondják: ’A jó emberek mindig önzetlenek másokkal, innen ered a nevük, ’madzsar’, azaz önfeláldozó”]. A kánt [Bulümárt] az éhínség késztette Nyugatra menni. Kénytelen volt elhagyni az Idelfolyónál lévő szállásait [N. szerint Idel, azaz Itil eredetileg hét törzs szövetségének a neve volt, s a Volga és az első bulgár állam neve is, mely a Káma-torkolattól a Káspi-tengerig terült el],… és átkelt az Agidel-folyón [a Bjelaja/Fehér, a Káma és a Volga folyók bulgár neve, AkIdel, a.m. Ezüst-folyó], melyet a baskortok Atilnek neveztek, a maszguti hős, Atillé vagy Atilkus tiszteletére [„maszguti hős”, ti. mert legyőzte az alánokat]. A helyi kara-maszkutok, akiket szaklanoknak neveztek [fárszi nyelvűek], próbálták ezt megakadályozni, de legyőzték őket, és a Buri-csajhoz [Dnyeper, gör. Borysthenes] menekültek, bégjük, Boz-Urusz vezetésével… 2. fejezet Idel a hun kánok idején (AD 378-453) A hunok fia, Alip-bi [Avitochol? AD 153. k.] kán a bulgárok és hunok csapataival legyőzte a szadimikat [vagy szadumok, a skandinávok gyűjtőneve N. szerint] és azok Altin Basba és Rúmba [Rómába és Konstantinápolyba] futottak [zavaros közlés]. Azután Alip-bi a bulgárokkal, akik sok megpróbáltatást szenvedtek a rúmiaktól Azerbajdzsánban, átkelt a Szulán [Duna], és Dere [Dara] város mellett legyőzte a nyolcvanezres rúmi sereget [az 500-as években többször megütköztek a perzsák és a bizánciak a mezopotámiai Dara erődvárosnál, s a hunok hol az egyik, hol a másik oldalon harcoltak zsoldosként]. A rúmi kán, Balin a palotájába menekült, de körülvették és felgyújtották azt a hunok, akik így bántak el az ellenséges vezetőkkel. Amikor a palota leégett, Alip-bi a romok között lovagolt, és rátalált a császári koronára. Felvette és apjához vitte, akit kánnak neveztek, de a győzelmi ünnepségek közepette hirtelen meghalt. Alip-bi lett a hunok kánja, államot alapított Szaklanban [Kelet-Európa déli része, a Szkíta-sztyeppe, a maszgutok országa; Szaklan dingezi: a Fekete-tenger], és mikor ideje betelt, eltemették a Kujan-Tau vagy Kuk-Kujan hegységben [a kijevi hegyek, dombok, N. fordítója egy helyen ’Nyúl-hegynek’ nevezi]. Halála előtt Dere kán (így is nevezték Alip-bit) megparancsolta, hogy síremlékére a Dulo-klán hatalmas tamga-jelét véssék, a „Baltavár”-t. Ez így nézett ki: Ψ , ami egy álló fokost és egy fekvő íjat formázott. Ezek jelképezték a bulgároknál a kán hatalmát. Az uruszok [ruszok, oroszok, akiket N. „masszagéta” törzsnek nevez, holott varég-vikingek voltak], akik tisztelték Dere kánt, mivel legyőzte ellenségeiket, a szadimikat, a sírjánál telepedtek le, és Aszkal települést alapították. A bulgárok is tisztelték Alip-bit, mert az ő idején lettek uralkodó törzs a hun államban. A hun rész hamar egyesült a bulgárokkal, a bulgárok neve alatt és a hunok türk nyelvén. A fő bulgár klánok voltak az Erdim, Bakil vagy Bojandur, Szeber [N. szerint az ősmagyarok vagy ugrok általános neve, és a szibériai hantik, manysik közös őseié], Agatir [akadzsirok, akiket N. bulgároknak nevez; ld. akacir, agathyrs szkíták], Kharka, Utig [utigurok, 30 ogur törzs szövetsége; érdekes, hogy N. szövegeiben nem fordul elő az óbolgárok onogur, tíz-ogur neve], Kimmer…

153

Alip-bi unokája, Ajbat fia, Atillé Ajbat kán, becenevén Audan (Audon) Dulo, az almanok és farangok [allemánok és frankok] ellen vonult, mivel a kánjukat megmérgezte a felesége, Atillé kán húga. Miután legyőzte a legerősebb alman törzset, a galidzsot [skandinávok], melynek egy része a Kuk Dingez tengernél [Barents-tenger északon] a Szadum és Galidzs szigetekre menekült [Szadumnak nevezték Svédországot, Norvégiát és a Brit-szigeteket is], Atillé egy éjjel megostromolta a farangok fővárosát, Altin Bast [Róma]. Ez a házak arany kupoláiról kapta a nevét. De amint reggel a nap felkelt, az arany kupolák ragyogása elvakította a bulgárokat. A megrémült bulgárok menekülni kezdtek, nem látva az utat, és erejük ezután lehanyatlott. Atillét Misdauli-nak nevezték az ulcsiak [szlávok, innen származik az oroszok ulicsi neve], az almanok földjén halt meg visszavonulás közben, és az ország széthullott. Atillé három fia, három testvér, Illak, Tingiz és Bel-Kermek [Irnik?], a bulgárokkal és ulcsiakkal együtt csatába szálltak a farangok ellen, de legyőzettek. Illak a harcmezőn esett el, de Tingiz és Bel-Kermek a bulgárjaikkal megmenekültek. A Buri-csaj [Dnyeper] torkolatához mentek, és út közben elesett Tengiz, a galidzsik rajtaütése közben. Áttörve ezen a támadáson, Bel-Kermek először parancsolta meg, hogy jelvényként emeljék fel az ászok vörös zászlaját, egy fél holddal a rúd végén [a félhold és a vörös zászló kissé gyanús, bár lehet tényszerű is a közlés]. Bel-Kermek nyitotta meg a bulgár kánok vonalát [ld. óbolgár fejedelmi lista, O. Pritsak], akiket kánoknak vagy baltavároknak neveztek, mivel a baltavár szó azt jelenti, hogy „vezető” [N. szerint Baltavár volt a mai ukrajnai Poltava régi, bulgár neve]. 3. fejezet A bulgár baltavárok kora (AD 453- c. 683) …Bel-Kermek idején a szabarok [N. szerint a csobánok török beceneve] elfoglalták Szaklant, a bulgárok szaklani nyelven szabanoknak hívták őket. Tőlük jött a nyelvünk, amit a perzsák pontatlanul kipcsáknak mondanak, mivel a kipcsákok ezt a kirgizektől vették át, és azután teljesen eltorzították. A szabanokat, akik Turánban maradtak, kezdték egyre gyakrabban badzsanakoknak nevezni [v. ö. a besenyők egyik törzse volt a Csaban, Const. Porph. DAI 37]. Nyelvük, mint írtam, fokozatosan az úzok vagy türkmének nyelvéhez lett hasonló, és a Mindenható [Allah] elrendelte Michaelnek [a mollahnak], hogy ez a nyelv legyen az írott nyelvünk, az arab mellett. A kasánok [kasgarok] ezt bulgár türkinek nevezték, a türkmének pedig „turán telé”-nek… Az avarok, a hunok utolsó töredéke, még Hinben [Khin, Észak-Kína, Mongólia, Bajkál-tó térsége] maradtak, majd kiűzték őket a szabarok Jeti-Szuból, szülőföldjükről. De Szaklanban ugyanúgy cselekedtek, mint az üldözőik, és tönkrevertek számos hun klánt. A helyi hunok egy részét a Kaf-hegyekbe [Kaukázus] űzték, ahol ezek megalapították Kondzsak Beilik-et [N. szerint Grúziát, Georgiát, másutt Kondzsaknak nevez egy 7. századi bulgár kánt]. A többi szabar a hunok másik részét Dzsurasba [Dagesztán, Vajnahsztán, másképp Csecsen-Ingusföld] űzte, ahol ezek csatlakoztak a bulgárokhoz… A murdászok, akik gyűlölték a hunokat, csatlakoztak a szabarokhoz, és el akarták intézni a hunokat és a bulgárokat, akik elfogadták őket, de Bel-Kermek a maszgut bek rokona lett, s mivel a murdászok féltek a maszgutoktól, megóvta népét a pusztulástól… Dzsuras, becenevén Maszgut, Bel-Kermek fia a maszgut bek lányától, egyik-másik szabar beknek szolgált, és így földeket kapott a Szula [Duna] és a Dzsalda [Krím] között… Mivel jó

154

természetű volt, kiváltott a szabaroktól száz hun bijt [vezető], és még sokakat, és a bulgárokhoz csatlakozott, szürbisz néven [N. szerint hun törzset, vagy csuvasokat jelent; ld. Ptol. szerboi, szerbek az Alsó-Volgánál]… Maszgut fia, Tatra híressé vált sikeres támadásairól a rúmiak ellen, melyeket az ulcsi alattvalói segítségével hajtott végre… Tatra fia, Bojan-Cselbir uralkodása idején az avarok, akiket a kazár türkök elűztek, Szaklanba érkeztek. A szabarok, mivel megrémültek tőlük, megszelidültek, és mi, bulgárok, ellenkezőleg, felemeltük a fejüket… Bojan-Cselbir összebarátkozott az avar khakannal, Tubdzsákkal és fiának a Tubdzsák nevet adta, és a khakan felvette a Bojan nevet [Baján volt a pannóniai avarok egyik kagánjának neve, ld. alább Bot-Bajan, Kuvrat idősebbik fia, aki a meótiszi Magna Bulgariában maradt]… Bojan-Cselbir nyugati bulgárjait, akik az avar khakanok alattvalói maradtak, kara-bulgároknak kezdték hívni, azaz nyugatiaknak, mivel a nyugatit a türkök szokásosan „feketének” nevezik. A bulgárok is a nyugatot „kará”-nak [fekete], a keletet „ak”-nak [fehér, ezüst], az északot „kuk”-nek [kék], a délt „szará”-nak, vagy szarünek [arany, sárga] nevezik… …Alburi [Alpár?] idősebb fia, Kurbat [Kuvrat] a Buri-csajnál lévő szaklán aul, Aszkal és az Ak-szunál lévő Kharka aul [mai Harkov] között nomadizált, és a fő szállása a Baltavár aulnál volt… A 618. évben az elméjében elboruló avar khakan hívatta Alburit, hogy tárgyalni akar vele, és áruló módon kivégeztette táborában amiatt, hogy az ancsik [hun egységek, melyek fárszi nyelvűekből, szlávokból és ukrajnai bulgárokból álltak, akiknek határvédő feladata volt N. szerint; antok? ld. Jord., V. 34-35, XXIII. 119, XLVIII. 247] rátámadtak az avarokra. Valójában maguk az avarok támadták meg a galidzsi ulcsikat és ellopták a marháikat. Néhány avart az ancsik öltek meg, hogy megakadályozzák a rablást, és az avar szardar [perzsa katonai rang] úgy tett, mintha ezt az ulcsik tették volna… Mielőtt Alburi a khakanhoz ment, Bu-Ürgan álmában látott egy vörös ruhát, amibe az ászok [N. szótára szerint a murdaszok nevezték így a „szindi” (indiai?) árjákat] a beteget burkolják, és egy lándzsahegyet. Aggodalmában felébredve így szólt a testvéréhez: „Tengri tett engem bojárrá, és álmomban megmutatta a szerencsétlenség jeleit: a betegek vörös ruháját és a lándzsahegyet, amelyen a megöltek fejei vannak. Ez azt jelenti, hogy halál vár rád a khakan táborában. Ne menj oda!” Alburi nem hallgatott rá és bajba került. És a nép elismerte Bu-Ürgant bojárnak vagy aszkalnak… Amikor testvére megölésének híre eljutott a bulgárokhoz, Bu-Ürgan Rúmba [Bizácba] ment, és kijelentette, hogy a bulgárok minden kapcsolatot megszakítanak az avarokkal, és készek szövetségre lépni Konstantinápollyal ellenük [a bolgárok és avarok összecsapásairól más források is beszámolnak]. A rúmi kán megörült és azonnal elismerte a beket, mint a független kara-bulgárok baltavárját, és szövetséget kötött vele… Amikor Ar-Buga visszatért népéhez, a bijek fel akarták emelni őt a bulgár trónra. De Bu-Ürgan a bojár címet nagyobbra tartotta, mint a káni címet, és azt mondta: „a nép szabadon választhatja uralkodóit, de nem a bojárokat, mert azokat Tengri [tör.-mong. isten] választja…” És tanácsára a bulgárok Kurbatot választották, becenevén Bastut, Alburi fiát, mint a bulgárok baltavárját, aki azonnal megkezdte a háborús előkészületeket az avarok ellen.

155

620-ban Kurbat parancsára fiatalabb testvére, Sambat, Aszkal aulban, a Kujan-taunál Bastu várost alapította [Kijev bulgár neve; ld. Bíb. Konst., DAI 9., Kijev neve Szambat; DT. nem említi a Povesztiben szereplő kijevi városalapítókat], és egy nagy sereg vezetője lett, melyben bulgárok, ancsik és szaklanok-ruszok voltak. Gyors támadással akarta legyőzni az avarokat és elfoglalni országukat. Segítették ebben a helyi ulcsik és a baskortok is, akik „honturcsinak” nevezték magukat, és elégedetlenek voltak az avar khakan uralmával. De azután ez a Sambat független uralkodónak tekintette magát, és Dulobának nevezte az államát, ami „Dulo legelőjét” jelenti. Amikor Kurbat értesült erről, megparancsolta testvérének, hogy térjen vissza a szolgálatára, de ő elutasította, és Bastu név helyett a Kyi („kivágott”, „elkülönült”) becenevet kapta. Sambat harminchárom évig uralkodott Dulobában [N. szerint „Szamo állama”] és dicső lett neve a farangokon és almanokon aratott győzelmeiért… …Kurbat idősebbik fia, Bat-Boján fellázadt a Dzsalda [Krím] és a Buga-Idel [Bula-Idel, cseremiszföldi folyó? Ld. alább] középső folyása között, népe egyik része a folyó bal partjára ment, a másik a jobb partra… [a „Dinasztiák” c. fejezetben az szerepel, hogy Bat-Boján 643ban felvette a moszlim hitet, majd amikor az arabok 654-ben megtámadták a bulgárokat, elhagyta az iszlámot; ugyanebben az évben Szarkelnél legyőzte az arab sereget; 682-ben felvette a kereszténységet és 683-ban elhunyt, Kijevben temették el]. Kurbat legfiatalabb fia, Atilkesé [ez volt az Etelköz nevünk eredeti alakja? Ld. „Dinasztiák” c. fejezet szerint a név ’szakálltalan Atillát’ jelent], akinek Aszparukh volt a beceneve, fellázadt a Burdzsan és a Bektas között, és az utigok és murdászok is engedelmeskedtek neki… 6. fejezet (AD 882-895) Bat-Ugür uralkodása 882-ben Erek fia, Szalabi, elindult Galidzsból [Ladoga vagy Novgorod, de a skandinávok egyik elnevezése is N. szerint] Bastuba, és Alabuga a szabanok és badzsinákok csapataival elindult Bolgarból [a volgai Bolgary táborváros a kora középkorban], hogy bosszút álljon a Lacsün vezette karabolgár modzsarok [a gyűjtemény itt modzsarokat ír] támadásai miatt. Gabdulla kán meghalt a hadjárat kezdete előtt, és a bulgár trónra fia, Bat-Ugür Mumin emelkedett, aki megtartotta atyja rendelkezéseit… Alabuga épp megérkezett Koriszdan közelébe [ukrajnai város, másképp Batavil, amelyből a mai Putyivl város neve keletkezett N. szerint; az eredeti krónikás váltogatta a neveket, talán azért, hogy minden nevet megörökítsen], amikor Karadzsarból [a mai Csernyigov] jött Almis [vagyis Álmos; 945-ben is szerepel egy Almysh, talán ennek másik fia?] a barinokkal [ukrajnai bulgárok, akiket a kijevi ruszok berendejeknek neveztek N. szerint] és a dzsuni [?] ancsiak fegyvereseivel. Almis idősebb fia, Arbat [Árpád], aki a baltavári Lacsün szolgálatában állt, Alabuga ellen indult baskortjaival, de teljesen legyőzték, és elrejtőzött Batavilban. A kazárok, akik Batavilban voltak, felkészültek az erőd védelmére, de a ravasz Arbat inkább megnyitotta Koriszdan két kapujának egyikét, és bűntudattal atyjához ment. Ezután a dzsuni ancsik áttörték a kaput, és a várost szörnyű vérengzéssel elfoglalták. Almish személyesen lovagolt Baltavár jurtba és a nagybácsit [Lacsünt], aki remegett a félelemtől, kihajította onnan, mint egy bábut. Szerencsére ő elég nemes és nagylelkű volt, és nem végeztette ki apjának testvérét, hanem hagyta elmenni Kazáriába. Lacsün megalázkodva elment Itilbe két feleségével, és itt hamarosan meghalt szégyenben, és Almis felnevelte a fiát, Ugürt, aki egy baskort feleségtől született…

156

Lacsün idején az Urusz Bejlik volt a birtoka, ezért Almis előrenyomult Bastuba [Kijevbe], hogy alávesse Asz-Kalibot [„Aszkold” a Kijevi vagy Nesztor-krónikában? Ld. 882. évnél, Povesty vremennyx let, Im Werden Verlag, Moskau-Augsburg, 2003, p. 8]. A város közelében csatlakozott Szalabihoz, aki kicsivel korábban érkezett, és kezdetben megegyeztek, hogy ő baltavári adófizetőként fog uralkodni a városban. De azután Dzsun azt javasolta, hogy Szalabi legyen társuralkodó Bastuban Lacsün fiával, Ugürrel, és ennek átgondolása után a bijek megegyeztek az ancsi vezetővel. Szalabi bemutatta a bastui bojároknak Ugür Lacsün beket, bejelentette igényét, hogy Urusz Bejlikben a bek vezíreként uralkodjon, és figyelmeztette őket, hogy ha ellenállnak, megölik Bulatot és komoly bulgár támadásra számíthatnak. A bojárok elfogadták az egyezséget Szalabival, mivel féltek a bosszútól és a moszlimok üldözésétől. De Asz-Kalib nem vetette alá magát a bojárok döntésének, és azok kényszerrel hozták őt Szalabi elé. Amikor Szalabi elé lépett, hirtelen felkiáltott: „Te átkozott szolga, elárultad uradat, meg fogsz halni!” Kivonta a kardját és meg akarta ölni Szalabit. De Dzsun megölte Asz-Kalibot egy lándzsával, amit egy közel álló ancsi kezéből kikapott, és Alabuga megölte Bulatot, aki apja segítségére odarohant. Asz-Kalib fiatalabb fia, Hot, mikor értesült apja és testvére haláláról, titokban elmenekült Bastuból a khakanhoz… Szalabi bement Bastuba Dzsunnal és Ugürrel, és az első adóként elküldte Almisnak Baltavárba a zsidó kereskedők vagyonát. Dzsun, aki az első bojár lett és az összes ancsi vezetője, és ezek bulgár nyelven Batának nevezték, szigorúan megbüntette apja gyilkosait és a moszlimokat. Almis a történtekkel elégedetten visszatért Koriszdanba, és Alabuga visszament Bolgarba. Itt a bij megkérdezte Michaelt, mire költse zsákmányát, és a mollah tanácsára építtetett egy karavánszerájt fából, egy mecsettel Buljar városában. És ezen a helyen, amely a három bulgár tartomány, Bolgar, Bersud és Eszegel találkozásánál feküdt, a bijeik tartották a tanácskozásaikat, és innen kapta a Buljar vagy Biljar nevet [Eszegel a Kámán túl feküdt, moszlim források is említik; Györffy György a nevet összefüggésbe hozta a ’székely’ névvel, ld. A magyarság keleti elemei, 1990; N. felveti, hogy Eszegel sumér nyelven templomvárost jelent, s tudni véli, hogy Sumért a bulgárok egy része alapította, akik 12000 évvel ezelőtt Mezopotámiába költöztek; a genetikai kutatások alapján ma már tudjuk ugyan, hogy a mezopotámiai eredetű J2 apai géncsoport (M172, Seminonál Eu9) megtalálható a turáni népeknél, és a mai magyarságnál is 2,2-7%, de a „sumér-kapcsolat” más irányú lehetett; ld. a Dél-Urál bronzkori emlékeinek transzkaukázusi, kelet-anatóliai párhuzamairól Sz. A. Grigorjev]. De Almis öröme rövid ideig tartott. 885-ben a khakan titokban meggyőzte Arbatot, hogy döntse meg apja hatalmát, megígérve a trónt s hogy vége lesz a háborúnak [érdekes, bár más forrásból ellenőrizhetetlen adat, mely indokolhatja, hogy miért esik oly kevés szó krónikáinkban Álmos fejedelemről; apa és fia szembenállására utalhat személyes különbségük: Álmost inkább szellemi vezetőként, Árpádot seregparancsnokként írják le a források, Anonymus, Metód-legenda stb.]. A kaubuji [különböző bulgár törzsek Ukrajna területén, akiket a kijevi ruszok „kovujoknak” neveztek N. szerint] és modzsari bijek, akik ennek a háborúnak a fő erejét képezték és elégedetlenek voltak az új adóval, a dzsizjával, melyet Baltavárból fizettek a pogányoknak, támogatták Arbatot és hívására kiütötték Dzsafart [Almis arab neve?] Koriszdanból Karadzsarba [Putyivlból Csernigovba]. De Almis nem talált itt nyugalmat, mert Arbat utánament, és egy rémült ancsi vezető elkezdte kérlelni a baltaváriakat, hogy hagyják el a várost és előzzék meg az ellenség támadását. Látva, hogy a dolgok nem állnak jól Karadzsarban, Dzsafar barinjaival a hűséges Szalabihoz ment Bastuba, és örvendezve találkozott vele. A városban egy negyedet megkapott Almis, ahol udvarát felállította, amely pompájában felülmúlt minden más udvart [ld. Poveszty, p. 8., a 882. évnél megjegyzi, hogy Aszkoldot Kijevben a hegyen temették el, melyet „ma” Ugor-hegynek neveznek, ahol „most” Olma, vagyis

157

Álmos udvara van; Hölbling Tamás történész A honfoglalás forráskritikája, 2010, I., 33, rámutatott, hogy itt I. Géza királyunk fiáról, Kálmán testvéréről, Álmos hercegről lehet szó, aki a 12. század elején élt, s ekkor állították össze, másolták le a Poveszty-t; a DT leírásai megerősíthetik, hogy Álmosnak fejedelemnek volt udvartartása Kijevben, az viszont, hogy „Olma” Szt. Miklós templomot építtetett, már inkább Álmos hercegre inkább, s a két Álmost talán keveri a Poveszty, ld. még Dümmerth D.: Az Árpádok nyomában, Bp. 1987, 100, 111-112; a volgai Bulgária fejedelme, Almis a 10. század elején felvette népével az iszlámot, mint Ibn Fadlan beszámol róla; az sem kizárt, hogy Árpád apjáról van szó, bár Anonymus szerint 819ben született]. A bastui bulgárok és az ancsik mégis baltavárinak tekintették őt, és peres ügyeikkel hozzájöttek, míg a balinik [bjeloruszok, nagyoroszok, Szuzdal régi bulgár neve is Balin volt] és szadimik Szalabi udvarában pereskedtek… Ugyanebben az évben Csinavüz fia, Arszlan bek, aki a kazár trónra ácsingózott a khakan barátjának mímelve magát, de valójában csak saját maga barátja volt, meggyőzte a hebehurgya Iskakot, hogy kezdjenek háborút a badzsanákokkal, azzal az ötlettel, hogy hagyják el a bulgárokat, fő szövetségesük nélkül. Akszak-Temer parancsára, Arbat a modzsarjaival és kaubujaival megtámadta a badzsanák mezőket, de a hinek, a nur-szuvari Mardan bek, Dzsilki fia segítségével visszaverték a támadókat és Burtaszt pusztították [Szuvar város a VolgaKáma találkozása közelében feküdt; N. szerint a szuvar név tulajdonost, urat jelent, a város kereskedőinek és kézműveseinek független rétegét, akik Alp Szuvar, a villámlás, a kereskedelem, a kovácsmesterség szellemének tiszteletére vették fel ezt a nevet; a magyarság rokonnépének neve is, mely szavart, szabir, szevort, Zuard stb. alakban szerepel a különböző nyelvű történeti forrásokban, ld. Ptolemaios AD 2. századi Geográfiájában Szuardeni vagy Szovardeni]. Ez a győzelem megerősítette Mardant, aki ennek emlékére egy második nevet vett fel, a bogatir [bakadir, lovag, hős, erős ember] Ar-Bugát, és minden alárendelt földje, az Arcsa, az északi Burtasz, Nur-Szuvar és Eszegel egyesült Eszegel kánsággá. A bijek nagyon bizonytalanok voltak és haboztak a két uralkodó között. És Arszlan, aki ezt úgy adta elő a khakannak, mint politikája sikerét, felhatalmazást kapott, hogy alkalmazza az oguzokat vagy türkméneket egy döntő csapásra a meggyengült badzsanákok ellen… Arszlan parancsára a menek [imenek? N. szerint „mandzsuk”] megtámadták a badzsnákokat, és elvágva őket a Khwarezmi-tengertől [Aral-tó] egyesítette csapatait a keleti baskortokkal. A modzsarok örömmel egyetértettek a badzsanákok elleni háborúval, mert ezek régóta sóvárogva tekintettek földjeikre. 891-ben Arbat modzsarjaival együtt elkezdődött az első hadjárat a badzsinákok ellen, de megverték őket. A badzsinákok sikerét megmagyarázta a Mardzsan segítsége. Mardzsan, kánnak kikiáltva magát, váratlanul a badzsinákok adófizetőinek egyike lett. Amikor a fejedelem ezt kifogásolta Illaknak, a badzsanák beknek, az kedves mosollyal így szólt: „Te korábban nem voltál független uralkodó, és én nem vettem adót tőled. Most kán lettél, és ugyanannyit veszek tőled, mint másoktól, semmivel sem többet. Miért vagy akkor elégedetlen?” Mardzsan azt remélte, hogy ha segít Illáknak, mentesül az adófizetéstől, de a badzsanákok nem gondolták, hogy köszönettel tartoznak a kánnak. Ezért 894-ben, amikor a menek ismét megtámadták a badzsinákokat, az elégedetlen Mardzsan nem segített nekik. Illákot teljesen legyőzték. Népének felét iszonyúan leigázták a hódítók, és ő a badzsinákok másik felével kénytelen volt nyugatra menni. Útja közben Illák vadul elpusztított minden kazár területet, őket okolva szerencsétlensége miatt. Arbat abban az időben nem volt Kara-Bulgarban, hanem, Arszlan parancsára Rúm oldalán volt a háborúban a Burdzsan kánság ellen [N. szótárában a burdzsánok az északkaukázusi népeket, karacsájokat, balkárokat, kumüköket jelenti, de a transzkaukázusi bolgárokat is]. Az, hogy a bek küldte a baltavárit [Árpádot „poltavainak” nevezi a szöveg] Rúm

158

segítségére, amikor szüksége volt Dzsaikra, megerősíti Abdallah tudósítása az ő titkos szövetségéről a rúmi kánnal… A modzsar legelőket, melyek férfiak nélkül maradtak, teljesen feldúlták a badzsanákok, akik nem ismertek könyörületet állandó ellenségeikkel szemben [ez tehát a negyedik összecsapás a besenyőkkel a szöveg szerint, s valamelyest érthetőbbé válik, miért szakadtak el egymástól magyarok és szabirok: Árpád lehetett a szabirokkal délen, s a besenyő támadás a magyarokat érhette, de a szabirok már nem tartottak a magyarokkal nyugat felé]. Azután a karabulgárokat elöntötte a rettegés. A kaubujok családjaikkal Kazáriába menekültek és a Kuba-folyónál [Kubán az Azovitengernél vagy Meótisznál] telepedtek le, és ötezer barin Bastuba jött és kérte Almist, kísérje őket Bulgarba. Almis nem szerette a kényelmes életet Bastuban [Kijevben] és úgy döntött, nem szalasztja el ezt a talán múló alkalmat, hogy uralkodó legyen, még ilyen messze is az északi Bulgartól. Barátságosan elköszönve Szalabitól és Dzsuntól és megígérve nekik, hogy támogatja őket sikerükben, a baltavári elment a barinokkal. A Szeber-szu folyó [a Dnyeszna, mely Kijevnél ömlik a Dnyeperbe; N. szerint a bulgárok szebernek becézték a magyarokat] mentén Dzsafar elhagyta Karadzsart [Csernyigov] és… elérte a murdasz törzs limis-ét [lat. limes? = határ]. A murdaszok annak a folyónak mindkét partját birtokolták, melyet a karabulgárok Akának, a murdaszok Szainnak, és a bolgárok Szain-Idelnek neveztek [az Oka alsó folyása]. E folyó partja mentén haladt Kan-Murdasz [Murom] városába a baltavári [Almis], és azonnal Bolgarba akart menni innen, de tétovázott, és inkább egy hírvivőt küldött először. A murdászok, akik segíteni akartak a bulgároknak, gyorsan elszállították a hírvivőt Bolgarba egy hajón. Bat-Ugür megörült a bátyja érkezésének, és mivel igénybe akarta venni segítségét Mardzsan ellen, letelepítette a DjauSirnél [N. szerint a mai Kicsi-Cseremsan folyó Cseremiszföldön, melyet Almis nevezett el Djausirnek, s korábban Bula-Idel volt]. A barinok épphogy megtelepedtek, jöttek a szalari minek [imenek?], akiket Mardzsan átengedett Bolgarba. Almis habozás nélkül elindult a türkmének felé. Ezt látva Szalar úgy vélte, legjobb lesz visszavonulni. A minek a bek hátrálására elfutottak. Csak az eszegel városon, Szulcsán túl állította meg Szalar a csapatai visszavonulását, és ment ismét Bolgarba, de Almis már elhatározta Szulcsa elfoglalását ez előtt, és ennek falainál a minek érkezésére fegyverszünetet ajánlott. Szalar úgy döntött, nem kísérti ismét a végzetet, és azt mondta a bijeknek: „Ti láttátok, hogy nem a bulgárok, hanem a tangra [tengri, isten] volt az, aki minket visszafordított, és megmutatta követeléseink határait. Így engedelmeskednünk kell neki.” Mind egyetértett vele, és a kán meghívta Almist tárgyalni. A hadisátorban mindkét uralkodó megegyezett Almis házasságáról Szalar leányával, és a születendő gyermekekről…

Ford.: Z. Tóth Csaba

Jellegzetes, pamiro-turanid típusú bolgárok (a Panagyuristhe-kincs megtalálói)

159

160

9. Kis Magyar Őstörténet

égóta tudni lehet, hogy a magyar őstörténet, népünk, nyelvünk kialakulásának folyamata olyan sokrétű és bonyolult, hogy csak egy eleve sokoldalú nézőpontból érthető meg, hiszen ha bárki csupán egyetlen igazságra, egyetlen szakterület megállapításaira akarja kihegyezni mondanivalóját, azonnal szembejön vele több másik igazság (ld. a hun/török/ázsiai vs. finnugor/uráli dichotómia). Őstörténetünket – ahogyan az emberiség életének minden múltbeli lenyomatát, az őskortól a tegnapig – csak akkor érthetjük meg a maga teljes valóságában, ha szemléletünket nemcsak térben és időben, hanem mélységében, szellemileg is kitágítjuk, az elméleti ismeretektől eljutva az élő, szellemi-képi tartalom szemléléséig. A lehető legtöbbet kell felvenni a tudományos, tárgyilagos megközelítésekből és elvégezni a legrészletesebb elemzéseket (megkülönböztetve a tényeket a feltevésektől), de ezeket mindig ki kell egészítenünk életszerűséggel, az egész együttlátásával (tényeket a feltevésekkel és „magasabb” tényekkel). Múltunk fennmaradt törmelékei is az egységes életből származtak, és ha jól figyelünk, egy „egész Eurázsiát végigpásztázó” kutatás segítségével – miként LÁSZLÓ Gyula régészprofesszor vallotta –, az egyes részletek elvezethetnek bennünket az egykori élet folyamatának látásához. Csak egy ilyen széles öleléssel, igazi „steppei” szemlélettel érthetjük meg Eurázsia eleven történeti „plasztikáját”, melyben őseink éltek a honfoglalás előtt, az összes korábbi kultúrfok (bronzkor, vaskor) vívmányainak ismeretével, s amely steppei szemlélet őket is képessé tette a fennmaradásra a legnehezebb körülmények között, sőt a pozitív értelemben vett változásra, újat tanulásra, a kezdetektől fogva, miként a tél után is mindig tavasz jön, az éjszaka után a pirkadat. Mivel az antropológiai, genetikai, régészeti, történeti kutatások egyre inkább átalakítják, kibővítik – lényegében kronológiailag egymás mellé rendelik – az eddigi, gyakran egyoldalú, sztereotíp elképzeléseket a magyarság eredetéről, ezért szükségesnek látszik őstörténetünk újabb, tömör összefoglalása. Annak ellenére, hogy több új adat, lelet, eredmény napvilágot láthat a jövőben, melyek tovább alakíthatják fogalmainkat, a kutatás mai fokán már jól látszanak a magyarság etnogenezisének főbb vonalai, a bronzkortól a honfoglalásig.

Tartalom: 1. A bronzkori kezdetek 2. A magyar nyelv átvétele vagy továbbadása? 3. A vaskori nomadizmus kialakulása 4. Szkíták, szauromaták, alánok között 5. A hunok érkezése 6. A steppe hun-utód népei az 5-9. században 7. Az új haza elfoglalásának előestéjén

1. A bronzkori kezdetek A magyarság egy proto-indoiráni eredetű nép, 1 amely más, hasonló néptörzzsel együtt kb. i.e. 2000 táján költözött az Urál-hegység déli lábaihoz, ahol az életfeltételek alkalmasak voltak nagyállattartásra (füves puszták, steppe) és a fémtárgyak (használati eszközök, fegyverek, ékszerek) előállítására (uráli nemesfém és rézérc-lelőhelyek). A PIE törzsek dél felől, Anatólia, Dél-Oroszország vagy Közép-Ázsia irányából érkeztek, ahol a túlnépesedés, háborúk, ellenséges népcsoportok megjelenése, az állatállomány növekedése, klímaváltozások, fémlelőhelyek kimerülése késztette őket az elvándorlásra, új haza keresésére 2. Az europid (antropo1

PII, és PIE, proto-indoeurópai, proto-„árja” = Európa, Irán, India területére való beköltözés előtti, genetikailag döntően az Y-DNS, apai M45, M17, M173 R1a/R1b-haplocsoporthoz tartozó (ld. Y-DNS leszármazási fa: ycc.biosci. arizona.edu), antropológiailag pedig hosszú- vagy rövidfejű europid népek és nyelvük megnevezése. 2 Vándorlásuk kiindulási pontja még nem eldöntött, s a genetika szerint többirányú oda-visszavándorlásokról is beszélnünk kell már az újkőkortól. Az R-SRY10831b haplocsoport kb. 4000 éve jelent meg Szibériában, az NM178 pedig kb. 6000 éve, ld. KARAFET et al., Human Biology, Vol. 74, Dec. 2002., p.772, 784; ld. még S.A.

161

lógiailag hosszú- és rövidfejű, dolicocran, brachicran, illetve közepesen rövidfejű, mezokrán, kevert) népességek már korábban (i.e. 4-3. évezred) is megjelentek a steppén 3, de az i.e. 2000 körül az Urálnál letelepedő csoportok egy új kultúrát hoztak magukkal illetve teremtettek itt, melyet a régészettudomány a lelőhelyekről Szintasta-Andronovó kultúrának vagy kultúracsaládnak nevezett el, mivel kb. 1000 éven át több szubkultúra is elágazott ebből a dél-uráli törzskultúrából, Nyugat-Szibériában egészen az Altáj-hegységig és Közép-Ázsia déli területéig (Aral-tó vidéke), mely szubkultúrák kapcsolatba kerültek a korábban idetelepült törzsekkel, akár békés, akár harcos módon. A Szintasta-Andronovo kultúrák hozták létre a dél-uráli erődített városokat (eddig 22 kerek, ovális, négyszögletes alaprajzú, egyenként kb. 1000 főt befogadó települést találtak a régészek), a küllős kerekű lovasszekeret, s fontos szerepet játszottak a ló megülésének nem csekély jelentőségű vívmányában, majd e PIE-népességek egy része i.e. 1500-1200 körül egy steppei csapadékos éghajlatváltozás hatására délre költözött, ahol kialakította az avesztai Irán és a védikus India kultúráját, együtt a korábbi őslakos kultúrákkal. A steppei, késő bronzkori PIE-törzsek révén került Kínába is a ló, a küllős kerekű kocsi vagy a rövid íj, i.e. 1100 körül. 4 A magyar antropológiai kutatások szerint, a honfoglaló magyarság döntően a rövidfejű és mezokrán/subbrachicran europid típushoz tartozott, melynek legközelebbi analógiái, embertani párhuzamai a bronzkori Andronovo-kultúrában, majd a szauromata és szarmata kultúrákban találhatók, melyek népessége a mai Kazahsztán és a Káspi-UrálVolga térségében élt egykor 5. Az archeogenetikai kutatás kimutatta, hogy az Andronovokultúra embertípusában az Y-DNS R-haplocsoport volt túlsúlyban, mely jelentős arányban megtalálható ma is a közép-ázsiai és észak-indiai népességeknél, kisebb százalékban az Altájhegység vidékén, valamint Kelet-Európában 6. Van alapunk annak feltételezésére, hogy a mai steppei népeknél (pl. türkméneknél, ujguroknál) előforduló nyugat-ázsiai eredetű apai M172 J-haplocsoport a PIE-népvándorlás előtt került Közép-Ázsiába, illetve azzal együtt a steppére. A magyarság egyik korai szövetséges és rokonnépe, a szovárdok vagy szabirok, esetleg ehhez a J-haplocsoportot hordozó népességhez tartoztak, 7 és az i.e. 2000 körüli népvándorlás során velünk együtt kerültek az Urál környékére. 8

GRIGORJEV a Szintasta-kultúra kelet-anatóliai eredetéről: Investigation of Bronze Age Metallurgical Slag, in: Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, Archeopress, Oxford, 2000, ed. J. DAVISKIMBALL et al. pp. 141-149 (ld. 1. térkép). 3 Szamara, Khvalinszk, Szrednyij Sztog (i.e. 6-4. évez.), Yamna/Gödörsíros (i.e. 3200-2300), Katakomba(2800-1800), Szrubna/Gerendavázas (1600-900) temetkezési rítussal rendelkező s más kultúrákkal (Poltavka, Abasevo, Potapovka) több-kevesebb átfedésben lévő kultúrák Kelet-Európában. Az Altáj-hegyvidéki Afanaszjevo-népességet (i.e. 3500-2500), mely már fejlett bronzművességgel rendelkezett, használta a lovat, kerekes járművet, s valószínűleg a zablát is (átfúrt agancsdarab-leletek), a kelet-európai rézkő- és bronzkori kultúrákhoz kapcsolja jónéhány vonás, és szerepet játszhattak a tochárok (vagy az altáji törökség) kialakulásában. 4 A kétkerekű harci kocsit Nyugat-Ázsiában a hettiták terjesztették el, a perzsák „szkíta szekérnek” nevezték; v.ö. L. KORYAKOVA-A.V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007, mely tankönyvként ajánlható; ld. K. Jones-Bley tanulmányai a Szintasta-kultúráról, in: Kurgans, Ritual Sites, p.126, 135., és D.V. ANTHONY-D.R. BROWN: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted Warfare, 2007, hartwick.edu, P. KELEKNA: Horse in the Human History, Sino-Platonic Papers, 190 (2009). Perzsák, médek, párthusok és más iráni törzsek is a steppéről költöztek vissza, délre. 5 TÓTH Tibor 1965, 1969, újraközlés Turán, 2009/1, ÉRY Kinga, Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1982 (pdf a neten), angolul: Alba Regia 20., térképen: ÉRY K., Fig. 50. 6 Mai magyarság esetében 32-60% között, de magas még a lengyeleknél, oroszoknál is, ami az eredeti, indoeurópai jelleg nyoma, és/vagy a szkíta, szarmata hatást tükrözi a szlávoknál, v.ö. Keyser et al. a szibériai kurgánnépességről, Hum. Gen. 126, 2009., és szerzőtől a Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Int., 2011/2., szakirodalommal. 7 A szovárdok Zuard vezér neve alatt szerepelnek krónikáinkban, Konstantin császár pedig közli, hogy régi nevünk volt a ’szavarti aszfali’, DAI 38., ld. helyneveinkben Szövérd, Szalárd, s esetleg -szabar, Zobor alakban, bár utóbbiakat szláv eredetűnek tekinti a TESz; v.ö. Subartu, Subirki ország, subara, „saspeir” nép a sumér, asszír, óperzsa, görög forrásokban Észak-Mezopotámia, Kelet-Anatólia térségében.

162

Azonban a források alapján a szovárdok északra vándorlása a vaskor elején, az i.e. 7-6. században is megtörténhetett, amikor az elő-ázsiai betöréseik után visszavonuló szkítákhoz, szauromatákhoz csatlakozhattak 9. A szovárdokról eddig még nincsenek hiteles forrásadataink a kelet-ázsiai térségből. Néhányan, pl. O. PRITSAK, a kínai néven Xianbei, szienpi törzsekkel próbálták azonosítani a szabirokat, de ez nem eléggé meggyőző, mivel a szienpik (a mai távol-keleti szibo-k ősei) nem jelennek meg Kelet-Turkesztánnál nyugatabbra a történeti forrásokban. 10 A szovárdok első keleteurópai említése saját kutatásaim szerint az i.sz. 1. században élt római történetíró, Plinius Naturalis historia c. munkájában jelenik meg ’Sardi Scythae’ alakban, a Don alsó folyása és a Meótisz/Azovi-tenger környékén. 11 Száz évvel később a híres alexandriai geográfus, Ptolemaios ugyanebben a térségben említi a Szouardenoi (Σουαρδηνοι), ’szovárdok’ nevet, ami megerősíti Plinius közlésének hitelét. 12 A Tabula Peutingeriana római kori térképen is megtalálható a Sardenae népnév, melyet eddig hibás alakban, Sardecae-ként rekonstruáltak. 13 A térkép a hunok megjelenése előtt készülhetett, nevük még nem szerepel rajta. Ptolemaios megemlít egy Materoi nevet is a Volgán túl, mely a magyar etnonímiával jól azonosítható, s teljesen megfelel az antropológiai kutatásokból levonható földrajzi következtetéseknek 14. Ez azt jelenti, hogy a szovárdok és a magyarok mindenképpen a hunok előtt már Kelet-Európában, Európa és Ázsia határán éltek, mint az urál-volgai ősiráni kultúrák örökösei.

