Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Ad Astra 2015

Válogatta és szerkesztette: John Joseph Adams © 2009 a kiváló úriember, Mr. David Barr Kirtley támogatásával Eredeti kiadás: The Improbable Adventures of Sherlock Holmes © 2009

by Night Shade Books Bevezető © John Joseph Adams, 2009 Jegyzetek © John Joseph Adams and David Barr Kirtley, 2009 Copyright © Christopher Roden, Stephen King, Tim Lebbon, Anne Perry, Bradley H. Sinor, Edward D. Hoch, Vonda N. McIntyre, Darrell Schweitzer, Mary Robinette Kowal, H. Paul Jeffers, Barbara Roden, Anthony Burgess, Stephen Baxter, Laurie R. King, Geoffrey A. Landis, Amy Myers, Peter Tremayne, Sharyn McCrumb, Michael Moorcock, Dominic Green, Barbara Hambly, Tony Pi, Chris Roberson, Naomi Novik, Rob Rogers, Mark Valentine, Tanith Lee, Neil Gaiman, Robert J. Sawyer Hungarian translation © Antal József, Bagi Gábor, Habony Gábor, Hidy Mátyás, Holló-Vaskó Péter, J. Magyar Nelly, Juhász Viktor, Kamper Gergely, Királyházi Csaba, Matyola Melinda, Nagy Attila Tas, Németh Attila, Sohár Anikó, Szántai Zita, Szántai Zsolt, Vancsó Éva, 2015 Borítókép © Havancsák Gyula, 2015 Szerkesztő: Szélesi Sándor Irodalmi lektor: Hertelendy Anna Korrektor: Makai Nóra Műszaki szerkesztő: Királyházi Csaba Első kiadás Hungarian edition © Ad Astra Kiadó, 2015

ISBN 978-615-5229-48-0 Felelős kiadó: Németh József igazgató Nébali Kft. 1221 Budapest, Mária Terézia utca 4. www.adastrakiado.hu

Tartalomjegyzék John Joseph Adams: Bevezető 7 (fordította: Habony Gábor)

Christopher Roden: Elsőrangú Sherlockiána

11

Stephen King: A doktor esete

17

(fordította: Habony Gábor)

(fordította: Nagy Attila Tas)

Tim Lebbon: Ezerarcú rettenet 57 (fordította: Habony Gábor)

Anne Perry: A vérfolt nélküli zokni esete

81

Bradley H. Sinor: A másik detektív

103

(fordította: Vancsó Éva)

(fordította: Matyola Melinda)

Edward D. Hoch: Botrány Montrealban 129 (fordította: Vancsó Éva)

Vonda N. McIntyre: A mezőegyenletek esete

147

Darrell Schweitzer: Kaland a halálmással

183

(fordította: Németh Attila)

(fordította: Habony Gábor)

Mary Robinette Kowal: A FRIESLAND holland gőzhajó 205 megdöbbentő esete (fordította: Habony Gábor)

H. Paul Jeffers: A Múmia átka 217 (fordította: Matyola Melinda)

Barbara Roden: Mert közel van vesztük napja (fordította: Hidy Mátyás)

239

Anthony Burgess: Gyilkosság zenére 271 (fordította: Kamper Gergely)

Stephen Baxter: Kaland a gravitációmódosítóval

293

Laurie R. King: Mrs. Hudson esete

321

(fordította: Hidy Mátyás)

(fordította: Habony Gábor)

Geoffrey A. Landis: A darazsak egyedülálló szokásai

335

Amy Myers: A negyvenhatodik születésnap esete

363

Peter Tremayne: Tullyfane Abbey kísértete

377

Sharyn McCrumb: A Fehér Ló völgye

399

Michael Moorcock: A Dorset Street-i albérlő kalandja

419

Dominic Green: Az elveszett világ

453

Barbara Hambly: Az antikvárius unokahúga

469

(fordította: Holló-Vaskó Péter) (fordította: Szántai Zita)

(fordította: Szántai Zsolt)

(fordította: J. Magyar Nelly)

(fordította: Királyházi Csaba) (fordította: Szántai Zsolt)

(fordította: Habony Gábor)

Tony Pi: Az akasztás dinamikája 499 (fordította: Szántai Zsolt)

Chris Roberson: A kárhozatos emlékezetű Merridew (fordította: J. Magyar Nelly)

515

Naomi Novik: Gyötrelem 539 (fordította: Kamper Gergely)

Rob Rogers: Devil’s Cape kalózai 549 (fordította: Habony Gábor)

Mark Valentine: Kaland a zöld koponyával (fordította: Antal József)

581

Tanith Lee: Az emberi rejtély 595 (fordította: Sohár Anikó)

Neil Gaiman: Smaragdszín tanulmány 635 (fordította: Juhász Viktor)

Robert J. Sawyer: Maga is lát mindent, csak nem figyeli meg (fordította: Bagi Gábor)

661

BEVEZETŐ John Joseph Adams Sherlock Holmes. A sokat emlegetett név még azok számára is ismerősen cseng, akik nem olvasták a történeteit. Ez pedig igencsak lenyűgöző teljesítmény egy olyan kitalált személytől, akit több mint százhúsz éve alkottak meg.

Sir Arthur Conan Doyle az első kaland megírásával, a tizenkilencedik század második felében teremtette meg Holmest. A bíborvörös dolgozószoba (A Study in Scarlet) 1887-ben jelent meg a Beeton’s Christmas Annual című magazinban. Sherlock Holmes történeteit illetően Conan Doyle teljes munkássága összesen négy regényt és ötvenhat novellát1 tesz ki, ami nem is olyan sok ahhoz képest, hogy nyomozója mekkora sikerre tett szert. Személyisége sokkal jobban megragadta a közönség fantáziáját, mint a korszak bármely másik karaktere, és azóta is egyre több olvasót hódít meg magának.

Holmes, a világ elsőszámú (és leghíresebb) tanácsadó detektívje, és egyben az első olyan nagy irodalmi akció-kaland hősök egyike is, akit sokkal inkább jellemzett az intelligencia és a következtető érvelés, mint az erő és a bátorság. Ez persze nem azt jelenti, hogy Holmes gyáva lenne vagy gyenge; jól bokszol, és a Bartitsu2 segítségével szinte bárkit legyőzhet közelharcban – egyszerűen csak szívesebben használja az eszét, mint az öklét.

A nyomozó elkötelezettsége a bizonyítékok és a megfigyelés mellett egészen forradalminak számított a maga idejében, és a módszerei 1 Amelyek többsége a The Strand Magazine oldalain jelent meg.

2 Guy Ritchie filmjében (Sherlock Holmes; 2009) és annak folytatásában (Sherlock Holmes: Árnyjáték; 2011) remekül kihangsúlyozzák a Robert Downey Jr. által alakított Holmes-karakter e képességeit.

7

tudományos fantasztikumnak tűnhettek Conan Doyle viktoriánus olvasói számára. A mai olvasók felismerik a törvényszéki orvoslás kezdetleges tudományát, amely megkérdőjelezhetetlen előnyökkel szolgált egy olyan korban, amikor a többség (maga Conan Doyle is) még hitt a tündérekben és más természetfeletti jelenségekben.

Míg Sir Arthur Conan Doyle igencsak érdeklődött a természetfeletti iránt, addig Holmes elvetette az ezzel kapcsolatos ideákat, és csak azt fogadta el tényként, amit tudományosan tudott igazolni. Alkotója nem egyszer keverte a detektívet olyan helyzetbe, amelyben kézenfekvőbbnek tűnt a természetfeletti magyarázat, Holmes mégis minden esetben megtalálta a prózaibb megoldást. Ahogyan egyszer mondta: „Elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom, kísértetek nélkül is.”3 Ez a kijelentés pedig egyenesen elvezet ennek az antológiának a fő témájához, és egy másik híres idézethez: „…Amikor kizártál minden lehetetlen megoldást, akkor az, ami maradt, akármilyen valószínűtlennek tűnik is, az maga az igazság.”4 Racionalistaként teljes szívemből egyetértek Holmes világnézetével. Csakhogy a tudományos fantasztikum és a fantáziatörténetek olvasójaként mindig is szerettem azon a kérdésen tűnődni, „mi lett volna, ha”. Mi van, ha Holmes a legjobb tudása szerint, a tudomány segítségével vizsgál meg minden körülményt, de bekerül a képletbe egy ismeretlen változó, és többé nem zárhatja ki a lehetetlent sem?

Nos, kedves olvasó, kiderül a válasz. Az alábbi oldalakon huszonnyolc különböző rejtélyes történet olvasható, és az esetek felderítése során még Sherlock Holmes társaságában sem zárhatjuk ki a természetfeletti magyarázatot. Előfordul, hogy a lehetetlen bizony megtörténik.

Ez az alapötlet áll a kötet hátterében; a könyv az utóbbi harminc év Holmes-műremekeit tartalmazza. A legjobb detektívtörténeteket ötvözi azokkal a mesékkel, amelyeket kisebb-nagyobb mértékben a fantasztikum is árnyal.5 Ez azt jelenti, hogy az alábbi esetek egy 3 A sussexi vámpír esete című novellából (Tiborszky Péter fordítása).

4 A Négyek jele című regényből (Mikes Lajos fordítása).

5 A nevek ne tévesszenek meg, kedves olvasó, mert bár a fantasztikus szerzők fantasztikus történeteket írtak, még az ő eseteik egy része is inkább csak valószínűtlen, mintsem lehetetlen – és ugyanígy a krimi írók némelyike is okozhat meglepetéseket. Tehát, ahogyan Holmes mondaná: ne tápláljunk túl sok előítéletet!

részének prózai megoldása lesz, míg mások sokkal többet bíznak a képzeletre.

Akár ismeri már a nagyszerű nyomozót, akár most találkozik vele először; akár a rejtélyes történetek vagy a tudomány és a fantasztikum rajongója, Sherlock Holmes világa tárt karokkal fogad minden olvasót.

ELSŐR ANGÚ SHERLOCKIÁNA Christopher Roden Sűrű köd kavarog az utcákon, helyenként gázlámpa gyenge fénye töri meg a félhomályt; egyfogatú konflis zörög lustán a borongós alkonyatban; árusok és utcagyerekek kiáltásai hallatszanak, rendőrsíp éles zaja keveredik az esti zajok közé. Ez London 1895-ben, az a város, amelyben szokatlan alakok egész sora kér segítséget a világ első és legnagyobb tanácsadó detektívjétől, a Baker Street 221B alatt lakó Mr. Sherlock Holmestól.

