Pokoli archívum, A Betontehén-akció

Charles Stross MOSODA-AKTÁK

POKOLI ARCHÍVUM A BETONTEHÉN-AKCIÓ

A „Figyelemre méltó könyv” cím nyertese a Kansas City Starnál 2004-ben.

A Locus Online 2004-es felmérése alapján „A legjobb sci-fi- és fantasy-kötetek” között szerepel. „Meghökkentően, de sikeresen fogja be egy igába a kémtörténet és a horror műfaját.”

– Paul Di Filippo, The Washington Post Book World „Az év legkellemesebb meglepetése sci-fi berkekben.”

– San Francisco Chronicle

„Ezzel a kötettel, amely játékos módon keresztezi a Len Deighton modorában megírt kémregényt az H. P. Lovecraftéra hajazó, természetfölötti horrorral, Stross tanújelét adja sokoldalúságának… A Fővárosi Mosodai Szolgálatnál dúló hatalmi belharcok a brit bürokrácia szövevényeibe engednek elképesztően mulattató betekintést.”

– Asimov’s Science Fiction Magazine „A hajmeresztő fantasy – démonok, lovecrafti szörnyek meg hasonlók – és a csavaros észjárású kortárs SF jól sikerült keveréke. Adjunk hozzá pár sajátosságot a kémregényekből és a Dilbert-féle hivatali bohózatból, végül fűszerezzük meg nácikkal, aljas iszlamistákkal meg a brit hírszerzés egy felettébb titkos fiókintézményével. Szellemesen elbeszélt történet, de a gyújtópontjában álló rémségek így is rendesen ránk hozzák a szívbajt.”

– SF Site „Modern hangvételű, gördülékeny prózájával, miközben könnyedén csapong műfajok és nyelvi rétegek között, Charles Stross az „újfajta hátborzongatás” iskolapéldájával szolgál. Itt van minden – science-fiction, kémtörténet, kaland, romantika és horror –, takarosan egybecsomagolva… A Pokoli archívum sikeres bemutatkozása egy páratlan irodalmi irányzatnak.”

– RevolutionSF „A Pokoli archívum olvasása nyelvileg olyasfajta élménnyel egyenértékű, mintha az ember a szörfdeszkájára szíjazott Robin Williamsszel együtt lovagolná meg a Félhold-öböl gigantikus hullámait. Vagyis részegítő, ijesztő, szédületes és igencsak strapás… Miközben ide-oda billeg a soron következő feneketlen mélység peremén, az olvasó hol fetreng a nevetéstől, hol a gondolataiba mélyed. Izgalmas és kiszámíthatatlanul fékevesztett robogás ez.”

– The Agony Column

Charles Stross

MOSODA-AKTÁK POKOLI ARCHÍVUM A BETONTEHÉN-AKCIÓ

Ad Astra 2015

Eredeti mű: The Atrocity Archive, The Concrete Jungle Copyright © Charles Stross, 2004 A Pokoli archívum eredeti megjelenése: Spectrum SF, 2001/7. számtól 2002/9. számig Előszó Copyright © Ken MacLeod, 2004 Hungarian translation © J. Magyar Nelly, 2014 Szerkesztő: Szélesi Sándor Irodalmi lektor: Vancsó Éva Korrektor: Makai Nóra Borítókép © Sallai Péter, 2014 Műszaki szerkesztő: Királyházi Csaba Borítóterv: Csigás Gábor Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2014 ISBN 978-615-5229-55-8 Felelős kiadó: Németh József igazgató Nébali Kft. 1221 Budapest, Mária Terézia utca 4. www.adastrakiado.hu

TARTALOMJEGYZÉK Előszó: Charlie démonai (Ken MacLeod)

11

Pokoli archívum 17 A Betontehén-akció 259 Utószó: A Félelemgyár – belülről

349

Magyarázó jegyzék 367

SzĂźleimnek, David ĂŠs Cecilie Strossnak

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Az író nem vákuumban ír. Elsősorban a szokásos gyanúsítottaknak – itteni írásművészeti szemináriumom tagjainak – tartozom hálával, akik az első vázlatok elolvasóiként a poklok poklát megjárták, s eközben számtalan, kiigazításra szoruló baklövésemre mutattak rá. Az eredeti, folytatásos közlés előkészítése során Paul Fraser a Spectrum SF-től jóval keményebben feszítette meg szerkesztői izmait, mint valaha remélni mertem, és Marty Halpern a Golden Gryphon Presstől, akinek ez a bővebb kiadás köszönhető, ugyanígy cselekedett. Végezetül egy beismerés: óriások vállára álltam. Különösképp három szerző járult hozzá, hogy képzeletemben ez a regény megszülethessen. Hadd tisztelegjek hát H. P. Lovecraft, Neal Stephenson és Len Deighton emléke előtt.

Előszó

CHARLIE DÉMONAI A Pokoli archívum tudományos-fantasztikus regény, formáját tekintve pedig horror-thriller, jó adag, helyenként feszélyezett nevetéssel megtűzdelve. Elsődleges kiindulópontja, hogy a matematika varázslatos is lehet. Ráadásképp egy kisebb igazság is megbújik benne: hogyha léteznek dolgok, amelyektől (Pratchett megfogalmazásában) még a sötétség is reszket, biztosra vehető, hogy valami homályos rendeltetésű kormányhivatal – a saját érdekünkben – majd eltitkolja őket előlünk.

Az utóbbi kijelentést nem ironikusnak szántam; ha egy pillanatig is gyanítanánk, hogy Lovecraft egyedüli tévedése a kozmikus Gonosz hatalmának és rosszindulatának alábecsülésében rejlik, kibírhatatlan volna az életünk. Amint kiszivárogna a titok, hogy (a dolog egyenes következményeként) rögvest valami más szivároghasson be helyette, egyből lehetetlenné válna a létezés. Ami onnantól a Föld útjait járná, már nem lenne élet, még kevésbé emberi. E lehetséges jövőkép szörnyűsége a regényben az igazi történelem szörnyűségéből táplálkozik.

Mint minden remek rémtörténetben, ebben is vannak pillanatok, mikor az olvasó alig hisz a szemének: hát létezik író, akinek van mersze ilyet papírra vetni?! Jelen esetben nem annyira a szavak erőszakos töltete miatt, hanem mert a történelmi tények nagyon is valóságosak.

Egy összefoglaló csak lelőné a mű poénját, esetleg azt a látszatot keltené, mintha írója félvállról venné az emberiség mindezidáig legaljasabb tettét. Szó sincs ilyesmiről. Olvassák el, és majd meglátják, hogy igazam van.

11

Utószavában Charlie bölcs szavakkal, bőséges terjedelemben ír a hidegháborús thriller és a horror-történet közt megvonható, nyugtalanító párhuzamról. (Egy pillanatig gondoljanak csak bele, mi mindent idézne fel elménkben a „titkosszolgálat” kifejezés – első hallásra!) A történetnek azonban egy harmadik olvasata is van. Képzeljék maguk elé a világot, ahol bizonyos szavak kimondása vagy leírása konkrétan és közvetlenül kiválthat történéseket; ahol az ilyen szavak félreértése hihetetlen mértékű pusztítást engedhet szabadjára; de ahol a megfelelő varázsigével az ember mérhetetlenül hathatós erőket hívhat segítségül, hogy keresztülvigye saját akaratát. Képzeljék el továbbá, hogy ez a világ központi irányítás alatt áll: mind mágusi körökön belül, mind a mágusok és az ő ténykedésüket koordináló személyek között széleskörű munkamegosztás valósul meg. Ez a világ bürokratikus, (következésképpen) kaotikus is: telis-tele van íróasztal mögött gubbasztó hivatalnokokkal, akik átkokat mormogva próbálnak újabb és újabb invokációkat papírra vetni, hangyaszorgalommal munkálkodva a nagy kép egy-egy apró darabkáján. Persze a koordinátorok, minthogy dunsztjuk sincs a folyamatokról, könnyű prédát jelentenek a szándékoltan emberáldozatot követelő, majd hatalmas pénzösszegekkel felszívódó, bizarr kultuszok sima szájú propagandistái számára. Hozta isten önöket az IT részlegen!

Charlie az informatikai iparról nyert szakmai és írói tapasztalatai révén ismeri ki magát oly alaposan a Mosoda belvilágában. A programozás ugyanis pont az a fajta munka, amelyben Lovecraft és a szakmai jártasság mindvégig kart karba öltve jár. Az elemzőnek vagy programozónak egyszerre kétkedő és éber tekintettel kell iratok közt bóklásznia, menet közben kiválogatva-felcsipegetve az igazság morzsáit. Információforrásainak megvannak a maguk személyes ambíciói, és ők hol nyíltan, hol meg titokban azok beteljesítésén ügyködnek. Vannak edzőtársai és felettesei, akik közül sokan nem is sejtik, mi folyik a szolgálati viszony hegyesebbik végén. Azonkívül az informatikai munkaerőnek a csontja velejéig tisztában kell lennie vele, hogy ha hibázik, abból iszonyú nagy zűr kerekedhet. A bajtársiassággal és a versenyszellemmel egyetemben a feszültség és a cinizmus az állandó kísérői. Ez így együtt pedig nagyon emlékeztet a kémkedésre vagy a varázslásra: az ember nemigen jár el otthonról, de ha mégis, akkor többnyire csak éjszaka.