2. A magyar nyelv átvétele vagy továbbadása? Visszatérve még a bronzkorra, az orosz régészet kutatási eredményei szerint a Szintasta-Andronovó kultúra Fjodorovo-Alakul ága nem délre vonult, mint az „árják” többi része, hanem i.e. 1750-1500 között megjelent a transzuráli térség északi-középső részén, ahol egy időre megtelepedett, gyarmatosította, civilizálta a térséget (fémművesség, állattenyésztés ismereteinek átadása), majd valószínűleg az ősnépesség (proto-hantik, -manysik) egy részével 1200 körül a Volga-Urálfolyók térségébe költözött, ahol a Cserkaszkul-Mezsovka régészeti lelőhelyeken hagyta hátra emlékeit (e kultúra leletei szórványosan megtalálhatók keletebbre is) 15. Úgy véljük, hogy ebben a régészeti összefüggésben egyértelműen megjelenik az uráli bevándorló PIE népességek és az északi erdős-steppén és a tajgában élő ősuráliak közötti kapcsolat, melyet tükröznek a magyar és a hanti, manysi nyelvek közötti kétségtelen hasonlóságok. A mai magyar nyelv kialakulása tehát 8

A J2 haplocsoport a balkáni népeknél (görög, albán, román) 20-25% arányú, és kisebb mértékben kimutatható Kelet-Európa más részein is, pl. nálunk 2-7%, lengyeleknél, oroszoknál 4-4%, ami egy rézkőkori migrációnak is tulajdonítható, de a magyarság keletről is magával hozhatta. 9 Az óperzsa uralkodó, Kambyses egyik ékírásos szerződésszövegében a subarra népről történik említés, akik a kimmerekkel együtt egy öntözőcsatornát kapnak a perzsáktól, i.e. 6. század elején, UNGNAD: Subartu, p. 54., ezt követően már nem szerepelnek szubarok a nyugat-ázsiai forrásokban, kivéve a kelet-anatóliai „Sysperitis” tartományt, amely a korábbi lakhelyük, északra költözés közbeni tartósabb szállásterületük emlékét őrizheti (Herodotos, Strabo, Ptolemaios, Konstantin). A szkíták eddigi legrégebbi leletei (Arzsan 1,2, Tuva) nem „őshazát” jelölnek; a források egybehangzóan a Kaukázus (Arax-folyó) környékére helyezik kirajzásuk előtti hazájukat, s nagyon valószínű, hogy ugyanúgy Transzkaukáziából származnak, mint a Szintasta-Andronovó kultúrák népei, csupán későbbi időpontban vándoroltak a steppére (ld. MÉSZÁROS Gyula: Chattiak és skythák, 1938). 10 From the Sabirs to Hungarians, in: Hungaro-Turcica, Bp. 1976., pp. 17-30., v.ö.egy 8-9. századi szogd nyelvű népjegyzékben szerepel ugyan egy kissé bizonytalan olvasatú spyry, vagy skyry népnév, földrajzi megjelölés nélkül, ám ez túl kései adat ahhoz, hogy a szabirok „őshazájára” következtessünk belőle, ld. W.B. HENNING: Sogdica, 1940, és: A Farewell to the Khagan of Aq-Aqatäran, BSOAS 1952 pp. 501-522, 5. lábjegyz.; talán a szienpikre vonatkozhatnak Ptolemaiosnál a Szüéboi és Szouobénoi népnevek Ázsiai Szkítia területén, valahol a Iaxartesen/Szirdarján túl (VI. 14,9). 11 Plin. IV. 83: „Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et Siraci” = ezt az egész térséget a szárdi szkíták és a szirákok lakják; mások által még nem kommentált adat; v.ö. még Ptol. szirakenoi, V. 9, 16. (ld. 3. térkép) 12 Sardi ~ suard-eni/szovárd + görög toldalék és többesszám, ld. Anonymus, Kézai: Zuard. Megfigyelhető, hogy Plinius korruptabban írta le a neki idegen neveket, de ez a népnév mindenképpen valóságos adaton alapulhat, hiszen még azt is hozzáteszi megkülönböztetésképpen, hogy egy „szkíta” vagy szkíta jellegű népről van szó. 13 Ld. Z. TÓTH Csaba: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, 2010, p. 121, 126, 144, 163, 199. 14 Harmatta szerint közelebb áll a magyar névhez Ptolemaios Massaioi népneve (MNy, 2001. márc., ld. 16. j.) 15 Ld. KORYAKOVA-EPIMAKHOV, i.m. 150. (1. térkép)

163

1). az ősuráliak nyelvére vezethető vissza (társadalmi interakciók során, pl. feleségszerzés, ami a legkönnyebben eredményezte az uráli anyanyelv elsajátítását), vagy 2). az ősmagyaroktól vettek át nyelvi elemeket az ősuráli népek, s ezesetben a magyar nyelv a PIE-nyelvek egyik ága is lehet, mely – az uráli nyelveket kivéve – másutt már kihalt. Ősvallásunk, sőt talán etnikumunk eredete szempontjából a legfontosabb ’isten’ szavunk közös gyökerű a hatti estan = napistennő, majd ebből a hettita istanu = napisten, valamint az avesztai óiráni yazatan = isten, szellem szavakkal, és még több iráni szavunk megmaradt, köztük a lovas szavaink többsége, ezért nagyon valószínű, hogy nyelvünk ősi rétege valamely PIE-nyelvjáráshoz tartozik, mely nem átvétel eredménye, és esetleg kiegészült későbbi PIE (kusán, szaka) elemekkel 16. Számos egyéb, régészeti párhuzam is fennáll az andronovói és a honfoglaló magyar emlékek között (részleges lovastemetkezések, sírmellékletek, elhunyt tájolása, veremlakások), kivéve az edények geometrikus díszítéseit, amelyek a honfoglalóknál már nem találhatók meg, viszont megtalálhatók a mai hantiknál. Természetesen a nagy időtávlatok, a későbbi interkulturális kapcsolatok eltüntethették kézműves kultúránk, díszítőművészetünk egyes ősi alapvonásait. 17

3. A vaskori nomadizmus kialakulása Az Urál-Volga steppéken kb. 700-300 között tértünk át a lovas nomadizmusra, amikor nyájaink, gulyáink és főleg méneseink számára már egyre nagyobb területeket kellett keresni, illetve az éghajlatváltozás is elköltözésre késztetett bennünket. A bronzkor első felében még a juh- és szarvasmarha-tenyésztés, a félnomád vagy félig letelepedett, pásztorkodó életmód volt a jellemző a steppén. A lovak csak kb. i.e. 3600-3000 táján kerültek háziasításra, eleinte táplálékforrásként18, majd kb. 1000 évvel később, mint említettük, a Dél-Urálnál jelenik meg az első lovasszekér, a temetkezések tanúsága szerint. A „távolságibb” lovasnomadizmus kialakulását megkönnyítette az i.e. 2. évezredben elsajátított lovaglás ismerete és kialakult eszközrendszere (zabla, kantár, nyereg), valamint a lovon is használható rövidebb, szkíta típusú reflexíj kifejlesztése, ami nagyobb védelmi és támadó erőt képviselt, mint a korábbi technológia 19. A megnövekedett állatállomány számára mindig új legelőket, víznyerőhelyeket kellett találni, s mivel télen befagynak az északi folyók, és a növényzetet vastag hó takarja, az állatokat délebbre terelték. A lovasnomádok téli legelői és szállásai (ld. 8. térkép) az Alsó-Szirdarjánál/Oxusnál, az Aral-tónál, a Káspitól északraészakkeletre, a Kaukázus előterében és a Pontusnál voltak, a nyári legelők és szálláshelyek pedig az Urál-, Volga, Káma-folyók mentén és környékén, a Pontustól északabbra, valamint Szibériában a Tobol, Isim, Irtis vízgyűjtő területén. A bronzkori veremlakásos háztípusok ugyanakkor fennmaradtak, s az erődvárosok folyamatos használatára, bővítésére is van példa 20, bár ez utóbbiakat a vaskorra már többnyire elhagyták. A téli szállásoknál, kereskedelmi csomópontok, stratégiailag fontos helyek közelében alakulnak ki a sáncokkal, fa és föld védművekkel erődített állandó tele-

Ezeket eddig alán-oszét eredetű jövevényszavaknak tekintették, v.ö. HARMATTA J., in Honfoglalás és nyelvészet, 1997. Sem a hettitáktól, sem a későbbi, avesztai irániaktól vagy a perzsáktól nem vehettük át ’isten’ szavunkat, legfeljebb a közös, ősi forrás feltételezhető, ld. irodalommal: Gary BECKMAN: „My Sun-God”, 2002. V.ö. a Kézai-krónikában szereplő Eneth név (Hunor és Magor anyja) jól azonosítható az iráni Anahita istennő nevével; ebben semmi rendkívüli nincs, moszlim szerzők is megemlítik, hogy a magyarok „tűzimádók” voltak, azaz az iráni ősvallás követői. 17 Lehetséges, hogy az andronovói minták fennmaradtak a magyar népművészet keresztszemes motívumaiban. A bronz használata viszont még a honfoglaláskori áttört hajkorongjainknál is megjelenik; sajnos ezek vegyi összetételét úgy tudom még nem vizsgálták itthon, pedig fontos lenne, mert ebből megállapíthatnánk, milyen fémipari műhelyben készültek, a Kaukázusban vagy az Urálban, kaukázusi (kobáni) minták alapján? 18 Kelet-Európában és legutóbb a nyugat-szibériai Botaiban és Krasznij Jarnál találták meg a ló háziasításának kb. egyidejű, első nyomait, ld. 4. jegyz. ANTHONY-BROWN, és Sandra OLSEN kutatásai. 19 Eleinte hosszú íjakat használtak s a dél-uráli sírokban a lovasszekeres temetkezésekben lándzsahegyeket találtak, ami arra utal, hogy korábban a szekeres-lándzsás hadviselés volt elterjedtebb. A rövid íjat felváltotta később a hunok által kifejlesztett hosszabb, 100-120 cm-es, csontmerevítéses íj. 20 Ld. Zdvinszk-Chicha a Baraba-steppén Omszk közelében (Parzinger-Nagler).

164

pülések, „nomád” városok, később már kőházakkal is. Valószínűleg már az időszámításunk előtt újra kialakulnak a magyarság állandó települései, immár a Kaukázus előterében 21.

4. Szkíták, szauromaták, alánok között Az i.e. 8. századtól az Urál-Volga vidékén érjük meg a hasonlóan indoeurópai szkíták, szauromaták, szarmaták, szakák, alánok érkezését, s továbbra is kapcsolatban maradhattunk a déli vidékekkel, az Aral-tó térségének nomád és letelepült kultúráival (Hvárezm, Kangha), később a Kaukázussal 22. Részt vehettünk a szkíták déli hadjárataiban, mind Kisázsiában, i. e. 7-6. században 23, mind a gréko-baktriai királyság elleni támadásokban az i. e. 4. század végétől, illetve harcolhattunk a rómaiak ellen a meótiszi szirák únióban, a párthusokkal és Mithridates seregeivel együtt. Két latin nyelvű, római kori forrás arról tanúskodik, hogy a magyar lovasíjász csapatok már az AD 1. században harcolhattak Pannóniában és az Al-Dunánál a szarmaták seregében 24. A cisz-uráli térségben, a Volga-Káma-Vjatka folyók mentén két nagy vaskori kultúra alakul ki a korábbi, bronzkori alapokon: az Ananyinó- (i.e. 8-3. sz.) és a Pjanobor-kultúra (i.e. 2. – i.sz. 2. század). Az utóbbi mezokrán europid vonású népességében már megjelenik egy enyhe mongoloid keveredés nyoma, amely az i.e. 5. században ideérkező közép-ázsiai szakáknak köszönhető, akiknek az Altáj és a Tien-shan környékén talált sírjaiban hasonló embertani típusok nyugodtak 25, illetve a későbbi hunoknak. A szauromata, szarmata törzsek (rövidfejűek) az i.e. 4. századtól átkelnek a Donon és fokozatosan megdöntik a szkíták (hosszúfejűek) uralmát a Pontustól északra 26.

5. A hunok érkezése Az i. sz. 2. században Mongólia felől nyugatra vándorló hunok eredetileg maguk is PIE-nyelvűek, europid, szkíta típusúak lehettek, akik i.e. 9-4. századtól keverednek nagyobb mértékben a mongóliai ősnépekkel, mikor odaköltöztek Közép-Ázsia, Dél-Szibéria irányából (az altáji törökség kialakulásában is szerepet játszhattak). A hunok története világosan nyomon követhető az Aveszta őskorától, legkésőbb Hystaspes korától, a kínai forrásokon át az onogur-bolgárokig, akik hun21

Ld. a feltehetően a Kuma-folyó menti Magyar városra vonatkozó, bár földrajzilag nehezen elhelyezhető neveket: Strabo: ’Adzara, melyet örmény városnak mond; Ptolemaios: ’Adzara, melyet már Sarmatia Asiatica területére helyez, a Kaukázustól északra (v.ö. az aferézis, hangzófogyás jelenségét a görögben); Macara város a Tabula Peutingerianán a Meótisztól keletre; Ravennai Anonymus, 7. század első fele: Machara és Machare városok ugyanezen a környéken; ezen kívül a Derbendi krónika említi Kicsi-Madzsar és Ulu-Madzsar erődöket, melyeket más, kelet-kaukázusi városokkal, erődökkel együtt a perzsa sah, Hoszrau Anusirvan alapított a 6. században, hogy a nomádok ellen védje Perzsia határait; Joseph GRASSL térképén (1856): Majartap, azaz Madzsartepe, Magyar-domb, a Kaukázus északkeleti részén, Csecsenföldön; talán az előbbi két erőd egyikének maradványai itt találhatók ma is. A kései arab és latin források Kummadzsarról, Cumumedezarról, és a kumai magyar fejedelemről, a katolikus magyar királyok véréből származó Jeretányról és népéről beszélnek, akiket szemmel láthatóan a tatárok fogolyként telepíthettek le Magyar városban, ld. BENDEFY L. művei; Magyar város romjai a 19. század elejéig megvoltak, egyes utazók rajzban is megörökítették perzsa jellegű épületeit, pl. Potocki, Pallas; ásatások azóta sem folytak a helyszínen. Meg kell jegyezni, hogy a nomád és a letelepült élet között nem volt olyan éles határ a steppén, mint régebben gondolták, s a lovasélet, férfiszemmel nézve, minden nehézsége ellenére messze önállóbb, szebb és hősibb volt, mint a letelepedett életforma, s fontos szerepet játszott a történelemben. 22 Kobán-kultúra, i.e. 1100-400, ld. bronz övcsatok és a honfoglalók hajkorongjai, és az adigei (Aul Uljap, Tenginszkaja) 4-3. századi szkíta kurgánok (Szkíta aranykincsek, MNM, 2009) és a honfoglalók tárgyain (MNM, 1996). 23 Ld. ziwijey/saqqizi szkíta kincs hálófonatos aranylemezei és tarsolylemezeink párhuzamait. 24 „Mattzaris” népnév a celjei sírfeliraton, AD 40, és Ovidius: Tristia c. költeménye, melyben szó van a római limest fenyegető „barbárok” között a „Metere” népről, ld. T. PEKKANEN, Turán, 2009/1. (ld. 3. térkép) 25 V.ö. Ptol. Zakatai a Cisz-Urálban, és Szakai Ázsiai Szkítiában; v.ö. Menandros Fragm. 19. „a turkok, akiket régen szakáknak neveztek” bár ez lehet téves azonosítás is; a szakák embertanáról ld. Nomads of the Eurasian steppe, 1995, ed. L. T. YABLONSKY et al., p.207, 214, 222, 230, 238, 241, 245. 26 Ekkortól nevezik a források Európai Szkítiát Európai Szarmáciának, ld. még Diodorus, in: Z. TÓTH Csaba: Ismerjük-e krónikáinkat?, Turán, 2010/1., 98 (MŐT, 2010), T. SULIMIRSKI: The Sarmatians, 1970., p.81.

165

dinasztiával rendelkeztek. 27 Feltehetően, de sajnos kevébé bizonyíthatóan, az Árpád-háznak is lehetett egy onogur-hun őse, talán a meótiszi Batbaján/Bezmer 28, illetve a mongoloid keveredés kisebb százalékban kimutatható a honfoglalóknál (kb. 1/3-uk volt europo-mongoloid) 29. Az Avesztában a hyaonák és hunuk az első Zarathustra korában is felbukkanhattak s harcolnak az új vallást képviselő Visztaszpa királlyal 30, de érdekes módon, az Aveszta sosem nevezi a hyaonákat „turániaknak”, amiben ősárja eredetük bizonyítékát láthatjuk, s ezt megerősíti, hogy fejedelmük is árja nevet visel, Aredzsat-aszpának hívták 31. Az észak-mongóliai, szkíta jellegű, gerendavázas, bár gyakran nem kerek, hanem négyzetes elrendezésű kurgán-temetkezésekben a xiongnu vezérek általában europid vagy europo-mongoloid típusúak voltak, és az utóbbi időben kimutatták maradványaikban az indoeurópai és nyugat-ázsiai apai és anyai géncsoportokat is 32. A Mongóliából (vissza-) érkező hun törzsszövetség, mely különböző néptörzsekből állott, a 2. század vége felé jelenik meg a Káspitól keletre (Kor.-Epi. p.229), majd meglehetősen hosszú idő, kb. 200 év, 4-5 nemzedék múlva, valószínűleg már a volga-uráli nomádokkal, köztük a szovárd-magyarokkal kötött szövetségek folytán megerősödve, 375 körül támadják meg a keleteurópai, észak-kaukázusi alánokat, gótokat, s egy szíriai nagy hadjárat (395) után elfoglalják a Kaukázustól a Rajnáig terjedő hatalmas térségeket (v.ö. Amida város ostromáról Ammianus Marcellinus, aki a meótiszi mongoloid és a heftalita hunokat már nem tudja azonos népnek tekinteni). Központjuk a Kárpát-medence lesz 400-453 között, Attila király haláláig. Ezt követően szétesik a hun törzsszövetség, először a korábban szövetséges gepidák, majd a gótok fordulnak az Attila fiai által vezetett törzsek ellen 33. A kárpáti hunok és megmaradt szövetségeseik fokozatosan visszahúzódnak a Fekete-tenger mellékére és a Kaukázustól északra fekvő területekre.

Onogurok első európai említése Priscusnál: 463-ban az avarok megtámadják a szabirokat, ezek pedig az urogokat (ogurokat), saragurokat, onogurokat; ld. még O. PRITSAK: Die Bulgarische Fürstenliste, 1955. 28 Theophanes, p. 545-546, O. PRITSAK: Bulg.Fürst., 15-16, 62. (ld. 5. térkép, Kazár kor, és hun családfa). 29 ÉRY K. 1982., ld. szerzőtől: Hunni redivivus, és Irántól Turánig (virtus.hu). 30 Ez legkorábban az i.e. 7. évezredben, legkésőbb a 6. században, Vistaspa (Hystaspes) hvárezmi király idején történhetett (a hagyomány szerint több Zarathustra volt, a tanítványok felvették a mesterük nevét; az első Zarathustra a görög Hermippos szerint a trójai háború előtt 5000 évvel élt).(v.ö. 2. térkép) 31 The Zend Avesta, 2., Yastok, ford. J. DARMESTETER, 1899. p. 79, 117, 280, 306, ld. Firdauszínál Ardzsaszp, v.ö. magyar Aracs, Aracsa helynevek (Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára); ld. alább a szovárdok „aszpa” neve Konstantinnál; ld. még a (késői) hunok nyelvéről, neveiről O. PRITSAK: The Hun Language of the Attila-clan, Harvard Ukrainian Studies VI/4, 1982, és E.G. PULLEYBLANK: The Language of the Xiongnu, Asia Major, 1962/3, 9., A. VOVIN, Did the Xiongnu Speak a Yeniseyian Language?, Central Asiatic Journal, 44/1, 2000. 32 Ld. Noin Ula, Egyin Gol, Duurlig Nars stb.; Noin Ula régészeti feltárásáról ld. Camilla TREVER: Excavations in Northern Mongolia, 1932, valamint más leletekről S. MINYAEV, A.V. DAVYDOVA. Meg kell jegyezni, hogy az ún. „turáni” népek mai leszármazottainak (türkmén, tadzsik, kirgiz, üzbég, ujgur) genetikájában is meglepően magas arányú az R apai haplocsoport a kelet-ázsiai gének mellett, ami felveti a turáni-türk népeknek az ősirániakkal közös eredete tényét, miként erre már az Aveszta is utalt. További kérdés, hogy vajon a még középázsiai hyaonák az i.e. 3-2. évezredben kapcsolatban voltak-e az urál-vidéki ősiráni népekkel, jelesül az ősmagyarokkal? Később a lovasnomadizmus, lovas harcmodor kialakulása földrajzilag lecsökkentette a köztük lévő távolságot, és a régészet feltárta az andronovói és a közép-ázsiai (BMAC) kultúrák közötti bronzkori kapcsolatokat (J. KUZMINA: Letelepedett életmódból a nomadizmusba, Turán, 2010/1, p. 66.), embertanilag pedig mind a „turáni”, mind az andronovói típus hasonlóképpen rövidfejű europid. Tehát van itt egy alig szétválasztható biológiai-etnikai hasonlóság irániak/árják és turániak/ősturkok között, s külön fejlődésüket a vallási-kulturális és életföldrajzi körülmények magyarázhatják. Az általános vélemény az, hogy a türkök csak a 2-3. századi hun invázióval érkeztek Belső-Ázsia irányából Közép-Ázsiába; a keleti szakáknál, az Altáj-hegység vidékén megfigyelhető egy enyhe mongoloid keveredés i.e. 5. század táján, főként női maradványoknál, ld. 25. jegyz. 33 Egy ogur törzs, a bittogurok/besogurok, azaz 5-ogurok Dengizik mellett harcoltak Jordanes szerint, Getica, LIII. Az ogur törzsek számozták magukat attól függően, hogy hány törzsből állt a szövetségük, pl. onogur = 10ogur, kutrigur = 9-ogur/tokur-ogur, utrigur = 30-ogur. Különösen hangzik, de Attila fiai egy ’Almos’ nevű vezérrel is csatáznak Daciában (Jordanes, 50, 266), ami közelebbi vizsgálatot igényel, mivel nem kizárt, hogy itt az Árpád-ház egyik ősével is dolgunk lehet; Attila halála után a korábbi szövetségesek hun uraik ellen fordultak, de századok múltán újra szövetkezhettek velük, s az utókor inkább emlékezett a szövetségkötés későbbi pozitívumaira, ld. Kézai, és 4. térkép, Hun kor).

166

6. A steppe hun-utód népei az 5-9. században A korai középkor évszázadaiban rendszeresen szerepelnek a bizánci, szír, kaukázusi forrásokban a hun-utód kelet-európai, steppei népek: ogur, onogur, sárogur, kutrigur, utrigur, bittogur, akacir, szabir, barszil, alán, avar és más törzsek, vegyesen törökök, mongolok és irániak, mint akik részint a bizánciak, részint a perzsák szövetségesei, és olykor egymás ellen is harcolnak 34. A nomád törzseket megosztja a keresztény vallás felvétele vagy elutasítása is (Gorda és Muager története a boszporuszi kutriguroknál), illetve sikeresen alkalmazkodnak a letelepedett életmódhoz és a keresztény népekhez 35. A többvallású, soknemzetiségű nomád birodalmak nem voltak ritkák, mivel a legyőzött és csatlakozott népek hadi szolgálatokért, szövetségért cserébe szabadon élhettek a birodalomban s gyakorolhatták vallásukat, őseik hitét, pl. a heftalitáknál jól megfért egymás mellett a lóáldozat szokása, a zoroasztrizmus, a buddhizmus és a nesztoriánus kereszténység; kezdetben általában a fölsőbb néposztályok vették át az új szokásokat. A 6. században az Attila fia Irniktől származó onogur-bolgár fejedelmek alapítanak hun királyságot a Meótisznál (Onogoria, Magna Bulgária), s Kuvrat fejedelem és szűkebb környezete 619-ben megkeresztelkedik Konstantinápolyban. Halála után öt fia már nem tud együttmaradni, s ezt lehetetlenné teszi a kazárok (nyugati türkök) megjelenése, megerősödése is, kb. 580-tól 36. Az ogurok különböző törzsszövetségei a Kuvrat-utódok vezetésével különböző hazát választanak maguknak: a legidősebb, Batbaján/Bezmer úgy tűnik megegyezik a kazárokkal és a Meótisznál marad, Aszparuk megalapítja a Dunai Bulgáriát, Kotrag a Meótisz nyugati oldalára költözik, Kuber 37 a pannóniai avarokhoz megy, (akik 558 után költöztek a Kárpát-medencébe), Alcek pedig a Ravenna melletti Pentapolisban telepszik le. A magyarságról alig hallunk e korszak történeti forrásaiban. Néhány adat mindazonáltal szolgáltathat viszonylag szilárd pilléreket, melyek segítségével a források hiátusait áthidalhatjuk. 34

Pl. az avarok és szabirok, szabirok és hunok, kutrigurok és utrigurok (ld. előző jegyz.); Jordanes említi még az altiogurokat, 6-ogurokat, akik Chersonnál, a Krím környékén nomadizálnak gulyáikkal és télen a Meótisz keleti oldalára költöznek, valamint az onogurokat, akik az északi prémes állatok bőrével kereskednek, s más bizánci szerzőkhöz hasonlóan a hunok közé sorolja a szabirokat, nyilván életmódjuk, lovasíjász habitusuk alapján. Az avarok varchonita neve (magyarul a „várkony”), a var és heftalita hun törzsek szövetségét jelenti (Theophyl., VII. 7). 35 6-7. századtól püspökségek alakulnak a pontusi görög városokban a szomszédos nomádok, kaukázusi hunok térítésére, ld. Sz. P. TOLSZTOV, Az ősi Chorezm; MORAVCSIK Gy.: Az onogurok történetéhez, MNy, 1930.; Notitia Episcopatuum, 1613., Antwerpen, Aubertus Miraeus kiadása, Z. Tóth Cs.: MŐT, 2010. 36 Theophanes: Chronographia, vol. I., CSHB, Bonn, 1839, p. 404, 485; érdekesen egybevág az alánok és óbolgárok meghódoltatásának leírása Kézainál és az 576 körüli események, amikor a türkök/kazárok legyőzték az alánokat és az onogurokat: „…nézzetek az alán népekre s azonkívül az onogurok törzseire, akik nagyon bátor emberek voltak és saját haderejükben bízva szembe merészeltek szállni a türkök leküzdhetetlen hatalmával; ám semmi sem teljesült reményeikből: nekünk engedelmeskednek éspedig szolgasorba süllyedve. Így dicsekedett Turxanthos; mert nagyhangú és hencegésben kedvét lelő férfi volt”; SZÁDECZKY-KARDOSS S: Az avar történelem bizánci forrásai, 21§ Menandros, és 9§, Agathias V. 25: „Olyan balszerencsét értek meg ezek a hun népek [kutrigurok és utrigurok], hogy még ha egy részük meg is maradt, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét [nyelvét is?] uráéra kellett cserélnie”. Az oguroknak tehát ez volt az eredeti viszonya a türkökhöz, altáji törökökhöz s valószínű, hogy a kazár-türk alattvaló ogur („hungar”) csatlakozók révén nevezhettek bennünket is a későbbi krónikások, mint pl. Konstantin császár vagy moszlim szerzők „turkoknak” (ld. Kazária népei József kagán levelében, 960 k., 5. térkép, v.ö. más névalakok: Ujur, Tauris, Avar, Uauz, Bizal, Tarna, Khazar, Janur, Bulgar, Sawir, in Medieval Sourcebook, fordham.edu). Meg kell jegyezni, hogy a honfoglalás előtti nyugat felé vándorlásunkban kb. 3-4 tényező is szerepet játszott: 1) meleg, száraz klímaváltozás (6-700-tól 1000-ig, ld. táblázat, Kor.-Epi. nyomán), 2) kazár szövetségből való kiszakadásunk szándéka, 3) hírek a Kárpát-medencéről, melyet valószínűleg már ismerhettünk is, 4) a besenyő támadások (800 k., amikor elvesztettük szabir szövetségeseinket, majd az orvtámadás 895 k., amikor a hadjáratra távozott magyarok otthonmaradt családjait érte támadás Konstantin szerint, s ami csak utolsó csepp volt a pohárban). 37 Ő a székelyek (az „első honfoglalók”) és krónikáink „Csabája”, csobánja, az avarok ispánja, aki végül népével Görögországba költözik; ld. Miracula S. Demetrii, DÜMMERTH D.: Az Árpádok nyomában, 1987, p.41, 64.; és BÁLINT Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai, 9. fejezet, A bizánci hatások. A zsupán, ispán, csobán hun-türk tisztségnév lehetett, ld. MAENCHEN-HELFEN: World of the Huns, p. 396, 402-403, ch’u-pan türk cím a 635 körüli kínai krónikákban, és Grigor Sup’an M. Dasxuranci: The History of the Caucasian Albanians, London, 1961, p. 219. A kutrigurok görögországi jelenlétéről ld. 33. jegyz., Not. Episco., p.114, Cutziagri püspökség, mely Neopatras metropolitához tartozik, Turán, 2010/1, p.97. Anonymus korára (11. sz.) a népemlékezet már összemosta a szovárdok és a kutrigurok történetét („Zuard” maradt Görögországban).

167

Valószínűleg minket említ a szír Zakariás rétor a Kaukázustól északra lakó sátorlakó népektől „beljebb”, észak felé, „amzarte” néven, melyet eddig nem nagyon próbáltak megfejteni, SZÁDECZKY egyszerűen elhagyta, és még a kiváló KMOSKÓ Mihály is csak bizonytalanul kommentálta, aki összegyűjtötte a steppei népekről szóló szír forrásokat. Pedig mind az amzarte név földrajzi elhelyezéséből, mind a szír nyelvből tisztán levezethető az amzarte = magyar névazonosság. Ugyanis a szírekre jellemző, hogy a mássalhangzóval kezdődő idegen nevek elé magánhangzót illesztettek, pl. esqlaba = szláv, Agóg = Góg, agpidis = gepida. Ha ennek megfelelően az amzarte népnévből eltávolítjuk a szókezdő affixumot és a hasonlóan járulékosnak látszó -te végződést, mely eredhet akár egy tévesen alkalmazott régi magyar -t, -d kicsinyítőképzőből is 38, megkapjuk a m-z-r, m-c-r tövet, ami nem más, mint a magyar népnév. Úgy tűnik, hogy a magyarságot ezekben a századokban (is) a szabirok között kell keresnünk, erre utasít bennünket Konstantin császár, aki a 10. század közepén, főrangú magyar követek beszámolója alapján lejegyezte: a magyarok (ő „turkoknak” hív bennünket, ld. 37. jegyz. vége) régi neve „valami okból”/„valamiféle” (εκ τινος) ’Sabartoi asfaloi’ volt, azaz, lovas szovárd 39. Itt feltűnik előttünk a nagyon ősi, avesztai, óiráni eredetű aszpa = ló, lovas elnevezés, ami megerősíti, hogy a szovárdmagyar törzsszövetség és népeink eredete valóban az iráni-uráli bronzkorba, kora vaskorba nyúlik, s igazolja Plinius ’Sardi Scythae’ adatát, ugyanis a szkíták eredetileg iráni, europid típusú, nyelvű népek voltak 40. A szovárdok neve valószínűleg a steppei török nyelvi környezetben alakulhatott ’szabirrá’ (török ’szabir’ = kitartó, állhatatos, türelmes, de v.ö. óir. sapir = jótékony). Valószínűleg kazár közvetítéssel kerültek a szovárdok a bizánci görög írók műveibe Sabeir, Sabir alakban, és a hasonló saper, soper, sober formában őrizték meg emléküket a szibériai osztjákok vagy hantik is népi énekeikben, egészen a 19. századig 41. Amikor népnevünk felbukkan a 9. századi forrásokat összegyűjtő Kijevi-krónikában, melynek 12. század eleji másolatai maradtak ránk, akkor „belije ugri” 42 és „csernije ugri” néven, összefüggésben szereplünk, azaz mint fehér magyarok (fehér ogurok), akik a 7. században költöztek be a pannóniai avarokhoz (Kuber népe, maradékaik lehetnek a székelyek), és a fekete magyarok (fekete ogurok), a 895-ös honfoglalók 43. Az ogurok azt követően csatlakozhattak a magyarsághoz, hogy a 8-9. század fordulója táján a Volgánál megjelenő besenyő támadás hatására a szovárdok a Kaukázus felé menekültek, mi pedig átkeltünk a Volgán, majd letelepedtünk a krími oguroknál, „ugriknál”, „Levédiában” (Konstantin, Jerney), és velük, Kotrag (és Kuber/Csaba?) népével pótolhattuk az elvesztett haderőt, népességet 44. 38

Ld. ’szovárd’ és számos magyar falunevünk, pl. Agárd, Ártánd, Diósd, Herend, Kerecsend, Sárd, stb., és régi személyneveink, pl. Árpád, Buzád, stb. (v.ö. perzsa Kavád); az arameus eredetű szír írás nem használt magánhangzókat. 39 Σαβαρτοιασφαλοι, De thematibus et De administrando imperio, CSHB, Bonn, 1840., p.168. 40 V.ö. Herodotos, IV. 81: „A szkíták sokan vannak, de a valódi szkíták kevesen”. 41 Ld. REGULY Antal és PÁPAY József gyűjtéseit, és szerzőtől Az Aranyfejedelem éneke, Életünk, 1999/6. Szibéria az Irtis-Tobol találkozásánál fekvő egykori Szabir városról kapta nevét a 13. századot követően, a tatár időkben, a város pedig a szabirokról, ld. Szuvar nevű táborváros a Volgai Bulgária területén, s egy óbolgár fejedelem neve is Szevar volt (PRITSAK, 1955), ld. még S. PATKANOV: A szabirok nemzetisége, Ethnographia, 1900, mely „finnugor eredetünkről” szóló megállapításait tekintve nem teljesen helytálló, de néprajzilag értékes, tárgyilagos, helyszíni gyűjtéseken alapuló tanulmány. Ld. még Z.T.Cs.: Öt szovárd népnév a történeti forrásokban (Mikes Int., 2011/3). 42 Theophylactosnál a beköltöző népek neve tarniakh, kotzageroi (tarna/tarnák és kutrigur, VII. 7). 43 Poveszty vremennix let, Im Werden Verlag, Moszkva-Augsburg, 2003. A „fekete magyarok” elnevezés nem keverendő össze a Dél-Kaukázusba költözött szabirok örményesített nevével, a szevorti-val, mely örményül valóban „fekete fiúkat” jelent, ld. B. Konstantin: De cerimoniis, CSHB, Bonn, 1829, Libri Duo, II. 48, p. 687., v.ö. az örmény ’szjev’ a perzsa ’sya’ fekete szóból származik, s esetleg lehet a szovárd név eredeti előtagja is (ld. Syavarshan herceg neve az Avesztában, mely „fekete csődört” jelent, szerző fordításában: Szent Aveszta, Mikes Int. megjelenés alatt. 44 „Levédia” helyneveit vizsgálta JERNEY János, 1850., ld. még Kuber testvére, Kotrag lakhelye a Krím-fsz. környékén (Theophanes). Anonymusnál a számozott népnevünk, a ’hetumoger’, hétmagyar, és az öt török törzsnevünk az ogurokra utal (akik a hun elemet is magukkal hozhatták), a Nyék törzs neve „finnugor”, illetve régebbi eredetű. ’Magyar’ népnevünk (a vezértörzs neve) valószínűleg óiráni eredetű s kapcsolatban lehet az av. maidhyairya elnevezéssel, melynek jelentése a ’rituális rend szent ura’ (ld. Yasna 6,8, L.H. Mills). A maidhya airya = ’árja mágus’, azaz fehér mágus, a termékenységi, növekedési erők ura, „mag úr”, az élet forrásának őrzője: egy ősmagyar beavatott vezető ilyen jelentésű személyneve nagyonis lehetett népnevünk alapja, ami egyben kifejezi a magyarság küldetését is a világban (a névadásnak egykor sokkal nagyobb jelentősége volt, mint manapság). Ezzel tökéletesen egybevág a honfoglaláskori tárgyaink elsőrendűen növényi, „éteri” díszítése, melyben az ősiráni faistennő, Ameretat alakja rejlik

168

7. Az új haza elfoglalásának előestéjén A magyarság a honfoglalás előtt Kijevnél találkozott az Anonymus-krónikában „kumánnak” nevezett népcsoporttal, akiket először a kijeviek ellenünk hívtak oda a város védelmére. A magyarok bevették Kijevet és végül a kumánok és a ruszok egy része csatlakozott a továbbvonuló magyarokhoz. Konstantin arról tudósít, hogy a „kabarok” három törzse a kazárokkal való összetűzésük után csatlakozott a magyarokhoz. Egy antropológiai adalék ehhez a kumán-kabarkérdéshez, hogy a leletek szerint a honfoglalókkal betelepült a Kárpát-medencébe egy pontusi, késő szkíta, hosszúfejű analógiákkal rendelkező 95%-ban europid népcsoport (ÉRY K. Ccsoportja), akik főként a Dunántúlt és az északi dombvidéket foglalták el, és temetkezési rítusaik is eltértek a többi honfoglaló csoporttól. Kérdés, hogy ha ez a dunántúli csoport csak pontusi szkíta analógiákkal rendelkezik, hogyan lehetett „kabar”, azaz hvárezmi, közép-ázsiai 45. Egy eddig még csak általam kommentált adat a kumán-kabar-kérdéshez a Ptolemaiosnál szereplő Xoυννι, chunni név, melyet a Basternákok és Roxolánok között, a Borysthenes folyónál tüntet fel a híres geográfus, tehát éppen a Dnyepernél, a későbbi Kijev térségében 46. Ez a név egyezni látszik Anonymus „kumánjaival”, és az europid hosszúfejűek honfoglaló csoportjával 47. A Kárpátmedencében csatlakoztak a honfoglalókhoz a hun vagy az avar-hun korban már betelepült székelyek, az avar, szarmata maradékok, s több-kevesebb ellenállás után más népcsoportok (szlávok, óbolgárok). Végezetül elmondhatjuk, hogy a „többlépcsős” honfoglalások révén itt, a Kárpát-medencében, vérünkben, lényünkben valóban jelen vannak ma is az ősanatóliai, ősiráni és az uráli bronzkor szovárdjai és magyarjai, a szkíták, az Aveszta „árjái”, „turái”, „szairimái” és hyaonái, Xenophon hős kadocsái, „magas kocsijú” ogur „tielök”, hvárezmiek, jász-alánok, az eurázsiai steppe történetének leglényegesebb, ősi alkotóelemei, hogy egyetlen néppé, keresztény magyarokká ötvöződve, legjobb erőikkel vegyenek részt az előrehaladó világkultúra továbbteremtésében, hogy világosságban és megértésben feloldják, kibékítsék a „veleszületett” iráni-turáni szembenállás és sors külső és belső árnyékait. Vajon sikerül-e mindenekelőtt önmagunkban legyőzni az ellenerőket, vagy a Nyugat-Kelet, „Irán és Turán”, „árja és nem-árja” küzdelemben Firdauszinak lesz igaza: „Kétféle természet hogyha összekerül/ Frigye tűznek s víznek sohasem sikerül./ Fredún s Dahák faja, történhetik bármi,/ Ítéletnapkor is harcba’ fognak állni./ Kérdjétek, mit szólnak erről a csillagok,/ S adja ég, hogy boldog, víg jövőt írjatok!” (Sahname, Zál és Rudábé, ford. Radó Antal, 1897, angol kiadás I. köt., p. 278).

(ld. Bund. XXVI. 113-115, XXVIII 3., 22. Shirozah II. 7.; ld. még a zoroasztriánus médek hét törzse közül az egyik a „mágoké”, a papi törzs volt, Hérod. I. 101; v.ö. a bibliai Magóg, Jáfet egyik fia, Gen. 10,2., illetve a szemiták ellenfeleinek országa, Ezék. 38,2, 39,6, és Mágor, Jerem. 20,3., a próféta új, istentől kapott neve). A Megyer és Nyék törzs adhatta át a magyar nyelvet a többi törzsnek s az ogurok egy részének talán már a honfoglalás előtt, az 5-6. századtól (ld. még CSALLÁNY Dezső: Az avar törzsszervezet, 1965, és Gyarmat, Jenő törzsneveink Baskíriában), emellett megmaradhatott az ogurok altáji török(-ké vált?) nyelve vagy ennek számos szava és törzsneveik, a Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi (nem tudjuk, hogy a kivált szabirok három törzsét hogy’ hívták, s hogy hány magyar törzs maradt a kiválásuk után?). A három „kabar” (hvárezmi?, netán kaukázusi kabard?, avagy Kuber népe?) törzs iráni nyelvű lehetett, a saját nyelvjárásukra is megtanították a magyarokat Konstantin szerint (Anonymus hét kumán vezért említ). 45 Khwarizmi, khwarezmi, s ebből a khvar ~ ’kabar’, ’kavar’, valamint az alán ’khvales’, innen pedig a magyar ’káliz’, ld. Maszúdinál ’al-Larisziya’ (Györffy, 1990), Zakariás rétornál kwls (6. sz.); ld. kálizok a középkori okleveles emlékekben, helynevekben, egészen máig (Budakalász, Káloz stb.). 46 Ptolemaios, III. 5,25. (Geographia, ed. C.F.A. Nobbe, 1845, Lipsiae). 47 Korábban THOMPSON és MAENCHEN-HELFEN próbálta megfejteni Ptolemaios chuni nevét, de a magyar hagyományokat nem ismerve csak addig jutottak, hogy ezek nem lehetnek a hunok, ami igaz is, viszont lehettek a „kumánok”, az eredeti, szkíta kunok (Vásáry I. A régi Belső-Ázsia története p. 55. tévesen a Donnál említi Ptolemaios khunijait). Kézai szerint mind a hunok, mind a magyarok nyugat felé jövet átvonultak a fehér, majd a fekete kumánok földjén. (ld. alább, 6-7. térképek).

169

170

4. 3.

171

172

173

A küllős, kétkerekű harci kocsi legkorábbi előfordulása a magyarság dél-uráli őshazájának szívében (piros kör; Szintasta-Andronovo kultúra temetkezéseinek kb. 14%-ában találtak ilyen kocsimaradványokat), és elterjedése Eurázsiában (a színspektrum külső színei felé haladva, időrendben; Wikipedia nyomán; a kocsi rajza a Közép-Ázsiában talált Oxus-kincs i.e. 5. századi arany kocsi-makettjét ábrázolja); 4000 évvel ezelőtt az Urál-vidék a proto-indoárja kultúrák egyik fontos központja volt

174

175

Magyar őstörténeti „homokóra”

176

177

178

179

Utóbbi három táblázat a szerző Ismerjük-e krónikáinkat?” c. tanulmányához csatoltak javított, bővített változata (Turán, 2010/1, és Magyar Őstörténeti Tanulmányok, 2010, Mikes Int.)

180

10. Ötezer év szabir-magyar történelem A szabir/szovárd népnév lehetséges előfordulásai Nyugat- és Közép-Ázsiában, valamint a steppén i.

Subir-ki, Subar-tu ország és népe Mezopotámiától északra, a Tigris és Eufrátesz fölső folyásánál, i.e. 3-2. évezred; subara nép, i.e. 600 k. (sumér, asszír és óperzsa forrásokban, Ungnad: Subartu, 1936, p. 54; akkád alak: Su-eden = elsüllyedt éden, kert?; v.ö. Sobara város KeletAnatóliában, Ptolemaios, V. 6,15; a szabirok/szuvárdok a bronzkorban vagy a szkítákkal, szauromatákkal kerülhettek a steppére, anatóliaiak vagy ősirániak lehettek; ld. Reginald Arthur Walker és David Rohl kutatásait a bibliai „Édenkert” névanyagának délnyugat-káspi elhelyezkedésével kapcsolatban, és Emilio Spedicato az észak-pakisztáni azonosításról, v.ö. alább, 159-160. oldal, táblázat és térkép)

ii.

Suwar-dāta („a Nap adta”), indo-iráni jellegű királynév a Nílus-menti El-Amarnánál 1888-ban talált 82 ékírásos tábla egyikén, az egyiptomi Ekhnaton fáraó korából, i.e. 15. sz. közepe (P.O. Skjaervo: Introd. to Zoroastrianism, 2006, p.4)

iii.

Syavarshana/Siyavush herceg, Hwárizm, i.e. 1000 k. (The Zend Aveszta, ford. J. Darmesteter, Firdauszí: Sháhnáma, ford. Warner Bro.; pehl. sya = fekete, varshan = csődör; Syavarshan népe = szovárdok?); v.ö. sapir = jótékony, szellemi lények jelzője az Avesztában, Denkard, VII. 4,80, E. W. West; ld. xi. pont alább) v.ö. Sobar-tó az Avesztában (Bd. VI. 16, IX. 27, XII. 1, 4, ford. B.T. Anklesaria, 1956), ma a kelet-iráni Daryacheh-ye Hamun Saberi sósvízű, időszaki tó, Zarandzs/Szerencs ill. Zábul városoktól és Nimroz tartománytól északra

iv.

Saspeires (szapeirek?), a médek és a kolchisziak között laknak, i.e. 5. sz. (Herodotos, i.e. 480420, Hist. IV. 37, VII. 79, leírja lakhelyüket, fegyverzetüket, mely a kolchisziakéhoz hasonló, ill. hogy a XVIII. óperzsa satrapiában laknak a matianokkal együtt és évi 200 talentom adót fizetnek Dareiosnak; az is lehetséges, hogy Herodotos a saspeir nevet összekeverte a transzkaukázusi szabirok területének nevével és az ősi asszír kolónia vagy a szírek nevével; mint tudjuk, különféle elírásokra lehet számítani a görög és más nyelvű történeti forrásokban, bár ezeknek is van információs értéke (v.ö. Saspeirene, Sappeirene tartományt délebbre helyezi Ptolemaios, IV. 5, és 77);

Syspiritis tartomány Kelet-Anatóliában, i.e. 1. sz. (Strabo, Geographica, 1852, XI. 4,8, 14,12; uo. 14,9., Üszpiratidi, a kaukázusi Albánia fővárosa, Kabala közelében); „Süirites” bizánci tartomány (B. Konstantin, De thematibus, 1840, Lib. I., p.30; v.ö. Diodorus: asszírok egykor a Pontus délkeleti mellékére költöztek, de lehet a szabirok lakhelyének neve a steppére költözés előtt, mely fennmaradt; ez a névalak Herodotos után sosem szerepel népnévként, kivéve AD 6-7. sz., ld. xii. pont; lehetséges-e, hogy a szabirok egy része a régi, elő-ázsiai hazájában maradt mindvégig?)

vi.

Sardi Scythae, a Meótisz környékén, a szarmata szirákok szomszédságában, 1. sz. (Plinius, AD 23-79, Nat. hist, IV. 83); az első, hiteles kelet-európai adat a szovárdokról, melyet eddig még nem vizsgáltak más kutatók; Plinius illetve adatközlője szkítának nevezte e meótiszitanaiszi szovárdokat, megkülönböztetve őket a szarmatáktól, ami utal a szarmaták megjelenése előtti ideérkezésükre (a szkíták i.e. 9-8. sz. körül, dél felől jelentek meg a Kaukázus környékén, majd elő-ázsiai hadjárataik után, i.e. 6. században alapítják meg királyságukat a Fekete-tengertől északra, és az Altáj-hegység környékén; a szauromaták ezt követően érkeznek a Don-Volga térségébe, majd i.e. 4-3. században fokozatosan áttelepülnek szkíta területekre)

vii.

Souardenoi/szovárdok, a Dontól északra, 2. sz. (Ptolemaios, AD 146-170 között írt, Geogr. V. 9,16; v.ö. uo. 17: „Materoi, ap anatolon tu Ra potamou”: materok/magyarok a Volgán túl; az indoiráni szovárdok és magyarok régi „háttársak” lehettek a Volga két oldalán; a magyar-

181

ság, valószínűleg a szovárdokkal, a bronzkorban a Dél-Urálhoz vándorolhatott, majd a „finnugor” nyelvcserét követően visszaköltözött a Volga térségébe; a ptolemaiosi Materi-adatra T. Pekkanen, finn klasszika-filológus hívta fel a figyelmet 1973-ban – a szovárd név magyar vonatkozását nem emelte ki, lévén nem ismerhette krónikáink adatait –, de itthon nem talált megfelelő fogadtatásra, még legutóbb az igen későn, mintegy 25-30 év múlva reagáló Harmatta J. is csupán félszavakkal intézte el a Materi-kérdést, anélkül, hogy észrevette, kommentálta volna a Szovardeni népnevet, mely pedig mégiscsak a legközelebbi párja az anonymusi Zuard-nak és a konstantini Szavartinak; ld. Pekkanen tanulmányának idevágó része Turán, 2009/1, és Harmatta J.: A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban, in Honfoglalás és nyelvészet, 1997, valamint uő. A Volgától a Dunáig, Magyar Nyelv, 2001. márc. 1) viii.