Amikor Arthur Conan Doyle (1895-1930) először megalkotta a kiváló nyomozót, még nem tudhatta, hogy olyan történetek sorozatába kezd bele, amelyeket még több mint százhúsz év múlva is olvasni fognak. Találékony szerzőnek bizonyult, a történeteiben szereplő karakterek megragadták a képzeletet, és az olvasók epizódrólepizódra falták Sherlock Holmes kalandjait. A történetek szereplői pedig gyakran érdekesebbnek bizonyultak, mint maguk az esetek.

Kik játszanak hát a Baker Street-i színpadon? Holmest félretéve (merthogy ő felismerhető még azok számára is, akik nem olvasták a történeteit) John H. Watson doktornak jár megtisztelő hely. A második afgán háború veteránja, Watson, tábori sebészként szolgált, és megsebesült a Maiwandi Csatában egy Jezail puskától. A hadifogságtól csak Murray néven ismert tisztiszolgája bátorsága mentette meg. A fájdalom és a betegség elkerülhetetlenné tette, hogy Watson visszatérjen Angliába. Természetes módon vonzódott Londonhoz, ahol egy korábbi kollégája, Stamford közvetítésével megismerte Sherlock Holmest. A két férfinak nem tartott sokáig eldönteni, hogy 11

összeköltöznek a Baker Street-i házban. Az átélt kalandok során Watson a hűséges társ, aki az első szóra Holmes kíséretébe szegődik.

Nem olyan eszes, mint a főhős, mi több, a következtetései gyakran teljesen tévesek, és Conan Doyle sohasem ad neki több betekintést az egyes ügyekbe, mint amennyit az olvasónak megenged. Ugyanakkor nélküle nem lennének Holmes-történetek, mert ő jegyzi le a kalandjaikat, és teszi híressé detektív barátját a The Strand Magazine oldalain megjelenő történeteivel.

Bár Holmes tudja, Watson társaságára és segítségére mindig számíthat, de időnként még egy ilyen agyafúrt detektívnek is szüksége van mások bölcsességére és tanácsaira. Kinek van akkora tudása és olyan jó képessége a következtetések levonásához, hogy a géniusz segítségére lehet? Nyilvánvalóan olyasvalakinek, aki Holmeshoz hasonló, vagy talán még magasabb szinten birtokolja ezeket a tulajdonságokat. Ez a személy pedig nem más, mint Holmes bátyja, Mycroft. Az idősebb Holmes ugyancsak különös karakter, hihetetlen alak, aki idejét a Pall Mallon található szállásán, a Whitehallon lévő irodájában, vagy a Diogenész Klubban („London legkülönösebb klubjában”) tölti.

Watson doktort meglepetésként éri a felfedezés, hogy Holmesnak van egy bátyja, arra meg álmában sem gondolt, mekkora befolyással van a nemzet ügyeire Mycroft. („...ő az angol kormányzat maga... Az ő állása egyedülálló, ő teremtette magának. Ehhez hasonló nem volt még soha, és később se lesz többé! Az ő agya a legjobban rendezett, legélesebb azok között, amelyek ma léteznek, és az elképzelhető legnagyobb felfogóképességgel bír, amellyel befogadja és elraktározza, amit akar... A szakosztályok végzései hozzá kerülnek, ő a központi börze, az úgynevezett Clearinghouse, amely a számlát kiegyenlíti. A többi magas államhivatalnok specialista, az ő specialitása pedig a mindentudás... Az ő szava újra meg újra meghatározó az angol politikában.”)1 Nagy ember. Nem csoda, hogy Holmes rábízta az ügyeit „távollétében”, a Reichenbach-vízesésnél történt feltételezett halála utáni években.

A következő fontos szereplő a sokat szenvedő Mrs. Hudson, Holmes főbérlője; szentté lehetne avatni a türelméért, amellyel albér1

12

idézet A Bruce-Partington tervek története című novellából

lője kémiai kísérleteit, a ház csöveiből jövő szagokat, illetve Holmes házon belüli fegyveres gyakorlatozását fogadja (csak egy igazi szent fogad be egy olyan bérlőt, aki töltényekkel faragja bele a nappalija falába a hazafias V. R. monogramot2).

A történetek kisebb, de Holmes számára felbecsülhetetlen értékű szereplői az „utcai arabok”, avagy a Baker Street-i Vagányok nevű szakadt gyerekbanda tucatnyi tagja, akik mindenhová eljutnak, mindent látnak, mindenkit kihallgatnak, és létfontosságú információkkal szolgálhatnak.

Munkásságának természetét tekintve elkerülhetetlen, hogy Holmes idővel szép számban gyűjtsön ellenségeket is, akik között különösen fontos szerepet játszik James Moriarty professzor, a Bűn Napóleonja, a városban rejlő gonoszság java részének és láthatatlan tevékenységének szervező elméje. Bár Moriarty csupán egyetlen egy központi történetben kap főszerepet, a jelenléte átitatja a kánont.

Mesterbűnöző, elsőrendű elme. Mozdulatlanul ül, mint pók a hálója közepén, de ennek a hálónak ezer sugarú szála van, és ő minden szál minden rezdülését ismeri. Ahogyan Holmes is megjegyzi, maga Moriarty keveset tett, ellenben számos ügynök tevékenységét tervelte ki, és kevés okot adott a hatóságoknak, hogy gyanakodjanak rá. A végén Holmes elcsalta Moriartyt és társát, Sebastian Moran ezredest Svájcba, ahol a Reichenbach-vízesésnél megtörtént a végső összecsapás. Moriarty nem élte túl a küzdelmet.

Másodparancsnoka, Sebastian Moran ezredes, egykoron Őfelsége Indiai Hadseregének tisztje, a Brit Keleti Birodalom fenegyereke megpróbálta megbosszulni Moriarty halálát egy légfegyverrel Az üres ház című elbeszélésben, de Holmes megtévesztette egy viasztorzóval, amelyet a grenoblei M. Oscar Meunier mesterrel készíttetett.

Az említésre méltó ellenfelek közé tartozik Charles Augustus Milverton, a mesteri zsaroló (London legrosszabb alakja); a gonosz Dr. Grimesby Roylott, kinek halálát ugyanaz a mocsári vipera okozza, amellyel a mostohalányát tervezte megölni; és a visszataszító Adalbert Gruner báró, a gyilkos és az úgynevezett vágynapló szerzője, amelynek az összeállításához még egy csatornatöltelék is túl becsületes lenne.

2

Victoria Regina, Anglia királynője (1837–1901) nevének kezdőbetűi.

13

Bár a sherlockiánus kánont férfiak uralják, Holmes erős nőkkel is találkozik. Köztük van Kitty Winter, Adalbert Gruner báró egyik áldozata, aki úgy bosszulja meg a rossz bánásmódot, hogy kénsavat dob a báró arcába. Ugyancsak meg kell említenünk Rachel Howellst („nagyon jó lány, de ingerlékeny walesi temperamentum”),3 a komornyik Brunton kacér menyasszonyát4 , aki úgy állt bosszút, hogy ex-szeretőjét bebörtönözte a Hurlstone-birtok pincéjébe. Maud Bellamy5 nagy benyomást tett Holmesra: „...örökké nagyszerű, figyelemre méltó nőként fog élni az emlékezetemben.” De minden más nő közül, akivel Sherlock Holmes a nyomozásai közepette találkozott, kiemelkedik Irene Adler, avagy a nő, ahogyan Holmes gondol rá.

Irene csak egyetlen egy történetben szerepel6 , de a jelenléte árnyékot vet az egész kánonra. E bátor, szellemes és intelligens nőalakban Conan Doyle a főhőse női hasonmását keltette életre; egy olyan nőt, aki eszességével él, Holmeshoz hasonlóan mestere az álcázásnak, és fittyet hány kora szokásaira.

Holmes tevékenysége ugyancsak elkerülhetetlenné teszi a találkozást a hatóságokkal, így a kalandok során számos rendőrtisztet is megismerhetünk; egy részük alkalmas arra, hogy időlegesen a nyomozó társává váljon, míg mások csak zavaró tényezők. A rendőrség már az első történetben, A bíborvörös dolgozószobában felbukkan, amikor Tobias Gregson nyomozó felkeresi Holmest. „Gregson a Scotland Yard legügyesebb detektívje – tette hozzá Holmes. – Lestrade-del együtt a bűnözők ostorai.” A bíborvörös dolgozószobában Holmes a másik nyomozóval, Lestrade-del is találkozik (Watson szerint kissé sápatag, patkányképű és sötét tekintetű fickó), aki ezután rendszeresen felbukkan, összesen tizenhárom kalandban kap szerepet. A köztük időnként előforduló bonyodalmak ellenére Holmes mindig kész a hivatalos erők segítségére sietni – ugyanakkor időnként tanúbizonyságot tesz arról is, hogy a saját érdekében hajlamos kissé szabadosan értelmezni a törvényeket. Erre kínál kiváló példát egy kivételesen humoros epizód A zsarolók királya című novellában (amelyből megismerhetjük Holmes kimondatlan meg3 4 5 6

14

idézet A Musgrave-rítus című műből idézet A Musgrave-ritus című műből idézet Az oroszlánsörény esete című műből idézet a Botrány Csehországban című műből

vetését a hatóságokat illetően). A Milverton meggyilkolását követő reggelen Lestrade ellátogat a Baker Streetre: „– Tettesek? – mondta Holmes. – Tehát többen voltak?

– Igen, ketten. Hajszál híja, hogy a helyszínen el nem fogták őket.

Rögzítettük a lábnyomukat, megvan a személyleírásuk, tízet teszek egy ellen, hogy elkapjuk őket. Az első igen fürgén mozgott, de a másikat a segédkertész meg is fogta, csak dulakodás közben tudott elszabadulni. Középtermetű, erőteljes férfi, széles állkapcsa van, vastag nyaka, bajuszos, és álarcot viselt.

– Hát ez elég általános leírás – mondta Holmes. – Például Watsonra is ráillene.

– Igaz – mondta kedélyesen a felügyelő. – Akár őrá is illene.”