12

Charlie gyakran ruccan ki, sokat jön-megy, és főként nappal. Nincsenek saját démonai. Mint a vérfagyasztó borzalmakról írók legtöbbje, ő is vidám természetű ember. Az alagsorban eltöltött akárhány év sem volt képes lelohasztani benne a lelkesedést meg az együttérzést, továbbá a képességet, hogy szóban és írásban egyaránt elsöprő lendülettel és könnyedséggel vesse bele magát szerteágazó fejtegetésekbe. Úgy hajnaltájt az ember aztán úgy érzi, muszáj meghívnia egy korsó sörre, hátha azzal sikerül elhallgattatnia, de legalább lelassítania a piszok frátert, mielőtt a gondolatai túlságosan előreszaladnának. Tudom, miről beszélek, mert megpróbáltam, és nem jött be.

Megismerkedésünk idején magam is az informatikai szektorban dolgoztam. Ez 1996 táján történt, amikor az internetről jobbára csupán az informatikusoknak voltak halvány fogalmaik. (Bizony, nem is olyan régen még szájhagyomány útján terjedtek a hírek a létezéséről.)

Lassan derengeni kezdett, hogy a fickó, aki azokat a józan, ám radikális hangvételű posztokat írja a különféle hírcsoportok számára, amelyeket akkoriban böngésztem, azonos az Interzone című brit sci-fi magazinban két-három igen élvezetes novellával jelen lévő Charles Stross-szal. A „Yellow Snow”, a „Ship of Fools” és a „Dechlorinating the Moderator” immár a „Toast” címmel 2002-ben megjelentetett gyűjteményes kötetben is olvasható.

A „Dechlorinating the Moderator” című sci-fi novella egy konferenciáról szól, amelyre hiába van ráaggatva a science fiction (értsd: tudományos-fantasztikus) tanácskozások összes kelléke, igazándiból (mivel a jövőben játszódik) science fact (értsd: tudományos tényfeltáró) eszmecsere a nagy energiájú elemi fizikára íróasztali és alagsori szinten rákattant, mindkét nembeli mániások részvételével. A történetet minden ízében átjárja a humor, ugyanakkor a múltbéli konferenciákra való visszatekintéssel általában együtt járó, sajátos melankólia árad belőle – mint mikor az ember rájön, hogy akármennyi mókában volt is része, ugyanannyiról fix, hogy lemaradt. (Jó, elismerem: ami a finom érzelmi árnyalatokat illeti, ez az írás kissé híján van a sokszínűségnek, mindazonáltal nekem, aki akkortájt kaptam rá a konferenciákra, meglehetősen ismerősen csengett.) A „Ship of Fools” témája az Y2Kprobléma (amiről utóbb, ugye, kiderült, hogy nem létezik, de ez már – HANTA_INDUL – kizárólag a programozóknak volt köszönhető, akik tisztességesen tették a dolgukat, pedig akkortájt még csupán a 13

számítógépbuzik meg a csillagászok hittek a huszonegyedik század tényleges eljövetelében – HANTA_VÉGE), és szintúgy meg van tűzdelve a lehető legszellemesebb, ugyanakkor hitelesen csengő, bennfentes informatikai halandzsával. Olvasása közben egyszer csak úgy éreztem, nekem muszáj találkoznom ezzel a pasassal – esetleg egy konferencián. Kiderült, hogy Edinburgh-ban lakik, gyakorlatilag szomszédok vagyunk. Ha jól emlékszem, e-maileztem neki, ő pedig nem sokra rá testi valójában is felbukkant előttem a kibertérből. Megittunk egy sört, és belefogtunk egy szünetekkel tarkított beszélgetésbe, amely azóta is tart.

Előállt egy remek regényötlettel: „Techno-thriller lesz! Abból indul ki, hogy Turing már a negyvenes években feltörte az NP-teljesség problémáját, tehát az egész hidegháború igazándiból a technológiai szingularitás megakadályozásáról szólt! Az interkontinentális rakéták is csak arra az esetre kellettek, ha pár istent játszó MI netán ámokfutásba kezdene!” (A valóságban egyáltalán nem így beszél, csak az emlékeimben.) Ott volt a fejében az egész. Sokakkal előfordul az ilyesmi, ő viszont meg is írta. (Tessék, egy jó tanács leendő szerzőknek, ingyen és bérmentve!) A „Burn Time”, Charlie regényei közül az első, amit elolvastam, kiadatlan maradt, de a remek elképzelés és döcögős kivitel nászából született sorokban már ott lappangott a kiforratlan tehetség, nem kevésbé az energia, a szorgalom és az elképesztően szerteágazó tudásanyag. Azóta számtalan további regény és elbeszélés került ki a billentyűzete alól. Miközben a novellák egyre jobbak, kiadói szemmel pedig egyre kelendőbbek lettek, az ő fejéből újabb nagy ötlet pattant ki: „Egy család története a szingularitás viszontagságai közt!

A macska szemszögéből!” Ez a téma mutálódott a meghökkentő sorozattá, amelynek nyitó darabja, a „Lobsters” az Asimov’s SF magazin 2001. júniusi számában látott napvilágot, hogy azután három jelentős SF díjért, a Hugóért, a Nebuláért és a Sturgeonért folyó versenyben is döntős legyen. Egy másikat, a „Router”-t a BSFA díjára, míg a negyediket, a „Halo” címűt a Hugóra jelölték.

Ha e novellák némelyikére visszatekintek, leginkább az ún. „strossi mondat” felbukkanása ragadja meg a figyelmemet. Amelyik író valaha is hozzájárult a sci-fi fejlődéséhez, esetleg megalapozta egyegy szakaszát, annak műveiben bizonyosan előfordulnak mondatok, amelyeket – legalábbis elsőként – csakis ő írhatott le. A készpénznek 14

vett dolgok megmutatásával Heinlein „táguló” ajtója a magyarázkodás mellőzésének új módszerei felé nyitott utat; a Mars rohanó holdjai alatt Zelazny homokfutói a klasszikus irodalmi anyag kezelésében megengedhető szabadságot illetően váltottak hirtelen magasabb sebességfokozatra; Gibsonnál a tévéképernyő-szürkeségű ég meg az Ono-Sendai deck a virtuális térnek valóságos terekre való leképezését jelenítette meg, ami mostanra mindennapi életünk számos területének vált alapértelmezett metaforájává. A jellegzetesen strossi mondat (olvasás közben rögtön fel fogják ismerni) a tömörség és jelentéstartalom terén képvisel akkora ugrást, hogy az olvasó nemcsak magukat a történeteket, de a saját magát környező, szingularitásra ítélt világot is kénytelen (újra)értelmezni.

Időközben a regények is egyre jobbak lettek, de egészen a közelmúltig nem találtak kiadóra, amikor hirtelenjében és majdnem egyidejűleg három-négy is zöld utat kapott. Charlie-ra úgy hatott a dolog, hogy miközben azok nyomtatásra vártak, ő megírt további kettőthármat. Mert egyre gyorsabb és jobb lesz – akárcsak a számítógépek. Összes regénye közül azonban ez az első, amelyik nyomtatásban megjelenik, és máris nagyszerű.

Szerintem rengeteget fogunk még hallani róla és tőle.

Addig is olvassák el ezt itt!

Ken MacLeod West Lothian, Egyesült Királyság 2003 májusa

POKOLI ARCHÍVUM

1 AKTÍV SZOLGÁLAT Éjszakai égbolt zöldben… a hackernek maga a gyönyör.

Csíptetős írómappával és személyhívóval felszerelkezve lapulok a bokorban egy ipari létesítmény mögött. Az egész táj kísértetiesen smaragdzöld árnyalatokban fürdik, ami ormótlan éjjellátó szemüvegemnek köszönhető. Ettől a vacaktól ráadásul úgy festek, mint valami gázálarc-fetisiszta mozdonyszámláló, a viselésétől pedig megfájdul a fejem. Párás a levegő, az eső szitál; az ilyesfajta nyirkosság akadálytalanul szivárog keresztül az esőkabáton meg a kesztyűn. Három órája rostokolok idekint arra várva, hogy az utolsó munkamániás is leoltsa a villanyt és eltakarodjon, én meg valamelyik hátsó ablakon át végre bemászhassak. Hogy mi a fenének kellett igent mondanom Andy kérésére?! Az államilag szentesített betöréses lopás sokkal kevésbé romantikus, mint amilyennek hangzik, főleg a szokásos túlórapénzért.

(Andy, te szemétláda! „Ami az aktív szolgálatra tavaly benyújtott jelentkezésedet illeti, ma este lenne egy kis meló. Sajna, pont foghíjas a létszám. Nem tudnál beugrani?”)

