a Grincs – ha hagyjuk! Apa vagyok és ki merem mondani

Apa vagyok és ki merem mondani: szeretlek!

A kilencvenes évek elején születtem, szerető nagycsaládban nőttem fel. Fura, de mégsincsenek meghatározó emlékeim arról, hogy gyakran mondtuk volna egymásnak: „szeretlek”. Anyukámtól valamivel többször hallottam, apukám igen ritkán mondta. Nem, ez most nem szemrehányás, csak a miérteket keresem.

Szerző: Sánta Dávid blogger

www.santabros.blog.hu, Instagram: @santabros

Ha belegondolok, a nagypapám sem mutatta ki soha az érzéseit. Nemigen láttam, hogy megölelte vagy megpuszilta volna az édesapámat. Lehet, hogy ezek is olyan hagyományok, amelyeken csak nagyon nehezen tudunk változtatni? A régi minták és az otthonról hozott gyermekkorban kapott szokások nagymértékben építik személyiségünket, szokásainkat. Konklúzió: miért is várok olyan dolgot apukámtól, amihez nem kapott mintát?

Otthonról hozott minták

Háromgyermekes apaként rengeteget beszélgettem erről a kérdésről feleségemmel, de a környezetemben lévő fiatalokkal is. Az utóbbiak 90 százaléka azt mondta, hogy a „szeretlek” szó, illetve az apai érzelmek kimutatása nélkül nőtt fel! Igényelték-e, igénylik-e? A válasz az, hogy igen. Sőt, felnőttként is szükségük lenne rá! A beszélgetésekből az is kiderült számomra, hogy azok a fiatalok, akik nélkülözték a pozitív apai érzelmek kinyilvánítását, maguk is hasonló problémával küzdenek: nehezen fejezik ki az érzelmeiket, kínosnak és kellemetlennek érzik, holott vágynának rá. Ez saját bevallásuk szerint még akkor is így van, ha anyai oldalról más példát láttak. Akadályt jelenthetnek a régimódi, elavult skatulyák is, például a sebezhetőség, a gyengeség látszatának elkerülése. Mi, férfiak nemegyszer félünk a társadalmi megítéléstől és egy kicsit saját magunktól is. Hiszen egy kisfiú nem sírhat – ha fáj neki valami, az „katonadolog”. Egy igazi férfi sem sír, nem érzelmes, „tartja magát”.

Szeretetteljes gesztusok

Szerintem apaként nem leszek sem gyenge, sem nyálas, sem férfiatlan attól, ha naponta többször ölelem meg a lányaimat és a fiamat, vagy ha gyakran mondom nekik, hogy szeretem őket. Ennek köszönhetően már most látom rajtuk, hogy mennyire könnyen megy nekik az érzelmeik kimutatása. A szeretetük éppúgy érződik egy ölelésükben, mint abban, ahogyan kimondják. Ennél tisztább és szebb pillanatok talán nincsenek is. A feleségemmel együtt tudatosan dolgozom azért, hogy az a generáció, amit a mi generációnk nevel, ebből a szempontból más legyen, mint a korábbiak. Mindemellett arra is rájöttem: nagy hibát követtem el azzal, hogy sokáig úgy gondoltam, csak apukám az, akinek az érzelmei kimutatásában változtatnia kell. Hiszen segíthetek neki én is azzal, hogy kimondom: „Szeretlek, apa!” Mindig megölelem, megpuszilom, amikor találkozunk – kilépve abból a viselkedésmintából, amit otthonról hoztam. A gyermekeim, akiknek ugyanez már bevett szokás, szintén így viszonyulnak apukámhoz: ölelik, bújnak hozzá, és gyermeki őszinteséggel mondják neki: „Szeretlek, papa!”

Bármikor változtathatunk!

Sohasem késő megtennünk az első lépést ahhoz, hogy érzelmi intelligenciánkon dolgozzunk, és belássuk, hogy felnőtt férfiként is bármikor megölelhetjük, megpuszilhatjuk édesapánkat, édesanyánkat, testvéreinket, barátainkat, és kimondhatjuk: „Szeretlek!” Ettől nem leszünk gyengék, nem leszünk kevésbé férfiak. Talán azért is vált mindez annyira fontossá számomra, mert ikerként lettek ikreim, és így érzelmileg szimbiózisban élek a szüleimmel, akik valaha hasonló nehézségeken, kihívásokon, hétköznapi feladatokon, problémákon mentek át nap mint nap, mint most én. Az a minimum, hogy az irántuk érzett hálám jeléül kimutatom nekik a szeretetemet és mindenki másnak is megtanítom környezetemben, hogy a „szeretlek” szó nem tabu, és ha őszintén hangzik el, akkor felszabadít, boldoggá tesz, megbékít, tanít, nevel és örömmel tölt el! Minden más apának, szülőnek és nagyszülőnek csak azt mondhatom: ne féljenek ugyanezt kimondani, kimutatni, megköszönni – addig, amíg csak tehetik. Ez a világon az egyik legnagyobb ajándék, amit gyermekeinknek és egymásnak adhatunk.