A hatóságokat illetően még Stanley Hopkinst kell megemlítenünk (kinek jövőjét illetően Holmes nagy reményeket táplált), aki három történetben bukkan fel, és akit Holmes az összes rendőr közül a legszívesebben hívna meg egy kellemes esti beszélgetésre a Baker Streetre.

Annak ellenére, hogy a sherlockiánus kánon dúskál a karakterekben, a többségük legfeljebb említésre kerül, és nem kapunk róluk információkat. Holmes és Watson egyformán állítja, ezért tudjuk, hogy a nyomozó sokkal több ügyben vett részt, mint amennyit társa megörökített; és ki ne szeretne többet tudni az ezekben szereplő alakokról?

Grice Patersonról, aki egyedülálló kalandokat élt át Uffa szigetén? Mr. és Mrs. Dundasról, akik elváltak, de nem hűtlenség okán, hanem mert Mr. Dundas úgy fejezett be minden étkezést, hogy kivette a műfogsorát, és a felesége felé hajította azt? Merridew-ról, a förtelmes emlékezetűről, aki feljegyzésre került Holmes indexébe7? A bunkólábú Ricolettiről és ronda feleségéről? Mr. James Phillimore-ról, aki visszament a házába az esernyőjéért, és többé nem látták? És ki ne lenne kész eltűnődni azon, hogy miféle becstelenség esett meg abban a történetben a politikussal, a világítótoronnyal és az idomított kárókatonával?

7 Sherlock Holmes egyszerű füzetekbe jegyzett le minden információt, amely felkeltette a figyelmét. A történeteiből tudjuk, hogy időnként órákat töltött ezeknek a füzeteknek az indexelésével, és a bennük lévő feljegyzések rendezésével. Amikor Holmes utalást tesz a betűrendes vagy névmutatójára, akkor általában ezekről a füzetekről beszél.

15

Arthur Conan Doyle kreativitása csodálatra méltó volt. Az évek során sokan építettek a karaktereire, és hozzáillesztették Holmes világához a saját ötleteiket, hogy ellássák az olvasókat e kalandokkal. Az alábbi oldalakon régi és új karakterek egyformán – sőt, még Holmes „vetélytársai” is – felbukkannak, előbújnak a ködből, beállnak a gázlámpák gyenge fénykörébe és bekopogtatnak a Baker Street 221B ajtaján. Hallgasd csak! Az utcasarkon kíntorna szólal meg, Holmes szobájának ablakában fény gyúl, és a helyszín már készen is áll a következő kalandra. Kezdődjék hát a játék!

Ezer arcú rettenet Tim Lebbon Tim Lebbon nagyszerű regénye, a Bar None története tele van dermesztő feszültséggel, apokaliptikus szépséggel és finom sörökkel.

Szintén az ő nevéhez köthető a nagy sikerű The Island és a 30 nap éjszaka című regény, ez utóbbiból film is készült. Lebbon a New York Times egyik bestseller írója, a Stoker Award és három British Fantasy Award tulajdonosa.

Az alábbi novella egyike a Shadows Over Baker Street című antológiából átvett három történetnek, amelyek Sherlock Holmes világát elegyítik H. P. Lovecraft Cthulhu mítoszával. Lovecraft a huszadik század talán legnagyobb hatású horrorszerzője volt. A hátborzongató fikció tudósaként kiváló esszét írt Természetfeletti horror az irodalomban címmel (Galamb Zoltán fordítása), és számos úttörő rémtörténetet jelentetett meg a Weird Tales magazinban. A horror műfaja évszázadokon keresztül összekapcsolódott az örök kárhozattal, és Lovercraft, a megrögzött filozófiai materialista giccsesnek és elcsépeltnek tartotta az effajta elképzeléseket. Edwin Hubble felfedezése, miszerint galaxisunk csupán egy a milliárdból, újfajta rémtörténeteket inspirált; Lovecraft egy roppant méretű univerzumról mesélt, amelyben az emberi lét annyira apró és jelentéktelen, hogy bármikor óvatlanul félresöpörheti valamelyik felfoghatatlan kozmikus hatalom. Holmes szavaival: „Ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármily valószínűtlen is, az igazság lesz.” Lovecraft úgy vélte, hogy az igazság őrjítő. A következő történet ennek a két világnézetnek a találkozásánál kezdődik.

57

Amit aznap éjjel láttam, az megcáfolt minden hitet, de hinnem kellett benne, mert bízom a szememben. Nagyszerű barátom nem vallja a hiszem, ha látom nézetét, de jómagam orvos vagyok és tudós, így számomra a szem a test legbecsületesebb szerve.

Sohasem hittem volna, hogy a szemem megcsalhat.

Amit a londoni alkony félhomályában láttam, az a világ legszomorúbb emberévé tett. Megfosztott minden abbeli hitemtől, hogy a világ rendezett hely, és mélyen, rejtetten minden életet jóság sző át. Egy rendezett világban hogyan létezhetne valami, ami ennyire nem helyénvaló? Ha minden létezés jótékony célból fakad, hogyan létezhet ilyen őrület?

Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, és ezeket teszem fel most is, bár az ügy messze más módon oldódott meg, mint ahogy azt akkor el tudtam képzelni.

Hazafelé tartottam egy műtét után. A nap lebukott a londoni utcák szürke kipárolgásai mögé, és a városra rátelepedett a fény és sötétség közti megszokott, ám annál kétesebb átmenet. Amikor befordultam az egyik sarkon egy szűkös, kockaköves utcába, régi barátomat, mentoromat pillantottam meg, amint éppen lemészárol egy embert. Szúrt és vágott, a pengén vörösen csillantak meg az alkony utolsó fénysugarai. Amikor barátom meglátott, rögtön lenyugodni tűnt, ennek ellenére visszafordult a még rángatózó tetemhez, és aprólékosan megcsonkította.

Megtántorodtam, meg kellett támaszkodnom a falnál. – Holmes! – ziháltam döbbenten.

Felpillantott rám, de becsületes tekintetében nem látszott fény, egy apró csillanás sem árulkodott a tisztes férfiú hihetetlen intelligenciájáról.

A sötét, hideg űrrel néztem farkasszemet.

Mozdulatlanná dermedve néztem, ahogy Holmes feldarabolta a hullát. Mindig is számtalan tehetséggel megáldott embernek ismertem, és rémületemben is lenyűgözött az ügyessége, amellyel felnyitotta a testet, kivette a szívet, és becsomagolta a zsebkendőjébe.

Nem is mészárosmunkának tűnt, hanem műtétnek. Oly könnyed orvosi gyakorlottsággal felvértezve dolgozott, amely látszólag meghaladta az enyémet is.

58

Holmes ismét felnézett rám, de én csak dermedten álltam. Elmosolyodott, ám inkább tűnt ez a vonásaitól idegen, torz vigyornak, mintsem a barátom jól ismert mosolyának. Ezután felállt, vállat vont, úgy mozgatta meg a tagjait, mint aki új öltözékbe fészkeli be magát.

– Holmes! – szólítottam meg ismét, száraz és rekedt hangon. Barátom megfordult, és elmenekült a helyszínről.

A gondolkodó, tűnődő géniusz Holmes gyorsabban futott, mint bárki, akit futni láttam eddigi életem során. Annyira ledöbbentett a tett, amelynek szemtanúja lettem, hogy eszembe sem jutott üldözőbe venni. Az elmúlt néhány másodperc visszavonhatatlanul megváltoztatta, porba sújtotta és oly kegyetlenséggel gyalázta meg az életről alkotott elképzeléseimet, amilyet korábban lehetetlennek tartottam. Úgy éreztem magam, mint akit meglőttek, elütött egy vonat, vagy banditák vertek el alaposan egy koszos külvárosi kerületben. Szédültem, kábult voltam, és éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetek.

Valahogy mégis összeszedtem magam, megcsíptem a kézfejem, de olyan erősen, hogy még a vér is kiserkent. Ez visszahozott a valóságba.

Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, de amikor ismét körülnéztem, a tetem még mindig ott hevert a fal tövében. Semmi sem változott. Bármennyire vágytam semmissé tenni az egészet, kitörölni még az emlékét is, tudtam, nem sikerülhet. A jelenet beleégett az elmémbe.

Az életben az egyik legszörnyűbb érzést az árulás okozza; az a felismerés, hogy amit az ember igaznak hitt, az mind hamis, vagy legalábbis fatálisan téves. Holmes tekintete... Bármit megadtam volna, hogy elfelejthessem.

Léptei elhaltak a távolban. Áldozata biztosan meghalt, de orvos lévén meg kellett vizsgálnom, hogy meggyőződjek az állapota véglegességéről. Fiatal férfi volt, jóképű, külföldinek tűnt, és az ujjain sorakozó, ízléses gyűrűk jó státuszra utaltak, akárcsak a szabatott öltöny, amelyen Holmes pengéje döfött és tépett gonosz lyukakat. És minden bizonnyal meghalt. Mellkasa tárva, a szíve hiányzott.

Lehetett elszánt bűnöző, gyilkos, akit Holmes nyomon követett, üldözött, akár napok vagy hetek óta szemmel tartott. Az utóbbi időben jóval kevesebb időt töltöttem barátom társaságában, mint régebben, és nem vettem részt minden nyomozásában. Na, de... gyil59

kosság? Ez nem vallott Holmesra. Bármilyen bűn terhelte is a halott lelkiismeretét, barátom tettét semmi sem igazolhatta.

Ahogy ott térdeltem a tetem felett, és az ujjaimat friss vér festette vörösre, hirtelen rám tört a bűntudat. Ha ebben a pillanatban bárki befordul a sarkon, bajosan magyarázom ki magam, és nem csupán az első benyomás miatt, amelyet a szemtanúra gyakorlok, de a sokk miatt is, amely eluralkodott rajtam – a rettenet miatt, amely a látottak hatására megszállt.

Jelentenem kellett volna az esetet a rendőrségen. Találnom kellett volna egy rendőrt, vagy elrohanni a legközelebbi állomásra, hogy odavezessem őket a bűntett helyszínére. Valószínűleg máris értékes bizonyítékokat tettem tönkre... Azután eszembe jutott Holmes, az az őrült vigyor, és rádöbbentem, máris megismertem a gyilkos kilétét.