Toporogni kezdek, a kezemet lehelgetem. A szemközti csupa üveg meg beton, zömök épülettömbben életnek semmi jele. Már este tizenegy van, de abban a bokszokra osztott méhkasban még mindig égnek a lámpák. Ezeknek nincs egy ágyikójuk, ahová hazahúzhatnának?! A homlokomra tolom az éjjellátót, mire minden sötétbe borul, kivéve persze a nyavalyás ablakokat, amikben kitartóan 19

parázslik pár fényfolt – akár a szentjánosbogarak egy koponya üres szemgödreiben.

Egyszerre mintha méhraj zsongana a hólyagom táján. Elmorzsolok egy szitkot, és felhajtom az esőkabátom alját, hogy hozzáférjek a személyihívóhoz. Nincs kijelzővilágítása, ezért kénytelen vagyok a zseblámpám felvillantását egy pillanatra megreszkírozni. Az üzenet így szól: diri 5 prcn bll llp. Nem firtatom, honnét tudják, de elönt a hála, amiért már csak öt percig kell ácsorognom az esővíztől csepegő fák közt, miközben igyekszem nem túl zajosan dobogni a lábammal, és azon agyalok, hogy mi a fenét mondjak majd, ha ordítozva megjelenik pár helyi szimat. További öt perc bujkálás a Memetix (UK) Ltd. – egy Menlo Park-i (Kalifornia) székhelyű multi leányvállalata – Minőségbiztosítási Osztályának hátuljánál, aztán megcsinálom a melót, és irány haza. Szóval, még öt perc az életemből itt az ipari parkban, ahol a technológia fehérizzása éjszakába nyúlón égve tartja a lámpákat, és a leírhatatlan borzalmak nem szippantják ki az agyvelődet, hogy azután a személyzetisek karjaiba taszítsanak – kivéve, persze, ha veszteséggel zárod a harmadik negyedévet, vagy a teljes körű minőségirányítás oltárán elmulasztasz véráldozatot bemutatni.

Valahol az épületben az utolsó túlórázó nagyfőnök most nyúl ásítva a BMW távnyitója után. A takarítók rég végeztek mára; az egymás mellett sorjázó behemót szerverek szelíden zümmögnek klimatizált bölcsőjükben az irodaépület üzemi területének közelében. Mindössze annyi a dolgom, hogy elkerüljem a biztonsági őrt, és mehetek haza békével.

Harákolva életre kel egy motor, felpörög, majd a kocsi a nedves aszfalton visító gumiabroncsokkal kihúz a füvesített parkolóból. Miközben az este lassan éjszakába fordul, ismét rezegni kezd a személyhívóm: nyomás. Előrearaszolok.

Nem gyulladnak ki mozgásérzékelős reflektorok. Nem tűnnek fel támadásra idomított rottweilerek, sem pedig őrök a szenesvödörre emlékeztető sisakjukban: ez nem az a fajta mozi, és én sem vagyok Arnold Schwarzenegger. (Andy e szókkal igazított el: „Ha netán feltartóztatnának, te csak mosolyogj, húzd ki magad, és villantsd meg a céges kártyádat! Aztán csörögj rám, majd én elsimítom. Ha egy éjszakai hívással kiráncigálod az öregfiút az ágyából, hogy takarítson ki utánad, azzal ugyan szerzel magadnak egy fekete pontot, de az még 20

mindig jobb, mint egy betört koponya. Tartsd észben: az ott a Croxley Ipari Park, nem Novaja Zemlja. Ha szétrúgatod a fejedet, azzal nem mented meg az emberiséget a gonosz erőitől.”)

Tocsogó léptekkel gyalogolok keresztül a vizenyős gyepen, és rátalálok a megjelölt ablakra. Pont, ahogy az eligazításon megtudtam: csukva van, de nem zárva. Egy erőteljes rántás, és az ablaktábla felém lendül. Kényelmetlenül magasan van, jó négylábnyira a beton ereszcsatornától. Felhúzódzkodom, és átdobom magam a párkány fölött, amitől diszkek kisebb lavinája gurul szét a padlón. Az áramtalanított monitorok és a forró CPU-házakat hűtő ventilátorok fénylő melegpontjait leszámítva sejtelmesen zöld az egész helyiség. Teszek egy botladozó lépést az íróasztalon, amin halmokban állnak a baljóslatú kacatok, és azon töröm a fejem, hogy a billentyűzet mellett szétszórt, nyilván bizalmas iratok meg a jéghidegre hűlt kávés bögre közt félúton hagyott nagy, sáros bakancsnyomom hogy a fenébe nem fogja kibökni a munkaállomás tulajdonosának szemét. De már landolok is az M.B. Osztály padlóján, az óra pedig ketyeg.

Megrezdül a személyhívó: helyzet? Előhúzom a mobilomat a belső zsebemből, beütök rajta egy háromjegyű számot, visszarakom. Így tudatom velük, hogy megérkeztem, és minden simán megy. Jellemző a Mosodára… Mielőtt titkosítanák az eseménynaplót, gondosan csatolni fogják hozzá a telefonszámlát, ami igazolja, hogy terv szerint bejelentkeztem. Hiába, az illegális hírszerzési melóknál eljárt az idő a rögtönzések fölött…

A szervezeti létet apró skatulyákra osztó, személytelen bézs textilbevonatú válaszfalaival a Memetix (UK) Ltd. irodaépülete tipikus nagy légterű pokol. A fénymásoló oltárként terpeszkedik egy fal mögött, amit hitbuzgalmi irományok: a vállalat viselkedési kódexe, az alkalmazottak számára kötelezően előírt önmegvalósítási tanfolyamok jegyzéke meg hasonlók borítanak. Tekintetemmel végigpásztázok a helyiségen, a D14es bokszot keresem. A célszemély munkahelyén a válaszfal oldalára nagy csomó részlet van felrajzszegezve a „Dilbert” című szatirikus képregénysorozatból, ami enyhén szólva is lázadó elmére enged következtetni. Kétségem sincs: mielőtt a ranglétra magasabb fokairól valaki aláereszkednék ide, portyázó középvezetők járják be a tömegszállást, és minden ilyesféle – szakadár nézetekről árulkodó – képet leszaggatnak. Megborzongok a lelkemben támadó szimpátiától: szerencsétlen flótás… Vajon milyen ér21

zés lehet neki ezen a cellasoron, az új ipari forradalom szívében megrekedni, nem sejtve, hogy legközelebb hová csap be a villám?

Az íróasztalon három monitor van. Kettő közülük jókora, egyébiránt közönséges jószág, a harmadik viszont igazi csodabogár: szemre legalább tíz éves, nyilván úgy kotorták ki a számítógépes forradalom iszapjából. Ősrégi Symbolics Lisp gép lehet, vagy valami olyasmi.

Megbizsergeti régiségmániámat, de most nincs idő bámészkodni; a biztonsági őrnek tizenhat perc múlva esedékes a következő körsétája.

Mindkét oldalon kötetek ingatag kupacai és kusza hordaléka: Knuth, Dijkstra, al-Hazred, meg pár kevésbé ismerős név. Kihúzom a széket, és miközben rátelepszem, elfintorodom. Valami elhalálozhatott az egyik fiókban, és már találkozott a teremtőjével..

Billentyűzet: oké. Felhasználói azonosító: előhúzom az S/Key okoskártyát, amit a Mosoda a Memetix egyik beszállítójától szervált, és a rendszer felszólítására begépelem a megfelelő válaszkódot. (Az egyszeri jelszavakat túl macerás feltörni, úgyhogy újabb „kösz” a Mosoda névtelen patrónusainak.) És már bent is vagyok – megbízhatónak találtattam –, már csak azt kéne kiokoskodni, hogy mi a bánatban vagyok bent.

Malcolm – ő az a fickó, akinek a bokszában ülök, és akinek a billentyűzetét épp megszentségtelenítem – egy hangyafarmon gazdálkodik: az íróasztal alatt meghatározhatatlan alkatrészeikért kizsigerelt, döglött komputerek, oldalánál pedig egy gyanús kinézetű Frankenstein-szerver, amely készülékház híján dacolni kénytelen az elemekkel, és úgy brummog, akár egy generátor. Egy pillanatig teljes pánikban kutatok az asztallap alatt ezüstszínű pentagrammák és vörösben izzó rúnák után, de minden tiszta. A képernyőn tök egyforma, automatikus hozzárendelésű fájlrendszerek trükkös kis útvesztőjével találom magamat szemben. „A francba! A francba!” – mantrázom suttogva. Bezzeg a Pusztító varázslatban totál máshogy volt! Előráncigálom a telefonomat, és bepötyögök egy számot.

– Fővárosi Mosodai Szolgálat! Miben segíthetek?

– Adj valami gazdanevet meg célkönyvtárat! Bent vagyok, de eltévedtem.

– Egy pill… Próbáld ezt: auto per share per efes per scooby per netapp per user per home per malcolm per nagy er per catbert per vilaguralom aláhúzva per manifesztum.

Olyan sebesen gépelek, hogy majd’ összeakadnak az ujjaim. Halk kattanás hallatszik, amint az íróasztal oldalát támasztó szerver logi22

kai műveleteket indít el Scooby gigantikus meghajtó rendszerén, karistolja az író/olvasó fejeket, úgy kutakodik valami után, ami nyilván az egyik leghülyébb nevű adatállomány a vállalat belső hálózatán.

