Filmmagazin2018január pub

KEDVES OLVASÓK! T

isztelt Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm Önöket 2018 első FilmMagazinjában. A tavalyi év nehézségeit hátrahagyva újult lendülettel vetettük bele magunkat a magazin elkészítésébe, a tartalom megtervezésekor pedig nagy segítségünkre volt a jelenleg futó díjsze-

zon, ami jelentősen meghatározza a mozikba kerülő alkotásokat. Persze a legjobban továbbra is a Marvel rajongók vannak elkényeztetve, hiszen nemrégiben debütált Netflixszen a The Punisher című sorozat, hamarosan pedig érkezik a mozikba a Fekete Párduc, ami a tervek sze-

rint nagy újításokat hoz majd az univerzum életébe. Kíváncsiak vagyunk, a DC hogyan tervezi a filmes jövőjét a sorozatos bukások után.

Köszönjük, hogy az idei évben is velünk tartotok, igyekszünk majd hónapról-hónapra meghálálni a bizalmatokat!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Szabó Dániel (Szada) Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2018. február 16.

2 / FilmMagazin

EHAVI PREMIEREK JANUÁR 4.

Elit játszma

Insidious: Az utolsó kulcs

Apavadászat

Lucky

A vendégek

Tad, az utolsó felfedező

The Commuter - Nincs kiszállás

Kutyák és titkok

JANUÁR 11.

Viszlát, Christopher Robin

Prince: Sign O’ The Times

Kicsinyítés

4 / FilmMagazin

Fortunata

JANUÁR 18.

A legsötétebb óra

Parázs a szívnek

Gengszterzsaruk

68 lepedő

Floridai álom

Thelma

JANUÁR 25.

Három óriásplakát Ebbing határában

A világ összes pénze

Az útvesztő: Halálkúra

A hentes, a kurva és a félszemű

A cukrász

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A VILÁG ÖSSZES PÉNZE Ahol a pénz az úr. Írta: Sanya08

H

abár egy ízben Sir Ridley Scott azt nyilatkozta, hogy soha a büdös életben egy órát nem dolgozott (azért van ilyen jó formában), mégis, vitathatatlanul mondhatjuk rá azt, hogy Hollywoodban ő most az egyik legszorgosabb, leginkább talpon lévő rendező. Aki csak úgy ontja magából a filmeket, éves rendszerességgel. És elég csak ránézni a filmográfiájára, máris láthatjuk azt a csábító eklektikusságot: míg tavaly még az űrben randalírozott az Alien-filmek előzményfilmjeként funkcionáló Alien: Covenanttel, mostanra már újabb teljesen más zsánerben és témában operáló mozgóképe fog mozikba kerülni. A világ összes pénze egy igaz történeten alapuló emberrablós dráma, ami jó eséllyel pályázik majd néhány

6 / FilmMagazin

Oscar-jelölésre (és netalántán díjra is, ha itt az idő). Ilyen ez a Ridley Scott. Egyszer az űr, egyszer a régmúlt, egyszer fikció, egyszer limonádé, egyszer pedig megtörtént események feldolgozása.

Ezúttal egy milliomos történetét pécézte ki magának. Pontosabban első sorban David Scarpa forgatókönyvíró tette ezt, akinek eddig csupán két forgatókönyvírói kreditet tudhatunk: az egyik Az utolsó erőd volt Robert Redford főszereplésével, míg a másik a hányattatott sorsú és fogadtatású Amikor megállt a Föld Keanu Reeves és Jennifer Connelly főszereplésével. Jónéhány év telt el már azóta, most viszont végre emberére talált Ridley személyében, amikor is elé rakta a John Pearson könyve alapján íródott szkriptet. Bár

a rendező asztalán egy darabig céltalanul hányódott, eljött az idő, amikor a direktor magához vette és elolvasta. Értelemszerűen: tetszett neki.

De lássuk be, már maga a történet van annyira hihetetlen, hogy az embernek utána kell járnia, tényleg valóban megtörtént-e mindez. A cselekmény egy emberrablás körül bonyolódik – történt ugyanis, hogy a multimilliomos J. Paul Getty unokáját elrabolják, a fogva tartók pedig joggal számítanának váltságdíjként busás összegre (ismervén a férfi anyagi hátterét). Getty azonban húz egy merészet (vagy még inkább: mérhetetlenül önzőt) és megtagadja a rablóktól az általuk készpénznek vett váltságdíjat. Így hát az elrabolt fiú édesanyjának, akit a csodálatos Michelle Willi-

A film John Pearson "Painfully Rich: The Outrageous Fortunes and Misfortunes of the Heirs of J. Paul Getty" című könyvén alapszik.

VÁRATLAN FORDULAT A 88 éves színész a Vanity Fairnek adott nyilatkozatot arról, miként kapta meg a szerepet: „Nem helyettesítettük Kevint, hanem újrakezdtük. Nagyon szomorú vagyok amiatt, ami Kevinnel történt, de mit tehetek? Évekkel ezelőtt jelentkeztem erre a szerepre, szóval már ismertem a karaktert. És a történtek után megkeresett Ridley Scott, én pedig elfogadtam.