Sardenae, a Meótisztól keletre, 4. sz. eleje (Tabula Peutingeriana, láthatóan Plinius és Ptolemaios nyomán; a Meótisztól keletre szerepel egy bizonytalan elhelyezésű Macara városnév is, mely nem kizárt, hogy a Kuma-menti Magyar városra vonatkozik, ld. más, hasonló adatokkal együtt szerzőtől A Kaukázus-vidék „Madzsar” helynevei, MŐT, 2010)

ix.

Sawars, a kaukázusi Albánia egyik régi uralkodója, és Sawarsan tartomány (Dasxuranci: Hist. of the Caucasian Albanians, 1961, p.24, 7)

Saviroi, a Meótisz környékén, AD 463 (Priscus; az avar támadás hatására a szabirok megtámadják az ogur törzseket); Saveir, Saveiroi, Sáviroi, a Kaukázustól északra, 6. sz. (görög β = v is, itt inkább v; a bizánci, szír forrásokban többször; általánosító néven „hunoknak” is nevezik őket, akik hol a perzsák, hol a bizánciak szövetségesei a zsoldtól függően). Valószínűleg ótörök, hun közvetítéssel válik gyakoribbá a szabir névalak, mivel törökül is van jelentése: ’kitartó, türelmes, állhatatos’, v.ö. iii. pont)

xi.

Sappheres (Theophanes, az 579. évnél, de a szöveg a 610-641 között uralkodó Herakliust említi); ugyanaz a történet: egy Sápeir nevű katona (Theophylactos, II. 18), a kelet-anatóliai (kaukázusi, kumai?) Mazara erőd helyreállításában segít társaival a bizánciaknak (ld. iv, v.?; Prokopius szerint a szabirok kiválóan értettek ostromgépek készítéséhez)

xii.

Suwar, város vagy erőd neve a kelet-kaukázusi Derbend közelében (Derbendi krónika, 1851, ford. Mirza A. Kazem-Beg; azonos lehet az Ibn-Hordadbeh által említett as-Sabiran erőddel; v.ö. a Derbend-nameh Madzsar nevű erődei ugyancsak a Kelet-Kaukázusban)

xiii.

Sabini/Savini, bulgár vezér neve 8. sz. (Szavir, Szevar, Theophanes, 753, 756. évnél; ld. O. Pritsak: Die Altbulgarischen Fürstenliste, 1955); a bolgárok ugyanúgy kapcsolatban lehettek a szovárdokkal a Volga térségében, mint a honfoglalás előtti magyarok (Szuvar, nomád település a Volgánál)

xiv.

„Caviri”, népnév, 820-829 között a Kaukázus környékén, abházok, zichek, ibérek után említve (Reg. Genesii de M. Amorius, a Theophylactos-kötetben, CSHB, p. 33; eddig fel nem fedezett adat; mivel a szamothrakéi kabirokra vagy a Strabo és mások által említett délkeletpontusi Kabeira erődre nem vonatkozhat, így a Dél-Kaukázusba, a régi Perzsarménia területére költözött szabirokat kell látnunk ebben az elírt névben)

xv.

Sawirk/szavirok, az Alsó-Volgánál, 7. sz. (Örmény Geográfia, Paulik Ágnes fordítása, in: Források a korai magyar történelem ismeretéhez, 2001)

xvi.

Siyawardiya/szjavárd, Udi, Dél-Kaukázus, 9-10. sz. („vitéz és nagy nép”: Al-Maszúdi; „örményfajta, romlott rablónép”: Al-Hamadani, Al-Isztahri; Kmoskó M.)

xvii.

S’pyry (?), Turfan környékén, 9-10. század (Nafnamak, Népek jegyzéke, W.B. Henning: Selected papers, 1977; a szöveg erős töredékessége miatt nehezen rekonstruálható népnév, a kazár-arab háborúk során Közép-Ázsiába eljutott szabir néptöredékre utalhat)

182

xviii.

„Servotioi”/szevorti, a név örményesített alakja, óir. sya = fekete nyomán szjev-orti, gör. maura paidia, lat. nigri pueri = fekete fiúk; ebből az örmény névalakból eredhetett az azeriek által elnevezett szovárd-magyar falunév, a Madzsar Karaoglan; a dél-kaukázusi szovárdok három fejedelme, akik kisebb keresztény uralkodóknak, papoknak kijáró címzést kaptak a 10. században: „keleüszisz ek ton filokriszton deszpoton”, lat. „Mandatum a Dominis Christum amantibus”, Krisztus szeretetére bízott (Konstantin, De cerim. II. 48); ez az adat arra utal, hogy az első besenyő támadáskor 3 szovárd törzs válhatott ki a szovárd-magyar törzsszövetségből; nem tudjuk, hogy mi lett a sorsa e keresztény szovárd-magyaroknak a szeldzsuk törökök 11. századi megjelenése után (oguzok, akik az ősi Atropatene után nevezték el magukat „azerbajdzsánnak”), vagy az ott is bekövetkező tatárdúlást követően, de valószínűleg a teljes beolvadás áldozatai lettek, v.ö. Stephanos Kon nevű szovárd fejedelem és társai vértanúhaláláról még a kalifátus idején, 854-ben, Thury J., Századok, 1897; ld. az uráli Y-DNS Nhaplocsoport a mai azeriek és örmények gén-állományában is megjelenik s eredhet a szovárdmagyaroktól).

xix.

Savartoi asfaloi, ez volt a „régi nevünk”, melyet a 10. sz. közepén jegyez le ugyancsak Konstantin császár a főrangú magyar követek közlése alapján (DAI, 38). Konstantin hiteles forrásunk, bár adatait más, úgy tűnik nem túl jóhiszemű, rusz vagy szláv hírközlők adataival is kiegészítette, pl. a magyarok „Levedi vajdájáról”, „Levédiáról”, mely név viszont a Krímfélszigettől északra fekvő valóságos pusztákra vonatkozott, ahol az 5-7. századtól a kutrigurok egy része lakott, ld. a Konstantin által említett Csinhul folyónév Jerney Keleti utazásában említve, 1844-45, s ugyanitt Lepetikha település, puszta. Az aszfali névhez ld. óir. aszpa = ló, aszpabara = lovas, lovag (v.ö. egy indo-iráni király, Aspabara, i.e. 721-705, II. Sargon, asszír király idején, in P.O. Skjaervo, i.m. p. 5)

xx.

Zuard vezér és népe, a „Sobamogerok”; az anonymusi Zuard és a ptolemaiosi Szouard- nevek jól azonosíthatók; Anonymusnál mindig egymás mellett szerepelnek Zuard és Cadusa vezérek; utóbbi egy ősi, dél-káspi népet jelöl, ld. Xenophon: Kürosz nevelkedése, stb.; v.ö. Salardus, magyar vezér Padova ostrománál, 924-ben, Liutprand: Antapodosis, III. 30, és magyar hely- és személynevek; itt említem meg, hogy Geoffrey of Monmouth 12. századi brit krónikájában különös módon szerepelnek a Subardus és Suard nevek Galliában, sőt a hunok Britanniában, ld. szerzőtől Ősmagyarok az angol legendáriumban? 2011, és The British History of G.o.M., A. Thompson, J. A. Giles fordításában, 1842, v.ö. Brut y Bryttaniait, W. R. Cooper, 2002; ld. még Suartuas, herul vezér, Procopius, De bello Gothico, II. 15)

xxi.

Sober, saper, erőteljes lovas nép az Urál, Nyugat-Szibéria térségében (osztják énekek Reguly, Pápay gyűjtésében; v.ö. Szibéria a szabir-magyarok hajdani fővárosáról kapta nevét a tatár korban, mely a Tobol-Irtis találkozásánál feküdt a mai Tobolszk mellett, korabeli térképek is feltüntetik, Mercator, Blaeu, Ortelius. A Mongolok Titkos Történetében a ’sibir’ és ’bajigit’ népnevek a tatárkori szibériaiakat – hantikat, manysikat is! – és baskírokat jelenthetik, ld. Ligeti L.: A magyar nyelv török kapcsolatai, 1986, p.398; v.ö. Z. Tóth Csaba: Chrestomathia Suardo-Magorica, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, Hága, 2010)

Szkíta „háttársak” Kelet és Nyugat között, arany öntvény, Kul Oba, Krím-fsz., i.e. 4. sz.

183

Ötezer év szabir-magyar történelmének aranylánca ŐSANATÓLIAI, ŐSÁRYA KOR

Kutatási segédlet, Z. Tóth Csaba, 2011. URÁL-VIDÉK, KAZAHSZTÁN, KÖZ.-ÁZSIA (→IRÁN, INDIA), KR.E. 2-1. ÉVEZRED, SZINTASTA-ANDRONOVO

BRONZKOR KELET-ANATÓLIA, TRANSZKAUKÁZUS, KÖZÉP-ÁZSIA, KR.E. 3. ÉVEZRED

RÉGÉSZETI KULTÚRÁK

„ISTEN” SZAVUNK EREDETE (ld. hatti estan = napistennő, hettita istanu = napisten, óir. [„A szauromaták yazatan = isten, Médiából költöztek szellemi lény) a Tanais/Donfolyóhoz”, Kr.e. 7. sz. (Diodorus Sic., i.e. 1. sz., ld. Sairima, Aveszta)]

Subar-tu, Subir-ki ország, subar nép, Kr.e. 3. évezred (Ungnad, 1936)

Suwar-data, ’napadta’, királynév, Kr.e. 15. sz. (ElAmarna táblák, Skjaervo, 2006)

10. Sardi Scythae

Mattzaris, AD 40 népnév a (Celjei kő), Meótisznál, Metere nép, AD AD 1. sz. 1. sz. (Ovidius) (Plinius)

Sawirk nép, Alsó-Volga, AD 7. sz. (Örm. Geogr.)

20.

12.

19.

Siyawardiya, siyabiya nép, DélKauk., AD 9-10. sz., híresek a fokosaikról (Maszúdi, Hamadani, Istahri)

Sobar-tó, (Aveszta, Bundahisn; Hamun-Saberi tó, Kelet-Irán?)

13.

18.

„Caviri” nép, DélSZE VÉGLEG Kauk., AD 820-829 VISSZATELEPSZIK (Gen. M. Amorius); A DÉL-KAUKÁZUSBA Machara, Machare városok (Anon. AD 8-9. SZ.-TÓL Ravenn.)

21.

22. S’pyry nép, Köz.Ázsia, AD 8-9. sz. (szogd nyelvű Nafnamak, Népek jegyzéke, W. B. Henning); Sabir, 960 k. (József, kazár kagán levele)

23.

Savartoi asfaloi, a „Servotioi” nép, perzsa-örm. szjev- magyarok régi neve, orti, „fekete fiúk”, AD 10. sz. (Const. Dél-Kauk., AD 9- Porph., De adm.); sober, saper nép, 10. sz., 3 fejedelmük (γ’ αρχοντας, hanti énekek, Szibéria (Reguly, Const. Porph., De cerim.) Pápay, Patkanov)

184

16.

Suvar város, (Derbendname), Suvar város, Volgai Bulgária; Madjar erődök (Derbendname)

24.

Szanszk. madhya, Av. maidhya = közép (Rig Veda Sanhita, Yasna, Bundahisn, Denkard; madhya-airya = közép-árja, ’magyar’?

14.

17.

„Savini”, bolgár herceg, 8. sz. (Theoph. Byz.; Szevar, O. Pritsak, 1955)

sapir = jótékony (Aveszta, Denkard, VII. 4,80, E.W. Saviroi, Saveir, West) Saveiroi, Saviron népnév, harcias lovasok és kiváló hadmérnökök, AD. 5-8. sz. (bizánci források)

Suardenoi, Materoi Sardenae nép, Macara Sawars király, sabhir, „amzarte” népnevek, Don-Volga város, AD 4. sz. eleje Sawarsan, dél- népek (Zakariás) (Tab. Peut.); hunok kauk. terület Muageris fejedelem vidék, Sobara, város, (Av. hyaona, kín. xianCappadócia, AD 2. sz. (Dasxuranci) (Theophan., Malayun, xiong-nu), ogurok las) AD 6. sz. (Ptolemaios) (kín. ui-beigo, tili)

SZABIROK NAGY RÉ-

IV.

11.

Nyelvcserék, keveredés az ősuráliak- Subar-ra nép, kal, Kr.e. 1750Kr.e. 7-6. sz. 1500 k. (Korya- (óperzsa szöveg, kova-Epimakhov, Ungnad) 2007)

„Isszedonok” Saspeires nép (?), a NY.-SZIBÉRIA= a kelet-uráli, médek és a kolchisziak URÁL-MEÓTISZIszet-folyó között, Kr.e. 5. sz. KAUKÁZUS TÉRSÉG, menti Itkul(Herod.) Syspiritis, KR.E. 1000 K. - AD 9. SZ. kultúra népei Üszpiratidi terület, uo. Kr.e. 1. sz. (Strabo) VASKOR, NOMADIZMUS (Herod.)

SZKÍTA, SZARMATA, HUN KOR

III.

II.

Syawarshan, óiráni herceg, Kr.e. 11. sz. (Aveszta; sya = fekete, warshana = csődör)

25.

15. Suartuas, herul (szabir?) vezér (Procopius)

Sappheres, (Theoph. Byz.), Sápeir (Theoph. Sim.) szem. és népnév, Dél-Kauk., AD 6-7. sz. (Mazara erőd felújításában segítenek a bizánciaknak)

Zuard vezér, és népe, HONFOGLALÁS, a Sobamogeri, AD 11. AD 7-9. SZ., első honf.: Kuber és a sz. (első honf. emléke is; Anonymus, Kézai, kutrigurok; a székelyek ittmaradnak; hely- és személynevemásodik honf.: maink); szuvar, szeber, gyar, ogur-hun, modzsar, madzsar nép (Dzsagfar Tarihi) kumán, káliz törzsek

185

(H枚lbling, I., 2010, 133)

Z. T贸th Csaba, 2010.

186 Forrรกs: internet

Saper, Sober (osztjĂĄk ĂŠnekek)

187

11. Ősmagyarok az angol legendáriumban? Geoffrey of Monmouth Brit Históriájának lehetséges magyar őstörténeti vonatkozásai Dedicate to HRH Charles Philip Arthur George, The Prince of Wales, for His devoted interest to Transsylvania and the Nation of the Magyars

Bevezetés Geoffrey of Monmouth 1136 körül írta széles körben ismertté vált művét, Britannia királyainak történetét (Galfridus Monemutensis: Historiae Regum Britanniae, ld. még Roman de Brut, Brutus-regény; a Históriának 215 kézirati változata maradt fenn, többjüket még a 12. században másolták le, ld. MS 568, Burgerbibliothek, Bern, Svájc; alábbiakban A. Thompson és J. A. Giles fordítását, London, 1842., books.google.hu, és annak fejezetszámozását vettük alapul, ld. még Medieval Latin Series Cambridge, Ontario, 1999). Geoffrey egy walesi vagy franko-normann nyelvű briton lehetett, aki a walesi Monmouthban születhetett a határvidéken, majd egy ideig az ottani bencés kolostor lakója volt. Oklevelekben Galfridus Arturusként is megjelenik a neve s mellette később a ’magister’, mester fokozat. Az a tény, hogy a charták gyakran együtt említik Walterrel, oxfordi főesperessel (Walter Mapes vagy Calenius, aki szintén latinra fordított egy „őstörténetet”, a walesi Brut y Bryttaniait, Britannia Királyai-t, mely esetleg lehetett Geoffrey eredetije, ld. The Chronicle of the Early Britons, MS LXI, Jesus College, ford. W. R. Cooper, 2002, ldolphin.org), arra utal, hogy Geoffrey Oxfordban telepedett le, valószínűleg a St. George College világi kanonokja volt és ott írhatta meg főművét. 1152-ben St. Asaph püspöke lett, és 1154 vagy 1155-ben elhunyt. Gottfrey of Monmouth (alábbiakban: GoM) hellyel-közzel, de szándékában mindenképpen a mi Anonymusunk kortársa volt, egy brit „Anonymus” vagy „Kézai”, aki megírta gestáját népe „honfoglalásáról” és korai történetéről, mely Trója elestétől mintegy 2000 évet remél átfogni, és kb. AD 7. században fejeződik be. Műve ajánlásában, melyet Robertnek, Gloucester grófjának, I. Henrik király fiának címzett, a szerző kifejezi, hogy „Gildas és Bede műveiben semmit sem találtam Britannia azon királyairól, akik Krisztus megtestesülése előtt vagy az után éltek, sem Arthurról, noha sokan szívből tisztelik őket, mintha már írtak volna róluk. Míg ilyen és hasonló gondolatokkal voltam elfoglalva, az oxfordi főesperes, Walter, aki jól ismeri a külföldi országok történelmét, egy nagyon régi könyvet ajánlott nekem, melyet brit nyelven írtak, s amely szabályos felépítésében és művelt stílusával szól mindezen régi királyokról és tetteikről, Brutustól, Britannia első királyától kezdve...” Geoffrey megemlíti, hogy a brit nyelven írt régi könyvet fordította latinra, a középkori tudomány és irodalom nyelvére. A forráskritika azonban úgy tartja, hogy inkább több különböző történeti művet használhatott, így Nennius: Historia Brittonum, 8. századi welsh-latin történeti gyűjteményét, Bede: Historia ecclesiastica gentis Anglorum-át, Gildas: De Excidio et Conquestu Britanniae, 6. századi művét, valamint a bárdok, énekmondók szájhagyományait, amelyből Arthur és Lear király története először nála jelenik meg írott formában, és genealógiai műveket. Ezeket a forrásait kiegészítette a saját képzeletvilága szerint, így „teremtve” hagyományt a későbbi korok számára, nem kevés sikerrel. Egy kételkedő mondhatná, hogy történeti valóságot keresni a középkori legendákban olyan, mintha valaki azt kutatná, hány tojást rak az unikornis egy évben. Ebben van is valami, ha a feladat nehézségi fokát tekintjük, vagy ha csupán a hétköznapok felől nézzük a dolgokat, de ilyen hozzáállással bizony sok minden nem létezhetne a világon, ami mégiscsak életünk fontos, elhagyhatatlan része, így az egész kultúra, szellemi élet. Ha meg akarjuk érteni mind különleges jellegében, „hogyanjában”, mind tartalmában, akkor, mint minden írásos emlékhez, mely a középkorból származik, Geoffrey of Monmouth művéhez is úgy kell közelíte-

188

nünk, hogy megkíséreljük megragadni a közlések mélyén titokteljesen ott áramló valóságtartalmat, melyet a középkor sokszor bizonyára pontatlanul, fantasztikus nevekkel és epizódokkal tarkítva fejezett ki. Ezt a korabeli köntösbe rejtett ősvalóságot, őshitelességet nem sportszerű, nem indokolt teljesen megtagadni a régi auktoroktól. Nem segíti a régi korok s ezáltal az emberi fejlődés megértését a „felvilágosodás” óta kialakult szemlélet, mely a középkori legendás történetírást (s ugyanúgy az ezzel szorosan összefonódó vallási képzeteket, hiedelmeket) mindenestül csak „mesének” tartja, csupán mert látszólag nem összetartozó neveket, naív etimológiákat és történeteket, korokat állítottak egymás mellé, egymásból kibontva azokat. Meg kell végre látnunk, amit figyelmen kívül hagy a legtöbb modern filológiai, történeti magyarázat (kivéve talán néhány magányos felfedezőt és mondjuk a francia Annalesiskolát), hogy a középkori ember még egy egészen más tudatállapotban élt, mint modern utódja, és hogy egykor még egyszerűen nem volt lehetséges az a teljesen precíz, a külső tényekhez teljesen igazodó látásmód, amire manapság jogosan törekszik a tudomány, mai beállítottságunk. A középkorban és azt megelőzően az írásművek nem törekedhettek még a teljesen prózai tények leírására, hanem mondanivalójukat úgy akarták előadni, hogy az valamiképp kapcsolódjon a nagy összefüggésekhez, s mindenekfelett a szakralitáshoz, a szellemi-isteni világhoz (az Európába került középkori arab mentalitás is eleinte sok ilyen érzékfeletti elemet hordozott, de egyre inkább deszakralizáló hatást gyakorolt a gondolkodásra, hasonlóan a szakralitást egyoldalúsító, csupán magának követelő egyházhoz). Ugyanakkor mégsem lehet ezt az „átszellemítő” törekvést és termékeit csak fikciónak tartani: a középkori ember lelkében mindez még realitás volt, még fel tudott tekinteni ezekre a magasabb valóságokra, még volt benne egy magasabb, mélyebb érzékenység – bármilyen kaotikussá is vált ez már a középkor vége felé (14-15. század). A régi ember nem egyszerűen „kitalált” vagy „hamisított” dolgokat, hanem érzékelte a valóságos szellemi lényeket, szellemi-érzékfeletti tartalmakat, benyomásokat, sugallatokat. Végsősoron e benső képesség és az ehhez társuló emlékezet élő erői tették lehetővé azt a bámulatos teljesítményt, hogy gyakorlatilag évezredeken keresztül, írásbeliség nélkül fennmaradtak, továbbadódtak az ősi legendák, sokszor igen terjedelmes ismeretek, egész költeményfolyamok, szinte érintetlenül, a szájhagyományban, melyeket sokáig énekelve, ünnepi körülmények között adtak elő. Amikor aztán ezeket először kezdték leírni a középkor századaiban, a különböző népeknél, egyéneknél különböző időpontokban, ezek már természetesen többé-kevésbé összekeveredtek más, későbbi és kortárs közlésekkel, nevekkel, történetekkel, s ezért váltak később egyre nehezebben elhihetővé, követhetővé a továbbfejlődő, továbbalakuló európai emberek számára. A lényeg, hogy a középkor történeti hagyományait egy valóban objektív módon, annak tudatában közelítsük meg, hogy ezek valóságtartalmakat fejeztek ki a maguk ősi módján, melyek közlésébe belejátszottak a középkori ember nem egészen precíz, álomszerűbb lelki készségei és azok az egyéb korabeli írásos emlékek és gondolatok, melyeket egy-egy szerző felhasznált a munkája során. Részünkről most ennek az ősi valóságtartalomnak erednénk a nyomába, hogy kibontsuk a látszólagos fantasztikum világából, ami így sokkal kevésbé fog fantasztikusnak tűnni, s egyúttal megszabadíthatjuk attól a fantáziátlanságtól, amit a fejlődésből fakadóan érthetően ugyan, de mégis túlzó, igaztalan, „szentségtelen” módon – az arabizmus és az egyház deszakralizáló befolyásához hasonlóan, annak részben termékeként – az úgynevezett „polgári felvilágosodás” okozott az értelmezésükben, sőt az ember teljes, testi-lelki-szellemi felépítésén alapuló univerzális emberszemléletben, elvezetve a materializmus kialakulásához, mely azután egyre sivárabbá tette, elszegényítette, elgépiesítette ember- és világképünket. A középkori irodalom is csak olyan, mint a valóság maga, eleven konglomerátuma a valós és „másképp” valós dolgoknak, konkrét és átvitt jelentéseknek, értelemnek. Így egységesek ezek a közlések, és a modern kutatónak nem arra kell törekednie, hogy az egyik szempont kedvéért feláldozza a másikat, hanem meg kell próbálnia közös nevezőre hozni azt, ami egyébként is összetarto-

189

zik, csak a mi szűkös(-sé vált) fogalmaink választják szét érzékleti-testi és érzékfelettiszellemi valóságra. Értékmentésünket mindenekelőtt a számunkra, magyarok számára igen meglepő és érdekfeszítő közlések, nevek vizsgálatával tesszük – lehet, hogy akárhová nyúlok, magyar őstörténetet találok? –, miszerint miért és mimódon kerülhettek Geoffrey of Monmouth históriás könyvébe és más brit forrásokba a hunok a Brit-szigeteken, nem is egyszer, aztán bizonyos Subardus, Suard nevű szereplők a frankok földjén, Krisztus születése előtt és után is, s még néhány fontos mozzanat Szkítiáról, a korai Kelet-Nyugat kapcsolatokról (hozzátehetjük: miért nem mondta ezt eddig nekünk senki?) Nem mellesleg a modern genetikai kutatások segítségét is igénybe vehetjük forráskutatásainkhoz, melyek Európa benépesítésére, a proto-indoárya népvándorlásokra, mintegy a nyugat-európaiakkal, úgy tűnik különösen a keltákkal, britonokkal közös, anatóliai, transzkaukázusi szovárd-magyar „őshazánkra” derítenek több fényt. * * * 1. Brutus, miután elhagyja Tróját és Görögországot, egy szigetre érve ARTEMIS-DIANA oltáránál áldozik, majd az ezt követő jósálom tanácsára elindul társaival nyugat felé, s megérkeznek jövendő hazájukba, Albionba Nézzük először is, hogyan adták tovább a briton „honfoglalás” kezdeteinek emlékét a középkorban, milyen tényleges, akár egészen ősi, szájhagyománybeli, történelemelőtti valóság húzódhat meg emögött, a fantasztikus és késői, naív névhasználat takarásában: „…két nap és egy éjjel utaztak a tengeren jó széllel, amikor egy bizonyos szigetre értek, melyet Leogetiának neveztek (legetta, Leucadia, mai Levkas, W.R. Cooper); ezt a szigetet korábban a kalózok betörései pusztították és teljesen lakatlan volt. Brutus nem tudta ezt, és kiküldte háromszáz emberét, hogy nézzék meg, kik laknak a szigeten; de azok nem találtak senkit, hanem különböző vadállatokat ejtettek el, amelyeket a mezőkön és erdőkben találtak, majd egy elnéptelenedett városra bukkantak, amelyben egy Diana-templom állt, s ebben az istennő szobra, amely válaszolt azoknak, akik kérdést intéztek hozzá. Végül, a vadászzsákmánnyal megrakodva visszatértek a hajóikra, és társaiknak beszámoltak a szigetről és a városról. Ekkor azt tanácsolták vezetőjüknek, hogy menjen a városba és ajánljon fel áldozatokat a hely isteneinek, hogy azok megengedjék a letelepedésüket ezen a szigeten. A javaslatot mind elfogadták, így Brutus, Gerionnal, a jóssal, a tizenkét legidősebb emberrel és az áldozathoz szükséges minden dologgal együtt a templomhoz indultak. Elérve a helyet, feldíszítették virágfüzérekkel az oltárt, az ősi rítusok szerint, majd három áldozati tüzet gyújtottak a három istenségnek, Jupiternek, Merkurnak és Dianának, és mindegyiküknek áldoztak. Maga Brutus az istennő oltára előtt egy szent kelyhet tartott fel, amely borral és egy fehér szarvasbika (Cooper szövegében ünő) vérével volt teli, s feltekintve az istennőre, e szavakkal törte meg a csendet: „Diva potens nemorum, terror sylvestribus apris; Cui licet amfractus ire per aethereos, Infernasque domos; terrestria jura resolve, Et dic quas terras nos habitare velis? Dic certam sedem qua te venerabor in aevum, Qua tibi virgineis templa dicabo choris?” [Goddess of woods, tremendous in the chase To mountain boars, and all the savage race! Wide o’er the ethereal walks extends thy sway, And o’er the infernal mansions void of day!

190

Look upon us on earth! Unfold our fate, And say what region is our destined seat? Where shall we next thy lasting temples raise? And choirs of virgins celebrate thy praise?] Erdők Úrnője! Erős vadásza hegyi vadkanoknak s minden vadaknak! Éteri ösvényeken kiterjeszted hatalmad, S az alvilág honában, mely távol a napvilágtól! Tekints le ránk! Tárd fel sorsunk, Mondd el, hol van elrendelt honunk? Hol fogjuk eztán örök templomaid emelni? S a szüzek éneke hol fog téged ünnepelni? E szavakat kilencszer ismételte el, majd négyszer körbejárva az oltár körül, a kehely tartalmát a tűzbe öntötte, azután leheveredett a szarvas irhájára az oltár előtt, és elaludt. Az éjszaka harmadik órájában, ami szokásosan a mély alvás ideje, az istennő megjelent előtte álmában és kijelentette neki a jövendőt: „Brute! Sub occasum solis trans Gallica regna Insula in oceano est undique clause mari: Insula in oceano est habitata gigantibus olim, Nunc deserta quidem, gentibus apta tuis. Hanc pete, namque tibi sedes erit illa perennis: Sic fiet natis altera Troja tuis. Sic de prole tua reges nascentur: et ipsis Totius terrae subditus orbis erit.” [Brutus! There lies beyond the Gallic bounds An island which the western sea surrounds, By giants once possessed, now few remain To bar thy entrance, or obstruct thy reign. To reach that happy shore thy sails employ There fate decrees to raise a second Troy And found an empire in thy royal line, Which time shall ne’er destroy, nor bounds confine.] „Brutus! A gall határokon túl fekszik Egy sziget, melyet a nyugati tenger övez, Óriások lakták, ma már csak kevesen, Hogy utad állják s uralmad lerombolják. Bonts vitorlát, hogy elérd e boldog partokat Hol a sors számodra egy második Tróját tartogat És alapíts birodalmat, királyi véredből, Melyet az idő sosem rombol le s határtalan. A látomás után felébredve (Brutus) egy ideig tanakodott magában, hogy amit látott, az álom volt vagy az istennő valódi megjelenése, aki megjósolta neki, mely országban fog letelepedni. Végül a társait hívta, és elmondta nekik a látomást, ami álmában érte, és sürgette őket, hogy térjenek vissza a hajókra, és míg kedvező a szél, induljanak el nyugat felé, annak dolgában, amit az istennő megígért. Kétségek nélkül ezért visszatértek társaikhoz, és kihajózva ismét, harminc nap múlva Afrika partjaihoz értek. Innen Philenius oltáraihoz hajóztak és az Azara-hegyekhez, ahol nagy veszélybe kerültek a kalózok miatt, akiket végül legyőztek és elvették kincseiket” (I. könyv, 11. fejezet).

191

Mint a legtöbb nemzeti eredethagyomány és -mítosz élén, itt is egy istenség, a magasabb világok közbenjárásával találkozunk. W. R. Cooper, walesi kézirata nyomán megemlíti, hogy a pogány rítus részletes leírása a forrásszöveg régisége mellett bizonyít. Artemisről és kultuszának eredetéről korábban már részletesebben értekeztem („Vadat űzni feljövének”, Hitel, 1999/5), ezért most ebből idézek, J. Frazer Aranyága és R. Graves A görög mítoszok c. munkája nyomán: „A görög mítoszok elmondják, hogy Iphigeneia és Oresztész a krími Boszporusz – vagyis a magyar őshagyomány Meótisza – környékén élt „tauroszoktól” rabolták el Artemisz fából készült szobrát s így került az Artemisz-kultusz Görögországba. Ezek a „tauroszok”, akikben szkítákat vagy kimmereket is láthatunk, Ammianus Marcellinus szerint „az isteneknek emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ők Orsilochénak hívnak, feláldozzák az idegen jövevényeket, a levágott áldozatok fejét pedig templomuk falaira tűzik, mintegy hőstetteiknek maradandó emlékéül.” (Róma története, Bp., 1993., I. köt. XXII. 8,33). …Az epheszoszi Artemisz szentélyt – csakúgy, mint két lakoniai Artemisz-szentélyt – a monda szerint az amazónok a harcos nők alapították, akik Kisázsiából kerültek a Fekete-tenger északi oldalára, a szkíták közé (ld. Héraklész és Thészeusz mondája). Az epheszoszi Artemis szobor egész testét a termékenységtől duzzadó keblek borították, ami a bőség, termékenység felfokozott képzetét keltette, jóllehet maga Artemisz szűzi és nem anyaistennő volt. Artimis Anaitis az istennő neve egy lüd feliraton, ami szintén arra vall, hogy elsőként Kisázsiában, az iráni Anahitával egybeolvasztva tisztelték, s elsőként innen vihették kultuszát a Kaukázuson túli steppére a proto-árya, proto-anatóliai törzsek. Az, hogy Artemisz eredetileg a csillagok úrnője is volt, közel hozza az elő-ázsiai istennőhöz, Asztarté/Isztárhoz, akinek egyik aspektusából fejlődhetett ki Artemisz alakja. A magyar népi hagyományban a regösénekek csodaszarvasa is hasonlóképpen felidézi, őrzi a szarvas formájú fényistennő alakját „szarvain százezer szövétnekkel” (dozmati regösének, Ferdinandy M.; itt a táltospap mint „csodafiúszarvas” jelenik meg, de a magyar néphagyomány megőrizte táltospapnőink emlékét is, ld. Diószegi). Artemis-Diana alakjában tehát ugyanaz a minőség kerül elénk, amely a magyar őshagyomány anyaistennőjében, „Eneth”-Anahitben és a csodaszarvas alakjában (Kézai-krónika; az Eneth nevet korábban ünőnek is értelmezték), mely az istennő egyik attribútuma illetve megjelenési formája volt a régi, mítikus látás számára. Az iráni és ősmagyar istennő neve meglepően öszszecseng a mezopotámiai Zerpanitu vagy Sarpanitum, Ninti, Nintu istennőnevekkel (v.ö. R.W. Rogers: A History of Assyria and Babylon, 1900; W. H. Ward: The Seal Cylinders of Western Asia, 1910), illetve a hurri-hettita Hebat istennő szertartásának egyik leírásában az e-enti, vagy sale-en-ta-an-ni = ’a papnőé’, birtokos raggal szereplő névhez (V. V. Ivanov: Comparative Notes on Hurro-Urartian, Northern Caucasian and Indo-European). Párhuzamba állítható egymással a briton őshagyomány és Anonymus Turul-kinyilatkoztatása is, az Árpádház ősanyjának méhéből kiáradó forrással, mely ugyancsak egy új haza megalapításának élő imaginációja. És minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál inkább hasonló ősképekre találunk a különböző kultúráknál. Nemrég utalhattam Gery Beckman nyomán („My Sun-God”, 2002) arra, hogy a magyar ’isten’ szavunk eredete s ezzel a fontos szavunkkal együtt nagy valószínűséggel az ősmagyarság (szovárd-magyarság) eredete is, a transzkaukázusi, kelet-anatóliai világba, az istennő „őshazájába” vezet: ugyanis a hattik a napistennőt nevezték estan-nak, míg az utánuk birodalmat alapító, s valószínűleg a steppéről érkező indo-iráni hettiták a napistent – a hattik nyomán – istanu-nak, mely nevek mind formailag, mind tartalmilag pontosan megegyeznek a magyar ’isten’ névalakkal. A hatti estan névvel meglepő egyezést mutat a kaukázusi hősmondákban szereplő Szatana neve is, akinek egyértelműen fényistennői tulajdonságai vannak (Nartok, Bp., 2009, p. 10, 30, 253). Feltehetően eredeti, proto-indoárja nyelvünk egyik legősibb szava – s ősvallásunk a kereszténység felvételéig, illetve a „Boldogasszony” képzetünk azon túl is – kiállta az idők próbáját és alakjában semmit sem változott, nem érintették az ősmagyarság későbbi, Urál-hegység környéki kapcsolatai a finnugorokkal, míg egyéb nyelvi

192

elemeket átvettünk vagy átadtunk (Szintasta-Andronovo kultúrák, Kr. e. 2100-1500, ld. Koryakova-Epimakhov, 2007. p. 150; ld. még Z. Tóth Csaba: Az „Arany Anya” szibériai legendája, 2010, és Az istennő keresése, 2011). Ami az „ősbritonok” Kisázsiából nyugatra vándorlását és a legújabb genetikai eredményeket illeti, a legérdekesebb összefüggéseket találjuk. Mint megállapítható, a NyugatEurópára jellemző apai R1b-haplocsoport (főként R1b-L21 és -S21) és a Kelet-Európától Észak-Indiáig megtalálható R1a dominancia ősi, többirányú, többlépcsős népvándorlások eredménye, amelyek első kiindulási pontja a Káspi-mediterráneum vagy Közép-Ázsia volt. A Brit-szigeteken kb. 4000 évvel ezelőtt jelentek meg először a proto-italo-kelto-germán R1bnépességek és velük a bronzművesség, majd a vaskori kelták, britonok, gélek következtek. De kimutathatók a kelták és a kisázsiai népek korai kapcsolatai vagy a kelta-szkíta kapcsolatok is (ld. Strabo keltoszkítái, Ptolemaios, keltibérei, keltogalatái). Egy összegző archeogenetikai tanulmányban az alábbiakat olvashatjuk: „Trója indo-európai (IE) kolónia lehetett, amely biztosította a kereskedelmi utakat a Fekete-tenger és az Égei-tenger között. A trójaiak a luvi nyelvet beszélték, amely hasonlított a hettita nyelvhez (ezért IE nyelv volt), és bizonyíthatóan kulturális kapcsolatban voltak a Pontus-Káspi steppével. Trója első rétegét Kr.e. 3000-re datálják, ami épp a Majkop-kor közepe (Azovi-Kubán térség), és pontosan ekkor készült az első gálya. Tekintettel Trója korai alapítására, a legvalószínűbb, hogy népessége a két IE apai haplocsoport közül az R1b1b-hez tartozott, nem az R1a1a-hoz.(…) Kr.e. 1200 fordulópont volt az európai és a közel-keleti történelemben. …a kor legfontosabb eseménye kétségtelenül a közel-keleti civilizációk lerombolása, valószínűleg az ún. „Tengeri Nép” által. A nagy katasztrófa, amely elpusztította az egész keleti Mediterráneumot Görögországtól Egyiptomig Kr.e. 1200 körül, egy olyan esemény, mely ellentmondásos maradt. A Tengeri Nép identitásáról számos feltevés született. Ami bizonyos, hogy a Közel-Kelet minden fejlett társadalmát hirtelen szörnyű csapások érték, városaikat kifosztották és lerombolták. A legáltalánosabb magyarázat, hogy a térséget technológiailag fejlett északi harcosok hódították meg, valószínűleg indoeurópaiak, akik a steppéről érkeztek a Balkánon keresztül…” E támadások következtében is nagymérvű migrációk indulhattak ki a kisázsiai térségből észak és nyugat felé, akárcsak a szkíták betörései hatására 500 évvel később. Érdekes még a kaukázusi-anatóliai eredetű apai G2a-haplocsoport európai jelenléte is, mely a forrásterület térbeli és időbeli távolságához képest viszonylag magas több térségben, Észak-Portugáliában 12%, Észak-Spanyolországban, Svájcban 10%, Ausztriában 8%, Magyarországon 5%, Wales-ben 4%, míg Anatóliában 11% (grúzoknál 12%, lezgeknél 58%). Ez azt jelenti, hogy a G2a hordozói közvetlenül Anatóliából vagy a Kaukázus környékéről vándorolhattak Közép- és Nyugat-Európába, már egész korai időktől is, hasonlóan az ősbabilóniai J2 apai haplocsoport népességéhez, illetve ennek korábbi keveredése révén a G2a vagy R1b-csoportokkal. A megalitikumban a népesség főként az I2a apai haplocsoporthoz tartozott, ezt váltotta fel fokozatosan az R1b (ld. European haplogroups and subclades, szemléltető térképekkel, eupedia.com, Y- és Mt-DNS haplocsoportok megoszlásának történeti vizsgálata, 500 fő feletti mai mintavételek alapján, ford. részletek szerzőtől, virtus.hu; v.ö. Capelli et al., Current Biology, Vol. 13, 2003, és Wilson et al., PNAS, Vol. 98, 2001). 2. SUBARDUS „konzul” és háromszáz emberének harca a nyugatra tartó ősbritonokkal Aquitániában (Délnyugat-Franciaország); később SUARD, frank király katonai támogatást nyújt a briton Porrex hercegnek fivére ellen „… (az aquitánok egyike), Subardus, aki konzul volt, visszatért háromszáz emberével, hogy megküzdjön vele (Corineusszal); de Corineus pajzsával felfogta a rá kilőtt nyilakat, és harci bárdjával olyat sújtott (Subardus) sisakjára, hogy az összeesett; s azután szörnyű vérengzést rendezett az ellenség soraiban, bárdját forgatva közöttük,… míg végül a trójaiak győzelmet arattak” (I. 13.).

193

„Gorbogudonak két fia volt, Ferrex és Porrex; mikor apjuk megöregedett, viszálykodni kezdtek az örökség miatt; de Porrex, aki a törekvőbb volt kettejük közül, titkon a testvére megölését tervezte; mikor azonban ez kiderült, menekülnie kellett, és Galliába ment. Itt a frankok királyának, Suardnak segítségéért folyamodott, hogy visszatérhessen és háborút indítson testvére ellen; a kérése teljesült, Ferrexet megölte és seregét szétszórta” (II. 16.).

W. R. Cooper walesi szövegében (Brut y Brittaniait, MS LXI, Jesus College, 15. századi másolata egy elveszett, 12. századi eredetinek) GoM Subardus, latinizált neve ssiart, mely Coopernél Suhard, illetve azonos módon fordítja a később szereplő Siwart, gall király nevét, mely GoM-nál Suard. Geoffrey of Monmouth tehát a saját forráskéziratában, amiből latin fordítását készítette, 1) a Subardus nevet találta, vagy 2) valami miatt, más források ismeretében így fordította a nála esetleg a walesi-ógermán Siwart alakban szereplő nevet. Már többször igyekeztem felhívni a figyelmet a szovárd népnév jelentőségére a magyar őstörténetkutatásban, melyet valójában eddig meglehetősen elhanyagoltak, felületesen érintettek a kutatók, s csak a „finnugor” nyelvi kutatások alapján, illetve csupán a hun, illetve török kapcsolat felől közelítették meg. Holott a szuard, szovárd név minden más névnél fontosabb lehet számunkra, hiszen a 10. század közepén Constantinus Porphyrogennetus császár örökítette meg De administrando imperio c. művében (DAI, 38) a főrangú magyar – még „pogány” kori – követek közlését, miszerint a magyarok régi neve Σαβαρτοιασφαλοι, Savartoi asphaloi volt (lovas szavárdok, szovárdok, más forrásokban szaveirok). A nevet egyértelműen említi már Ptolemaios Geográfiája a 2. században, tehát a hunok megjelenése előtt, Σουαρδήνοι, Souardenoi alakban a Tanais/Don-Meótisz környékén (Sarmatia Asiatica, V. 9, 16, közelében, a Volgától keletre a Ματήροι, Materoi, azaz magyarok, V. 9,17), illetve ezt megelőzően Pliniusnál szerepel a szovárd népnév a korruptabb ’Sardi Scythae’ alakban, szintén a Meótisz környékén (Nat. hist. IV. 83; ld. még Z. Tóth Csaba: Chrestomathia SuardoMagorica, 2005., in Magyar őstörténeti tanulmányok, 2010, és Ötezer év szabir-magyar történelem). Számos forrásban megjelenik a szovárd, szabir népnév, az ókori Kelet-Anatóliától, Mezopotámiától a szibériai hanti énekekig s a Szibéria névig, mely a szabirok steppei, TobolIrtish találkozása menti városának nevéből keletkezett (a név megjelenik Suartuas, herul vezér nevében is, aki Konstantinápolyban telepedett le Prokopius szerint, De bello gothico, II. 15.; ez utalhat a herul vezér részleges szovárd eredetére, illetve arra, hogy a keleti germán herulok egy időben szovárd irányítás alatt állhattak; Prokopius leírja, hogy egy ütközetben ezt a vezért elhagyták a herulok; J. B. Bury, 1923., vol. 2., p. 301). A szovárd népnek és névnek tehát igen hosszú története van, úgy tűnik már a bronzkor óta társai voltak a magyaroknak, amikor egy proto-indoeurópai népvándorlás során a Kaukázus, Kelet-Anatólia térségéből az Urál-hegység térségébe költöztek, s nem kizárt, hogy akár közvetlen, szkítiai őskapcsolat révén (ld. alább, Nennius, 37.), akár a klasszikus történet- és földrajzi íróktól kerülhetett a jól hangzó szovárd nevünk a briton hagyományok közé. 3. Az utazók Albion szigetére érnek, ahol félelmetes óriások laknak; Corineus, híres harcos, Brutus társa, megküzd az óriások vezérével, GOEMAGOT-tal (Gogmagog) és legyőzi „Corineus, követve Brutus példáját, a szigetnek azt a részét, mely az övé lett, Corineának, népét Corineusoknak nevezte el (Cornwall, Cornish, Délnyugat-Anglia), melyt latinul Cornubiának hívnak, a szarvra hasonlító alakja miatt (lat. cornu = szarv), vagy a fenti név romlása miatt. Ezután találkozott az óriásokkal, melyek itt nagyobb számban éltek, mint a sziget többi részén. Közöttük volt egy leghatalmasabb szörnyeteg, melyet Goemagotnak hívtak, tizenkét könyöknyi volt a termete, és olyan erős volt,

194

hogy egy tölgyfát úgy kirántott a földből, mint egy mogyoróbokrot. Egy napon, mikor Brutus ünnepséget tartott az istenek tiszteletére, a kikötőben, ahol először partot értek, ez az óriás húsz másik társával rárontott a britonokra, és szörnyű vérengzést rendeztek közöttük. De a britonok végül egyesítették erőiket, és mindet megölték, kivéve Goemagot-ot. Brutus parancsot adott, hogy hagyják meg az életét, mert szerette volna látni, hogyan küzd meg vele Corineus, aki nagy örömét lelte az ilyen párviadalokban. Corineus fellelkesült, és elhajítva fegyvereit, puszta kézzel ment neki az óriásnak. Eleinte szemtől-szemben, erősen szorították egymást karjukkal, és hangosan ziháltak, de Goemagot hirtelen minden erejével összeszorította Corineust és összetörte három bordáját, kettőt a jobb oldalán, egyet a bal oldalán. Ekkor Corineus is nekigyürkőzött és összeszedve minden erejét, vállaira vette az óriást, és futni kezdett vele, amennyire a súly engedte, és futott vele a tenger felé, míg egy magas szikla tetejére ért, ahol levetette a hatalmas óriást a tengerbe, aki az éles sziklákon darabokra szakadt és vére vörösre festette a hullámokat. Azt a helyet, ahol lezuhant, Lam Goemagot-nak, ’Goemagot ugrásának’ nevezik a mai napig” (I. 16.).