– Várj… Igen, megvan. – Nézem a cuccot, ott áll feketén-fehéren: „Polinomiális teljesség a Hamilton-féle hálózatokban – Pár lépés a bizonyítás felé”. Felületesen végigfutok a szövegen, most nincs időm elmélyedni benne, de eredetinek látszik. „Telitalálat!” Vesetájon kellemetlenül nyálkás verejtékpatakot érzek csordogálni.

– Megszereztem. Most pá.

– Pá. Összecsukom a telefont, és rámeredek az irományra. Egy pillanatra elfog a kétség: amit tenni készülök, ugyebár nem túl sportszerű… De aztán közbeszól a genyóság aprócska ördöge, és én fürgén lekopogok egy utasítást, amivel a gyanús fájlt egy meglehetősen virgonc, személyes felhasználói fiókba postázom át (későbbi tanulmányozásra). Különben is ideje megadni a szervernek a kegyelemdöfést. Leválasztom a hálózati alkalmazások meghajtóját, majd az alacsony szintű újraformázás bitzáporával odapörkölök neki. Ha Malcolm vissza akarja kapni a tanulmányát, a GCHQ szolgálatait lesz kénytelen igénybe venni, no meg egy pásztázó alagútmikroszkópét, az talán majd összeguberálja neki a meghajtó lemeztányérjairól – 0xDEADBEEF alatt ott lesz szétszórva az egész mindenség.

Megint felzümmög a személyhívó: jelents, amire újabb három szám beütésével felelek. Utána kicsusszanok a bokszból, majd a kaotikus íróasztalt ismét útba ejtve, visszasüllyedek a hűvös tavaszi éjszakába, lehámozom a kezemről a nyavalyás latexkesztyűt, és ujjaimmal bemutatok a holdnak.

Felajzott állapotomban, míg az otthonom közelében le nem kászálódom az éjjeli buszjáratról, eszembe sem jutnak a szétgurult diszkek.

Addigra azonban a genyóság ördöge már a markába röhög.

ë Mélyen alszom, amikor megszólal a mobil.

Az éjjel a dzsekim zsebében hagytam, úgyhogy most összevissza matatok a padlón, míg ő vidáman csiripel.

23

– Halló?

– Bob? Andy az. Elnyomok egy nyögést.

– Mennyi az idő?

– Kilenc harminc. Merre vagy?

– Az ágyamban. Mi a?…

– Gondoltam, bejössz jelentést tenni. Mikorra érsz ide?

– Jelenleg meglehetősen rozoga állapotban vagyok. Tudod, fél három körül keveredtem haza. Hadd gondolkodjak… A tizenegy óra hogy hangzik?

– Legyen. – Túlfűtött a hangja. Naná, nem neki fagyott le a töke az erdőben múlt éjjel. – Akkor ott találkozunk.

Szükségtelen fennhangon hozzátennie, hogy „ellenkező esetben”. Őfelsége Extratitkos Titkosszolgálatának apparátusa nem arról híres, hogy világos fogalmai volnának a rugalmas vagy ésszerű munkarendről.

Elvonszolom magam a fürdőszobáig, és vizelés közben az ablak sötét penészkarimájára meredek. Egyedül vagyok a házban; a többiek mind távol vannak, azaz vagy melóznak (mint Pinky és Gógyi), vagy végleg elkotródtak (mint Mhari). Felkapom az aggkori végelgyengülésben szenvedő fogkefémet, és nekirugaszkodom a szokásos reggeli rituálénak. Itthon legalább van fűtés. A földszinti konyhában megrakom a kávéfőzőt magfizikailag koffeinnel dúsított őrleménnyel, és gyengéden a gázra tolom. Úgy számolom, beérhetek tizenegyre a Mosodába, és előtte még felébredni is marad időm. A megbeszélésig az agyamat riadókészültségbe kell kapcsolni. Most akkor jól sült el éjjel a dolog, vagy sem? Minthogy már nincs mit tenni az ügyben, persze rögtön eszembe jutnak a diszkek.

A leírhatatlan rettegés tökéletesen helyénvaló, amennyiben a fotelben gubbasztva bámulsz a tévében egy bunyós mozit, de a gyomorban elképesztő rombolást képes véghezvinni, ha tizenöt perc leforgása alatt két és fél deci méregerős feketekávéval öntöd nyakon. Növekvő súlyossági sorrendben lidércnyomásos forgatókönyvek villannak át az agyamon: írásos megrovásban részesítenek, lapátra tesznek, törvény elé állítanak önkényesen elkövetett hírszerzési tevékenységben való részvételért, mivel az engedélyezését érthetetlen okokból utólag visszavonták... Vagy a legrosszabb, hogy arra jövök haza, Mhari visszatért, és régi jó szokása szerint a kanapén összegömbölyödve, 24

a nappaliban szunyál. Az utolsó képet gyorsan kiradírozom, mire a röpke mélabú mélyebbről fakadó, némi magányossággal tompított megkönnyebbülésnek adja át a helyét. A hosszútávfutó spion magányossága?! A francba! Rendet kéne már raknom az agytekervényeimben. Nem vagyok James Bond, akire minden szállodai szobában újabb szexi, kágébés démon próbál rárepülni. Nagyjából ez a legeslegelső dolog, amit a Fővárosi Mosodai Szolgálatnál („A tisztánál is tisztábbra mos!”) belevernek az ember fejébe: az élet nem kémfilm, és a meló nem merő kaland, igazából semmi izgalmas nincs benne.

Kiváltképp, ha természetes velejárója esős éjjeleken vállalati rekettyésekben darvadozni.

Néha már bánom, hogy elszalasztottam a kínálkozó lehetőséget, és nem tanultam inkább könyvelőnek. Mennyivel murisabb volna az életem, ha annak idején a megfelelő diáktoborzó halandzsára figyelek oda a továbbtanulási turnén!… Viszont kell a pénz, és egyszer talán valami érdekesebb feladatmorzsát is odalöknek a tányéromba. Addig pedig meghúzom magam a beosztásomban, mert a többi alternatíva még ennél is pocsékabb volna. Így hát fogom magam, és elmegyek melózni.

ë A londoni metró szemlátomást abban a hitben él, hogy a földgolyón csupa vese meg vastagbél nélküli halandó mászkál. Kevesen tudják, hogy a Mornington Crescent állomás igenis büszkélkedhet egy, azaz egy nyilvános illemhellyel. Nincsen kitáblázva, és ha rákérdezel, a személyzet tagjai egy emberként rázzák a fejüket. Mindazonáltal ott van – mert mi úgy akartuk.

A Metropolitan vonalon sikerül elcsípnem egy szerelvényt, hogy azután a csörömpölve repesztő, mocskos marhavagonban csordányi unott képű ingázóval együtt rázassam magam a Euston Square-ig, ahol átszállok a Northernre. A következő megállónál kiszállok, felbattyogok a lépcsőn, aztán be a férfi mosdóba, ahol is a jobb oldali utolsó fülke felé veszem az irányt. Ott a normális lefelé helyett fölfelé rántom a vécéfogantyút, mire (vízvezetékestül, mindenestül) feltárul a hátfal, és mint valami nagy, súlyos kapu, utat enged az előcsarnokba.

25

Az egész hűhó engem leginkább valami hatvanas évekbeli kémfilm B kategóriás, alulfinanszírozott újrafeldolgozására emlékeztet. Pár hónapja meg is kérdeztem Borisztól, hogy szerinte mi szükség ekkora felhajtásra, de csak röhögött egyet, és közölte, hogy forduljak inkább Angletonhoz – magyarán: húzzak a sunyiba.

A fal összezárul mögöttem, egy rejtett, mágneses retesz pedig nyithatóvá teszi a fülkeajtót, hogy a vécészörny benyelhesse újabb áldozatát. Bedugom a kezemet a leolvasóba, a mellette lévő nyílásból begyűjtöm a kitűzőmet, majd átlépek a küszöbre festett piros vonal fölött. Újabb munkanap kezdődik a Fővárosi Mosodai Szolgálatnál, amely a kormány diszkrét tisztogató ügynöksége.

Na, ki van itt pácban?

Első állomás: az irodám, már ha ez itt annak nevezhető. Inkább afféle falfülke egy-egy sor ásatag kartoték- és öltözőszekrény között, amelybe a Létesítmény-fenntartás gnómjai bezsúfoltak egy furnérlemezből összeeszkábált íróasztalt, meg egy törött gázrugós forgószéket. Az utóbbira ejtem a kabátomat és a dzsekimet, mire rám füttyent a számítógép-terminál: leveled jött. Frankón, Sherlock, mindig van levelem. Tudod, ez olyan egzisztenciális izé: a levelek hiánya azt jelentené, hogy a világ valami oltári zűrbe keveredett, esetleg kinyiffantam, és már el is húztam a bürokratikus pokolba. (Én ugyanis a bedrótozott generációhoz tartozom – eltérően az errefelé lebzselő öltönyös majmok némelyikétől, akik minden beérkező küldeményt kinyomtattatnak a titkárnőjükkel, és diktafonba duruzsolják neki a választ.) Egy ócska csészében tejjel fölös mértékben felöntött, kihűlt kávét találok az asztallapon, amivel Marcia adta újabb jelét túlbuzgóságának. A billentyűzetek egyikén sárga Post-It kunkorodik szemrehányóan: megbeszélés 9:30, b4-es tárgyaló. Ördög és pokol! Hogy’ felejthettem el?!