Szerettem volna vele dolgozni."

ams megformálásában láthatunk, nem lesz más feladata, mint szembeszegülni volt apósa akaratával és minden követ megmozgatva kicsikarni belőle a szükséges pénzt. És ki rohan a segítségére? A CIAügynök, akit viszont Mark Wahlberg kelt majd életre. Megkezdődik hát a versenyfutás az idővel – és ha már szóba került az a bizonyos versenyfutás, hát nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy micsoda dolgok folytak a kulisszák mögött! A jelenleg Christopher Plummer által megformált Getty-t ugyanis még a kezdetekkor úgy volt, hogy a tehet-

séges és elismert színész, Kevin Spacey játssza, ám a sors és a mocskos múlt közbeszólt. Spacey-t Anthony Rapp színész vádolta meg molesztálással (Rapp még csupán 14 éves volt), a stúdió pedig így rövid úton kipenderítette a projektből a Kártyavár ünnepelt sztárját. Más filmek, egyéb rendezők ilyen esetekben megtorpannának, és több hónappal eltolnák a bemutató premierjét, de nem így Ridley Scott. Scott fogta magát és megkereste a szerepre egykor amúgy is esélyes Christopher Plummer-t, aki igent is mondott a felkérésre, majd röpke 9 nap alatt le is tudta a szükséges pótforgatásokat, mostanra pedig már meg sem mondanánk, hogy egykor más is játszotta a kapzsi milliárdost. Plummer-hez egyébként az is hozzátartozik, hogy Scott eleve őt szerette volna, de anyagi megfontolásból úgy döntöttek, Spacey-t maszkírozzák inkább el, az ő neve majd több nézőt vonzz a filmszínházakba, ergo több bevétel jön majd be. Enyhén ironikus, hogy egy történet mögött, mely arról szól, hogy valakinek a világ összes pénze se elég, meghúzódik egy másik, amiben szintén pénzsóvár, anyagias emberek irányítják a dolgokat. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy Mark Wahlberg Michelle Williams-szel ellenben pofátlanul busás összegért cserébe ment csak bele abba, hogy leváltsák Spacey-t – mely összeget egy kisebb felhördülés következményeként inkább tovább utalta a Times Up-nak (mely a szexuálisan bántalmazott nők védelmére jött létre). Szép mentés, Marky, de ez még mindig nem teszi semmissé a történteket.

Belső botrányok ide vagy oda, A világ összes pénze egy rendkívül intenzív, feszült és kellemesen mizantróp darabnak tűnik, amit – na, jól van, egyszerűen nem hagyhatjuk ki a ziccert – a világ összes pénzért sem hagynánk ki.

Stáblista Rendező: Ridley Scott Főszereplők: Michelle Williams, Christopher Plummer, Clive Wood Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2018. január 25.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A HENTES, A KURVA ÉS A FÉLSZEMŰ Az Ópium és A nagy füzet után újabb látlelet jön az ember igaz mivoltáról. Írta: Sanya08

S

zász János eddig sem abban utazott, hogy az ember jól érezze magát filmje nézése közben és biztosra vehetjük azt, hogy ez most sem fog változni. Elég ránézni a címre, már önmagában remek indikátora annak, hogy itt most ám széplelkűségre senki ne számítson. Csak rondaságra, önző szenvedélyre, destruktív viselkedésre. Vadságra. Az emberi lélek egy torz valami, ezt pedig most majd ismét konstatálhatjuk. Még az a szerencsénk, hogy csak fekete-fehérben kell megnéznünk, amint három ember kiszipolyozza (vagy feldarabolja) egymást egy kis jólét reményében. A történet valós eredetű, valamikor az 1900-as évek elején történt az, amely megihlette Szász

8 / FilmMagazin

János rendezőt. Nagyvonalakban: kurta szerelmi háromszög. Kisebb, kuszább vonalakban: adott egy csendőr, Léderer Gusztáv, annak felesége, Lédererné, valamint egy hentes, Kolderka Ferenc. A csendőr és felesége keveselli azt a pénzt, ami előbbi munkájából származik, asszonyka pedig hogy ezen segítsen, a testét kezdi el árulni. Mikor a férjurának tudomására jut ez a tény, közös erővel kezdik kijátszani azt az embert, akivel a hölgy rendszeresen összefekszik némi busás haszon reményében – aki nem más, mint a hentes maga. Gyilkossági tervet eszelnek ki, amit azonban kitalálni könnyebb, mint végrehajtani. Háromszor próbálják eltenni láb alól az embert.

Szász János filmjében olyan elismert színészek játsszák a főszerepeket, mint Gryllus Dorka, aki nemrég, a Szász Attila által rendezett Félvilágban alakított emlékezeteset; Nagy Zsolt, aki ezúttal szinte felismerhetetlenre maszkírozva bukkan fel; valamint Hegedűs D. Géza, aki húsz kilót szedett fel a szerep kedvéért és amennyiben az előzetesek megfelelő indikátorául szolgálnak, egészen félelmetes és gusztustalan lesz Kodelka Ferencként. Hármójuk kálváriáját követhetjük majd nyomon amely, ha hihetünk a rendezőnek magának, az eddigi filmjeinél is durvább képsorokat fog tartalmazni. Itt senki ne számítson jófiúkra és rosszfiúkra. Csak lelkileg szennyezett alakokra, akik mindig többre

A hitelesség kedvéért a film nagy részében látható hentesek nem színészek, hanem tényleg hentesek, akik igazi nyers marhahússal dolgoztak.

vágynak, és akik mindig azon vannak, hogy a másiknak rosszabb legyen. Érzékeny lelkületű nézők: inkább tartsátok távol magatokat ettől a filmtől!

Szögezzük le még egyszer, hogy A hentes, a kurva és a félszemű (korábbi címén Sóhajok hídja – érdekes, az ember azt gondolná, a mostani cím a lecserélt) nem a szórakoztatást tűzi ki célul. Gondoljunk akár az Ópium – Egy elmebeteg nő naplójára, a Woyczek-re, vagy épp a Witman-fiúkra. Vagy a rendező legutóbbi darabjára, A nagy füzetre, mely egy pillanatra közel került az Oscar-díjhoz, majd az utolsó pillanatban minden esélye odalett. Ott még állítása szerint visszafogta magát (a producerek hatására, illetve

azért, mert mégiscsak gyerekekkel forgatott), de jelenleg eljutott arra a pontra, hogy ő nem kíván kompromisszumot kötni. Bár a fekete-fehér képet is részben azért választotta, mert színesben túl durva lett volna és így van az egésznek egy költői vetülete, vélhetően így is kellően nyomasztó utazásban lesz részünk.