A walesi kéziratban gogmagoc szerepel az óriás neveként, de W. R. Cooper, – Manley-Popera hivatkozva – valószínűbbnek tartja, hogy ez a walesi Gawr Madoc, Madoc, a Nagy, vagy Hatalmas névből származik. Talán az ősi kőkörök (cromlechek, dolmenek, menhirek) miatt is hitték, hogy régen „óriások” lakták a Brit-szigeteket (Stonehenge walesi neve Cor y Cewr, Óriás Köre, Gyűrűje). Itt említjük meg, hogy egy néphagyomány, mely GoM-nál nem szerepel, elbeszéli Britannia legelső benépesülésének történetét, mely – időrendileg nyilván tévesen – Diocletianusig, a római császárig megy vissza (AD 284-305). A császárnak volt harminchárom leánya, akik boszorkányok voltak. Apjuk talált nekik harminchárom férjet, hogy jó útra térítsék őket, de a lányoknak ez nem volt ínyére és legidősebb nővérük, Alba vezetésével egy éjjel, míg férjeik aludtak, elvágták azok torkát. A lányokat büntetésből kitették a tengerre egy csónakban, fél évre való élelemmel, majd hosszú és viszontagságos útjuk során egy szigethez értek, melyet a legidősebb nővérükről Albionnak neveztek el (a Fehér Sziget elnevezés inkább a doveri fehér sziklákról eredhetett). Itt letelepedtek és démonokkal hálva óriásokat szültek, akik benépesítették a vad, szélfútta szigeteket. GoM vagy forrásai esetében tehát már megfigyelhető, hogy a walesi, briton őshagyományokba beszűrődtek a bibliai legendák, nevek, hiszen Góg és Magóg népe nemigen lehetett Albion „óriás” őslakója, a britonok megérkezése előtt (v.ö. talán egy hasonló „keresztényi” ellenszenv diktálhatta Jordanesnek, hogy a hunok a Haliurunna nevű női démonoktól származtak; maga a név származhatott az alánok nevéből). Ennek ellenére, a biblikus tévedés nyomán, Góg és Magóg magas polcra emelkedtek: London város védelmezői lettek, és V. Henrik óta szobraik – utóbbi időben fűzfavesszőből font kosárbábuik – ott magasodnak a londoni polgármester minden év november második szombatján megrendezett díszfelvonulásának élén (Lord Mayor’s Show; megjegyzem, magunk is rendezhetnénk a településeinken hasonló hagyományteremtő felvonulásokat, igazi középkori processziókat, a teljes magyar és steppei őshagyomány iráni-turáni, szkíta, hun és honfoglaláskori alakjainak, legendás lényeinek fából készült, festett szobraival, maskaráival, egy tavaszi vagy őszi alkalommal). 4. A HUNOK támadásai Skóciánál, győzelmük, majd vereségük az észak-angliai Humbertorkolatnál; később a hunok szüzeket ölnek, betörnek Britanniába, majd megfutamítják őket és Írországba mennek, de ismételten visszatérnek a skótokkal, norvégokkal, dánokkal együtt és harcolnak a britonokkel, míg ezek végleg legyőzik őket, és falat is emelnek a barbárok ellen „… Brutusnak, feleségétől, Ignoge-tól (a görög király lányától), három híres fia volt, Locrin, Albanact és Kamber. Atyjuk halála után, ami az érkezése után 24 évvel történt, eltemették őt a városban, melyet épített (a „második Trója”, London a Temzénél) s azt

195

követően, hogy felosztotta közöttük Britain királyságát, mindegyik részt kormányzásukra bízva. Locrinnak, a legidősebbnek jutott a sziget középső része, melyet a neve után Loegriának neveztek el, Kamberé lett a Severn-folyón túli rész, melyet most Wales-nek hívnak, de amit sokáig Kambriának neveztek, s itt az emberek brit nyelven még ma is Kambrinak hívják. Albanact kapta az Albaniának nevezett országot, mely most Skócia. Azután hosszú ideig uralkodtak békében egymással, mikor Humber, a hunok királya Albaniába érkezett, és ütközetben megölte Albanactot, akinek népe kénytelen volt Locrin védelmébe menekülni. (II. 1.) Locrin e hírek hallatán csatlakozott testvéréhez, Kamberhez, és a királyság minden seregével a hunok királyához mentek. A folyónál találkoztak, melyet most Humbernek neveznek, összecsaptak a seregeik és megfutamították a hunokat. Humber menekülése közben a folyóba fulladt, s emiatt a folyó azóta viseli a nevét. Locrin a győzelem után a zsákmányt megosztotta embereivel, megtartva magának az aranyat és ezüstöt, amit a hajókon talált, a három, csodálatos szépségű szűzzel együtt, melyek egyike Germánia királyának leánya volt, akit a másik kettővel együtt Humber elrabolt, miután romba döntötte az országukat. E leányt Estrildisnek hívták, s a szépségét nehezen lehet leírni. Sem az elefántcsont, sem a frissen hullott hó, sem a liliom nem volt hasonlítható bőrének szépségéhez. Locrin szerelembe esve nyomban feleségül vette őt…” (II. 2.) „Dianotus (Cornwall királya), megkapva az üzenetet Conantól (aki a gallokat és aquitánokat legyőzve, feleségeket kért Dianotustól a katonái számára, hogy benépesítse az elfoglalt országot, mert nem akarta, hogy a katonák a gall nőkkel keveredjenek), összegyűjtötte minden tartományból a nemesség leányait, számra tizenegyezret, s a közrendűek közül is hatvanezret, és megparancsolta nekik, hogy menjenek London városába. Hasonképpen hajókat is rendelt minden partvidékről, hogy elvigyék a szüzeket jövendőbelijeikhez. Sokan örültek ennek az utazásnak, de nagy részük, akik jobban szerették rokonaikat és hazájukat, elégedetlen volt. Voltak olyanok is, akik talán mert nem akarták felcserélni szűzi állapotukat a házzasságra, inkább életüket is odaadták volna bármely országban, mint hogy a legnagyobb bőséget élvezzék a házasság igájában. Röviden, a legtöbbjük, akik különbnek tekintették magukat a többinél, meg akarták őrizni szabadságukat. De ekkor már a hajók fedélzetén voltak, és lefelé vitorláztak a Temzén a tenger felé. Végül, az armorikai (Bretagne) partok közelében a szélvihar szétszórta az egész hajórajt. A hajók nagyobb része elsüllyedt; azok a nők, akik megmenekültek a veszélytől, idegen szigetekre sodródtak és egy barbár nép megölte vagy szolgává tette őket. Mert Guanius és Melga kegyetlen seregének kezére kerültek. Guanius a hunok királya volt, Melga a pikteké, akit Gratianus (római császár, 359-383, II. Valentinianusszal) megbízott, hogy Germániát pusztítsa a tengerpart mentén. Míg barbár betöréseikkel voltak elfoglalva, rábukkantak ezekre a szüzekre, akik azokon a partokon sodródtak ki, és olyan ragyogóan szépek voltak, hogy a férfiak vadul ölelgetni kezdték őket. De a nők ellenálltak az ambronoknak, és azok erre könyörtelenül megölték nagyobb részüket. S a hunok és piktek két ördögi vezére, lévén Gratianus és Valentinianus (kelet-római császárok, I., 364-375, II., 375-383) zsoldosai, mikor megtudták, hogy Britain szigetének minden katonája idegenben van, gyorsan útrakeltek oda; és a szomszédos szigetek népeinek segítségével megérkeztek Albaniába (Skóciába). Egyesítve seregeiket, meghódították a királyságot, amely kormányzás és védelem nélkül volt, és könyörtelen pusztítást vittek végbe az emberek között. Mivelhogy, mint már említettem, Maximianus (Maximianus császár, 286-305, vagy Maximinus II, 311313, akinek anyja alán volt, ld. Litt.-Malc. 70) magával vitt minden hadrafogható ifjút, akit talált és csak a házas embereket hagyta otthon, akiknek sem ügyessége, sem fegyverei nem voltak országuk megvédéséhez. Guanius és Melga, mikor látták, hogy ezek nem képesek ellenállást tanúsítani, elkezdtek a legarcátlanabbul zsarnokoskodni, és pusztítani városaikat és vidékeiket, mintha csak birkaakolban lettek volna. E súlyos csapások hírére Maximianus elküldte Gratianus Municeps-et két légióval, ki amikor megérkezett, azon nyomban az ellenségre támadt, és a legvéresebb győzelem után át-

196

kergette őket Írországba. Telt-múlt az idő, és Maximianust megölték Rómában Gratianus barátai (Gratianust ölték meg a Magnus Maximus-féle felkeléskor); és a britonokat is, akik vele voltak, megölték vagy szétszórták…” (V. 16.) „De amikor Gratianus Municeps meghallotta Maximianus halálhírét, megszerezte a koronát és királlyá tette magát. Azután olyan zsarnoki módon uralkodott, hogy a nép rárohant és megölte őt. Mikor ezek a hírek eljutottak más országokba, korábbi ellenségeik (a hunok) visszatértek Írországból, és magukkal hozták a skótokat, norvégokat és dákokat (dánokat), akik tűzzel-vassal szörnyű pusztítást végeztek az egész királyságban, tengertől-tengerig, és a követek levélben fordultak Rómához, könynyek közt és alattvalói sirámokkal könyörögve, hogy űzzék el az ellenségeiket. A követek rövid idő múlva olyan sikerrel jártak, hogy a rómaiak, elfeledve a múltbeli sérelmeket, egy légiót küldtek, melyet hajóraj vitt az országukba, s itt gyorsan legyőzték az ellenséget. Végül, miután nagy sokaságot megöltek közülük, a többieket kiűzték az országból és megszabadították a szenvedő népet a kegyetlenkedéseiktől. Ezt követően parancsot adtak, hogy falat kell építeni Albania és Deira között, egyik tengertől a másikig, hogy elriassza az ellenséget és megvédje az országot.” (VI. 1.).

W. R. Cooper walesi nyelvű kéziratában Humber, a hunok királya hymyr vrenin hunawt alakban szerepel, ami a fordító szerint vagy Hymyrt, Hunawt királyát, vagy Hymyrt, egy híres (notable) királyt jelent; GoM Rex Hunnorum-ra fordította. A szüzek történetében szereplő Guanius, a walesi kéziratban Wanius brenhin hinawd, a hunok királya, társa, Melga pedig az eredetiben paittio, vagyis Poitou vagy Poitiers királya Nyugat-Galliában. A kelta mitológia néhány kutatója magát a „Guanius” nevet Gwynnel, az alvilág istenével azonosítja, vagy Gawainnal, Gunvasiusszal, Orkney királyával, míg a Melga nevet Malvasiusszal vagy Melwasszal, Izland királyával (Charles Squire, 1912, T.W. Rolleston, 1994; a brit királylány, Szt. Ursula és a kölni szüzek legendáját Kézai 13, és a Ranzanus-féle corvina is megemlíti). De vajon tényleg képtelenség, pusztán a krónikás nagyotmondása, szertelen fantáziálása lenne, hogy a „hunok” seregei résztvettek a vikingek hadi vállalkozásaiban, esetleg letelepedésében a Brit-szigeteken? A vikingek, főként dánok és norvégok a 8. század elejétől indulnak meg sárkányos hajóikon nyugat felé, kikötőhelyük a Humber torkolat és a „fjordokkal”, öblökkel szabdalt skót, ír partvidék. Mintegy kétszáz év alatt szinte egész ÉszakkeletAngliát elfoglalják a dánok, letelepednek, megkeresztelkednek, saját közigazgatás alatt élnek (Danelaw), míg Skócia északi részén, Északnyugat-Angliában és Írországban a norvég vikingek telepedtek meg (G. Jones). A viking hagyományok tehát erősek lehettek, s e hagyományokban fennmaradhatott, hogy annakidején hunok is harcoltak velük. Kelet-Európában, Attila király halála, 453 után is élnek hunok és egykori szövetségeseik, a népes ogur törzsek, akiknek fejedelmi nemzetsége rokonságban állt az Attila-dinasztiával (O. Pritsak); Kuvrat fiai a törzsek többségével nyugatabbra vándorolt a türk kazárok megjelenése hatására a 6-7. században: egy részük megalapítja Bulgáriát, egy részük a Kárpát-medencébe költözik, más részük Ravenna mellett telepszik le (Theophanes, Nikephorus). Vikingek és hunok, ogurok egyaránt kapcsolatban voltak, és jónéhányuk betagozódott a bizánci császári testőrségbe; van adatunk arról, hogy a híres angliai dán viking főnök, Thorgil Sprakaleg egyik fia is a bizánci testőrségben szolgált, s ugyanígy számos hun parancsnok, tábornok is szolgált a bizánci hadseregben (ld. Maenchen-Helfen, Moravcsik). Óészaki legendás elbeszélések, mint a Völsunga Saga vagy a Niebelung ének beszámolnak az ógermánok és a hunok kapcsolatairól. A kazárok is olykor kereskedtek, máskor harcoltak a rusz-varég vikingekkel (számos déli eredetű dísztárgy, fegyver, szőnyeg, motívum jutott kereskedelmi úton pl. Svédországba), s a kazárokkal szövetéges nomád törzsek átállhattak a viking oldalra is. 835-ben nagy valószínűség szerint három kazár vagy hvárezmi vezér (Kij, Scsak, Choriv) alapítja Kijevet, amely az észak-déli, kelet-nyugati kereskedelem egyik fő, kelet-európai csomópontja lesz. Kijevben egy időben (862 körül) a novgorodi rusz-vikingek két elpártolt embe197

re, Aszkold és Dir uralkodtak, akik a krónikák szerint nem vikingek voltak (Povesty vremennyix let, Im Werden Verlag, Augsburg, 2003). Nevükből ítélhetően lehettek nomád, steppei eredetűek, talán épp hunok, ogurok vagy avarok, hiszen egy korábbi, 563 júliusi adat szerint (Theophanes Confessor) volt egy Aszkéltur vagy Enszkéltur nevű uralkodó, aki népével, a „herméchiónokkal” (a vörös hunok perzsa elnevezése, melyet örmény források kamicik heptalk-nak, vörös heftalitának mondanak; a színek a steppei népnevekben valószínűleg az égtájakra vonatkoztak, vörös = dél, fekete = észak, fehér = közép vagy nyugat), az „Óceánhoz” közel, tehát a Káspi-tenger nyugati részénél, a Kaukázus előterében lakott, ott ahol az ogurok is (ld. Zakariás a sátorlakó népekről 555-ben, Kmoskó M.: Szír írók a steppe népeiről; Theophanes töredéke közli, hogy a Donnál lakó türköket, azaz a türk alattvaló ogurokat régen masszagétáknak nevezték, s perzsa nevük a kermichión, ld. FHG. IV., Paris, 1868, p. 270). Az Aszkéltur, Aszkold név meglepően hasonlít a későbbi moszlim szerzőknél (Ibn Hordadbeh) a Volgai Bolgárországban vagy a mai Erdély területén említett eskil vagy esegel népnévhez, melyben többen a mai erdélyi székelyek őseit látták (a meótiszi ogur „kermichiónoknak” nemigen lehetett viking fejedelmük). Megint csak nem mellékesen, Geoffrey idején a magyarokat, szabirokat, ogurokat hívták hunoknak az archaizáló krónikások. A Geoffrey-féle História időrendben későbbi része egy másik aspektusát is elénk tárja a korai brit és a steppei kapcsolatoknak. Nagyjából a Krisztus születése előtti századokra teszi Geoffrey azt a történetet, amely Fulgenius nevű cornwalli király utazását beszéli el, amikor Szkítiába megy sereget toborozni a római Severus ellen: „És amikor annak az országnak (ti. Szkítiának) minden seregét összegyűjtötte, nagy hajóhaddal visszatért Britanniába és ostrommal bevette York várát”(V. 2, ld. alább). Ha leszámítjuk a nyilvánvalóan téves időrendet és a meseszerű neveket, megkapjuk a szkítiai, majd pannóniai szarmaták (jazigok, markomannok, n.b. „Góg és Magóg” népe) megjelenését Britanniában, igaz, hogy ezek római kötelékben kerültek oda, amikor Marcus Aurelius római császár 5500 lovas szarmatát küldött 175 táján a szigetország védelmére az északabbra lakó barbárok ellen (Dio Cassius, Epitome L., LXXI. 16., Tom. 4., p. 181-182, a.C. 174, T. Sulimirski: The Sarmatians, 1970, p. 175, ld. LittletonMalcor: From Scythia to Camelot, 2004, az Arthur-mondakör alán, szarmata elemeiről). Megemlítjük, hogy a honfoglalás előtti magyarság lovasíjász csapatai az eddigi kutatások szerint, elsőként valószínűleg AD 1. században bukkannak föl nyugaton. T. Pekkanen, finn klasszikafilológus 1973-ban mutatott rá a celjei sírkövön szereplő Mattzaris, és az Ovidius Tristia c. költeményében az al-dunai római provinciánál szereplő Metere népnévre, melyeket a hazai kutatás érthetetlen módon nem vett figyelembe (The Oldest Relationship between the Hungarians and Sarmatians, Ural-Altaische Jahrbuch, 45; Harmatta J. utalt Pekkanenre, de sajnos meglepően felületes módon, és 30 év múlva, ld. A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban, in Honfoglalás és nyelvészet, 1997, és A Volgától a Dunáig, MNy, 2001/1). Meglepő, és tárgyunk szempontjából bizonyító erejű lehet a kelet-ázsiai apai Q-haplocsoport nyugat-európai előfordulása, melyet nagy valószínűséggel inkább a hunok (velük keveredett alánok, gótok? v.ö. Littleton-Malcor, p. 61-69, és Kézai 11.), mint a tatárok terjesztettek el nyugaton: Skandinávia déli részén, a délkelet-franciaországi Burgundiában, illetve a magyar Felvidéken 4% fölötti, Izlandon, az északi szigeteken (Faröe, Shetland, Orkney) és a nyugat-angliai Chester környékén 1-2% (római kori Deva, innen előkerültek szarmata lovasokat ábrázoló faragott kövek is, ld. e tanulmány végén), valamint Anglia egyéb részein, Északés Közép-Skóciában 0.5-1%, míg Írországban hiányzik (jelentősebb Q-zárvány található DélSzicíliában, ahová szintén a normannokkal vagy a hunokkal korábban keveredett szarmataalánokkal, vagy az arabokkal kerülhetett; természetesen a haplocsoportok nem „egyenként” vándorolnak, hanem egy népesség a domináns markere mellett más géntípusokat is magával hozhat). Egyszóval, bármilyen távolinak és ködösnek tűnik a középkori Albion, nem hisszük, hogy minden valóságot nélkülözne Geoffrey of Monmouth nyilvánvalóan régi szájhagyomá-

198

nyokon, forrásokon alapuló közlése, miszerint a „hunok” a Humber torkolatvidékén harcolhattak a britonokkal. Legfeljebb az időpontot tekinthetjük túl korainak, nevezetesen, ha „Brutus” trójai királyfiként Kr.e. 1200 körül élt, akkor a fia nyilván nem harcolhatott a hunokkal Észak-Angliában. De később, AD 8-9. században egy észak-angliai, northumbriai király harcolhatott a vikingekkel érkező hunok íjászcsapataival, és lehetett olyan szkítiaipannóniai szarmata egység is, amely szembefordult a rómaiakkal, s talán később átvitték rájuk is a félelmetesen csengő hun nevet (az angol nyelvben a ’hun’ szó barbár hódítót jelent ma is, melyet az I. világháborúban még a németekre is alkalmaztak a plakátokon, pl. „We beat the Hun, now the peace is won”, vagy „How the Hun hates”, „The Hun and the Home”). 5. Fulgenius, Cornwall királya (Porrex unokája GoM szerint) SZKÍTIÁBA megy, hogy sereget gyűjtsön a Britanniában kormányzó római szenátor, Severus ellen „Fulgenius, amikor már képtelen volt ellenállni (Severusnak; Septimius S., római császár, AD 193-211, galliai hadjáratot is vezetett, II. Severus, 305-307), útnak indult Szkítiába, hogy a piktek segítségét kérje hatalomra kerüléséhez. S amikor összegyűjtötte annak az országnak minden haderejét, nagy hajórajjal visszatért Britanniába és elfoglalta Yorkot. Ahogy ezek a hírek elterjedtek országszerte, a britonok legnagyobb része elhagyta Severust, és átállt Fulgeniushoz” (V. 2.).

Meglepőnek tűnik, hogy a rómaiakkal zajló összeütközésben a britonok „Szkítiából” hoznak sereget. Itt szó lehet a Szkítia név toposzként való használatáról, melyet a briton krónikások, s különösen már a franko-normann hódítás (1066) utáni keresztény szerzők, átvehettek a klaszszikus íróktól, akik Kr.e. 7-6. század óta rendszeresen beszámoltak az északi Szkítiából érkező fenyegető, barbár veszélyről, a lovas szkítákról, szakákról, masszagétákról. W. R. Cooper walesi kéziratában a sseithia az eredeti név, melyet néhányan Svetiával is azonosítottak, de a szövegkörnyezet alapján a fordító szerint Írországról van szó, melyet gyakran Scotiá-nak neveztek, s ezt korrupt alakban Scythiá-nak is írhatták. Ám maguk az írek egyenesen Szkítiát tartották eredeti hazájuknak (ld. Cooper i.m. 280. lábj., v.ö. GoM, IV. 17., Rodric, a piktek királya nagy flottával jött Szkítiából Britannia északi részébe), ami azt jelenti, hogy Szkítia ősemlékezete élt a kelta Britanniában még a szászok és normannok előtt. Nennius, a Historia Brittonum-ban azt írja, hogy „sok nemes születésű szkíta élt Egyiptomban, akiket elűztek onnan” (15.), ami a szkíták elő-ázsiai betöréseinek és kivonulásának emlékére utal, mely a Kr.e. 7-6. században történt; ennek során várost is alapítottak a Jordán partján, Scythopolist, a mai Beth Shean környékén, majd a Fekete-tenger északi partvidékén és a pusztákon telepedtek meg. Nennius megemlíti azt a közkeletű ókori hagyományt is, hogy a bibliai Jáfet „második fiától, Magogtól származtak a szkíták és a gótok” (18), továbbá elmondja, hogy a briton Vortigern „követeket küldött Szkítiába, ahol számos harcias csapatot összegyűjtve, tizenhat evezős hajóval tértek vissza” (37.; Six Old English Chronicles, 1848). Mindezek a névhasználati, történeti bizonytalanságok lehetnek ugyan a középkor legendás pontatlanságai, mindenesetre nem zárhatjuk ki teljesen a Szkítiával és népeivel való egykori reális kapcsolatok hományos emlékének hatását, hisz nemcsak találgatásaink vannak e kapcsolatokról. Epilógus A nevek, mint Subardus, Suard (Suhard), a hunok, Szkítia, a kisázsiai istennő és a fehér szarvas áldozat említése, egyértelműen steppei, ősvallási elemei a Brit Históriának, s nekünk, magyaroknak egészen közeli, „őshazai” tájakat, emlékeket idéznek. Ma már végülis kideríthetetlen, hogy pontosan honnan és miért kerültek bele ezek a nevek, történetek Geoffrey of Monmouth krónikájába és az ő korábbi forrásaiba, de az kétségtelennek látszik, hogy vala199

milyen alappal bírt a szerepeltetésük, ha másért nem, a népeink, hunok és szovárdok, n.b. ősmagyarok hírének köszönhetően, amely a középkorban eljutott Britanniába is, méltónak bizonyulva arra, hogy a később nagy jelentőségre emelkedett szigetország népének legendás hagyományaiban megjelenjenek, nem is annyira érintőlegesen. Talán ezeknek az összefüggéseknek az ismerete késztette Burne-Jones-t, a preraffaelita festőt, hogy a The Last Sleep of Arthur in Avalon című képére odafesse a magyar Szent Koronát. (Z. Tóth, Csaba: Ancient Magyars in the English Legendary? – The British History of Geoffrey of Monmouth and Its Possible Relations with the Prehistory of Magyars, 2011-10-06)

Bibliográfia: The British History of Geoffrey of Monmouth, A. Thompson 1718-as fordítása, J. A. Giles javításában, London, 1842., books.google.hu Brut y Brittaniait, The Chronicle of the Early Britons, ford. W. R. Cooper, 2002, ldolphin.org Six Old English Chronicles. ed. J. A. Giles. London: Henry G. Bohn, 1848. (Nennius: fordham.edu) Celtic Myths and Legends, Charles Squire, 1912, és T.W. Rolleston, 1994. Gwyn Jones: A History of the Vikings, Oxford, 1984. Dionis Cassii Cocceiani, Historia Romana, ed. Ludovici Dindorfii, Lipsiae, 1864. C. Scott Littleton – L. A. Malcor: Szkítiától Camelotig, Nyíregyháza, 2005. T. Sulimirski: The Sarmatians, Southampton, 1970. Gary Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002. Dominik Bonatz: The Iconography of Religion in the Hittite, Luwian and Aramaean Kingdoms, 2007. Wolfgang Fauth: Sonnengottheit und ’Königliche Sonne’, Ugarit Forschungen, 11 (1979). C. Plinii Secundi Naturalis Historiae, ed. Ludovicus Ianus, Lipsiae, 1854. Claudii Ptolemai Alexandrini Geographia, ed. C. F. A. Nobbe, Lipsiae, 1845. Procopius: History of the Wars, Books I-II., trl. H. B. Dewing, London - New York, 1914. Constantinus Porphyrogennetus: De thematibus et De administrando imperio, CSHB, Bonn, 1840. Povesty vremennyix let, Im Werden Verlag, Augsburg, 2003. J. B. Bury: The History of the Later Roman Empire, I-II., 1923. L. Koryakova-A.V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, 2007. O. Pritsak: Die Altbulgarische Fürstenliste, 1955., The Hun Language of the Attila-Clan, in Harvard Ukrainian Studies, VI/4, 1982. Nartok, Kaukázusi hősmondák, L’Harmattan, Bp., 2009. A magyarok cselekedetei (Gesta Hungarorum), Anonymus és Kézai Simon krónikája, Osiris kiadó, Bp., 1999. Z. Tóth Csaba: „Vadat űzni feljövének” – a termékenységistennő ősi kultuszai és honfoglaláskori művészetünk, Hitel, 1999/5; Az „Arany Anya” szobrának szibériai legendája, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, Hague, 2010, Az istennő keresése, in Restitutio, 2011.

Arthur csatája a szkíta-szarmata-alán típusú sárkányos zászló alatt, Suite Vulgate, Paris, BNF, fr. 95., és London, BL Add. 10292 (ld. az orlati csont övcsat, és Arrianus, Tactica, 35, a szkíta hadijelvényekről; a sárkány vörös színben Wessex jelvénye lett, ld. bayeaux-i kárpit, a hastingsi ütközet ábrázolása, v.ö. még Uther Pendragon nevével; ld. Littleton-Malcor)

200

Táblázat és térkép: Geoffrey of Monmouth Brit Históriájának lehetséges magyar őstörténeti vonatkozásai (The British History of Geoffrey of Monmouth, A. Thompson, J. A. Giles, 1842. nyomán összeállította: Z. Tóth Csaba, 2011)

CORINEUS Brutus társa, híres harcos, Cornubia, másképp Cornwall első királya; útban nyugat felé, Aquitániában megküzd Subardus „konzullal” és háromszáz emberével, akiket legyőz (I. 13); az Albion nevű szigetre érve megküzd Goemagot v. Gogmagog nevű óriással, a szigeten élő óriások vezérével és leveti egy szikláról, melyet Lamnagot-nak, „Goemagot ugrásának” neveztek el; jelenleg Haw, Plymouthnál (I. 16)

BRUTUS trójai herceg, Aeneas dédunokája, Britannia első királya; mielőtt nyugatra indul, Dianának áldoz Keleten; az áldozati csészében bor és fehér szarvas vére van, melyet a tűzbe önt, és fohászkodik, hogy az istennő közölje, merre vezet útjuk; az istennő a szertartás után álmában megjelenik Brutusnak s elmondja neki, hogy egy nyugati szigeten fog letelepedni népével (I. 11); így is lesz, s a szigetet, melyet korábbi nevén Albionnak hívnak, saját magáról Britain-nek, British-nek nevezi el; Ignoge-tól, egy görög királylánytól, három fia született:

LOCRIN, aki Loegria nevű országrész ura lett; megölte Humber-t, a hunok királyát, róla nevezték el az északangliai Humber-folyót (II. 2)

Locrin későbbi leszármazottai: FERREX és PORREX, utóbbi összeesküvést sző testvére ellen, de leleplezik és a frank királyhoz, Suard-hoz menekül, ahol sereget gyűjt testvére ellen (II. 16)

201

ALBANACT, aki az Alba nevet adta Skóciának, ahol uralkodott, míg megjelent Humber, a hunok királya, és csatában megölte (II. 1)

KAMBER, Cambria királya

Guanius, a hunok királya és a tizenegyezer szűz története (V. 16); a hunok kegyetlen serege Germániát és a partvidéki népeket pusztította, míg Maximianus két légióval Írországba üldözte őket; innen ismét betörnek Britanniába, skótokkal, norvégokkal, dánokkal együtt (VI. 1) FULGENIUS, Cornwall királya Szkítiába megy sereget gyűjteni a római szenátor, Severus ellen, s amikor összegyűjtötte Szkítia minden seregét, nagy flottával visszatért Britanniába és bevette Yorkot (V. 2)

202

Függelék

A középkori nyugati legenda-irodalom néhány magyar vonatkozású eleme Mivel a Grál-monda Keletről származik, elképzelhető, hogy elemei, összefüggései már a honfoglalás és megtérés előtt bekerültek a magyar hagyományokba, amikor szorosabb kapcsolatba kerültünk a déli népekkel és a kereszténységgel (ne feledjük, hogy már az 5. századtól sikeres térítések zajlanak a Kaukázustól északra, a hunok, sátorlakó népek között). A szent kehely képzete azonban már ősidőktől létezett a magyarság áldozati kultuszaiban is, míg a Grál-történet kettétört, majd összeforrt kardról szóló részei vagy szintén megvoltak nálunk is a kereszténység előtt, vagy pedig a középkorban vettük át a nyugati történetből. Erre a kiegészítésre szükség van, mert a Littleton-Malcor szerzőpáros könyvében (Szkítiától Camelotig, 2005) az áll, hogy „nincs bizonyíték” arra, hogy a magyaroknál meglennének a Grál-monda kaukázusi alán-oszét elemei (i.m. p. 74). Hangsúlyozni kell, hogy alapjában véve nem az a cél, hogy a Grál-történetet „nacionalizáljuk” és steppei (alán, hun, magyar) eredetűnek tételezzük fel, mert ez egyszerűen tévedés lenne, hanem csupán az, hogy a steppei népek őshagyományát vizsgálva feltárjuk azokat a nálunk is meglévő ősi képzeteket, archetípusokat, melyek akár belejátszhattak a keresztény misztérium megértésébe, a keleti és nyugati kultúrimpulzusok találkozásába, továbbalakításába, a szájhagyomány szintjén, még az írásbeliség, a kódex-irodalom elterjedése előtt. I. A szent kehely előképe a steppei népeknél a) a szkíta őshagyomány égből hullott aranycsészéje (Hérodotosz, v.ö. ivókürt, övre csatolható csészeviselet, mindkettő meg-található a valószínűleg avar-hun-ogur eredetű Nagyszentmiklósi kincsben) b) a bronz, majd vasüst (bronzkortól használják a steppei ősiráni népek, a hunok őrizték meg legtovább) c) az ősmagyarok minden bizonnyal használtak áldozócsészét a szertartásaiknál, bár ez régészeti ásatásokból eddig még nem került elő (ahogy fejedelmi sír sem) d) a „rabonbáni” áldozópohár a Csíki Székely Krónikában (nem tartják hitelesnek e krónikát, de ha a 17. században készült is, megőrizhetett ősi, szájhagyománybeli elemeket) II. A kard, melyet a víz eggyéforraszt, illetve megtisztít Magyar megfelelője a székely Csaba-hagyományban szereplő Attila-kard mítosza: „Maradék népével hátrált Csaba, hogy az elveszett hon visszaszerzésére ázsiai rokonaival egyesülten térhessen vissza, s Etele szent kardját, mert így hagyá a jóslat, a puszták tengerének habjaiban a testvéri vértől tisztára mártván, annak bűverejét visszaadja.” (Lugossy József: Ősmagyar csillagismei közlemény, Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia). Itt nem szerepel ugyan kettétört kard, de a kard az „erejét” itt is víztől nyeri vissza, csodaszerű módon (v.ö. Epiphanius: a szkíták istene „Akinakes”, ami a szkíta-iráni rövid kard neve volt; v.ö. a székelyek népnevének összefüggését a szkíták általános „szkolot” nevével Herodotosnál, IV. 1-6., és a későbbi „herméchinón”, vörös hjón/hun fejedelem, Aszkéltur/Enszkéltur, illetve az Aszkold, eszkil, eszegel személy- és népnevekkel a görög, szláv, moszlim forrásokban). A kard a földi és a szellemi hatalom szimbóluma volt egyszerre, a legendákban, szellemi hagyományokban az értelem éles megkülönböztető képességét jelenti. III. Alánok a magyar eredethagyományban Köztudomásúlag a Kézai-krónika mondja el, hogy a magyarság eponim ősei, „Hunor és Magor”, a hunok és magyarok, az alánok lányai közül szereztek maguknak feleségeket, és tőlük származik minden magyar (4. fejezet, v.ö. Prokopius, Iordanes a Meótiszon átkelő hunok, ogurok mondájáról). Ez egy hiteles utalásnak tekinthető arra, hogy amikor a hunok 375-ben legyőzték az alánokat, a hunok között lehettek szovárd-magyar csapatok is, bár Kézainál mind a Dula, mind a Belar név említése in-

203

kább a bolgárokat idézi (ld. a bolgárok Dulo-[kín. tielö, dingling] dinasztiája, mely az Attila-klánnal rokonságba került, ill. a Belar név a bulch, bolgár – balchi, közép-ázsiai? – nevet rejti; a magyarság a hunokkal még nem költözött a Kárpát-medencébe; a székely Csaba-hagyomány és Kézai utalása a „700.” évre inkább Kuber 7. századi bejövetelére s a székelyek ekkori „első honfoglalására” vonatkozik). Az alánokkal akár szovárdok is eljuthattak Aquitániába, Frankföldre, és ha volt e „nyugati szovárdok” között kiemelkedő személyiség, amire jó az esély, a neve megőrződhetett a francia helynévi anyagban (eddig még nem kutatták itthon a franciaországi alánok történetét, pedig illene, v.ö. Littleton-Malcor, p. 61-69). IV. Magyarország említése a Grál-történetekben a) Magyar szempontból is érdekes a Flore und Blanscheflur költemény (a francia ’virág’ és a Pâquesfleuries, Virágvasárnap névből, illetve Virág és Fehérvirág, a középkori vallásos-alkímiai szimbolika nyelvén Rózsa és Liliom; az 1160 körüli ófrancia eredetit E. Du Méril adta ki 1856-ban, de van 1220 körüli középfelnémet változata is, melyet Konrad Fleck készített, ld. digi.ub.uni-heidelberg.de, Cod. Pal. Germ., cpg362; ugyanott E. Sommer, 1846. évi forráskiadása, melyre alább hivatkozunk; ld. Z. Tóth Csaba fordításában, utószavával magyarul: Rózsa és Liliom, 2011). Ez a meseszerű költemény egyfelől utal keletkezésére a muzulmán és keresztény világban, és európai elterjesztőjére, Nagy Károly, frank király (742-814) anyai nagyapjára, Charibert de Laon grófra (élt 720 k.), akit a költemény „Flore”-nak nevez. 765-ben valószínűleg Charibert gróf ösztönzésére utazik frank követség Bagdadba, Al-Manszur kalifa (754-785) udvarába s ekkor kerülhetett a költemény és az egész Grál-monda magva nyugatra, talán szír keresztényektől, akik a kereszténységet meg akarták menteni a már akkor jelentkező kiüresedéstől, absztrakttá válástól. A legendában Flore keresi elvesztett párját, Blanscheflurt, amiben a lélek útját ábrázolták, mely a „Grálhoz”, az igazi, szívbéli szeretethez és beteljesüléséhez vezet, a kereszténység mindeneket egyesítő eszmei-életérzésbeli lényegének teljes befogadásához, hasonlóan mint a Parzivalban (ld. W. J. Stein: Weltgeschichte im Lichte des Heiligen Gral, Stuttgart, 1928, p. 85). A történet elmondja azt is, hogy a főhős, „Flore” királysága Ungern, (ófr. Hongerie) Vergalt vagy Norgalt (Norgals országnév szerepel a Parzivalban is, v.ö. az avarok valódi neve, vár-khjón, vár-hun, azaz várkony = Vergalt?) és Krieche, vagyis Görögország volt (Sommer, 334., 344. sor), s hogy Flore a Hongerie királyságot a „nagybácsijától örökölte”. Ez azt jelenti, hogy Nagy Károly rokonságban állhatott az avarokkal vagy még inkább az ekkor már keresztény onogur-bolgárokkal, anyja vagy nagyanyja (mindkettőt Bertradának vagy Bertának hívták) egyik rokonának avar/bolgár házassága révén (az avar rokonságra már utalt Fehér M. Jenő szerzetes-történész; a fiatalabbik Bertáról, Nagy Károly anyjáról Viterbói Gottfried azt írta, hogy „Magyarországról jött, de Heraklius, bizánci császártól származott”), illetve a Flore-költemény azt követően íródott, hogy a frankok 796 után csellel legyőzték az avarokat, elvitték minden kincsüket, mely főleg bizánci békeadókból gyűlt össze (Fehér M. Jenő nyomán néhányak úgy vélik, hogy a magyar Szent Korona ekkor került nyugatra; nem lehetetlen, hogy a képrombolás korában, 726-843, vagy előbb, a bizánciak koronát is juttattak az avaroknak adó fejében; Heraklius például adott a turkoknak vagy kazároknak koronát és más kincseket, hogy megnyerje őket a perzsák elleni harchoz: „ita demum ad imperatoris complexum admissus est, qui detractam sibi coronam Turcae capiti imposuit”, Nicephorus, AD 625, Heraclius a saját koronáját a turk uralkodó fejére helyezte; később Bíborbanszületett Konstantin intése fiához, hogy ne adjon koronát a magyaroknak, talán a korábbi tapasztalatra vezethető vissza, hogy a nomádok kaptak koronát is, de állhatatlanságuk miatt, mivel a fizettség szerint hol az egyik küzdő fél oldalára álltak, hol a másikéra, nem érdemlik; emellett felmerülhet a Szent Korona másik bizánci kapcsolata, a 8-9. századi Velencén és a pápán keresztül; a Korona egész ikonográfiája bizánci készítésre utal, melybe esetleg belejátszhatott egy „steppei” vagy kaukázusi vagy perzsa-iráni ötvösmester kezemunkája). Az Ungern/ Hongerie országnevek (megjelenik egy köz.feln. Boumgerige névalak is, Du Mérilnél pedig: Hongerie és terre de Bougrie vagy Bougerie) tehát vonatkozhatnak a 8-9. századi dunai Bulgáriára, melyet 679-ben alapított Aszparuk fejedelem, Kuvrat fia, Attila király egyik leszármazottja (ld. O. Pritsak, 1955; Kuvratról leírják a bizánci források, Nikephorus és Theophanes, hogy maga Heraklius császár keresztelte meg 619 körül), de a Kárpát-medence keleti részére is érthető a Hongerie, Bougerie név, amelyet 803-814 között foglaltak el a bolgárok, sőt az sem kizárt, hogy az egyik név már a honfoglaló magyarokat is beleszövi a történetbe, akár egyfajta jóslatként, hiszen a

204

történet alapvetően spirituális tartalmú, távlatú. Bár a dunai bolgárokkal ellenséges viszonyban állt a korabeli magyarság (Anon. 13, 14, 39. szerint a szkíta magyarok a „hungar”, azaz onogur nevet a „bolgárok dölyféből”, gúnynévként kapták), egy jelentősebb ogur néprész is csatlakozhatott a magyarsághoz (valószínűleg a krími/ levédiai kutrigurok, a 9-ogurok egy része), miután a szabirok elszakadtak tőlünk a besenyő támadás hatására 800 körül, és pótolnunk kellett a haderőt (ld. a hét törzsnevünkből öt török eredetű, kettő pedig, a Megyer és Nyék, „uráli” – szerintem ősiráni – az eddigi kutatások szerint). Az ogurok az ázsiai hunokkal szorosabb kapcsolatban álló, szkíta jellegű néptörzsek voltak az Altáj-hegység, Nyugat-Mongólia környékén (a kínai források valószínűleg az ogurokat említik „magas kocsijú dinglingek” néven, ld. Vásáry: A régi Belső-Ázsia), eredetileg szkíta-óiráni nép lehetett, és nyugati-türk, kazár hatásra törökösödhettek el (ld. az onogur-bolgárokról és a székelyek „Csaba”/Kuber-hagyományáról szerzőtől Ismerjük-e krónikáinkat?, in Magyar őstörténeti tanulmányok, 2010, mek.oszk; felmerülhet, hogy a székelyek Kuber népének Görögországba, illetve a bajorokhoz költözése után is használhatták a Hungaria nevet). Másfelől, szellemi értelemben, a Hongerie stb. országnevek szerepeltetése egyértelműen utal a kelet-nyugat kapcsolatok elsőrendű szellemi színterére, az itt élő népeknek a kereszténység valódi, szellemi-szociális megértésében játszott fontos szerepére, a 8-9. századok után is. b) Wolfram von Eschenbach Parzival-jában (1200 k.) megjelennek Stíria/Szlovénia helységnevei (IX. fejezet, Cilli/Celje, Rohas/Rogatec/Savanyúkút, Anschau/Poglet, Gandin/Hajdin, a Drau/Dráva, a Grajena-patak stb., ld. Z. Tóth Csaba: Jegyzetek a Parzival magyar kiadásához, 2005, orszagepito.hu), Parzival nagyapjának származási helyeként, utalva a Grál-misztériummal való történeti-földrajzi kapcsolatra. Szerepel még a Parzivalban (XIII. fejezet) egy Clinschor vagy Klingsor nevű varázsló, akit a Manesse-kódex (1340 k.) Klingesor von Ungerlant néven ábrázol, ami téves lehet, mivel a Parzival nem magyarnak nevezi, hanem Nápoly környékével és Szicíliával hozható összefüggésbe (v.ö. Schastelmerveil = Kalat al-Bellut, a dél-szicíliai Sciacca közelében, ld. arab elfoglalásáról W. J. Stein, i.m. 337, 390; ld. még Virgilius varázsló in Sfurtuna, az elátkozott leány, szicíliai népmesék). Talán azért lett „magyarrá” Klingsor, mivel a távol élő német énekmondók, költők a Sciaccával szomszédos dél-szicíliai Mazara várost és a Val di Mazará-t „magyarnak” értelmezték? (Manesse-kódex, c. 1340: digi.ub.uni-heidel berg.de, cpg848/ 0434; itt Klingsor említése után egy hátrafelé nyilazó nomád lovas is látható, akit egy thüringiai lovag egy várba űz, 0448. oldal, ld. alább; a kép alapja többszörös gyökerű: mind a hunok, mind az avarok, mind a magyarok vezettek hadjáratokat Nyugat-Európában).