Elindulok a B4-es tárgyalóba.

Piros a lámpa, ezért, biztos, ami biztos, belépés előtt kopogtatok, és a netán kukkoló Biztonsági Részleg kedvéért meglobogtatom a kitűzőmet. Odabent kék a levegő, mintha az elmúlt pár órában Andy megállás nélkül gyújtott volna rá az egyik büdös francia cigiről a másikra.

– Hé! – mondom köszönésképpen. – Már mindenki itt van?

Borisz, a Vakond megajándékoz egy kőkemény pillantással.

26

– Elkéstél.

Harriet megrázza a fejét.

– Ugyan, ne is törődj vele! – Takaros kupacba igazgatja maga előtt a papírokat. – Legalább szundítottunk egy jót, hát nem?

Kihúzok egy széket, belesüppedek.

– Múlt éjjel nem kevesebb mint hat órát töltöttem egy sövény társaságában. Ez idő alatt három felhőszakadást éltem át, egy ízben pedig apró, ám módfelett zavarodott békák potyogtak az égből.

Andy elnyomja a csikket, és kiegyenesedik a széken.

– Nos, azért gyűltünk össze, hogy…

Kérdőn néz Boriszra, aki biccent. Őszinte kíváncsiságot erőltetek az ábrázatomra, mert utálom, amikor a vén gárdista megjátssza, hogy bezzeg neki arcizma sem rándul.

– Megütöttük a főnyereményt! – vigyorog rám Andy, én meg egy ültő helyemben majd’ szívinfarktust kapok. – Ma este ott a helyed a krimóban, minden pia az én kontómra megy! Az eredményesség csillagos ötös, a terepmunka hármas fölé, összesítve egy erős négyes a végrehajtásért.

– Hú, már azt hittem, nagy kupit csináltam behatolás közben…

– Szó sincs róla. Ha nem félig álcázott akcióról lett volna szó, most el kéne égetned a cipődet, ettől eltekintve azonban… Nos, hát, szemtanú nincs, megtaláltad a célpontot, semmit nem hagytál hátra, Denver doki pedig hamarosan a létszám feletti lesz, és indulhat szépen új állást keresni valami kevésbé kényes munkahelyen. – A fejét ingatja. – Igazándiból nincs is mit hozzáfűzni.

– De ha a biztonsági őr…

– …előre tudott a betörésről. A lelkére kötöttük, hogy egy lépést se tegyen, és ha bármi szokatlant lát, hunyja be a szemét, de főként nehogy megszólaltassa a riasztót, máskülönben szellemek bújnak elő a falburkolat mögül, kideríteni, hogy a porhanyós húsához illik-e a ketchup.

– Színjáték volt az egész? – kérdem hitetlenkedve.

Borisz bólint.

– Egy remekbe sikeredett színjáték.

– És megérte? – akarom tudni. – Úgy értem, mégiscsak kitöröltem a szerencsétlen flótás hat havi munkáját…

Borisz szomorú sóhajt hallat, és egy hivatalos feljegyzést tol elém.

27

Piros-sárga farkasfogminta keretezi, a borítóján szigorúan bizalmas – elolvasás nélkül megsemmisítendő! feliratú pecsét. Kinyitom, ránézek a címoldalra: „Polinomiális teljesség a Hamilton-féle hálózatokban – Pár lépés a bizonyítás felé”. Alatta alcím: „Hivatalos helytállósági jelentés”. Az ügyosztály matematikai tételek bizonyításában jártas tudorainak egyike nem sokat alhatott az éjjel.

– Megismételte Turing eredményét?

– Legőszintébb sajnálatunkra – válaszolja Borisz.

Harriet rábólint.

– Tudni akartad, hogy az éjszakai küldetés megérte-e a fáradságot.

Hát meg. Ha nem jártál volna sikerrel, esetleg súlyosabb intézkedésekhez kellett volna folyamodnunk. Ez mindig benne van a pakliban, te is tudod, de általánosságban inkább azon vagyunk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten kezeljük az ilyen helyzeteket.

Biccentek, összecsukom a dossziét, és az asztalon át visszatolom Borisz elé.

– Mi van még mára?

– A pontosság! – vágja rá Harriet. – Némi aggodalommal tölt el, hogy ma délelőtt nem jelentél meg időben a beszámoltatásra. E tekintetben jobban is igyekezhetnél.

(Andy, aki szerintem tisztában van vele, miféle rugóra jár az agyam, jobbnak látja hallgatni.)

Ellenséges pillantást vetek a nőre.

– Az imént ácsorogtam hat órát egy lucskos bozótban, és törtem be egy idegen vállalat épületébe. Miután egy egész napi munkát áldoztam az előkészületekre. – Előredőlök, és érzem, amint gyűlik bennem a harag. – Ha netán kiment volna a fejedből, tegnap már nyolckor itt voltam, Andy pedig csak délután négykor szólt, hogy be kéne ugranom. Próbáltál már hajnali kettőkor Croxley-ból az East Endre tartó éjszakai buszra vadászni, bőrig ázva, szakadó esőben, miközben rajtad kívül csak egy zsebes tartózkodik a megállóban? Ja, meg egy piás, aki éjszakára mindenáron be akarja kuncsorogni magát a lakásodba?

Az ilyesmi nálam huszonnégy órás, nehezített szolgálatnak számít. Óhajtod, hogy túlóraigénylést nyújtsak be?

– Elsőként akkor is be kellett volna telefonálnod! – szúrja oda Harriet.

Ez a menet az övé, de a pontozóbíróknál minimum egálban vagyunk. Különben sem éri meg, hogy az ember ilyen semmiségek mi28

att rúgja össze a port a közvetlen felettesével. Hátradőlök a széken; ásítás közben iparkodnom kell, hogy ne fuldokoljak a cigarettafüsttől.

– A következő napirendi pont – veszi át a szót Andy –, hogy mit kezdjünk dr. Malcolm Denverrel. A tanulmánya további intézkedéseket tesz indokolttá, nem engedhetjük szanaszét hányódni. Túl közel jár az igazsághoz. Ha Denver a nyilvánosság elé lép vele, netán sokszorosítja, heteken belül könnyedén egy egyes szintű valóságtúra kellős közepén találhatjuk magunkat. Ugyanakkor itt a szokásos súrolókefés módszer sem alkalmazható, a Felügyelet szíjat hasítana a hátunkból. Khm… – Oldalvást Harrietre pillant, aki összeszorított szájjal, unott képpel ül. – A végén hónapokig lógathatnánk a lábunkat egy felvilágosító programban, amit a kulturális sokszínűség tárgykörében a csökkent érzékenységűeknek találtak ki.

Enyhén megborzong; csak most veszem észre a piros szalagot a hajtókáján. Andy túlságosan finomkodó ehhez a szakmához, bár most, hogy belegondolok, az övé nem kimondottan a legtrendibb beosztás a közszolgálatban.

– Valami ötlet, emberek? Építő jellegű javaslatokra gondolok, Bob… Harriet helytelenítően ingatja a fejét. Borisz csak ül, elvégre ő Borisz (amellett Angleton sötét lelkű sameszainak egyike. Előző életében biztos ő tette hidegre az állam ellenségeit az ohrana szolgálatában, esetleg kávét szolgált fel Berijának. Mostanság szimplán a berlini fal szerepét játssza a belső vizsgálatokban.) Andy ujjai az asztallapon dobolnak.

– Mi lenne, ha állást kínálnánk neki? – vetem fel.

Harriet kerüli a tekintetemet. Névlegesen a közvetlen felettesem, így most egyértelművé kívánja tenni, hogy a javaslat nem találkozik az egyetértésével.

– Egy ilyen helyzetben… – Megvonom a vállam, és próbálok valami félrevezető dumát kiagyalni. – Pusztán az alapokból sikerült levezetnie a Turing–Lovecraft-tételt. Akárki nem képes erre. Vagyis briliáns elme, ez tény. Ugyanakkor, szerintem, egy elméleteket gyártó buzgómócsing, aki fel sem fogta, mit jelent, ha valaki képes meghatározni energia-csomópontok geometriai relációit. Talán máig szent meggyőződése, hogy ez az egész csupán egy hatalmas vicc. Nem hivatkozik Dee-re vagy a többiekre, leszámítva pár kevéssé ismert misztikust a könyvespolcán. Ebből következik, hogy nem jelent közvetlen veszélyt.

29

Mi alkalmat adnánk neki, hogy tanuljon… hogy egy számára kihívást jelentő, új területen fejlessze a tudását, elégítse ki a kíváncsiságát – de persze csak akkor, ha hajlandó közénk beépülni. És attól a pillanattól fogva érvényes lesz rá a Harmadik Paragrafus.

