Filmmagazin2017szeptember pub

KEDVES OLVASÓK! gy tűnik 2017 a Stephen King adaptációk éve lesz, hiszen számolatlanul érkeznek a horror koronázatlan királyának megfilmesített művei, nemcsak a mozikba, de a sorozatok világába is. Sajnos azonban a mennyiség gyakran a minőség rovására megy, hiszen a

Ú

múlt hónapban bemutatott A Setét Torony finoman szólva is félrecsúszott, ráadásul a The Mist című széria sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a remek krimitrilógiából forgatott Mr. Mercedes sem igen duzzasztja fel a sajtóorgánumok vitorláit.

Szerencsére azért vannak kivételek, az Az például egész jó sikerült (és nem kizárt, hogy minden idők legnyereségesebb horrorfilmjévé válik), sőt az 1922 című novellából készített Netflix tévéfilm is figyelemreméltó alkotásnak tűnik az első előzetese alapján2

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Szabó Dániel (Szada) Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. október 20.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK

SZEPTEMBER 7.

Az

Wind River: Gyilkos nyomon

Csábítás

Renegátok

A remény másik oldala

Óriásláb fia

SZEPTEMBER 14.

Amerikai bérgyilkos

Terminátor 2. - Az ítélet napja

Újra otthon

A halál ötven órája

Nyílt tengeren - Cápák között

Fantasztikus utazás Óz birodalmába

Kedi - Isztambul macskái

Bartók

4 / FilmMagazin

SZEPTEMBER 21.

Kingsman: Az aranykör

A Lego Ninjagoo film

47 méter mélyen

Viktória királynő és Abdul

A kairói eset

Hetedik alabárdos

Isten hozott Németországban

Ultra

Egyenesen át

Tulipánláz

Stratton

New York-i afférok

Lady Macbeth

Salamon király kalandjai

SZEPTEMBER 28.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

HIMMLER AGYÁT HEYDRICHNEK HÍVJÁK Film készült Reinhard Heydrich 1942-es csehszlovákiai meggyilkolásáról Harry Turtledove alternatív történelmi regénye alapján, melyben kibontakozik Heydrich, egy szovjet NKVD, több amerikai tiszt, egy kongresszusi képviselő és egy háziasszony története. Írta: Veszják

A

francia rendező Cedric Jimenez nevéhez fűződik a Himmler agyát Heydrichnek hívják (Man With The Iron Heart) története, mely a náci rezsim egyik legveszélyesebb alakjáról, és bátor ellenállókról szól, akik megpróbálták őt megállítani.

De ki is volt Reinhard Heydrich, akinek likvidálására egy egész akciócsoport készült az Ellenállók köréből? A II. világháború alatt élt német nemzetiszocialista politikus, valamint SS katona, akinek legmagasabb rendfokozata az SS-Obergruppenführer volt. Emellett 1939-től az RSHA vezetője, 1940-től az Inter-

6 / FilmMagazin

pol elnöke, 1941-től a Cseh–Morva Protektorátus protektorhelyettese és ügyvezető protektora. A magas rangú politikus halálát nem csak az Ellenállás, de Beneš-kormány is szorgalmazta. 1942. május 27-én végezték el az előre kitervelt merényletet, melyben súlyosan megsebesítették Heydrichet, aki pár nap múlva, június 4-én bele is halt sérüléseibe.

Halála okán a Gestapo soha nem látott mértékű nyomozásba kezdett.

Az elkövetők egy részét elfogták, volt, aki öngyilkos lett. Azonban Heydrich halála iránti bosszú nem ért itt véget, hiszen az ő halála közvetett okozója volt a Lidice-i mészár-

lásnak, amikor az Einsatzgruppen különleges képzettségű katonái betörtek a Lidice nevű bányászfaluba, ahol a férfiakat agyonlőtték, a nőket és gyerekeket pedig deportálták, a falut a földdel tették egyenlővé, megtorlásként a merényletre.

Reinhard Heydrich felemelkedése, ahogy a náci rezsim egyik legfőbb vezérévé vált, legalább annyira erőszakos és könyörtelen volt, mint azok a borzalmas tettek, amiket a második világháború idején, és alatt elkövetett. A náci ideológiának a felesége, az arisztokrata származású Lina is aktív részese volt. Végigkísérte férjét a hatalomra való fel-

A film alapjául szolgáló könyv hatalmas sikert aratott, megnyerte a Goncourt-díjat, a világ 25 országában fordították le.

emelkedésében, és mellette volt akkor is, mikor Heydrich kidolgozta a "végső megoldást”.

Azonban a cseh ellenállás harcosainak egy kis csoportja, aminek a tagjait Nagy-Britanniában képeztek ki és a száműzetésben lévő csehszlovák kormány ellenőrzött, megpróbálta megállítani a gonoszságot.

Egy hosszasan tervezett merényletben Jan Kubiš és Jozef Gabčík által vezetett ellenállók egy csoportja megtámadták Heydrich karavánját Prága utcáin, halálos sérüléseket okozva a politikusnak, így Reinhard Heydrich lett a legmagasabb rangú náci tiszt, akit valaha megöltek a második világháború alatt.

A főszereplőt, Reinhard Heydrichet Jason Clarke alakítja, feleségét, Linát Rosamund Pike, Jack O'Connell játssza Jan Kubiš-t, és Jack Reynor Jozef Gabčík szerepét. Anna, az ellenállás egy ifjú tagját pedig Mia Wasikowska játssza, aki a filmben Jannak otthont ad, és ketten végül egymásba szeretnek. A Heydrich elleni merénylet nem csak egy bosszúéhes üldöző hadjárat kezdete, de a film egy olyan eseményt idéz fel, melyet a történelem a Harmadik Birodalom összeomlásához vezető első, hatalmon ejtett sebként tart számon. A csehszlovák fiatalok lehetelten terve és küldetése

a gonoszság és brutálaitás ellen.

Jan és Josef teljesen tisztában voltak a kockázatokkal, és tudták, hogy fel kell áldozni az életüket. Mindazonáltal elkötelezték magukat az ügy mellett, tudva, hogy ez a fajta bátorság szükséges a történelem menetének megváltoztatásához. A társadalom érdekeit a sajátjuk fölött tartva soha nem adták fel az eszményüket. A történelem csúcspontjai extrém karakterekből, jóból és gonoszból egyaránt születnek. Josef és Jan két erőteljes, hazafias fiatalember, barátságuk ennek a történetnek a pillére. Együtt egymás mellett harcolnak minden esély ellenében.

A forgatókönyv egyedi szerkezete lehetővé teszi, hogy mélyen behatoljon e három fő karakter életébe, egyben eredetiséget és modernitást ad a történelmi műfaj elvárásaival játszva, amely kaleidoszkóp-szerű víziót kínál a döntő pillanatnak.

Jimenez kedvtelésből olvasta a könyvet, és nem szándékozott játékfilmet forgatni belőle. A könyv bestseller lett, amely így a New York Times az Év Jelentős Könyve díjat is elnyerte, tehát úgy gondolta, hogy már rég elkapkodták a filmesítési jogokat. „Amit igazán szerettem a történetből, az a nagy, magas rangú náci tiszt felemelkedésének történelmi jelentősége, és hogy mit jelent ez

ebben a században – mondja a rendező. – Hogy történhetett ez meg?

Hogy történhetett valami ennyire háborodott és őrült? Hogyan válhattak ilyen rosszá az emberek ideológia és hit szempontjából? A Második Világháborúra rémálomként tekintünk, de ez egy igazi rémálom volt. És mindenkinek választ kellene adnia ezekre a kérdésekre, de senki sem tud. Ennek a történetnek a középpontja az áldozat témaköre, amelyet ezek a harcosok hoztak. – folytatja Jimenez. – Azt hiszem, ez egy nagyon lenyűgöző áldozatot jelent, mert nagyon nehéz volt megtenni. Mindenki tiszteletben tartja, de nem mindenki tudja azt mondani magának: Rendben, azt hiszem, az én életem kevésbé fontos, mint másoké.”

A "prágai mészáros" néven is ismert Heydrich volt felelős a náci Németország által elkövetett leggyűlöletesebb atrocitásokért, és ő volt a hajtóereje a Kristályéjszaka megtervezésének is, mely a német zsidók elleni összehangolt támadások sorozatát jelentette, a holokausztot előrevetítve. Közvetlenül felelős volt az Einsatzgruppenért, egy különleges csoportért, amely a német hadsereg nyomában utazott és több mint 2 millió embert gyilkolt meg. Halálát tehát – a gyermekein és a felségén kívül – senki sem bánta, a merénylet feldolgozásával pedig újabb bepillantást nyerhetünk ennek a sötét korszaknak a pillanataiba.

Stáblista Rendező: Cédric Jimenez Főszereplők: Jason Clarke, Jack O’Connell, Rosamund Pike Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2017. október 12.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

Matthew Vaughn első folytatása az év legszórakoztatóbb filmjének ígérkezik. Írta: Sanya08

2

014-ben bombaként robbant be a filmrajongói köztudatba Matthew Vaughn vadítóan erőszakos, pimaszul vicces kémfilmje, a Kingsman: A titkos szolgálat.

Keblére ölelte mind a filmkritikusi, mind pedig a filmrajongói társadalom és bár akadtak olyan emberkék, akik nemtetszésüket nyilvánították ki merészsége láttán (análszex), ez nem tántorította el az alkotást attól, hogy világra szóló sikert érjen el.

Több mint 400 milliós összbevétele

8 / FilmMagazin

erre a legjobb bizonyíték – ez az összeg pedig lehetővé tette az alkotóknak azt, hogy lecsüccsenjenek és elkezdjenek agyalni azon, vajon milyen őrült ötletekkel rukkolhatnak elő a folytatáshoz. Mert őrült ötletekben ugyebár nem volt híján az első rész és ahhoz, hogy a második részt is ugyanolyan szeretetben részesítsék az emberek, akár az előzményt, bizony elkerülhetetlen, hogy kvázi rákontrázzon az ember a látottakra.

De még mielőtt rátérnénk arra, hogy

mit kell tudni Az aranykörről, beszéljünk még kicsit arról, miért érdemes ismernünk (és szeretnünk) az első részt, amely a klasszikus kémfilmek előtti tiszteletútját rótta le a szemünk láttára.

SZEMBEN AZ ÁRRAL 2006-ban a duplanullás radikális változáson esett át. Miután Pierce Brosnan 2000-ben egyfajta rossz ízlésbeli zeitgeist-et ért el láthatatlan autójával és nagyjából már minden

A film története laza szálakon kapcsolódik a Marvel gondozásában megjelent Icon Comics képregényhez.

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK: „Az eredmény az elmúlt 40 év legszórakoztatóbb James Bond filmje, és ehhez még a 007-es sem szükségeltetett. Vaughnék ugyanis zseniálisan vegyítették az utcagyerek Töki (a pimaszul tehetséges Taron Egerton) fejlődéstörténetét a híres kémsorozat klasszikus elemeinek karikatúrájával. Vannak itt mindennél menőbb kémkütyük, sokszor valóban gyilkos egysorosok, extrém búvóhellyel és tervekkel rendelkező, fogyatékosságban szenvedő hiperintelligens főgonosz, valamint az ő extra veszélyes henchwomanje. Mindez viszont nem maró gúnyrajz az egész kémjelenségről, ahogy azt Hollywood próbálja elképzelni, hanem egy nagyon is szeretetteljes fricska a zsánernek. Így lesz a kimért angol úriember mintatípusából egy már-már Liam Neesont megszégyenítő akcióhős, az ex-Mr. Darcy Colin Firth-t pedig élvezet nézni, ahogy egy helyiségnyi suttyóból kiveri azt a bizonyos matériát. A szórakoztató fogyatékossággal élő ellenlábasból pedig a legkevésbé sem válik nevetség tárgya, hanem egy nagyon is fenyegető antagonista (Samuel L. Jackson rég volt ilyen jó), míg az ifjú durcás suhancból egy nagyon is önérzetes, de szerethető főhős. Vaughn ismét bebizonyította, hogy a tartalmasan könnyed, őrülten vicces és véres filmek terepén jelenleg ő a király.” (A teljes cikket keresd a Puliwood oldalán!)

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

létező szóviccet elsütött az előtte álló filmekben (Aranyszem, A holnap markában, A világ nem elég, Halj meg máskor), a stúdió úgy gondolta, hogy szükséges egy kis vérfrissítés.

Elég volt a komolytalanságból és az unalmas, világuralomra törő, nulladimenziós gonosztevőkből és abból, hogy drága szmokingos ügynökünk a büdös életben nem sérül meg, legfeljebb a nyakkendője megy el kicsit a helyéről. Bár ehhez pedig hozzá kell tennünk, ezen éppen a Halj meg máskor igyekezett változtatni, amely filmben teljesen más arcát is megismerhettük a spionnak.

Szóval 2006: színre lépett Daniel Craig. Craig nem volt kifejezetten, hagyományos értelemben jóképű férfiú. Szikár megjelenése volt. Szigorú volt. Durva arcéle szinte belevág az arcunkba, megnyilvánulása pedig egyáltalán nem azt sugallja, hogy szóviccel fogja kísérni ellenlábasának eltávolítását. Craig más volt. A Casino Royale más volt. Puri-

10 / FilmMagazin

Halle Berry immáron második alkalommal alakít egy Ginger nevű kémet (legutóbb a Kardhalban játszott ilyen nevű figurát).

MÁR MEGVANNAK AZ ÖTLETEK A KINGSMAN 3-HOZ A rendező Londonban mutatott egy kis részletet az Aranykörből az újságíróknak, és itt szóba került a harmadik epizód is. „Furcsa mód, miközben a Kingsman 2-t írtuk, a Kingsman 3-ra is gondoltam, ami különös. Van egy nagy ötletünk hozzá. Ez egyfajta híd, amit ha sikerre viszünk, akkor egy újabbat készítünk.” Valahol érthető, hogy Vaughnnak kissé még mindig fura, ha folytatásban gondolkodik, hiszen eddig ódzkodott tőlük, tulajdonképpen a Kingsman: Az Aranykör az első folytatás, amit készít filmográfiájában, ugyanakkor nem az első, amelyben közreműködik valamilyen formában (Kick/Ass 2, X-Men: Az eljövendő múlt napjai). A rendező többször nyilatkozta, hogy szívesen elidőzne ebben a világban, hiszen egyfajta újabb, a mai kornak megfelelő, lazább, de pimaszabb James Bondot teremthet Tökiékkel. Amíg nemcsak ő, hanem mi is élvezzük a dolgot, addig egy rossz szavunk nem lehet2 tán és erőszakos (de nem volt mentes a „fun”-tól sem), szikár és rendhagyó, ami a Bond-filmeket illeti. A későbbi filmek erre a komolyságra és iróniamentességre csak rákontráztak, ami végül a Skyfallal és Spectrével elért egy szintet, ahonnét már nem nagyon lehet hová mozdulni, csak más talajra. Nem segített Bond még szigorúbbá tételének megakadályozásában az sem, hogy közben 2008-ban Christopher Nolan A sötét lovagjának köszönhetően beütött a mainstream-be a kvázi realisztikus hangvétel a fantasztikusabb filmeket illetően is. Minden elveszettnek tűnt. Hirtelen mintha kicsit visszasírtuk volna Roger Moore-t (nyugodjék békében) és az ő huncut mosolyát, valamint önfeledt világmentését.

Matthew Vaughn filmje épp jókor jött. Jókor jött, mert pont, amikor kezdtünk csömört kapni a sok komolyságból és abból, hogy minden szuperhős kap egy gritty eredettör-

ténetet (így Bond is), jött ez a Töki nevezetű figura és kirántotta alólunk a talajt. Jött egy Colin Firth is, aki pedig éppen a Roger Moore-éra Bond-filmjeit idézte meg állandó félmosolyával és elnyűhetetlen eleganciájával. Visszajöttek a kütyük, a világuralomra törő gonosztevők, a gonosztevők szupererős fogdmegjei és a hős, aki világmentés után megkapja jogos jutalmául a hőn vágyott análszexet. Matthew Vaughn filmje audiovizuális tornádóként söpört végig érzékszerveinken: hiperkinetikus akciójeleneteivel szétszaggatta retinánkat, erőszakorkánjával letaglózott bennünket, humorával és azzal a bizonyos templomos mészárszékkel pedig örök életre megvett minket. Antitézise volt ennek az utóbbi években elharapózó túlzott komolyságnak és homázsát nyújtotta a képregényes hangvételű, habkönnyű kémtörténeteknek. Mindezt úgy, hogy nem kötötte a kezét semmilyen alacsony korhatárbesorolás.

Ekkor, 2014-ben joggal hihettük volna azt, hogy Bond és társai is kicsit észbe kapnak és alkalmazkodnak Tökiékhez, de lévén, hogy nem vették észre magukat, be kell érnünk egy újabb Kingsman-nel. Annyi baj legyen.

ANGLIA NEM A VILÁG A Kingsman: Az aranykör jó folytatáshoz méltón azon kívül, hogy ismét elkíséri valamilyen őrült kalandra a már ismert főszereplőt és társait, bővíteni fogja a már megteremtett univerzumot. Kezdve azzal, hogy ezúttal az angol telephelyül szolgáló Kingsman csapatán kívül megismerhetjük amerikai kollégáikat is, a Statesman-t, amelynek tagjai mind egy-egy ital nevét viselik magukon.

Legyen az Tequila, Ginger Ale, Champagne, vagy épp Jack Daniels. Mark Strong, Taron Egerton és Colin Firth mellett pedig ezúttal nyugati színészekkel is bővül majd a paletta. Olyan kiváló, sok-sok díjat

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

magukénak tudó aktorok tehetségében gyönyörködhetünk majd, mint Jeff Bridges (aki szakáll nélkül kiköpött Harrison Ford), Channing Tatum (akiről vélhetően most már a maradék 1% is elismeri majd, hogy menő arc), Pedro Pascal (aki megtanít minket lasszót használni), illetve Halle Berry (aki olyan, mintha Ben Whishaw Q-ja, csak nőben és fekete bőrrel). Ha másért nem, hát ezért a szereposztásért mindenképp érdemes lesz jegyet váltani a mozira – de persze nyilvánvalóan nem ez lesz az egyedüli, ami kedvünkre való lesz. A rendező elmondása

szerint karaktereikben a nagy hollywoodi színészek jelentettek kiindulási alapot: Steve McQueen, David Niven, Burt Reynolds, illetve James Coburn. Nem rossz, uram. Nem rossz.

A JÓ FOLYTATÁSOK NEHÉZSÉGE Jó folytatást írni nem könnyű feladat, ezt most már megtudta a rendező Matthew Vaughn is, aki párjával, Jane Goldman-nel igyekezett egy olyan történetet papírra vetni, ami megfelel az elvárásoknak. Mert elvárások márpedig vannak: rajon-

gói részről és a belső művészi én részéről is, hiszen nem lehet ezen a ponton akármit a vászonra hányni.