Szász Jánost magát egyébként már régóta érdekli a Kodelkagyilkosság, így a filmet akár nevezhetjük egy régi mánia beteljesülésének is. Főiskolás volt, amikor elkészítette Kovács Lajos főszereplésével a történet egy variációját Léderer -ügy címen, a nagyjátékfilm ötlete pedig 2008-ban jött fel először (és már akkor is szóba került Hegedűs D. Géza). Tíz év telt el azóta. Talán

még jobb, hogy ennyi idő eltelt, most talán jobb híre van a magyar filmnek, mint akkor volt, talán többen kedvet kapnak ahhoz (a kellemes magyarfilmes tapasztalatok miatt), hogy jegyet váltsanak rá. Egy, a Filmvilágnak adott interjújából kiderül, hogy a direktor azt is szeretné, ha a fiatalok, 16 év körüliek is szívesen beülnének a moziba, hogy ez az új generáció is felfedezné magának a filmjét, ahogy azt anno az Ópium esetében tették. Mert azért ez a film kicsit a máról is szól. Kicsit univerzális. Amennyiben pedig elfogadjuk azt, hogy az élet tényleg ennyire rideg és szemét, ahogy ebben a filmben vélhetően ábrázolják, hogy a szerelem ennyire rohadt tud lenni, akkor igen, helyeslően bólogathatunk. Prepare to feel bad!

Stáblista Rendező: Szász János Főszereplők: Gryllus Dorka, Hegedűs D. Géza, Nagy Zsolt Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2018. január 25.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

FANTOMSZÁL Egy női újságíró számára mi más is lehetne kedvesebb téma, mint egy divatról, királyokról, királynőkről szóló cikk megírása. A Fantomszál című moziban Paul Thomas Anderson az ’50-es évekbeli Brit Birodalom divatbugyraiba kísér el minket, ruhákon, szerelmeken át, a műszak végén fantomszálakkal varró varrónők világáig. Írta: Veszják

L

ondon lassan magához tér a második világháború okozta sokkból, de még tart a jegyrendszer, mindenütt romok és szmog. II. Erzsébet királynő megkoronázása némi életet lehel az optimizmushiánytól szenvedő országba.

Történetünk hőse Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis), aki bárónőket, örökösnőket, filmsztárokat és éltes úriasszonyokat öltöztet. Fantasztikus kreációi bátorságot öntenek a félénkekbe és az előnytelen külsejűek szépnek érezhetik magukat. Egy szép napon felbukkan életében Alma (Vicky Krieps), a fiatal kelet-európai bevándorló, és feldúlja a férfi világát, a szerelem erejével.

Reynolds először meghökken, aztán teljesen elvész az új érzelemben.

10 / FilmMagazin

Reynolds Woodcock személyisége nem egyszerű: aki dűlőre akar jutni Mr. Woodcockkal, úgy érezheti magát, mintha a fasiszta ármádiával kellene megküzdenie. Rendkívül tehetséges ember, számos téren szinte legyőzhetetlen, ugyanakkor finnyás, önmagát tekinti a világ közepének és teljesen kiismerhetetlen.

A Woodcock Divatházban, amelyet nővérével, Cyrillel (Lesley Manville) vezet, még a szabályoknak is szabályaik vannak. Modellek, ügyfelek jönnek és mennek, akik inspirációt és átmeneti társaságot hoznak Reynolds számára, miközben Cyril gondoskodik arról, hogy a Házban az üzletmenet gördülékeny és zavartalan legyenZ Anderson, korábban nem sok érdeklődést mutatott a di-

vat iránt egyik este azonban egy rendezvényre indult Jonny Greenwood zeneszerzővel, aki szarkasztikusan elismerő megjegyzést tett Anderson jól szabott öltönyére: „Nézzenek oda, tiszta Beau Brummell”. „A név szöget ütött a fejembe – mondja a rendező. – Utána kellett néznem, kiről van szó, mert nagyon kíváncsi lettem.” Anderson így fedezte fel a spanyol Cristóbal Balenciaga (1895-1972) munkásságát. 2017 elején Anderson megírta a forgatókönyvet, amelynek elkészült részleteit időről időre elküldte Daniel Day-Lewisnak, aki eközben szabásvarrást tanulva lassan Woodcockká alakult át. A színész New York Cityben, a Metropolitan Museumban világhírű kreátorok öltözékeit tanul-

A maga 35 milliós költségvetésével a Fantomszál Paul Thomas Anderson második legköltségesebb filmje.

DANIEL DAY-LEWIS ABBAHAGYJA A SZÍNÉSZKEDÉST Daniel Day-Lewis vitán felül napjaink egyik legjobb színésze, aki nem csupán eljátszik egy szerepet, hanem teljesen magáévá teszi azt. Ha választanunk kellene kedvencet az alakításai közül, akkor egyértelműen Paul Thomas Anderson mestermunkáját, a Vérző olajat mondanánk (amiért Oscar-díjat is kapott) és éppen ezért olyan jó hír, hogy a két művész újra egymásra talált a Fantomszál kapcsán. Az egyetlen negatívum, hogy tavaly ősszel a színész bejelentette, hogy a Fantomszál lesz az utolsó filmje, utána visszavonul. Mindenesetre az eddig látottak alapján méltó lesz a búcsúZ

mányozta, majd Marc Happel, a New York City Ballet kosztümökért felelős igazgatójának tanítványául szegődött. „Megtanított neki mindent a szabás-varrás alapjaitól egészen a már művészetszámba menő szakmai fogásokig – mondja Anderson. – A tanulási időszak végén Daniel azzal vizsgázott, hogy elkészítette egy Balenciaga-öltöny fantasztikus másolatát.”