A szolgálati titokról szóló törvény (1916) Harmadik Paragrafusa a mi legfőbb biztonsági fegyverünk a kiszivárogtatások ellen folytatott, végeláthatatlan harcban. Háborús viszonyok közt született, a kémkedés miatti riadalom, a mélyen gyökerező, szélsőséges paranoia korában, és még annál is furább, mint gondolnád. A nagyközönség számára a szolgálati titokról szóló törvény mindössze két paragrafusból áll, ugyanis a Harmadik Paragrafus az korábbi szakaszok rendelkezéseinek értelmében maga is nagybetűs titok. Már azzal bűncselekményt követsz el, ha tudsz a létezéséről, kivéve, persze, ha az aláírásoddal hivatalosan tudomásul vetted. A Harmadik Paragrafus telis-tele van pikáns, rejtett kikötésekkel, amelyeket a magunkfajta titkos ügynökök életének megkönnyítésére fundáltak ki; egyfajta bürokratikus, álcázó erőtér. A Harmadik Paragrafus leple alatt bármit meg lehet tenni; mintha meg sem történt volna. Az amcsik az ilyet nevezik „fekete akció”-nak.

– Ha besorozod, kénytelenek leszünk munkakörrel meg költségvetési kerettel is előrukkolni – szúrja közbe Harriet vádló hangon.

– Az igaz, de meggyőződésem, hogy jól járnánk vele.

Andy fásultan legyint.

– Te, Borisz, megtennéd, hogy kicsit körbeszaglászol a szekciódban? Hátha szükség van egy matematikusra vagy kriptográfusra... Én írok a dologról egy feljegyzést, és az igazgatósági ülésen előterjesztem.

Harriet, ha lennél szíves jegyzőkönyvbe venni... Hozzád meg, Bob, lenne néhány szavam a pontosságról a megbeszélés után!

A francba.

– Egyéb? Nincs? Az értekezletnek vége, emberek.

Amint kettesben maradunk a tárgyalóban, Andy ingatni kezdi a fejét.

– Ez nem volt valami bölcs dolog tőled, Bob. Így felpaprikázni Harrietet…

– Tudom – ismerem el vállvonogatva. – De akárhányszor látom, nem bírok ellenállni a kísértésnek.

– Megértem, csakhogy jogilag ő a közvetlen felettesed, nem én.

Mi következik ebből? Hogy valahányszor késésben vagy egy projek30

tértekezletről, kötelességed betelefonálni, különben kiveri a balhét. És mivel neki lesz igaza, rajtad még a… még a mátrix rendszerű vállalatirányítás meg a konfliktuskezelés sem tud majd segíteni. Olyan éves teljesítményértékelést kanyarít neked, mintha csak Heinrich Himmler reinkarnációjának vallottad volna magad a kulturális forradalom idején. Eléggé szemléletesen fejeztem ki magam?

Visszaülök.

– A szőrszálhasogatásig szemléletesen.

Andy helyeslően bólint.

– Én együtt érzek veled, Bob, de tényleg. Viszont Harrietre túl nagy nyomás nehezedik, jól megpúpozták a tányérját feladatokkal.

Ilyen körülmények között más se hiányzik neki, mint hogy két óra hosszat várakoztassák, csak mert neked derogált az éjjel üzenetet hagyni a hangpostáján!

Akármennyire tisztában vagyok vele, hogy manipulál, ettől a megfogalmazástól tetű alaknak érezem magam.

– Jó, jó, majd igyekszem.

Felderül a képe.

– Ezt a választ vártam!

– Ühüm. Izé, most fel kéne élesztenem egy döglődő Beowulf klasztert, mielőtt a pénteki „batch PGP klaszter”-szarság elindulna, utána meg egy kalibrálásra váró tarot-permutátor lesz műsoron. Ja, és már megint át kell zavarnom egy nyavalyás gyűjtőkártyás játékot a biztonsági auditon. Tudod, ha egy csapat betépett texasi nagymesternek véletlenségből sikerült volna összehoznia egy baromi nagy hálózatot. Úgyhogy van még valami?

– Alkalmasint nincs – dünnyögi már állva. – Mellesleg tetszett a lehetőség, hogy végre kiszabadulhattál a négy fal közül?

– Szakadt az eső. – Felállok, és nyújtózom egyet. – De attól eltekintve kikapcsolódásnak nem volt rossz. Viszont ha rendszeressé válik, esetleg komoly megfontolás tárgyává teszem azt a túlóraelszámolás-dolgot. Amit a békákról mondtam, nem vicc.

– Nos, elképzelhető, hogy lesz még ilyen. – Megveregeti a vállamat. – Tegnap éjjel jó munkát végeztél, Bob. És megértem a Harriettel kapcsolatos problémádat. A jövő héten indul egy tanfolyam, ahol történetesen van egy kiadó hely. Legalább nem leszel a lába alatt, és szerintem még élvezni is fogod.

31

– Egy tanfolyam… – Rábámulok. – Aztán miféle? Windows NT rendszer-adminisztráció?

Megrázza a fejét.

– Számítógépes demonológia kreténeknek.

– De azt én már rég…

– Nem azt várom, hogy valami újat tanulj, Bob. Csak tartsd rajta a szemed a többi résztvevőn.

– A többieken?

Zord mosolyra húzza a száját.

– Te akartál aktív szolgálati küldetést…

ë Nem vagyunk egyedül, az igazság odaát van, bla-bla-bla. A popkultúrában gyökerező, ilyesfajta paranoiák nagy része badarság… leszámítva, persze, hogy minden képzeletbeli alma legközepén ott kucorog az igazság kukaca. És lehet, hogy a roswelli légi támaszpont hűtőkamrájában egy árva idegen lényt sem találni, de attól még a földkerekségen tényleg temérdek titkos ügynök lófrál, aki habozás nélkül bemászna az ablakodon, és hazavágná a winchesteredet, ha óvatlanságból egy nem kívánatos matematikai tételt fedeznél fel. (Vagy valami annál is rosszabbat, de az megint más tészta, és a Műveleti Részleg munkatársainak hatáskörébe tartozik.)

Az univerzum fogaskerekei legnagyobbrészt tényleg aszerint forognak, ahogyan azt a „doktor” előnevű fickók képzelik. A molekulák atomokból épülnek fel, azok elektronokból, neutronokból és protonokból, az utóbbi kettő kvarkokból, a kvarkok leptonokból, és így tovább. Hogy úgy mondjam, „az elejétől a végéig csupa teknős” az egész. És ha meg akarnád találni egy sokjegyű szám leghosszabb közös prímtényezőit, akkor kénytelen lennél többszörösen túlélni az univerzumot, vagy sürgősen keríteni egy kvantumszámítógépet (amelyik egyfolytában csal). Arecibóban tényleg nem őriznek állványszámra hangfelvételeket idegen értelmes lények által küldött rádiójelekről, és az 51-es körzetben sincsenek raktáron repülő csészealjak (az Amerikai Légierő szuperfekete kísérleti modelljeit leszámítva, de azok repülőbenzinnel működnek, ezért nem számítanak).

32

Itt azonban nem ér véget a történet.

Megszenvedtem a tudásomért, ennélfogva a dolog nem intézhető el ezzel a szimpla közhellyel. Úgy érzem, kijár neked a részletes magyarázat. A pokolba is, szerintem mindenki megérdemelné, hogy kiokosítsák a valóság végtelenül törékeny szerkezetéről! A szabályokat viszont nem én találtam ki, a Mosoda biztonsági rendjének megsértése pedig Nagyon Rossz Ötlet volna. Mindenkit óva intenék attól, hogy a Biztonsági Részleg személyi állományát magára haragítsa. Ami azt illeti, addig jó neked, míg azok ott a létezésedről se tudnak.

Szóval, megszenvedtem a tudásomért, és most közzéteszem, amit megtanultam. Áradozhatnék Crowley-ról, Dee-ről, meg a történelem összes többi misztikusáról, de az igazat megvallva, az állítólagos mágusok többsége alapvetően szart se tud. A hagyományos varázslás jobbára nem működik, ez a nagy helyzet. Igazándiból az egészet szemétre lehetne hányni, ha nem volna a Turing-tétel. Aki csak egy keveset is tud a számítógépekről, az mind hallott már Alan Turingról.

Az a fajta mágia bezzeg működik. Sajna.

Magáról a Turing-tételről viszont, legalábbis név szerint, egy lélek se hallott még – kivéve, ha közülünk való. Turing sose publikálta; ami azt illeti, igencsak hirtelen hunyt el nem sokkal az után, hogy fecsegett róla egy régi háborús bajtársának. Nnna, több esze is lehetett volna annál, hogy megbízzon benne. Az eset a mindenkori legelső siker, egyben a mindenkori legsúlyosabb csapás volt a Mosoda fennállása során. Lehetek őszinte? Botrányosan túlreagálták a dolgot, egyben megfosztották magukat minden idők egyik legragyogóbb elméjétől.

Azóta rendszertelen időközönként bekövetkezik a tétel újrafelfedezése, majd hathatós – ha nem is annyira erőszakos – eltitkolása, azt ugyanis senki emberfia nem kívánja, hogy nyilvánosságra kerüljön, és valami Kiberpunk Random Józsi rögvest szétkürtölje az interneten.