Valamit muszáj visszaadni az első részből, hogy megkapják a magukét a fanok, ugyanakkor muszáj elkerülni az önismétlést, mert az sem túlzottan szerencsés, ha egy-azegyben ugyanazt rakják le az asztalra. Éppen ezért a rendező számára ez volt eddigi pályafutásának legnehezebb feladata. Tegyük hozzá: eddig még egy filmjéhez sem készített folytatást a Guy Ritchie-filmek produceréből lett direktor. És hogy milyen második résszel számolha-

A KINGSMAN RENDEZŐJE RENDEZHETI AZ ACÉLEMBER FOLYTATÁSÁT Több hónapos pletykát erősített most meg a Kingsman: Az aranykör rendezője, akit korábban szóba hoztak az Acélember folytatásával. Matthew Vaughn most elárulta, hogy valóban tárgyalt a Warner Bros.-al a következő Superman szólómoziról. Vaughn a HeyUGuys-nak adott interjút, akik a rendező jövőbeli terveire voltak kíváncsiak. Az immáron két Kingsman filmet maga mögött tudó direktor elárulta, hogy már a harmadik részen dolgozik, de nem ez az egyetlen projekt a szeme előtt. „Nem tudom még, hogy mit fogok csinálni legközelebb, de voltak beszélgetéseim Supermannel kapcsolatban. Imádom Supermant.” Rengeteg kérdés és nem túl sok konkrétum merült fel eddig az Acélember folytatását illetően, de hol Henry Cavill ügynöke, hol pedig a Lois Lanet alakító Amy Adams nyugtatta azzal a rajongókat, hogy a második rész még továbbra is készülőben van. Most Matthew Vaughn felszólalása újabb jele annak, hogy a stúdió még mindig szeretné tető alá hozni a projektet és erre keresve sem találhatnának megfelelőbb személyt Vaughnál, aki az X-Men: Az elsőkkel, a Kick-Ass-el, na meg persze a Kingsmannel már bizonyította, hogy jó kezekben vannak nála a képregényadaptációk.

12 / FilmMagazin

A film forgatási munkálatai 2016. május 15-én kezdődtek meg Birminghamben, és szeptember 13-án értek véget.

genyát alakítson, másrészről pedig Todd Haynes szavaival élve „legalább annyira van ő közel az ötvenes évek Amerikájához, mint amennyire a Mennyország távol áll tőle”. Önfeledt campet várunk a színésznőtől, de tűkön ülve. Ilyen névvel, hogy Poppy, pedig pláne. tunk? Nyilvánvalóan vadabbal, vagy vadságát és szeleburdiságát az első részhez képest másként megnyilvánító filmmel, ami azonban a rendező elmondása szerint egy valamiben mindenképp hagyományőrző lesz (már ha a folytatások világát veszszük figyelembe): abban, hogy mint sok más középső részt, úgy rendezője ezt is hasonlította már a sajtó előtt A Birodalom visszavág-hoz.

Ennek elkoptatottságának taglalásában most bele se mennék, de ez máris alátámasztja és megerősíti (Vaughn-nal együtt), hogy bizony nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Tökiéknek seggbe kell rúgni egy excentrikus és stílusos gonosztevőt.

Az a bizonyos harmadik rész már tervben van, amire már Az aranykör írása közben is gondoltak az alkotók. Ne vegyünk tehát mérget arra, hogy el lesz varrva minden egyes szál.

Vaughn-ra még külön feladat vár, hiszen az első részben látott templomi akciójelenetet is felül kell szárnyalnia, mely nem kis feladat (egyetlen snitt, Colin Firth hentelőüzemmódban – igazi mestermunka). Állítása szerint azonban nem akart

„még olyanabbat” kreálni, inkább próbált hasonlóan eszeveszett szcénákat összehozni. Reméljük, hogy az egyik ilyen jelenetben szerepet játszik majd Pedro Pascal lasszója.

POPPY SZÍNRE LÉP Az aranykör ügyeletes gonosztevője, aki a világot uralma alá akarja hajtani, az Oscar-díjas Julianne Moore fogja alakítani, aki saját magának a világ egy távol eső részén egy ötvenes évek Amerikájára hajazó kis világot építtetett meg. Mivel Samuel L. Jackson az első részben mobiltelefonok segédletével készült megaprítani a populációt, Moore-tól hasonlóan elszállt tervet várunk majd – ám ennek fényre derülésére még várnunk kell a premier napjáig. Legyen elég annyi, hogy egy újonnan kiadott előzetesben több táncoló emberkét is láthatunk. Lehet, hogy mindenkit táncra perdít, hogy gördülékenyebben rohanjon a világ a vesztébe?

Megtudjuk időben, annyi azonban bizonyos, hogy Moore alakítása – az előzetesekből kiindulva – egyike lesz a film legemlékezetesebb elemeinek. Már csak azért is, mert ritkán adódik meg számára, hogy igazi

COLIN FIRTH De álljon csak meg a menet. Ha megnézzük az előzeteseket, láthatunk egy ismerős arcot, aki azonban elhalálozott az első részben. Hogy lehet az – tesszük fel a jogos kérdést -, hogy Colin Firth ismét a csapatot erősíti? Remek kérdés. Válasz nincs. Láthatóan él és virul (egy ép szem híján) és bár Vaughn elmondása szerint ez már nem az a Harry Hart lesz, akit megismertünk és megszerettünk, a visszatérésének tényleg csak örülni tudunk. Így zárásul csak annyit, merünk reménykedni abban, hogy ismét egy pöpec kémfilmet kapunk, mely humoros-erőszakos tisztelgését rója le a műfaj előtt – és amelyet majd szíves örömest nézünk meg újra és újra.

Stáblista Rendező: Matthew Vaughn Főszereplők: Taron Egerton, Mark Strong, Julianne Moore Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 21.

FilmMagazin / 13

KRITIKA

KELLEMES MEGLEPETÉS „A szívszorító pillanatokhoz társul Elizabeth Olsen zavarba ejtően tapasztalatlan ügynöke, aki hiába viseli magán az FBI betűit, életében akkor először, Wyoming fagyos poklában szembesül mindazzal, ami a világ elszigeteltebb pontjain zajlik. Egészen frenetikus végig követni mindazt, ahogy Olsen karaktere szép fokozatosan mocskolódik be a történtek által2” >> 36.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A rendező James Gunnhoz és Joss Whedonhoz hasonlóan ezúttal érzelmesebb húrokat is megpenget második nekifutásra, miközben látványosan emeli a téteket és mindig, amikor éppen elkezdenél unatkozni, vagy azt hinnéd teljesen kiszámítható az egész, bedob valami váratlant és felzavarja az állóvizet, legyen szó akcióról, vagy humorpetárdákról.” >> 20.

MEGÉR EGY PRÓBÁT „Sokáig gondolkodtam, hogy vajon merjek-e ilyen sarkalatos véleményt beleírni a kritikába, de végül így éreztem helyesnek. Én borzasztóan próbáltam szeretni az Azt, és imádtam is a humorát, a srácok közötti kémiát, a komolyabb hangvételű és valós problémák érintését, ám a lényeg, amiért ez az egész megszületett, egyszerűen félrecsúszott.” >> 16.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 15

KRITIKA

Stephen King klasszikusának legújabb adaptációja egy bátor alkotás, ami rendkívül vegyes érzéseket hagyott bennünk. Írta: Török Tamás

H

iába láttuk már King bohócának dermesztő történetét számos formában, a regény horrorjához még Tim Curry sem tudott anno felérni. Most az az Andy Muschietti próbálta megrendezni a definitív Az-filmet, akit egyedül a 2013-as Mama című horrorral kapcsolatban ismerhetett a nagyközönség. Az első nemzetközi vélemények meglepően pozitívan fogadták a filmet, plusz a jól sikerült előzetesek fényében nem csoda, hogy mekkora várakozás övezte Pennywise ámokfutását. Mi pedig végre valahára kaptunk egy hamisítatlan felnőtt besorolású adaptációt, ami számos követendő, végtelenül szórakoztató aspektussal bír, azonban a film hullámzó mivoltának köszönhetően a végtermék bődületesen messze marad a tökéletestől.

A viharos múltú kisvárosban, Derryben egy csapat kiközösített tinédzser rájön, hogy a 27 évente bekövetkező városi tragédiák nem a véletlen szülöttei: a csatornák mélyén egy bohócmaskarába bújtatott titokzatos szörnyszülött tér rendre viszsza, hogy az általa kiválasztott fiatalokat a legnagyobb félelmeik képében csalja kelepcébe. A recept nyilván mindenki számára ismerős, Muschietti filmje pedig remekül idézi meg a ’70-es-’80-as évek Ameriká-

16 / FilmMagazin

jának hangulatát és képi világát, ami már a kedvcsinálók láttán is a 2017es Az legcsábítóbb pontját képezte.

A jól átgondolt és összerakott setting mellé már megint kaptunk egy valag tehetséges színészpalántát, akiknek fantasztikus teljesítményét árnyalja a tény, hogy ha ők nincsenek, akkor az Az hatalmas bajban lenne. Ám mielőtt ezt kifejteném, adjunk hálát annak a fantasztikus trendnek, hogy a filmstúdiók végre merik bevállalni azt, hogy az akciót, horrort vagy éppen brutalitás ne a családbarát, 12-es karikával ellátott formában próbálják meg kínkeserves mó-

don eladhatóvá tenni. Ne értsetek félre, nem a levágott végtagokra izgulok, viszont tény és való, hogy a felnőtt besorolás már önmagában felold egy olyan gátat mind a rendezőben, mind az írókban, ami az esetek túlnyomó többségében nettó pozitív hatással van a végeredményre. Az Azzal sincs ez másképp, a film nem fél egy nyolcéves kisgyerek karját tőből levágni, vagy éppen felvállalni azt, hogy a fiatalok igenis káromkodnak, vagy éppen képesek kegyetlenebbek lenni, mint azt sokan gondolnák. Természetesen ettől még nem lesz valami automatikusan jó, ám a kibővített esz-

A film alapjául szolgáló regénnyel ellentétben a történet nem 1958-ban, hanem 1989 környékén játszódik.

AZ AZ LESZ A LEGSIKERESEBB HORRORFILM? Stephen King könyvének filmváltozata korrekt fogadtatást kapott a kritikusoktól, viszont a pénztárakat szinte felrobbantotta, rengeteg néző volt kíváncsi a bohócos horrorfilmre (valójában nem is annyira horror), ami a bevételek terén is a csúcsra juttatta a filmet. Igaz, még nem sikerült letaszítani trónjáról a horrorfilmek koronázatlan királyát, a 1973-as Az ördögűzőt a maga 441 millió dolláros bevételével, viszont a szeptember 8-án debütált Az máris 381 millió dollárt produkált világszerte, szóval ilyen ütemben szinte biztosan át fogja venni a vezetést.

Kizárólag az amerikai bevételeket tekintve sokkal szorosabb a verseny: Az ördögűző 232 millió dollárra, míg az Az 228 millió dollárra tett szert az Egyesült Államok mozijaiban. Mellette a többi idén látott horrorfilmet még csak említeni sem érdemes2

FilmMagazin / 17

KRITIKA

köztárnak köszönhetően az Az Pennywise karaktere helyett a srácokra helyezi a hangsúlyt, a film legnagyobb terrorját pedig nem a végtelenül ostoba és hatástalan bohóc, hanem a gyerekek és az ő személyes tragédiájuk okozza.

A csipetcsapat karmestere egyértelműen a Stranger Things felfedezettje, Finn Wolfhard, aki olyan oltásokat tol két órán keresztül, hogy már én jöttem zavarba. Nem túlzok,

18 / FilmMagazin

a fiúk megállás nélkül osztják egymásnak a kőkemény verbális pofonokat, és merem állítani, hogy az Azon zavarba ejtő módon többet fog kacagni az ember, mintsem rettegni.

A gyerekszínészek kiválasztásához üdítően jó érzéke van Hollywoodnak, Wolfhard mellett a csapat lánytagja, Sophia Lillis teszi hozzá a legtöbbet a filmhez, aki a teljes stábot lezongorázta, már ami az érzelmi skálákat illeti. Családon belüli

erőszak, bullying, passzív lelki terror és begyógyíthatatlan sebek. Az Az nem fél mindenről beszélni egy kicsit, méghozzá olyan kendőzetlen őszinteséggel, amit ilyen típusú filmtől ritkán látunk, az ilyen és ehhez hasonló erények azonban rávilágítanak arra is, hogy Muschietti filmje mennyire képtelen horrorként működni.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon merjek-e ilyen sarkalatos véleményt, erőteljes állítást beleírni a kritikába, de végül így éreztem helyesnek. Én borzasztóan próbáltam szeretni az Azt, és imádtam is a humorát, a srácok közötti kémiát, a szabadszájúságot, a komolyabb hangvételű és valós problémák érintését, ám a lényeg, amiért ez az egész megszületett, egyszerűen félrecsúszott. Egy több mint két órás produkcióról beszélünk, és mindanynyian tudjuk, hogy alapvetően is, de egy horrornak hatványozottan nehéz ilyen hosszú időn keresztül fenntartania nem csak a figyelmet, de a feszültséget is. Az Aznak ez eleinte sikerül a srácok félelmeinek megidézésével, Bill Skarsgard egyébként kellően pszichopata Pennywiseával, ám a kelleténél hamarabb éreztem azt, hogy egyszerűen túltolja mindezt a film. Le a kalappal a szövegírók előtt, lévén rég nevettem

A filmet eredetileg a True Detective direktora, Cary Fukunaga rendezte volna, azonban nem tudott megegyezni a büdzséről a Warnerrel.

MÁR KÉSZÜL A FOLYTATÁS A film sikere láttán már el is kezdődtek a második rész forgatókönyvének munkálatai, ami a '80-as években játszódó események után a jelenben követi majd a szereplők sorsát. A készülő szkriptről árult el most néhány érdekességet a rendező, Andy Muschietti: „Az első részben elsősorban a gyerekek érzelmi utazására szerettem volna fókuszálni.

Eljutni abba a másik dimenzióba, a túloldalra olyasvalami volt, amit inkább a második részben szeretnék bemutatni. A könyvben végig a gyerekek szemszögéből követhetjük az eseményeket, így minden, amit Pennywiseról tudnak csupa abszurd találgatás. Ezt a misztériumot szerettem volna tiszteletben tartani, hogy a néző is azt érezze, nem tudja, mi van odaát. Akartam hagyni valamit a második részre is, hogy az első fejezet a transzdimenzionális szál nélkül, földhözragadtan, a gyerekek perspektívájából mutassa be az eseményeket.” A rendező biztosította a rajongókat, hogy a következő részben visszatérünk az első film idővonalába, a gyerekek pedig találkozni fognak felnőtt énükkel.

>> AZ AZ PENNYWISE

KARAKTERE HELYETT A SRÁCOKRA HELYEZI A HANGSÚLYT, A FILM LEGNAGYOBB TERRORJÁT PEDIG NEM A VÉGTELENÜL OSTOBA ÉS HATÁSTALAN BOHÓC, HANEM A GYEREKEK ÉS AZ Ő SZEMÉLYES TRAGÉDIÁJUK OKOZZA. << ennyit odaszólogatásokon, viszont egy idő után már túl sok volt, ugyanis a fiúk a film végéig nem álltak le vele.

Valahányszor egy feszültebb jelenethez érkeztünk, valamelyikük, általában Wolfhard elsütött egy olyan szaftos káromkodást, vagy éppen szívózást valamelyik barátjával, hogy a komplett jelenet megakadt miatta, és csettintésre veszítette el minden erejét. Ez pedig azért végzetes probléma, mert az Az bő egy órán után hatalmas akadályokba ütközik, már ami az ijesztgetést, vagy éppen a „suspense” megteremtését illeti. Végig olyan érzésem volt, mintha maga a stúdió is tisztában lett volna azzal, hogy 2017-ben talán már feljebb van a nézők ingerküszöbe annál, hogy egy nonstop vihogó bohóctól féljenek, így mindezt azzal kompenzálták, hogy számos parás jelenetet tudatosan billentettek át komolytalanabb hangvételbe. A humor és félelem kettőssége remekül képes együttműködni, ám kohézió helyett itt valami nagyon zavaros, kapkodó és gyomrot megfekvő töménység lett az eredmény. A film minden erénye, amit az előbbi bekezdésekben említettem, amennyire üdítően és szórakoztatóan kezdi el az események felvezetését, az a cselekmény során

úgy lesz egyre csak kiszámítható és fárasztó, ami csak tetézi az Az legnagyobb hibáját: magát Pennywise-ot.

Egyértelmű jel volt számomra a tény, hogy piszkosul jól szórakoztam a két órás játékidő alatt, kivéve mikor megjelent King kultikus figurája.

Félreértés ne essék, Bill Skarsgard játékába hiba nem csúszott, ellenben a film módszereibe, amivel a frászt akarta hozni a nézőre, annál inkább. Tartom, hogy a horror a legnagyobb potenciált magában rejtő filmes zsánerek között van, ám talán itt van a legnagyobb szükség arra, hogy a rendezők innovatívak legyenek. Muschietti az is volt, már ha a film alapvető hangulatára gondolunk, lévén ennyire sokoldalú és „furcsa” alkotást rég láttam a műfajban, viszont amikor a paráztatás kerül centrumba, mintha éveket ugrottunk volna vissza az időben. Számomra aranyszabály, hogy az ember attól fél a legjobban, amit nem láthat. Az Az teljességgel fittyet hány erre az elvre, és az elejétől a végéig piszkosul vizuális , azonban a szó negatív értelmében. Pennywise sminkjét leszámítva szerintem kivétel nélkül minden számítógépesen került megalkotásra, méghozzá teljesen indokolatlan módon. A film teljességgel mellőzi a horrorok egyik

legerősebb eszközét, a sejtetést, Pennywise már az első percekben láthatóvá és hallhatóvá válik, a többi, kifejezetten gyengén meganimált kreatúra pedig olyan bő 5 másodpercen belül válik teljesen ingerszegénnyé, ami engem hatalmas csalódásként ért.

Ettől függetlenül az Az 2017-es remake-je bátran húzta fel a már jól ismert történetet a fiatal srácok karaktereire, s bizonyította újfent, hogy van értelme tizennyolcas karikát rakni egy filmre. A gyerekszínészek remekelnek, a film humora pedig a toppon van. Ám attól tartok, hogy a potenciális közönség nagyja nem nevetni, hanem félni szeretne Pennywisetől, olybá tűnik viszont, hogy a kicsit sem normális bohóc túlságosan hű maradt szakmájához2

70% Stáblista Rendező: Andres Muschietti Főszereplők: Bill Skarsgard, Finn Wolfhard, Jaeden Lieberher Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 7.

FilmMagazin / 19

KRITIKA

KINGSMAN: AZ ARANYKÖR Királynak még mindig király az újabb kém őrület, de aranyba nem feltétlenül öntjük már a nevét. Írta: TomPowell

F

olytatást készíteni piszok nehéz. Miért is? Mert ami az első részt jóvá teszi, azt másodszorra elsütni már önismétlésnek, fáradtnak hathat. Ha pedig eltérünk az útiránytól, akkor pont a közönség haragját vívhatjuk ki, akik az első rész elemeit (vagy ahhoz hasonlókat) várnak, csak nagyobb, látványosabb kivitelezésben. Ördögi (arany)kör ez, amit sajnos még Matthew Vaughn-nak sem sikerült feloldania, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne még mindig szórakoztató az egész.

2015-ben a "kémek évét" a Kingsman: A Titkos Szolgálat nyitotta és azon nyomban meg is nyerte magának. Pofátlanul, mégsem tapló mó-

20 / FilmMagazin

don volt vicces, visszahozva azt a klasszikus szórakoztatási faktort, amit egykor a mostanra magukat túl komolyan vevő Bond-filmek – és úgy zusammen az egész zsáner – magáénak tudhat. Ezzel együtt véres görbe tükröt is állított az egész elé, némi kritikai éllel osztálykülönbözőségekről és a túlnépesedésről.