A másik főszereplő Vicky Krieps, luxemburgi származású színésznő üstökösszerűen robban be a nemzetközi filmes színtérre Alma szerepében. Alma Londonba megy, hogy Reynolds modellje és múzsája legyen, s a merev szabályok és társadalmi elvárások ellenére otthonra lel a Woodcock Divatházban. „Az akko-

ri Londonra valóságos kasztrendszer volt jellemző, nyilvánvalóak voltak az egyes osztályok közötti különbségek – magyarázza a színésznő. – Alma egyszerű lány a kontinensről, ezért nem érzékeli ezeket a különbségeket, ahogyan azt sem gondolja, hogy be lenne zárva valamilyen skatulyába. Külföldről azt a beidegződést hozta magával, hogy mindenkit egyformán kell kezelni, ami nagy előnyt jelent, mert szabadon tud mozogni az angliai társadalmi osztályok között.” „Reynolds és Alma két nagyon különböző ember, eltérő ambíciókkal – teszi hozzá Anderson. – A férfinek nem áll szándékában, hogy megossza az életét a szerelmével, míg Alma szeretné meggyőzni, hogy

szüksége van rá. De ki a sofőr és ki az utas? A két szerep ütközéséből származik a film drámai feszültsége.”

2017 tavaszán a projekt a Fantomszál nevet kapta egy kellemetlen jelenség nyomán, amely általános volt a viktoriánus kor varrónőinek körében. Ezek a varrónők egész nap nyomorúságos körülmények között dolgoztak a manufaktúrákban, ami fizikailag, érzelmileg és lelkileg teljesen kimerítette őket.

Miután se vége, se hossza műszakokban gyönyörű ruhákat varrtak a felső tízezer tagjai számára, a munkaidő lejárta után is ugyanazokat a mozdulatokat végezték öntudatlanul, mint a robotok – fantomszálakkal varrtak. A cím egy földöntúli erőre is utal, amely az emberi világon kívüli dimenzióban szövi a történet szálait, s a földi karaktereknek nincs hatalmuk a szerzői kontroll felett. Mi irányítjuk a művészetet, vagy a művészet irányít minket?

Stáblista Rendező: Paul T. Anderson Főszereplők: Daniel Day-Lewis, Vicky Krieps, Lesley Manville Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2018. február 1.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

AZ ÚTVESZTŐ: HALÁLKÚRA „Dolgozz keményen a karakterek megalkotásán, akik legyenek ellenálhatatlanok és felejthetetlenek. De a legvégén mindig a történet az, ami számít.” Írta: Guts1983

A

z Útvesztő-filmek fundamentumát az amerikai író, az elsősorban gyermekeket és fiatal felnőtteket megszólító James Dashner Útvesztő-trilógiája szolgáltatta. A disztópikus sci-fi története szerint a Földet a Nap már teljesen felperzselte. A kietlen, üres és roskadozó szellemvárosok, valamint a napszítta, végeláthatatlan aranyhomokkal tarkított homokdűnék között túlélők változó létszámú csoportjai verbuválódtak közösségekbe, hogy túléljék a természet vad és zabolázatlan erőit, a fertőző kórt, és legfőképpen egymást, hiszen az ember önző volta lévén mindig is vágyott az uralkodásra, a kizsákmányolásra.

A világot egyetlen totális organikus és militáns szervezet, a VESZETT (Világvége Einsten Szekció Tiltott Terület) tartja kézben és ellenőrzése alatt azt, aki túlélte az apokalipszist.

12 / FilmMagazin

A kataklizma előtt ez a főleg orvosokból álló elit egység az úgynevezett Flare kór megfékezésére és az emberek gyógyítására verbuválódott. A vírust azonban egy népességszabályozás gyanánt útjára bocsájtották, de megfékezni már nem tudták, így a világméretűvé duzzadt, a maroknyi túlélőre potenciális veszélyforrást jelentő kór burjánzása és fenyegetettsége okán különböző útvesztőket alkottak meg világszerte, amelyben az odaküldött fiatalok agyi tevékenységét vizsgálták, majd ebből próbálták meg kinyerni az ellenszert. Kijutni a halálos megpróbáltatásból viszont csak kevesen tudtak. Ám azt nem sejtették, hogy a számos fiatal között lesz a későbbi felkelés emblematikus vezetője, Thomas, aki irányt mutat és célt ad fiatal társainak a küzdéshez és a válaszok kereséséhez. Így igaz ba-

rátságok köttettek az élet-halál hajsza közepette, és a felkelők megtanultak harcolni a céljaik, az igazság, a VESZETT zsarnoksága ellen ebben a rendkívül kimunkált, izgalmakkal, ármánnyal, gicsesség és sablonosság nélküli, precíz karakterárnyalásokkal és feszült tempójú akcióval megtámogatott világban, amely egyetemesen állít kíméletlen görbe tükröt társadalmunk elé, miközben fennkölten énekli meg a barátság, a hovatartozás, az igazság keresése fontosságának szent himnuszát.

A 2009. október 9-én publikált mű rövid időn belül bestsellerré vált világszerte, és nyűgözte le széles körben az olvasóközönség mellett a szakmabelieket is. Az első regény, az Útvesztő sikere után 2010-ben érkezett a Tűzpróba című folytatás, majd végül 2011-ben a trilógia lezárása, a Halálkúra. A népszerűségre

A készítők a harmadik részt a trilógia legfélelmetesebb epizódjának szánják, kíváncsiak vagyunk, mi sül ki belőle.

A YOUNG ADULT KÖNYVEK TÚLTENGÉSE Dashnernek nem volt könnyű dolga egy rendkívül telített piacon, ahol 2008-ban az amerikai Suzanne Collins már útjára bocsájtotta a szintén globális ovációt kiváltó Éhezők viadalát, nem is beszélve a trió harmadik résztvevőjéről, az ifjú tehetségről, Veronica Anne Rothról sem, akinek a 2011-es A beavatott: A lázadó c. szintén népszerű alkotását köszönhettük. Mindhárom szerzőben közös, hogy trilógiát alkottak, hatalmas elismerésre és rajongói bázisra tettek szert, és felismerték azt, hogy a fiatalabb célközönség megszólítása még mindig az egyik legjövedelmezőbb befektetés, gondoljunk csak a Harry Potterre. Azonos pont még műveikben, hogy fiatal főszereplőkkel népesítették be gazdag és leíró világukat, valamint mindegyik szériában elemi helyen szerepel egyfajta társadalmi tabló és korrajz is, miközben hűen hirdetik a barátság és a küzdés szellemét. Szomorú jövőkép, mégis a könnyek és felhőtlen mosolyok közepette elvezetnek végül a happy end áhított és megnyugtató mezsgyéjére, miközben kikapcsolnak és tanítanak valami fontosat is, kortól-nemtől függetlenül.