A tétel erőteljes oldalba rúgása a diszkrét számelméletnek, ugyanis egyszerre cáfolja a Church–Turing-tézist (integess, ha sikerült valaha megértened), és engedi meg NP-teljes problémák átalakítását P-teljes problémákká – ami még az előzőnél is rosszabb. A dolog számtalan következménnyel jár, a kriptográfiai algoritmusok legtöbbjének átverésétől kezdve – magyarán: onnantól miénk a bankszámlád – egészen a Dho-Nha-féle geometriai görbék valós idejű, számítógépes generálásának lehetőségéig.

33

Ez utóbbi csak hangyányit kevésbé veszélyes, mint engedni, hogy holmi laptopos pancser varázspálcával hadonásszon, és a saját kényekedve szerint változtassa át a gépét hidrogénbombává. Mert, tudod, mindaz, amit az univerzum működéséről megtanultál, az első szótól az utolsóig igaz – azt az aprócska problémát leszámítva, miszerint ez itt nem az egyetlen univerzum, amelyik miatt aggódnunk kéne. Ráadásul a többi univerzum közül néhányban olyan lények is lébecolnak, akik hajlamosak hallgatózni meg visszapofázni… Példának okáért lásd al-Hazred, Nietzsche, Lovecraft, Poe és mások műveit. Őszerintük a sokszögűek a Mandelbrot-halmaz alján lapulnak, de csak amíg valami, az elméleti matematika platóni birodalmából merített, számítógépes vagy hasonló, mindenesetre célirányos varázsige elő nem csalogatja őket onnan. (Te tényleg bevetted, hogy annak a fraktál mintázatú képernyővédőnek a futtatása jót tesz a PC-dnek?!)

Ja, és azt említettem már, hogy a többi univerzum lakói nem a mi szabályaink szerint fociznak?

Bizonyos matematikai tételeknek már a puszta megoldása is hullámokat gerjeszt a platóni túlsó térben. Pumpálj csak keresztül egy csomó energiát egy rácson, ami a Turing-tézisből könnyedén levezethető geometriai görbéből természetszerűleg adódó, megfelelő paraméterek szerint van behangolva – tudsz követni? –, és azzal voltaképpen felerősíted ezeket a hullámokat, mígnem azok baromi nagy lyukakat hasítanak a téridő szövetén, hogy rajtuk keresztül szépen egyesülhessenek az egyébiránt különálló univerzumok összeillő szegmensei.. Javaslom, ne akarj a közelben lenni, amikor ez bekövetkezik.

Hát ezért hozták létre a Mosodát…

ë Útba ejtem a kávéfőzőt, majd a bögrényi gusztustalanul zavaros löttyel, ami nyálkásan szemcsés lepedéket hagy a hátsó fogaimon, visszasomfordálok az irodámba. A bezárt csőpostában három bizalmas feljegyzés vár; az egyik a kormányzati fogkrémellátmány bűnös pazarlását érinti. Elolvasandó email-üzenetből százharminckettő dekkol a gépen. Amellett az épület túlsó szárnyában az a lerobbant Beowulf-klaszter változatlanul reméli, hogy egy vadiúj Ethernetes 34

csomóponti csatlakozó felinstallálásával visszahozom az online életbe, minekutána ismét összeszövetkezhet a Mosoda titkos szoftverkalóz-brigádjával. Persze, csak magamat hibáztathatom azért, hogy belőlem lett az ügyosztály számítógépes jolly jokere, mert ha egy kütyü bemondja az unalmast, én addig lóbálom a döglött csirkémet, és irkálok vudu varázsigéket a billentyűzetén, míg rendbe nem jön. Ebből az következik, hogy az ember, aki a meghibásodást okozta, az a későbbiekben is folyton-folyvást engem fog ugrasztani, és nekem tesz szemrehányást, ha netán megint elrontott valamit. Úgyhogy tippeld meg, mi ragadja meg elsőként a figyelmemet! Talált: az intézményi krémfehér-és-fakózöldre festett fal a monitoron túl. Jó ötpercnyi semmibe bámulás nélkül egyszerűen képtelen vagyok rávenni magamat a posta átnyálazására. A mai napon semmi nyilvánvalóan katasztrofális nem várható, mégis valahogy rossz előérzetem van; egy „péntek, tizenharmadika” típusú esemény van készülőben, nem számít, hogy igazándiból szerda van, tizenhetedike, és esik.

Kezdetnek itt egy elragadó iromány Mharitól, a kézbesíthetetlen leveleknek kreált „bedobó nyílásaim” egyikén keresztül tisztára mosva. (Sose hagyd, hogy az Ellenőrzési Iroda rajtakaphasson, amint magánleveleket küldesz vagy fogadsz munkaidőben. Én sem hagyom.

Miután magam terveztem tűzfalat az ügyosztálynak, ez nem is okoz gondot.) „Te mocskos szemétláda, ne merészeld még egyszer a lakásom közelébe tolni a képed!” Még ő jön ezzel! Utoljára a múlt hétvégén – a távollétében – fordultam meg a jelenlegi kecójában, hogy a kormányzati ellátmányból származó fogkrémemet visszaszerezzem.

Nem is értem, miként gyűrtem le a késztetést, hogy trágár javaslatokkal fröcsköljem tele a fürdőszobai tükrét, ahogy ő csinálta az enyémmel, amikor átugrott visszahozni a sztereómat. Meglehet, bűnös feledékenység volt a részemről.

A következő üzenet egy betegszabadságokra vonatkozó utasítás Harriet (digitális) aláírásával, felhívva a figyelmet, hogy minden, félórát meghaladó távolléthez orvosi igazolás kell, lehetőleg előre. (Vajon mitől kezd megfájdulni a fejem?)

A harmadik egy kérés a Könyvelési állományba tartozó, minden ízében lúzer Fredtől, akire egy alkalommal, amikor legutoljára voltam démonűző ügyeletben, könnyelműen rávigyorogtam. „Segíts, légy szíves, nem tudom megnyitni a fájljaimat.” Frednek éppen hogy csak 35

sikerült a be-ki kapcsológomb működésének rejtélyét megfejtenie, bezzeg a táblázatkezelővel elég jól elboldogul ahhoz, hogy veszélybe sodorja a következő havi bérelszámolásodat… Legutóbbi üzenetéből az derült ki, hogy véletlenségből valami kritikus cucc korábbi változatát telepítette vissza a merevlemezére, ami mindent tönkrevert, és pofátlan módon nekiállt vírussal fertőzött vicceket küldözgetni a világ négy égtája felé. (Továbbpasszolom a kérést az ügyfélszolgálatnak, hadd küszködjön vele az ügyeletes munkatárs, sötét átkokat szórva rám, amiért segítőkész próbálok lenni Freddel.) Újabb öt percig meredek a fal krémszínben hámló vakolatára. Már lüktet a koponyám, de a különféle munkavédelmi utasításoknak köszönhetően egyetlen szem aszpirin sincs az egész épületben.

A tegnapi értelmetlen fiaskó után úgy tűnik, ma semmi olyasmi nem történik idebent, ami varázsütésre tűzbe hozna. A zsigereimben érzem: csak rosszabb lesz, ha maradok. Azonkívül tegnap két műszakra valót túlóráztam, a szabályzat szerint jogomban áll lecsúsztatni, önsegítő kézikönyvem szerint illene végre tisztességesen meggyászolnom elhunyt aranyhörcsögömet, a Beowulf-klaszter pedig elmehet a sunyiba.

Kijelentkezem a fokozottan biztonságos terminálból, és idő előtt lelécelek. Munkálkodjék helyettem az adó.

ë Este nyolckor még tart a fejfájásom. Közben a pincében Pinky újabb támadásra készül a természet törvényei ellen.

A Chateau Cthulhuban (a hackertanyán, amin a szintén Mosodás Pinkyvel és Gógyival osztozom) van egy tévéállvány a nappaliban.

Alapjában agynarkónak lett szánva; még Pinky hordta össze azon kétségbeesett igyekezetében, hogy csökkentse háztartásunkban a kreatív pszichózis előfordulási arányát. Ez a ritka épelméjű pillanatainak egyikében történhetett. A kupacban egy-egy kábeltévé-dekóder, parabolaantenna és Sony Playstation kapott helyet, továbbá egy házilagos kivitelű webtévé-vevőkészülék, aminek az összegányolásával Gógyi ütött el egy dologtalan félórát. Az egész úgy terpeszkedik a bézs színű, kordbársony kanapéval szemközti sarokban, akár egy 36

feketére mázolt, posztmodern szobor, amit huzalspagetti tart össze.

Afféle nyugizónaként szolgál: ki-ki ide roskad le egy-egy kemény műszak végeztével, miután a legújabb generációs webhelyek átvizsgálásával vagy vaktában létrehozott veszélyes találmányok utáni kutatással töltötte a napot. A megélhetési fejtörés ugyanis súlyos agyficamhoz vezethet. Ha néhanapján nem szittyózol be sörrel meg kokóval, nem nézel meg mindenféle vackot a tévében, vagy nem dajdajozol borízű hangon, a végén meggyőződéseddé válik, hogy te vagy Sonic, a sün, esetleg, hogy a szemközt lakó, vénséges Mrs. Simpson egy kétfarkú szörny. Abból pedig nagy zűr lehet, különösen, ha közben még a Biztonsági Részleg is rád száll.