Guy Ritchie egykori producere saját elmondása szerint is élvezte a szuperhősök világát, valamint hálás volt a lehetőségért, hogy Bryan Singer "kölcsönadta" neki a mutánsokat, de bevallottan a kémek világa az ő terepe. Olyannyira, hogy a Mark Millarral közösen jegyzett képregényét adaptálta, de annak csak bizonyos elemeit használta fel és egy

teljesen új matériát alkotott, ami az alapanyagnál is messze jobb volt. Érezhető volt, hogy Vaughn-nak a szíve ügye volt a projekt (a filmet is néhai édesanyjának ajánlotta), de amikor a filmet készítette még nem gondolkodott folytatásban. És talán ebben mutatkozik meg Az Aranykör legfőbb problémája. Az első rész kerek egész volt, amelyben szépen végig volt vezetve Töki rút kiskacsa története, avagy egy modern My Fair Lady volt, csak rengeteg vérrel, káromkodással és nem kevés profánsággal. Viszont azt mindenki érezte, hogy ebben a világban egy filmnél lényegesen több rejlik – hiszen a 007-es is több mint 50 éve nyomja az ipart, jobbára vál-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az ehavi számunkban közölt háttércikkünket is!

tozatlan recepttel – ehhez azonban fogcsikorgatva újra kellett indítani a karaktereket, új konfliktusokat, célokat adni nekik. Vaughn érezhetően nem akarta megcsinálni a saját filmje remake-jét – bizonyos értelemben nem is tudta volna, hiszen az egy tipikus eredetsztori – és ez dicséretes is, ugyanakkor állandó forgatókönyvíró társával, Jane Goldmannel most nem találták el megfelelő arányban a tónusokat.

A frissességet kár lenne számon kérni az új epizódon, mivel azt az újszerűséget, ami az első sajátja volt, lehetetlenség újrateremteni, viszont újat teremteni se nagyon sikerült. Az előzetesek, a készítők nyilatkozatai mind egy őrültebb kalandot ígértek, ami most már egy igazi Kingsman (avagy Bond) küldetést takar, miután Tökin és Merlinen kívül az egész szervezetet eliminálják, az ügy felgöngyölítéséhez pedig amerikai kollégáik segítségét kérik, miközben egy-két régi ismerős is visszatér. Érezhető, hogy Vaughnnak az elmúlt 10 évben mindig volt alapanyaga, amihez nyúlhatott és a saját képére formálhatta, most azonban Goldmannel saját magukra voltak hagyatkozva, hiszen Millar képregénye már nem állt a rendelkezésükre és ez azonnal szembeötlik.

Még fel sem ocsúdtunk a stúdió logókból, máris egy fékevesztett üldözés közepén találjuk magunkat, amelyben tényleg megmutatkozik a rendezőre jellemző stílus és kreativitás, azonban ezek most jobbára tényleg csak az akciójelenetekre korlátozódnak, amelyek rajzfilmszerűen túlpörgetettek ugyan most is, de egy olyan sincs, mint az előző rész templomi mészárlása, vagy "agyeldobós" fináléja.

Vaughnék az első részben a Kingsman köré saját mitológiát körítettek, amit szépen lassan építettek fel, Töki személyes kisebbségi konfliktusa, valamint a nevelőapjával való viszonya átérezhető volt. Az amerikai Statesman viszont közel sincs ilyen jól felépítve, ahogy Töki párkapcsolati drámája sem az első részből ismert, mindenre nyitott svéd hercegnőjével sem. Az amerikai kollégák jóformán csak statisztálnak – Bridgesnek és Tatumnak nettó 2 perc, ha jut – és nincs kiaknázva a köztük feszülő kulturális különbség, ahogy a Julianne Moore

alakította Poppyban sem. Pedig az antréja nagyszerű ennek a mosolygó bestiának, aki olyan, mintha egy Breaking Bad-en szocializálódott Martha Stewart klón volna, viszont az első rész Samuel L. Jackson Valentine-jával ellentétben nincs eleget jelen, így a benne rejlő elborultságnak csak egy töredékét kapjuk meg.

Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy rossz filmről van szó, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy erről szó sincs, mivel Vaughnnál kevesebben értenek jobban jelenleg a pimasz, szókimondó és színtiszta szórakoztatáshoz. A rendező James Gunnhoz és Joss Whedonhoz hasonlóan ezúttal érzelmesebb húrokat is megpenget második nekifutásra, miközben látványosan emeli a téteket és mindig (de tényleg mindig!), amikor éppen elkezdenél unatkozni, vagy azt hinnéd teljesen kiszámítható az egész, bedob valami váratlant és felzavarja az állóvizet, legyen szó akcióról, vagy humorpetárdákról. A figurái – nem kis részt színészeinek hála – még mindig imádni valóak, különösen a három címszereplő szuper ügynök Egerton, Strong, valamint az erőltetetten viszszaráncigált Firth, és emellett szédületes tempót diktál, ami most lé-

nyegesen több helyszínen mozog.

Vaughn tehát elhagyta a járt utat a járatlanért, hiszen karrierje során először csinált folytatást és valóban nem az első rész mását készítette el, miközben a James Bond párhuzamok, utalások továbbra is jelen vannak, továbbá a világmegmentéssel bedobnak egy újabb aktuális kérdéskört, amit viccesen elütnek, mégsem lehet félvállról venni. Az anyagban rejlő potenciált viszont nem sikerült kellő mértékben kihasználnia, ami csak az első rész fényében sajnálatos, máskülönben a legtöbb modoros blockbusterrel szemben megmutatja, mit is ér egy vagány, laza és tökös akciókomédia, amely továbbra is királyként tündököl a blockbusterek és a franchiseok egén.

80% Stáblista Rendező: Matthew Vaughn Főszereplők: Taron Egerton, Mark Strong, Julianne Moore Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 21.

FilmMagazin / 21

KRITIKA

47 MÉTER MÉLYEN Csodával határos módon a 47 méter mélyen nem lett vállalhatatlanul rossz, ennél többet viszont nem érdemes várni tőle. Írta: Török Tamás

J

ohannes Roberts filmje jellegzetes zsánerben versenyzik, annak még sincs konkrét megnevezése. A bezártságtól való félelemre épülő produkciók egyszerre képesek közvetlenül belekontárkodni a néző komfortzónájába, ám ha a rendezés rossz kezekbe kerül, az ilyen típusú filmek alapjaiban dőlhetnek össze. Az egyaránt 2010-ben megjelent Élve eltemetve és 127 óra mutatta meg igazán, hogy milyen az, amikor ez a formula működik.

Előbbi két órára egy koporsóba zárt minket, míg utóbbi 127 órát adott arra, hogy átgondoljuk az életünket két sziklafal társaságában, a semmi közepén. Nem csak a koncepcióval, de a forgatókönyvvel is domborítottak, és olybá tűnik, hogy azok egy jó időre kiaknázták a műfajban rejlő lehetőségeket.

Lisa és Kate testvérek, akik Mexikó partjain szerettek volna eltölteni egy kellemes vakációt, azonban a

22 / FilmMagazin

hölgyek óvatlansága életveszélybe sodorja őket. A nővérek egy buli során megismerkednek két sráccal, unszolásuk hatására beleegyeznek egy természetesen teljesen törvényes (nem2) ketreces merülésbe, ahol lehetőségük lesz megcsodálni a nyílt tenger élővilágát, beleértve annak a filmesek által is nagyra tartott csúcsragadozóját, a fehér cápát.

A ketrecet leeresztő csörlő persze mikor máskor, ha nem a lányok súlya alatt adná meg magát, így pár másodpercen belül 47 méter mélyen térnek magukhoz a testvérek, két oxigénpalack és a végeláthatatlan óceán "oltalmában". Pozitívum, hogy Roberts filmje nem követ el olyan bődületes hibákat, melyek elrontanák az alapvetően egyszerű, de működőképes szerkezetet. Ám hiába hatásos a felfoghatatlan mennyiségű víz általi börtön és a cápáktól való ösztönös félelem, a 47 méter mélyen meg sem próbál más

erényeket megcsillogtatni, vagy bármilyen eredetiséggel hozzájárulni a műfaji közöshöz.

Ha már az Élve eltemetvével és a 127 órával példálóztam, akkor fontos megemlíteni, hogy mindkét film esetében, Ryan Reynolds és James Franco karaktereit a körülményekhez mérten remekül felépítették, és mivel olyan drámákról beszélünk, ahol élet és halál forog kockán, nem csak szimpatizálunk, de együtt is érzünk a szereplőkkel, magunk is tapasztaljuk, ahogy egyre csak fogy a levegő abból a nyamvadt koporsóból. A 47 méter mélyen viszont egy pillanatig sem akart bajlódni ilyesfajta részletekkel, a két hölgy legnagyobb motivációja az őrült kalandra a tény, hogy majd kirakhatják a Facebookra az arról készült képeket, és így teszik marha féltékennyé egyikük exét. A két színésznő, Mandy Moore és Claire Holt karaktereit nem különösebben szándéko-

Mandy Moore és Claire Holt a film kedvéért tanult meg búvárkodni. Korábban egyikük sem merült még.

zott bemutatni a film, már ha azt nem vesszük annak, hogy nagytotálban csodálhattuk meg a hölgyek bizonyos részeit. Rajtuk egyébként nem sok múlt, bár az is tény, hogy búvármaszkkal az arcán maximum Tom Hardy lenne képes Oscar-díjat kapni.

Ami a legfőbb probléma a 47 méter mélyennel, meg úgy alapvetően a tömegfilmek jelentős részével, az jól kitűnik abból, hogy amikor elárultam a páromnak a film címét, és megkértem, nagyjából saccolja meg, mégis mit foglalhat magában a cselekmény, akkor szinte hibátlan pontossággal vázolta fel a film teljes másfél óráját. Roberts nem vállalta túl magát ezzel a produkcióval, azt legalább viszont relatíve korrekt minőségben hozta, mégis, hiába nincsenek ordító hibái a filmnek, nehéz úgy maradéktalanul élvezni valamit, hogy annak minden egyes momentumát előre látom, vagy talán már

láttam is korábban, a tengernyi vízmennyiség híján. A 47 méter mélyen sajnos nem is elég bátor ahhoz, hogy mindezt balanszírozza, ugyanis megtalálható benne az a hollywoodi manír, mely komolytalanná teszi a két testvér túlélésért folytatott harcát. Ez a biztonsági játék egy láthatatlan erőként lengi körbe a filmet, ami ténylegesen nem jelenik meg a vásznon, mégis mindannyian érezzük, hogy itt olyan nagyon durva dolgok egész biztosan nem fognak történni. Pont ennek ellenkezője tette erőteljessé és piszkosul emlékezetessé Ryan Reynolds koporsós tortúráját.

A 47 méter mélyen nem idegesítő, nem bántóan buta, sőt, a maga nemében egész korrekt kikapcsolódást nyújt, ám mindez már kevésbé hangzik pozitívan, ha belátjuk: ez a film semmivel sem több, mint a "szabadulós" filmek kézről-kézre járó vázlata. Tény, nehéz színesíteni

ebben a zsánerben, Johannes Roberts viszont meg sem próbálta, ennél fogva 47 méter mélyen a felejthető filmek egyik nagykövetévé lépett elő.

60% Stáblista Rendező: Johannes Roberts Főszereplők: Mandy Moore, Claire Holt, Matthew Modine Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 21.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ ÉS ABDUL Stephen Frears kontra angol királynő: második menet. Írta: TomPowell

A

z utóbbi időben már kezdtem lemondani Stephen Frearsről.

Ugyan a brit rendező kult státuszba a Pop, csajok, satöbbivel jutott, mégis érdemi elismertséget az igaz történetek terén szerzett, amelyek közül magasan kiemelkedik a 2006-os A királynő, amely meghozta Helen Mirrennek az Oscardíjat, emellett kellő érzékenységgel nyújtott bepillantást a királyi család életébe, ráadásul annak leginkább vészterhes időszakába. Azóta igazán csak Philomena – Határtalan szeretet volt képes igazán átütni az ingerküszöböt, és hiába nyúlt ismét kényes és aktuális témához Lance Armstrong, valamint a Tour De France körüli botrányok képében egy szokásosan zseniális Ben Forsterrel a főszerepben, vagy a Flo-

24 / FilmMagazin

rence – A tökéletlen hanggal egy különös történethez, szokásosan remek Meryl Streeppel és egy meglepően jó Hugh Granttel, bántóan hiányzott ezekből a filmekből az érdemi szerethetőség, a báj. Noha a Viktória királynő és Abdul sem tartozik az életmű kiemelkedő darabjai közé, mégis a minőségibb Frearsmozik sorát gyarapítja. És bármily meglepő, bizonyos értelemben jelen esetben folytatásról beszélhetünk. Kereken 20 éve, John Madden ugyanis már készített egy filmet Viktória királynőről, Botrány a birodalomban, avagy Mrs. Brown címmel, szintén Judi Dench alakításával az uralkodónő szerepében. A szerep ott is egy különleges barátságé volt a királynő életében, akit szeretett férje halála után csak az

egyik szolgálója, John Brown (Billy Connolly) tudott kirángatni fokozatosan az apátiából, ami az udvarháztartásnak akkor sem tetszett.

Ugyan Frears mozija hasonló nem csak az alapfelállás, hanem Dench személye miatt is (akivel harmadjára dolgozik együtt a Mrs. Henderson bemutatja és a Philomena után), mégis mind jellegében, mind megvalósításában sokkalta profibb és szerethetőbb Madden TV-film szagú dolgozatánál. Míg ott a gyászától sújtott királynőt rázza fel egy idegen, itt már az elmúlással, az őt kihasználó siserehaddal kell szembenéznie a 81 éves Viktóriának, akit nem csak felráz a teljesen más kultúrából érkező férfi, hanem emellett valósággal imponál az érte valósággal rajongással viseltető fiatal Abdul,

A film Shrabani Basu azonos című regényének adaptációja és ebben láthatjuk utoljára az áprilisban elhunyt Tim Pigott-Smith-t.

akit folyamatosan magasabb pozícióba emel amellett, hogy jobban beleássa magát a muszlim kultúrába.

Ez pedig finoman fogalmazva sem tetszik a környezetének, köztük az 57 éve a trónra váró fiának, Bertienek (a méltatlanul alul foglalkoztatott Eddie Izzard most is remek) sem.

Jobban belegondolva az udvartartás reakciója több szempontból is érthető: az angol királynő, aki muszlim vallást gyakorol? Még ma is hatalmas botrány kerekedne belőle, nem hogy 100 évvel ezelőtt. Ráadásul érthető az is, hogy míg ezek az emberek kemény munkával nyalták fel magukat a pozícióba, az egyik pillanatról a másikba föléjük kerekedő indiai nem kevés irigységet szül bennük. Szerencsére azonban Frears nem enged a cinizmusnak – már az első percben nyilvánvalóvá teszi, hogy az igaz történetet eléggé szabadosan kezelte – és a két címsze-

replő közti szeretetteljes barátságra koncentrál, amellyel kapcsolatban sokszor elhinti, hogy több van köztük, mégsem hajlik meg az efféle klisék előtt és mindig kikerüli őket.

Hovatovább, a kedélyes teázgatást idővel felváltja a súlyos dráma, hogy aztán a végére egy valóságos, keserédes pirulát kapjunk. Előbbit hasonlóan szórakoztató betekintésként tessék elképzelni az arisztokrácia életébe, mint a Downton Abbey esetében, utóbbi meg bár nem ás eléggé mélyre, de annyira igen, hogy megérintse a nézőjét. Elsősorban Judi Dench királynője, akinek a kötelessége, a protokoll, a szülői lét mindig előrébb való volt annál, minthogy önmaga lehessen, és a színészlegenda most is minden pillantása, gesztusa aranyat ér. Ali Fazal kellően szeretetteljes és naiv Abdulként, viszont a játékidő második felében a fókusz egyre inkább

lekerül róla, miközben pont ő a történet hihetőségének a rizikó faktora.

Mégis Frears nagyon sok olyan témáról beszél akarva akaratlanul – mint például az arisztokrácia arroganciájából (és tudatlanságából) fakadó rasszizmus – amelyek ma is aktuálisak, ezáltal a film is többet ad, mint amire elsőre számítani lehetett. Pont, mint egy különleges barátság.

75% Stáblista Rendező: Stephen Frears Főszereplők: Judi Dench, Ali Fazal, Michael Gambon Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 21.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

CSÁBÍTÁS Miközben a kifelé jöttem a moziból a Csábítás megtekintése után, eszembe jutott egy régebbi történet. Írta: Kovácsné

E

gy-két éve a kisebbik lányom azzal jött haza, hogy úszásórán a többi lány mindenféle hülyének elmondta, amiért nem sikítozott. „De hát miért kellett volna sikítozni?” – érdeklődtem, mert mindig is lenyűgöztek a modern fiatalság izgalmas szokásai. „Mert a fiúk épp akkor jöttek ki az öltözőből. És a többiek mondták, hogy amikor jönnek a fiúk, akkor sikítozni kell.” No mármost a Csábítás többek között pont erről a bizonyos KELL-ről szól.

Egyébként, mintegy mellesleg, a Csábítás arról is szól, hogy az amerikai polgárháború (népszerűbb nevén „észak dél ellen”) közepette a semmi közepén lévő déli leánynevelde egyik nebulója egy sebesült északi katonát (Colin Farrel) talál a bugyingósban, megesik rajta a szíve, és hazaviszi. A leánynevelde főnökasszonya (Nicole Kidman), tanítója (Kirsten Dunst), és összes tanulója 10-től 18 évesig (Elle Fan-

26 / FilmMagazin

ning, Angourie Rice, Oona Laurence, Emma Howard, Addison Riecke) épp csak hogy nem kezdenek el önkívületben tapsikolva sikoltozni, hogy „fütyiiii, fütyiii”. Valamennyien azonnal beleszeretnek a sármőr idegenbe, aki cserébe épphogy nem kezd el önkívületben tapsikolva sikoltozni, hogy p2 izé2 „adekvát antoníma, adekvát antoníma”. Természetesen hamarosan forrni kezd a levegő az indulatoktól.

Mint megtudhattam, a 2017-es filmnek több előzménye is van, az egyik egy Thomas C. Cullinan nevű úr hajdanában nagy sikert aratott könyve, a másik pedig az abból készült első film, amiben a szexi északit maga Clint Eastwood alakította (ezzel alapozva meg karrierje számos további olyan filmjét, melyben az Ellenállhatatlan Szívdöglesztő szerepében domboríthatott.) Az 1971-es feldolgozásban több botrányos jelenet és téma is megjelent,

Eastwood lesmárol egy 12 éves kislányt, utalások történnek az egyik hölgy korábbi vérfertőző kapcsolatára a bátyjával, és még sorolhatnám.

Az észak-déli vonal is sokkal hangsúlyosabb, vannak rabszolgák, háborús események, ilyesmi. Ha van valami, amit minden kritika felró a mostani filmnek, az az, hogy nem hasonlít a régire. Hol a fülledt erotika? – háborognak a népek. Hol az akció?

