72 Család születik
Orsiék
Miért más nagycsaládosnak lenni? Elismerő megjegyzések, csodálkozás, vagy épp fejcsóváló hitetlenkedés. Egymásnak ellentmondó vélemények és ítéletek kísérik azokat, akik kettőnél több gyereket nevelnek. Két nagycsaládos édesanyát kérdeztem arról, milyen az életük, mi a legnagyobb örömük, és melyek a legnagyobb nehézségeik a hétköznapokban. Gimesi-Deák Orsi családjával Ceglédbercelen lakik, ahol óvónőként dolgozik. Hunor 8 éves, Kende 6, Lelle, a kislányuk pedig 4. „Mindketten 33 évesek voltunk a férjemmel, amikor az első gyermekünk megszületett” – mondja. „Terveztük már a babát, de kicsit korábban jött, akkor még nem házasodtunk össze, éppen az esküvőre készültünk. Sokkal jobban szerettem volna 6-7 évvel korábban szülni, de így alakult. Mindig bosszant, amikor azt olvasom, hogy sajnos, kitolódott a szülés kora. Persze, hogy kitolódott, hiszen ma már a nők huszonéves koruk közepéig vagy még tovább tanulnak, azután pedig dolgozni akarnak, társadalmilag is fontos szerepet
vállalni. És a karriert meg a családot nagyon nehéz összeegyeztetni. Bizonytalanok a nők, mert nagyon sok az elvárás a társadalom felől.” Arról is kérdeztem Orsit, mindig nagy családot szerettek volna-e a férjével, vagy az eredetiekhez képest változtak a terveik. „Már az elején azt terveztük, hogy három gyerekünk lesz. Apukámék tízen voltak testvérek, így rengeteg unokatesóm volt, akikkel együtt töltöttük a nyarat nagymamámnál. Ezért mindig is több gyereket szerettem volna. Hunor és Kende között volt egy spontán vetélésem. Akkor kezdtem bele a kismamajógába, szüléstámogatással foglalkoztam, olyan útra léptem, amire mindig is vágytam. Most az érzem, hogy valami hiányzik, vagy az elveszett baba, vagy egy kislány Lelle mellé. De így is teljesnek érzem magam. Nagyon jó látni, ahogyan nőnek, ahogyan magunkra ismerünk bennük és ahogyan testvérként társai egymásnak. Az viszont nehéz, hogy anyaként, óvodapedagógusként és feleségként is helyt kell állni. Egy elfogadó munkahely, ahol a nők segítik egymást, ebben nagyon sokat tudna segíteni. Sajnos, akinek nagyobb a gyereke, az gyakran elfelejti, hogy korábban neki is milyen nehéz volt.”