Ehelyett futásnak eredtem. Részben a hűség miatt, amelyet régi barátom iránt éreztem, és részben a félelem miatt is; de leginkább azért, mert biztosan tudtam, a látszat csal. Holmes maga is számtalanszor bebizonyította már. Lehetetlen, lehetetlen, ismételgettem magamban, miközben gondolatban újra meg újra lejátszottam a jelenetet. Csakhogy megbíztam a szememben és tudtam, mit láttam.

Képzeletemben Holmes még mindig mániákusan vigyorgott... rám.

Minden egyes lépéssel egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelmem.

Holmes az általam ismert legragyogóbb elme. Még ha őrült is, messze felette áll minden hétköznapi dolognak, így nem lehet túljárni az eszén és nyomon követni. Ha folytatja a gyilkolást, rimánkodtam némán, kérve kérlek, Istenem, ne egy régi jó barátot látogasson meg!

Nem kellett aggódnom, hogy ki fogja értesíteni a rendőrséget. Már tudtak az esetről.

A borzalmas élményt követő napon beteget jelentettem, ágyban maradtam, és valahányszor megpróbáltam helyretenni magamban a látottakat, könnyek szöktek a szemembe. El kell ismernem, igen önző gondolataim támadtak, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy a rettentő őrület elragadta tőlem a legjobb barátomat, és már nem kaphatom vissza. Sokat tűnődtem, felidéztem az együtt töltött idők emlékét, és újra meg újra eszembe jutott, mennyire elhagyatott leszek nélküle. Szerettem a munkám, élveztem az életet... ám min60

den ijesztően elhomályosodott, ha arra gondoltam, hogy Holmes már nem kap szerepet a folytatásban.

Gyászoltam… és párnám alatt mindvégig ott rejtőzött a revolverem.

Mindezzel az érzéssel az a meggyőződés is keveredett, hogy el kell mondanom a rendőrségnek, amit láttam. Végül eltelt a nap, és az esti lapok megjelenésével, bár lehetetlennek tűnt, a borzalmas eset még rosszabbra fordult.

Az előző éjszaka során másik hat gyilkosság is történt London utcáin, és mindet hasonló kegyetlenséggel kivitelezték. A gyilkos minden esetben szerveket távolított el a testekből, bár nem mindig ugyanazokat. Az egyiknek a szívét, a másiknak a tüdejét, és egy Wimbledonban elhunyt hölgynek az agyát vágta ki a démon.

Négy esetben, köztük az általam látottban is, a lopott szerveket megtalálták a közelben. Felszeletelve, gondosan kiterítve a földön; a metszeteket méret és vastagság szerint rendezték sorba. Helyenként pépes darabokat is találtak, mintha kiharapták, megrágták és kiköpték volna a kivágott részeket. Megízlelték... Bevizsgálták a szerveket. És akadtak más szemtanúk is rajtam kívül. Nem minden tetthelyen, de éppen elég alkalommal ahhoz, hogy felmerüljön bennem a gyanú, miszerint az elkövető – Holmes, folyton ezt mondogattam magamnak, Holmes – meg akarta mutatni magát. Ugyanakkor felbukkant még egy rejtély; minden szemtanú más gyilkost látott. Az egyikük szerint a borzalom végrehajtója magas, kövér férfi volt sűrű arcszőrzettel, elhanyagolt öltözékben. Egy másik alacsonyabb férfit írt le decens ruhákban, vékony kabátban, mindkét kezében karddal. A harmadik szemtanú egy vérengző hölgyről beszélt... Hatalmas erővel megáldott nőről, aki falhoz szorította áldozatát, és puszta kézzel kibelezte a szerencsétlent.

Valóban rejtélyesnek tűnt, de csak egy pillanatig. Csak amíg eszembe nem jutott Holmes kivételes tehetsége az álcák terén, és képzeletem máris elnyűtt, koszos ruhákat adott az előző éjjel látott alakra, majd könnyű kabátba öltöztette, azután női viseletbe.

– Édes Istenem! – mormoltam magam elé. – Édes Istenem, Holmes, mi történt, öreg barátom? A kokain? A feszültség végül mégis megtörte volna? Nyughatatlan elméje megbomlott a bűn és a gonoszság körüli szüntelen gondolatoktól?

61

Minél többet tűnődtem, annál rosszabbnak tűnt az egész. Nem tudtam kételkedni a látottakban, még ha minden logika és jóérzés ellene is szólt. Megpróbálkoztam az érveléssel és következtetéssel, ahogyan Holmes tenné; figyelmen kívül hagytam az eset borzalmait és csontig lecsupaszítottam, csupán a tényekre összpontosítva keresni kezdtem a hiányzó darabokat. Ám az emlékezet romlik; nem tehettem róla, de barátomat már csak a kihűlő test fölé hajolva tudtam elképzelni, amint lesújt a kezében tartott pengével, azután az iménti mozdulat hevességének ellentmondó nyugalommal felmetszi a mellkast, és kiemeli a szívet. Vérben ázó kézzel. Azzal a különös illattal a levegőben, amely édes mézre emlékeztetett (ez nyom kellett legyen, de nem tudtam mit kezdeni vele).

Felidéztem Holmes iszonytató vigyorát, amikor megpillantott.

Ezt éreztem a legrosszabbnak. A tényt, hogy kifejezetten mohó és kéjsóvár tekintettel nézett rám.

Akár napokig is úgy maradtam volna, amíg a lelkembe hasító fájdalom valóssá nem teszi színlelt betegségem. Csakhogy a bűntettek elkövetését követő éjjelen olyan látogatóm érkezett, akinek muszáj volt kitálalnom a teljes igazságot.

A Scotland Yardnál dolgozó Jones nyomozó kopogtatott az ajtómon. Holmest kereste.

– Rettenetes eset – mondta. – Még nem láttam hasonlót. – Elsápadt a tetemek látványának emlékétől. Aznap mindet meg kellett néznie. – A különböző szemtanúk, szerte London déli részén, mind más-más elkövetőről beszélnek. Az egyik férfi egyenesen azt állította, hogy a gyilkos a testvére. És egy nő, aki egy másik esetet látott, egyértelműen visszatart valami nagyon személyes információt. Az esetek annyira hasonlítanak egymásra, hogy szinte egyformának is nevezhetnénk őket. A gyilkosság módja, a szervek eltávolítása...

– Borzalmasan hangzik – jegyeztem meg tétován. Az igazság felfújt léggömbként feszítette a mellkasom.

– Az is – bólintott Jones. Lázas tekintettel nézett rám. – Az újságok nem írták meg, de az áldozatok közül legalább hárman még éltek, amikor a gaztettet végrehajtották rajtuk, és valójában ebbe haltak bele.

– Mikor történt mindez? – kérdeztem.

– Azt már kiderítettük, hogy nagyjából egy óra telhetett el a 62

gyilkosságok között. Mégis, minden esetben más az elkövető. Egyre biztosabb vagyok, hogy beigazolódik a gyanúm, miszerint minden szemtanú ismeri a gyilkost. Különös. Igencsak különös. Dr. Watson!

Korábban is dolgoztunk együtt, ismeri az elszántságomat, de ez... ez az eset irtózattal tölt el. Attól tartok, naplemente után újabb gyilkosságsorozatra számíthatunk, vagy még rosszabbra. Hány éjszakán keresztül kell ennek folytatódnia, hogy London pánikba essen? Még egy? Talán kettő is kell? Ráadásul, fogalmam sincs, miről szól ez az egész. Szektát sejtek a háttérben, számos taggal, akiknek valamely sötét és aljas célra kellenek a szervek. De hogyan találhatnánk rájuk?

Fogalmam sincs. Abszolút fogalmam sincs! Biztos vagyok benne, hogy a barátja, Sherlock Holmes is szívesen foglalkozna egy ilyen rejtélyes esettel.

Jones megrázta a fejét, és szinte beleroskadt a karosszékbe. Már most megtörtnek tűnt, és azon gondolkodtam, mit tenne vele az igazság, ha máris eluralkodott rajta a vereség érzése? Minthogy nekem magamnak is viselnem kellett a terhet, helyesnek tartottam megosztani. Helyesnek tartottam elmondani. Holmes, öreg barátom!

Még mindig elfogultan gondoltam rá, de végül is elmondtam a detektívnek, amit láttam.

Hosszú percekig csak hallgatott, az arcára kiülő döbbenet elrejtette a gondolatait. Úgy meredt a tűzbe, mint aki másféle igazságért fürkészi a lángokat, de szavaim súlyokként függtek a levegőben, és őszinteségemet tekintve a viselkedésem elegendő bizonyítékot szolgáltathatott.

– A különböző személyleírások... – kezdte halkan, de érzékeltem a hangsúlyából, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, amelyre én.

– Álcák. Holmes nagy mestere az ilyesminek.

– Kerestetnem kellene? Köröztessem Londonban, amelyet oly jól ismer?

– Nem tudom, miként bukkanhatnánk a nyomára – közöltem, mert valóban úgy éreztem, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás.

Holmes képes az utolsó körig lejátszani bármilyen játékot, amihez kedvet kapott, és a végeredményt is ő dönti el. – Ismer minden utcát, minden sikátort, boltról boltra, ajtóról ajtóra. Számos alkalommal rögtön tudta, ki hol lakik, hol dolgozik, és ki tartozik az ismeretségi körébe. Csak sétálunk az utcán, és ha akar, Holmes minden házról 63

mesélni tud egy történetet. A fejében ugyanúgy megőrzi a névjegyeket, mint a dobozában, a Baker Streeten. Elmebeli képességei... de ismeri, Mr. Jones, tudja jól, hogy kimeríthetetlenek.

– És biztos abban, amit elmondott? Dr. Watson! A betegsége nem csalta meg a szemét? Nem hallucinált?...

– Attól betegedtem meg, amit tegnap éjjel láttam – feleltem. – Akkor még teljesen jól voltam.

– Akkor kerestetnem kell – jutott következtetésre Jones, de a hangjában rejlő reménytelenség és kétségbeesés arra utalt, hogy máris feladta. Ismét a tűzbe bámult, azután felállt, és lesimította a felsőjét, ezzel vissza is változott azzá a tekintélyt parancsoló férfiúvá, akinek megismertem.

– Sok szerencsét! – szóltam.

– Segítene? – kérdezte Jones. – Maga mindenkinél jobban ismeri.