A népeknek valamilyen szinten igaza van: a 2017-es film története olyan vékonka az eredetihez képest, hogy szinte nincs is. Méghozzá olyannyira nincs értékelhető történet, hogy az ember óhatatlanul visszanyúl az általános iskolai irodalomórákhoz (mármint azokhoz, amiken az ember nem aludt el, ugyebár), és elkezd azon tűnődni, mire gondolhatott a költő. Valamire csak gondolnia kellett annak a nyüves költőnek, különben minek pocsékolta volna az

A stábnak olyan órákra kellett járniuk a film kedvéért, mint etikett, tánc, varrás és főzés, ezen kívül még fűző "továbbképzést" is kaptak.

idejét, meg az enyémet. És végül az ember arra a következtetésre jut, hogy az igazi történet nem ez, hanem egy másik, egy olyan igazi Mélyen Szimbolikus Alapvetés, amit illendően ki kell elemezni.

Az én saját, privát értelmezésem szerint a filmből nem véletlenül vannak kigyomlálva a háborús események, illetve ezekkel szoros összefüggésben a néger karakterek, akik mind a könyvben, mind a korábbi filmben hangsúlyos szerepet kaptak.

Igazából nincs jelentősége annak, hogy milyen időszakban, illetve milyen ideológiai vonulatok mentén járunk. Csak az számít, mi történik, ha a patriarchális-keresztény kultúrkörben (amit véleményem szerint remekül szimbolizál az a sűrű, sötét, mindenkit mindenkitől elszigetelő, fojtogató erdő, ahol az egész történet zajlik) találkozik egy Férfi és egy Nő. A Férfi ebben az esetben másodlagos szereplő, a hangsúlyos

FilmMagazin / 27

KRITIKA

figura a Nő, akinek különböző arcait (gyerek, kiskamasz, szűz, aggszűz, anya) alakítják az egyes színésznők. Mindegy, melyik vonatkozását tekintjük a Nőnek, mind azt akarja, amitől el van zárva: a Férfit. Ráadásul úgy akar férfit, mintha egy inverz James Bond filmet látnánk: csak a nyers hús számít, minden egyéb mellékes. Nem is lenne ezzel semmi probléma, ha ennek a vágynak normálisan, kulturált keretek közt hangot lehetne adni. De nem lehet.

Tisztességes Nő nem akarhat csak úgy Férfit. Ehelyett kellemkedik, szenteskedik, mártírkodik, kurválkodik, mindent belead a dologba, csak önmagát nem. Ebben a fázisban, a

28 / FilmMagazin

húsért lihegő Nő szemében a Férfi nem tud rosszat csinálni: kedves, kívánatos, romantikus, bölcs, erős, minden, amit a szent, a mártír, a kurva stb. épp látni kíván. Ez a macska-egér játék addig megy, míg a nő fel nem robban, azaz kárt nem tesz magában és / vagy a másikban.

Az se segít, ha összejön a dolog: mire sikerül a feleknek összeboronálni saját magukat, már az egész helyzet meg van keseredve. A Nő úgy érzi, hogy de hát ez a nyamvadt Férfi nem is kedves, kívánatos romantikus, bölcs, erős. Csak egy kopuláló állat. A férfi úgy érzi, csapdába csalta egy kiismerhetetlen szörnyeteg. A Nő megrémül. Az ön-

érzetében sértett Férfi megvadul, és klasszikus tüneteket produkál: megpofozza a gyengéket, kegyetlenkedik a kisállatokkal. Megfelelő kommunikációs eszközök híján az egész dolog csúfos kudarcra van ítélve.

A Csábítás mint szimbolikus történet, a nemi vágyat és az ellenkező ivarral folytatott kapcsolatot 110%ban női szemszögből bemutatva egy paraszthajszálra van attól, hogy zseniális legyen, de a mezőgazdasági munkás fejszőrzete valahogy végig jelen van. Az elsődleges sztori nagyon megszenvedi, hogy a karakterek nem „valódiak”. A Colin Farrell alakította katona, aki egymagában kénytelen szembeszállni az ezerar-

A forgatás egyszer majdnem veszélybe került, amikor egyszer a kosztümöket rosszul mosták ki és azok teljesen tönkrementek.

cú nővel, értelmezhetetlen figura, motivációi teljesen homályosak, reakciói, megnyilvánulásai illogikusak, és az egész figura valahogy végig kellemetlenül sunyi. (Farrell nagyon érdekes választás a szerepre, főleg Clint Eastwooddal összehasonlítva: ahol Eastwood kemény, férfias és domináns, ott Farrell kellemes húsformái és impozáns bundája ellenére puha, feminim és gyenge). A Nő arcait bemutató színésznők alakítása nagyon erős, de a figurák alapszinten megint csak valószerűtlenek, mesterkéltek.

Hogy ennek az egésznek mi köze van a bevezetőben említett sikítozó kislányokhoz? Rengeteg. Az egy-

mástól elzárt, egymásra idegenként tekintő felek jobb híján „fajon belül” kommunikálnak, az „ellenfél” csak egy modoros, undok színházi előadást kap. Lehet, hogy a Csábítás épp azért olyan idegesítő, mert témájához híven rettentően modoros és undok – nem lehet másmilyen.

Könnyed kikapcsolódásnak akkor sem ajánlható, ha amúgy egy-egy ironikus poénja egészen aranyos.

Nagyon fel kell szívnia magát a nézőnek, és nagyon sokat kell gondolkodnia, hogy a Csábítást, mint filmélményt, túlélje.

(Utóirat: ha a készítők viccnek szánták azt a jelenetet, amikor a természetimádó kislány salátát pró-

bál tömködni az ékszerteknős szájába, akkor okés. Ha nem, akkor azt javaslom a stábtagoknak, hogy minél hamarabb látogassanak el egy biológiaórára2)

75% Stáblista Rendező: Sofia Coppola Főszereplők: Colin Farrell, Nicole Kidman, Kirsten Dunst Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 7.

FilmMagazin / 29

PORTRÉ

SOFIA

COPPOLA „Természetesen büszke vagyok az apámra, arra is, ahonnan jöttem, de a saját stílusomban alkotok.” Írta: Guts1983

S

ofia Coppola 1971. május 14én született New Yorkban. Ő volt a legfiatalabb utódja valamint egyetlen leánygyermeke az olasz gyökerekkel rendelkező, de Amerikában élő és tevékenykedő legendának, Francis Ford Coppolának. Kalifornia államban, Rutherfordban nőtt fel, szülei farmján, a Napa völgyben fekvő vidéki területen. 1989-ben végzett a St. Helena High School középfokú intézményben. Később a Mills College bölcsészettudományi kollégiumban tanult, majd a California Institute Of The Arts magánegyetemen képezte magát. 15 éves korában a világhírű francia luxusdivatcégnél, a Chanelnél internált. Miután elhagyta a főiskolát, Coppola megkezdte saját ruházati vonalát, a Milkfedet promótálni. A márkanévvel kizárólag a japán piacon árul ruhákat. Kiterjedt hollywoodi családja (testvérei, unokatestvérei és egyéb rokonai közül többen nevet szereztek a hollywoodi filmiparban) közé tartozik Talia Shire, valamint unokatestvére, Nicolas Cage.

Coppola színészi karrierjét a nepotizmus (a hatalmi pozíció olyan formátumú kiterjedése, amelyben a döntéshozók bizonyos területek lefedésére saját családtagjaikat részesítik előnyben) és a gyakori negatív kritikák jellemezték. Még csecsemő volt, amikor már szerepelt apja hét produkciójában. Ezek közül talán a leghíresebb feltűnése a Keresztapában volt. Az első részben Michael

30 / FilmMagazin

Francis Rizzi-t formálta meg, Corleone unokaöccsét és keresztfiát. A nagysikerű folytatásban egy bevándorló gyermeket, míg a záró akkordban magának a családfőnek a lányát alakította, mint Mary Corleone. Külön érdekesség, hogy az amerikai Winona Ryder helyett, akit eredetileg elképzeltek a szerepre, de ő végül nem vállalta azt. Később erről így nyilatkozott: „Igazán nem gondoltam bele ennek a nyilvános visszhangjára, ezért meglepett engem. Az egész reakció. Az emberek erős kapcsolatot éreztek a Keresztapa filmekkel. Én is velük nőttem fel, de nem voltam nagy rajongójuk. Megértem, hogy ezek nagyszerű filmek2 de nem is tudom. Ez természetes, hogy az embereknek erről van véleményük, de sok figyelmet kaptam, amire nem is számítottam. Különben is művészeti iskolába jártam, így tudtam, hogy mit csinálok. Ez még az internet előtt volt, ahol a hírek az újságokban jelentek meg, aztán egy hónap múlva már senki sem emlékezett rájuk. Akkoriban még ennyi paparazzi sem volt”.

A Keresztapa-trilógián túl Sofia Coppola karrierje kezdetén édesapja számos filmjében szerepet kapott.

1983-ban a Kívülállók című drámában láthattuk, amely alkotás az amerikai írónő, Susan Eloise Hinton azonos című regényén alapult, igazi sztárparádé közepette (Matt Dillon, Christopher Howell, Tom Cruise, vagy az elhunyt Patrick Swayze).

Ezt követte még ebben az esztendő-

FilmMagazin / 29

PORTRÉ

ben a Rablóhal, szintén Hinton műve alapján. Ebben Donnát formálta meg, többek között Matt Dillon és Mickey Rourke partnereként. 1984ben következett a krimi-dráma, a Gengszterek klubja, Richard Gererel és Diane Lane-nel. 1986-ban egy romantikus-vígjáték, az Előre a múltba debütált, amely alkotásban Kathleen Turner testvérét, Nancy Kelchert formálta meg. Turnerrel az 1999-es Öngyilkos szüzek alkalmával dolgoztak ismételten együtt, amely drámát már Sofia Coppola rendezőként jegyzett. 1984-ben a Frankenweenie című Tim Burton

által rendezett rövidfilmben tűnt fel, mint Anne Chambers. Ez volt az első olyan produkció, amelyben nem az apjával társult. 1989-ben egy rövidfilmben tűnt fel a vásznon, a Life Without Zoe-ban. Ez a New York-i történetek című háromrészes antológiának volt az első darabja.

Az első felvonást direktroként az édesapja jegyezte, de a forgatókönyvi munkálatokban már a tinédzser lánya is besegített, olyan művészekkel, mint Adrien Brody vagy Francis Ford Coppola édesapja, a megboldogult zeneszerző, Carmine Coppola.

Miután az 1990-es Arany Málna díjátadóján két kategóriában is honorálták (Legrosszabb női mellékszereplő és Legrosszabb új sztár), véget vetett színészi karrierjének.

Habár az 1992-es független filmben, a Vörös villamosban még szerepet kapott, mint Cindy, Patricia Arquette és az angol Rupert Everett partnereként, a színészettől már elment a kedve. Kisebb-nagyobb pillanatokra azért még feltűnt családja és barátai produktumaiban, mint például George Lucas Baljós árnyak című Star Wars mozijában, ahol Sachét, Amidala legfiatalabb szolgálólányát ala-

EDDIGI RENDEZÉSEI

Öngyilkos szüzek (1999)

32 / FilmMagazin

Elveszett jelentés (2003)

Marie Antoniette (2006)

kította. Azóta mindig elmondja, hogy nem ártottak számára a Keresztapa 3-ban való szereplése gyanánt keletkezett negatív kritikák, mivel sosem vágyott különleges színészi karrierre.

Coppola rendezői debütálására 1998-ban került sor, amikor is bemutatkozott Lick the Star című rövidfilmje. A 14 perces fekete-fehér, 16 mm-es rövidfilmet írta és rendezte, a cselekmény fókuszában pedig négy lány állt, akik igyekeztek mindent elkövetni azért, hogy gyengítsék az iskolában a fiúk hatalmát. A filmet az amerikai Independent Film Channel

Made In Hollywood (2010)

számos alkalommal játszotta. 1999ben már első egész estés nagyjátékfilmjével jelentkezett, a korábban már említett Öngyilkos szüzek című drámával. Szintén írta és rendezte a produkciót, míg apja társproducerként vette ki a részét a munkálatokból. A mű alapját az amerikai író, Jeffrey Kent Eugenides 1993-ban írt azonos című munkája szolgáltatta.

Az origóban a michigani kisvárosban élő Lisbon család áll. A szülők öt lányukat nevelik, de hirtelen tragédia rázza meg életüket: a legfiatalabb lányuk, a tizenhárom éves Cecil öngyilkos lesz2 A főbb szere-

Lopom a sztárom (2013)

pekben James Woodsot, Kathleen Turnert és Kirsten Dunstot láthattuk, és az anyagi siker mellett többnyire pozitív kritikai visszhangot is kapott a film.

2003-ban jelentkezett mindmáig legnagyobb sikerével, az Elveszett jelentéssel, melyben a gyönyörű és fiatal feleség, Charlotte, valamint Bob Harris filmsztár találkoznak Tokióban, és a hirtelen szövődött útkereszteződésből igazi barátság alakul. A romantikus-vígjáték-dráma Bill Murray és Scarlett Johansson főszereplésével meghozta számára a legnívósabb honorálást: Oscar-díjat

Csábítás (2017)

FilmMagazin / 33

PORTRÉ nyert a Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, így a Coppola családban harmadik generációs Oscarra érdemes művésszé avanzsált. Továbbá három Golden Globe-hoz is jutott, így az olasz Lina Wertmüller és az új-zélandi Dame Elizabeth Jane Campion után ő lett a harmadik női rendező, akit a legrangosabb elismerésre terjesztettek fel, és a második, aki Campion után nyerni is tudott az adott kategóriában. A minden téren kirobbanó alkotás meghozta számára a világsikert.

Harmadik filmje a 2006-os Marie Antoinette című bibliográfia történelmi-dráma volt, amelyet egy brit történész, Lady Antonia Margaret Caroline Fraser életrajzához igazítottak. Kirsten Dunst játszotta a 14 éves, gyönyörű trónvárományost, akit a család feleségül küldött a Jason Schwartzman által alakított XIV. Lajoshoz. A film a 2006-os Cannes-i Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol a közönség zúgolódása mellett (főleg a hazafik fejezték ki nemtetszésüket) kritikailag is megosztó volt, és rentábilisnak sem mondható, hiszen éppen, hogy megtérítette a gyártási költségeit.

Ezt követte 2010-ben a Made in Hollywood, amely művet a Los Angelesben található Chateau Marmont hotelben rögzítettek. A történések fókusza egy olyan kicsapongó életet élő színészre (Stephen Dorff Jr.) összpontosul, aki kénytelen addigi életét átértékelni, amikor is 11 éves lányának (Elle Fanning) a nevelését ő vállalja magára. 2010 novemberében New Yorkban a film DGA screeningje kapcsán Coppolát az egyik Coen testvér, Joel interjúvolta meg, aki csodálta a rendezőasszony munkáját. Első amerikai nőként (és a negyedik amerikai filmesként) vehette át a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál legnagyobb díját, az Arany Oroszlánt a filmjéért. 2013-ban a Lopom a sztárom című életrajzi-drámával jelentkezett. A film megtörtént eseményeken alapult. A Bling Ring néven elhíresült kaliforniai rablócsapat történetét dolgozta fel, akik 2008. és 2009. között több híresség otthonából tulajdonítottak el értékeket, mintegy 3 millió dollár összértékben. A film nyitotta a 2013-as cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard nevű programját.

34 / FilmMagazin

2014. márciusában megerősítették, hogy Coppola tárgyalásokat folytatott a Caroline Thompson forgatókönyve alapján készülő élőszereplős Kis hableány elkészítése kapcsán. A hitelesség gyanánt víz alatt szerette volna a teljes filmet leforgatni, és bár később elismerte, hogy ezek irreális tervek voltak, mégis készültek próbafelvételek. Azonban 2015. júniusában bejelentette, hogy a kreatív különbözőségek miatt otthagyta a projektet.

2015-ben ismételten együtt dolgozott Murray-vel a Very Murray Christmas című karácsonyivígjátékban. A zenés-táncos produkciót Coppola a Netflix számára rendezte, a szkriptet pedig rajta kívül Murray és Mitch Glazer jegyezték.

Bill Murray karácsonykor a New Yorkban tomboló hatalmas hóvihar miatt azon aggódik, hogy egyik meghívott vendége sem fog tudni eljutni az általa vezetett TV showba.

Ezen segítenek a random érkező sztárok, akik különböző előadásokkal és érdekes történetekkel próbálják megmenteni a műsort. Az alkotásban, amelyben mindenki önmagát alakította Murray mellett olyan sztárok tűntek fel, mint George Clooney, Chris Rock és Miley Cyrus.

Idén a Csábítás című drámával jelentkezett, amelynek alapját Thomas P. Cullinan azonos című, 1966ban publikált műve szolgáltatta, és amely az 1971-es, Clint Eastwood nevével fémjelezett eredetinek a remake-je. A történet az amerikai polgárháború idejére kalauzolja el a nőzőt, ahol egy fogságba esett északi katonát a konföderációsok egy bentlakásos leányiskolába tartanak fogva. A főszerepekben Colin Farrell, Nicole Kidman, Elle Fanning és Sofia Coppola állandó színésznője, Kirsten Dunst láthatóak. Az alkotás a 2017-es Cannes-i Filmfesztiválon debütált, és Coppola a második (amerikai viszonylatban pedig az első) olyan nővé avanzsált, aki elnyerte ott a Legjobb rendezés díját.

Jelenleg a Phoenix együttes énekesével, a francia származású Thomas Pablo Croquet férjeként él Olaszországban, ahol a operaigazgatóként Giuseppe Fortunino Francesco Verdi La traviata című darabjának munkálatait irányítja, a Rómában található Teatro Nazionale számára.

Coppola hajlott rá, hogy ő rendezze az Alkonyat: Hajnalhasadás című filmet, de mivel a stúdió két részre szedte, végül egyiket sem vállalta.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

WIND RIVER – GYILKOS NYOMON Egyszerű, hideg, csontig hatoló krimi a Wind River, ami legjobb skandináv műfajtársait idézi. Írta: Török Tamás

A

Sicario – A bérgyilkos és A préri urai után Taylor Sheridan újfent maradt a krimi zsánerénél, egész pontosan egy olyan krimi-thrillert készített, melyre még északon, a műfaj nagyágyúi is csak csettintenének. A történet egy indián rezervátumban kap helyet, ahol az állandó fagyok mellett rendszeresen tűnnek el fiatal nők szinte nyom nélkül, lévén a törvény figyelő szeme az ilyen, amerikai őslakosok által lakott területekig nem igazán lát, vagy éppen akar ellátni. A veterán vadőr, Cory (Jeremy Renner) talál rá egy fiatal hölgy holttestére a zord vidéken, az erőszaktevő gyilkosok felkutatásában pedig egy fiatal, még igencsak tapasztalatlan FBI

36 / FilmMagazin

ügynök, Jane (Elizabeth Olsen) segédkezik neki.

A Wind River – Gyilkos nyomon a klasszikus thrillerek eszközeivel él, mindezt átültetve a wyomingi vadrezervátum izolált környezetébe, ez a setting pedig a játékidő teljes egészére rányomja a bélyegét, a lehető legpozitívabb értelemben. A télies, zord, kíméletlen időjárás nem csak látványelemként, de a narratívában is hatalmas szerepet kap, elég csak arra gondolni, hogy Renner karaktere a környezet minden eleméből nyomokat olvas ki, így jutván közelebb az ügy megoldásához. Ezt elsősorban azért hangsúlyozom, mert a Wind River alapvetően egy piszok egyszerű film, mely nem is igazán

próbálkozik teátrális elemekkel megkavarni azt az állóvizet, amiben sokszor a cselekmény áztatja magát.