205

Genetikai táblázatok: az R, Q, J és G apai haplocsoportok európai elterjedése

206

207

Apai haplocsoportok megoszlása a mai európai népek genetikájában

208

eupedia.com

209

210

12. ”Ezerszer üdv a sötét pastorellának…” A „finnugor” elmélet rejtélyei és a magyarság eredete

z Európában „rokontalannak” aposztrofált magyarság „finnugor” eredetének nyelvi és néprajzi-történeti hipotézise, mint ismeretes, azokon a többé-kevésbé kósza s gyakran eltorzított híreken alapult, melyeket kezdetben különböző utazók terjesztettek. Az első utazók között voltak a tatár veszélyt is kipuhatolni induló domonkos rendi szerzetesek, élükön a magyar Julianus baráttal, 1235-36-ban. Julianus azonban egyértelműen a Volgánál, az „Itilnél” lakó magyarokról beszélt, nem lapp, finn vagy „jugri” eredetről, és nem akart mindenáron európai rokonokat találni. Ő a 7. században alapított Volgai Bolgárországban találkozhatott magyarul beszélő emberekkel, akikben a honfoglalók maradékait ismerte fel. Később hírt adnak az utazók a Volgánál élő „mescserekről”, „mozsarokról”, akikben a kutatók egy része szintén a honfoglalás előtti magyarok ottmaradt utódait látja (T. Pekkanen, 1973, részlete: Turán, 2009/1, 144). Róna-Tas András (1996, 325) rámutat, hogy a keleten maradt magyarokkal még a 12. században is kapcsolatot tartott a kárpáti magyarság. Hegedűs József pedig kiemeli, hogy „a IX-X., XII-XIII. században mi többet tudtunk a hátramaradt eleinkről, mint később a külhoni krónikások, hírhozók a XV-XVI. században” (Hegedűs J., MNy, 1998/3). Mielőtt Maximilian Hell és Sajnovics János jezsuiták „lapp” munkásságával, mint tanulmányunk központi témájával foglalkoznánk, nézzük röviden a magyarság eredetével kapcsolatos külföldi hipotézisek kialakulásának fontosabb, és a kutatás számára általában már ismert lépcsőit, főként Hegedűs József tanulmánya alapján. Julius Pomponius Laetus (1425-1498), itáliai humanista, az antik Róma magasztalója mondja ki legelőször tömören, hogy az „ugrok” a Jeges-tenger mellett laktak, és innen vándoltak Pannoniába (Hegedűs, 1998, 287, és Opera Pomponii Laeti Varia, 1521., L.: „Vgri glacialis oceani adcolae, quaerendos sedes, Pannonias ingressi”, Justinus idején, 518-527?!?; ugrok az indexben „földművelők”, agricolae?!?). Ez a közlés, mely Strabo urgoi nevére is visszavezethető antik toposznak tűnik (v.ö. Pekkanen), gyanús módon szó szerint egyezik a 362 körül írt római Ammianusszal, aki szerint a hunok a Meótiszon túl a Jeges-tengerig laknak (Róm. tört., 31,2,1: „Hunnorum gens… ultra paludes Maeoticas glacialem oceanum accolens”), keveredik a források „ugri”, azaz ogur-török neveivel, és az oroszok által használt „jugri” névvel, de e kettő valószínűleg nem ugyanaz (az ókori urgi és az AD 5-6. századi ugri sem biztosan, ld. őstörténeti rész). Laetus nyilvánvalóan nem nyelvtudományi alapon kreálta a „jeges-tenger-melléki” eredetünket, ő maga nem tudott magyarul (Mátyás királlyal váltott levelét is latinul írta), s az itáliai „hírhozó” kereskedők sem, legfeljebb az oroszok közléseiből tájékozódhattak. Laetus, kora rendkívül sikeres tanítója, aki megalapította az Accademia Romana-t – egyik tanítványa volt Alessandro Farnese, a későbbi III. Pál pápa, aki a jezsuita rend megalapítását is jóváhagyta (Pastor, XII, 523) –, nem csupán egy reneszánsz „divat” szerint működhetett, hiszen azt mondotta, hogy Szókratészhez vagy Krisztushoz hasonlóan reméli, hogy a tanítványaiban fog tovább élni, ami hosszú távú koncepciókat sejtet (akadémiája 1527-ig, Róma kifosztásáig állott fenn, de valószínű, hogy ez csak „külső” adat). A híres Fra Mauro portolán (1459) Oroszország területén feltünteti Permia mellett, az Uráltól nyugatra Jogoristan-t, elsőként a térképészet történetében (Hegedűs, 1998, ld. alább). Ezidőtájt vetette fel maga II. Pius pápa, családi nevén Enea Silvio Piccolomini (14581464), hogy a magyarok szerinte nem a hunoktól származnak, hanem a szkítákkal együtt (?) prémkereskedéssel foglalkoztak hajdanán (v.ö. Jordanes, Getica, 6. század: „Hunuguri autem hinc sunt noti, quia ab ipsis pellium murinarum venit commercium”, az ogur-törökökről szólván). Piccolomini a Cosmographiájában (1509-ben jelent meg) egy veronai polgár elbeszélése nyomán azt írja, hogy a Pannoniában élő magyarok műveletlen, bálványimádó rokonai a Don 211

(Tanais) mellett laknak (erről tudhatott Laetus is, de félremagyarázta?). Ezt a közlést Bonfini és Thuróczy krónikái is átveszik. Bonfini: „Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestprémkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata [rusz] kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába… (A magyar történelem tizedei, Balassi kiadó, 1995., Első tized, Második Könyv, p.189-190). Thuróczy: „a veronai ember (homo Verona ortus) hazajővén s tapasztalását a pápával közölvén, Sz. Ferencz szerzetbeli s magyarul tudó papokkal oda akart menni, megtéríteni a pogány magyarokat: de a moszkvai fejedelem, a ki a görög egyházhoz szít, nem tűrvén, hogy az ázsiai magyarok a római egyházzal egyesüljenek, nem ereszté őket oda.” (idézi Hunfalvy, 1876, p. 287, 13. lábjegyz.). A „csicsergő” olaszok után a következő, jelentős hatást gyakorló munka e kérdésben a lengyel Matthias de Miechow: Cronica Polonorum, másként Tractatus című műve (1517), mely a szkítiai Juhra-tartományról is tudósít, azzal az ugyancsak „kész” elképzeléssel, hogy a „Juhri” (Hungri, majd Hungari) innen származtak el a Kárpát-medencébe. (v.ö. Hegedűs, 1998, és Király Péter: A lengyel krónikák, évkönyvek és M. Miechow „Tractatus”-ának magyar vonatkozásai. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 8. Nyíregyháza, 2004. 62.). Ekkortól indul meg szélesebb értelemben a magyarság eredetének „felfedezése”. Sigismund von Herberstein, osztrák születésű moszkvai követ, a Rerum Moscovitarum Commentarii (Moszkoviai útijegyzetek, 1549) című munkájában így ír: „Jugra területének helyzete a fentebb elmondottakból világos. Az oroszok hehezettel ejtik ki a nevet – juhra [és a népet jugricsoknak nevezik]. Ez az a Jugra, ahonnan valamikor a magyarok elindultak és elfoglalták Pannóniát… Azt mondják, a jugrák mind a mai napig közös nyelven beszélnek a magyarokkal; de nem találtam egyetlen embert sem, akivel szót válthatott volna a [magyarul tudó] szolgám.” (Katona Erzsébet fordítása). Ezeket a híreket ismétli Johannes Leunclavius (Löwenklau, 1533-1593): „miután a juhrik (magyarok) elhagyták hazájukat, Juhriát, először a meótiszi mocsaraknál telepedtek le…” (idézi Tardy, 1988). Alessandro Guagnini (1538-1614), vagy Maciej Stryjkowski (a szerzőségen vita van) a Sarmatiae Europeae descriptio, quae Regnum Poloniae, Lituaniam,… (röviden Descriptio, 1578) című munkában így ír: „Jugra, vagy Juhra terület, melynek lakóit juhriknak, másként jugricinek nevezik, az Északi Óceánnál fekszik. Innen költöztek ki a magyarok és elfoglalták Pannoniát, jelenlegi hazájukat. Először a Meótisz-tavához mentek, onnan a pannóniai Duna folyóhoz, és általuk lett elnevezve Pannónia Juhariának, amiből Magyarország elneveztetett, és ahonnan Atila fejedelem sok ázsiai és európai provinciát meghódított. Ezért a moszkoviták nagy dicsekvéssel mondják, hogy az ő alattvalóik hódították meg Germániát, Itáliát, Görögországot. E térség (ti. Jugria) lakói, egyedül a moszkvai nagyfejedelmeknek adóznak, és ugyanúgy magyarul beszélnek.” (ford. ZTCs., ld. uő: Az „Arany Anya” szobrának nyugat-szibériai legendája és eredetének kérdése, Mikes International, 2010/3). Sajnovics említést tesz róla, hogy Eccard: Notitia rerum Hungaricarum-ában szerepel egy leírás, miszerint a 17. században egy Fabricius nevű svéd követ a Volga-Káspi-térségben találkozott egy néppel, amely „finnül” számolt (Demonstratio, 2. kiadás, ld. Vértes O. András: XVII. századi közlés a Volga menti magyarokról, Nyelvtud. Közlemények, 1963: 411-3.). Következnek a sorban P. Jovius, Martin Vogel, Törster János (Hegedűs J.: A Törsterlegendáról, MNy. 1992: 295-304), majd a 18-19. században O. Rudbeck, G. Stiernhielm, Bengt Skytte (Stiernhielm tanítványa), J. Ph. Strahlemberg, J. E. Fischer, A. L. Schlözer és mások, akik már egyre határozottabban (és tudálékosabban) a jugri-magyar azonosítás mellett szállnak síkra (v.ö. J. Gulya: Some Eighteenth Century Antecedents of Nineteenth Century

212

Linguistics. The Discovery of Finno-Ugrian. in: Dell Hymes, ed., Studies in the History of Linguistics. Bloomington, London, 1974. 7-8: 258-76). Mint Hegedűs József írja, eközben „nálunk jószerivel e téren semmi sem történt, kivéve Huszti Andrást (1791), és főként Torkos József (1747) kezdetleges vogul-magyar szóegyeztetéseit. A 18. század vége felé azonban – úgyszólván a semmiből, s ez furcsa ellentmondás (kiemelés ZTCs.) – megjelenik Sajnovics János Demonstratio, Idioma Hungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítás, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos, 1770) című, nem csekély meglepetést okozó munkája, amelyben Sajnovics …közvetlen rokonságot állapít meg a lapp [számi] és a magyar nyelv között.” Ezt követően mintegy fél évszázad múlva lépett csak színre Hunfalvy Pál, majd Budenz József” – s nyomukban a későbbi kutató-nemzedékek, nagyrészt meghaladva, de tovább is görgetve az elődök „irányított” tévedéseit. Mint Hegedűs József rámutat: „a híradások szerint e távoli rokonaink bálványimádók, mérhetetlenül elmaradottak, nyershúst evők, nyomorúságos viskókban lakók stb. Főként Matthias de Miechow már említett munkája nyomán bontakozik ki ez az elmarasztaló irodalom (kiemelés ZTCs.)... Sok hasonló, szinte kárörvendő leírásról tudósíthatnánk még.” (…) „Ha mindehhez hozzátesszük Herder (részben Schlözer által sugallt) jóslatát, miszerint a magyar nyelvet évszázadok múltán már talán meg sem lehet találni, akkor talán megérthetjük, hogy nemzetünk, népünk „lefokozása”, továbbá a hasztalan, évtizedekig tartó küzdelem a magyarnak mint államnyelvnek elfogadásáért nem hozhatott eufóriát a finnugor nyelvhasonlítás iránt.” (Hegedűs, 1998, 289). Ezen a ponton, látva, hogy a régi utazók által a helyszínen, keleten szerzett információk megbízhatóbb része a Don-Volga vidékén élő hátramaradt rokonainkat említik, majd hogy a források szintén reálisnak mondható névanyaga mennyire összekeveredett az egyre inkább „készpénznek” vett „jeges-tengeri” hipotézisekkel, felmerül, hogy honnan eredt maga a tendencia, mely a magyarságot elkezdte váltig az északi, sőt eszkimó népekkel rokonságba hozni? Mint Bakay Kornél régészprofesszor a 90-es évek elején találóan fogalmazott: „hogyan lettünk finnugorok?” – a korabeli „tudósok” révén, akik még nem rendelkezhettek sem a régészet, sem az antropológia, sem a modern genetika bizonyítási eszközeivel, eredményeivel, csupán szállongó hírek, illékony nyelvhasonlítgatások (és egyes „rejtélyesen” makacs előfeltevések) vezették őket, feledve, hogy idegen nyelvet mindenkor lehetett tanulni is. Hogyan lett a „lapp” bolhából „finnugor” elefánt? Hogyan tevődött össze tudatlanságból, és bizonyos nagyon is tudatos megtévesztési szándékból, de paradox módon, később úgy tűnik némi nyelvtudományi részigazságból is, a magyarság „finnugor eredetének” elmélete? Mind a tudománytörténészek, mind a nyelvészek általában „udvariasan” mellőzik a jezsuitizmus, vagy az ún. „felvilágosult” szabadkőművesség szerepének kutatását a magyar őstörténettel kapcsolatos felfogások kialakulásának vizsgálatakor, holott a korabeli szellemi életre nem kis mértékben rányomta bélyegét e két irányzat, az ún. felvilágosodás és a konzervativizmus, illetve a kettő bizonyos keveréke. Itthoni nyelvészeink közül egyedül Hegedűs József számára tűntek fel északi származási elméletünk létrejöttének egyes „különös vonásai”. Mint Hegedűs írja: „A finnugor nyelvhasonlítás… történetében van néhány különös vonás: a) előbb adtak hírt a távoli Jugriáról, mint a sokkal kézenfekvőbb Finnországról és finn nyelvről; b) mi a szorosabb összefüggés a Volga-környéki magyarok és Jugria között? c) bizonyos kivételtől eltekintve előbb hozták rokonsági kapcsolatba a lapp nyelvet a magyarral, mint az észt és a finn nyelvet (ez persze véletlen [?], de mégis meglepő).” Hegedűs József egy helyütt a magyarság jugriai eredetének feltételezését kifejezetten „olasz földön kisarjadt magyar származási elmélet”-nek nevezi, úgy vélem teljes joggal (Népünk és nyelvünk a Jugriakérdés tükrében, in Hiedelem és valóság, Bp., 2003). Ebben a történeti távlatban tekintve, a Dalmácia birtokáért folyó harcaink Velencével a török időkig elhúzódnak, s egész középkori történelmünk, dinasztikus kapcsolataink (az Orseolóktól III. Endre királyig, aki velencei anyától született, ill. a Velence ellen létrejött szicíliai, bizánci és Anjou-kapcsolataink), szinte egyöntetűen fölfűzhetők ennek a küzdelemnek a fonalára, melynek már a 15. században kialakul-

213

hattak szellemi aspektusai, velencei talajon. Mint ismeretes, a „serenissima” köztársaság 1500 éves fennálása során óriási gazdagságra tett szert, s a kezdetektől kifejlesztette sajátos önvédelmi technikáját, melynek középpontjában a nála erősebb hatalmak egymás ellen fordítása, kijátszása (az első „balance of power”), az uzsorakamat, és a „hírszerzési” hálózat álltak. Már Dante óva inti Magyarországot: „Ó, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már!” (Isteni színjáték, Paradicsom, 19, 142. sor). Velence összejátszott tatárral, törökkel Magyarország ellen: az egyik jellemző eset a várnai csata története 1444-ben, amikor IV. Jenő pápa, a velencei származású Gabriele Condolmieri, megígérte a velencei-genovai flotta segítségét Ulászlónak, de ehelyett átszállították a törököket Európába. Vagy említhetnénk Lodovico Grittit, a dózse fiát, aki 1530-1534 között Magyarország kormányzója lett (Kretschmayr, Jókai). A velencei „grandstratégia” kialakulásának egyik pszichológiai oka minden bizonnyal a rettegés volt a sztyeppei lovasok átütő haderejétől, ami már a hunokkal elkezdődött, kik elől a lagúnák szigeteire menekülve alapították magát a várost, majd a félelmeket tovább táplálta az avarok, bolgárok és a magyarok megjelenése. Velencének érdekében állhatott, hogy a magyarokat a „tudomány” eszközeivel is elszakítsa a 15-18. században még mindig „veszélyesnek” beállított hun eredettudattól, s az „oszd meg és uralkodj” ősi technikáját továbbadhatták a katolikus Habsburg birodalom érdekeit mindenekfelett kiszolgáló jezsuitáknak (ld. kapcsolataikat a velencei Tízek Tanácsával, és W. G. Tarpley egyes adatai). A jelen tanulmányom első változatának befejezésekor találtam rá a norvég Per Pippin Aspaas igen lelkiismeretes dolgozatára a Hell-Sajnovics expedícióról és a jezsuita tudományosságról (Maximilianus Hell and the Eighteenth-Century Transits of Venus, 2012), melyben számos új összefüggésre derített fényt. Aspaas ugyancsak kiemeli Hell és Sajnovics némely „rejtélyes következetlenségét” („puzzling inconsistence”, i. m. 117-120), köztük azt, hogy a nyelvi „felfedezések” nem is a helyszínen adódtak, mint Sajnovics állította, hanem Hell előzetes tervei szerint történt minden, ő volt az értelmi szerző! Legalábbis az egyik, mert Hell egy levelében, melyet Vardöről írt bécsi helyettesének, Anton Pilgramnak SJ, a lapp-magyar rokonítás egyik ösztönzőjeként a holland protestáns Gerard Van Swieten bárót nevezte meg (1700-1772), aki 1745-től élt Bécsben, Mária Terézia udvari orvosa volt, és egyéb tisztségeket is betöltött (Aspaas, 120, és 146., a 293. jegyz.; furcsa módon a vámpírok létezésének cáfolatával is foglalkozott). Fia, Gottfried Van Swieten, II. József idején kancellár, majd az állami oktatási bizottság és a cenzúra vezetője, aki katolizált s belépett a „Zur wahren Eintracht” (Az igazi Egységhez) elnevezésű szabadkőműves páholyba (valószínűleg apja is titkos szabadkőműves volt). E páholyba jezsuiták egy csoportja is belépett a rendjük betiltása után (előtt?). 1784 őszén háromszor is meglátogatta Hellt a dán Friedrich Münter (1761-1830), aki nemcsak szabadkőműves volt, hanem illuminátus is (Aspaas, 146-150, v.ö. Bernstorff levele uo. 251, Hell atya és a Münter köréhez tartozó Niebuhr szoros kapcsolatáról). Valójában ezek és hasonló adatok világítanak rá Hellék lapp túlzásainak és egyúttal a finnugor eredetelmélet makacs fennmaradásának igazi gyökereire. Természetesen a szabadkőművesség fennkölt céljaival, mint mondani szokták, sok kiemelkedő tudós, művész, gondolkodó egyetértett, ám nem mindegyikük foglalkozott a nemzetek sorsának manipulálásával, s általában nem is tudtak arról, hogy egyes páholytestvéreik viszont igen, s ugyanezt elmondhatjuk a jezsovita társaságról is. Hell levele Pilgramhoz így hangzik (Vardö, 1769. ápr. 5): „A prófétikus lélek szállt meg [Téged], mikor azt írtad a leveledben Sajnovicsnak: ’Ezerszer üdv a sötét pastorellának’, s hogy ’lapp eklogákat várok tőled’.… Jómagam, aki a kezdetektől kialakítottam ezt a feltételezést a lappokról, adtam neki néhány szabályt és elvet, melyek szerint végezheti a kutatását, és most olyan bizonyítékokhoz jutottunk, hogy nincs ember, aki kételkedne ebben. Igen, igen, Sajnovics képes elkészíteni a „lapp eklogákat”... Kérlek arra is, tedd lehetővé, hogy ez a felfedezés eljusson Van Swieten úr fülébe; örülni fog neki, mivel ő volt az egyik, aki ajánlotta, hogy elvégezzem ezt a kutatást; de kérlek, csupán általános infor-

214

mációt adj neki, hogy ezek [a lappok, vagy számik] nem amerikaiak, hanem valóban keletiek, és majd részletesen tájékoztatjuk őt, ha visszatértünk.” (ld. Függelék, Aspaas, 120). A jezsuiták és társaik tehát nagyon akarták ezt a lapp-magyar rokonságot! „Rejtélyes következetlenségeikre” a fentiek fényében (sötétségében…) csak egyetlen, bár „duplafenekű” feltevés létezhet: a magát jól elrejtő, befolyásos csoportosulás, a régi római, velencei „agnosztikusok” által már az alapításnál, Loyola Ignác életében felkarolt jezsuita társaság „neoromanista” hatalmi elképzelései, s a 18. században létrejött kapcsolataik a hasonlóképpen „új Rómát” építő szabadkőművességgel, illuminátusokkal (v.ö. Aspaas, 146). Az is különös, hogy a római jezsuita levéltárban miért nem találhatni Hell 1769 előtti levelezését a rendfőnökével, csupán néhány vardői levél vázlata van meg (Aspaas, 106, 196. jegyz., v. ö. Gondola püspökkel való levelezése hiányát 1768 előtt, i.m. 417, 3. jegyz.). Aspaas rámutat, hogy Hell levelezéséhez hasonlóan Sajnovics koppenhágai naplórészlete is hiányos (i.m. 42). Ezen adatok ismeretében joggal felmerülhet, hogy a lapp-magyar nyelvrokonítás nem egy jezsuitaszabadkőműves csalás volt-e? Ebből következően végképp egy gyökeres felülvizsgálatra szorul az egész „finnugor” összehasonlító nyelvészet is, kiegészülve az eredeti szempontokkal a nyelvi elemek esetleges magyar, ill. szovárd-magyar átadására vonatkozóan. „Sarkvidéki eredetünk” elméletének túlzó kialakításában nyilvánvalóan hangsúlyos szerepe volt a jezsuitizmusnak, mely a reformáció, a világ megújulásának kifejezett ellenségeként, majd egyre inkább felhasználva hatalmát és befolyását, gyakran igen ellentmondásos, köztük szuggesztív szellemi eszközökkel is igyekezett szolgálni a földi hatalmakat, de legfőképp saját, nagyralátó céljait, s ezek a manipulációik vezettek a pápai betiltásukhoz is 17731814 között (v.ö. Rákóczi, Jókai megállapításai, Rácz Z., 1974, p. 135, 183, és Asztalos, Thaly K.). Ha megvizsgáljuk a két jezsuita, Hell és Sajnovics helyszíni tevékenységét Lappföldön, és műveiket, világossá válhat, hogy alig történt több, mint a már létező, itáliai eredetű mendemondákat felhasználva, egy kezdetleges „tudományos” mezbe öltöztették a rendjük, egyházuk és a Habsburg udvar elnyomó politikai törekvéseit, mintegy belülről, eredettudata felől akarván megosztani és legyőzni a „rebellis” magyarokat, holott a korábbi, tényleges helyszíni tudósítások egyike sem szólt „lapp” vagy Jeges-tenger-melléki eredetünkről. És noha Hell és Sajnovics nem rendelkeztek nyelvészeti, néprajzi jártassággal – ez a kor színvonalán meglehetősen kialakulatlan is volt, s mondhatni e téren teljesen dilettánsok voltak –, a jezsuita „meséjüket” akkortájt papi személyen kívül nemigen tudhatta helyreigazítani senki. Inkább csak Hunfalvyék későbbi fellépésével szemben kezdett ébredezni a független magyar őstörténet-kutatás, de ennek igazi elmélyítését, különös módon mindmáig akadályozzák. Nézzük tehát közelebbről, hogyan bontakozott ki Hell és Sajnovics, ebben a sorrendben, Hell és a nála 13 évvel fiatalabb, alárendelt, engedelmes rendtárs, Sajnovics lapp-kutatása. Az expedíció körülményeit részletesen ismerteti Hám Sándor, piarista pap, Sajnovics János élete és Demonstratioja (1889, az életrajzi adatok Szinnyei J.: Magyar írók élete és művei nyomán), főleg ebből idézünk az alábbiakban, kiegészítve Aspaas említett munkájának néhány fontosabb adatával (idézőjelek között, dőlt kiemelések tőlem, ZTCs.). Még Hám ismertetéséből is meggyőződhetünk róla, hogy nem csak tudománytörténeti kuriózumokkal van dolgunk, hanem hosszútávra elindított jezsuita (és szabadkőműves-illuminátus) szellemi támadásról a magyarság valódi történeti önismerete, sőt nemzeti léte ellen! Néhány fontosabb életrajzi adat a Demonstratio szerzőjéről és a kezét vezető Hellről: Sajnovics Nepomuk János 1733. május 12-én született a fehérmegyei Tordason, vagyonos nemesi családból (†1785). Családja horvát eredetű, a 17. században jelentek meg Fejér megyében. Sajnovics 1748-ban, 15 éves korában lépett a jezsuita rendbe, s „a jezsuita rend szabályainak körében mozgott buzgó odaadással egész a rend feloszlásáig,… mint levelei mutatják, hű fia volt szerzetének.” Hittudományi tanulmányai mellett előszeretettel foglalkozott matematikával és csillagászattal, etekintetben iskolázott is volt.

215

Maximilian Rudolf Hell csillagász, matematikus, a Selmecbánya melletti Szélaknán született 1720. május 15-én, elhunyt 1792. ápril 14., Bécsben. Apja Matthias Cornelius Höll, egyházi adatok szerint natione Bohemus ex Schlackenberg, de valószínűleg inkább bajor eredetű volt; anyja Julianna Victoria Staindl, egy számvevő lánya (Aspaas, 53). 22-en voltak testvérek, mivel apja másodszor is nősült (ő a második házasságából született). Hell 18 évesen Trencsénben lett jezsuita újonc, az egyetemet Bécsben végezte. 1755-től kinevezték udvari csillagásszá és matematikussá, és több jezsuita intézményben tanított matematikát, különböző városokban. Főként az évente kiadott efemerida-táblázatairól és csillagászati publikációiról vált ismertté, de kutatta az elektromosság és mágnesség összefüggéseit is (ld. Pinzger F. Hell Miksa emlékezete, 1920, levelezése németül 1927, és Hadobás S., 2008). Sajnovics 1766-ban a nagyszombati csillagvizsgálóhoz, Weisz Ferenc jezsuita mellé került segédfelügyelőként (socius praefectus). Két évet töltött itt, amikor 1768-ban Hell értesítette a lappföldi csillagászati és néprajzi expedíció tervéről. A dolog csillagászati része a Vénusz megfigyelése volt, amint átvonul a Nap korongja előtt (tranzit; 2012-ben is lezajlott). Ebből méréseket végezhettek a Nap, Vénusz, Föld pályájára, egymástól való távolságára vonatkozóan. Aspaas felhívja a figyelmet, hogy Hell – ellentétben az általa híreszteltekkel, miszerint „váratlanul” érte a dán felkérés a vardöi expedícióra (Aspaas, 283, 9. jegyz.) – már az 1761-es tranzit alkalmával kiszámolta, hogy az 1769-es átvonulás nem lesz látható Bécsből, s mivel kapcsolatban állott dán, svéd tudósokkal, olvasta munkáikat, így tudomást szerezhetett arról is, hogy Ch. G. Kratzenstein, német-dán tudós az 1760. nov. 28-i jelentésében már felvetette Vardöt, mint a Vénusz-átvonulás megfigyelésének egyik lehetséges helyszínét (Aspaas, 240). Hellnek tehát volt ideje, hogy megtervezze, előkészítse az expedíció mind csillagászati, mind lapp-kutatási részét (Aspaas, 105-106, 251, 281-290; ld. Skandináviába írt első ismert levele, kelt 1764. máj. 12-én a svéd Wargentinnek, uo. 428; érdekes, hogy Hell még a szibériai Tobolszkba is írt két levelet 1761-ben, a Vénusz-tranzitot ott megfigyelő francia Chappének, Aspaas, p. 75, 92. jegyz., és 427-428). Hám Sándor a reformer J. F. Struenssere hivatkozik, mint akinek ajánlatára a dán király, VII. Keresztély meghívta a jezsuita kutatókat, holott 1768-ban, a király orvosaként legfeljebb közvetíthette mások kérését. Az expedíció támogatói közül elsősorban Otto Thott gróf, dán miniszter nevét kell kiemelni, Sajnovics a Demonstratio mindkét kiadását is Thottnak ajánlja (Aspaas, 121). Természetesen azután legmagasabb szinten is formát öltött a felkérés, és a dán király levélben fordult Mária Teréziához, hogy küldje Hellt a sarkvidékre a Vénusz-átvonulás megfigyelésére 1769-ben. A Demonstratio előszavából kitűnik, hogy nem véletlenül esett Hell választása Sajnovicsra, mint útitársra, hanem azért, mert ő maga nem tudott jól magyarul, Sajnovics viszont alkalmas volt a feladatra, hogy elkezdje vizsgálni a lapp nyelvet („laborum suorum ac potissimum disquisitionis idiomatis Lapponici causa suscipiendorum”, Hám, 7. old., 2. jegyz.). Kiderül a kutatástörténetből az is, hogy volt már „Hellnek a magyarok ős hazájára, Carjeliára [a Lappfölddel szomszédos finn Karéliára] vonatkozó okoskodása” is, mely Sajnovics művének első kiadásában szerepel (a másodikból kihagyták): a Demonstratio XII. fejezetében „a tekintélyek után előadja Sajnovics Hellnek véleményét a magyarok őshazáját és eredetét illetőleg. Hell tudniillik kiindul Carjelia nevéből, mely szerinte minden, a magyarral rokon nép őshona volt; sőt a név maga is összetett magyar szó: kar + jel, s értelme annyi, hogy ott jeles karú hősök laktak. Hell ezen okoskodásához kapóra jön Carielia czimere, melyet Blaeu geographiájában talált, s melyben két kar egymás ellen csapásra készül, az egyik nyíllal, a másik karddal. S amennyiben a magyarok Szent István óta folytonosan vitézkedtek, világos, hogy virorum fortium ab nepotes sunt! Természetesen Sajnovics Hell ezen nézetét föltétlenül magáévá teszi, [ne feledjük, hogy a tudós rendben kötelező a gondolkodás nélküli engedelmesség] s a czimert meg is énekli latinul és magyarul, íme a magyar vers [mellette a jezsuiták felirataival ellátott címer, ugyancsak a Demonstratio-ból, Ungarorum et Magyarorum kettős névvel]:

216

Mely vitéz szív lakott hajdan eleinkben? Mutatja fegyveres KAR-JEL czimerökben. Mint Mars nép-rettentő karját forogtatja, Ugy KARJEL hatalmas nyilát villogtatja. Itt van eredete, innét szivárodott Mely erősség MAGYAR népünkre áradott Régi MAGYAROKNAK ritka vitézségök Még mostan is fenn van s hagyott örökségük, Ez ősi királyink rólunk dicsérete, Ez NAGY TERÉZIA igaz ítélete.

„S könyvét be is fejezi avval, hogy a magyar-lapp nyelvrokonság hírének Mária Terézia királyné mennyire megörült, s megparancsolta, hogy minden ujabb felfedezés, mint a magyar dicsőség hirdetője: in gentis Ungaricae gloriam vulgaretur. (Dem. 127. lap., Hám, 32) [a magyar nép dicsőségére közzétéve legyenek].” A „Nagy Teréziára” való nem valami meggyőző hivatkozáson túl, Hell bugyuta „karjelében”, Sajnovics versikéjében tettenérhető a naívitásba csomagolt agyafúrt bevésési szándék – ld. nagybetűs szedés is –, hogy a legendás, ősi magyar harci erényeket és dicsőséget összekapcsolják az „igazi” lapp eredettel – s ezzel a „vad hun” 217

eredet tüzét kiolthatja a lapp-rokonság jege, meg vagyunk szelidítve – bolondítva –, a Habsburg-ház és kedves jezsuitáik nagyobb dicsőségére…. De vissza a kezdetekhez! Hell és Sajnovics 1768. ápril 28-án indultak el észak felé. Először Prágába mentek, innét Drezdán, Lipcsén, Hamburgon, Lübecken, Koppenhágán át Krisztiániába és Trondheimbe, végül mintegy hat hónapi utazás után, okt. 11-én megérkeztek a Jeges-tengerhez, Vardöbe (Vardoehuus, Vardø). E település a sarkkörön túl fekszik a Barents-tengerbe nyúló Varangerfélsziget északi csücskénél, Európa legészakibb pontján, s Norvégiához és a Finnmark régióhoz tartozik, hagyományosan Lappföld része (v.ö. Sajnovics két levele Vardöről: latinul az Új Magyar Múzeum l857. évfolyama 1. kötetében, magyarul Herman Ottó, 1893). A lapp-magyar „rokonság” előzetes bizonyítási szándéka kiderül Hám Sándor további ismertetéséből is: „a legfontosabb különösen Hellnek azon fáradozása volt, melyet az ott lakó finn és lapp népek történetének, vallásának, foglalkozásának, de legkivált nyelvének tanulmányozására fordított. Itt kezdődnek a Demonstratio forrásai.” Mint Hám írja, „Hell tájékozva volt a külföldi tudósok azon észrevételeiről, melyeket azok a magyar nyelv rokonságára vonatkozólag tettek (ismerte Scheffert, Büschinget, Demons. 22; ld. J. Scheffer: Lappland, Frankfurt am Mayn und Leipzig, 1675). „…Sajnovicsra oly hatással volt Hell meggyőződése a magyar és lapp nyelv hasonlóságát illetőleg, hogy még Vardöben készséggel engedett a felszólításnak, hogy e nyelvrokonságról egy teljesen kidolgozott munkában győzi meg a dán királyt és a tudós világot.” Hell tehát arra buzdította Sajnovicsot, hogy azonnal, még utazás közben írja meg az eredményeit, hogy azokat mind külföldön, mind itthon elterjeszthessék. Hell, „aki a Venus megfigyelésének kidolgozásával nagyon el volt foglalva, Sajnovicsot mind erősebben kezdte sarkalni, hogy e két nyelv tüzetes vizsgálatát és hasonlóságának megállapítását kezdje meg…” Sajnovicsnak dán-lapp szótára és nyelvtana volt csak, dán írásjelekkel, amiket „nem értett, rá nézve hasznavehetetleneknek látszottak,” …„s lelkesedése már-már lankadni kezdett, mikor segítségül jött a csüggedhetetlen Hell először biztatásaival, majd maga is hozzá látott a dologhoz.… Azonban addig is népismei tanulmányokat tett a lappok közt [Sajnovics], melyeket aztán meg is irt levelében…” Az idősebb rendtárs meggyőzőereje hatására Sajnovics egyszerre amatőr néprajzossá válik: „De ime! kitör már Sajnovicsból ethnographiai leírásánál is a rokonság érzése, mert a lapp ruhadarabokat összehasonlítja a magyar öltözékekkel: bocskorban, csizmában, gatyában és kalpagban járnak a lappok!” Quod erat demonstrandum… Sajnovics tehát „lankadatlan buzgalommal, sőt lelkesedve dolgozott könyvén, melyet itt [Koppenhágában] tartózkodása alatt szerencsésen befejezett, s a dán tudós társaság előtt fel is olvasott. Könyvének teljes czime: Joannis Sajnovics S. J. ungari Tordasiensis e comitatu Alba-Regalensi regiae scientiarum societatis Hafniensis, et Nidrosiensis socii Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse. Regiae scientiarum societati danicae praelecta et typis excusa Hafniae. Anno MDCCLXX. recusa. Tyrnaviae, typis collegii academici societatis Jesu. – e munkából két kiadás jelent meg; az első 1770. január havában Kopenhágában, s a második ugyanezen évben Nagyszombatban.” Hám hozzáteszi, hogy a „2. kiadáshoz csatolták a Halotti Beszédet, melyet Pray szívességéből először itt közöl Sajnovics”. Ezen a ponton újabb példájára lehet bukkanni a nem egyfelé, hanem mindkét irányban dolgozó (illetve ahány irányban csak lehet, ld. Hell levele Praynak, Aspaas, 150, 302. jegyz.) jezsuita társaságnak: Pray György ugyancsak jezsuita volt, annak minden kötelmével együtt (ld. belépéskor a szülők, rokonság, tehát a nemzetiség megtagadása), de ő a hun-avar-magyar rokonsággal való foglalkozást kapta feladatul. Igenám, de megismerve Sajnovicsék „eredményeit”, azokat elismeréssel fogadja, és immár kijelenti, hogy hunok, avarok, magyarok, és finnek, „ugorok” is „egy tőről fakadnak” (Hám, p. 43)! Így van „lefedve” jezsuita módra a „magyar-kérdés”. Sajnovics hazatérésekor, 36 évesen tette le a jezsuita társaságban szokásos negyedik fogadalmat, azaz professus lett (a három fogadalom: a szegénység, szüzesség, engedelmesség után a negyedik a pápának tett külön engedelmességi és titoktartási esküjük; Aspaas szerint

218

Sajnovics 1766-ban lett professus, i.m. 122., 237. jegyz.). A Demonstratio után már csak csillagászati munkákat írt, főként ismeretterjesztési céllal. Köztük van például a De influxu morali astrorum, melyben elítéli az asztrológiát. Ehhez annyit tegyünk hozzá – mivel ez némiképp feltárja a jezsuitizmus néhány alapvető, szellemi vonatkozását is –, hogy 1640-ben még megjelent olyan reprezentatív jezsuita munka, amelyben nem is egy zodiákus-ábrázolás található, meglehetősen „okkult”, sőt antik római, görög hangulatú irodalmi, mitológiai hivatkozásokkal, melyek jóval többet sejtetnek, mint a korra egyébként jellemző „allegorikus” tartalmakat. Ez a mű „A Jézus Társaság első évszázadának tükre” (Imago primi saeculi Societatis Jesu, Antwerpen, 1640., archive.org), melyben például a társaság alapítását szimbolizáló 46. oldali ábrán egy jezsuita hajó épp az Ikrek jegye alatt vitorlázik el, noha a társaságot nem az Ikrek havában, máj. 21 - jún. 21. között alapították, hanem 1540. szept. 26-án, Szt. Kozma és Damján napja előtt vasárnap, amikor III. Pál pápa ünnepélyesen kihirdette a jóváhagyásról szóló bullát (Regimini militantis ecclesiae: a harcoló egyház kormányzása). Az Imago-ban gyakran szerepel az Ikrek uralkodó planétája, a Merkur a kaduceusz-bottal, s az Ikrek két legfényesebb csillagára, a Castorra és a Polluxra történő több utalás. Mindez egyenesen ujjal mutat arra, hogy a Jézus Társaság kifejezetten a „kettősség”, a pozitív-negatív, fekete-fehér pólusok, vonzás és taszítás kiélezése jegyében fogant, mint ezt a reformáció elleni egykori harcuk is példázza. Ez megjelenik már Loyola lelkigyakorlataiban, melyekben a novíciusnak egy intenzív kettősséget kell bensőleg elképzelnie, Jézus „király” és Lucifer táborát, a jó és a gonosz erőket, teljes érzékletességgel megelevenítve képileg mindkettőt és a harcukat (v.ö. Lelkigyakorlatok, 13. szabály: ha az egyház a feketét fehérnek mondja, azt is el kell fogadni; de ld. Ézsaiás, 5,20; v.ö. az ún. „világszolidarizmus” jezsuita elmélete egy újabb kori „Lelkigyakorlatos summában”, Rácz, 309, és Bánkúti G., ld. még E. Boyd Barrett, 1927, p. 19: „a jezsuitáktól elválaszthatatlan az ellentmondás”). Azon sem kellene tehát csodálkoznunk, ha kiderülne, hogy a hun-török-mongol vagy más, „lilaködösebb” őstörténetünk, vagy a mindenkori politikai irányok, jelszavak egyes túlfokozásai mögött is van némely jezsuita/illuminátus sugallat, melyet azután a kevésbé körültekintőek dogmaként, nemzeti vagy nemzetközi alapon átvesznek, egyéb külső körülmények nyomására is. Így kelhetett szárnyra a 30-as években a jezsuita legenda a lovon száguldozó 2 milliónyi „ordoszi magyarról”, mely talán a Sajnovics által említett Kaprinai István SJ ismertetésén alapszik a „tartáriai magyarokról”, s amelyet a helyszíni kutatások cáfoltak (ld. Érdy M.: A hun lovastemetkezések, 2001, pp. 217-221, v.ö. Hell levele a Demonstratio második kiadásában az Ázsiában elterjedt „magyar dialektusok”, i.e. finnugor nyelvek „kínai” eredetéről, még nagyobbá téve a zűrzavart, Aspaas, 117). A „velencei metódust” követők tudják, hogy a frontális küzdelem helyett olykor eredményesebb megteremteni, fizetni az „ellenfelet” és valamelyik antipólusát is, és szembefordítva hatástalanítani mindkettőt (ld. ZTCs.: A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete). Nyilvánvalóvá válhat tehát, hogy a jezsuiták e kettősség-elv jegyében, a nyelvi valóságelemeket felhasználva, de ezeket eltúlozva alkották meg a lapp-magyar rokonságelméletet, mellyel egy második, gyengítő, megosztó „pólust” akartak teremteni a magyarság szellemilelki életében, szemben a krónikák eredethagyományaival, ahelyett, hogy azok valóságtartalmát behatóan, tárgyilagosan kutatták volna (Hellnek keze ügyében volt Anonymus és Bíborbanszületett Konstantin műve, de csupán a saját szempontjai szerint értelmezte ezeket). Hoszszú idő, és a világ nagy felfordulásai (felfordításai…) után, mára talán végképp kiderülhet, hogy a finnugor elmélet legfeljebb nyelvi értelemben lehet igaz, bizonyos fokig, s csakis a hagyományos eredetmondáinkkal, történeti forrásokkal, és természetesen ezek teljesen tárgyilagos, józan felülvizsgálatával együtt, miként maga az egyes emberi lény és egy-egy nép is összetett, sokoldalú, testi, lelki és szellemi entitás, nem valamely hamis propaganda tárgya. Visszatérve a Demonstratio ismertetéséhez, Hám Sándor javára legyen mondva, pro és kontra is értékeli Sajnovics munkáját: „ami Sajnovicsot magát illeti, tulbuzgalma, vagy mondjuk, lelkesedése itt is tovább ragadja a valóságnál, mert első levelében, melyet Vardöből irt,

219

valósággal abban a nézetben van, hogy ők fedezték fel a magyar-lapp nyelvrokonságot; s az első hevületben, naiv örömében csak annyit ír Benkőnek [a budai jezsuita rendfőnöknek], hogy felfedezést tettek, mely közelről érdekli hazájukat, Magyarországot, de titokban akarják tartani, és senkinek sem árulják el, mielőtt a dán királlyal nem közlik; s valóban nem is írja meg, hogy mit ért ezen felfedezés alatt.” Hám szerint Sajnovics a munkája során „minden alkalmasnak ígérkező eszközt felhasznál, argumentummá tesz czélja érdekében. (…) Léptennyomon látjuk könyvében annak előtérbe tolását, hogy a magyar nyelv rokona a lappnak, hogy közelebbi rokona mint a dán a németnek, hogy rokona lehet anélkül, hogy megértenék egymást…” (Hám, p. 36). Tehát ebből is egyértelmű a tendenciózusság. Meg is volt a hatása a „lapp-projektnek” itthon! „Bessenyeinek nyilatkozata Sajnovics theoriájáról, melyet Magyarország törvényes állásának ötödik könyvében mond: «Egy író vélekedett ugy, mintha a magyar nemzet Lapponiából származott volna az okonn, mivel tanáltatik nyelveken olyan szó, mely magyarban is azt teszi, a mit ott jelent. De ilyen kicsiny oknál fogva oly nagy tekintetű dolgot helyéből kivenni s más fundamentumra állatni nem lehet»”. „Hogy mennyire megsértette a szerencsétlen jezsuita a jó magyar önérzetet és hazafiságot, világosan kifejezi Hunfalvy idézett czikkében: «A magyar közönség sokkal fényesebb elődöket óhajtott, s tudósai könyveiben talált is, hogysem szívesen fogadták volna nyelvök rokonságát a lappal. Mert a nyelvrokonság egymástóli eredés volt még akkor!» – azt hitték ugyanis, hogy ha már a lappokéval rokon a nyelvünk, egyszersmind tőlük is származtunk [valójában a finnugrista szövegekben, propagandában máig ott van a nyelvi hasonlóságokból néperedetre való téves és tendenciózus következtetés, csúsztatás! – ZTCs.]; már pedig mily szégyenletes és lealázó dolog volna, ha a vitéz, okos és deli magyarnak a törpe, hülye, halzsírevő lappot, vagy finnt kellene őse gyanánt tisztelnie.” Mások versben fejezték ki rosszallásukat (Barcsay Ábrahám levele Bessenyeihez, alatta Orczytól): „Sajnovics jármától óvjad nemzetünket, Ki Lapponiából hurczolja nyelvünket!” „Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz, Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz, Vélek száraz halból készült málét ehetsz, Mert lám ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.” Mindezeket az ellentmondásokat, Hell és Sajnovics a priori sugalmazásait látta, érzékelte az irodalomtörténeti tanulmány szerzője, a piarista szerzetes, Hám Sándor, azonban mégsem tudott más végkövetkeztetésre jutni, mint amit lényegében a katolikus egyházi „öncenzúra”, tekintélyelv parancsolt neki, és „helyesnek” értékeli az irányt, melyet Hell és Sajnovics kijelöltek: „A Demonstratio – noha ma már olyan kő, mely az első kilométert mutatja – mindig tisztességgel fogja jelölni a magyar összehasonlító nyelvészet történetében azt a pontot, melyen a kutatás helyes irányt vett.” További kutatás tárgya lehet, hogy vajon a „lapp-rokonságunk” tétele bekerült-e az 1777-től kezdődő utilitarista „iskolareformba” (Ratio Educationis), melyben azután a szabadkőműves Van Swieten úr rendeletei kötelezővé tették, hogy ausztriai tankönyvekből, németül tanítsanak nálunk is. * * * Ami a magyar őstörténet valódi irányainak megtalálását, rekonstruálását illeti – és nem csupán a „szittya-hun eredetet”, hiszen ezt is le kell porolni, s az igazság teljes fényébe állítani –, a kutatás nyilvánvalóan akkor eredményes, ha a valóságnak megfelelően kiterjed fajra, nyelvre, kultúrára, vallásra, életmódra, természeti környezetre, társadalmi berendezkedésre, szoká220

sokra, a történeti, nyelvi, régészeti, genetikai, antropológiai, néprajzi, vallástörténeti területekre. Ebből csupán egy-kettőt vagy részeredményeket kiemelni: biztos út a tévedéshez, nem is szólva a „politikailag”, jobb- vagy baloldalról egyaránt félreértelmezett, „diplomával” is olykor naív, dilettáns őstörténeti felfogásokról (amiről olykor nem az egykori hallgató, mint inkább az intézmény és „hagyományai” tehetnek). Látnunk kell azonban azt is, hogy a jezsuita Hell és Sajnovics, de már Róma, Velence magyarellenes „aknamunkája” nélkül paradox módon talán nem fordulhatott volna a figyelem az Urál vidékére a 19. századtól, amikor a kutatók immár továbbgondolva a lapp-elméletet, az „ugornak” elnevezett Ob-menti hantikkal és manysikkal kezdtek foglalkozni. Mondhatni, így működik a „gondviselés”, a rossz szándékok ellenére is, hiszen a helyszíni néprajzi kutatások (Reguly, Pápay) értékes anyagot gyűjtöttek – valódi rokonainkról, azokról a „szoberekről”, vagy szabirokról, eredetileg szovárdokról, akiknek nevét viselte a honfoglalás előtti századok magyarsága, akár azért, mert a szabirokkal azonos „fajú” törzseket alkottuk, akár azért, mert szoros és régi szövetségesek voltunk velük, már jóval a hunok megjelenése előtt. Bíborbanszületett Konstantin császár közismerten erről tudósít a magyar követek közlései alapján, 950 körül: „a turkok régi neve valami okból szavarti aszfali volt” (De adm. imp., 38., ő turkoknak nevez bennünket a 7-9. századi, „3 vagy 300” éves kazár-török kapcsolataink emléke okán, általánosítva e nevet). A szovárdok és a magyarok valóban a Volga-Don vidékén jelennek meg az írott források szerint, már az AD 1-2. században, a hunok nyugatra jövetele előtt 200-300 évvel: Ptolemaios Geographiájában a Szouardenoi a Donnál, és a Materoi a Ra-tól/Volgától keletre bukkannak fel (Sarmatia Asiatica, V. 9,16-17; Ptolemaios korábban gyűjtött adatokat használt). De több mint valószínű, hogy a Plinius által AD 79 előtt ugyancsak a Don-Meótisz vidékén, a későbbi „Dentumagyariában” említett „Sardi Scythae” (szavárd szkíták!) népnévben is a szovárdokat, azaz a régi magyarságot kell látnunk (Nat. hist. IV. 83; eddig még fel nem fedezett, mások által nem kommentált adat, ld. ZTCs.: Szovárdok és magyarok a 2. századi Sarmátiában, Turán, 2009/1). Anonymusnál Zuard vezér és népe, a Sobamogeri nevében maradt fenn a szovárdok/szabirok emléke, összekapcsolódva a 7. században a Kárpát-medencéből Görögországba költözött ogurokéval, Kuber/”Csaba” népével („Csaba” = ispán!, ld. ch’u-pan, a nyugati türk főnökök címe 635 körül, O. Maenchen-Helfen: The Huns…, p. 396, 402-403, ill. Grigor Sup’an, kaukázusi albán fejedelem nevében, in Dasxuranci: History of the Caucasian Albanians, p. 219, és a székely (iráni vagy török eredetű) csobán = pásztor; ld. Z.TCs.: A Kaukázus-vidék Madzsar neveiről, Turán, 2009/2, ld. még alább az ogurokról). A szabir- vagy szavárd-magyarok legvalószínűbben már a bronzkor óta az Urálnál laktak, de nem mint „finnugorok”, hanem mint a proto-indoiráni eredetű Szintasta-kultúra (korábban „andronovóiak”), majd későbbi alkultúráinak, pl. Fjodorovo, Alakul, etc., népcsoportjai, akik délről, a Transzkaukázus/Kisázsia, vagy Közép-Ázsia felől vándoroltak fel az Urálhoz, i. e. 2500-2100 táján. Kifejezetten erre utal, hogy a részleges lovastemetkezés (ló feje, négy alsó lábszára), és az elhunytak fejjel nyugatra való sírbahelyezésének szokásai, melyek alapvető, etnikumjelző vonások, legkorábban itt, az Urálnál találhatók meg Eurázsiában, hasonló módon, mint a honfoglaló magyaroknál (a fokoshasználat is megjelenik, KoryakovaEpimakhov, p. 66-81; a hunok, ogurok általában fejjel északnak helyezték sírba a halottaikat, s a részleges lovastemetkezés csak szórványos). A ló háziasítása, szekérbefogása, majd megülése és a küllős kerekű, könnyű harci kocsi, a „szkíta szekér”, korszakalkotó, sőt világtörténelmi jelentőségű találmányai ugyancsak Kelet-Európában és Nyugat-Szibériában, tehát voltaképpen a magyarság második „őshazájában” jelennek meg először i.e. 4-2. évezred között, s e vívmányok kifejlesztésében akár fontos szerepe is lehetett őseinknek. Jelentősek a bronzkori erődvárosok is a Dél-Urálnál (Szintasta, Arkaim, etc., ld. Koryakova-Epimakhov, 70-73, v.ö. a genetikai kutatások az ókori dél-észak-déli népvándorlásokról, és keletiek támadásairól a dél-uráliak ellen a késő bronzkorban, Kargalynál, Koryakova, 43). A régészeti kutatások szerint a dél-uráli proto-indoirániak i. e. 1750-1500 között észa-