Maga a legjobb barátja. Van bármilyen ötlete vagy esetleg érve, miért vetemedhet Holmes ilyen borzalmas bűnökre, vagy hol csaphat le legközelebb?

– Nincs – válaszoltam. – Abban, hogy megőrült, biztos vagyok. – Azt akartam, hagyjon végre magamra, menjen el, tűnjön el az éjszakában. Egy olyan ember állt előttem, aki vadászatot indíthatott a barátom után, szerteküldhette az embereit a városban, hogy revolverekkel és tűzparanccsal felfegyverkezve bekerítsék Holmest.

Jones elment, és én talpra ugrottam. Igazat mondott. Bárki másnál jobban ismertem Holmest. Sok éven át társaként kísértem, miközben sok rafinált ügyet oldott meg, és abban reménykedtem, hogy rám is ragadt valamennyi a kivételesen jó ráérzőkészségéből.

Már majdnem teljesen besötétedett, az alkony a hígított vér vörösével festette meg az ablakomat; a baljós szín mintha az előző éjjelt akarta volna felidézni, amikor régi jó barátom becserkészte az első áldozatát.

A Baker Street felé vettem az irányt. Abban reménykedtem, ott okot találhatok erre az őrületre, mi több, talán a gyógyírt is fellelhetem.

Az utcák nagyon megváltoztak az éjszaka beálltával.

Kezdjük azzal, hogy sokkal kevesebben jártak odakint. Sokan hallottak vagy olvastak az előző éjjel történt gyilkosságokról, és úgy döntöttek, inkább otthon maradnak. Esett is, azzal a finom szitálás64

sal, amely megtelepedett az ember ruháin, és hamarosan át is áztatta őket. Az utcai lámpák félhomályos oázisokat teremtettek a sötétben, és én is ezeket céloztam meg, egyiktől a másikig siettem. Amikor elhaladtam egy lámpa alatt, és láttam mozogni az árnyékomat, sebezhetőbbnek éreztem magam, mint valaha. Egyik lámpa gyenge fénykörén sem láttam túl, de engem láthatott akárki, aki a sötétben lopakodott, esetleg kést lóbáló barátom is...

Oly sokszor jártam már a Baker Streeten, hogy vaksötétben is megtalálom az utat. Gyors és biztos léptekkel haladtam, de mindvégig üldöző után füleltem. Tekintetem az éjjeli árnyak mélyét fürkészte, de azok megőrizték titkaikat.

Mindent másnak éreztem, mint korábban. A sötéttől való újdonsült félelmem szövetkezett a tompa érzékelésből fakadó bizonytalansággal – merthogy szinte semmit sem láttam, és talán még soha nem éltem át ennyire a semmi szó gyakorlati jelentését. Holmes mindig azt mondta, az igazság a részletekben rejlik, de vajon ő maga meg tudta jósolni, hogy egyszer felébred benne ez a pusztító őrület, mert tapasztalásai és tudása káros vegyületének kipárolgásai megőrjítik? London jóval kegyetlenebbé vált a képzeletemben. A jó és a rossz egymásba olvadt, a közöttük húzódó határok elmosódtak, mert amennyire bántott Holmes tettének gonoszsága, ugyanannyira éreztem helytelennek, ha vadásznak rá és megölik.

A revolverem a zsebemben lapult, de minden lépésnél azért imádkoztam, nehogy használni kelljen. Árnyak ugrottak elő a sikátorokból, és a háztetők peremén gyülekeztek, de csak a képzeletem torzította el a londoni éjszakát. Mire befordultam a Baker Streetre, a szitáló eső elállt, de teljesen besötétedett, és a Hold sápatag szellemként lebegett a füstös levegőjű város felett.

Egy ideig kint álltam, és Holmes ablakát néztem. Természetesen nem láttam fényt vagy mozgást, mégis vártam néhány percet, és elmerültem a menedéket nyújtó emlékekben. Úgy gondoltam, hogy Holmes itt nem támadna meg; az oly sokáig otthonának tekintett épület árnyékában még egy őrült sem csap le. Sokkal jobban tartottam attól, hogy már rég elrejtőzött London valamelyik ismeretlen vagy megismerhetetlen szegletében. De zavarodott elméje bárhová űzhette az országban.

65

Zajt hallottam a hátam mögül, és a zsebemben tartott revolverhez kapva megpördültem. A zaj amolyan halk csettintésnek hangzott, mint amikor valaki kinyitja a száját, hogy beszéljen. De hiába szegeztem visszatartott lélegzettel fegyverem az éjszakára, senkit nem láttam. A csend és sötétség súlyosan telepedett az utcára, titkokat rejtegetett, és valami még borzalmasabbat... valami...

– Holmes? – kérdeztem, de nem lehetett ott. Nem volt bolond, és legfőképpen nem ostoba, hogy visszatérjen ide, miközben szörnyű gyilkosságok miatt körözik...

– Barátom!

Döbbenten odakaptam a revolver csövét, ahol a hang forrását sejtettem. Szorosan megmarkoltam a fegyvert, és az irányzékkal lassan pásztázni kezdtem jobbra és balra, felkészültem, hogy bármilyen mozgásra tüzet nyissak. Hihetetlen rettegés lett úrrá rajtam, pánikba estem. A gyomrom apró csomóvá szorult össze, és azzal az a gondolat játszott bennem, hogy milyen érzés lehet, amikor egy késpenge átszakítja a bőrt, azután egyre mélyebbre hatol.

– Maga az, Holmes?

Egy ideig nem kaptam választ, és már kezdtem azt hinni, hogy hallucináltam. Egy pillanatra még sötétebb lett, mintha valami eltakarná a Holdat; fel is pillantottam, de az égitest a megszokott sápadtságával tekintett le rám.

– Maga is érzi! – mondta a hang.

– Kérem, Holmes, mutassa magát!

– Menjen fel a lakásomra! Mrs. Hudson még nem hallott a történtekről, be fogja engedni. Én is megtalálom az utam.

Nem hangzott őrültnek. Másnak tűnt, mint amilyennek ismertem, ez való igaz, de nem őrült meg.

– Holmes! Tudnia kell...

– Tudom, mit látott, Watson, és jól tette, hogy magával hozta a revolverét. Menjen fel a lakásomra, húzódjon be egy sarokba, és tartsa kézben a fegyverét! Az ön józansága és nyugalma érdekében jobb, ha így tesz egy ideig.

– Holmes!... Láttam...

– A lakásomba!

Azzal eltűnt. Nem hallottam távozni, és nem láttam mozgást a sötétség mélyén, de tudtam, hogy barátom magamra hagyott az 66

utcán. Bár lett volna egy fáklyám megkeresni a nyomait, de hiába; Holmes úgyis elkerülné a fényt. Ebben a gondolatban benne rejlett a barátom képességeibe, zsenialitásába és az ésszerűség hétköznapi szintjeire fittyet hányó intelligenciájába vetett minden hitem.

Megőrülhetett, de... nem tehettem róla, megbíztam benne.

A távolból, nagyon messziről, mintha sikolyt hallottam volna.

London sikátoraiban rókák laktak, állítólag a vadkutyák ezrével rejtőzködtek a házak között, és valaki egyszer azt mondta, még farkasok is járnak a szélesen elterpeszkedő város elfeledett mellékutcáin.

Csakhogy ez a hang inkább emberi sikolyra hasonlított, nem állati vonyításra.

Ilyen rövid idő alatt Holmes nem tehetett meg ekkora távolságot.

Vagy mégis?

Mrs. Hudson barátságosan fogadott, és miközben komoran tűnődve felkaptattam Holmes lakrészébe, nem kérdezősködött.

Mielőtt barátom megérkezett, újabb sikoly hasított az éjszakába.

Kinyitottam az ablakot, és csak álltam a sötétben, néztem London elém táruló látképét, és hallgattam a hangokat. A város sokkal csendesebb volt éjjelente, ami ironikus módon hangosabbá tett minden zajt. Kutyaugatás söpört végig a környéken, azután ajtó csapódott, és visszhangot vert a környező falakon. A sikoly... ezúttal kétségtelenül emberinek hallatszott, és bár az előbbinél is távolabbról jött, érezni lehetett a benne rejlő agóniát. Másodpercekkel később újabb sikoly harsant, de megszakadt. Azután ismét csend telepedett a városra.

Menjen fel a lakásomra, húzódjon be egy sarokba, és tartsa kézben a fegyverét! Holmes maga mondta ezt. Az ablaknál maradtam.

Innen legalább lehetett merre menekülni, ha úgy hozza a szükség.

Lehet, hogy kitörném a nyakam, de sokkal több esélyem lenne elfutni, mintha beszorítanának az egyik sarokba.

Feljöttem a lakására, gondoltam. Elvégre a légy is belerepül a pókhálóba. A tyúk kíváncsian nézelődik a rókalyukban. Még ha barátom hangja különbözött is a megszokottól – sokkal feszültebbnek tűnt –, nem tudtam elhinni, hogy ezeket a sikolyokat a percekkel korábban hozzám beszélő Holmes idézte elő.

Eszembe jutott Jones nyomozó, és reméltem, nem esett baja.

67

– Biztos vagyok benne, hogy még életben van – szólalt meg Holmes mögöttem. – Túl ostoba megöletni magát.

Odafordultam, és célra tartottam a revolvert. Holmes állt előttem. Úgy lépett be a helyiségbe és csukta be az ajtót, hogy egyetlen apró neszt sem hallottam. Kissé ziháltnak tűnt, mintha az imént futott volna. Oldalra lépve beengedtem a holdfényt, és rettegve vártam, hogy a sugarak megfeketedett vérfoltokra essenek a kezén és öltönyén.

– Honnan tudta, kire gondoltam? – kérdeztem ismételten elámulva barátom eszén.

– Mrs. Hudson mondta, hogy a nyomozó keresett. Tudtam, önhöz fog fordulni, és ön az önre jellemző magas erkölcsi normáknak engedelmeskedve elmondja majd neki, amit látott. Tudja, a nyomozó most odakint jár, és utánam kutat. Az iménti sikoly pedig... egy férfi hangjának tűnt, nem így gondolja, Watson?

– Kapcsolja fel a lámpát! – kértem.