Adott egy fiatal lány teste, a sérülések pedig arra utalnak, hogy vélhetően többen is bestiális tetteket hajtottak végre rajta, mielőtt a fagy bevégezte volna a nő sorsát. A cselekményt mindezek alapján szinte mi magunk is képesek lennénk nagyvonalakban megírni, éppen ezért anynyira megdöbbentő, hogy Sheridan ismét képes volt egy olyan bődületesen hatásos és erős mondanivalóval bíró alkotást letenni az asztalra, amitől még most is borsódzik a hátam.

Sheridan nem egy történetbe erőszakol bele egy üzenetet, hanem a

Eredetileg Chris Pine alakította volna a férfi főszerepet, azonban Pine kiszállt a filmből és őt váltotta Jeremy Renner.

narratíva és annak minden eszköze által hívja fel a figyelmünket egy olyan problémára, ami minket közvetlenül szerencsére nem érint, ám ezzel együtt is minden ember közösen felelős a másikért. A Wind River nem csak szórakoztat, nem csak hatással van a nézőre, de céllal készült el. Véletlenül sem akarom elrontani ezt az üzenetet, szóval csak annyit árulnék el, hogy a nők, de igazából nemtől függetlenül is véghezvitt embertelen tettek tragédiáját olyan visszafogottsággal, mégis kíméletlenül, szívbemarkoló módon meséli el Sheridan, amihez foghatót nagyon, de nagyon ritkán látni a mozik vásznain. A rendező finom ecsetvonásai mellett mindezt Jeremy Renner játéka teszi lehetővé, aki számomra mostanában kezdte el bizonyítani, hogy mégis miért lett ő igazán nagy név Hollywoodban. Az Érkezés során éreztem először, a Wind River után viszont biztos vagyok benne, hogy nem csak belelátom azt a mélységet Renner teljesítményébe, ami nem vonultat fel forradalmain széles eszköztárat, annak természetessége mégis célba talál, de piszkosul (érdekes, mintha magát a filmet jellemeztem volna). Renner karakterének személyes tragédiája végig jelen van a filmben, ám az idő nagyjá-

ban kimondatlanul, és csak a cselekménnyel párhuzamosan kerül a felszínre.

A szívszorító pillanatokhoz társul Elizabeth Olsen zavarba ejtően tapasztalatlan ügynöke, aki hiába viseli magán az FBI betűit, életében akkor először, Wyoming fagyos poklában szembesül mindazzal, ami a világ elszigeteltebb pontjain zajlik.

Egészen frenetikus végig követni mindazt, ahogy Olsen karaktere szép fokozatosan mocskolódik be a történtek által, a színésznő ügyes játékának köszönhetően mi magunk is osztozni fogunk a sokkján. A cselekményre tudatosan nem térek ki részletesebben, lévén Sheridan nem váratlan fordulatokkal, hanem a lassú, hideg és reménytelen hangulattal vezeti végig filmjét, ami hiába a film legnagyobb erőssége, sokak pont emiatt nem fogják szeretni. A Wind River se helyszínekben, se karakterekben nem bővelkedik, relatíve kevés érdemi konfrontáció történik a játékidő során, ami tény, valósághű, azokat viszont garantáltan elálmosítja majd, kiknek nincs türelme végigvárni, hogy a film gépezete úgy igazán működésbe lépjen.

Mindezekkel együtt is kapunk egy olyan finálét, ami kis túlzással még Tarantino Kutyaszorítóbanját is a sarokba ülteti2

A Wind River – Gyilkos nyomon egy újabb olyan thriller Taylor Sheridan rendezésében, mely a piszok erős hangulat mellett fontos céllal készült el. Megfontolt, sallangmentes alkotás, mely a zsáner pergősebb képviselőihez szokottaknak talán csalódást, az erre nyitottabbaknak viszont egy olyan dermesztően közeli élményt nyújtat, mely utána még napokig kísérti a nézőt.

80% Stáblista Rendező: Taylor Sheridan Főszereplők: Elizabeth Olson, Jeremy Renner, Jon Bernthal Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. szeptember 7.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

A TEHETSÉG Amikor Amerika Kapitány nem a pajzsával és az öklével küzd valakiért, abban is lehet valami erkölcsileg magasztos. Írta: TomPowell

M

i a jobb egy gyereknek? Ha a képességeinek megfelelő környezetben nevelkedhet, de le kell mondania a gyerekkor jó részéről, vagy maradjon inkább gyerek, játsszon, szerezzen barátokat, szocializálódjon, még ha látszólag nem is ezt igényli a természete?

Olyan kérdések ezek, amelyekre nem lehet egyértelmű választ adni (pláne bizonyos élethelyzetekben), Hollywood függetlenfilmes szekciója viszont, ha nem is egy végtelenül eredeti, de mégis több mint kielégítő állásfoglalást ad a kérdésben.

Marc Webb a zseniális 500 nap nyárral tette fel magát a térképre, amelyben Woody Allen Annie Hallját idézve, a XXI. századi igényekhez szabva járta körbe azt az álomgyárban sokszor igencsak hanyagolt témát, hogy mi van akkor, ha két jóravaló fiatal, akármennyire is szeretné, mégsem passzol össze, mert valami hiányzik a képletből. Ezek

38 / FilmMagazin

után Hollywood azt a manapság bevált trendet alkalmazta, hogy hozzávágott egy nagyköltségvetésű filmet. Sőt! Rögtön egy egész franchise-t! A csodálatos Pókember egyik legizgalmasabb húzása egyértelműen ő volt Andrew Garfield mellett és karakterközpontú, fiatalosan friss megközelítése némileg mégis üdítőleg hatott az egy kaptafára készült szuperhősfilmek között. A második rész esetében azonban a produceri és stúdiónyomással, a trendeknek való megfeleléssel (UNIVERZUMÉPÍTÉS!!!) már ő sem nagyon tudott mit kezdeni, és noha nem rajta múlt elsősorban, Garfielddal együtt szélnek eresztették őket, hogy a Hálószövőt szépen végre beleinjektálják a Marvel Univerzumába, Garfield és Webb pedig mehetett vissza a balettba ugrálni.

Ugyan továbbra is fáj az ember szíve, hogy ott van egy félbehagyott, rengeteg potenciállal rendelkező (és

a hibák kijavítására váró) franchise, ez szerencsére mindkét esetben jól sült el. Garfield azóta A fegyvertelen katonával és a Némasággal halmozta az elismeréseket, Webb pedig első filmjéhez hasonlatosan ismét a Fox Searchlight égisze alatt előállt ezzel a kis gyöngyszemmel.

Azért is volt szükség erre a hoszszúra nyúlt bevezetőre, hogy megértsd, Kedves Olvasó, mennyire sokat számít egyes filmeseknél az alkotói szabadság, amit manapság csak az olyan zsenik tudnak maguknak kivívni, mint Christopher Nolan, hogy azt csinálhassanak, amit akarnak. Máskülönben a többiek a sorozatok és független filmek terepén próbálkoznak tovább. Ugyan a sorozatoknál is egyre szembetűnőbb a minél nagyobb nézettség produkálására való törekvés és azután is folytatnak valamit, hogy az látványosan kifogyott a munícióból, a független, avagy kisköltségvetésű filmeken

A forgatás után Chris Evans és Jenny Slate egy párt alkottak, azonban alig egy év után szakítottak.

nem érződik a producerek, a befektetők ostorcsapása a rendezőn, a forgatókönyvírón, a színészeken, akkor sem, ha értelemszerűen ők is arra hajtanak, hogy pénzüknél legyenek és minél több emberhez eljusson a művük (nem hiába filmipar a neve, függetlenül akármelyik szegmensétől). Ez a felszabadultság pedig tisztán érződik a Tehetségen, amelyben egy nagybácsi küzd matekzseni unokahúga felügyeleti jogáért a nagyanyjával szemben.

Ha ezt az egyszerű alapkoncepciót nézzük, akkor talán le is írhatnák egyesek a Good Will Hunting valamint a Kramer kontra Kramer szerelemgyerekeként, és a valóságtól sem állnának messze, ugyanakkor Webb bebizonyítja, hogy milyen sok múlik a tálaláson. (Megsúgom: Nagyon sok!) Már az első percektől egy szeretetteljes, nem mézesmázos, eleven kapcsolat bontakozik ki Frank és unokahúga, Mary között

a néző szeme láttára. Előbbinek nem könnyű, mivel amellett, hogy kevésből tengődnek ketten, azt is tudja, hogy a lány milyen képességekkel rendelkezik, mégis a normális életre próbálja nevelni, még ha utóbbinak ez nincs is igazán ínyére.

A férfi környezetében azonban egyre többen vélik úgy – többek között az évek múltán felbukkant, akaratos nagymama – hogy a kislánynak jobb lenne lényegesen fejlettebb oktatásban részesülnie.

A film egyik nagy erénye, hogy igazán senkit sem sikerül velejéig gonosznak bemutatni, még a nagymamát sem, csak mindenki a gyerek érdekeit próbálja nézni. Ezt pedig Webb a legkevésbé sem didaktikusan, hanem könnyedén adja elő, amiben kiváló színészek vannak a segítségére. Chris Evansről már elég régóta egyértelmű, hogy több, mint egyszerű plakátfiú és képregényhős, most is könnyes szemmel,

sokszor találóan csípős humorral harcol a kislányért. McKenna Gracenek pedig el is hisszük, hogy érte érdemes harcolni és nem csak az eszéért: egyszerre bájos, akaratos, eleven, intelligens, gyermekien kíváncsi, vagyis elbűvölő. Utoljára Jacob Trambley A szobában nyújtott alakításánál lehetett ilyen szívet melengető (és hiteles!!!) gyerek performanszot látni.

Az ő alakításuk az igazi szíve és lelke ennek a produkciónak, amelyben néha becsúsznak enyhén hatásvadász jelenetek (mint például a kórházas) és akármennyire is sikerült Tom Flynn forgatókönyvírónak élettel megtölteni ezeket a karaktereket, látványosan típusfigurákkal dolgozik. Ez viszont mit sem von le abból, hogy Webb mozija nem csak a történet, hanem a bevezetőben megfogalmazott kérdések miatt is egy kedves és értékes film, amit olyan igényesen és ízlésesen sikerül tálalnia, hogy a stáblista legördültével egy kicsit jobban érezzük magunkat tőle. Ehhez pedig nem kis tehetség kell.

85% Stáblista Rendező: Marc Webb Főszereplők: Chris Evans, Jenny Slate, McKenna Grace Forgalmazó: Bontonfilm Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, szeptember 8-tól

FilmMagazin / 39

KRITIKA

KERÍTÉSEK Denzel Washington ismét a kamera mindkét oldalán. Írta: Sanya08

A

ugust Wilson 1983-ban írott drámája számos díj nyertese lett bemutatását követően (többek között Tony-díjjal is megjutalmazták), a főszerepeket pedig nem kisebb nevek, mint James Earl Jones (más néven: Darth Vader hangja), Mary Alice (más néven: a Mátrix folytatásaiban az Orákulum), illetve a későbbiekben Denzel Washington, valamint Viola Davis megjelenítésében láthattuk. Ami azt illeti, Washingtonnak annyira a szívéhez nőtt a produkció, hogy úgy gondolta, megér egy próbálkozást az, hogy a nagyvászonra rendezze a darabot – megtartva ugyanazt a színházi gárdát. Hiszen ismerjük a mondást, mely szerint nyertes csapaton nem érdemes változtatni.

Troy Maxson tisztes családapa egy feketék lakta környéken. Kétkezi munkával, becsülettel szerzi meg családjának a napi betevőt és a kenyérre valót, nap-mint-nap szembe-

40 / FilmMagazin

sülve fehér bőrű felettesei lekezelő magatartásával és hátrányos megkülönböztetésével. Napjai a jól megszokott, jól bejáratott rutinban zajlanak: hazamegy a munkából, régi harcostársával és kollégájával egymásnak adogatják az üveget, közben Troy nagymonológokat tart az életről, a Halállal vívott küzdelmeiről, a sérelmekről, a múltról. Közben két fiát rendre igyekszik helyes irányba terelni és óva inti őket a nagyvilág veszélyeitől – egyikük zenész karrierjét egyengeti és csak pénzt kérni jár haza, másikuk futballról ábrándozik. Egyikük megtanult átlépni apja árnyékán, míg a másik egyre csak összeroppan a föléje hatalmasodó árny alatt. A feleség, Rose pedig a háttérben marad szolid tartópillérként, mígnem egy váratlan esemény arra nem kényszeríti őt, hogy megrázza magát.

Washington, mutatván tiszteletét és megbecsülését mind az alapul

szolgáló matéria, mind pedig annak 2005-ben elhunyt szerzője iránt (aki egyébként maga írta még annak idején a film forgatókönyvét), a cselekményen és magán a szövegen egyetlen mondatot leszámítva semmit nem változtatott, mindent meghagyott az eredeti formában. Ami változtatást eszközölt, az szigorúan véve kevésbé nevezhető változtatásnak, mint inkább rendezői rásegítésnek arra, hogy filmszerűbb legyen a végeredmény – ennélfogva Washington lényegében kiszakította az eredeti színdarabot a merev színházi közegéből és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a nézőnek átadjon valamit abból az autentikusnak ható környezetből, ami a cselekmény helyszínéül szolgál.

Hogy milyen eredménnyel tette ezt, az már vita tárgyát képezheti.

Hiába bővítette a látképet kinti felvételekkel Washington, a film húsa főként a szövegben van, a szöveg

August Wilson 1987-ben írt azonos című drámája elhódította anno a Pulitzer és a Tony-díjat is.

pedig le sem tagadhatná, hogy színpadra lett szánva. Nem mintha ez baj lenne, a textúra minőségén ez mit sem ront – éles, igaz, szívbe maró monológok és dialógusok sorjáznak, amiket élvezet hallgatni, de ahhoz, hogy a mozgókép maga "filmszerűbb" legyen, talán egy olyan rendezőre lett volna szükség, aki mer belenyúlni a szövegbe, vagy még jobban merészeli tágítani azokat a bizonyos kereteket. Washington rendezőként inkább hagyja, hogy a szöveg vigye a filmet és direktorként kevés olyan döntést hoz, ami látványosabb kihatással van az alkotásra. A dráma iránti elkötelezettsége azonban így is átüt a film minden egyes képkockáján, a matéria iránti hűsége pedig még ha meg is akadályozta őt abban, hogy kreatívabban nyúljon hozzá a dolgokhoz, cserébe olyan intenzív színészi alakításokat terelt egy tető alá, melyektől nehéz szabadulni.

Washington alapvetően dominálja a film nagy részét – ahogyan a film szereplői felett, úgy az alkotáson is egy félelmet keltő és tiszteletet parancsoló monstrumként tornyosul. A színészt ugyan főként jó szándékú, jóravaló és gerinces emberek megformálójaként ismerjük, most azon szerepeinek sorát bővíti, amelyekben sötétebb oldalát fitogtathatja. A színészi játékkal ellenben azonban Troy egyre inkább veszít erejéből és patriarchális hatalmából – eljut egy pontra, ahonnét már nem tudja magát kimenteni és képtelen elbújni férfiúi büszkesége és makacssága álarca mögé. Washington egy önző, megtört férfiként ábrázolja, aki a felszín alatt lassan, de biztosan kezd el repedezni, hogy felszínre kerüljön gyarló emberi énje.

Míg a film elején a kerti beszélgetések alkalmával egy határozott, erős férfiként ismerjük meg, addig a film végére ez az erő kérdőjel mögé

helyeződik. Az ő gyengülésével és önzésének felszínre jutásával egyenes arányban tör elő Rose, aki egy jó ideig csupán a háttérben lapul meg, határozottsága, lelki ereje azonban gejzírként robban ki. Viola Davis csodálatosan koncentrált játéka, erős, sugárzó jelenléte nagyon gyorsan világossá teszi azt, hogy miért látjuk őt egyre több és több filmben és hogy miért is jutott az Akadémia arra a döntésre, hogy jelölik őt a filmben nyújtott alakításáért. Az általa megformált Rose karakterével a Kerítések minden más mellett a férfi-női viszonyokat is taglalja, arra a következtetésre jutva, hogy az erőviszonyok bizony soha nem egyértelműek: hiába húzódik meg a nő (jelen esetben) a háttérben, csak ideig-óráig képes elviselni a férfi önző magatartását és öntömjénező viselkedését. Ha pedig átveszi azt a bizonyos gyeplőt, akkor bizony át van véve az a bizonyos gyeplő.

Teátrális hangvételével, érezhetően színpadra szánt szövegével együtt is tehát fontos és értékes film a Kerítések, amiben két csodálatos színész kollaborációját és konfrontálódását is megtekinthetjük. Hiába nyúlik hosszúra a játékidő, hiába hűséges kicsit túlságosan is Washington az eredeti alapanyaghoz, nem szabad elmennünk mellette szó nélkül.

80% Stáblista Rendező: Denzel Washington Főszereplők: Denzel Washington, Viola Davis, Russell Hornsby Forgalmazó: N/A Hazai premier időpontja: Augusztustól az HBO GO-n

FilmMagazin / 41

KRITIKA

BARRY SEAL – A BESZÁLLÍTÓ Tom Cruise legfrissebb alakításával, ha nem is alkotott maradandót, a helyes útra mégiscsak visszatért. Írta: Török Tamás

E

gy zsivány amerikai pilóta, Barry Seal (Tom Cruise) mellékesként csempészetre használja munkahelyi repülőjét, amire idővel a CIA is felfigyel, azonban a férfi lekapcsolása helyett azt mondják: dolgozzon nekik. Seal utasszállító pilótából hírszerző ügynökké avanzsál, ám az adrenalinfüggőség miatt nem tud egy helyben maradni, és végül maga a kokainkirály, Pablo Escobar oldalán csempész drogot a dél- és középamerikai térségbe. Eddig még egész érthető a dolog, ám mivel az élet írja a legőrültebb sztorikat, úgy az igaz történeten alapuló Barry Seal – A beszállító is egy egészen őrületes cselekményt tesz le az asztalra, ami

42 / FilmMagazin

összerakottsága ellenére mégis mellőzi azt a pluszt, ami miatt akár egy hónap múlva emlékezhetnénk még rá.

A Barry Seal nem az a film, ami megváratná a nézőt, gyakorlatilag az első perctől fogva belecsap a lecsóba. A holnap határa, Hipervándor és A Bourne-rejtély rendezője, Doug Liman érezhetően tiszta képpel rendelkezett a film tempóját és hangulatát illetően. Minden évben kapunk legalább egy őrületes hollywoodi produkciót, most pedig Liman akció-vígjátéka szállítja ezt nekünk. Az Egyesült Államok talán leghírhedtebb pilótájának története piszkosul jó alapot szolgáltat, a film pedig popcorn jellegéhez képest

meglepő részletességgel vezet végig minket Seal sajátos karrierjén.