221

kabbra költöztek, Nyugat-Szibériába, és itt kapcsolatba kerültek az uráli ősnépekkel (Koryakova, 150, Northward Expansion). Ez feleletet ad a magyar és az uráli nyelvek közötti hasonlóságokra, ami az uráli népektől szerzett, vásárolt feleségek, majd a született utódaik „anyanyelvének” köszönhető. Eredeti ősnyelvünk pedig valamely proto-iráni/kisázsiai dialektus lehetett, mint erre a valószínűleg egyik legősibb ’isten’ szavunk utal, melynek megfelelője nem a mongol „tengri”, hanem a kisázsiai hattik estan = napistennő, a hettiták istanu = napisten, és az Aveszta yaztan = isten szavai, de pl. a lóra, lótartásra, fémekre használt szavaink is mutatják iráni ősnyelvünk maradványait (v.ö. Gary Beckman, 2002, n. 3, szakirodalmi hivatkozásokkal, és Rédei, 1999, valamint iráni „jövevényszavainkról” Harmatta J., 1997, és A Volgától a Dunáig c. előadása, a ptolemaiosi Souardeni név teljes mellőzésével, a Materi név félremagyarázásával, s helyette a manysihoz „jobban hasonlító” Masszaioi népnévről). I. e. 1500-1000 táján az ősmagyarság egy sztyeppei csapadékos klímaváltozás hatására, valószínűleg az ősuráliak egy részével, ismét visszaköltözött délebbre (CserkaszkulMezsovka-kultúra az Urál mindkét oldalán; majd Itkul-Gamajun, Koryakova 170, 289), miután az indoiráni törzsek nagy része az Indus-völgybe, illetve Irán területére vándorolt, ahol létrehozták az Aveszta és a Védák számos sztyeppei, a magyar őshagyománnyal rokonértelmű vonásokat mutató kultúráját (ld. „tűzimádó” vallásunk több forrás szerint, Anahita istennő és Kézainál „Eneth”, életfa-, lókultusz és ábrázolásai, fény és sötétség harca, etc.). A szovárdmagyarok ekkortól térhettek át fokozatosan a nagyállattartó lovasnomadizmusra és a lóhátas harcmodorra (a szkíta rövid íj, amely lehetővé tette a lóhátról való nyilazást a régészeti kutatások szerint 1000-800 körül kezdett elterjedni a steppén, korábban főként kocsiról, hosszú íjjal nyilaztak, lándzsát használtak; a hunok ismét valamivel hosszabb, „karos” íjat hoztak „divatba”). Állatállományukkal ősszel levonultak délre, ahol a vizek nem fagynak be és mindig van legelőterület, míg tavasszal ismét felvonultak a nyári legelőkre, szállásokra, az erdőöv és a sztyeppe határára. Kereskedés is zajlott a délen lakó népekkel, közép-ázsiaiakkal ugyanúgy, mint kaukázusiakkal, meótiszi görögökkel. A vaskorban keleti szakák („szkíták”, Ananyino) és szauromaták, majd alánok és más közép-ázsiai törzsek (pl. aorszok, „wuszunok”, varsányok) jelentek meg a Észak-Kazahsztánban, Volgánál, Uralnál, Kaukázusnál, s részt vehettünk hadjárataikon és zsákmányszerző útjaikon asszírok, perzsák, rómaiak, görögök ellen. A korábbi, dél-uráli erődvárosaink elhagyása után (ld. Kuzmina: Korai városias életmódból a nomadizmusba, Turán, 2010/1), talán ekkortól alakulhattak ki újra az állandó vagy átmeneti településeink a Kaukázus-Meótisz térségében (Magyar város a Kumánál). Végül megjelentek a Volga-Meótisz-Kaukázus vidékén maguk a hunok és ogurok az AD 4. században. A hunok az Avesztában hiiaona, hyaona, hunu néven szerepelnek, őstörténetük Közép-Ázsiában kezdődik. Érdekes, hogy vezérük, Aregat-aspa „árja” nevet visel, és sosem nevezi őket turániaknak az Aveszta, bár a turániakkal szövetségben harcoltak a zoroasztriánussá lett irániak ellen (J. Darmesteter). A kínai Si king, a Dalok könyve i. e. 9. századi négy versében hjanjün (xianyun), majd más kínai források i. e. 4-3. századtól hjonnü (xiongnu) néven említik őket, ami jelzi vándorlásaikat Közép-Ázsiából keletre (v.ö. perzsa khjón). A török nyelvű, „turáni” ogurok a kínai krónikákban a tie-lö, vagy kao-csö tili, azaz „magas kocsijú” tili törzsszövetség tagjaiként jelennek meg, és valószínűleg ők alapították a kínai forrásokban szereplő Északi Ogur/Ui-beigo Királyságot, mely a Szargat-kultúrával azonosítható. E régészeti kultúra i. e. 7. és AD 4. század között állt fenn a Tobol-Irtis folyóknál, s békés kapcsolatai voltak a hunokkal, akiknek leletei i.e. 3. század végefelé bukkannak fel a Szargat-kultúra emlékei között (Koryakova, p. 311), és az Urál-Tobol közötti Itkul (i.e. 8-3. század, bronzkori Szintasta-Mezsovka gyökerekkel), és Gorokovo-kultúrák (i.e. 5-3. század, szaka és őslakos) népeivel, akik között nagy valószínűséggel a szavárd-magyarokat sejthetjük (ld. szerzőtől Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”?). Az ogurok számozták a törzseiket, volt 3-, 5-, 9-, 30-ogur törzsszövetség, olykor egymással is harcban álltak. A nekünk érdekesebbek a 10-ogurok, azaz tör. onogurok, ebből a névből lett a latin íróknál a „hunugur”,

222

„hungar”, a magunkra sosem használt, külföldi népnevünk (az anonymusi „hetumoger” = hét ómagyar név talán erre a számozó névadási szokásra vezethető vissza, noha „hét-ogur” törzsszövetséget nem említenek más források). Az ogurok fejedelmei, vezérei őrizték a hunokkal és Attila király dinasztiájával való kapcsolatuk emlékét, és csatlakozott a honfoglaló magyarsághoz néhány törzsük, a Krím-félszigettől északra (’Levédia’, ami a 10. századi szláv neve lehetett „Dentumagyariának”, Dentiának, míg Magyaria a Volgán túli régi Magyarország volt), vagy a Meótisznál/Azovi-tengernél (Onogoria vagy Magna Bolgaria), illetve mi csatlakozhattunk hozzájuk, úgy tűnik csak a szovárdoktól való elszakadásunk után, amikor ők a Kaukázustól délre telepedtek le a 8-9. század fordulóján (Bíb. Konst., De adm. imp., és De cerimon.; ld. a bolgárok uralkodó rétegét is az Attila-dinasztiával rokonságot tartó onogurok alkották, ld. O. Pritsak). Az ogurok emlékét a székelyek bölcs öregjei adhatták át krónikásainknak, amit Kézai úgy kompilál, hogy leírja a „hunok” bejövetelét a „700. évben”, azaz Kuber/”Csaba” ogurjait a 7. században, kik között ott lehettek a székelyek ősei (moszlim forrásokban eszkilek, eszegelek a Volgai Bolgárország népei között; ld. még szerző tanulmánykötete, 2010). A jugor”, „Jugria” nép- és területnév eredetére két variáció lehetséges: vagy az Uráltól nyugatra lévő Jug-folyó neve az alapja, vagy valóban az ogur-törököktől jön. Mindenesetre az oroszok a hanti, manysi népeket jugriknak, jugriciknek, jugricsoknak nevezték el, amikor a 15-16. századtól elfoglalták a területüket (1472: Perm elfoglalása), de a hantik és manysik soha nem nevezték magukat „jugoroknak” vagy országukat „Jugriának”. Őseik az Urál mindkét oldalánál laktak, mivel az orosz gyarmatosítók az Uráltól keletre eső területeket szintén Jugriának nevezték el (oroszok 1500-ban kelnek át az Urálon; nem kizárt, hogy a hantik, manysik a tatárok nyomására keltek át az Urál nyugati oldalára, majd az oroszok hatására vissza!). Mercator 16. századi Oroszország-térképén még egyszerre szerepel az Uráltól nyugatra, az európai Oroszország erdőövi részén a „Iugra, Iuhra, sive Iugoria, ex qua olim Hungari prodiisse feruntur” felirat („Juhra etc. …ahonnan a hungarok kijöttek”), és az Uráltól keletre is egy Ioughoria területnév. Ugyanitt feküdt Sibir, Sybir, erődített település, mely a hanti énekekben is szerepel, mint a „soberek nagy városa” (a mai Tobolszknál, az Ob-Irtis összefolyásánál, de ismerünk Szuvar települést a Volgai Bulgáriában, sőt Dagesztánban is, a Derbendi Krónika szerint). Sibir város nevéből eredt a Szibéria elnevezés a tatár korban (v.ö. Mongolok Titkos Története, idézi Ligeti L., 1986, p. 398). Az uráli, nyugat-szibériai vaskori kultúrák „helyén” később a szabirokra vonatkozó neveket, hagyományokat gyűjtöttek a néprajzkutatók a hantiktól, manysiktól az Urál mindkét oldalán (ld. ZTCs., Életünk, 1999/6). Felmerülhet, hogy mivel a „régi nevünk” szabir, szavárd volt, s fennmaradtak a hanti/osztják énekek a szabirokról, valamint ha a magyar nyelv ténylegesen őrzi az uráli nyelvekkel közös elemeket (és ha nem mi adtuk át nekik azokat, legalább részben), akkor nem lehetséges-e, hogy egykor uráli népként lettünk részei a proto-iráni (vagy proto-kisázsiai) szavárd (szubareus?) törzsszövetségnek? A kutatás rácáfolt erre: uráli nyelvrokonaink antropológiája, genetikája nagyban eltér már a honfoglalókétól is: Tóth Tibor (1965, 1969) és Éry Kinga (1982) tettek először hitelt érdemlő megállapításokat a honfoglaló magyarság bronzkori „andronovói” (Szintasta és alkultúrái), és vaskori szarmata, hun és késő szkíta kapcsolataira, melyekben csak töredékesen volt kimutatható az uráli vagy akár a mongolid elem. A genetikusok pedig a honfoglalók mindössze 7 emberi maradványából nyertek 0-1% közötti arányban uráli allélt (ez az N, apai DNS haplocsoport a genetikai „ábécében”), ami semmiképp sem eredetjelző arány, legfeljebb valamikori enyhe keveredésre utal (ld. feleségszerzés). A honfoglalóknál döntő az R1a Y-DNS haplocsoport, mely a mai magyarság genetikájában is 3260%: ez az apai marker Indiától Közép-Ázsián át Kelet-Európáig, és a szlávokig jellemzi az egyes népcsoportokat, kezdve az „andronovóiaktól”, de kisebb mértékben kimutatták mongóliai xiongnu/hun leletekben is, mivel ott erős keveredés zajlott le a kelet-ázsiaiakkal, akik főként C, L, O, Q apai haplocsoportokkal rendelkeznek (a Q-haplocsoportot kimutatták az egy-

223

kori nyugat-európai alán területeken, de a Felvidéken is, míg a mai Magyarországon nincs meg, vagy elenyésző, ld. eupedia.com). Tehát mondhatni, hogy a modern genetika, antropológia, régészet igazolja a „legendákat”, pl. az Avesztát, mely három testvérről beszél, Árjáról, Turáról és Szairimáról, vagyis a rokonvérű „árjákról”, „turániakról” és „szauromatákról” (e görög alakból lett a latin „szarmata”). Az R1b Y-DNS haplocsoport pedig egy olyan ősiráni mutáció az emberiség családfáján, amely a bronzkorban Nyugat-Európát is benépesítette, ma is ez a jellemző a nyugat-európai népekre, és szignifikáns arányban megvan az említett más eurázsiai népességeknél, így nálunk is. Külön érdekesség a mai magyarság génállományban a J2 Y-DNS haplocsoport 2,2-7% közötti, tehát viszonylag magas arányú jelenléte. Ez ElőÁzsiában honos, de „kisugárzásai” megtalálhatók a Balkánon vagy Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában (a hszin-csiangi ujguroknál 20%, ami összefügghet a párthusperzsa manicheusok itteni tömeges megjelenésével a 8. században). Így hitelesen számolhatunk a megismerhető, kutatható magyar történelem legalább 4000 évével, benne a déli-északi, majd kelet-nyugati etnokulturális kapcsolatokkal, „nyelvcserékkel”, melyek távlataiból elénk lép a „Közép népe”, az indo-iráni, proto-árja eredetű (v.ö avesztai maidhya airya = ’magyar'?), majd részben uráli nyelvűvé vált, s a hunok, ogurok által részint „turanizálódott”, eltörökösödött magyarság. Erre a „kultúrantropológiai” alapra épült és épül a történelmünk, ezek az adottságaink és feladataink, benső és külső, „szt. lászlói” küzdelmünk a „kunnal”, „Irán” küzdelme „Turánnal”, az „árnyékunkkal”, melyet a megismerés által, szeretettel, részvéttel és igazsággal, ésszel és szívvel átvilágítani kell, és nem letagadni vagy bálványozni. „Még a XVIII. században kibontakozó jezsuita történésziskola is csak addig ment el, hogy adatokat gyűjtött és publikált egy majdan megírandó nagy magyar történet számára” – írta Kulcsár Péter a Bonfini-fordításához. Mint láttuk, ezek az adatgyűjtések régóta meglehetősen tendenciózusan zajlottak, s túlzásaikra egyaránt ráépültek valóban tudományos hitelességű eredmények, de megkövültebb, igaztalan nézetek is az elmúlt 240 évben. Reménykedjünk, hogy a tények ismeretében meghaladhatjuk mind az Urál-, mind a hun-„fóbiákat”, és a 21. században a „nagy, magyar történetírás” kiegészül, megtermékenyül az itt (is) felvetett, megalapozott valóságos szempontokkal, legyőzve a „történelem” által minduntalan a szabad, tárgyilagos megismerésünk elé helyezett mesterséges akadályokat, sőt zátonyokat, melyek szellemi életünk hajóját ugyanúgy fenyegetik, mint külső boldogulásunkat.

„Barbárok okítása” – előbb Merkur isten (balra), majd az ő mintájára egy földi szobrász (itt is a kettősség!) embereket faragnak az élet fájáról lecsüngő „barbárokból” (Imago, p. 467.)

224

Függelék Per Pippin Aspaas:

Maximilianus Hell (1720-1792) és a 18. századi Vénusz-átvonulás – tanulmány a jezsuita tudományról észak- és közép-európai összefüggésekben PhD-értekezés, University of Tromsø, 2012. jan. (részletek a mű 115-132, és 146-150. oldaláról, ford.: ZTCs.)

I.2.3 A hírhedten dicsőséges felfedező, 1768-1773 (p.104) p.115. (…) Az Expeditio litteraria (‘Tudományos expedíció az Északi-sarkon’) első kötete egy beszámolóval kezdődik arról, hogyan jött létre az expedíció és milyen a nemzetközi környezet, melyben a könyv íródott. Hell bevezetője, mely mostanáig kiadatlan volt, olvasható a III.3. fejezetben. Az első kötet többi része nagymértében tulajdonítható Hell munkatársának, Sajnovicsnak. Tartalmát így foglalhatjuk össze: I. kötet, Historicus Part I: Az expedíció története, beleértve az egész utazás naplóját; Part II: A lappok néprajzi leírása; Part III: A “lapp nyelvről”, a magyar nyelvvel való egységéről, és az “ázsiai nyelvről” általában. p.116. Az “egész utazás naplójának” szerzője, Joannes Nepomucenus Sajnovics SJ220 (1733-1785) Tordas faluban nevelkedett Fejér megyében (Alba Regalis 221), délnyugatra a mai Budapesttől. Családja horvát eredetű volt, a 17. században telepedett le Fejér megyében, ahol elmagyarosodott. Nemzetiségével kapcsolatban Joannes Sajnovics úgy fogalmaz, hogy “Magyarországon születtem és nevelkedtem, magyar szülőktől”, ami magában foglalja, hogy anyanyelve a magyar volt.222 Már 1748-ban, 15 évesen belépett a Jézus Társaságba. Azután elvesztette mindkét szülőjét. Mivel belépett a jezsuitákhoz, Joannes lemondott a Sajnovics-birtokról bátyja, Matthias javára, aki az egyedüli örökös lett. Alsófokú iskoláit Győrben (Jaurinum) és Budán végezte, s Trencsénben (Trenchinium) volt novícius mielőtt Nagyszombatba (Tyrnavia) ment a filozófiai fakultásra 1751-ben. Egyik egyetemi tanára volt Georgius Pray SJ

225

(1723-1801), aki később vezető történész lett Magyarországon. Valószínűleg Franciscus Weiss is tanította. Maga Sajnovics Pozsonyban (Posonium) tanított az 1750-es évek közepén, mielőtt a bécsi egyetemre ment, ahol teológiát tanult, majd Hell munkatársa (bidellus) lett 1758/59-ben és 1759/60-ban. Feladatainak egyike volt, hogy a császári asztronómust titkárként szolgálja. Az 1768-70-es útinapló kézírásával összehasonlítva meggyőződhettem róla, hogy Hell levelezésének minden fennmaradt átiratát az 1757-59-es periódusból Sajnovicsnak kellett készítenie.223 Titkári tevékenységét alátámasztja egy levél, melyet Franciscus Weiss írt, kelt Nagyszombat, 1758. december 23., melyben Weiss kéri Hellt, hogy “az Efemeridáid részeit másoltasd le tisztelendő Sajnovics mesterrel”.224 1764-ben, Sajnovics szerepel egy Theologi 4. Anni elnevezésű listán (‘negyedéves teológia-hallgatók’) a bécsi egyetem egyik jezsuita katalógusában. Ugyanebben az évben részt vesz megfigyeléseken is Hell obszervatóriumában.225 1765-ben Sajnovics ismét Pozsonyban szolgált, mielőtt kinevezték Franciscus Weiss munkatársának (socius) ___________________ 220 Ejtsd:

Sainovics, Sajnovits, Sajnovich, etc. Regalis (L) = Fejér (H), Weißenburg (G). 222 Sajnovics, Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse 1770a1, p. [x] = [1771], p. [x]: “Ast ego, quem in Ungaria ab Ungaris Progenitoribus nasci, atque educari contigit, quique Sermone Patrio publica compluribus annis munia pertractavi,” etc. 223 WUS Vienna. A levelezés átiratai 1760. évből hiányoznak, míg az 1761-től kezdődő átiratok másik kéztől erednek. a a 224 Weiss Hellnek Bécsbe, kelt Nagyszombat 1758. dec. 23. (WUS Vienna, secr. copy): “[…] q[uo]d R V pro singulari sua in me benevolentia Per R. M. Sajnovics, petita ex Suis Ephemeridibus describi Curet”. Az Efemeridák alatt lehet, hogy itt egy naplót kell érteni, vagy a megfigyelésekről szóló folyóiratot, nem szükségképp a kinyomtatott Efemeridákat. 225 Hell, “Observationes Astronomicæ Anni 1763, et 1764. Viennæ et aliis locis factæ” 1764b, pp. 322-323. 221 Alba

p. 117. a nagyszombati obszervatóriumban egy évvel később.226 Innen érkezett Sajnovics Bécsbe, röviddel az expedíció indulása előtt, hogy újra a császári asztronómus munkatársa legyen, immár a messzi Északra vezető expedíciójában.227 Hogy miért Sajnovics lett kiválasztva az expedícióra, rejtély. Két magyarázat létezik a szakirodalomban erről, melyek mindegyike elsődleges forrásokon nyugszik. Az Expeditio litteraria (ld. alább) bevezető fejezetében, Maximilianus Hell egyértelműen állítja, hogy Sajnovicsot azért választotta, mert megnyerő személyiség, jó egészséggel bír, és képzett a csillagászatban. Másutt azonban egy ellentmondó magyarázat szerepel, ami bizonyos megfontolásra késztet. Hell atyával ellentétben, Sajnovics anyanyelve a magyar volt. A norvégiai Finnmark vidéken Sajnovics belefogott a “lapp” (számi) nyelv alaposan vizsgálatába, melyről Koppenhágában kiadta a Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (‘Bizonyí226

tás, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz’, 1770a1) című művét. A kutatás csak mint Demonstratio-t említi, amely az összehasonlító nyelvészet klasszikusa lett. Már az 1770-es és 1780-as években nagy figyelmet keltett. A Demonstratio szövegében azt a magyarázatot találjuk, hogy Sajnovicsot azért választotta Hell útitársnak, hogy kutassa a lehetséges nyelvi kapcsolatot a számi nyelv és a saját, magyar anyanyelve között. A Demonstratio első, koppenhágai kiadásában Hell atya elismeri, hogy azért kérte fel Sajnovicsot e kutatás elvégzésére, hogy rámutassanak bizonyos módszertani irányelvekre a számi nyelvű népességgel kapcsolatban, és sosem engedte neki, hogy feladja, noha a feladat nehéznek bizonyult. A Demonstratio második, bővített kiadása, mely Nagyszombatban jelent meg Sajnovics visszatérése után, még tovább megy. Hell most beszámol egy helyi számival történt beszélgetésről Vardø-ben. És a számos egyéb kiegészítés között találunk egy hosszú levelet Helltől Sajnovicsnak, mely a „magyar dialektus” (ma valaki mondhatná, hogy a finnugor nyelvek) lehetséges kínai öröksége mellett érvel. _________________________ 226 Hell Efemeridái Sajnovicsot is említik a csillagnézők között Nagyszombatban 1767 januártól kezdve (Hell, “Observationes Astronomicæ Anni 1766. Viennæ & aliis locis ab exercitatis Observatoribus factæ” 1767b, pp. 272-276). 227 Az alapvető adatokat Sajnovics korai pályájáról Kisbántól 1943, Erdőditől 1970, Hell Efemeridáinak függelékéből és a jezsuita katalógusokból, Austria. Catalogi Breves 1763-1765 and 1766-1769 vettem.

p. 118. Sajnovics útitársként való választásának okára a következő állítást találjuk a második kiadás kissé átfogalmazott bevezetőjében:228 Ő [ti. Hell], ugyanazzal a jóakarattal, amit már egy ideje tanúsított irántam, míg két éven át megtett munkatársává a bécsi obszervatóriumában, azért is választott engem erre az északi expedícióra, és hozott Finnmarkba, mint útitársat és segédet, hogy különösen a lapp nyelv kutatásában segítsem [dőlt kiemelés a szerzőtől]. Ez volt az oka, hogy magyarok a lappokhoz látogattak, hogy próbának vessék alá a magyar és a lapp nyelv közötti összefüggés feltételezését, melyet nagytiszteletű Hell atya már előtte kialakított, Schefferus Lapponia és Büsching Erdbeschreibung című munkáit olvasva, a feltételezést, melyet oly gyakran emlegetett nekem az utazás alatt. Ennek az idézetnek az első része hiányzik a Demonstratio első kiadásából. Erről a kiegészítésről a második, nagyszombati kiadásban azt a benyomást kapjuk, hogy Sajnovics képességei

227

a nyelvi kutatásokra ugyanolyan fontosak voltak, mint a csillagászati képzettsége, amikor Hell az útitársának választotta. A rejtélyes következetlenség (puzzling inconsistence) a két állítás között felveti a kérdést: Sajnovicsot azért választotta útitársnak, hogy a lapp nyelvet kutassa, vagy azért, mert megnyerő személyiség volt és képzett csillagász? Egy magyar szerző, aki már számos cikket publikált a Hell-Sajnovics expedícióról, Bartha Lajos, egyik 1983-as cikkében feltételezi, hogy Hell igazi szándéka az volt, hogy Sajnovicsot egy új csillagda igazgatójává teszi, melyet a budai jezsuita főiskolán szeretett volna létesíteni. Azáltal, hogy Hell magával hozta a dicsőséges expedícióra, segíteni akart ígéretes tanítványának, hogy elnyerje ezt a pozíciót. A számi nyelv és a magyarral való kapcsolatának kutatása véletlen volt, míg Norvégiában tartózkodtak, állítja Bartha. Csupán ennek megtörténte után határozott úgy Sajnovics, hogy _____________________ 228 Sajnovics Demonstratio … [1771], pp. [xi-xii]: “Ipse enim me, eadem benevolentia, qua olim jam biennio integro Viennæ in Astronomicis sibi ad manus esse voluit, Expeditionis quoque hujus ad Arctos delegit comitem, & laborum suorum, ac potissimum (disquisitionis Idiomatis Lapponici causa suscipiendorum) futurum socium, secum in Finmarchiam detulit. // Hic enimvero inter Lappones versari licuit Ungaris, hic conjecturam, quam R. P. HELL de convenientia Idiomatis Ungarici cum Lapponico, pridem antea e Lapponia SCHEFFERI, & Geographia BÜSCHINGII mente præconceperat, mihique per iter sæpius commemoraverat, periclitari […]”. A zárójeleket a disquisitionis … suscipiendorum körül nehéz megmagyarázni. Fordításomban úgy értelmeztem, hogy az ac potissimum a zárójelek közé tartozik. Monika Ehlers ugyanezt a javítást tette (cf. Sajnovics 1972, p. 9). Az idézet második része, Hic enimvero etc., mindkét kiadásban megjelenik, a figyelemreméltó kivétellel, hogy az eredeti Ungaro (‘egy magyar’) Ungaris-ra (‘magyarokra’) változott a nagyszombati kiadásban (cf. Sajnovics 1770a1, p. [xi] versus Sajnovics [1771], p. [xii]). Következésképpen nem csak ‘Sajnovics, a magyar’ volt az, aki a lappok között járt, hanem ‘Hell és Sajnovics, a magyarok’.

p. 119. mentorának tulajdonítja az “alapos előrelátást az expedíció tervezésében, s ezáltal növeli kollégája hírnevét”.229 Décsy Gyula és Wolfgang Veenker, a nagyszombati Demonstratio újabb kiadásának utószavában (1972) állítják, hogy Sajnovics „valószínűleg csupán udvariasságból”230 vette bele Hell hosszú levelét és más kiegészítéseket a nagyszombati kiadásba. Mind Bartha, mind a Demonstratio újabb kiadásának szerkesztői jó nyomon járnak. Azonban a nagyszombati kiadás eltérései és kiegészítései többet jelentenek, mint pusztán udvariasságot. Hell kéziratainak kutatása során Bécsben kiderült számomra, hogy a Demonstratio számos jelentős kiegészítését egyáltalán nem Sajnovics tette – ezeket valójában Hell diktálta, szóról-szóra (ld. Fig. 1 és 2 alább). Az történt itt, hogy Maximilianus Hell akarta learatni a dicsőséget a ‘lapp-magyar’ nyelvi kapcsolat felfedezéséért, s mi több, ezt nem véletlenül fedezte fel, hanem gondos tervezés eredményeként. Egy levelében, melyet a fent említett jezsuita Georgius Pray-hoz írt, aki épp ebben az időszakban a magyar történelem egy prominens kutatója volt, Hell kijelenti:231 228

Ezért mindehhez semmi köze sincs Sajnovics atyának, sem egyéb kutatásának az expedíció során, leszámítva, hogy segített nekem néhány feladat elvégzésében az irányításom és elképzeléseim szerint; bárminek, ami felfedezésre, kidolgozásra stb. került, csak hozzám van köze, és a Demonstratio a lapp és a magyar nyelv azonosságáról, ugyanúgy a mű szerkezete, bizonyításainak kidolgozása s így tovább […] az én elképzeléseim és irányításom szerint jött létre. Ez a kijelentés éles ellentmondásban van a nyilvánosság előtt megjelent kijelentésekkel. Egy levélben, melyet Mária Terézia gyóntatójának, Höller SJ atyának írt, Hell így fogalmaz (Vardø, 1769. ápr. 6.):232 ___________________ Bartha 1983, p. 300: “Ezért azt a gyanút keltik, hogy Sajnovics utólag szerette volna bemutatni, mennyire előrelátóan járt el Hell az expedíció szervezésénel, ezzel is öregbítve rendtársa hírnevét”. 230 Décsy & Veenker 1972, p. 159: “wahrscheinlich nur aus Höflichkeitsgrunden”. 231 Hell egyik levele Georgius Pray-nak, idézi Jászó Anna 1983, p. 259: “Nihil ergo horum omnium ad Patrem Sajnovics pertinent; nihil etiam de laboribus in Expeditione susceptis ad eum spectat, nisi quantum is [scripsi; in Jászó] sub mea directione, et juxta mentem meam mihi in quibusdam ad manum fuit; quidquid igitur detectum, elaboratum, repertum et cetera est, id solum ad me pertinet, ipsaque demonstratio identitatis idiomatis Lapponici et Ungarici, quoad oeconomiam operis, argumenta, dispositionem et cetera … mea confecta est mente, et directione …”. A levelet Jászó nem keltezte, de hivatkozik a forrásra: “les ms. de la Bibliothèque de l’Université de Budapest, Collection Prayana, T. XVIII, pièce no 24, feuillet 2”. 2007 novemberében, tudományos munkatársamtól, Kunszenti Ágnestől, megrendeltem a Hell által Pray-nak írt összes levelet az ELTE Egyetemi Könyvtárából, Budapest. Kaptunk egy DVD-t, amely tekintélyes számú levelet tartalmazott, melyeket Hell írt Praynak (ld. Kiadatlan források, 1a), de egyik sem tartalmazta a fentieket. 232 “Mira dei dispositio, quod socium linguae nostrae gnarum P. Sajnovics meae hujus expeditionis elegerim. Laudemus Deum in inventione fratrum nostrorum” (idézi Pinzger 1927, p. 93). 229

p.120 Isten titokzatos műve, hogy Sajnovics atyát kellett választanom az expedíciómban útitársul, aki ismeri a nyelvünket. Adjunk hálát Istennek a testvéreink [i.e., a számik] felfedezéséért! Egy másik levél Vardø-ből, melyet Antonius Pilgram-hoz címzett, a cs. és kir. csillagda helyetteséhez, még vadabb állításokat tartalmaz (Vardø, 1769. április 5.):233 „A prófétikus lélek szállt meg [Téged], mikor azt írtad a leveledben Sajnovicsnak: ’Ezerszer üdv a sötét pastorellának’, s hogy ’lapp eklogákat várok tőled’ [Nigram pastorellam… millies saluto, et Lapponicas ab eo Eclogas excpecto]. Valóban, Te és az egész művelt Európa új felfedezést várhat a lapp népre vonatkozóan, amit egész Európa ámulattal fogad majd. Jóma-

229

gam, aki a kezdetektől kialakítottam ezt a feltételezést a lappokról, adtam neki [Sajnovicsnak] néhány szabályt és elvet, melyek szerint végezheti a kutatását, és most olyan bizonyítékokhoz jutottunk, hogy nincs ember, aki kételkedhetne ebben. Igen, igen, Sajnovics képes elkészíteni a „lapp eklogákat”; teljesen elégedett vagyok, hogy őt választottam útitársnak, aki olyan készséges és enynyire rövid idő alatt képes volt megtanulni a lapp nyelvet. Megkértem, hogy készítsen néhány emlékezetes történetet a naplónkból és küldje el Neked, hogy megoszthasd a barátainkkal Bécsben… Kérlek arra is, tedd lehetővé, hogy ez a felfedezés eljusson Van Swieten úr fülébe; örülni fog neki, mivel ő volt az egyik, aki ajánlotta, hogy elvégezzem ezt a kutatást; de kérlek, csupán általános információt adj neki, hogy ezek [a lappok, vagy számik] nem amerikaiak, hanem valóban keletiek, és majd részletesen tájékoztatjuk őt, ha visszatértünk.”. A számi népcsoport egész kutatásának ötletét Van Swieten-nek (egy jezsuita-ellenesnek!) tulajdonítja, ami egy olyan részlet, mely még sosem került felszínre a Hell- vagy Sajnovicsszövegekben. Hell részéről a felfedezés dicsősége iránti féltékeny igény magyarázatát kutatva, pillantást kell vetnünk azokba a helyi összefüggésekbe, melyekben a Demonstratio kialakult. Míg Dániában, Norvégiában tartózkodtak, Hell és Sajnovics a nagyhatalmú belügyminiszter, Otto Thott (1703–1785) pártfogását élvezték, aki a koppenhágai egyetem patrónusa, a koppenhágai Királyi Tudományos Társaság elnöke (praeses) és a ‘misszionárius bizottság’ feje volt, amely ____________________ 233 Hell Pilgramnak, Vardø, 1769, ápr. 5. (idézi Pinzger 1927, pp. 67-68): “Euer Erhw. müssen einen prophetischen geist gehabt haben, da Sie an Hh. Saj. in Ihrem brieffe geschrieben: Nigram Pastorellam ... millies saluto, et Lapponicas ab eo Eclogas exspecto: in wahrheit, Sie, und die gantze europäische gelehrte welt haben eine neue entdekung der Lappländischen nation zu erwarten, die gantz Europa mit erstaunen vernehmen wird; ich der ich gleich anfangs von denen Lappländern diese muthmassung gefasset, gab Ihm einige Regeln und criteria, nach welchen er diese untersuchung machen solte, und nun sind wir so im klaren, dass kein mensch daran zweiflen wird. ja ja in wahrheit, er ist in stande Lappländische Eclogen zu machen; ich bin recht vergnügt, dass ich ihme zum Reise gefährten gewählet, der so fertig und in so kurtzer Zeit die Lappländische sprache hat erlehrnen können. ich habe ihme gebetten, auß unserm diario einige merkwürdigkeiten auß zu ziehen und an Euer Ehrw. zu schreiben, die sie mit unsern Wienner-freunden communiciren könen [...]. Machen Sie doch, ich bitte Sie, dass diese entdekung zu ohren des Hh. von Swietten komme; sie würden ihm ein Vergnügen machen, als welcher mich ersuchet, diese untersuchung zu machen; melden Sie Ihm aber nur en general, dass Sie keine amerikaner, sondern wahrhaftig orientaler sind, wie wir die Ehre haben werden, ihm außführlich zu berichten”.

[a Nigra pastorella, ’fekete pásztorlányka’ kifejezés eredete bizonytalan; létezik ugyan egy molyféle, amelynek rendszertani neve Phyllonorycter pastorella, de ez nem fekete és nehezen illeszthető a Hell-expedíció összefüggésrendszerébe; bár Hellék a flórát és faunát is vizsgálták, leginkább okkult kifejezésnek tűnik – a ford.]

230

p.121. felelős volt a számi területek egyházi ügyeiért (Collegium de cursu evangelii promovendo). Thott elismerte Hell és Sajnovics szakértői státuszát és támogatta erőfeszítéseiket, hogy a számikat, mondhatni, mint a ‘magas Észak ősmagyarjait’ kutassák. Jelentős döntése volt, hogy az épp kiadott hivatalos dán-lapp szótárt felülvizsgálják és újra kiadják a magyar helyesírásnak megfelelően, megfogadva a magyar látogatók ajánlásait. Ennek megfelelően Thott nem vette figyelembe a norvég lelkipásztorok és misszionáriusok tiltakozásait, akik már kialakítottak egy eltérő nézetet a számik nyelvéről és eredetéről.234 A ‘királyi pecsét’, mely Hellt és Sajnovicsot védte, míg Dániában és Norvégiában voltak, biztosította a Koppenhágai Királyi Társaság minden oszlopos tagjának együttműködését is. Ez kitűnik Sajnovics Demonstratio-jának befejező részéből, ahol számos tudós neve megjelenik, akik hozzájárultak Sajnovics tanulmányaihoz, könyvek kölcsönzésével és egyéb segítséggel. Nem meglepő, hogy Sajnovics Thott-nak ajánlotta a Demonstratio mindkét kiadását. Azonban 1770 decemberében, egy államcsínyt követően, melyet VII. Keresztély udvari orvosa, Johann Friedrich Struensee (1737-1772) hajtott végre, Thottnak le kell mondania minden hivataláról. Hell és Sajnovics elvesztették fő patrónusukat Koppenhágában, és a dán-norvég nyelvpolitika „magyarizálása” vis-à-vis a számikkal, abbamaradt. Időközben azonban a két jezsuita hazatért, és a Demonstratio napirendre került a közép-európai szellemi életben. Visszatérésükkor a magyar felvilágosodás szellemi-kulturális központjaiba, melyek közé tartozott a Habsburg-főváros, Bécs, a magyar főváros, Pozsony és a magyar egyetemi város, Nagyszombat, Hell és Sajnovics belefogtak harcukba, hogy a magyar nyelv és történelem szakértőinek ismerjék el őket. A Demonstratio második kiadása, melyet Nagyszombatban adtak ki valamikor 1771 február és április között,235 számos hivatkozást tartalmaz, __________________ 234 Erről a történetről részletesen újra beszámolt Martinussen 1992 (norvégül; rövid angol összefoglalást a következtetéseiről ld. Hovdhaugen et al. 2000). Ld. még Aspaas megjelenés előtt (finnül) és Sammalahti 1996. 235 Gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy a kiadás éve hiányzik a Demonstratio első és második kiadásának címoldalairól. A koppenhágai kiadáson ez szerepel: Regiae Scientiarum Societati Danicae praelecta Hafniae mense Januario Anno MDCCLXX (‘Felolvasták a Dán Királyi Tudományos Társaságban Koppenhágában, 1770. január hónapban’). A nagyszombati kiadásban ezt olvassuk: Regiae Scientiarum Societati Danicae praelecta, et Typis excusa Hafniae Anno MDCCLXX. Recusa Tyrnaviae (‘Felovasták a Dán Királyi Tudományos Társaságban és kiadták Koppenhágában 1770. évben. Új kiadás Nagyszombatban’). A kiadás dátuma jól dokumentált az első kiadás esetében: március 4-én a korrektúrákat még olvasták, de 1770. ápr. 10-én megkapta a tisztázatot Sajnovics a nyomdától (Sajnovics útinaplója, 1770. márc. 4. és ápr. 10. [WUS Vienna]). A második kiadás nem ilyen könnyű eset. A levelezések megerősítik mindazonáltal, hogy ezt 1771 januárját követően adták ki, mert egy levélben azt írja Hell Georgius Pray-nak Pozsonyból: “Pater Sajnovics vix mense Januario (l

231

p.122. melyek Hellt ‘Hungarus’-nak, magyarnak nevezik. Az első kiadás csak Sajnovicsra hivatkozik ‘Hungarus’-ként. A koppenhágai és a nagyszombati kiadás közötti intervallumban, az ’egy magyar’, Sajnovics munkájából ’két magyar’, Hell és Sajnovics munkája lett (ebben a sorrendben).236 Mi történt közben? Emlékeztetnünk kell, hogy Maximilianus Hellről feljegyezték, hogy folyékonyan beszélte a latint, németet és a “szlávot” – nem a magyart –, amikor belépett a Jézus Társaságba 18 éves korában. Szülei mindketten német anyanyelvűek voltak. Mindazonáltal, 1756-ban egy jezsuita dokumentumban úgy szerepel, mint Ungarus Schemnicziensis (‘selmecbányai magyar’).237 A ‘nem magyar anyanyelvű magyar’ státuszával nem volt semmi probléma, de csak egy bizonyos pontig. A Hungarus korai modern identitása, melyet bármely személy vallhatott, aki a soknemzetiségű Magyar Királyságban született és nevelkedett, tekintet nélkül anyanyelvére, növekvő nyomás alá került a közép-európai felvilágosodás folyamán. 1770-től kialakult egy versengő, rátarti magyar identitás, melyet befolyásos értelmiségiek egy csoportja táplált. Közülük többen tartoztak Mária Terézia ún. “magyar testőrségéhez”. A magyar testőrök nem egyszerűen a magyar nyelvükre alapozták az identitásukat, hanem sokkal inkább az „előkelő származásra és a társadalmi zártkörűségre”.238 Miként Hell és Sajnovics, úgy a magyar testőrök is előtérbe helyezték a magyar nyelvet, de nem voltak lelkesek azon nyelvrokonsági – és ezáltal történeti rokonsági – elméletek iránt, melyek kevésbé nemes népekhez kapcsolják őket, akik az európai civilizáció határain, sőt azontúl élnek. ____________________ Viennam excurrere poterit, neque enim opus ejus mense Januario typis absolvendum arbitror, gaudebo, si vel cum fine februarij me inviserit” = “Sajnovics atya aligha tud Bécsbe menni januárban, és kétlem, hogy ez a munkája kijön a nyomdából ebben a hónapban: boldog lennék, ha február vége tájára elvégezné” (Hell Pray-nak, kelt Bécsben, 1771. jan. 4. [EL Budapest]). Egy levélben, mely 1771. jan. 10-én kelt, Hell ugyanőt kéri, hogy küldjön el Nagyszombatba néhány szöveget “pro opusculo Patris Sajnovics reprimendo” = “Sajnovics atya művének új kiadásához”. Fontos, hogy Pray gondoskodjon erről, amilyen gyorsan csak lehet, és hozzáteszi, “hujus enim defectu dissertatio Patris Sajnovics nondum inchoari potuit” = “mert enélkül Sajnovics atya képtelen lesz elkezdeni a munkáját” (Hell Pray-nak, kelt Bécsben, 1771. jan. 10. [EL Budapest]). Egy 1771. márc. 29-i levélben megjelenik, hogy Sajnovics már megérkezett Bécsbe, valószínűleg azért, hogy intézze a Demonstratio új kiadásának megjelenését (Hell Pray-nak, kelt 1771. márc. 29. [EL Budapest]). Ugyanez év májusától Sajnovics visszatért Nagyszombatba és műve kedvező bécsi fogadtatásával büszkélkedett (Sajnovics Joannes Nagynak, kelt Nagyszombat, 1771. máj. 12. [átirata: Holovics 1972]). Ld. még Gheno 1975 (olaszul) jól tárgyalja a nagyszombati kiadás nyomtatott szövegének belső tulajdonságait. 236 Azt is megemlíthetjük, hogy egy korai kéziratos vázlatban az Expeditio litteraria előjegyzéseivel kapcsolatban, Hell Sajnovicsot nevezi meg az első kötet egyik fejezetének szerzőjeként: “Sajnovics atya értekezése a magyar és a lapp nyelv azonosságáról”. Azonban minden nyomtatott változatból kitörölték Sajnovics nevét, és ezekben Hell már csak a “lapp nyelv kutatásáról és eredetéről” szóló fejezetről beszél (ld. alább, III.2. fejezet, Tomi I. Pars III. Caput I). 237 Pinzger 1920, p. 30. A kérdéses dokumentum a Liber votorum domus Professae Viennensis, a négy esküt tett [professe] jezsuiták jegyzéke, melyek közül a negyedik a pápának tett hűségeskü. Ez az ünnepélyes szertartás Hell esetében 1756-ban zajlott le, Sajnovicsé 1766-ban. 238 Kontler 2011, p. 139; és újra Kontler kiadás előtti művében.