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR AZ ELŐZŐ RÉSZEKRŐL ÍRTUK

AZ ÚTVESZTŐ „Ez a film az év legnagyobb pozitív csalódása és azt gondolom, hogy ha az összes adaptáció ezt a szintet képviselné, akkor nem lenne probléma, hogy Hollywood bizony kezd kifogyni az ötletekből.” (FilmMagazin 2014. október)

való tekintettel Dashner két prequelt, azaz előzménytörténetet is írt az első felvonáshoz. Ezek közül az egyik volt a 2012-es Halálparancs, míg a másik a 2016-os Lázkód, viszont ezek már nem építették tovább a fő történeti szálat, hiszen a központi kánon lezárásra került 2011-ben.

Ahogyan az az Álomgyártól már megszokott, gyorsan le is csaptak könyvek megfilmesítési jogaira, és Dashner fiktív mesevilágát is nagyvászonra adaptálták. Az első felvonás 2014. szeptember 19-én, míg a folytatás 2015. szeptember 18-án érkezett. A két film összesen került mindössze 95 millió dollárba, hogy

14 / FilmMagazin

AZ ÚTVESZTŐ: TŰZPRÓBA „Wes Ball rendezése intenzív és profi, a hangulat, a pörgés, a poszt-apokaliptikus közegbe ágyazott zombifilmes körítés, valamint az azzal járó feszült jelenetek szépen kompenzálják a dolgozat hibáit.” (FilmMagazin 2015. október)

aztán 660 milliót kasszírozzanak világszerte. Külön kiemelendő még az a cseppet sem elhanyagolandó szegmens sem, hogy az Útvesztő esetében mindegyik epizódot ugyanaz a rendező vezényelte le, így a hasonló adaptációkhoz képest egy jóval koherensebb egészet kaptunk. Valamint Dashner következetes módon mellőzte a sokszor a történetet megbontó, néhol már kínossá váló szerelmi szálat, és egy egyszerűbb, szerényebb, mégis letisztultabb és szerethetőbb világot alkotott, amelyet fantasztikus hűséggel keltettek életre a vásznon is. Mire ezeket a sorokat írom, már csak két hét választ el minket Thomas kirob-

banó kalandjainak lezárásától. Hogy mire számíthatunk? Nos, a fentieket tudomásul véve bizakodóan ülhetünk majd be a filmszínházakba egy méltó búcsúzásra.

Az Útvesztő-trilógia záró installációjában a lázadó és bátor Thomas (Dylan O'Brien) elvezeti a Tisztársak nevezetű fiatal barátait és harcostársait tömörítő csoportját a végső és egyben legveszélyesebb küldetésükre, miközben az igazság keresése mellett egy halálos kór, a Flare ellen is kénytelenek felvenni a küzdelmet. Sorstársaik megmentése érdekében Last City-be, egy a VESZETT által körbevett és vezérelt labirintus-övezte városba látogatnak, amely mindenki számára az eddigi leghalálosabb útvesztőnek bizonyul. Bárki, aki képes életben maradni ebben a vesszőfutásban, végül megkapja azokat a kérdéseket, amelyek már a legelső labirintusba érkezéskor megfogalmazódtak benne.

A harmadik rész munkálatait nagyban hátráltatta, hogy a főszereplő Dylan O’Brien megsérült a forgatás alatt és kórházba került. A Teen Wolf sorozat ifjú titánját egy balul sikerült felvétel során gázolta el egy autó, aminek következtében többek között agyrázkódást és arccsonttörést is szenvedett. Dashner ezután Twitteren közölte, hogy a forgatást a

James Dashner benne lenne abban, hogy az ebben a világban játszódó többi könyvét is megfilmesítsék.

baleset után elhalasztották. „Dylan O’Brien tegnap megsérült Az útvesztő: Halálkúra Vancouverben zajló forgatásán. Azonnal a helyi kórházba szállítottuk, ahol kezelés, illetve megfigyelés alá került. A produkciót Dylan felépüléséig leállítottuk. Gondolatban vele vagyunk és kívánjuk neki, hogy gyorsan és teljesen meggyógyuljon” – adták ki a hivatalos nyilatkozatot. A színész sérülései súlyosabbak voltak, mint azt legelőször gondolták, O’Brien-t azonban kemény fából faragták: „Talán a felépülésem kezdete volt számomra a legnehezebb. A terápia nagyon jót tett az elmémnek, és természetesen sokat segített a felépülésemben is. Később ez a napi időbeosztásom részévé vált. Nem igazán szerettem volna elhagyni az ágyamat, de mikor megengedték, nos, az egy nagy lépés volt. Végül elhatároztam, hogy meg fogom csinálni, mivel nem szerettem volna elszalasztani a filmet. És mikor igazán véget értek a megpróbáltatások, nos, az egy nagyszerű időszak volt a számomra.”

A főszerepet alakító O’Brien mellett visszatérnek olyan szereplők is, akik eddig az összes epizódban feltűntek. Tiszteletét teszi az angol származású Kaya Rose ScodelarioDavis (Teresa, a Tisztásra lépett első lány, és egyben utolsó tag is,

aki szoros kapcsolatban áll Thomasszal), honfitársa Thomas Brodie-Sangster (Newt, az egykori Futár), az amerikai Dexter Darden (Frypan), Ki Hong Lee (Mino, mint a Futárok egykori vezetője), valamint az Oscarra jelölt (Hálaadás – 2003) Patricia Davies Clarkson is, mint Ava Paige, a VESZETT első számú embere.