Liman rendezése igyekszik végig a földön maradni2 egész pontosan a levegőben, lévén a film szinte egy másodpercre sem veszíti szem elől Barryt, ami egy olyan jellem(vissza) fejlődést vezet végig a kétórás játékidő során, ami megadja A beszállító alaphangulatát.

Seal története szemlélteti, hogy igenis eljöhet néhány "szerencsés" életében az a pont, hogy már a föld alá ássák a pénzüket, annyira nem tudják hova tenni. A film követi a gengszterfilmek már jól bejáratott sémáját, ergo Barry a semmiből pár év leforgása alatt mind az Egyesült Államok, mind az Escobar vezette

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az előzői számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

Medellín kartell talán legfontosabb embere lesz, az embernek pedig van egy olyan érzése, hogy hosszútávon ez mégsem feltétlenül lesz kifizetődő. A repülőutakat, az illegális akciózásokat és Seal teljesen elborult figuráját, aki inkább a szórakozásból űzi hobbiját, mintsem a pénzért, kifejezetten ügyes eszközökkel és pörgős párbeszédekkel valósították meg. Paradoxon viszont, hogy hiába nyújtott végig üdítő szórakozást Barry Seal története, a film háromnegyedétől álmosítóan elfárad az egész és fogy ki a tartalmi szufla Liman rendezéséből. Minden a helyén van, mégis mikor megpillantottam az órám a stáblistánál, képtelen voltam elhinni, hogy pusztán egy kétórás produkciót láttam.

Tom Cruise már megint Tom Cruise-t alakítja, ami nyilván fárasztó tud lenni többedik alkalommal, én mégis azt mondom, hogy filmjei

többségében mégis rendre ő a legerősebb pont, ez pedig most sincs másképp. Életrajzi filmként nem remekel A beszállító, Sealnek is többnyire a zsiványsága majd krízise kerül reflektorfénybe, ám még így is messze a pilóta karaktere kapja a legtöbb mélységet, míg a Medellín kartell tagjaitól kezdve, a CIA alkalmazottain át, Seal csapatáig mindenki kétdimenziós mellékszerepekhez jut, ami nagy valószínűséggel az elsődlegese okozója a film idő előtti kifáradásának. Szórakoztató filmről beszélünk, viszont a történetben rejlő lehetőségek nincsenek teljesen kiaknázva. Például Escobar és a Medellín kartell érthetetlenül kevés figyelmet kapott, annak ellenére, hogy egy mennyire izgalmas, a történet szempontjából pedig igenis releváns szálról beszélünk.

A Barry Seal: A beszállító a ’70-es és ’80-as évek filmes szellemében

készült, ami Cruise már megszokott, mégis jól működő játékával együtt egy könnyed, pörgős szórakozást nyújt az arra beülőknek. Doug Liman rendezésétől viszont többet vártunk, ő meg sem próbált élni a sztoriban rejlő lehetőségekkel, így pedig a kelleténél hamarabb válik önismétlővé és kiismerhetővé filmje.

Ajánlott, de csak egyszeri fogyasztásra.

70% Stáblista Rendező: Doug Liman Főszereplők: Tom Cruise, Domhnall Gleeson, Sara Wright Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. augusztus 31.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

PAPPA PIA Az a film, ami egy Korda Gyuri-cameóval indít, csak nem lehet olyan rossz, ugye? Írta: Sanya08

H

ogy mennyire jó a film (vagy épp mennyire nem jó), annak esetünkben legyen indikátora a nyitójelenet, melyet óvatosan felvázolok: a Korda-házaspár épp videoklipet(?) forgat a Dunán. Vajna Timi pajtásaival a közelben motorcsónakkal száguldozik (tipikus "blink and you’ll miss it" cameo), majd Gyuri bácsi meglátja őket és csapotpapot otthagyva, mániákus vigyorral arcán utánuk ered a motorcsónakkal, amit nem is tud vezetni, és amire nincs is engedélye. Közben pedig elénekli az Állami áruházból ismert Egy dunaparti csónakházban című örökbecsűt. Ja, Klárikát pedig húzza a vízen, mert ő meg oda van kötve.

A jelenet problematikus, mert 1) az alkotók feltételezik, hogy a magyar ember egytől-egyig kultiválja a Korda-házaspárt, 2) a poén, hogy Korda György vén kujonként száguld Timikéék után, meglehetősen bárgyúnak hat, 3) üvölt a dalbetétről az,

44 / FilmMagazin

hogy egy árva hangot nem adott ki ott helyben a Művész Úr, ezáltal inkább olyan hatást kelt, mint egy béna videoklip. De nem baj, mert "ami jó, az jó".

Rögtön ezután megismerhetjük a film igazi főszereplőjét, Tomit, aki épp külföldről tér haza, hogy meglátogassa nagyapját, Papit. Hamar kiderül számára, hogy a helyzet cseppet sem rózsás, a Papi kis csónakházát ugyanis saját céljaira szeretné felhasználni egy szomszédságban terjeszkedő gátlástalan üzletember, Wizy. Tomi nem tétlenkedik sokat, elhatározza, hogy kihúzza a szarból saját nagyapját és megmenti azt a kis koszfészket, mely gyerekkorának olyan szerves részét képezte. Ja, közben pedig élete szerelmét is vissza kell szereznie, valamint nyakára akaszkodik egy a csónakházban lebzselő hajléktalan, akit Reviczky Gábor alakít, és akinek egyébként sok funkciója nincs a tör-

ténetben azon kívül, hogy vicces próbál lenni.

Láthatjuk, az alapötletet nézve pofon egyszerű az egész, amiből csuklóból ki lehetett volna hozni valami nagyon szórakoztatót és üdítőt, ami új klasszikussá válik a magyar filmes placcon. Az pedig, hogy ez nem jött össze, a rendezés és a forgatókönyv silányságát mutatja.

A Pappa pia legalább annyira egyszerű és alacsony igényű, mint karakterei. Utóbbiaknak a lényeg, hogy sör legyen, csajok és zene, előbbinek pedig az, hogy olcsó poénokkal, random bedobott magyar slágerekkel és hamis hangorkánokkal próbáljon meg szórakoztatni. Mindezen összetevőknek a tálalása pedig sokszor ötlettelen és lapos, ami alól talán üdítő kivételnek hat a jelenet, melyben férfiak és nők egymásra rákontrázva énekelnek ismert dalokat, egymásnak ütköztetve a két nem szerelemhez fűződő igényeit.

Csupó Gábor nyolc éve nem rendezett nagyjátékfilmet. Korábbi munkái közül a legismertebb A Simpson-család és a Híd Terabithia földjére.

Persze Nagy Feró szájából hallani Fluor Mizuját így is épp elég kínzás, de itt legalább láttam azt a mögöttes koncepciót a jelenet mondanivalóját illetően. Az izzadtságszag azonban sajnos mindent áthat. Nincs kiemelkedő momentum, nincs kiemelkedő dalbetét, amely megmentene mindent – nincs katarzis a karakterekre vonatkozólag de ha van is állítólagos érzelmi csúcspont, az is úgy van filmezve, hogy csak hüledezünk. És igen, itt most Ostorházi Bernadett magánszámára gondolok, melynek a legemelkedettebb pillanatában épp az arcát felejtette el venni a kamera. Kínos pazarlása ez egy láthatóan tehetséges színésznőnek. És hogy tovább tetézzem: egy másik jelenetben éppen akkor kezd el vadul szakadni az eső, amikor hőseink veszekednek. Jelezve ezzel a szívükben dúló vihart. Egy elsőfilmestől el lehet az ilyet nézni (bár attól is nehezen), de egy olyan embertől, aki már túl van néhány játékfilmen? Na, azt már nem.

Mindeközben a Pappa pia a humorát illetően is hanyag és ihlettelen, hiába próbálkozik: sajnos egy random felbukkant láma és egy folyton-folyvást Kis Grófot énekelni próbáló Reviczky Gábor még nem elég egy minőségi időtöltéshez. A film eleji Aranyalbum-poén előtt azóta is

csak értetlenül állok. (Lényeg: Feró karaktere otthonban van, aminek Aranyalbum a neve és ahol az öszszes lakó zenerajongó, viszont az intézmény vezetője, akinek a fülbevalója violinkulcs-alakú, megtiltja a zenehallgatást.)

Szerencséjére legyen mondva azonban a filmnek, hogy legalább egy ember volt, aki jelenlétével dobott az alkotás élvezeti értékén.

Stohl András (hazánk Bucija) a karikatúraszerűen szexista, sültparaszt, kretén férfitípusát olyan kaján örömmel formálta meg, hogy szinte élményszámba ment minden egyes vásznon töltött pillanata. Wizy, aki hőseink ellenlábasa egyben, igazi szarzsák, minden újabb megnyilvánulása rákontráz az előzőre: egy ízben például csak úgy szórakozásból csónakázó kisgyerekeket lő ki golflabdával. Illetlen, satu poénnak hat? Az is, de Stohl egy percre sem veszi magát és a szerepet komolyan, genyóságát pedig sem ő, sem a film nem próbálja meg igazolni.

Kicsit olyan, mint Cruise a Trópusi viharban: mindkettőt jó látni ilyen felszabadultan gecinek. Már bocsánat a franciámért.

Mindezen fogyatékosságai a filmnek valahogy mégsem rémítik el a közönséget és fültanúja voltam annak is, amint egy család vidáman

jött ki a vetítésről, mondván: „nem volt benne semmi komoly, csak szórakoztatott". Végül is távol álljon tőlem, hogy párhuzamot vonjak az elmúlt húsz év néhány katasztrofális mellényúlásával, és hogy mondjuk arra a szintre helyezzem a filmet, mint amin az Álom.net és hasonszőrű társaik vannak. Nem tehetem, azok a filmek sokkal rosszabbak minden szempontból. Itt legalább van egy sármos főhős és egy ultragenyó, szórakoztató főgonosz, melléjük pedig csupa olyan sláger, amik bár sokszor bénán vannak előadva / megrendezve, mégis sokaknál betalálhat, mert ismerik, és netalántán még szeretik is. Valakinek ennyi elég lesz. Mi többiek pedig szépen odébbállunk. Olcsó hakni ez a javából, az pedig nem való mindenkinek.

45% Stáblista Rendező: Csupó Gábor Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Stohl András, Nagy Feró Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. augusztus 15.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

AZ EMOJI-FILM ...avagy már az animációs műfaj sem szent. Írta: Török Tamás

V

égre, itt van, valósággá vált!

2017. van, és annak ellenére, hogy még a szomszéd Mari néni is hollywoodi spin-offot kap, mindnyájan éreztük, hogy valami hiányzik. 2015-ben láthattuk, ahogy az Agymanók kicsiknek és felnőtteknek egyaránt minőségi szórakozást nyújt, eközben pedig mondani, adni is akart valamit a nézőknek. Azonban a Sony Pictures érezte, hogy hiába a pozitív visszhang a DisneyPixar produkciójáról, a közönségnek valójában nem erre van szüksége.

Ez a remek stúdió jött, és egyszersmind betömte a filmiparban tátongó lyukat: megérkezett Az Emoji-film!

Mikor még csak felröppentek a hírek, hogy készül egy ilyen film, az idősebb korosztályban valószínűleg kollektív undorérzet vetette meg a lábát. Lévén az animációs filmek már korábban is számos szerethető, olykor meglehetősen maradandó élményben részesítették a nézőközönséget kortól függetlenül, valame-

46 / FilmMagazin

lyest lehetett reménykedni abban, hogy a Sony motivációi mögött több van – már ami az Emoji-film elkészítését illeti – mintsem egy viccesnek szánt pénznyelő megteremtése. Az élet viszont továbbra sem tündérmese, a negatív vélemények igazak: az Emoji-film nem több mint egy gyűlölni való fejőstehén, mely nem csak nettó időpazarlás, de kifejezetten káros hatással van mind a műfajra, mind az esetleges befogadóra.

Az Emoji-film, ahogy azt már a címe is sugallja, a közösségi- és hasonló felépítésű oldalak és applikációk vicces kis hangulatjeleinek kreál egy egészestés filmet. Minden emoji egy-egy érzelmet tudhat magáénak, személyiségüket pedig ilyen alapon igyekeztek "felépíteni" a Sony alkotói. Főhősünk Gene, aki a többi emojival együtt egy "virtuális" világban, Textopolisban (ne haragudjatok rám, együtt kibírjuk) éli mindennapjait. Ez a város egy mobiltelefonban kap helyet, amikor pe-

dig a készülék gazdája, Alex, egy emoji, történetesen Gene elküldésével szeretné felkelteni egy lány figyelmét a suliban, Gene annyira bepánikol a legelső kiválasztásától, hogy mindenféle ostoba arckifejezést vesz fel, így hozván kellemetlen helyzetbe Alexet. Mivel az ilyesmi halálos bűn Textopolisban, a város vezetősége azonnal elrendeli a hibás-Gene (értitek2) kitörlését az emoji repertoárból. Gene menekülőre fogja két társával, útja pedig egészen a Spotify, Dropbox, Candy Crush és egyéb alkalmazásokon keresztül vezet, én pedig teljes sokkban vagyok attól, hogy végignéztem egy másfél órás termékmegjelenítési folyamot. Én azt mondom, hogy még ebből a koncepcióból is lehetséges lett volna egy korrektnek nevezhető végterméket alkotni. Ehelyett egy olyan produkciót kaptunk, mely minden érdemi "ötletét" pofátlanul az Agymanókból emelte át, minden

Az Emoji-film előtt a nézők a Puppy című rövidfilmet nézhetik végig, mely a Hotel Transylvania spinoffja

más pedig egy fantáziátlan, rosszul kivitelezett tragédia, csakhogy a szponzori szerződések kielégítésre kerülhessenek. A cselekményre nem is pazarolnék több karaktert, végtelenül kiszámítható és sértően felszínes, ami azért elképesztő teljesítmény, mert egy bohókás animációs film keretei között megfelelő hozzáértéssel szinte bármi legitimizálható. Ezzel szemben a karakterek nem hogy nem színesek, de egydimenziósak, idegesítőek és véletlenül sem szerethetőek, ami óriási probléma, főleg ha egy film ebben a műfajban versenyzik. Hiába van itt ördög-, kaki- meg síró emoji, ugyanolyan ötlettelen mindegyikük.

Az Emoji-film humora fájóan lapos és primitív, meg úgy alapvetően nem is működik. A vizuális megoldások jellegtelenek, viszont nem elég undorítóak, így ha a jövőben valaki látna egy-egy képkockát a filmből, a büdös életben nem mondaná meg, hogy a Sony förmedvé-

nyéről van szó. (Hihetetlen, de még az eredeti szinkron is képes rontani az összképen, nyilván nem Patrick Stewart, vagy T.J. Miller okozza elsődlegesen a gondot, ám utóbbit Gene szerepében néha zavarba ejtően kellemetlen volt hallgatni.) A cselekmény kiszámíthatóságánál nagyobb bűn, hogy ennek a másfélórás tortúrának mindössze annyi az üzenete, hogy lehet bármilyen problémád valakivel az életben, csak küldj egy emojit az illetőnek, és az rögvest megoldódik! Megmenthette volna a Sony valamelyest az egészet, ha a film kellő öniróniával adja el magát, ám itt ilyenről szó nincs, az Emoji-film egy olyan felemelő világot mutat be, ahol mindenki a telefonját bújva fejeli le véletlenül a másikat, de ezzel nincs gond, mert ott a kaki-emoji és ez tök jó...

Megpróbálhatnám levezetni, miért is annyira káros az ilyen filmek létrejötte mind a műfajra, mind azokra a fiatalokra, akiket tizenöt évvel koráb-

ban nem erre, hanem a Toy Storyra vittek volna el a szülők szülinapi mozizásra. Ennek viszont nem lenne értelme. Mondhatunk bármit a jelenségre, vagy a Sonyra, ők pontosan tudták, hogy mit csinálnak, ez a film pedig minden negatív visszhanggal együtt is a fogyasztói igényeknek megfelelően készült el. Az Emoji-film pedig tarol a mozikban.

Nyilván nem ez a világ legnagyobb problémája, ám aki hozzám hasonlóan rajong akár a Pixar-féle animációs remekművekért, az talán velem együtt is aggódik a jövőt illetően, nehogy ilyen és ehhez hasonló, bárminemű értéket nélkülöző tucattermékek lepjék el ezt a fantasztikus, ám még annál is fiatalabb filmes zsánert. Hőzönghetünk számos hollywoodi produkció minősége miatt, ám amíg a tudatos vásárlás nem jut el a mozik kasszájáig, addig a stúdióknak van, és lesz is igaza.

Mi pedig továbbra is a pénztárcánkkal szavazunk2

20% Stáblista Rendező: Anthony Leondis Eredeti hangok: T. J. Miller, James Corden, Ilana Glazer Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. augusztus 10.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

LOGAN LUCKY – A TUTI BALHÉ Ocean's Eleven light – vette ki a számból a szót a rendező, Steven Soderbergh... Írta: H. Kéri Anita

M

erthogy annyira üdítően szórakoztató az augusztusi pangásban ez a film, hogy még azzal sem terheli meg a kritikusokat, hogy maguknak kelljen frappáns alcímeket kitalálni. Ez az önreflektív irónia egyben jól jellemzi a Logan Lucky humorát is, amely ezúttal a legkevésbé sem akarja magát komolyan venni, mégis sikerül főhőseibe annyi szívet tölteni, hogy az ember nem tud nem körömrágásig drukkolni ügyük sikerének.

Történetünk főhősei a balszerencsével sújtott Logan testvérek: az örökké csóró elvált apa, Jimmy (Channing Tatum), a félkarú bárpultos Clyde (Adam Driver) és dögös, kocsirajongó kishúguk, Mellie (Riley Keough). Jimmy-t egy nap kirúgják legutóbbi melójából is, amelyet egy NASCAR pálya alatt végzett és az efölött, valamint az exének való kiszolgáltatottság miatt érzett frusztráltsága veszi őt rá arra, hogy trükkös kasszafúrásra adja a fejét. Ehhez szüksége lesz azonban a Bang fivérek segítségére is, annyi bökkenővel, hogy hármójuk közül pont az a testvér ül a sitten, akire a család minden IQ-ját hagyta, hogy még véletlenül se aprózódjon el a csekély örökség.

Joe Banget, a robbantások szakértőjét pedig nem kisebb színész, mint Daniel Craig testesíti meg és úgy lubickol a déli suttyó szerepében, mintha nemhogy öltönyt nem látott volna még soha, de meg nem mondanánk, hogy meg tudná mutatni Angliát a térképen. Persze azért nem kell alábecsülni, mert kilóg a kapa a szájából: simán levezet bármilyen heves exoterm reakcióval járó kémiai folyamatot, amely köze-

48 / FilmMagazin

lebb viszi céljához, jelesül a széfek mélyén lapuló bankókhoz.

Channing Tatum sántikáló bányászát is muszáj komolyan vennünk, hiszen aki ennyire odaadóan szereti a kislányát, áll ki a testvéréért és a világ egyik legátgondoltabb bankrablási kisokosát képes a konyhába kitűzni, az rossz ember aligha lehet.

A vígjáték műfajából pont annyira kapunk csak kitekintést a dráma felé, amennyi szükséges, hogy emberiek és szerethetőek legyenek elfuserált szerencsevadászaink, amihez jelentősen hozzátesz Farrah Mackenzie bájos és őszinte alakítása Jimmy kislányaként. Mindemellett a szándékosan klisés paródia karakterek pompásan adják a lovat a csavaros galopp alá, hiszen Steven Soderbergh többek között olyan színészeket verbuvált össze ezekre a random bohóckodásokra,

mint Seth MacFarlane, Katie Holmes, vagy Hilary Swank.