232

p.123. Ebben a helyzetben Hell és Sajnovics a Demonstratio második kiadását megtöltötte számos hivatkozással a magyar nyelvű tekintélyekre, akiknek legtöbbje jezsuita volt, s akik már olvasták az első kiadást és magukévá tették fő tézisét: hogy szoros rokonság létezett a magyarok és számik között. Mi több, az összefoglaló fejezet kimondottan hivatkozik Mária Terézia támogatására, és (még ködösebben) “minden egyes magas állású emberre” a magyar fővárosban, Pozsonyban.239 Azonban 1770-től nem volt elegendő Mária Terézia és kegyeltjeinek pártfogásáért folyamodni, mert a császárnő nagymértékben elidegenedett a magyar testőrségétől, a magyar országgyűléssel való keserű összeütközést követően 1764-65-ben. Mindazonáltal, Bécs és Magyarország helyi viszonyában, egy magyar-lapp rokonság felfedezése és az ezzel járó magyar történelmi spekulációk vonatkozásában a fő ‘tudományos tőke’ az volt, amit a két jezsuita gyűjtött a messzi Északon. Hell atya nem volt hajlandó átengedni mindazt a megtiszteltetést, amit Sajnovics szerzett. Nem volt hajlandó elismerni kollégáját a magyar történelem tekintélyes kutatójaként, melyet ő tervezett továbbfejleszteni nagy művében, az Expeditio litteraria-ban, miközben magyarul sem tudott jól. Ez magyarázza, hogy Maximilianus Hell miért ragaszkodott ahhoz, hogy neki tulajdonítsák a lapp-magyar felfedezés dicsőségét, és hogy született magyarnak tartsák Sajnovics mellett. A Demonstratio „harmadik kiadása” az Expeditio litteraria részeként jelent meg, pontosabban az első kötet harmadik része tartalmazta. Hell levelezése 1771-72-től, számos befejezetlen értekezéssel és jegyzettel, melyek fennmaradtak iratai között a bécsi egyetemi obszervatóriumban, akut érdeklődést tanúsít a ‘magyar kérdéssel’ kapcsolatban.240 Hell atya a magyarok korai történetének fő forrásait tanulmányozta ebben az időszakban, köztük ‘A magyarok cselekedeteit’ (Gesta Hungarorum), melyet 1200 körül írt az ún. Anonymus, vagy Béla király jegyzője, és a De Administrando Imperio-t (‘A birodalom kormányzásáról’), Constantinus Porphyrogenitus, egy 10. századi bizánci császár és író művét.241 ______________________ Sajnovics [1771], p. 127: “quemquam ex summis in Republica nostra Viris, […] prout mihi experiri licuit, quando superiore Autumno plerosque Eorum præsens veneratus sum”. 240 Ld. Kiadatlan források 1c and 2c. 241 Az Expeditio litteraria két fejezetét feltételezhetően Anonymus-nak és VII Constantinus Porphyrogenitus-nak akarta szentelni (ld. III.2. fejezet, Tomi I. Pars III. Caput VI-VII). Anonymus-ról ld. Martyn Rady és Veszprémy László kiváló sorozatában: Central European Medieval Texts (Anonymus 2010). Porphyrogenitus-ról, ld. Moravcsik, Jenkins és Dvornik kiadásában (Constantine VII Porphyrogenitus 1962-67). 239

233

p. 124 ÁBRÁK, 1a, 1b, 1c, 1d MAXIMILIANUS HELL HATÁSA SAJNOVICS DEMONSTRATIO-JÁNAK MÁSODIK KIADÁSÁRA

1a. ábra: Részlet Sajnovics Demonstratio-ja első kiadásának bevezetőjéből (Sajnovics 1770a1, bevezető, oldalszám nélkül). Megjegyzendő, hogy itt az első bekezdésben nincs említés Maximilianus Hell magyar eredetéről. A második bekezdés így kezdődik: “Hic enimvero inter Lappones versari licuit Ungaro …” (“Ez alkalommal lehetséges volt egy magyarnak, hogy a lappok között időzzön …” [kiemelés P.P.A.]). Digitalizálta a szerző.

234

1b. ábra: Részlet Hell kéziratából “Jn adlocutione ad Societatem Regiam” (WUS Vienna), vázlat a Sajnovicsnak Nagyszombatba küldendő útmutatásokról 1770/71. telén. Hell kézírása. Fordítás: “Megjegyzés a [koppenhágai] Királyi Társaságnak // A szavak után: ‘Császári és Királyi Asztronómus a Bécsi Egyetemről’, [hozzá kell tenni a következőket:] ‘egyúttal magyar nemzetiségű, akit meghívott Vardøhus-ba Ő Hatalmas Fensége VII Keresztély, Dánia és Norvégia királya, hogy megfigyelje a Vénusz tranzitját a Nap korongja előtt. Mivel nevezett Hell, korábban tanárom az asztronómia tudományában, engem választott útitársául, hogy segítsem asztronómiai feladataiban, és különösen a lapp nyelv vizsgálatában, elindultam Finnmarkba, ahol nagyjából egy esztendőt töltöttem. // Ez alkalommal lehetséges volt a magyaroknak, hogy a lappok között időzzenek; ez alkalommal lehetséges volt ellenőrizni Hell atya feltevését, mely Büsching: Geographia [“Erdbeschreibung”], és Schefferus: Lapponia című művén alapult, s amit gyakran említett nekem az utazás folyamán; [ez alkalommal lehetséges volt] összehasonlítani a kiejtésüket a magyar nyelvvel etc. etc.’ […]”.

235

1c. (alul) és 1d. ábrák (felül): A megegyező oldalak Sajnovics Demonstratio-jának második kiadásából (1771, számozatlan bevezetés). Megjegyzendő, hogy Hell útmutatásait (1b. ábra) híven követi. A legfontosabb változások között van a következetes meghatározás Hell ’magyar’ voltáról. Például, míg az első kiadásban: “Hic enimvero inter Lappones versari licuit Ungaro …” (1a. ábra), a második kiadásban: “His enimvero inter Lappones versari licuit Ungaris … (1d. ábra; “Ez alkalommal lehetséges volt a magyaroknak, hogy a lappok között időzzenek…” [kiemelés P.P.A.]).

236

ÁBRÁK, 2a. ÉS 2b MAXIMILIANUS HELL HATÁSA SAJNOVICS DEMONSTRATIO-JÁNAK MÁSODIK KIADÁSÁRA, II. RÉSZ

2a. ábra: Részlet a Demonstratio második kiadásából (Sajnovics 1771, p. 119), látszólag összegzést ad egy valódi levélből, melyet Hell írt Bécsben Sajnovicsnak.

237

2b. ábra: Hell kézirata, mely ezekkel a szavakkal kezdődik: “Jn eo autem opere ...”, az útmutatások vázlata, melyet Sajnovicsnak küldött Nagyszombatba 1770/71-telén. Az első sorok fordítása: “Ezenfelül, ugyanebben a műben (mint Hell atya azonos leveléből értesültem, melyet legutóbb küldött nekem Bécsből), ő nem csupán bizonyítja mindkét nép, a magyar és a lapp közös eredetét, hanem a súlyos bizonyítékok eszközeivel azt is bemutatja, hogy a Fenni, vagy finnek az ősei mindazon különböző törzseknek, melyek a magyar nyelvet használják, és különösen azt, hogy a Magyarországon lakó legnemesebb magyar törzs őshazája, Carjelia volt, és hogy a karjeliaiak a magyarok és hungarok [Magyarorum et Ungarorum] igazi ősei […]”. Hell kézírása.

p.132 Térjünk vissza most az Expeditio litteraria előjegyzéseinek kérdésére. Sajnovicsnak a számi nyelvről írt munkájától eltérően, az első kötet második része (amely a lappok néprajzi leírását tartalmazza) sosem jelent meg. A fennmaradt kéziratok elenyészőek és jelentéktelenek a magyar történelemről és nyelvről írott szövegekhez képest. Azonban, mikor az Expeditio litteraria ezen részének fejezetcímeit vizsgálja valaki, felébred a gyanú, hogy ez főként egy másik munka összefoglalása, melyet a norvég pap és a lapp nyelv professzora, Knud Leem (1697-1774) írt. A fejezetcímek a kétnyelvű, gazdagon illusztrált ‘A finnmarki lappok leírása’ (Beskrivelse over Finmarkens Lapper / De Lapponibus Finnmarchiae … Descriptio, Copenhagen 1767) című munkában esetenként teljesen azonosak a Hell által tervezett fejezetekkel.242 Néhány magyarázatot valószínűleg hozzátett Hell a lappföldi élményei alapján, de feltételezhető, hogy az Expeditio litterariá-nak ez a része főként Leem munkáján alapszik.” ________________________ V.ö. Leem 1975 (facsimile kiadás) vs. Hell előjegyzései. Részletesebben tárgyalja a Leem-Hell kapcsolatot, Aspaas kiadás alatt.

242

238

I.2.4 Az ex-jezsuita, 1773-1792 (p. 136) p.146. (…) A szabadkőművesség egy olyan hálózatot jelent, amely nyíltan szembenáll a jezsuita renddel. A szabadkőművesség (freimaurerei, freemasonry, muratori libri), annak ellenére, hogy a pápa ismételten elítélte őket (1738- és 1751-ben), megvetette lábát a katolikus Bécsben az 1740-es évek elején, innen pedig elterjedt más, közép-európai városokban is. A kőműves páholyok (loge, lodge) részint katonai, részint polgári jellegűek voltak. Hitvallásukat erősen befolyásolták a protestantizmus és a felvilágosodás eszméi, de amint a tolerancia törvényei kezdtek életbe lépni az 1770-es és 1780-as években, széleskörű vonzerőt gyakoroltak a katolikusokra is. Mint Hermann Haberzettl, az osztrák ex-jezsuiták történésze a 18. század utolsó negyedében leírja, a szabadkőművességnek lényegében három célja van: “előmozdítani a nevelést, a vallási toleranciát, és enyhíteni a szenvedést”.285 Mindhárom cél összhangban volt a felvilágosodás eszméivel, melyeket pártolt II. József. 1781-ben az udvar teljesen elismerte a szabadkőművesek egy csoportja által alapított páholyt, a “Zur wahren Eintracht”-ot (‘Az igazi Egységért’). Ehhez a páholyhoz még egy kis számú ex-jezsuita csoport is csatlakozott. Hamarosan meghatározó polgári páholy lett az osztrák fővárosban, ______________________ 282 Hviid

2005, p. 370; Feil 1861, pp. 372-373 (“ums Jahr 1764”). Hviid 2005, p. 370: “Men paa den anden Side stak der maaskee ogsaa lidt Jesuitisme derunder; thi vare de første Medlemmer af dette Compagnie, bleve nok ogsaa de øvrige valgte af samme Regiment”. 284 Jean (Johann) Bernoulli III (1744-1807), királyi asztronómus és a berlini obszervatórium igazgatója 1764 óta, utazásokat tett Nyugat-Európában és Angliában 1768-69-ban, és leveleit (Lettres Astronomiques, 1771a) azóta is forrásként használják a francia, brit és német nyelvű országok csillagászatának állapotával kapcsolatban anno 1769. Az 1770-es években kiadott egy sorozatot (Recueil pour les Astronomes and Nouvelles Litteraires des divers pays), egyfajta bibliográfiai jegyzéket, mely áttekinti az asztronómiai felfedezéseket, fejlődést a világ minden részében; levelei (Lettres sur differens sujets, 1777c) az egyik közép- és dél-európai utazásáról ugyanolyan hasznosak. Nyilvánvalóan kapcsolatban állt Maximilianus Hell-el, igyekezett kivívni az elismerését ebben az időszakban, de úgy tűnik sosem találkoztak személyesen. 285 Haberzettl 1973, pp. 48-56, itt p. 48: “Hebung der allgemeinen Bildung, religiöse Toleranz, Linderung der Not”. 283

p.147. nem kis részt köszönhetően Ignatius a Born, vagy Ignaz „Edler” von Born (1742-1791) karizmatikus vezetésének, akinek pályafutása érdemel némi figyelmet. Egy “Stadthauptmann” (polgármester) fiaként az erdélyi Gyulafehérvárott (Alba Juliában 286) született, mely aranybányászatáról volt nevezetes. Ignatius a Born ásványtant, vegyészetet és bányászatot tanult, ezt követően Prágában egy tudományos magántársaságot alapított 1770-ben, majd Bécsbe ment 1776-ban, hogy kézbevegye a császárnő „Naturaliencabinett”jének átszervezését.287 Három évvel később a bányaipart átfogó bürokrácia első vezetője 239

lett.288 1782-ben Born csatlakozott a ’Zur wahren Eintracht’ páholyhoz, kiterjedt baráti körével együtt. Hamarosan a páholy vezetője lett, s végül (1784) az ausztriai páholyok főtitkára (“Großsekretär”). A ’Zur wahren Eintracht’, egyfajta “pótakadémiának” tekintve magát, alapított egy tudományos folyóiratot (Physikalische Arbeiten der einträchtigen Freunde, Bécs 1784-85), és támogatott számos más, tudományos, politikai, irodalmi tevékenységet. Born a tudományban főként arról nevezetes, hogy feltalálta az ezüstötvözés igazolt módszerét (1784), és kezdeményezte a fémipar, bányaipar és természettudomány képviselőinek fentebb említett nemzetközi találkozóit a Glashütté-ben, nem messze Hell szülővárosától, a felvidéki Selmecbányán (Schemnicium, 1786). Mindazonáltal a vallás és kultúra dolgaiban Ignatius a Born-t szatírikusnak és az antiklerikális nézetek bajnokának tekintették. Sokan őt tartják Sarastro előképének Schickaneder és Mozart Varázsfuvolájában (Zauberflöte, 1791). Born a jezsuita rend tagja is volt 16 hónapig, 1759/60-ban, de elhagyta a társaságot mielőtt befejezte volna a novíciátusát (újoncidejét). Főműve egy antiklerikális szatíra, mely 1783-ban jelent meg „Joannes Physiophilus” álnéven, címe: Specimen Monachologiae, methodo Linnaeano, tabulis tribus aeneis illustratum (kiadták németül, franciául is, az angol címe ‘John Physiophilus’s Specimen of the Natural History of the Various Orders of Monks, after the Manner of the Linnæan System’, Fiziofil [Anyagszerető] János: A különféle szerzetesrendek természettani besorolása Linné rendszere szerint).289 A könyv humoros formában, mint egy természettani akadémiai értekezés, a különböző szerzeteseket fajoknak (species), nemeknek (genus) tekinti és Linné terminológiájával írja le. Így a szerzetes egy olyan „állat” ______________________ 286 Alba

Julia (L) = Weissenburg vagy Karlsburg (G), Gyulafehérvár vagy Károlyfehérvár (H), Alba Iulia (R). ’Naturaliencabinett’ a jelenlegi Naturhistorisches Museum elődje volt. 288 Németül: “Hofrat(h) bei der Hofkammer im Münz- und Bergwesen”. 289 A latin eredeti elérhető a Google Books oldalon, ld. [Born] 1783. A legtöbb kutató a Joannes Physiophilus álnevet Ignatius a Bornnal azonosítja. Ld. mindazonáltal, Evans 2006, p. 46, lábj. 35. 287 A

p.148. amely “emberalakú, csuklyás, éjszaka jajveszékel és sóvárog.” Ezenkívül a szerzetes testileg “kétlábú, felegyenesedett, háta görbe, feje teteje kopasz, mindig csuklyás és felöltözött, kivéve bizonyos fajokat, melyeknek a feje, lába, ülepe és kezei mezítenelek.”290 A Jézus Társaság szerencséje, hogy megszűnt létezni azidőtájt, és nem lett Born könyörtelen szarkazmusának célpontja. A mű első német kiadása, melyet ebben az időben humorosan egy “Ignaz Loyola Kuttenpeitscher”-nek (csuklyacsapkodó L. I.-nek) tulajdonítottak, csupán három hét alatt 2000 példányban kelt el.291

240

Ignatius a Born arról is ismert, hogy kiadott egy szatírát, az ún. Telescopium ChristianoHellianum-ot, mely közvetlenül Hell atyát célozta meg. A szatíra az Expeditio litteraria hirdetményét veszi mintának, mely előjegyzéssel volt egybekötve, és Born Maximilianus Hell neve alatt jelentette meg.292 1784. őszétől nyomtatott hírlevelek jelentek meg Bécsben. 1786ban az előjegyzési felhívás megjelent a Staats-Anzeigen-ben is, a göttingeni történész, August Ludwig Schlözer által szerkesztett komoly folyóiratban. Ebben az ál-felhívásban Hell-t a szabadkőművesek esküdt ellenségének ábrázolták, s a munka címe az alábbi volt: 293 A Keresztény-Helliánus Teleszkóp avagy Makro- és Mikroszkópikus Megfigyelések a Szabadkőművesek Eretnekségéről és Céljáról, írta Nagytiszteletű Maximilianus Hell Atya a Jézus Társaságtól [1784!], Midőn Visszatért és a Vénusz Körüli Dolgokkal Kapcsolatos Spekulációk miatti Sajnálkozásából fakadóan. A mű kiadójaként a “mi Társaságunk”-at jelölte meg, hozzátéve, hogy „három kötetben, bár nem folio, hanem, igazodva a keresztényi alázathoz, octavo” (nyolcadrét) formátumban”294 jelent meg. A kötetek megjelenését 1784-ben Szent Xavér napjára, majd ugyanebben az évben Szent Alajos napjára, és 1786-ban Szent Ignác napjára ígérte a hírlevél. Bárki előjegyezhette “minden ______________________ [Born] 1783, p. [17]: “MONACHUS. // Definitio. Animal antropomorphum; cucullatum, noctu ejulans; sitiens. // Descriptio. Corpus Monachi bipes, erectum, dorso incurvato, capite depresso, semper cucullatum & undequaque vestitum, si in speciebus quibusdam caput, pedes, anum, manusque nudas excipias.” 291 Robertson 2009, p. 139. 292 Számos szerző az aláírásnak hitelt adott, és tárgyalták az előjegyzési felhívás tartalmát, mintha a szöveget Hell atya írta volna (ld. pl. Pinzger 1920). 293 [Born] 1786, p. 230: “Inscribitur hoc opus Telescopium christiano-Hellianum, seu R. P. Maxim. HELL, E. S. J. a Speculatione rerum circa Venerem reducis & resipiscentis, OBSERVATIONES Macro- & Microscopicae, de Haeresi & Fine Franco-Muratoriorum.” Érdekes az R. P. … e S. J. megjelelölések használata (“Nagytiszteletű atya … a Jézus Társaságból”), amikor a pápa ekkor már rég betiltotta a társaságot! 294 Ibid.: “Scriptum hoc e Bibliopolio Augustano Societatis nostrae prodibit in Tomis III, at non in folio, sed, út christianae conueniat modestiae, in 8vo.” 290

p.149. katolikus városban és tartományban, nagytiszteletű hitszónok atyák és ex-jezsuita misszionáriusok”.295 Hell megnevezése, mint a “Jézus Társaság… Nagytiszteletű Atyja”, e társaság szentté avatott képviselőié (Xavér, Alajos és Loyola Ignác), valamint egy jezsuita kiadó és az exjezsuita misszionáriusok feltételezett létezése – mind gondosan válogatott kifejezések voltak, hogy megcélozzák a bécsi udvari asztronómust, a szabadkőművesek elleni antitoleráns mesterkedés élharcosát. Más támadások is érték Hell hírnevét a lapokban és egyéb időszaki kiad241

ványokban, mint amilyenek az Oesterreichische Biedermanns-Chronik, a Wienerische Kirchenzeitung, a Briefe aus dem Himmel és a Phantasten- und Prediger-Almanach voltak az 1780-as évek közepén. Ezek egyikében még a halálhírét is közzétették – erkölcsileg szólva – 1773-ban, a “jó ügyért való harca” közepette.296 A sajtószabadság áldozatot követelt az exjezsuitától. 1784. őszén Bécsbe látogatott a németül beszélő dán polgár, Friedrich Münter (17611830), aki részletes naplót hagyott hátra, melyet összehasonlíthatunk Hviid hat évvel korábbi tanúságával [Andreas Christian Hviid, 1749-1788, többször találkozott Hellel 1778. okt. 27. és 1779. jan. 20. között Bécsben; pozitíven írt Hellről]. Hviidhez hasonlóan, Münter tanulmányúton volt, régi kéziratokat másolt, könyvtárakat és levéltárakat látogatott. Hviidtől eltérően, Münter szabadkőműves volt, és érkezésekor egész nap Ignatius a Born vendége volt Bécsben. Miközben hét hetet töltött az osztrák fővárosban (1784. aug. 30-tól okt. 20-ig), Münter minden nap meglátogatta a Born családot. Meglátogatta a pápai nunciust, Garampit is, akit rokonszenvesnek talált, a pápa iránti lojalitása ellenére [Giuseppe Garampi, 1725-1792]. Münter Garampi révén került Hell atyához, “egy vékony, leromlott kis emberhez, akiben ugyanakkor a ravasz jezsuita áll előttünk”.297 Münter csupán háromszor látogatta meg őt, de különböző forrásokból eléggé szenzációs híreszteléseket hallott erről a híres ex-jezsuitáról, hogy megtöltse vele naplójának több oldalát. Münter szerint a Jézus Társaságot sosem tiltották be igazán. Nemcsak Oroszországban virágzott [ahol II. Katalin cárnő fogadta be őket, míg Poroszországban, beleértve lengyel területeket is, II. Frigyes, ld. Aspaas, 140; ekkor négyszer is lengyel generálist választottak a félig betiltott jezsuita társaság élére Oroszországban – a ford.], hanem osztrák területeken is, ahol feltételezhetően négy nagy prelátusság létezik – Innsbruck (Oenipontum), Lemberg (Leopolis), Bécs és egy negyedik (meg nem nevezett) hely. A jezsuitákról azt mondták, ______________________ 295 [Born] 1786, p. 231: “Acceptabuntur autem Subscriptiones in omnibus catholicis urbibus & provinciis, apud RR. PP. Concionatores & Missionarios Exjesuitas.” 296 See Steinmayr 2010e, esp. pp. 271-273, itt p. 272. 297 Münter, Tagebuch 1937, p. 62 (7 September 1784): “einen magern verfallenen kleinen Mann, dem man aber den pfiffigen Jesuiten gleich ansieht”.

p.150 hogy titkos éjszakai összejöveteleket tartanak Bécsben, melyeken Hell elnököl, mint Superior, vagy “Grosmeister” (nagymester).298 Sőt, az udvari csillagász állítólag szoros kapcsolatokat ápol az oroszországi jezsuita renddel és hasznot húz a támogatásokból, melyek jezsuitabarát püspökök hálózatától származnak, egyikük egri püspök, Magyarországon [hg. Eszterházy 242

Károly, 1725-1799]. Münter mindenütt úgy jellemzi Hell-t, mint rendkívül becstelen embert, aki panaszkodik a “die unglaubigen Zeiten” (‘a hitetlen idők’) miatt, és kevésre tartja a sajtószabadságot, melyet “Zügellosigkeit”-nek (‘meggondolatlanságnak’) nevez.299 Összegezve, Hell azok egyike, akik 300 Isten választott eszközei, hogy harcoljanak a jezsuita krédó fennmaradásáért, és ő valóban mindent bevet ebben a küzdelemben. A császár elleni pamfletek tekintélyes része átmegy a kezén. Vagy ő maga írja azokat, vagy rávesz másokat, hogy megírják, s azután átadja a patás-szarvas [i.e. sátáni] kollégájának, aki azonnal a Rend nyomdájába viszi, hogy kinyomtassák őket. Münter és Born nem csupán szabadkőművesek voltak, hanem az ún. illuminati tagjai is (“Illuminaten”, megvilágosodottak), egy titkos testvéri renddé, akik a hajtóerői voltak annak, amit néhány kutató úgy ír le, mint “ellen-ellenreformációt” Európa német nyelvterületein.301 Ilyen ellenségekkel szembesülve, nem csoda, hogy Maximilianus Hell új szöveteségeseket keresett. Nem minden omlott össze, s noha számos híresztelés, ami Münter naplójában megjelent, kétségtelenül túlzó, ezeket részben maga Hell is megerősíti a fennmaradt levelezésében, melyet a történész és ex-jezsuita Georgius Prayjal folytatott az 1781-82. években.302.(…) ______________________ 298 Münter

1937, pp. 83-85 (1784. szeptember 26 és 27), itt p. 85. 1937, p. 77 (1784. szeptember 23). 300 Münter 1937, pp. 65-66 (1784. szeptember 11): “[…] die Auserwälten Rüstzeuge Gottes, die Lehre der Jesuiten nicht aussterben zu lassen, u. er strebt auch pro viribus darnach. ein grosser Theil der gegen den Kaiser gerichteten Schriften geht durch seine Hände. er schreibt sie entweder selbst, oder lässt sie schreiben, und dann schickt er sie zu seinem theuererkohrnen Collegen, der sie gleich der Presse in der Ordensdrukerey giebt.” 301 Az illuminati-ról szóló többé-kevésbé akadémikus irodalom közül a norvégül tudóknak ajánlható Sørensen 2007. 302 Különösen érdekes egy levél, melyet Hell írt Praynak Budára, kelt Bécs, 1782. jún. 27. (EL Budap). Hell ebben azt magyarázza, hogy “sok tárgyalást” folytatott a pápával, amikor az Bécsbe látogatott ugyanabban az évben, és azóta részben írásban, részben másokat írásra buzdítva, előmozdítja számos pamflet kiadását és terjesztését, válaszul “a pápa, az egyház, a papság, a hit, a jó erkölcs etc. elleni írások áradatára, melyek elborítják városunkat és környékét, sőt az egész birodalmat” = “Præsentia Pontificis, quocum mihi plurima agenda erant, tum colluvies libellorum contra Papam, Ecclesiam, Ecclesiasticos, Religiosos, bonos mores etc: urbem nostram Viciniamque, imò ipsum Jmperium inundans”. Hell azt is hozzáteszi, hogy “Nem beszélek azokról a dolgokról, melyeket titokban végzek itt Bécsben, a vallás védelme érdekében, dolgokat, melyeket mindig a legóvatosabban teszek, hogy senki ne sejtse, hogy egy csillagász az, aki teológiai és egyházi dolgokkal foglalkozik” = “taceo illa, quæ hic Viennæ pro servanda Religione secretissime ago, id quod securius facio, cum nemini suspicio oriri possit, Astronomum esse, qui Theologica, et Ecclesiastica tractet.” 299 Münter

______________ Bibliográfiai utalásokat, rövidítések feloldását ld. az eredetiben, website: munin.uit.no

243

Maximilian Hell, bécsi udvari csillagász, lapp öltözetben, Vardö, 1769 (J. E. Haid, Augsburg, 1771; utólagos beállítás; az állóóra ¾ 6-ot vagy ½ 9-et mutat, míg a Vénusz átvonulása 1769. jún. 3-4. között éjfél táján történt; v.ö. „masonic clock”?)

244

Válogatott bibliográfia: P.P. Aspaas: Maximilianus Hell (1720-1792) and the Eighteenth-Century Transits of Venus – A Study of Jesuit Science in Nordic and Central European Contexts, University of Tromsø, 2012., munin.uit.no Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora G. Beckman: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002. Bánkúti G.: A jezsuiták 1965-ös „Világszolidarizmus” pere, Egyh.tört. Szemle, 2007/2. A. Bonfini: A magyar történelem tizedei, Balassi kiadó, 1995., ford. Kulcsár P. E. Boyd Barrett: The Jesuit Enigma, 1927. Egervári Ödön: A protestantizmus élethalál-harcza a jezsuitizmus ellen, I-II, 1871. Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi embertanához, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 16, 1982. A. Guagnini: Sarmatiae Europeae descriptio, quae Regnum Poloniae, Lituaniam, etc., 1578. Hadobás S.: Hell Miksa és Sajnovics János bibliográfiája, 2008. Hám S.: Sajnovics János élete és Demonstratioja, Esztergom, 1889. Harmatta J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, in: Honfoglalás és nyelvészet, 1997. Hegedűs J.: Rendhagyó magyar nyelvhasonlítás-történet, MNy, 1998/3 Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról, 1893, mek.oszk.hu Hunfalvy P.: Magyarország ethnographiája, 1876. Imago primi saeculi Societatis Jesu, Antwerpen, 1640., archive.org Jókai M.: A magyar nemzet története regényes rajzokban, Mercator, 2006. L. Koryakova – A.V. Epimakhov: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge University Press, 2007. Kretschmayr H.: Gritti Lajos, 1901. Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban, Bp., 1986. Loyola Szt. I. Lelkigyakorlatos könyve, 1986. Ammianus Marcellinus: Róma története Matthias de Miechow: Cronica Polonorum, 1517. L. von Pastor: Geschichte der Päpsttum, XII. kötet Sz. Patkanov: A szabirok nemzetisége, I-II., Ethnographia, 1900. T. Pekkanen: The Oldest Relationships Between the Sarmatians and Hungarians, Ural-Altäische Jahrbuch, 45, 1973, részlete: Turán, 2009/1 Pinzger F. SJ: Hell Miksa emlékezete, 1920. Opera Pomponii Laeti Varia, 1521. (digitalizálta: Bayerische Staatsbibliothek) O. Pritsak: Die Bulgarische Fürstenliste, 1955. (Nominalia) Rácz Z.: A jezsuiták tegnap és ma, 1974. Rédei K.: ’Isten’ szavunk eredete, MNy, 1999/1. Róna-Tas A.: A honfoglaló magyar nép, 1996. Sajnovics J.: Demonstratio, Tyrnavia, 1771 (books.google). Szinnyei J.: Magyar írók élete és művei Tardy Lajos: Kaukázusi magyar tükör, 1988. W. G. Tarpley: Against Oligarchy, The Venetian Conspiracy, tarpley.net Thaly K.: II. Rákóczi Ferencz fejedelem ifjúsága, 1881 Z. Tóth Csaba: Szovárdok és magyarok a 2. századi Sarmátiában, Turán, 2009/1. (a „khuni” = hunok azonosítás téves; v.ö. javított változat MŐT, 2010) – : Az „Arany Anya” szobrának nyugat-szibériai legendája és eredetének kérdése, Mikes International, 2010/3 –: Genetikai „rokonságok” napkelettől napnyugatig, Mikes Intl., 2011/2. –: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes Intl., online, 2010. –: Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011., szabir.com –: A századokon átívelő „új világrend” titkos építészete, 2012. Tóth Tibor (1965, 1969): A magyarság etnogenezise, I-II, Turán, 2009/1. (újraközlés) The Zend Avesta, I. Vendidad, II. Yasts and Shirozah, J. Darmesteter, Oxford, 1893. Egyetemes történelmi kronológia, 1984. Magyar történelmi kronológia, 1984.

245

13. Kik lehettek Hérodotosz „isszedonjai”? – vaskori kultúrák az Iszety-folyó térségében, és a szabir-magyarok „Folyóvonalat, sok folyóvonalat kerülnek, fövenypartot, sok fövenypartot kerülnek, a sobər nagy városhoz érnek. A Berkenyefa-deres-páncél öreg lakta magányos favár, ím, előtűnik.” 48

„…tudásunk bőséges e vidékről, 49 és az innen lakó népekről. Mert nem csupán a szkíták közül többen voltak erre, akiktől nem nehéz híreket szerezni, hanem a görögök némelyike is, akik a Borüszthenész kikötőjéhez tartoznak, és más kereskedők az Euxinosznál. Ezek a szkíták, mikor felmennek az argippek országába, hét tolmács és hét nyelv közvetítésével kereskednek. Az argippek földjéig ismert a vidék. De e kopasz emberek népén túli részekről senki nem állíthat bizonyosat. Mert magas és járatlan hegyek vágják el, és ezeken senki nem kel át… (ti. észak felé) A vidék azonban e kopasz népen túl (keletre) jól ismert, az isszedonok lakják.... Az isszedonoknál a többek között ezek a szokások vannak: amikor valakinek meghal az apja, az összes rokonai marhákat hoznak neki. Ezeket az állatokat először feláldozzák, és felvágják a húst. Azután felvágják az elhunyt húsát is, és összekeverve az összes húst, lakomát tartanak. De az elhunyt fejét megtisztítják, és arannyal borítják, majd értékes edényként használják az évenkénti nagy, áldozati szertartásokon. 50 Ezt a fiú az atyja tiszteletére teszi, ahogy a görögök évente megemlékeznek atyáik haláláról. Ezt a népet hasonlóképpen igazságosnak nevezik. 51 És a nőkről azt mondják, hogy egyenrangúak a férfiakkal. 52 Az ezeken túli országokról maguk az isszedonok állítják, hogy itt az egyszemű emberek és a griffek, az arany őrzői találhatók. A szkíták, akik az isszedonoktól hallották, ugyanezt mondják. Mi, többiek pedig a szkítáktól kaptuk a tudósítást, és ennek a népnek szkíta neve arimaszp. Mert a szkítáknál ’arima’ egyet, és ’szpu’ szemet jelent. Az egész ország, melyet leírtunk, télen olyan hideg, hogy az év nyolc hónapjában elviselhetetlen fagy uralkodik itt…”

ár az 1970-es évek elején felvetette az orosz Bongard-Levin és Grantovszkij szerzőpáros B. N. Csekov nyomán a Hérodotosz által leírt, Szkítián keresztül vezető út egy pontjának megfejtési lehetőségét: „Az a legmeggyőzőbb feltételezés, amely szerint a Szkíthián túl haladó út a Volga melléki és Dél-Urál vidéki erdőségekhez vezetett… Ha elfogadjuk ezt a javasolt útvonalat, az isszédonokat valahova a Dél-Urál vidékére vagy az Urálon túli területekre kell helyeznünk. Lehetséges, hogy nem alaptalan az isszédonosz vagy isszédosz nevet a mai Szverdlovszk várost érintő Iszety-folyó nevével összekapcsolni. Még a 17. században is Iszetyia néven említik az orosz okmányokban

Obdorszki ének, 137-8. sor, Reguly-Pápay, I. kötet. (a lábjegyzeteket folytatólagosan számozta a Word) Részlet Hérodotosz történeti munkájából, IV. kötet, 24-28., v.ö. Hekataios, Fr. 168: „isszedonok, szkíta nép.” 50 V.ö. I. 216, masszagéta, ill. IV. 65, szkíta szokás, de Hérodotosz említ Szkítiában olyan „androphagikat” is, akik „semmiképp sem” szkíták, IV. 18. V. ö. Strabo VII. 9, XI. 8,6 (ld. még gör. masszagéta = „haomaszaka”, haomaevő szaka/szkíta, G. Mirfendereski: The Saca Nomenclature, transoxiana.org, v. ö. E. B. Russo et al. 2008, J. P. Mallory, V. H. Mair: The Tarim Mummies, 2008.; v.ö. Hérod. VII. 64, „amürgiusz” = haomawarga, -evő). 51 Ti. mint a szkítákat, v. ö. Aiszkhülosz, Fr. 74.: „jótörvényű szkíták” (Télfy, 2001, p.4). 52 Hérodotosz szerint a szauromaták a szkítáktól és az amazonoktól származtak, és feleségeik ugyanúgy vadásztak és harcoltak, mint a férfiak, ld. Ctesias, Fr. 27; Plinius, a görögöktől átvett kifejezéssel „gynaecocratumenoe”, nőuralmú szauromatákról számol be, Nat. hist. VI. 19.; v.ö. J. Davis-Kimball és a pokrovkai „amazon”leletek; itt a matriarchátus maradványáról lehet szó, egyfajta ősi, sztyeppei „demokráciáról”, ami úgy tűnik megjelenik a honfoglaló magyarságnál is, ld. temetők központi sírjában többször gazdag női elhunyt volt, és női sírjainkban gyakori a részleges lovastemetkezés, vagy ló helyett lószerszám elhelyezése (László Gy., 117, 122, 170, Szeged-Bojárhalom, Kecel, Hencida; ld. szarmatáknál és szakáknál is, Nomads, 201; a hunoknál nem jellemző). 49

246

a vidéket, a 18. században pedig az Urálon túli terület említett körzeteit… Iszétszkaja tartományként jegyezték.” 53. Legutóbb 1997-ben, Harmatta János, iranológus is foglalkozott az isszedon-Iszety névazonosítással, 54 ám a kérdéses népet a szibériai ketekkel hozta összefüggésbe, akik jóval keletebbre élnek, az Ob, Jenyiszej fölső folyásánál. Sem Bongard-Levinék, sem Harmatta nem társítottak feltevésükhöz egy további, nagyon is kézenfekvő azonosítási lehetőséget, noha ez immár kb. fél évszázada elérhető a „hivatásosak” számára. Ugyanis az orosz régészet az 1960-as évektől tárta fel a vaskori Itkul-kultúra (virágzott i. e. 8-3. század) 55 első lelőhelyét Szverdlovszk/Jekatyerinburg városától délre, az Itkul-tónál, majd e kultúra magtérségét éppen az Urál-hegységből a Tobolba ömlő Iszetyfolyó fölső szakaszánál határozták meg. Azóta lényegében teljes joggal felmerülhet az isszedon-Iszety-Itkul történeti-régészeti kapcsolat, hiszen Hérodotosz idején, i. e. 440 körül az Iszety-menti kultúra már az egyik legdominánsabb, valóban jól ismert kultúra volt az Urálnál. Mivel a hegy-, víz-, földrajzi nevek általában alig változnak a történelem során, így valószínűsíthető, hogy az Iszety-folyó neve ősi eredetű, nem orosz vagy tatár-török, bár itt még el kell végezni a mélyebbre ható nyelvtörténeti vizsgálatokat. Mindenesetre a szóvégi -d és -t is szabályos módosulásra utal, s az isszedónész utótagja csupán görög toldalék. A leletek előfordulásaiból, fémanalíziséből a régészek kimutatták, hogy az itkuliak látták el bronz- és kisebb részt vaseszközökkel, -fegyverekkel és más tárgyakkal a Fölső-Volgától az Ob-Irtis térségéig a helyi őslakókat, és a főként nomád, félnomád szaka, szarmata kultúrákat, bár Hérodotosz csak áttételesen utal az itkuli fémművességre, a koponya rituális bearanyozásával kapcsolatban. Jellegzetesek a magasan fekvő itkuli erődített települések, kovácsműhelyek, melyeknek rekeszes fa-föld-szikla védművei hasonlóak a bronzkori dél-uráli Szintasta erődfalazáshoz. 56 Azonban az itkuliak temetői körül egyelőre bizonytalanság van, s nem értjük pontosan, miért írja néhány helyen a kiváló Koryakova-Epimakhov szerzőpáros, hogy ezt a kultúrát a fémipari műhelyek mellett „csupán települések” képviselik, másutt pedig, hogy Itkulnál „néhány kivétellel” hiányoznak a temetkezések, vagy hogy „temetkezési rítusa alig ismert.” 57 Ezért fontos adatokat még nem tudunk: milyen rítus szerint temetkeztek az itkuliak, milyen égtáj szerint helyezték sírba a halottaikat, voltak-e részleges lovastemetkezéseik, milyenek az egyéb sírmellékleteik (andronovoi díszítésű edényeiket a településeikről ismerjük). Az itkuli terület magtérségében, az Urál keleti lejtőin számos, még feltárásra 53

Szkítiától Indiáig, Bp., 1981, 44., ld. Koryakova-Epimakhov, 222, 238.; ld. a közép-uráli átjáró. Honfoglalás és nyelvészet, 119-40, v.ö. recenzió, Klima L., MNy, 1991/1. 55 Kutatta Beltikova, Borzunov, ld. Koryakova-Epimakhov, 286., de ők nem kapcsolják az „isszedonokhoz”. 56 i.m. 69, 282., ld. honfoglalás kori sáncváraink; v. ö. K. F. Szmirnov: „Hajlamos, vagyok arra, hogy… az isszedonokban… az andronovói kultúra hordozóit lássam, fejlődésük késői szakaszában.” (SzovRég, 1957/3). 57 i.m. 197., 277., 291, 313; lehet, hogy igaz az „isszedonok” rituális emberevése, amihez talán a csontok elégetése társult s ezért nincs (kellő számú) itkuli temetkezés? Érdekes, hogy egy szintastai kurgánban volt egy emberi koponyatető is az elhunyt mellett (ld. K. Jones-Bley, Kurgans, 130, uő az exkarnációról, a temetés utáni kihantolásról). A hamvasztást gyakorolták egyes szintastai utódkultúrák, Fjodorovo, Cserkaszkul, Szargary, de a vaskori sztyeppén ritka (v.ö. szogd osszáriumokról, F. Grenet, 1986, B. I. Marshak, 1995/1996). Az Aveszta tiltja az emberevést, a halottak eltemetését, elégetését (ld. Vendidad, Fargard, III. 4,36, V. 7, 39-40, VII. 5, 23, VIII. 8, 73-74., Aban Yast, 26,113), s Hérod. leírja (I. 140), hogy az óperzsák eltemetik halottaikat, csak a mágusok, a papi kaszt tiltja ezt, míg a szászánidáknál már egyértelműen tiltott a test eltemetése (Procop. DBP, I. xi,35). A tiltások jelzik a korábbi gyakorlatot, melyet egy idő után, nyilván Zarathustra új kinyilatkoztatásának elfogadásakor, fokozatosan elhagytak, megtiltottak, de az északi, uráli árjáknál megmaradhattak. Van egy-két zavarbaejtő magyar híradásunk, mint Álmos fejedelem feláldozása a Budai Krónika kései és szűkszavú közlése szerint: „Almus autem in patria Erdeel occisus est, non enim potuit Pannoniam introire” (ld. Dümmerth: Álmos, az áldozat), és Regino apát 889-ben írja a hadban járó magyarokról (onogurokról?): „az ungarok..., mint híre van, nyers húst esznek, vért isznak, az elfogott emberek szíveit darabonként elosztva, orvosság gyanánt megeszik” (Sebestyén Gy.: Lóhús, emberhús és egyéb eledelek, Ethnographia, 1903, 444), ami lehet antik „toposz”, ám nem kizárt, hogy a régi magyaroknál is megvolt az emberáldozat és -evés részleges, rituális szokása (Anonymus, 1: „haragjukban emberhúst ettek” a szkíták). V. ö. László Gy., 363, Lél vezérről, ld. még Vérbulcsu, és a mai köznyelvi szólás: „egyem a husod”, „megzabállak”, egy ősi, „pre-szkíta/andronovói” néplelki reminiszcencia? 54

247

váró halomsír található, 58 s mivel az itkuliakat a bronzkori, szintastai népcsoportokhoz kapcsolja a régészet, így feltételezhetők az ezekhez hasonló vonások. Miért is rendkívül érdekes számunkra ez az azonosítási lehetőség az isszedonok és az Iszety-menti itkuliak, e több kultúrát is magában foglaló s a régészek által „Iszety-szövetségnek” 59 is nevezett népesség között? Mert a fémművességükről híres itkuliak a bronzkori Urálvidék déli, proto-indoiráni – E. Helimski nyelvészeti meghatározásával: „Andronovo-árja” – eredetű Szintasta-Alakul kultúráinak közvetlen utódaiként, régészetileg többszörösen dokumentálható kapcsolatban voltak az északabbra lakó ősuráliakkal, „finnugorokkal”, a Cserkaszkul, Mezsovka, majd a vaskorban a Gamajun kulturális összefüggésekben. E kapcsolat hol ellenséges volt, hol pedig, utóbb, ezt felváltotta egy szorosabb együttélés (lerombolt, felégetett Gamajun-falvak, majd Itkul és Gamajun leletek, települések együttesei). 60 Etnográfiailag jobban körvonalazódik a kép, ha a fentiekhez hozzávesszük a hantik, manysik hagyományait, énekeit az egykor ugyanebben a térségben megjelenő, s a hantikkal valóban rokonságba illetve harcba kerülő gazdag, lovas, harcos szaber, szober néppel, Szibéria nagy hatású névadóival kapcsolatban. 61 A hanti énekek akár ezer évekkel régebbi események emlékét is megőrizhették, és tükrözhetik már az itkuliak és a gamajuniak kapcsolatait, i. e. 9. századtól kezdve, ahogy a magyar honfoglalás után is még 1000 évig őrizték őket. Nem lehet véletlen, hogy épp az uráli, nyugat-szibériai őskultúrák „helyén” gyűjtötték a 19. századi néprajzkutatók 62 a hantik szabir-hagyományait; a fölső Iszety térségében néhány folyó neve ma is Sziverka, Szeveruska, Szevernaja, s egy település neve Szeverszkij, melyek közvetlenül a szabir-magyarokra utalhatnak (első kettő legalábbis; v. ö. a Tura folyónév az Iszettől északra óiráni vagy kései török eredetű is lehet). A hanti énekekben sosem szerepel a magyar népnév, csak a szabir, de ez a szoros szövetségből, népazonosságból fakadhatott. A másik legfontosabb etnográfiai adatunk ebben a kérdésben továbbra is Bíborbanszületett Konstantin, bizánci császár közlése (950 k.), aki világosan kimondja, hogy a magyarok régi neve szavarti aszfali, lovas szavárd volt. 63 A bizánci forrásokban a szavárdok általánosító „hun” neve, vagy a gyakran megjelenő szabir névalak, 64 mely kitartó, állhatatos, türelmes jelentéssel megvan a török nyelvben is, és egyes személyneveik (Malak vagy Ba58

