Szélesi Sándor
POKOLHUROK
Pokolhurok © Szélesi Sándor, 2016
Szélesi Sándor
POKOLHUROK
2016
39. Heteken, hónapokon át napi tizennyolc órát dolgoztam. Nyolcat bent az intézetben, tízet otthon. Némi idő ébredésre és tisztálkodásra, egy óra ingázás innen-oda és vissza, hajnalonként négy óra alvás. Olyan voltam, mint egy előre programozott gép, beépített órával és időzítővel. Hogy mikor ettem, arra nem emlékszem, mert minden pillanatomban a problémán gondolkodtam. Nem akartam kieső perceket: nem néztem tévét, nem játszottam, nem chateltem és nem maileztem, csak amennyi az internetes rendeléshez kellett, nem ittam alkoholt, viszont rászoktam az energiaitalokra. Bár nem szerettem az ízüket, ébren tartottak, ha fanyalogtam is miattuk, legalább ébren tettem. Új szokásokat vettem fel, váltakozó hideg-meleg vízben fürödtem, és ha nem volt mit tennem, hát takarítottam. Eltüntettem a hálószobámból a szőnyegeket, a konyhából a feleslegesnek ítélt eszközöket, dizájnos étkészleteket. Kidobtam a poharakat, amelyekből Nessával ittunk, a tányérokat, amelyekből ettünk. Kellett a hely, és mindent alárendeltem a célnak, a célszerűségnek. 159
Ebben nem volt semmi új, így éltem szinte egész életemben. Legfeljebb nem ennyire kemény és merev beosztással. Kopónak éreztem magam, amely nyomra állt. Eltelt négy hónap, és kitavaszodott, ami persze teljesen mást jelent Kaliforniában, mint otthon, de nekem mindegy volt, az egyetemi labor és a lakásom falain kívül alig láttam valamit. Hétvégénként azt sem tudtam, esik-e kint vagy süt a nap, dolgoztam és dolgoztam. Mentem az orrom után, a sejtéseim és az érzéseim után, és hittem, hogy a tudásom alapján hallgathatok rájuk. Bizonyos DNS-szekvenálásokat magamnak kellett elvégeznem: a cigányok véréből kivont és megsokszorozott DNS-t szekvenáló gélelfóval választottam szét, mint az ősidőkben, majd lefényképeztem a Kodak kamerával. Interneten ellenőriztem az eredményeket, összehasonlítottam a Core laboratóriumokból érkezőkkel, aztán újra és újra megcsináltam a teszteket. Újra és újra. Azon a napon, amikor megtaláltam a cigánygént – nem sokkal előbb, csupán két órával megelőzve a felfedezést –, csengettek. Egy vérrel teli kémcső volt a kezemben, azzal mentem a bejárathoz. Letettem az előtérben az asztalra, és kinyitottam az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Kimberly állt ott könnyű kis kabátban, kevés sminkkel, komoly arccal. – Mit keresel itt? – szaladt ki a számon. Zavarba hozott, és ezt nem szerettem. Nem tudtam, 160
miért jött, és miért ő jött. Ha belegondolok, hogy ki más jöhetett volna még, hát azt kell mondjam, rá számítottam a legkevésbé. – Kíváncsi voltam rád – felelte lassan, és végigmért. Fehér köpeny volt rajtam. – Gyűrött vagy. És hanyagolsz minket. – Mindennap találkozunk. – A laborban igen. De régóta nem beszélgettünk, csak némi kérem, köszönöm, ideadnád-e a gélt… Ilyeneket. Nem jársz el a Victor és Victoriába vagy koncertekre, sehova. Nem ebédelsz velünk. Ebédelsz egyáltalán? Legalább tíz kilót fogytál az elmúlt hetekben. Nem lehet nem észrevenni. – Jól vagyok – mondtam szárazon. Kimberly elnézett mellettem, be a szobába. – Az ott egy vérrel teli kémcső? – kérdezte visszatekintve rám. Kiléptem a folyosóra, és behúztam magam mögött az ajtót. – Mit akarsz, Kim? – Vesd le ezt a köpenyt, vegyél fel valami emberi kabátot, és gyere velünk! – Velünk? – Trevor lent vár a kocsiban. Nem volt kedvem udvariaskodni. – Dolgozom. Most nincs időm. – Értem. Kimberly a falnak dőlt, majd lecsúszott az aljára. Leült a földre, onnan nézett fel rám. Ideges lettem, nem értettem, miért jött, és miért ült le a lakásommal szemben. 161