A Logan Lucky-tól pont azt kapjuk, amit ígér. Nem esik sehol túlzásokba, egy remekül ritmizált, jó humorú, nagyszerű stáblistával rendelkező heist film, amely végre vette a fáradtságot és nem izomból, hanem az eszével és szívével szórakoztatott.

80% Stáblista Rendező: Steven Soderbergh Főszereplők: Daniel Craig, Channing Tatum, Adam Driver Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. augusztus 24.

EXTRA

DÖBBENETES ÁTALAKULÁSOK A VÁSZNON „A színészváltás a néző számára lehet örömteli, bosszantó vagy csak szimplán érthetetlen, de olyan is előfordulhat, hogy észre sem vesszük a váltást. Na, de vajon mi a helyzet a másik oldalról? A rendezők, a producerek, a színészek vajon hogy élik meg ezeket a nagy váltásokat, s ami még érdekesebb, vajon mi lehet ezeknek az oka? Van, hogy akaratuk ellenére kell váltani (időbeosztás-ütközés, színész elhalálozása stb.), de sokszor előfordul, hogy tudatos a színészváltás. >> 50.

SOROZAT: MARVEL’S THE DEFENDERS „Leginkább azért mégis önállóan működnek ők igazán jól. Amikor egyedül szerepeltek a képernyőn, a saját karakterüknek megfelelő színek domináltak a jelenetekben a fények vagy a kosztümök segítségével, ami elképesztő hangulatot árasztott.” >> 56.

FILMKLASSZIKUS: TERMINÁTOR 2.

– AZ ÍTÉLET NAPJA „A T-100-as és John kijuttatja Sarah-t a zárt osztályról, hogy a kor és az addigi filmtörténelem egyik leglátványosabb és legjobban összerakott lezárását hozzák össze a filmvásznon.” >> 60.

FilmMagazin / 49

EXTRA

ÚJRACASTING FILMEKBEN, SOROZATOKBAN Lecserélték a kedvenc karaktered megformálóját? Ez bizony gyakran előfordul. De még milyen gyakran! Íme: a nagy mozifilmek és sorozatok legérdekesebb szerepcseréi! Írta: Nagy Zoltán

B

izonyára ti is találkoztatok már a "recast" jelenséggel, vagyis amikor lecserélnek egy karaktert megformáló színészt egy másik színészre, általában a sorozatok évadai, vagy a több részes filmek egyes darabjai között. A színészváltás a néző számára lehet örömteli, bosszantó vagy csak szimplán érthetetlen, de olyan is előfordulhat, hogy észre sem veszszük a váltást. Na, de vajon mi a helyzet a másik oldalról? A rendezők, a producerek, a színészek vajon hogy élik meg ezeket a nagy váltásokat, s ami még érdekesebb, vajon mi lehet ezeknek az oka?

Van, hogy akaratuk ellenére kell váltani (időbeosztás-ütközés, színész elhalálozása stb.), de sokszor előfordul, hogy tudatos a színészváltás. A szerintünk legjelentősebb és

50 / FilmMagazin

legérdekesebb újracastingokat szépen csokorba szedtük nektek, jó olvasgatást!

CRISPIN GLOVER / JEFFREY WEISSMAN: GEORGE MCFLY ( VISSZA A JÖVŐBE-TRILÓGIA) George McFly karakterének az esete a tökéletes iskolapéldája annak, amikor a készítők nem akarják, hogy a néző észrevegye az időközbeni recast-ot. Ezért meg is tettek mindent, sőt! Marty McFly nyámnyila apjának a megformálását mindenki Crispin Gloverrel azonosítja, holott ő csak a trilógia első darabjában alakította a karaktert. A második és harmadik etapban már a Gloverre megszólalásig hasonlító, vagyis a maszkmesterek által megszólalásig hasonlóvá maszkírozott Jeffrey Weissman bújt a figura bőrébe. Mű

orral, maszk-kiegészítésekkel, napszemüveggel, illetve furcsa szögekből való filmezéssel (pl.: amikor a jövőben a nagypapa George folyamatosan fejjel lefelé fordulva repül azzal a szerkezettel2) igyekeztek becsapni a nézőket. A recast oka elsősorban a pénz volt: Glovernek jóval kevesebb gázsit kínáltak, mint a többi visszatérőnek, ezért nem vállalta a folytatásokat. Ám a sztori itt még nem ér véget! Glover beperelte a stúdiót, amiért akarata ellenére végül mégis "szerepeltették" a folytatásokban. Azaz Wiessman-t átmaszkírozták és olyan kameraállásokból filmezték, hogy úgy tűnjön, Glover maradt a szerepben, sőt korábbi, még az első filmhez Gloverrel felvett jeleneteket is felhasználtak a folytatásban. A színész felháborodása abszolút érthető volt, meg is

Ha már Vissza a jövőbe: Jennifert, Marty barátnőjét az első részben Claudia Wells játssza, a másodikban már Elisabeth Shue.

nyerte a pert. Esetéből pedig új szabály született a Screen Actors Guilde-ban a színészek arcának illegális felhasználásáról.

B I L L Y D E E W I L L I AM S / T O M M Y L E E J O N E S : H AR V E Y D E N T , AL I AS K É T AR C ( B AT M AN - F I L M E K ) Emlékeztek rá, hogy a Tim Burtonféle Batmanben, majd annak harmadik részéban, a Joel Schumacher rendezte Mindörökké Batmanben Billy Dee Williams és Tommy Lee Jones ugyanazt a karaktert játszotta? Nem? Nem csodáljuk, ugyanis ez esetben is egy olyan újracastingolásról van szó, amely a nézők nagy részének fel sem tűnt. Noha nem azért, mert a két színész annyira hasonlítana egymásra2 Hanem azért mert Williams Harvey Dentje olyan jelentéktelen és mellékes figura volt, hogy jóformán nem is emlékszünk rá, míg Jones neonrózsaszín arcú, ripacs figurájának a képe azok fejében is megvan, akik érthető okokból meg sem nézték a Mind-

örökké Batmant. Mindezekből kifolyólag nehéz megítélni, hogy jó döntés volt-e a színészcsere (aminek legfőbb oka egyébként a rendezői döntés volt). Minden esetre szívesen megnéztünk volna egy olyan Tim Burton-féle Batman mozit, amelyben Lando Calrissian bújik az ikonikus rosszfiú bőrébe.

M I C H AE L K E AT O N / V AL KILMER / GEORGE CLOONEY: BRUCE W AY N E , A V AG Y B AT M AN ( B AT M AN FILMEK) Ha már a Burton-féle és a Schumacher-féle Batman filmeknél tartunk, természetesen meg kell említenünk annak a sorozatnak a legnagyobb színészváltását, színészváltásait.

Vagyis, amikor nem mást, mint magát a címszereplőt alakító színészt cserélték le, kétszer is. A Burton-féle első két részben az örök kedvenc Batman, Michael Keaton alakította a Denevérembert. Majd leköszönt Burton, aztán Keaton is (nem értett egyet az új iránnyal), és a franchise

nélkülük ment tovább. A rendezői székbe jött Joel Schumacher, Batman szerepébe pedig megérkezett Val Kilmer. A mellékszereplők maradtak a régiek, leszámítva a fent már említett Harvey Dentet. Majd a neonos giccsparádét hozó Mindörökké Batman után ismét lecserélték a főszereplőt. A negyedik moziban, a Batman és Robinban már George Clooney alakította a karaktert, ugyanis Val Kilmer Az angyal forgatása miatt nem vállalta. Állítólag. Kilmer állítja ezt. Schumacher pedig azt, hogy nem kívánt tovább együtt dolgozni a rendkívül problémás és profinak abszolút nem nevezhető Kilmerrel. Hmm. R I C H AR D H AR R I S / M I C H AE L G AM B O N : AL B U S D U M BLEDORE PROFESSZOR ( H AR R Y P O T T E R - F I L M E K ) Noha a nagy szakállnak, a jelmeznek és a változatlan magyar szinkronhangnak (!) köszönhetően gyermekként talán észre se vettük, mostanra azonban a legtöbben tudják,

FilmMagazin / 51

EXTRA

hogy a nyolc Harry Potter film alatt két színész alakította Albus Dumbledore professzort. Az első két moziban még Richard Harris bújt a Roxfort igazgatójának bőrébe, majd a színész sajnálatos halála után egy másik ír művész, Michael Gambon vette át tőle figurát. Érdekes tény: miután Harris elhunyt, A Gyűrűk Ura Gandalfját megformáló Ian McKellennek is felajánlották Dumbledore szerepét, de ő visszautasította azt.

A több filmnek és nagyobb szerepnek köszönhetően a köztudatban a második Dumbledore, Michael Gambon forrt igazán össze a bölcs varázsló karakterével, annak ellenére, hogy Harris verziója a regénybeli alakhoz sokkal közelebb állt.

K AT I E H O L M E S / M AG G I E G Y L L E N H A AL : R AC H E L D AW E S ( B AT M AN : K E Z D Ő -

52 / FilmMagazin

DIK, A SÖTÉT LOVAG) Ugyan a hölgyek esetében kevesebb újracastingolással találkoztunk, azért náluk is van pár igazán említésre méltó csere. A méltán kultikussá vált A sötét lovag-trilógia első darabjában, vagyis a Batman: Kezdődik!-ben Katie Holmes alakította Bruce Wayne gyerekkori jó barátját, későbbi szerelmét, Rachel Dawest.

A karakter a második részben is visszatér, ám ott már Maggie Gyllenhaal megformálásában. És itt jön az izgis rész: a váltás valódi okát a mai napig nem tudni. Vagyis annyi köztudott, hogy Katie Holmes nem vállalta el a folytatást, így a stúdiónak új színésznőt kellett keresnie a szerepre. De, hogy valójában miért hagyta ott a franchiset a színésznő, azt nem tudni. Később egyszer azt nyilatkozta, hogy akkoriban A sötét lovag munkálatainak megkezdése-

kor kezdték forgatni a főszereplésével készülő Van az a pénz, ami megbolondít című filmet is, és inkább azt helyezte előtérbe, azzal akart foglalkozni. Rosszindulatú pletykák viszont arról is szóltak, hogy a színésznőt az akkori férje, Tom Cruise "tiltotta el" a második résztől. Állítólag azért, mert felröppentek pletykák Katie Holmes és a Bruce Waynet alakító Christian Bale szorosabb "összebarátkozásáról". Állítólag.

JODI FOSTER / JULIENNE M O O R E : C L AR I C E S T AR L I N G N Y O M O Z Ó ( H AN N I B AL F I L M E K ) A filmtörténelem egyik legmerészebb színészcseréje. Kétségtelen.

A bárányok hallgatnak egyike azon kevés filmeknek, melyeknek sikerült a "Nagy Ötöst" bezsebelnie, azaz

A Trónok harcában cserélték egyébként többek között a Nightking, Myrcella Baratheon és Beric Dondarrion, megformálóját is.

mind az öt fő kategóriában elnyerte az Oscar-díjat. Legjobb film, legjobb rendező, legjobb színész, legjobb színésznő, legjobb forgatókönyv. Ez természetesen több mint elég indok volt a folytatás elkészítésére. Abszolút érthető. Az viszont már kevésbé, hogy a producerek a nyerő csapat két kulcsfiguráját, Jonathan Demme rendezőt és a főszereplő Clarice Starlingot alakító Jodi Fostert is hajlandóak voltak "kukázni" csak azért, hogy minél előbb elkészüljön a második rész. Ugyanis a színésznő és a rendező nem voltak megelégedve a rém gyenge forgatókönyvvel, Anthony Hopkins viszont rábólintott és az már elég volt. Jodi Fostert lecserélték Julienne Moore-ra, jött még mellé Ray Liotta, Giancarlo Giannini és Gary Oldman, s tíz esztendővel az első film után elkészült az azt meg sem közelítő folytatás.

J O S H D AL L AS / Z A C H AR Y LEVI: F AN D R AL (THOR, T H O R : S Ö T É T V I L ÁG ) Lássuk be, a Thor filmek a Marvel Filmes Univerzum talán leggyengébb, vagy inkább fogalmazzunk úgy, legfelejthetőbb darabjai. Az is ezt bizonyítja, hogy Thor egyik legjobb barátjának és harcostársának a színészcseréje talán fel sem tűnt senkinek. Ugyanis az asgardi harcos cimborák olyan jellegtelenre lettek megírva, hogy kb. csak annyi maradt meg róluk, hogy négyen vannak: a nagydarab, az ázsiai, a szőke, meg a csajszi. Így nem csoda, ha nem vetted észre, hogy míg az első filmben a világító kék szemű Josh Dallas, addig a másodikban már a sötétbarna szemű Zachary Levi játssza Fandral, vagyis a szőke karakterét. A szemszínekre azért tértem csak ki, mert a második rész

nézése közben számomra az volt árulkodó, hogy valami furcsaság van a karakterben. A színészváltás oka egyébként az időbeosztás-ütközés volt. Dallas nagyon szívesen vitte volna tovább Fandral karakterét, már a kezdetektől fogva több filmre terveztek vele, ám a Thor: Sötét világ londoni forgatásakor ő Vancouver-ben dolgozott az Egyszer volt, hol nem volt sorozaton. Így le kellett mondania az asgardi harcos további megszemélyesítéséről.

T E R R E N C E H O W AR D / D O N C H E AD L E : J AM E S R H O D E Y R H O D E S , H AD I G É P ( V AS E M B E R É S B O S S Z Ú ÁL L Ó K FILMEK) Bizony, bizony. Nem csak Thor cimborája esett át színészcserén a Marvel Filmes Univerzumban, hanem Tony Stark, azaz Vasember

FilmMagazin / 53

EXTRA

legjobb barátja, Rhodey is. Talán sokan már nem is emlékeznek rá, de az első Vasember moziban még nem Don Cheadle játszotta James Rhodes ezredest (a későbbi Hadigépet), hanem Terrence Howard. A színészcsere oka pedig talán ebben az esetben az egyik legérdekesebb.

Ahogy a legtöbb MFU-hoz szerződő színész, úgy Terrence Howard is több, egészen pontosan három filmre szóló szerződést írt alá a Marvellel még az első Vasember előtt. Aztán végül a folytatásokra mégsem tért vissza. Ennek oka pedig az volt, hogy míg a szerződésben megegyeztek egy bizonyos összegről, a második film forgatása előtt már csak annak nyolcadát ajánlotta neki a stúdió, mondván: "Így is, úgy is elkészül a következő rész, veled vagy nélküled." Howard ezt az öszszeget nem fogadta el, Don Cheadle (aki már az első filmnél is kiszemelt volt a szerepre) viszont igen. Később kiderült, a stúdió azért csökkentette Rhodey megformálójának gázsiját, hogy a Vasember első részével világsztárrá váló Robert Downey Jr-ét, a követelésének eleget téve, meg tudják növelni. Így gyakorlatilag RDJ miatt került ki Terrence Howard a Marvel Filmes Univerzuból. Évekkel később Howard úgy nyilatkozott az esetről, hogy: „Kiderült, hogy az a személy, akinek segítettem, hogy Vasemberré váljon, amikor eljött az ideje, hogy újra összeálljunk, elvette a pénzt, ami nekem járt volna és kigolyózott.

A legszomorúbb, hogy amikor a stúdió elém állt azzal, hogy csak nyolcad annyit fizetnek, mint amennyiről a szerződésben megegyeztünk, én felhívtam ezt a személyt, akit a barátomnak hittem, de ő hónapokig nem vissza sem hívott.”

E D W AR D N O R T O N / M AR K R U F F AL O : BRUCE B AN N E R , AK A H U L K ( A H I H E T E T L E N H U L K , B O S S Z Ú ÁL LÓK FILMEK) És ha már a Marvel Filmes Univerzumnál tartunk, akkor meg kell említenünk annak a legnagyobb újracastingját, a Norton-Ruffalo cserét.

Lehet, kevesen tudják, de valójában az Universal Pictures által készített 2008-as A hihetetlen Hulk mozi is része a Marvel Filmes Univerzumnak, noha ezt napjainkban Marvel-

54 / FilmMagazin

nál sem nagyon hangoztatják, sőt.

Pedig az Edward Norton főszereplésével készült Hulk szólófilm olyanynyira az MFU része, hogy maga a Robert Downey Jr. által megformált Tony Stark cameózott benne! Persze a film ettől még elég bénára sikeredett, így nagyon jó döntés volt a színészcsere, Edward Norton után a merőben más fizimiskájú Mark Ruffalo szerződtetése. Nem kell emlékeztetni a nézőket arra a 2008-as kis ügyetlenségre. Ruffalo mára már annyira összeforrt, mind Bruce Banner, mind Hulk karakterével, hogy már el sem tudjuk képzelni, hogy korábban más alakította a figurát.

Norton egyébként elmondása szerint azért passzolta a Bosszúállókbéli Hulk szerepet (noha arról nem tudni, hogy egyáltalán felajánlották-e neki), mert új kihívásokra vágyott és nem akarta évekre elkötelezni magát egy szerep mellett, hogy a későbbiekben mindig csak azzal az egy figurával azonosítsák.

AN D Y WHITFIELD/ L I AM M CINTYRE: S P AR T AC U S ( S P AR T AC U S : V É R É S H O M O K , AZ AR É N A I S T E N E I ) A Spartacus címszereplőjének újracastingolásáról bizonyára azok is hallottak, akik nem követték nyomon a sorozatot. Ugyanis a népszerű, látványos történelmi kalandfilm esetében is egy kényszerű, tragikus színészcseréről van szó. A Spartacus: Vér és homok címszerepét alakító, s ezzel a nemzetközi hírnévre szert tevő Andy Whitfield az első évad leforgatása után lebetegedett.

Kiderült, hogy non-Hodgkin limfómában, a nyirokrendszer daganatos megbetegedésében szenved. Amíg orvosi kezeléseket kapott és lábadozott a sorozat szünetelt. Ám, hogy a nézők ne maradjanak sokáig Spartacus világa nélkül ebben az időszakban elkészítették az annak előzményeként szolgáló mini szériát, a Spartacus: Az aréna isteneit (melyben Whitfield még szinkron szerepet vállalt). Úgy tűnt, sikeresek voltak a kezelések, ám hónapokkal később a betegsége kiújult, így kénytelen volt lemondani Spartacus további megformálásáról. 18 hónappal a betegsége diagnosztizálása után, 2011. szeptemberében elhunyt. Ezután Spartacus szerepére a csatorna az ausztrál Liam McInty-

re-t szerződtette, a második és a záró, harmadik szezon már vele készült el. Érdekesség: Andy Whitfield életének utolsó szakaszáról, a betegséggel folytatott harcáról dokumentumfilm született, melyet a díjnyertes Lilibet Foster készített.

Whitfield úgy vélte, a küzdelmének megörökítésével a későbbiekben talán segíthet majd másoknak.