Azt hiszem, megrázta a fejét, de a sötétben nem láttam jól. – Felkeltené a figyelmet – felelte. – Nem mintha nem tudnák, hol vagyunk... ők... A félelem. A félelem illata édes... a méhek számára...

– Holmes! Kapcsolja fel, vagy lelövöm! – Akkor és ott, abban a helyiségben, amelyben barátommal számtalan szakmai és hétköznapi kérdést vitattunk meg az évek során, őszintén beszéltem. Elég rémült voltam, hogy meghúzzam a ravaszt, mert bármilyen őrültnek is tűnt Holmes, lefegyverezhetett volna pusztán az intellektusával.

Akár agyon is verhetett volna. Ha úgy dönt – ha azért csalt ide, hogy én legyek a következő áldozata –, bármikor megölhet.

– Rendben – egyezett bele barátom. – De készüljön fel a látványra, Watson! Mozgalmas huszonnégy óra áll mögöttem.

A lámpa felgyulladt.

Elakadt a lélegzetem. Úgy nézett ki, mint aki a halálán van.

– Ne eressze le azt a revolvert! – kiáltott rám hirtelen. – Szegezze rám! Maga borzalmas tettet tulajdonít nekem, és szüksége van a fegyvercső nyújtotta biztonságra! A legapróbb mozdulatra vagy szokatlan zajra lelőne. Jól van. Úgy! Ide célozzon! – mondta és öklével a mellkasára ütött, én pedig rászegeztem a pisztolyt, bár a karomból kifutott az erő, és reszketett a kezem.

– Holmes!... Szörnyen rosszul néz ki!

68

– És még annál is rosszabbul érzem magam. – Barátomtól ez tréfának számított, de ezúttal nem tudott megmosolyogtatni. Holmes még sohasem látszott ennyire ziláltnak, kimerültnek és lesújtottnak. Általában makulátlan öltözéke több helyen elszakadt, ázott volt és sáros, haja szanaszét állt. A kezét vér borította, de vágásokat láttam rajta, ezért egyelőre úgy véltem, hogy a saját vérével kente össze magát. Arcát csúf horzsolások és zúzódások borították, és volt valami a tekintetében... elkerekedett szemében vad fény izzott, amely meghazudtolta nyugodt hangját.

– Maga megőrült – mondtam. Nem bírtam magamban tartani a szavakat, kicsúsztak a számon.

Holmes elmosolyodott, de ez a mosoly halovány árnyát sem mutatta annak a mániákus vigyornak, amellyel egy friss tetem felett térdelve nézett rám, nem is olyan rég.

– Ne ragadtassa magát elhamarkodott következtetésekre, Watson! Hát semmit sem tanult az együtt töltött évek során?

Fegyvertartó kezem ismét reszketni kezdett, de továbbra is barátom mellkasára céloztam.

– Be kell vinnem, tudja? Be kell majd vinnem a kapitányságra.

Nem... Nem is...

– Hiszi?

Bólintottam. Tudtam, máris az egyik játékát játszotta. Telebeszéli a fejem, kimagyarázza magát, meggyőz, hogy az áldozatok megérdemelték a halált – vagy megtámadták... vagy hogy az ügy megoldása sokkal egyszerűbb, csak valami elkerülte a figyelmem.

– Nem hiszem el, de el kell hinnem – mondtam, és a hangomban rejlő elszántság még engem is meglepett.

– Csak mert látott? Csak mert úgy látta, hogy megölök valakit, el kell hinnie, hogy valóban megöltem valakit?

– Igen.

Holmes megrázta a fejét. Egy pillanatra összevont szemöldökkel kimeredt mellettem az ablakon, mint aki egy távoli pontra összepontosít, azután ismét rám nézett, majd a tűzhely feletti polcra, és felsóhajtott.

– Rágyújtanék, ha nem bánja. Lecsillapítja a háborgó lelket, és könnyebben elmondanám, amit megtudtam. Azután bevihet, ha még mindig ezt szeretné. De figyelmeztetem, ezáltal számtalan életet veszélybe kerülhet.

69

– Gyújtson rá – feleltem –, és beszéljen! – Csak játszik velem, mindig csak játszik!

Holmes kényelmes mozdulatokkal megtömte a pipáját, meggyújtotta, azután elhelyezkedett a karosszékében, de annyira felhúzta a lábát, hogy a térde szinte elérte a pipa fejét. Én az ablak mellett maradtam, de ő a távolabbi falra nézett, nem rám. Lejjebb engedtem a revolvert, és Holmes ezúttal nem ellenkezett.

Nem láttam nála kést, és a kezén is csak a saját szétkent vére vöröslött. Az állán nyoma sem volt a lemészárolt emberek szerveiből kiharapott daraboknak.

De ez még semmit sem bizonyított.

– Belenézett már úgy a tükörbe, hogy valóban az ott látott személyre összpontosított? Próbálja ki, Watson! Egészen érdekes gyakorlat. Ha egy órán át nézi, már másvalakit fog látni. Végül azt látja majd, amit egy idegen lát magából, és nem az oly ismerős felépítésű arcot, hanem annak egyes részeit; nem a nagy orrot és a két közel ülő szemet. Személyként fogja látni magát, nem pedig önmagaként.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy az érzékelés nem végleges, és nem is hibátlan. – Holmes kipöffentette a füstöt, azután lassan elhúzta a pipát a szájától. Összeráncolt homlokkal nézett maga elé. Gondolkodott valamin, és megszokásból csendben várakoztam egy-két percig.

Ismét felnézett rám, de nem szólalt meg. Gondterheltebbnek tűnt, mint valaha.

– Láttam, amikor megölt egy embert – mondtam. – Megölte és kinevetett, azután felhasította az áldozat mellkasát és ellopta a szívét.

– Igen, a szív – mormolta, és ismét úgy meredt maga elé, mintha ott sem lettem volna. – A szív, az agy... részek, az egység részei...

Alkotórészek ugyanazon helyről... – mormolta maga elé, végül már annyira elhalkult a hangja, hogy nem értettem, mit mond, holott az ajka még mozgott.

– Holmes!

– Nagy a csend odakint. Jönnek – mondta nagyon halkan, azután egyszerre szomorú és elborzadt tekintettel nézett fel újra. Borzongás futott végig a hátamon. Jönnek. Nem Jones-ra vagy a rendőrségre gondolt. Még csak nem is emberekre gondolt. Ember nem rémiszthette meg ennyire Sherlock Holmest.

70

– Kik? – kérdeztem, de ekkor felpattant a fotelből, nekem ugrott, és félretaszított. Az ablak két oldalára kerültünk.

– Ide hallgasson, Watson! Ha a barátomnak tartja magát, ha hisz még bennem és hűséges hozzám, ha maradt még magában baráti szeretet irántam, akkor a következő másodpercekben el kell hinnie két dolgot! Mindkettőnk túlélése érdekében kell elhinnie, hogy nem vagyok gyilkos, és nem bízhat a szemében, bármilyen hosszan tart is ez az egész! Ösztönök és hit, ezekben higgyen! Ezekben kell hinnie, mert ezeket nem változtathatja meg! Ezek a lényünk mélyéről fakadnak, túlságosan belénk ivódtak, és... Nem tudom, hogy...

Ismét mormolt, a gondolatai magukkal ragadták, hangja érthetetlenné halkult. Tudtam, megölhetett volna, ha akar. Oly gyorsan ugrott oda hozzám az imént, hogy teljesen ledermedtem a meglepetéstől, és egyszerűen megfeledkeztem a kezemben tartott fegyverről.

A tagadásról is.

A kétség már gyökeret vert elmémben, és amikor Holmes szemébe néztem, gyorsan növekedni kezdett. Korábban is láttam már ezt a tekintetet. Számos alkalommal. Ott rejlett benne az üldözés izgalma, a felfedező lelkesedése, az élményszerzés szenvedélye, és annak bizonyossága, hogy intellektusa ismét győzedelmeskedni fog.

Csakhogy mindezek mögött ott bujkált az a fajta ősi és a lélek mélyéről származó félelem is, amelynek a puszta látványától elgyengült a lábam, és reszketni kezdett a térdem.

– Az Isten szerelmére, Holmes! Kik jönnek?

– Nem kik, Watson, hanem mik! Máris félúton tart a hit felé. De most csendet! Nézze! Odalent, az utcán! – A végén már csak suttogott.

Kinéztem az ablakon. A ház előtt hosszan elnyúló Baker Streeten, a Holmes lakásának helyet adó épület ajtaja felé tartva, maga Sherlock Holmes közeledett futva.

– Úgy vélem, értem jönnek – súgta oda barátom. – Veszélyesnek tartanak.

– Holmes!... – Nem tudtam, mit mondhatnék. Az iménti döbbenet és meglepetés teljesen eltompított és szétzilált, beszippantotta a személyes valóságomat egy hosszú és sötét alagútba. Eltávolodni éreztem magam a fizikai környezetemtől, még ha akkor és ott nagyon is tudtam, mennyire fontos ébernek és higgadtnak maradnom.

– Ne higgyen a szemének! – sziszegte barátom.

71

Az a férfi odalent ugyanúgy futott, mint Holmes; ugyanazzal az ügető járással, még a haja is ugyanúgy lobogott, amikor talpa a kockakövekre csattant. Arcán ugyanaz az elszánt kifejezés ült.

– Hit, Watson! – mondta Holmes. – Istenben, ha akarja, de bennem is hinnie kell! Bennünk, a barátságunkban, a közös múltunkban! Úgy vélem, ott rejlik a válasz!

Nehéz léptek hallatszottak a lépcső felől.

– Elkapom őket... azt a dolgot, és lefogom – folytatta Holmes. – Maga főbe lövi. Ürítse bele a tárat, egyetlen lövés talán nem is lesz elég. Ne hátráljon meg, barátom! Ez a lény itt, ma este, jóval nagyobb kettőnknél. Egész Londonért harcolunk. Talán még többért.

Torkomra fagyott a szó. Azt kívántam, bárcsak Jones ott lenne velünk, vagy bárki, aki döntéseket hoz, és vállalja a felelősséget. Hinni, mondtam magamnak. Hinni Holmesban.

Láttam, amikor megölt egy embert.

Ne higgyen a szemének!

Véres volt és koszos, az árnyakban bujkált, mert rettenetes tetteket követett el.

Nem vagyok gyilkos.