Az izgalmas, látványos és epikus finálé mellett természetesen nagy a felelősség a készítőkön, hiszen egy ennyire csoport-orientált szériában elemi fontossággal bír, hogy menynyire válaszolják meg a felmerülő kérdéseket, domborítják ki és esetlegesen zárják le a csapat tagjainak egymással való kapcsolatát, a mára már megszokott kínosan tátongó kérdőjelek halmazától mentesen, logikusan és konzisztensen. A Teresát alakító Scodelario egy mindenki számára megnyugtató nyilatkozatban fejtette ki, hogy képesek voltak szépen lezárni a történetet, és a karakterektől méltó búcsút venni. „Azt gondolom, hogy méltó búcsút vettünk a karakterektől, és igyekeztünk minden szálat elvarrni. Ez egy mentőakció-film. Megpróbálják kiszabadítani Minho-t. Betörnek a WCKD-be is, majd szép lassacskán értik meg azt a döntést, amit Teresa hozott az előző film végén. Hogy ő nem csupán egy áruló.”

Stáblista Rendező: Wes Ball Főszereplők: Dylan O’Brien, Kaya Scodelario, Patricia Clarkson Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2018. január 25.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

FEKETE PÁRDUC Én egészen a legutóbbi időkig azt hittem, hogy a Fekete Párduc egy relatíve modern találmány, mely a manapság oly divatos politikai korrektség jegyében született. Írta: Kovácsné

A

politikai korrektség stimmel, de a modernség messze nem: a karaktert Stan Lee és Jack Kirby 1966-ban találta ki, két évvel azelőtt, hogy Uhura hadnagy megjelent az Enterprise fedélzetén, és egy nemzet döbbenetére nem kávét szolgált fel. Akkoriban azért az ilyesmi tényleg májerságnak számított, nem pedig valamiféle fejvesztés terhe mellett kötelező pc elemnek.

Martin Luther King még javában aktív volt (két évvel a Fekete Párduc megjelenése előtt kapott Nobelbékedíjat), és állítólag az ő egyenjogúsággal kapcsolatos munkája ihlette meg a Marvel szerzőit is.

A Fekete Párduc – polgári nevén T’Challa herceg – volt az első olyan afro-amerikai (vagyis hát afro-afro, hiszen ő valóban Afrikából származik), aki a Tom és Jerryből ismert csészeszájú idióta, illetve a Tarzan nyomán közhellyé váló nyáladzó egybites kannibál helyett király szuperképességekkel rendelkező, ráadásul határozottan szexi mainstream hősként jelent meg. (Még a negyvenes évek vége felé egyszer

16 / FilmMagazin

bepróbálkozott egy jóember egy kizárólag néger hősöket felsorakoztató képregény-sorozattal All-Negro Comics címen, de ez olyannyira nem lett sorozat, hogy egyetlenegy kiadást ért megZ) Elég szerencsétlen módon a szélsőséges nézeteket valló és az erőszaktól sem visszariadó Fekete Párduc párt is épp 1966ban robbant be a köztudatba. Az alkotók hiába tiltakoztak a felvetés ellen, hogy az egyik a másikról kapta a nevét, vagy a másik az egyikről, esetleg mindkettő magától a sátántól, ezért egy ideig kísérleteztek még a Fekete Leopárd névvel is, de ezt valahogy nem lehetett lenyomni a nép torkán, így végül maradt a párduc. (Azért azt elképzelem, ahogy a születőben lévő párt főemberei öszszedugják a fejüket, hogy „hát gyerekek, kéne valami baromi ütős név, amiben benne van, hogy feketék meg erősek vagyunkZ fekete kávéZ á nem jó, az nem ÚGY erősZ fekete mambaZ az se jó, nem mindenki zoológusZ fekete párducZ EZ AZ.” Stan Lee meg ott guggol az ablakuk alatt és csendben káromko-

kodikZ) A Fekete Párduc eredetileg a Fantasztikus Négyessel együtt lógott, de hamar találkozott Amerika Kapitánnyal is (konkrétan 1968ban). Akkoriban még Wakandában lakott, a vibránium-készleteiről híres hangulatos kis afrikai országban.

(Mint tudjuk, vibrániumból Amerika Kapitány híres pajzsa, de vibránium szálak erősítik a Párduc sztreccsruháját is, azért pattan le róla a légvédelmi lövedék.) A karakter aztán hamarosan New Yorkba költözött, és a Bosszúállók tagja lett. Ahonnan aztán egy amerikai feleséggel, Monicával az oldalán visszaköltözött Afrikába.

Ahonnan aztánZ A Fekete Párduc divatos képregényhőshöz méltóan követhetetlen számú képregényben, történetvonalban, stb. szerepelt, viszont ami kiemelte a

>> A MARVEL

SOKAT TŰNŐDÖTT AZON, HOGY NÉGERES FILMET MÁRPEDIG CSAK NÉGER RENDEZŐVEL ÉS NÉGER FORGATÓKÖNYVÍRÓVAL LESZ ETIKUS LEFORGATNI (AMI, HOGY EGÉSZEN ŐSZINTE LEGYEK, KICSIT PONT OLYAN, MINT A RASSZIZMUS, CSAK FORDÍTVAV). VÉGÜL A RENDEZŐ A CREED-DEL VIHAROS SIKERT ARATÓ RYAN COOGLER LETT, AKI A FORGATÓKÖNYVET AZ AMERICAN CRIME STORY-T JEGYZŐ JOE ROBERT COLE-LAL KÖZÖSEN ÍRTA (SZÓVAL TOTÁL ETIKUS LETT A FILM, NA). <<