– Mit csinálsz? – Beszélgetni akarok veled, Gabriel. Csak beszélgetni. A laborban nem lehet, minket hanyagolsz, ezért arra gondoltunk Trevorral, hogy kirángatunk innen, és beülünk valahová, ahová csak kedved tartja. Te választasz. – Kösz, de nem. – A kezem a kilincsre tettem. – Elvagytok ti ketten is. Nem mozdult. – Most mit akarsz? – Elveszítettem a türelmem. – Nem fogok elmenni veletek, mert nincs kedvem elmenni veletek. És ha antiszociálisnak tűnök, az azért van, mert jól elvagyok egyedül, köszönöm szépen. Elvégzem a dolgomat a laborban? El. Jól? Jól. Eddig legalábbis nem volt kifogásotok. Akkor miért kell zaklatnotok? Úgy nézett, mint akinek röntgenszeme van, és átlát rajtam. – Azért jöttem egyedül fel hozzád, mert sejtettem, hogy valami hasonlót fogsz válaszolni – felelte aztán. – Tudod, Gabriel, rendes srácnak tűntél az elején, csak aztán bekattantál. Persze megértem, mert lehet, hogy a helyedben én is bekattantam volna. De tudod, nem érdemes. Én sem rágtam magam azon, hogy Trevor lefeküdt Nessával. – Erről nem akarok beszélni! – Nem érdekel. – Felállt. – Néhanap én is lefeküdtem Trevorral. Amolyan egészségügyi dugás volt, nem nagyon híreszteltük. Engem nem nagyon zavart, amikor Nessa belépett a képbe, de tudnod kell, hogy csak egyetlen alkalom volt. 162
– Nem hibáztatom Trevort. – Trevor olyan, amilyen – vont vállat Kimberly. – Nem róla akarok beszélni. – Engem ne elemezgess! – Igazából azt érzem, hogy készülsz valamire. Mindegy, hogy miért csinálod, és miért nem vonsz be bennünket, de úgy érzem, hogy valami nagy dolgot akarsz összehozni. Tudjuk, hogy céget alapítottál, és pályázatot is nyertél. Addig rendben, amíg nem áll fenn conflict of interest. Ez, láthatóan, nincs meg. De nem sejtjük, mit csinálsz, és kicsit félünk. Érted félünk. – Közelebb lépett, egészen elém. Próbáltam hátrálni, de a lakásajtónak ütköztem. – Mindig éreztem, hogy a kisfiús külső mögött valami különleges van, és ez most előbújt belőled. Be kell vallanom, hogy félig-meddig imponál. – Elmosolyodott, amitől végérvényesen összezavart. Fogalmam sem volt, hogy most közeledik-e hozzám, vagy sem, kiváltképp, miután az előbb bevallotta, hogy lefeküdt egy munkatársával csak úgy. Nem értettem ezt a nőt, és most még idegenebbnek tűnt. – Tényleg igaz az, amit Nessa mondott. Van benned valami nagyon mély titok, amiből erőt merítesz, és amit soha nem fogsz elmondani senkinek. Én vonzódom a sötét dolgokhoz… – Ez nem komoly, ugye? – kérdeztem. – Te nem akarsz lefeküdni velem. Kim kivárt egy pillanatig, aztán hátralépett. – Nem, nem akarok. De látni akartam, hogy reagálsz. Köpenyben jössz ki, az előszobádban 163
egy vérrel teli kémcső áll, nyilván valamin ügyködsz. Itt rendeztél be egy labort? A lakásodban? – Nem a te dolgod! – Nem, tényleg nem az enyém. Ameddig bent rendesen elvégzed a dolgod, de azt hiszem, ezt már mondtam neked. Maradsz az egyetemen? – Maradok – bólintottam. – Rendben – felelte, majd megfordult, és lement a lépcsőn. Tétován álltam az ajtóban, és nem tudtam mire vélni az egészet. De aztán úgy gondoltam, ha kirúgnak, hát kirúgnak. Majd kitalálok valamit. Két óra múlva megvolt a cigánygén.