Ld. Melléklet I., térkép, U.S. Army Map Service, Sverdlovsk, Western Siberia (lib.utexas.edu/maps). Koryakova-Epimakhov, 291; az isszedon név és az Iszety-szövetség elnevezés is azt jelenti, hogy nem egy, hanem több népről lehet szó, akik között az itkuliak játszhatták a vezető szerepet, ld. alább Gorokovo-kultúra. 60 i.m. 281, 289, ld. korábban a Mezsovka-leletek a Kazah-sztyeppén is, a Szargary-kultúrában, i.m. 171. 61 A hantik által használt kifejezés volt a Saber-mu, Szabirföld, Szabirország, ld. Sz. P. Patkanov: A szabirok nemzetisége, I., Ethnographia, 1900. okt., 341. Megjegyezzük, hogy Hérod. I. 104. közismerten említ egy „saspeir” népet a médek és a kolchisziak között, mely név meglepően hasonlít a szabirhoz. Feltételezhető, hogy ezek a „saspeirek” a bronzkorban északra vándorolt szubareus/szabir/szavárd törzsek kései maradékai voltak, de valószínűbb, hogy az uráli szabirok egy része épp a szkítákkal, szauromatákkal települt a Dél-Kaukázusba, talán az új vasipari technológiák elsajátítása vagy egyéb okok miatt (ld. Kor.-Epi. 194, 196, az itkuli vasgyártás csak i. e. 5-3. századok között kezdődött, ill. a Kaukázus-Ananyino-Itkul kapcsolatokat, 191, és a honfoglalók bronz hajfonatkorongjai és a kobáni övcsatok, szerzőtől „Vadat űzni feljövének”). Ld. Syspiritis, Szüiritész tartomány Kelet-Anatóliában és ugyanitt a mai Ispir és Sivrikaya török helységek a Meszkit-, azaz Masszagéta-hegyeknél (Strabo, XI. 4,8., 14,9., 14,12, Ptol. IV. 5. és 77., Saspeirene, Sappeirene terület délebbre, Const., De themat. p. 30, és örmény, grúz Speri, v.ö. Lukácsy, A magyarok őselei, és Menandros, Fr. 41, AD 576, valamint Al-Hamadani, AD 757., a szabirok dél-kaukázusi letelepüléséről, Kmoskó: Mohamedán írók, I/2, 182, 24). 62 Ld. Z. Tóth Csaba: Az Aranyfejedelem éneke, Életünk, 1999/6. v.ö. a szabirok páncélviselete az énekekben, és a szargati leletek. Ld. még a hanti énekben a szabirok „felhajítják” a hantik levágott fejét, és Hérod. IV. 62, a szkíták 100 fogolyból egyet feláldoztak, jobb karját levágták és felhajították a levegőbe. Itt említjük meg az obi „ugor” folklórban szereplő szarp, szorb, a hatlábú égi szarvas, a Jávorcsillag, és a sas turuj nevét, melyek a szavárd-magyaroktól vagy oguroktól származó átvételek lehetnek (ld. sas-fa az Avesztában, Rashn Yast, X. 17, és az evenki sámánfa tüszpet turu neve Diószegi: A pogány magyarok hitvilága, 4. kiadás, 1983, p. 93). 63 De adm. imp. 38., v. ö. Szöllősy K., „Sabartoi asphaloi”, Turán, 2000-2001/3, 76., aszfali/aszpa = ló, lovas. 64 V.ö. Procopius, AD 6. század, a Sabeir-ekről, De bello persico, II./xxix.15, 29, xxx.28, I./xv.1, és VIII./xix,8.; a szabir-magyarok és a hunok, ogurok harcairól ld. már Priscos, 463 k., és Malalas, 520, Procop. 555. k.). 59

248

lak/Balmak, Kutilzisz, Boarik, Iliger), nem feltétlenül a hun, török etnikumukat jelzik, felmerülhet óiráni, sőt kelet-anatóliai eredeztetésük is; a nevek hangzása, lejegyzése változhatott a különböző nyelveken. 65 Ugyanígy aligha vehető „készpénznek”, hogy a császár „turkoknak” nevez bennünket; erre a kazárokkal való korábbi kapcsolataink emléke indíthatta. 66 Lényeg, hogy a szavarti aszfali névre vonatkozóan teljesen hitelesnek tekinthető – magyar követektől származó – bizánci közlés szerint a magyarság a szavárd, szabir törzsszövetséghez tartozott a honfoglalás előtti századokban. Végül pedig a régi szavárd, szabir nevünk elérkezik krónikáink korába, a 12-13. századba: Anonymus rendszeresen a honfoglalás eseményeinek élén említi Álmos nagybátyjának, Huleknek 67 fiát, Zuard vezért és népét, a „Sobamogerokat”. 68 Az isszedon-Iszety-Itkul-szavárd/magyar összefüggést, egész genezisét viszonylag jól szemléltetik az eddig megismert régészeti leletek: Szintastán és utódkultúráiban elsőként találhatók Észak-Eurázsiában részleges lovastemetkezések (itt jelenik meg először a lószerszámok jelképes eltemetése is), az elhunytak fejjel nyugatra (arccal a felkelő nap irányába) történő sírba helyezése (kurgános és síktemetős gödörsírban is, kezdetben még oldaltfekvő testhelyzetben, és az irány váltakozik ny.-dny.-ény. között; v.ö. az ogurok, hunok rendszerint fejjel északra tájolták elhunytaikat), és még több fontos kritérium, melyek a honfoglalók leleteivel közeli rokonságot mutatnak (rövidfejű europid embertípus, fokoshasználat, tűzkultusz, fenőkő, ételmellékletek, gerendavázas veremlakások, később boronafalú házak, erődítés; az eddigi legrégebbi küllős, kétkerekű kocsileleteket is szintastai sírokban találták 69). Ugyanakkor e kritériumok közül nem egyet a szauromatáknál és szakáknál is megtalálhatunk, akik i. e. 8. századtól fokozatosan megjelennek Közép-Ázsia felől a sztyeppe északi peremén, az Urál környékén, és a Kaukázusnál is, részint a beálló aszályos éghajlatváltozás miatt, részint pedig kiterjesztve politikai befolyásukat: „…az i. e. 8. századtól a szaka törzsi únió elfoglalta a sztyeppe-térséget az Urál és Dél-Szibéria között. Az uráli nomádok dominálni igyekeztek az Itkul-kultúra népességét, akiknek mesterségbeli tudása a bányászatban és a fémiparban nagy jelentőségű volt a környező társadalmak számára”. 70 Hérodotosz a szkíták elő-ázsiai betörésének okait így írja le: az arimaszpuk megtámadták az isszedonokat, ezek a szkítákat, ezek pedig a kimmereket, akik Kisázsiába menekültek, a szkíták pedig utánuk. 71 Nem lehetetlen, hogy az „isszedon”/iszeti szavárd-magyarok valóban részt vettek ebben a folyamatban, bár a 65

V. ö. avesztai-óiráni Szjavarsana herceg neve fekete csődört jelent (Aban Yast, XI. 41, 1. jegyz., ford. Darmesteter), pehleviül Siyawaksh, Siyawush (ld. Szijavus, részlet a Sahnaméból, ford. Radó A., 1896; Szjavarsan/Szijavus nevelője az iráni Rusztem volt, kinek jelzője Tehemten, erős testű, ami hasonló a honfoglaló Töhötöm vezérünk nevéhez; Rusztem testvére Zawára volt), és létezett Elő-Ázsiában egy Szubartu, Szubir-ki nevű ősi ország és szubarra nevű népe, i. e. 3-2. évezred (Ungnad: Subartu); v. ö. Suwar-data, ’Nap-adta’, királynév, ElAmarna táblák, Kr.e. 15. sz. (P. O. Skjaervo: Introd. of Zoroastrianism, 2006); ld. a kelet-anatóliai ősvárosok, bronzművesség kapcsolata a dél-uráli Szintasta-kultúrával, Sz. A. Grigorjev, in Kurgans, Ritual Sites, 2000, 141. 66 A császár írja is, hogy a „turkok” három (300?) évig együtt harcoltak a kazárokkal. Nem csak magyar forrásból szerezhette értesüléseit, hiszen pl. a szláv „Levédia” néven közölte a Krím-félszigettől északra fekvő régi ogur szállásterület nevét (anonymusi Dentumagyaria? Donyec-medence? A levédiai helynevekről ld. Jerney János Keleti utazása, 1844-45: Lebedikai puszta, Kis- és Nagy-Lebedika, Csinhul-, Takmak-folyók, ld. DAI 38). 67 A név eredeti alakja valószínűleg Ilek, ld. Iliger, szabir fejedelem (Agathias, V. 11), de Attila idősebbik fia, Ellák is (Jordanes 50, 262), vagy az Urál/Jaik egyik mellékfolyója, az Ilek (szarmata név?). 68 Anon. 45., azonban itt is pontosítani kell, mert nem a szavárdok költöztek Görögországba, hanem Kuber és népe (Nikephorus, Theophanes, Szt. Demeter legenda), másik részük a bajorokhoz ment (Fredegár 72, AD 631). 69 I.e. 2000 k., Koryakova-Epimakhov, 81, fig. 2.17, Krivoye Ozero, 9. kurgán, 1. sír, v. ö. David W. Anthony és Dorcas R. Brown: The Secondary Products Revolution, Horse-Riding, and Mounted Warfare, 2007. 70 Koryakova-Epimakhov, 291, ford. ZTCs., a dél-uráli szarmaták egy része az i.e. 4-3. században visszaköltözött délre, hogy résztvegyen Greko-Baktria meghódításában, más részük nyugatra ment, a szkítákhoz, i.m. 298. 71 Herod. IV. 13; az arimaszp névhez ld. óir. aszpa = ló, lovas, arima + aszpa = „egy lovú”, szegény? Szkíta szójáték? V. ö. Arejat-aspa, hun fejedelem és a Sairima/Selm, szauromata név az Avesztában és a Sahnamében, vagy Ptol. VI. 11, zariaszpai nép Baktriában? Ókori nyugati forrásokban még nem szerepelnek a közép-ázsiai hunok, kivéve Pliniusnál, VI. 55: „Thuni et Focari”, azaz hunok és tokhárok, amit megismétel Dionysius Periegetis (AD 120 k.), 926. sor: „Tocari, Phruri”, a Kínával szomszédos „Széresz” országnál (Ptol. VI. 16, Serica).

249

„történetírás atyja” bizonyára csak elnagyoltan kapott hírt e távoli eseményekről. 72 Az itkuliak fémművességét illetően emlékeztetünk Al-Maszúdi (10. század) közlésére: a „siyawardiya bátor és vitéz nép, amint azt a rájuk vonatkozó tudósításokban megjegyeztük; hozzájuk fűződik a siyawardiya néven ismert csatabárdok elnevezése”. 73 Érdekes a Dzsagfar Tarihi, egy volgai bolgár krónikagyűjtemény kiadójának egyik jegyzete is a szuvar név eredetéről. F. Nurutdinov szerint a ’szuvar’ urat, előkelőt jelentett, s ez a Volgai Bulgária független, kézműves, kereskedő rétegének neve volt, ami Alp Szuvartól, a kereskedelem, kovácsmesterség és a villámlás istenétől eredt s a városukat is róla nevezték el (ótörök’alp, alyp’ = istent, szellemet tisztelő; ld. még kaukázusi hunoknál Alp Ilutver fejedelem, Dasxuranci krónikájában). Az „itkuli” szavárd-magyarok tehát erős nyomokat hagytak a különböző népeknél, akikkel érintkezésbe kerültek. A szakákkal, szarmatákkal való kapcsolataik során lassan áttérhettek a sztyeppei, nomádabb életmódra, ami a régészeti adatok szerint kb. i. e. 7-5. századtól kezdődhetett: „Az Iszety-szövetség népességének egy része, Szargary-Mezsovka gyökerekkel, különböző tényezők (éghajlati, gazdasági, politikai) hatása alatt, fokozatosan felvette a pásztorkodó állattenyésztés mozgékonyabb formáit. Ezt a folyamatot nomádok ösztönözték”. 74 Lényeges kérdés, hogy a magyarság ősei vajon a szabirokkal együtt érkeztek-e az Urálhoz i. e. 2000 körül (Szintasta), vagy pedig a vaskorban, a déli szakákkal, szauromatákkal, és csak ekkortól léptünk szorosabb szövetségre az itkuli szabirokkal? Ezesetben felmerül, hogy a szavárdok is közvetíthették számunkra az általuk korábban már átvett, az ősuráli népekkel (Cserkaszkul, Mezsovka, Gamajun) való házassági kapcsolatok révén megtanult „finnugor”/uráli nyelvet. 75 A kutatás szerint a magyar népnév -ar, -er utótagja a finnugor/uráli ’férfi’ jelentésű eri szó maradványa, azonban hasonló utótag van a szabir és ogur nevekben is, mely utóbbinál az eredeti alak oq-ar, oq-er = nyíl-ember/nép. Részben a szabir-magyarok lehettek az iráni elemek átadói a finnugorok felé, bár etnikai keveredésük nem lehetett túl mély vagy tartós, amint ezt a honfoglaló magyarság genetikája mutatja. 76 Sajnos a szavárdok kései, dél-kaukázusi (azerbajdzsáni) hagyatékát (nyelv, temetkezés, települések, néprajz, embertan, genetika) mindezidáig nem ismerjük. Az azeriek körében végzett genetikai mintavételek kimutatták ugyan az uráli Y-DNS (apai) N-haplocsoportot (21 főnél 10%), 77 de ez érkezhetett a 11. században az oguz (szeldzsuk) népességgel, az ogurok „z-török” rokonaival is. Nomád kapcsolatainkra találhatunk a Tobol-folyótól innen megjelenő, szaka vonásokat mutató Gorokovo-kultúrában (i. e. 5. sz. - 3. sz.), melynek több erődített települését, temetőjét, elit sírjait feltárták, igaz, általában északi tájolással (Prygovo, Skaty, etc). 78 Az Itkul és Gorokovo kultúrák szomszédos népei a leletek tanúsága szerint békés kapcsolatban voltak 72

Érdekes régészeti összefüggések adódnak Hérodotosz adatai és a bronz- és vaskori állattartás között. Hérodotosz szerint a szkítiai ökröknek nincs szarvuk a nagy hideg miatt (IV. 29), Strabo pedig azt írja, hogy a szkíták le is fűrészelik azokat (VII. 3,18). Mármost a bronzkori, dél-uráli Szintasta, Petrovka kultúrák állatcsontleletei között a marhakoponyák valóban szarvnélküliek (Koryakova-Epimakhov, 89), de a vaskori, Volga-Káma-menti, korai szkíta és őslakos eredetű Ananyino-kultúrában is szarvnélküliek az ökrök (i. m. 257). 73 Aranymezők és drágakőbányák, XVII. fej., Kmoskó, 2000, 189; v. ö. bronzfokosok Szintastán, és Hérod. VII. 64., a szakák „szagarisz” nevű fokosa, melynek nevével Maszúdi összetéveszthette (ld. szekerce, szakóca szavunkat, bár a TESz szerint „szláv” eredetű). A Dél-Kaukázusba költözött „szerbotion”-ról ld. De cerim. II. 48. 74 Koryakova-Epimakhov, 291, 240. Megjegyezzük, hogy e korszakban mindegyik nyugat-szibériai „nomád” kultúrának voltak erődített és nyílt települései, saját építésű gerendaházakkal, veremlakásokkal. A honfoglaló magyarságnál sem beszélhetünk „tiszta” nomadizmusról, inkább átmeneti vagy félnomadizmusról. 75 A magyar nyelvben 60 iráni eredetű szót határozott meg Harmatta, ezek egy része i. e. 2. évezredre tehető; amit a „finnugorok” anyanyelve eredetileg nem tartalmazott (fémnevek, lótartásra vonatkozó nevek, város neve etc.), az megmaradt az iráni-andronovói ősnyelvünkből, a többi úgy tűnik nagyrészt valóban „finnugor” lett. 76 Gáspár R. - Mészáros A., és Bogácsi-Szabó et al. 2008. A „finnugorok”, hantik, manysik eredetileg hosszúfejű europidok voltak s csak jóval később, a mongol hódításkor változott meg a típusuk; az archeogenetika szerint kb. 7000 (± 1500) éve vándoroltak Nyugat-Szibéria területére, Karafet et al. Hum. Biol. Vol. 74, 2002, 782-785. 77 Wells et al. 2001. 78 Koryakova & Daire, Kurgans, 2000, 63, és Kor.-Epi. 291.; erődsáncaik fa- és agyagkonstrukciók.

250

egymással: „A Gorokovo-kultúra egy kulturális szintézist indított el az Iszety és Tobol térségében, de ez nem rombolta le az Itkul fémipari központ körül létező viszonyok rendszerét. Így az Urálon túli lelőhelyek demonstrálják egyrészt a fazekas hagyományok sokféleségét, másrészt pedig a köztük lévő kölcsönös kapcsolatok stabilitását”. 79 Békés volt a kapcsolatuk a jelentős hatást gyakorló, szomszédos tobol-irtisi Szargat-kultúra (i. e. 7. sz. – AD 3-4. sz.) feltehetőleg ogur törzseivel is: „A kölcsönös kapcsolatok főként a Gorokovo, Itkul és Szargat kulturális hagyományok között alakultak ki”. 80 Egykorú kínai térképeken talán a Szargatkultúra szerepelhet Északi Ui-beigo, azaz Ogur/Ujgur Királyság néven, 81 majd a szargati leletek között megjelennek a hunok leletei i. e. 3. század végétől, eleinte szórványosan (Szidorovka, Iszakovka). 82 Érdekes azonban, hogy az itkuliak és gorokovóiak épp akkor költöznek át az Urál nyugati oldalára, amikor a hunok felbukkannak az Irtisnél keleten, mint Koryakova utal rá, meglehet, hogy a túlerőbe kerülő szargatiak, hunok miatt: „Nincs bizonyítékunk arra, hogy feszültség lett volna a Gorokovo és Szargat-csoportok között. Mindazonáltal nagyon valószínű, hogy a Gorokovo elemek nyugat felé mozdulása és hatásuk a Prokorovo (korai szarmata) kulturális komplexumra, lehetett következménye a transzuráli Szargat-dominanciának”. 83 Az Itkul-kultúra ugyancsak i. e. 3. században hanyatlik le, népe elköltözik. 84 Később, a kazár korban, talán csak a szavárdok kiválása után (AD 8-9. század), a magyar törzsek az ogurokhoz csatlakozhattak (vérszerződés), kiknek fejedelmei Attila király fia, Irnik leszármazottai voltak (Kuvrat fiai, népe). Lényegében ebből a meótiszi-volgai ogur, onogur környezetből eredhetnek a honfoglalók egy részének europo-mongoloid kevert vonásai, és a görög, latin krónikákban elterjedt ungri, ugri, „hungar”, azaz onogur (tíz-ogur, tíznyíl) népnevünk, s Kézai kiegészítette a székelyek saját, 7. századi Kuber/”Csaba”-hagyományával (ami a székelyek őstörténetét illeti, úgy vélem az ogurokéhoz hasonlóan a Szargatkultúrában kereshető). Anonymus szerint 85 a „hungarus” név a honfoglalók gúnyneve volt, ami nem mást jelent, mint hogy e népnév nem tartozott eredendően a magyarsághoz. Ennek világos jele, hogy ma sem így nevezzük önmagunkat. Történeti és szellemtörténeti értelemben mindenképpen ki kell emelni ezeket a szembeötlő tényeket, melyek rávilágíthatnak az eredeti, s nézetünk szerint inkább „iráni”, mint „turáni” hagyományainkra, sőt elveszett ősnyelvünkre is, miként ősvallásunkra az ’isten’ szavunk, melynek azonos avesztai, hatti és hettita párhuzamai vannak. 86 Nagyon úgy tűnik tehát, hogy mindebben a konkrét régészeti, történeti, nyelvi, embertani, kulturális összefüggésrendszerben, többszörösen egymáshoz illeszkedő etno79

Kor.-Epi., i.m. 291, v. ö. a Szapogovo-kincs bronzfiguráinak itkuli eredetéről, i.m. 295-296, és 285. i.m. 298.; v. ö. a 19. századi pontatlan „finnugor” terminus valójában „ogur területen lakó finnt”, urálit jelent. 81 i.m. 311, Bichurin és Gumilev nyomán, v. ö. a „magas szekerű” tinglingek, Vásáry, 43-44, 128; a szerző a szabirokat Dzsungária térségéből hozza elő, ami erősen hipotetikus, akárcsak O. Pritsak feltevése a szavárdok és a szienpik azonosításáról. Érdekes viszont a csuvasok szuvar eredeztetése, noha török nyelvűek (lettek?), Serif Bastav: Sabir türkleri, Belleten V. 17-20, p. 77, Türk Tarih Kurumu, Ankara, 1941. 82 Ld. Érdy M., 2001, 85-95; Érdyék átutaztak az Iszety-térségen is, uo. 43, 161-163. 83 Koryakova-Epimakhov, 298, v. ö. a kazah-madiarok eredetmondája, Benkő M. nyomán Hölbling T., 2010/I. 99; érdekes, hogy az ősi Sibir település az Irtistől északra épült, mintegy a déli nomádok elleni védekezésképpen. 84 i.m. 240, 287., ld. még Nomads, 1995, 93, 186, a gorokovóiakkal együtt. Úgy tűnik, az ogurok, hunok i. e. 2. századtól a pjanobori népekhez kezdtek költözni, ld. mongoloid vonások a Kara-Abyz temetőben, i.m. 262. 85 A magyarok cselekedetei, 14. és 32. rész, Osiris, 1999., v. ö. szerzőtől Miért nem lehettünk eredetileg hunok, ogurok?, 2012. 86 Hatti estan = napistennő, hettita istanu = napisten, avesztai, pehlevi yazatan, yezdan = isten, szellemi lény, ld. Darmesteter, 1883, Bossert 1957, Fauth 1979, Haas 1994, Rédei 1999, Beckman 2002. A finnugor nyelvek óiráni jövevényszavaival együtt ez is mutatja, hogy az Urál és Nyugat-Szibéria sokáig az „árja” nyelvi és kulturális koiné része volt, s a „turániak”, ótörökök csak a vaskorban jelennek meg (ogurok, hunok Belső-Ázsiából). Kérdés, hogy valamely kazahsztáni, bronzkori kultúrát, mely később az Altáj vidékére települt, alkothatták-e proto-árja őshunok? Ld. még az Avesztában hyaona, hiiaona, chion Közép-Ázsiában, majd i. e. 9. század vége felé a Si king, Dalok könyve 167, 168, 177, 178. énekeiben hszjanjun-ok (xian-yun), ami módosult hszjonnu (xiong-nu) alakra i. e. 4-3. századtól; v.ö. The Silk Road, 2006 Summer, és Xiongnu Archaeology, 2011, ed. Brosseder, Miller. 80

251

kulturális-történeti rétegekben megleltük a valódi „isszedonokat”, a szabir-magyarokat, és szomszédaikat, az ogurokat és hunokat, őstörténetünk régóta hiányzó, Urálon túli lánc- (és gyöngy) szemeit az Itkul, Gorokovo, Szargat régészeti kultúrákban (ld. térképek). Tárgyunk szempontjából az egyik legérdekesebb jelenség, hogy Hérodotosz után eltűnik az isszedon név a forrásokból (ne feledjük, hogy i.e. 3. században az itkuliak és gorokovóiak az Urál innenső oldalára költöztek), majd Plinius († 79) a Naturalis historiae-ben kétszer is említi az „esszedonokat”: „A nomádok fölött (laknak) az emberevők a Bugnál, a Meótisz fölött pedig a szauromaták és esszedonok”, 87 és újra megerősíti: „A Meótisz körül vannak: a part mentén a naptrák, 88 fölöttük az esszedonok”. 89 És meglepő módon ugyanitt, a Don-Meótisznál említ egy „Sardi Scythae” népet is: „Ezt az egész környéket a szárd szkíták (vagy szkíta „szárdok”) és a szirákok lakják”. 90 Azután pedig keleten is elhelyezi az esszedonokat a szakák, masszagéták között, mintegy a „teljesség kedvéért”, másolva a régi forrásokat, antik toposzként s nem tudván (vagy nem akarván kommentálni?), hogy egy népvándorlás következtében az „isszedonokból” lettek a szavárdok, szavárd-magyarok: a Káspin „túl vannak a szkíta népek… híresek a szakák, masszagéták, esszedonok”. 91 Plinius után mintegy 100 évvel az alexandriai Claudius Ptolemaios (AD 85-165), nyilván korábban összegyűjtött adatok alapján, szintén a Don-Meótisz térségében említi, de már hívebb, pontosabb alakban, görög toldalékkal a Szouardenoi, szovárdok, szavárdok népnevet, és a Volgától keletre a Materoi, magyarok népnevet, 92 mely utóbbi közlést a paleoantropológiai leletek is alátámasztják. 93 Noha a forrásokban sosem jelenik meg az isszedon = szavárd, szabir azonosítás, Plinius, Ptolemaios adatai mégis fontos hozzájárulást jelenthetnek ahhoz a fentiekkel is jelentősen támogatható feltevéshez, hogy a szavárd-magyarokat régebben „isszedonoknak” is nevezhették a hozzájuk eljutó pontusi szkíta és görög kereskedők. A szavárd-magyarok lehettek a proto-árja gyökerű „Iszety-szövetség” domináns népe, akik a kelet-uráli Iszety-folyó mentén és tágabb térségében egy letelepedett, fémműves, pásztori, majd ún. „finnugor” nyelvi, ill. a vaskorban jelentősebb nomád, félnomád (szaka, szarmata, ogur) elemekkel is gyarapodó kultúrát hoztak létre: az Itkul-kultúrát. Az Urál vidéke, mind az erdőöv, mind a ligetes sztyeppe gazdag természeti, ásványi és élelemforrásai nagy vonzerőt gyakoroltak a délebbre lakó népekre, így a szavárdokra, szavárd-magyarokra is. Életmódunk, világszemléletünk tekintetében a részleges nomadizmus évszázadait követően, a kereszténység felvételével voltaképpen új formában, magasabb szinten folytattuk ősiráni fényvallásunkat, küldetésünket, a Zarathustra által már megjövendölt s Krisztussal elérkezett Világmegváltó alakjával a középpontban. Csupán a rossz történelmi tapasztalataink, társadalmi viszonyaink ismételt szétzilálódása, a túlzó, valóságtól elrugaszkodott elméletek okozták, hogy a magyar etnogenezis, őstörténet kérdései mindezidáig gyakorta jelentek meg téves, elégtelen megvilágításban. 87

„Super eos Nomades, deinde Anthropophagi, a Buge vero super Maeotim Sauromatae et Essedones”, IV. 88 Talán Strabo „nabiani” népe, XI. 5,8. (Diodorus „napes” szkítái?, Bibl. Hist. II. 43) 89 „Sunt qui circa Maeotim…: a litore Naptras, supraque Essedones”, VI. 20. 90 „Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et Siraci”, IV. 83; v.ö. Sardenae népnév a Tabula Peutingerianán, tévesen Sardecae alakban; szirákokról, ld. Tacitus: Annales, XII. 15., és Sulimirski, 1970, 83, 95, 123. 91 „Ultra sunt Scytharum populi… Celeberrimi eorum Sacae, Massagetae, Dahae, Essedones”, VI. 50; későbbi szerzők az újonnan érkezett nomád népnevekről: Ammianus az alánokat masszagétáknak nevezi, vagy Theophanes az ogurokról azt mondja, hogy a „doni türkök, akiket régen masszagétáknak neveztek, a perzsák pedig a maguk nyelvén kermichiónoknak”, és rendszeres a szkíta, hun név általánosítása (Hérod. IV. 81). A népvándorlásokat jelzi, hogy Ptolemaios szakákat említ Közép-Ázsiában és szakanoi, zakatai népeket a Don-Volga térségében, ászokat (aszaioi, jászok? v.ö. Strabonál még csak a Káspin túl), valamint alánokat és aorszokat Kelet-Európában és Ázsiában is (roxolanoi, alanoi szküthai, alanorszoi, aorszoi; utóbbiak lehettek a kínaiak által „vuszunnak” nevezett varsányok; ld. még az avarok var-chión, várkony neve és Ptol. VI. 11, ouarnoi Baktriában, ill. a heftalita hunok pehlevi/közép-perzsa chión neve). V. ö. Hérod. „jürkái” lehettek később Strabo „urgijai”. 92 Geographia, Sarmatia Asiatica, V. 9,16-17. E volgai magyarok lovasíjász hadtestei már az 1. század elején eljuthattak a Kárpát-medence környékére is, ld. Metere, Mattzaris, T. Pekkanen, Turán, 2009/1, 144. 93 Tóth T., 1965, 1969, Éry, 1982. 88

252

Hivatkozások: G. BECKMAN: „My Sun-God”, Melammu Symposia III, Ravenna, 2002. BELTIKOVA, G. V. 1986. Itkulskoye I gorodishche – mesto drevenego metallurgicheskogo proizvodstva. In Problemy Uralo-Sibirskoi arkheologiyi, ed. V. Kovaleva. Sverdlovsk: Ural State University; – : 1993. Razvitiye itkulskogo ochaga metallurgii. In Voprosy arkheologiyi Urala, ed. V. Kovaleva. Ekaterinburg; – : 1997. Zauralskii ochag metallurgiyi: Ph.D. dissertation: Moscow, Institute of Archaeology RAS.; – : 2002. Itkulskij ochag metallurgiyi: orientatsiyi, svyazi. Uralski istoricheskj vestnik 8: 142–63. BOGÁCSI-SZABÓ et al.: Archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén, Magyar Tudomány, 2008/10, 1204-1216 G. M. BONGARD-LEVIN, E. A. GRANTOVSZKIJ: Szkítiától Indiáig, Gondolat, Bp. 1981. (oroszul: 1974) H. Th. BOSSERT, “Meine Sonne,” Orient, Neue Serie 26 (1957): 97-126; BORZUNOV, V. A. 1992. Zauraly’e na rubezhe bronzovogo i zheleznogo vekov (gamayunskaya kultura). Ekaterinburg: Ural State University. BORZUNOV, V. A., & G. V. BELTIKOVA. 1999. Stoyanka abashevskikh metallurgov v gornolesnom Zauraly’e. In 120 let arkheologiyi vostochnogo sklona Urala, ed. V. T. Kovaleva. Ekaterinburg ÉRDY M.: A hun lovatemetkezések, 2001. ÉRY K.: Újabb összehasonlító vizsgálatok a 6-12. századi Kárpát-medence embertanához, Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 16., Veszprém, 1982. W. FAUTH, “Sonnengottheit und ‘Königliche Sonne’ bei den Hethitern,” Ugarit Forschungen 11 (1979) GÁSPÁR R., MÉSZÁROS A.: Az uráli nyelvcsalád népességének genetikája a mitokondriális DNS vizsgálatok alapján, A magyarság és a Kelet, II. Őstörténeti Konferencia, Budapest, 2008. Volkert HAAS: Geschichte der hethitische Religion, 1994 HARMATTA J.: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre; – : A magyarok nevei a görög nyelvű forrásokban, mindkettő Honfoglalás és nyelvészet, 1997. – : A Volgától a Dunáig, Magyar Nyelv, 2001/1. E. HELIMSKI: The southern neighbours of Finno-Ugrians: Iranians or an extinct branch of Aryans („Andronovo Aryans”)? (A finnugorok déli szomszédai: irániak vagy az árják egy kihalt ága, az „Andronovoárják”?), in Early contacts between Uralic and Indo-European, International Symposium, Tvärminne Research Station of the University of Helsinki, 8-10 January, 1999. Herodotus, from the text of Schweighauser, C. S. Wheeler, 1854. (gör.) T. M. KARAFET et al.: High Levels of Y-Chromosome Differentiation among Native Siberian Populations and the Genetic Signature of a Boreal Hunter-Gatherer Way of Life, Human Biology, Dec 2002, v. 74. KMOSKÓ M.: Mohamedán írók a steppe népeiről, I/2., 2000. KORYAKOVA, L. N., & M.-Y. DAIRE, 2000. Burial and Settlements at the Eurasian Crossroads: Joint FrancoRussian project. In Kurgans, Ritual Sites and Settlements: Eurasian Bronze and Iron Age, ed. J. Davis-Kimball, E. Murphy, L. Koryakova, & L. Yablonsky. BAR. Interntional Series, 890. Oxford L. KORYAKOVA - A. V. EPIMAKHOV: The Urals and Western Siberia in the Bronze and Iron Age, Cambridge University Press, 2007 LÁSZLÓ Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Püski, 1997. (első kiadás 1944) Nomads of the Eurasian Steppes in the Early Iron Age, ed. Davis-Kimball, Bashilov, Yablonsky, 1995 C. Plini Secundi Naturalis historiae, L. Ianus, 1854. Claudii Ptolemaei Geographia, C.F.A. Nobbe, 1843, 1845. (gör., OSZK RNyT, Ant. 4756) RÉDEI K.: ’Isten’ szavunk eredete, Magyar Nyelv, 1999/1 REGULY A. - PÁPAY J.: Osztják/chanti hősénekek, I-III, 1944-1963. E. B. RUSSO et al.: Phytochemical and genetic analyses of ancient cannabis from Central Asia, Journal of Experimental Botany, Vol. 59, No. 15. (2008) (4200 éves tarimi sírban kaukazoid sámán cannabis-készlete) T. SULIMIRSKI: The Sarmatians, Southampton, 1970. TÓTH T.: A magyarság etnogenezise, I-II., Turán, 2009/1 (első megjelenés: 1965, 1969). Z. TÓTH Cs.: Magyar őstörténeti tanulmányok, Mikes International, 2010. – : Restitutio Historiae Veterum Magarii, 2011. – : Miért nem lehettünk eredetileg sem hunok, sem ogurok?, 2012. VÁSÁRY I.: A régi Belső-Ázsia története, 2003. WELLS et al.: The Eurasian Heartland: A continental perspective on Y-chromosome diversity, Proc. Natl. Acad. Sci., USA, Vol. 98, 2001, pnas.org M. WITZEL: Linguistic Evidence for Cultural Exchange in Prehistoric Western Central Asia. Sino-Platonic Papers 129 (2003)

253

254

Mellékletek: I. Az Itkul-kultúra magtérsége 20. századi térképen

1. Szverdlovszk, Nyugat-Szibéria, M: 1:250,000, U.S. Army Map Service, No 41-10. 1954. (ld. alább részletek, északról dél felé haladva, a szavárd-magyarokkal feltehetőleg kapcsolatba hozható folyó- és településnevekkel)

255

2. Szverdlovszktól nyugatra a Sziverka, az Iszety mellékfolyója, az Itkul-kultúra magtérsége; a környéken számos halomsír (Numerous burial mounds), réz-, vas- és aranybánya található

3. Kissé délebbre a Szeveruska folyik; itt is sok halomsír és vasbánya van

256

4. Ismét délebbre a Szevernaja folyik az Iszetybe; halomsírok, vas- és aranybányák, mai kovácsműhely

5. Legdélebbre Szverdlovszktól, már Cseljabinszk körzetben, az Itkul-tó és település fekszik, ettől keletre pedig a bronzkori Cserkaszkul-kultúra lelőhelye, az azonos nevű tónál; itt már nincsenek kurgánok

257

II. Régészeti kultúrák az Urálnál és Nyugat-Szibériában

1. A középső bronzkor kultúrái az erdő- és erdős-sztyeppeövben (Koryakova-Epimakhov 2007 nyomán)

2. A bronzkori árja és finnugor keveredésű Mezsovka-kultúra lelőhelyeinek megoszlása a Dél-Urál két oldalán: 1) feltárt települések; 2) felszíni települések; 3) kurgán-temetkezések; 4) sík (nem halomsíros) temetők.

258

3. A finnugor Gamajun (1) és az árja Itkul (2) vaskori kultúrák lelőhelyei a délkeleti Transz-Urálban i. e. 8-3. század (Koryakova-Epimakhov 2007 nyomán); pont: települések, táborok, négyzet: erődített települések

4. A nyugat-szibériai Itkul-kultúra elhelyezkedése és kapcsolatai, i. e. 8-3. század (Koryakova-Epimakhov, 2007, 289)

259

A szerző életrajza Z. Tóth Csaba (1961), művelődéstörténész, őstörténész, grafikus-tipográfus. Családi gyökerei Zalában,

Somogyban, Vasban erednek, egyik anyai dédanyja révén az 1587 előtti Skóciában (előző élete valószínűleg egy középkori magyar kolostorban, „Anonymusként”). 1979-ben ötvösség és rajz-mintázás szakon végzett a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában. 1979-81 között díszlet-jelmeztervezési tanulmányokat folytatott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1982-től szabad stúdiumok a szellemtudományok körében (filozófia, egyetemes vallástörténet, bibliatudomány, metafizika, antropozófia, néprajz, történelem segédtudományai). 1984-ben rövid ideig filozófiát és teológiát hallgatott a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. 1985-86-ban – rózsakeresztes-antropozófiai inspirációkat követően – írta első néprajzi, összehasonlító vallástörténeti tanulmányait a magyar népmesékről, a kereszténységről és az antik szellemi hagyományokról, s ekkortól kezd kialakulni „holisztikus” ismeretelméleti szemlélete, mellyel az ember és a világ szerves, szellemi és fizikai összefüggéseinek vizsgálatára, a „hit és megismerés” középkor óta szétvált útjainak újraegyesítésére törekszik; ebben tanítómestereinek vallja Hamvas Bélát, Várkonyi Nándort, Kerényi Károlyt, Pap Gábort, László Andrást, Rudolf Steinert, Massimo Scaligerot, Georg Kühlewindet, Makovecz Imrét. 1990 óta több mint 100 publikációja (tanulmány, esszé, interjú, fordítás, recenzió) olvasható több folyóiratban (Harmadik Part, Országépítő, Liget, Igen, Kapu, Hitel, Életünk, Turán, Szabad Gondolat, Képmás), szellemtudományi, magyar őstörténeti, néprajzi, társadalomelméleti és politikatörténeti témákban. Több írása megjelent az Országépítő internetes portálján (www. orszagepito.hu), és a hollandiai magyarság Mikes International és Journal of Eurasian Studies online-folyóirataiban (www.fede ratio.org). Egyik recenziója, amely Európa egyesítésének történeti előzményeivel foglalkozik, a svájci Perseus kiadó honlapján olvasható angol nyelven (www.perseus.ch). A Harmadik Part negyedéves periodika szerkesztője, szerzője, majd tipográfusa 1990-1995 között, a lap fennállása idején. 1986 óta foglalkozik reklámgrafikával, nyomdai előkészítéssel, többnyire szabadúszóként. 1999-ben tanulmányokat kezdett a Miskolci Egyetem Bölcsészkarának kulturális és vizuális antropológia tanszékén. 1999 áprilisában született fia, 2000 júliusában pedig kislánya. 2007-ben elvált. Kiadás előtt álló kötetei: 1. A szellemtudomány kapujában; 2. „…jött legelőbb az aranykor…” – magyar őstörténeti tanulmányok I.; 3. A bennünk élő jövő – társadalomelméleti esszék; 4. Apokrif történelem – politikatörténeti vizsgálódások; 5. Egy skót család Magyarországon. Magyar őstörténettel intenzíven 1997 óta foglalkozik, felfogására legnagyobb hatással Dümmerth Dezső, László Gyula és Götz László munkássága volt (1987 és 1992 óta). Szabirmagyar őstörténeti konferencia, expedíció és kötet tervével kereste meg 2005-ben az Azerbajdzsáni Köztársaság nagykövetét, majd 2008-2009-ben meghívott előadó a követség által rendezett „Kultúrák párbeszéde” konferencia-sorozat történelmi szekciójában. 2009-ben részt vett a csíkszeredai Sapientia Egyetem és az Amszterdami Egyetem által rendezett Magyar őstörténet és kereszténység c. konferencián (A steppei népek és a korai kereszténység c. tanulmánya megjelent a konferencia-kötetben, 2010). A Turán, magyar őstörténeti folyóirat szerkesztője, tervezője, nyomdai előkészítője, szerzője 2009-2010 között. Magyar őstörténeti tanulmányok c. kötete megjelent a hollandiai magyarság Mikes International online-folyóiratának kiadásában 2010 karácsonyán (mek.oszk.hu oldalon is). Újabb tanulmányait és az Aveszta részleteinek általa készített első magyar nyelvű fordítását, kommentárját 2011 őszén foglalta össze, a Restitutio Historiae Veterum Magarii – A magyar őstörténet helyreállítása című kötetében. Számos vetítettképes előadásvázlatot készített 2010-ben a magyar őstörténetről, az általános iskolák 5-6. és 10. osztálya számára. ztothcsaba@freemail.hu www.ztothcsaba.hu

260

Z. Tóth, Csaba: Restitutio Historiae Veterum Magarii – Restoring the Prehistory of the Magyars, Studies, III., page 210., Mikes International, Hague, Netherland, 2011.

Resume In his latest studies and the long missing Hungarian translations of the Zend Avesta, the Author reconsiders his early apprehension („Stop the House! Your Master is come!” – the Magyar folktales and the solar tradition, 1985, published in Liget, 1991/4) about the Prehistory of the Magyars and partly the Huns, which in the light of the recent scientific researches leads much rather to the Proto-Aryan (Proto-Indo-European, Proto-Indo-Iranian) cultures as to the Far East (see the evidences of the Uralian, Szintashta-Andronovo-Itkul Prehistory of Magyars, or Saward-Magyars, and the common names and history of the Hyaona, Xien-yun, Xiong-nu, Chionitae, Huns from the 2nd-1st Millennia BC to the 6th century AD, but the Avesta and many Greek authorities put the lifetime of Zarathustra and thus the Huns to c. 5000 years before the Troyan war which data simply cannot possible to push aside). After the results of the genetical researches, it has came to the end of absolutism of the Finno-Ugrian school, and we must to take the ancestors of the Magyars to the side of the Proto-Aryans or Proto-Anatolians (see more the Gamkrelidze-Ivanov’s theory about the Anatolian origin of the Indo-Europeans and their languages, or the archaeological results of S. A. Grigoryev). The Proto-Aryan Ancient Magyars has learned the Finno-Ugrian language from the Proto-Uralians, probably and lifelikely, from their wifes in the middle-late Bronze Age (the Uralian Y-DNA N-haplogroup is very minimal in the genetics of the conquering Magyars, thus the etnonym of Magyar no longer to derive from the word ’Manysi’; see the northern expansion of the Fyodorovo-Alakul cultures, 1750-1500 BC, in KoryakovaEpimakhov, 2007. p. 150; cf. the word God = ’isten’ in Magyar, and its synonim the Hatti ’estan’ = Sun-Goddess, from this the Hettita ’istanu’ = Sun-God, and Avestan ’yazatan’ = God, spiritual being). Beside the linguistic evidences it has became clear on the base of the archaeology that the Magyars, or in „their ancient name” – that of their allies –, the Sovards, Sabirs (Emperor Constantine, DAI 38, on base of the talk with prominent Magyar legates in c. 950 AD), was neither Finno-Ugrian, nor Turanian, nor Hun in originally, although the genetics and the steppe way of life of the Proto-Aryans and the Turanians, Huns was very similar in earlier (see Y-DNA R haplogroup dominance, europoid brachyocrans of the Andronovo-populations and Old „Turks”, „Turanians”, cf. the Avestan brothers Arya, Tura, Sairima, and the nomadism, mounted warfare after c. 700 BC). The point of the ethnic and self-identity of any people is in their genetics, anthropology, history, language, religion and the customs, folklore together which can alters in the interethnic-historical – moreover, in a deeper connection, reincarnative – processes and can survives alike in the multi-coloured advance of the humanity. Before all, these characteristics we must to recognize with its whole system of connection, not to idolize or deny.

261

Legutóbbi tanulmányaiban és az óiráni Aveszta – a magyar őstörténet, ősvallás valóságos „bibliája” – részleteinek régóta nélkülözött magyar fordításai révén a szerző újrafogalmazza kezdeti megérzéseit a magyarság és részben a hunok őstörténetéről, ami a korábbi, figyelembe nem vett, és a legújabb magyar és nemzetközi tudományos eredmények fényében immár igazolhatóan vezet a proto-árja (ős-indoeurópai, -indoiráni) kultúrák körébe, sokkal inkább mint a Távol-Keletre. A genetikai kutatások eredményei elhozták a finnugor iskola abszolutizmusának végét, ennek következtében a magyarság őseit egyértelműen a proto-árják vagy proto-anatóliaiak oldalára kell helyeznünk. Az ősárja magyarok a középső bronzkorban az Urál-hegységhez költözve megtanulták az őslakók nyelvét, valószínűleg és életszerűen a közülük szerzett feleségek révén. A nyelvészettel együtt a régészeti kutatások hasonlóképpen világossá teszik, hogy az ősmagyarság, vagy a régi, szövetséges és rokonnépe nevén: szovárd- vagy szabir-magyarság nem volt sem finnugor, sem turáni, sem hun, bár a proto-árják és a turániak, hunok genetikája és steppei életmódja nagyon hasonló volt s az Aveszta is megemlíti közös eredetüket. Az etnikai identitás lényegét együtt képezi egy-egy nép genetikája, embertana, története, nyelve, vallása és szokásai, néprajza, melyek egyaránt változhatnak az interetnikus-történeti, sőt a ma sokak számára „misztikusnak” tűnő, de a hagyományos, nagy kultúrákban még ismert reinkarnációs folyamatok során – melyek időről-időre, a személyes fejlettségtől függően más-más népek körébe vezetik az emberi lelket –, ugyanakkor megőrződnek ősi vonások is az emberiség fejlődésének sokszínű folyamatában. E sajátosságokat nem bálványozni vagy letagadni kell – eddig minden újkori politikai ideológia eltorzította a magyarság őstörténetéről alkotható nézeteket s kihasználta vagy elnyomta a nemzeti érzéseket, szakadékba sodorva a magyarságot –, hanem mindenekelőtt hitelesen, egész összefüggésrendszerükkel együtt megismerni. Ez vezethet népünk életének eredeti hajtóerőihez, a magyarság valódi felébredéséhez, magáratalálásához, szövetségeihez a jelenben, Európa közepén, egyensúlyra törekedve Nyugat és Kelet között, ahogy Eurázsia közepén éltünk a honfoglalást megelőző évezredekben is, mi, szavárd-magyarok.

262