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR többiek közül, az a 13 részes Panther’s Rage volt – ez volt az első olyan képregény-sorozat, melyben egy komplett, önálló, regényszerű történet rajzolódott ki, messzemenően árnyalt mellékszereplőkkel, brutális akcióval, komoly motivációkkal, hasonlókkal. (Ez már csak azért is szép teljesítmény volt, mert eredetileg a szerzőket arra kérték fel, hogy a beszédes című Jungle Action sorozatba tegyenek már bele valamit, ami egy kicsit eltér a „nagy fehér bwana fölényesen lenyomja a balfék őslakókat” illetve a „Tarzan klónja vagyok, de lécci ne vegyétek észre” motívumoktól). Élőszereplős filmben párducunk viszonylag későn jelent meg (pedig Wesley Snipes már 1992-ben felvetette, hogy hát ő akkor szívesen), az Amerika Kapitány – Polgárháborúban találkozhattunk vele először, ahol olyan jó benyomást tett a pénz-

tárcákra, hogy rögvest kitaláltak neki egy önálló filmet is. (Az igazat megvallva egyébként már 2005-ben belengették a dolgot.) A Marvelnek vannak fura meglátásai, tőlük származik az a hivatalos nyilatkozat is, mely szerint „Ha A Galaxis őrizői volt a Marvel Star Wars-sza, akkor a Fekete Párduc lesz a stúdió James Bondja”. Az biztos, hogy lendületes akciófilmre számíthatunk, de hogy mennyi kémkedés meg látványos női díszlet lesz a hentelés mellé, az még kérdéses. A történetet egyelőre titok övezi, annyit lehet tudni, hogy a hős visszatér Wakandába, ahol meg kell küzdenie régi ellenfeleivel és mellesleg meg kell akadályoznia egy világháborút. A Fekete Párducot nyilván most is Chadwick Boseman alakítja. A Párduc húga (Letitia Wright) az, aki Q szerepét tölti be a filmben, és mindenféle hasznos kütyüvel látja el a főhőst. A gonosz

TALÁN KÉSŐBB LÁTJUK VISZONT NICK FURY-T, MINT AMIRE SZÁMÍTANI LEHETETT Nick Fury utoljára a Bosszúállók: Ultron korában bukkant fel 2015-ben, és nagyon úgy néz ki, hogy a közkedvelt karakterrel. végül a kilencvenes években játszódó Marvel Kapitány moziban fogunk újra találkozni a címszereplőt alakító Brie Larson oldalán, Sokan azt hitték, hogy a 2019ben érkező produkcióig még viszontlátjuk a karaktert a Bosszúállók: Végtelen háborúban is Samuel L. Jackson elmondása szerint azonban nem keresték őt meg egyik közelgő Avengers-film kapcsán sem. „Nem vagyok benne a Bosszúállók harmadik és negyedik részében. Most forgatják őket, de idáig nem csörögtek rám miattuk. Azt sem engedték, hogy a Fekete Párducban feltűnjek. Én meg azt kérdeztem: Hogy csinálnak egy fekete Marvel-filmet úgy, hogy abban Nick Fury nem bukkan fel?”

18 / FilmMagazin

A film helyszínéül szolágló fiktív ország, Wakanda nevét egy kenyai törzs neve, a Wakamba (Kamba) inspirálta.

ellenlábas az a Killmonger (Michael B. Jordan), aki a fentiekben említett Panther’s Rage-ben tűnt fel először.

Egy olyan szupergonoszról van szó, aki kemény edzéseknek köszönheti kivételes erejét és harci képességeit. Az eredeti történetben, és valószínűleg a filmben is megpróbálja megpuccsolni a Fekete Párduc uralmát Wakandában. Segítője az Ultron korában megismert Ulysses Klaue, akinek akkor sajnálatos módon lejött a karja, de mostanra kapott egy menő műkezet, amivel kunsztokat is tud csinálni (Andy Serkis, ismét a saját arcában), fegyvercsempész és vándorfilozófus (utóbbi nem biztos, de állítólag az a legnagyobb problémája a wakandai helyzettel, hogy az uralkodót és rendszerét képmutatónak tartja). A helyi erők női különosztagát, a Dora Milajét Lupita Nyong’o (12 év rabszolgaság) vezeti ellenük.

A Marvel sokat tűnődött azon, hogy négeres filmet márpedig csak néger rendezővel és néger forgatókönyvíróval lesz etikus leforgatni (ami, hogy egészen őszinte legyek, kicsit pont olyan, mint a rasszizmus, csak fordítvaZ). Végül a rendező a Creed-del viharos sikert arató Ryan Coogler lett, aki a forgatókönyvet az American Crime Story-t jegyző Joe Robert Cole-lal közösen írta (szóval totál etikus lett a film, na).

A Fekete Párducot mindenhol forgatták, csak Afrikában nem. Alapvetően amerikai stúdiókat vettek igénybe, de egy sor jelenetet, így egy hétszáz főt és száznál több autót felvonultató autós üldözést is DélKoreában vettek fel.

A filmet Amerikába hatalmas várakozás övezi, viszont jó kérdés, hogy a karakter személyes varázsa és a történet elég lesz-e ahhoz, hogy nálunk is eladja a dolgot.

A FEKETE PÁRDUC RENDEZŐJE ÁLDJA A MARVELT A RENGETEG KREATÍV SZABADSÁGÉRT Ryan Coogler rendkívül elégedett nemcsak a végeredménynyel, de az elvégzett munkával is: „Hihetetlen mennyiségű kreatív szabadságot kaptam. Úgy gondolom, hogy a legjobb része a közös munkának ezzel a stúdióval az az, hogy jó a kommunikáció és mindig úgy érzem, hogy ezt együtt csináljuk. Folyton azt érzem, hogy mindketten ugyan azt a filmet akarjuk elkészíteni és annak a filmnek a lehető legjobb verzióját. Szóval ezek a tapasztalataim."

Stáblista Rendező: Ryan Coogler Főszereplők: Chadwick Boseman, Michael B. Jordan Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2018. február 15.