ED SKREIN / MICHIEL H U I S M AN : D A AR I O N AH A R I S , É S M É G S O K AN M ÁS O K ( T R Ó N O K H AR C A) A Trónok harca hat szezonja alatt annyi színészcserével és karaktercserével találkoztunk, hogy akár egy

Még mielőtt felmerülne: igen, Eric Bana Hulkja direkt maradt ki, az ő filmje nem tagja az MFUnak, így nem szerepcseréről beszélünk.

külön cikket is megérne, de most megpróbáljuk röviden összeszedni a legjelentősebb váltásokat. A széria egyik legszembetűnőbb színészcseréje Daenerys hűséges segítőjének, Daario Naharisnak az újracastingolása. A figurát eredetileg Deadpool ősellensége, Francis, azaz Ed Skrein alakította, ám egy évaddal később már nem vállalta el a karaktert, épp azért, mert akkor kezdett beindulni a mozifilmes karrierje. Helyébe jött a kevésbé ismert, totál más küllemű, ám a könyvek Daariojára jobban hasonlító (mondjuk még így is messze van a regényekben leírt kék hajú, sárga szakállú figurától) Michiel Huisman. A soro-

zat másik nagy színészcseréje a Hegyhez köthető. A karaktert kétszer is újracastingolták, míg végül az azt leghitelesebben megformáló izlandi erőbajnoknál, Hafþór Júlíus Björnsson-nál landolt a szerep a negyedik évadban. Említésre méltó még, hogy Tommen Baratheon karakterét csak a negyedik évadban vette át Dean-Charles Chapman, aki egyébként egy évaddal korábban már szerepelt a sorozatban egy másik karaktert, a Stark-szövetségesek által lemészárolt Lannister fiút alakítva. De nem csak ő volt az egyetlen szerepet váltó színész a sorozat alatt. A Hegy második megformálója, Ian Whyte a karakter elhagyása

ja, Ian Whyte a karakter elhagyása után maradt a stábban, később ő alakította WunWun-t az óriást is. Az összes Trónok harca újracasting felsorolásához viszont tényleg még egyszer ennyi oldal kellene2 VÉGSZÓ Na, mit szóltok? Mi magunk sok, eddig ismeretlen részlettel lettünk gazdagabbak a cikk összeállításakor, reméljük, számotokra is tudtunk érdekes új információkkal szolgálni Ám bizonyára így is akad olyan említésre méltó, érdekes színész csere, amelyet kifelejtettünk. Ha tudtok még ilyen érdekes újracastingról, írjátok meg nekünk emailben!

FilmMagazin / 55

SOROZAT

Több éves várakozás után elérkeztünk ide is, a Defenderek az önálló sorozataik után végre keresztezik egymás útját, hogy szembeszálljanak a korábban már megismert ellenséggel, a Kézzel. Írta: Fonyódi Noémi

A

mikor bekapcsolódunk a történetbe, épp mindegyik hősünk a gödör alján van, vagy épp onnan próbál kimászni. Danny Rand nem bírja feldolgozni a tényt, hogy hátrahagyta K'un-Lunt és az ottaniakat, ezért megszállottan próbálja megállítani a Kezet. Luke Cage Foggy segítségével kijut a börtönből, de nem igazán tudja, mihez is kezdjen magával, annak ellenére, hogy Claire és Misty is arra bátorítja, hogy keressen munkát és lehetőleg maradjon ki Harlem kétes ügyeiből.

Jessica Jones még mindig a Killgra-

56 / FilmMagazin

ve-vel való találkozás hatása alatt van és akkor is iszik, amikor nem.

Matt Murdock pedig nem tudja feldolgozni Elektra elvesztését, sőt felhagyott az önbíráskodással és inkább a tárgyalótermekben próbálja megmenteni a városát, emellett persze továbbra is hallja a város minden zaját és kínozza a lelkiismerete, amiért hagyja megtörténni a szörnyűségeket. Az első rész nem is tesz semmit, csak felteszi a bábukat a táblára. A nagy találkozás a hősök között nem is esik meg egészen a harmadik részig, amikor mindenkit

ugyanoda sodor a sors. A rossz oldalon is bemutatkoznak a felek, megismerjük a Kéz öt vezetőjét (Ujját), akik szilárd elhatározással akarják megsemmisíteni New York városát.

Az ellenség és a történet felépítéséből kifolyólag ez akár Daredevil és Iron Fist közös kalandja is lehetett volna, hisz ők ismerik a titkos bűnszervezetet, nekik van múltjuk vele, mondhatni személyes ügy. Jessica és Luke inkább csak egy szerencsétlen véletlen folyamán keverednek bele a dolgokba, akik pusztán azért csatlakoznak a küldetéshez, mert ez a helyes, bár Jessica esetében nem vagyok biztos benne, hogy nem csak unaloműzés miatt száll be a buliba. Az erejük és hírnevük szerencsére elégnek bizonyul, hogy csatlakozzanak a harchoz és nem érződnek feleslegesnek, ráadásul Jessica minden beszólása aranyat ér. Luke funkciója a dialógusok többségében viszont kimerül annyiban, hogy tizedszerre is elismételje: mindez őrültség és képtelenség. Az ő karakterével amúgy sem tudtak igazából mihez kezdeni, persze megvédte a többieket, az a fickó, aki túlél egy erősebb ütést és folyamatosan az ártatlanok védelmét hirdeti.

A többiekre szerencsére mind ráéreztek az írók, Iron Fist még egyenesen jobb is volt, mint a saját sorozatában és összességében a hozott anyagból Douglas Petrie és Marco Ramirez nagyon jól dolgoztak, nem érheti szó a ház elejét.

FilmMagazin / 57

SOROZAT

>> A

NYOLC RÉSZ PONT ELÉG VOLT ERRE A NEM ÉPPEN KOMPLEX TÖRTÉNETRE, EGY PERCCEL NEM SZÁNTAM VOLNA RÁ TÖBBET, MERT AZÉRT BŐVEN AKADTAK OLYAN DIALÓGUSOK, AMIK VÉGEZHETTÉK VOLNA AKÁR A KUKÁBAN IS, MERT A KÖZEPE FELÉ KICSIT INDOKOLATLANUL BELASSULNAK A DOLGOK , DE AZÉRT MÉG ÍGY IS DINAMIKUSABB VOLT, MINT A TIZENHÁROM RÉSZES ÉVADOK. << Itt is a csapat dinamikáján állt vagy bukott minden, de szerencsére a négy hős remekül helytállt együtt is, kifogástalanul állították szembe egymással a merőben különböző stílusokat. Ahogy minden csapatban, itt is akadtak súrlódások a tagok között, nem is kicsik és hallgatólagos megegyezés alapján tisztában voltak vele, ha ennek vége, mindenki megy a maga útjára, ha nem muszáj, soha nem akarják látni a másikat. Egy ponton sem hívják magukat Defendereknek, vagy igazi csapatnak, ami azt illeti, ők csupán egy maréknyi harcos, akik történetesen ugyanazzal a gonosszal találták szembe magukat. Érdekes látni, hogy az ellenség ugyanilyen problémákkal küzd, mint ők, csak sokkal régebb óta és ennek ellenére még mindig nem sikerült megoldani a köztük húzódó feszültségeket. Nehéz aggódni azonban a Defenderek testi épségért, amikor mindegyikhez be van rendelve a folytatás.

58 / FilmMagazin

Leginkább azért mégis önállóan működnek ők igazán jól. Még itt is, amikor egyedül szerepeltek a képernyőn, a saját karakterüknek megfelelő színek domináltak a jelenetekben a fények vagy a kosztümök segítségével és elképesztő hangulatot árasztott, ahogy minden egyes beállításról árulkodott, épp melyikükről szól. Például akad egy jelenet, amiben Jessica rohan fel a lépcsőkön és a lámpák meg az ablakok kék fényt árasztanak, amikor azonban belép a csarnokba, vörösre váltanak és megjelenik Daredevil. Ugyanilyen aprósággal lettek kiválasztva a kosztümök is, Karen Page például mindig valamilyen meleg színű öltözéket viselt, gyakran elrejtett piros elemekkel. Amikor viszont elértünk a közös részekhez ez az egyediség elveszett és a helyét az egyszerűség vette át.

Ha már átkeveredtem a látványhoz, fontos megosztani, hogy bár a harcjelenetek többségén látszik,

NEMSOKÁRA ÉRKEZIK A MEGTORLÓ A Netflix tavaly zöldutat adott a Megtorló különálló sorozatának, miután a karakter Jon Bernthal megformálásában bemutatkozott a Daredevil 2. évadában. A nézők imádták Bernthal játékát így nem csoda, hogy minél előbb többet szeretnének belőle látni.

Az már korábban kiderült, hogy a Netflix még idén be szeretné mutatni a sorozatot, de pontos időpontról eddig nem beszélhettünk. Most az egyik rendező, Dearbhla Walsh szólta el magát és specifikálta a premier várható időpontját. „Rendez-tem valamit, ami még debütált. Egy epizódot a Marvel új sorozatából, a Megtorlóból. Karácsony előtt csináltam, de novemberig nem fogják leadni.” A novemberi premier reálisan hangzik már csak az alapján is, ha visszatekintünk a Marvel és a Netflix közes projektjeire. A Jessica Jones és a Luke Cage szintén az októbernovemberi időszakban debütáltak, ráadásul a Védelmezők augusztusi premierje után várható volt, hogy hagynak némi teret a két sorozat között.

hogy igényes munka, nem öt forintot és nem öt percet szántak rá, a vágóknak néha megszaladt a keze és a nagyobb megvilágítással rendelkező jeleneteket szanaszét vágták, vagy olyan közel rakták a kamerát az eseményekhez, hogy nehezen kivehető lett a végeredmény. Szerencsére azonban nem ezek domináltak és igen, volt egy ütős oneshot is, illetve Daredevil és Iron Fist is tanult néhány igen figyelemreméltó új kombinációt.

A nyolc rész pont elég volt erre a nem éppen komplex történetre, egy perccel nem szántam volna rá többet, mert azért bőven akadtak olyan dialógusok, amik végezhették volna akár a kukában is, mert a közepe felé kicsit indokolatlanul belassulnak a dolgok és az elején is nehezen vett lendületet, de még így is dinamikusabb volt, mint a tizenhárom részes évadok. Sajnos azonban minden erőssége ellenére kicsit semmilyen lett a végeredmény. Nem

Az epic intró zene minden részletében 10/10, főleg mert ide is belecsempészték a saját zenék egyes taktusait

hiszem, hogy maradandó alkotásként fogjuk számon tartani, és aki nem látta az összes évadot, semmit nem fog érteni az elején, és könynyen elriaszthatja, hogy a karakterek semmi konkrétumot nem adó dialógusokat folytatnak. Én, mint tapasztalt néző, bólogattam, hogy igen-igen tényleg ez, meg ez történt, de a sok magyarázás inkább felületes, minthogy új nézőt megszólító lett volna. Ráadásul azt is tegyük hozzá, hogy abszolút korhatáros lett a végeredmény, aki igazi vérre, brutalitásra vágyik, annak marad a Daredevil és az ősszel érkező Megtorló.

Azzal zárnám le a beszámolót, hogy azért a hibák ellenére nem véletlenül fejeztem be fél nap alatt a sorozatot, mert borzasztóan könynyen csúszik, ráadásul az első három rész végig cliffhangerrel zárul, csak a negyedik rész végén jutunk egy kis levegőhöz. Ha lehet ilyet mondani, én várom a folytatásokat.

FilmMagazin / 59

FILMKLASSZIKUS

TERMINÁTOR 2.

AZ ÍTÉLET NAPJA Idén talán nem csak számomra volt meglepő, hogy milyen ujjongás fogadta az első önálló női szuperhős mozit, melyben egy zseniális erős nőt (vagyis Wonder Woman-t) állítottak a középpontba. Hogy miért meglepő ez? Talán azért, mert nagyon úgy tűnik, hogy minden egyes kritikus fejéből valaki szimplán törölte a ’80-as, ’90-es évek fordulója környékén készült mozik egy jelentős részét. Írta: Paulkemp

1

1 évvel járunk az első Terminátor után, Sarah Connort egy elmegyógyintézetben próbálják meg rávenni, hogy mind a halálosztó gépezet, mind a Skynet és a vele érkező jövő csupán beteges elméjének szüleménye. Fia, John már közben cseperedik, s 10 évesen szembesül először vele, hogy

60 / FilmMagazin

valószínűleg az anyja mégsem fullba nyomja a kretént, hanem az Ítélet napjáról szóló esti meséje mégis csak a legvalószínűbb jövőkép, mely az emberiségre vár.

Első kézből tapasztalja meg mindezt a fiatal fiú egy pláza labirintusszerű személyzeti folyosóin, ahol a két gépezet egymásnak esik felette

és ki-ki a fejében lévő egyesek és nullák által meghatározott parancsok alapján próbálja elpusztítani, vagy megvédeni az emberiség utolsó esélyét a fennmaradásra. A látványosabbnál-látványosabb akciójelenetek után végül a T100-as és John kijuttatja Sarah-t a zárt osztályról, hogy a kor és az addigi film-

Az acélöntödés jelenetben a sminkeseknek kellett izzadságcseppet varázsolni a szereplők homlokára, mert egyáltalán nem volt meleg.

történelem egyik leglátványosabb és legjobban összerakott, mondhatni epikus lezárását hozzák össze a filmvásznon.

Mindezt pedig 2017-ben újra élhetjük (szigorúan 3D-ben) a vetítőtermek sötétjében, hiszen hogyan is tudnánk máshogy igazán átérezni, hogy milyen az, amikor egy fémtalp koponyákat zúz össze premier plánban, vagy persze az is sokkal megnyerőbb a szemnek, ha egy cseppfolyós fémből álló szerkezet 3D-ben siklik át egy fémrácson. De hagyjuk magunk mögött a kor legnagyszerűbb trükkstúdióját, s annak is a legkiemelkedőbb alkotását, elégedjünk meg ilyen téren annyival, hogy akár csak a Titanic esetében, itt is minden bizonnyal – a lehetőségekhez mérten – tökéletes munkát kapunk.

Helyette nézzük meg, hogy Ripley mindenre elszánt és mindenre képes anya figurájának, hogyan lesz Connor anyuka tökéletes tükörképe.

A történet szerint egy bő évtizede volt, hogy felkészüljön mindenre, amit megszületett gyermekének még meg nem született apja (igen, aszem így helyes) felvázolt neki a jövővel kapcsolatban. Kicsit talán érdekesen csengően annyit írhatok, hogy az édesanyában tomboló ösztrogén megtette hatását, s a szelíd, visszahúzódónak tűnő fiatal hölgyből egy igazi anyatigris bújt elő, aki

az ettől várható vehemenciával ugrik ránk a vászonról már az első pillanattól fogva, s az egész játékidő alatt egyetlen pillanatra bicsaklik meg ez a szerep (bár valószínű mindenkinél ugyan így történne, ha a folyosón szembe jön vele a rémálma), de csak annyira és addig, hogy utána még elszántabban küzdjön a fia és az emberiség jövőéért.

S ha már az anyafiguráról szó esett, akkor ne csupán egy jellemfejlődést emeljünk ki, hanem nézzük végig a Terminátor történetén is, amely talán még nagyobb ívű, mint Sarah-é. Hiszen nehéz megfogni pontosan, hogyan is lehet egy gépből egy apa felvillanása egy olyan fiú számára, aki, mint tudjuk, később saját apját neveli azzá a férfivá, akibe az anyja varázsütésre beleszeret.

Moralitást ilyen összefüggésekben inkább fel sem vetnék, hiszen talán nem csupán Sarah számára lenne kézenfekvő megoldás megszabadulni attól az embertől, aki nagyon úgy tűnik, hogy egyszemélyben felelős a Skynetért és az „Ítélet napjáért”. A másik vonal etikájába pedig inkább bele sem mernék gondolni. Ettől eltekintve viszont nyugodtan megülhetnénk azt a lovat, hogy valójában nem is olyan rejtett áthallások lehetnek a vájtfülüek számára a hidegháború végével és az aktuális politikai

ILYEN LETT A 3D Magam is azt a véleményt osztom, miszerint a 3D technika a filmélményhez még nem tett hozzá, és a T2 2017-es kiadása sem változtat ezen, ám itt sokkal többről van szó, mint egy sima konverziós munkáról. A filmet képkockáról-képkockára alkották-, vagy fogalmazhatunk úgy is: fényezték újra, melyekre egyesével maga Cameron bólintott rá. A térmélységbeli munkálatok meglepően sokszor megmutatkoznak, konkrétan még a mostani percig fáj az orrom Linda Hamilton odasózásától. Az elképesztő minőségi újraszínezésnek, a fényekkel való játszadozásnak és úgy kompletten a képminőséget illető utómunkának köszönhetően a Terminátor 2 kis túlzással úgy fest, mintha frissen jött volna ki az Álomgyár kapui mögül. Az éjszakai jelenetek végre valahára tökéletesen kivehetőek, a gyógyintézet kékes, hideg színvilága sokkal hangsúlyosabb, Schwarzi vörösen izzó kiberszeme pedig kifejezetten2 menő. Ami pedig talán még fontosabb, a film kevés, indokoltan használt speciális effektjeihez nem nyúltak a Lightstorm stúdió emberei, aminek hála a T2 pontosan ugyanaz a film maradt, ami mindig is volt, csak kapott mellé egy definitív kiadást.

Szóval aki még nem látta, érdemes jegyet váltani rá, a rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

helyzettel kapcsolatban, de annyian és annyit beszéltek már erről, hogy teljesen felesleges szócséplés lenne. Így elégedjünk meg ennyivel.

Helyette méltassuk egy eltűnőben lévő műfaj és korszellem grandiózus alkotását, ahol nem véletlenül került az osztrák bodybuilder neve a film címe előtt a vászonra (igen tudjuk, hogy neki erről külön szerződése volt szinte minden esetben). Sirassuk együtt egy korosztály VHS-en megélt fiatalságát, mely már valószínűleg soha nem fog megismétlődni.

Majd az elmorzsolt könnycseppek között próbáljunk meg örülni egy pillanatra, hogy most még egyszer megnézhetjük Arnold Schwarzenegger talán legjobb filmjét. ne.

FilmMagazin / 61

KÖV. HÓNAP

HÓEMBER A Jo Nesbø regénye nyomán készült krimiben (amit egyébként eredeti helyszíneken, vagyis Norvégiában forgattak) a Michael Fassbender alakította Harry Hole rendőrtiszt egy az első hó eljövetelével eltűnt áldozatok után kajtat, akik egytől egyig családos nők, ami egy sorozat gyilkos újraaktivizálódására utalhat. A gyilkos a tettei helyszínén mindig egy hóembert hagy maga után, Hole-nak pedig régi, több évtizedes döglött akták között is túrkálnia kell, hogy rájöjjön az igazságra.

SZÁRNYAS FEJVADÁSZ 2049 Vélekedjünk akárhogy Ridley Scott science-fictionjéről, abban talán mind egyetérthetünk: sokáig nem feltétlen tartottuk jó ötletnek a folytatást. Aztán jött Denis Villeneuve, majd csatlakozott hozzá főszereplőnek Ryan Gosling, mellé pedig újra megkapjuk Harrison Fordot is. Ők ketten nagy természetességgel szelték a budapesti utcákat. A történetről nem sok tudomásunk van, viszont bárhogy is legyen: jelen pillanatban nem sok kétségünk van afelől, hogy Villeneuve biztos kézzel vezényli le újabb science-fictionjét (pláne úgy, hogy operatőrként Roger Deakins segíti őt az atmoszférikus képeivel).

62 / FilmMagazin