Sörrel a kezemben, pizzával az ölemben ülök – a Discovery Channelen szokásos suhanó, majd szétrobbanó micsodákat bámulva – a zajláda előtt, amikor vérfagyasztó nyüszítés hangzik fel a szőnyeg alól. Kezdetben ügyet sem vetek rá, mivel a dokumentumfilmben épp egy repülőgép-szerencsétlenség különösen zűrzavaros képei peregnek, de amikor már másodpercek óta tart, ráébredek, hogy még Pinky apokaliptikus sztereó hangszórói sem képesek ekkora hangerőt produkálni. Ha nem teszek valamit, könnyen lehet, hogy hipphopp, eltűnök a padlódeszkákon át. Így aztán bizonytalanul talpra kecmergek, és kidülöngélek a konyhába. A félig nyitott pinceajtón fény szűrődik ki, a zaj határozottan lentről jön. Megragadom a tűzoltó készüléket, és mit sem törődve az orromba hatoló, baljóslatú ózonillattal, előrenyomulok…

A Chateau Cthulhu egy közép-viktoriánus sorházi lakás, amit főként az különböztet meg a többi névtelenségbe burkolózó, londoni hajléktól, hogy három pincehelyiség tartozik hozzá, továbbá mosodai biztonsági átvilágításon esett át. Vagyis vélhetőleg nincs bepoloskázva a KGB, a CIA vagy valamelyik MI6-es ellenlábasunk jóvoltából.

Mindösszesen négy, kulcsra zárható, kétágyas hálószobából áll, meg egy közös konyhából, nappaliból, étkezőből és fürdőszobából. Késő éjjel vészjóslóan szörtyögnek benne a csövek, a szőnyegpadló pedig egy kimondottan csiricsáré példány olyasfajta kasmírmintával, ami még az 1880-as években lehetett divatos, majd egy évszázaddal később smucig háziurak keze alatt kelt új életre – merőben érdemtelenül.

Beköltözésünkkor az egyik pincehelyiség tömve volt limlommal, a másodikban két rozsdás kerékpárváz meg némi kiszáradt macska37

ürülék porosodott, míg a harmadikban nem akadt más, csak csonkig égett gyertyák, meg a padlóra kék krétával felrajzolt pentagramma.

Különben kedvezőek voltak az előjelek: a ház az utcák egyenlő oldalú háromszögének egyik csúcsán áll, pont a sarkon, kelet-nyugati tájolású, és a tető déli szelvényén egy szál tévéantenna sem zárja el a kilátást. Megjátszva az istenfélőt, Gógyinak – annak fejében, hogy kifüstöli a helyről a gonosz szellemeket – sikerült tíz százalékot lealkudnia a bérleti díjból, miután meggyőzte Mr. Huszeint, hogy nem tenne jót a bevételeinek, ha a házat pogány szertartásokkal hoznák hírbe (ami baromság, annak viszont jövedelmező). A korábbi szentély most Pinky birodalma, és ha Mr. Huszein a jelenlegi állapotában látná, menten szívrohamot kapna. Nem a kusza kábelezés vagy az 1950-es évjáratú Strowger telefonközpontot magában foglaló három, egyenként hat láb magas állvány látványa a legnyugtalanítóbb benne, inkább a mód, ahogyan a dilettáns kézre valló krétarajzot Pinky egy saját kezűleg gyártott optikai próbapadra, egy szakszerűen bekalibrált sugárosztó készülékre, és öt fénytörő prizmára cserélte le, minek folytán az eredeti, gyermeteg spiritiszta bohóckodás a tökéletes célalkalmasság fokára emelkedett. (Úgy bizony, ez itt egy pentagramma. És igen, Pinky egy ötven kilovoltos, nagyfeszültségű tápegységgel meg pár böhöm nagy kondival működteti a lézert. Azonkívül a fogason tényleg egy lenyúzott kecskebőr lóg, odébb, a Linn Sondek lemezjátszón pedig csakugyan egy félig megevett pizza pörög 33-as fordulatszámmal. Aki Pinkyvel és Gógyival osztja meg az otthonát, annak ilyesmikkel kell együtt élnie.

Mint már említettem, ez itt egy hackertanya, és mindhárman a Mosodának dolgozunk, úgyhogy te és én most a techno-buzik módfelett ezoterikus – mi több, okkult – minőségéből kifolyólag dumálunk a hackertanyákról.)

Az ózonillatot – riasztó sercegéssel megfejelve – a nagyfeszültségű tápegység árasztja magából, míg a nyüszítő zajnak egy hangfalpár (a hifi technika 2001-es irányzatát képviselő, két fekete monolit) a forrása. A PSU-tól lábujjhegyen a túlsó fal felé kerülök, felemelem a bal oldali hangfal előtt heverő mikrofont, és megrántom a zsinórt. Fülsértő csattanással megszakad a visszacsatoló áramkör. Hol a pokolban lehet Gógyi?? Végigmérem a PSU-t. Valami kékesfehér fénnyel villódzik a belsejében, amitől komisz, bizonytalan érzés fog el. Akármelyik más 38

házban hanyatt-homlok rohannék a kapcsolótáblához, hogy lehúzzam a főmegszakítót, de itt akkora kondenzátorok terpeszkednek a tápegység közvetlen közelében, mint egy-egy kompakt mosógép, nekem pedig nincs ínyemre a sötét pincében szórakozni miattuk…

Méregetem a tűzoltó készülék – egy halonnal töltött, meglehetősen illegális, de a mi háztartásunkban nélkülözhetetlen tartály – súlyát, majd nekilódulok. A PSU fölött egy jókora késes kapcsoló van beépítve a rendszerbe főmegszakítónak. A támlájánál fogva felemelem a közelben heverő faszéket, és az egyik lábát hívom segítségül a kapcsolófogantyú lepöccintéséhez.

Hangos pukkanás hallatszik, vele egyidejűleg egy nagy bumm! a tápegységből. Hoppá! Asszem, hagytam a varázslatot elfüstölni. Félrelököm a széket, majd kirántom a biztosító pecket a tűzoltó készülékből, és tüzet nyitok, arról sem feledkezve meg, hogy tisztes távolságot tartsak a böhöm nagy kondiktól. (A pucéron hagyott kivezetéseikkel statikus elektromos töltést tudnak felvenni a nyirkos levegőből, és ha félóra elteltével egy csavarhúzó hegyével benyúlsz két kivezetés közé, akkor imádkozz, hogy a nyele jól szigetelt legyen, mert az tuti, hogy új csavarhúzóra lesz szükséged, de ha a szigetelés netán hiányos, akkor pár új ujjra is.)

A füst vékonyka spirálalakot ölt a levegőben, és természetellenesen szabályos örvénylésbe kezd az egyetlen ide-oda lengő lámpaizzó alatt.

Távoli kacaj visszhangzik a hangfalakból.

– Mit műveltél vele?? – üvöltöm, megfeledkezve arról, hogy a mikrofon nincs bedugva. A pentagramma már áramtalanítva, üresen áll az optikai próbapadon, de a mellette lévő kőkorsó a „Hamvak a múmia sírkamrájából (a Winchester Road-i krematórium tulajdona)” feliratot viseli, és nem kell hozzá fekete mágia, hogy az ember fejében összeálljon a kép.

– Kivel mit műveltem én?

Megpördülök, és közben majd kiesem a cipőmből. Pinky fél kézzel a farmerja derekát markolászva támasztja az ajtófélfát, és igencsak bosszúsnak tűnik.

– Éppen nagydolgoztam – közli. – Mi ez a nagy felhajtás?

Némán mutatok a tápegységre.

– Csak nem?… – Elakad a szava, és két kézzel tépni kezdi ritkuló haját. – A kondijaim! Te szemét!

39

– Ha legközelebb arra készülsz, hogy porig égesd a házat, és/vagy megfelelő árnyékolás nélkül idézz meg valami leírhatatlan förtelmet a pokolból, talán szólj előre, hogy időben átköltözhessek egy másik kontinensre!

– Azoknak darabja ötven fontba fáj a Camden Marketen! – Fájó szívvel görnyed a PSU fölé, de annyira azért nem fáj a szíve, hogy szigetelt kesztyű nélkül piszkálna bele.

– Annyi baj legyen! A visszacsatolás fütyülésére figyeltem fel.

– Bakker! – A fejét ingatja. – Nem adnád kölcsön a lézeres mutatópálcádat?

A lépcső felé veszem az irányt, vissza a repülőgép-katasztrófás műsorhoz. Ilyen alkalmakkor szokott átvillanni az agyamon, hogy nem kéne-e mégis magasabb kategóriából választanom magamnak lakótársat. Csak kicsivel lenne nagyobb a választék biztonsági átvilágításon átesett jelentkezőkből…