Azután az ajtó kivágódott, és a lámpa fényében Sherlock Holmes állt – magas, impozáns alak, tépett és sáros ruhában, az arca horzsolásos, és a keze vágásoktól véres. Gondolkodni sem maradt időm.

A helyiséget édes mézillat lengte be, és amikor kicsit oldalra fordított fejjel az ablaknál álló Holmesra néztem, megpillantottam valamit a szemem sarkából; az ajtóban álló Holmes feje körül mintha apró rovarok dongtak volna.

Amikor egyenesen ránéztem, a rovarok nem voltak ott. Holmes csak állt az ajtóban és elvigyorodott, akárcsak az előző éjjelen, amikor megölt egy embert.

– Watson! – szólított meg Holmes, és átnyúlt a nyitott ablak előtt. – Higgyen!

Ekkor látogatónk lerúgta a lámpát, és felénk lendült.

Oldalra léptem. A sötét szobát már csak a ködös londoni levegőn átsütő, sápadt holdfény és még sápadtabb csillagfény világította meg.

Nyögést hallottam, azután egy mordulást, bútorok lába csikorgott a padlón és valami reccsent, ahogy a két Holmes a helyiség közepén 72

birkózott. Hamar összezavarodtam, és nem tudtam nyomon követni, hogy melyikük lehet az igazi.

– El innen! – kiáltott az egyikük. – Meneküljön! Most! – Őszintén rémültnek hangzott. – Ó, Istenem, ó, szent józanság! Miért pont mi?

Célra tartottam a revolverem, de a két alak egymásba gabalyodva ide-oda gurult. Kimeredt szemmel bámultam őket, amikor előbb az egyik, azután a másik Holmes arca is megjelent egy pillanatra a holdfényben. Előreléptem, agyamat tovább ingerelte a különös mézillat, és hirtelen valami a bokámba szúrt, azután csiklandó érzést okozva apró lény mászott felfelé a nadrágszáramban. Odacsaptam, és éreztem, hogy a támadó szétnyomódik a bőrömön.

Méhek.

– Watson! – kiáltott fel Holmes. Megpördültem és letéptem a függönyöket, hogy minél több holdfényt engedjek be. Az egyik Holmes leszorította a másikat a padlóra, alkarjával a nyakán megtartotta. – Watson! Lője le! – utasított a felül lévő Holmes. Vonásait eltorzította a félhomály és a félelem, az arca több sebből vérzett. Alatta a hasonmása vergődve gurgulázott, fuldoklott, és amikor lepillantottam rá, a tekintetünk találkozott. Valamiféle belső kényszer azt parancsolta, hogy nézzem meg alaposan, az a szempár magával ragadta minden figyelmem, hiába kiabált a győztes, hogy lőjek, lőjek már, lőjem fejbe!

A legyőzött Holmes hirtelen abbahagyta a vergődést és előrántott egy zsebkendőt. Megtörölte vele az arcát, mire a horzsolásainak egy része elhalványodott vagy el is tűnt. Kicsit elkente a belőlük szivárgó vért, de a második törlésre ez is eltűnt. Hamis sebek, művér.

Az őt lefogva tartó Holmes mereven lebámult, azután felnézett rám. Egy méh mászott ki a füléből és fel a homlokára, azután az ő sérülései is változni kezdtek, a szemem láttára halványodtak és tűntek el.

Csillámlani tűnt. Megpillantottam valamit a bőrszínű borítás alatt, valamit, ami egyfolytában mászott és vonaglott és különvált és újra összeállt, közben mindvégig megtartotta látszólagos egységét és szilárdságát...

Egy-egy méh hagyta el a tömeget, hogy döngicsélve körberepülje az imposztor fejét. A másik Holmes még mindig a padlón volt, ismét vergődni kezdett, próbált kiszabadulni a kar szorításából, amely bizonyosan nem lehetett emberi.

73

Az alak megremegett előttem, és eszembe jutottak Holmes szavai: nem bízhat a szemében... Ösztönök és hit, ezekben higgyen!

Előrébb léptem, a felül lévő Holmes homlokához szorítottam a revolvert, és meghúztam a ravaszt. A dörrenéssel egy időben valami kicsapódott a padlóra és mögötte lévő falra, de jól láthatóan nem vér kenődött szét.

A vér nem próbál meg elmászni, felszállni, és a fény felé repülni.

A ravasz meghúzása – a kétséget és a hitet összekötő cselekedet – mindent megváltoztatott.

A lény, amely megpróbálta megölni Holmest, csillámlott a holdfényben. Mintha egyszerre két képet láttam volna, amelyek folyton egymásba olvadtak és újra különváltak, de olyan gyorsan, hogy inkább látszottak egyetlen bizonytalan körvonalú, szürreális alakzatnak. Holmes... a lény... Holmes... a lény... és bármi is az, csak szörnyeteg lehetett.

– Újra! – kiáltott rám Holmes. – Lőjön!

Fél térdre estem, hogy véletlenül se célozzak lentebb a kelleténél, és tüzet nyitottam a borzalmas alakra, amely minden találattól egyre jobban eltorzult, egyre lassabban változtatta a külsejét, mintha a lövedékek magát az igazságot robbantanák ki az álca alól. Akkor még nem tudtam, csak később döbbentem rá, a lövedékek valójában meghatározták az igazságot. A ravasz minden meghúzásával a lény két találatot szenvedett el; egyet fizikailag, és egyet a hitemtől is. Már tudtam, ő nem Holmes, és ettől egyre jobban gyengült.

A hatodik ólomdarab már csak a levegőt érte.

Nehéz leírni, mit láttam abban a szobában. Alig néhány másodpercem adódott megfigyelni a bizonytalan formájú lényt mielőtt széthullott, és azóta sem találtam meg a megfelelő szavakat, amelyek átadhatják a látott, hallott és más szinteken is érzékelt tapasztalat valószerűtlenségét. Méz illata terjengett oly sűrűn, hogy az ízét is éreztem, de egészen idegennek tűnt, mintha valaki más emlékeit tapasztalnám meg. A helyiséget rövid időre betöltő zaj már-már beszédhangnak tűnt, de ha az is volt, akkor embertől idegen nyelvet beszélt, és nem is vágyom megérteni, mit mondhatott. Ez a fajta zaj csak a téboly hangja lehetett.

Csak azt tudom, hogy néhány másodperccel az utolsó töltény kilövése után magamra maradtam barátommal. Pánikszerűen új74

ratöltöttem, és Holmes máris felállt, felállította az olajlámpát, hogy legyen fényünk. Nem kellett volna sietnem, mert valóban magunkra maradtunk.

Leszámítva a méheket. Úgy száz méh hevert tetemként vagy vergődve-haldokolva a finom szőnyegen, az ablakpárkányon, a karosszékeken és más bútordarabokon. Engem csak egyszer csíptek meg, és látszólag Holmes teljesen elkerülte a fullánkokat, a méhek mégis a szemünk láttára múltak ki.

– Édes Istenem! – suttogtam. Reszketve térdeltem a padlón, a kezem már nem bírta tartani a fegyvert.

– Elgyengült, barátom? – kérdezte Holmes.

– Elgyengülni? – kérdeztem vissza. – Nem. Inkább... kicsinek érzem magam. Van ennek értelme? Úgy érzem magam, mint egy kisgyermek, aki egyszerre lett tudatában mindannak, amit valaha is meg fog tanulni az élete során.

– Való igaz, Watson, hogy több dolog van égen és földön – felelte Holmes. – És úgy vélem, épp az imént találkoztunk az egyikkel. – Neki is le kellett ülnie. Egyik kezével megszorongatott torkát tapogatta, a másikkal pedig a zsebkendőjét fogta, amellyel letisztogatta arcáról az álcaként felkent festék maradékát. Ezután mindkét kezéről letörölgette a vért és a hamis sérüléseket. Közben mindvégig tűnődni látszott, a kezét nézte, de tekintete elrévedt. A rövid idő alatt többször is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon hová nézett, és mit látott?

– El tudja mondani, Holmes? – kérdeztem. Körülnéztem a helyiségben, próbáltam elképzelni, hová tűnhetett a hasonmás, de a szívem mélyén biztosan tudtam, a lény természete túl van az emberi megértésen. – Holmes? Holmes! Ám már nem hallotta, szokásos módon a gondolataiba merült, kivételes intellektusával valószínűleg átjárót keresett a képzelet és az ésszerűség között. Ilyenkor elméje olyan utakat járt be, amelyeket én el sem tudtam képzelni, de ő talán fellelhette a látottak mögött rejlő igazságot. Felálltam és megkerestem a pipáját, megtöltöttem, és meggyújtva a kezébe adtam. Megfogta, de nem szippantott bele. Így maradt egészen addig, míg Jones be nem robogott a Scotland Yard képviseletében.

75

– És maga mióta van vele? – kérdezte tőlem a nyomozó.

– Órák óta. Talán három órája érkeztem.

– És a gyilkos? Lelőtte, de akkor hol van?

– Igen, lelőttem. Lelőttem azt a dolgot.

Már háromszor körvonalaztam a történteket Jones számára, de a hitetlensége egyre csak növekedett. Holmes hallgatása cseppet sem segített. Újabb öt gyilkosság történt, ezt mondta Jones. Három esetben szemtanút is találtak, akik közeli barátként vagy családtagként azonosították az elkövetőt.

Csak a saját hitetlen mormolásommal felelhettem. Ennek ellenére már voltak sejtéseim – ugyan hihetetlenek és valótlanok, mivel átvettem Holmestól az elvet, miszerint a valószínűtlen egyben lehetetlen is –, de nem tudtam megfogalmazni a részleteket. Az igazság őrületnek hangzott volna.

Szerencsére Holmes elmondta helyettem. Hirtelen megmozdult, és előbb üres tekintettel rám meredt, mintha elfelejtené, hol is van.

– Mr. Holmes! – szólította meg Jones. – A barátja, doktor Watson tanúskodik az ártatlansága mellett, de korábban gyilkossággal vádolta önt. Az érvelését több mint különösnek találom, és nagy segítséget jelentene, ha meghallgathatnám az ön mondandóját az üggyel kapcsolatban. Lövéseket hallottak innen, de nincs tetem, és Londonszerte újabb halálesetek adnak okot a gyászra. És számos másik is lesz még – felelte Holmes halkan. – De úgy vélem, még nem mostanság. – Meggyújtotta időközben kialudt pipáját, és lehunyt szemmel beleszívott, majd kifújt egy adag füstöt.

Láttam rajta, hogy a szavakat gyűjtögeti, amelyekkel előadhatja teóriáját, de még mindig sápadt volt valamelyest, és homlokráncolása sem tartozott a megszokott gesztusai közé. Mindezek a jelek kialakulatlan elképzelésekre utaltak, olyan igazságra, amely egyelőre még e ragyogó elme előtt is rejtve maradt.

Ezek a gondolatok jottányit sem vigasztaltak.

– London, és talán az emberiség szerencséjére szemtanúja voltam az első gyilkosságok egyikének. Miután a napomat egy halott rágcsálókon végzett kisebb biológiai kísérlettel töltöttem, esti sétára indulván zizegő hangra figyeltem fel az egyik előkert bokrai között. A zaj 76

okozója nagyobbnak tűnt egy kutyánál, és amikor kiáltást hallottam, fontosnak éreztem utánajárni a dolognak.

– Amit láttam... az lehetetlen volt. Tudtam, hogy ilyesmi nem létezhet. Félrehajtottam egy vastagabb ágat és végignéztem egy idős férfin végzett műtétet. Amikor megláttam, már halott volt, ebben biztos vagyok, mert a gyilkosa felnyitotta a hasát – éppen kiemelte a veséket és a májat. Mi több, a gyilkos számomra Irene Adler volt.

– Lehetetlen! – kiáltottam fel akaratlanul. – Holmes! Miket beszél?

– Ha megengedi, folytatnám, doktor, és mindenre fény derül.

Legalábbis, néhány fénysugár biztosan láthatóvá válik, ha a nagy egész nem is kerül új megvilágításba, mert e rejtélynek számos részlete burkolózik még homályba. El fog jönni, uraim, ebben biztos vagyok, ám... elmondom. Végigmondom, elmondom, és az igazság feltárul ma éjjel.

– Tehát; személyesen maga Adler dolgozott a tetemen London egyik felső osztálybeli kertjében. Ez egyszerűen lehetetlennek és nyilvánvalóan valótlannak tűnt. Lévén, hogy logikára alapozó típus vagyok, aki az igazságot inkább alapozza bizonyítékokra, mintsem hitre, teljes mértékben elutasítottam a látottak valós mivoltát. Nem lehetett valós, hiszen jól tudom, Adler képtelen lenne egy ilyen tett végrehajtására. Mi több, évekkel ezelőtt elhagyta az országot. Csakhogy a látottak teljes logikai alapú tagadása azt jelentette, hogy nem a valóságot láttam, és rendellenes eseménnyel találkoztam. Különösmód, bár most már tisztán érthető, az utcán sétálva pont erre a nőre gondoltam, mielőtt láttam csuklóig egy holttestben turkálni.

– Nos, most, hogy mondja, Holmes, ez valóban a rejtély egyik fontos részletének tűnik.

– Csakugyan – válaszolta barátom meglehetősen szűkszavúan. – Készen álltam elhinni valamit, ami, mondjuk így; nem tartozik a megszokott valósághoz, és ez lehetővé tette, hogy valóban lássam.

Láttam a gyilkos valódi lényét, a pusztítás helyszínét... Láttam... – A hangja elhalkult, kinézett az ablakon a lidérces éjszakába. Jones és jómagam szótlanul vártuk a folytatást, amely érzékelhetően kínokat okozott Holmes számára.

– Borzalmas – mondta végül. – Rettenetes.

– És amit én láttam – kezdtem ott, ahol barátom abbahagyta –, az egy imposztor lehetett, aki a saját képére formálta Holmes...

77

– Nem! – vágott közbe Holmes. – Nem, Watson, a maga képzelete szerint formálta meg az én képemet. Az a dolog belelátott az elméjébe, és az ott talált legerősebb személyiség képéről formázott magának álcát, azaz rólam. Ugyanúgy, ahogyan a többi gyilkosságnál is történt, Mr. Jones, ahol a szemtanúk a testvérüket, feleségüket, fiukat látták, amint minden érthető vagy érzékelhető ok nélkül lemészárol egy vadidegent.

– De ki volt a gyilkos? – kérdezte Jones értetlenül. – És hová lett?

Holmes! Szükségem van egy tetemre. Watson azt állítja, hogy rálőtt a tettesre, de nem találtam holttestet.

– Még nincs elég hullája? – kérdezte Holmes halkan. Láttam, milyen tekintettel pillantott a detektívre. Én még nem kerültem bele ebbe a célkeresztbe barátságunk évei alatt egyszer sem, de több alkalommal is láttam, amikor így nézett valakire. Fortyogó harag izzott a mélyén, és perzselő, sorvasztó hőt árasztott.

Jones hátrahőkölt. Mondani akart valamit, hebegni kezdett, azután elindult az ajtó felé. Mielőtt kiment, még visszafordult. – Eljönnek holnap a Yardra? – kérdezte. – Segítségre van szükségem, és...

– Természetesen – válaszolta Holmes. – Gondolom, most sok dolga lehet még London-szerte. Öt gyilkosságot mondott? Úgy vélem, találnak még legalább ugyanennyi másikat is. És a polgárok pánikhangulatát sem árt enyhíteni.

Jones távozott. Barátomhoz fordultam, de amit láttam, az majdnem ugyanolyan döbbenetesnek hatott, mint az elmúlt huszonnégy óra bármelyik borzalma.

Sherlock Holmes könnyezett.

– Sohasem ismerhetünk meg mindent – mondta Holmes –, de attól tartok, minket már minden ismer.

A kandalló két oldalán ültünk. Jones távozása óta barátom már negyedszer gyújtott rá a pipára. A lecsorgó könnyek nyoma még mindig ott csillogott az arcán, és nekem is a rokonszenv könnyei homályosították el a látásom.

– Mit akarhatott? – kérdeztem. – Mi motiválhatta?

– Motiváció? Mi motiválhat valamit, ami ennyire nem evilági, ennyire idegen a gondolkodásunktól és megértésünktől? Lehet, hogy nincs is szüksége motivációra, de ha mégis, hát azt mondanám, 78

vizsgálódott. Ugyanolyan véletlenszerűen ölte, vágta és vizsgálta meg az áldozatait, ahogyan én szoktam kiválasztani és felboncolni az egereket. A kivett szervek jellege, feldarabolása és megízlelése is erre utalhat.

– De miért? Mi okból lehet szüksége egy ilyen lénynek a mi testi felépítésünk megismerésére?

Holmes a tűzbe bámult, és a lángok visszatükröződtek a szemében. Öröm szállt meg e szempár láttán; még mindig emlékeztem a hasonmása tekintetének végtelen ürességére, amikor a véres tetem felett rám nézett.

– Megszállás – mormolta, azután újra kimondta. Vagy talán csak felsóhajtott.

– Hát nem az emberi lét egyik legnagyobb visszássága, hogy minél inkább próbálunk elfelejteni valamit, annál kevésbé valószínű, hogy képesek leszünk rá? – kérdeztem. Holmes elmosolyodott és bólintott, és én gyermeki büszkeséget éreztem, mert láthatóan sikerült kivívnom az elismerését.

– Odakint – mondta –, túl az ismereteinken, sőt, azon is, amit egyáltalán megpróbálunk megismerni, kell lennie egy egészen más helynek. Valahol máshol, ahová a mi tudatunk talán el sem érhet.

Mintha egy kockát akarnánk beleilleszteni egy kerek lyukba. Az ember egyszerűen nem úgy lett összerakva, hogy megérthesse.

– Még ön sem?

– Még én sem, barátom. – Kiütögette, azután újra megtöltötte a pipáját. Fáradtnak és betegnek tűnt. Még sohasem láttam ennyire sápadtnak, ennyire melankolikusnak egy eset után. Mint akit roppant hiányérzet gyötör. Hirtelen rádöbbentem; a megértés kerülte el.

Volt elképzelése a történtekről, és ez az elképzelés kiválóan illett az eseményekhez, de nem sikerült megértenie. És ez mindennél jobban nyomasztotta.

– Emlékszik a rémálomba illő cornwalli esetre az ördögpata-porral?

Bólintottam.

– Hogy is feledhetném?

– Nem hallucinációk voltak – mondta halkan. – Úgy vélem, a drog segítségével bepillanthattunk arra a másik helyre. Azok nem hallucinációk voltak, Watson. Egyáltalán nem hallucinációk voltak.

79

Néhány percig csendben ültünk. Amikor odakint a hajnal kezdte eltompítani a sötétség élét, Holmes hirtelen felállt, és elküldött.

– Gondolkodnom kell a történteken – mondta sürgetően. – Sok mindent érdemes fontolóra venni, és legközelebb sokkal felkészültebbnek kell lennem. Sokkal felkészültebbnek.

Fáradtan hagytam el az épületet, fáztam és kicsinek, sokkal jelentéktelenebbnek éreztem magam, mint azt lehetségesnek véltem. Aznap reggel sokáig jártam az utcákat. Éreztem a levegőben a félelem szagát, és egyszer megrettentem egy méhecskétől, amely dolgát végezve szállt virágról-virágra. Akkor döntöttem úgy, hogy hazatérek.

A tenyerem sokáig melegen tartotta megtöltött revolverem markolatát a kabátzsebemben.

Az elkövetkező két hét során minden nap végigmentem a Baker Streeten. Holmes mindig otthon tartózkodott, láttam, de egyszer sem bújt elő vagy adta bármi jelét, hogy szeretne velem szót váltani. Egyszer vagy kétszer megpillantottam a kandallóban égő lángok fényét, és barátom árnyékát a fényben, enyhén meggörnyedve, mint akinek nagy teher nyomja a vállát.

Akkoriban egyetlen egyszer pillantottam meg zseniális barátomat, és azt kívántam, bár ne láttam volna. Az ablakában állt, kifelé nézett az alkonyi félhomályba, és bár megálltam és intettem, látszólag nem vett észre.

Látszólag feszülten elnézett a háztetők felett, mintha valami illékony igazság után kutatna. Ahogy ott álltam, és barátomat néztem, megszállt a bizonyosság, hogy sötéten és oly szomorúan csillogó tekintete nem ezt a világot fürkészte.