FilmMagazin / 19

KRITIKA A HÓNAP FILMJE „A színészek mellett sem mehetünk el szó nélkül, mert valami elképesztő, amit műveltek. Frances McDormand élete alakítását nyújtja, Woody Harrelson szuper, mint mindig, Sam Rockwellnek pedig instant Oscar jár ezért a szerepért, megjegyzem, régóta érik neki, mert fantasztikus színész. Peter Dinklage-et pedig kifejezetten jó volt látni a Trónok harcán kívül.” >> 26.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Az őszinteséget és letisztultságot is tessék komolyan venni!

Utóbbit azzal éri el, hogy filmjének nincs érdemi története, avagy jól behatárolható narratívája, mégis megállíthatatlanul tart egy könnyfakasztó végkifejlet felé, és a fináléban garantáltan elmorzsol az ember egy-egy könnycseppet. előbbit pedig azzal, hogy főszereplőknek gyerekeket tesz meg.” >> 24.

KELLEMES MEGLEPETÉS „Izgalmas motívumok, nagyszerű színészi alakítások a fő és mellékszerepekben is és egy nagykönyv szerinti forgatókönyv / rendezés, ami már rögtön az év elején visszaadja Hollywoodba vetett hitünket.

Jessica Chastain-t ezért az alakításáért immár ötödik alkalommal jelölték Golden Globe-ra és ha így folytatja, a harmadik Oscar-jelölés is meg lesz.” >> 22.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 21

KRITIKA

ELIT JÁTSZMA Az Elit játszma óda a maximalizmushoz, ahogy a főhőse, úgy az alkotók is a legtökéletesebb munkára törekedtek. Írta: H. Kéri Anita

A

aron Sorkin (Az elnök emberei, a Híradósok, A közösségi háló) Oscar-díjas forgatókönyvíró ezúttal is minőségi alapanyagot hozott össze Molly Bloom pókerhercegnő önéletrajzi könyvéből, mindezt pedig végül saját maga rendezésében vitte vászonra. A két óra húsz perces film tipikusan az a fajta sztori, aminek ha utánanézek,

22 / FilmMagazin

nem feltétlenül rohannék a moziba érte, hogy testközelből megtudjam, milyen lehet hollywoodi hírességeknek és New York-i pénzembereknek illegális pókerjátszmákat rendezni, de ahogy elhangzik az első mondat – majd az azt követő információzápor – úgy rántja be azonnal az ember figyelmét és érdeklődését a történet. Mert főhőse bizony győztes-

nek született. És ahogyan ezt saját maga is megfogalmazza: az, hogy miben, az már részletkérdés.

Kicsit furcsa érzés olyan emberről életrajzi filmet nézni, aki saját maga is részt vesz a film promó körútján és emiatt biztos vagyok benne, hogy jó adag bűntudat és önigazolás is került a történetbe. De ugyanakkor igazán izgalmassá és pikánssá is

A forgatókönyvíró-rendező, Aaron Sorkin is feltűnik az egyik jelenetben a pókerasztal mellett.

teszi a helyzetet, hogy a többi karakter is valós személyeken alapszik – egyesek többől összegyúrva. Ennek ellenére nem megy le a történet bulvárba – legalábbis nem ezen van a hangsúly. Molly Bloom ugyanis hiába tud egy szakajtónyi terhelő sztorit híres és befolyásos emberekről, nem használja fel sem zsarolásra, sem a saját hátsója védelmében. Ügyvédjével (Idris Elba) együtt mi is kissé kétkedve hallgatjuk magyarázatát a szövetségi bűncselekmény elkövetésének vádjára, hogy aztán végül kirajzolódjon a kép egy önmagával törődő, önző és elkényeztetett közegről. Molly – miután tönkre teszik –, hogy pénzt szerezzen, könyvet ír az útjáról, hogy hogyan vált egy senkiházi titkárnőjéből luxus játszmák hírhedt házigazdájává.

Ugyanezen könyvön alapszik a film forgatókönyve is, sőt még a történet megfilmesítésről is szó esik benne.

Kicsit kellemetlen belegondolni, hogy akkor mi ezt most jó eséllyel csak azért nézzük, hogy a főhős a jogdíjakból rendezni tudja a tartozásait.

Jessica Chastain egy nagyon árnyalt portrét rajzol meg egy olyan emberről, akit születésétől kezdve győzelemre kondicionált az apja.

Molly-t nem könnyű eltántorítani céljaitól, ez már gyerekkorában kiviláglott, amikor egy borzalmas baleset után, műtött gerinccel továbbra sem adta fel olimpiai álmait. Amikor ez a karrier végképp derékba tört, ott is sikert ér el, ahova eredetileg csak az élet sodorta. De az életben mindig vannak buktatók, legyen az

egy faág, más emberek önzősége vagy a legrosszabb, saját magunk.

Ez utóbbi aspektust véleményem szerint kicsit el lett kenve és alapvetően nem az önmarcangolást helyezte fókuszba a rendező, de ez nem feltétlenül baj. Mert az inspiráló üzenet így hasít át igazán, hogy csak az veszít, aki abbahagyja a próbálkozást.

Pusztán nézői szempontból olyan izgalmas történetmesélést kapunk, hogy felmerül bennem, hogyha így tálalják, egy víztisztaság mérő labor hétköznapjairól is megnéznék egy három órás drámát. Bevallom őszintén, semmit nem tudok a pókerről, csak ami az amerikai mozgókép gyártásnak köszönhetően szivárgott hozzám. Ennek ellenére köröm rágva izgultam a játszmákon, amelyeket rövidre és gyorsra vágott Sorkin, miközben Chastain pergő nyelvvel magyarázza a laikus közönségnek, hogy mi történik, melyik lapjárás mit jelent a játékosok számára és melyik balekért aggódjunk a legjobban.

A játszmák résztvevői igen színes társaság, számos érdekes motivációval és már ez a sok kis történet, arckép is leköti az embert, mintha mi magunk is ott pörögnénk esténként közöttük, Molly-val együtt a bizalmukba férkőzve. Hogyan tud érvényesülni egy nő a férfivilágban pusztán az eszére hagyatkozva? Mi köze van mindehhez az apa-lánya kapcsolatnak? Érdekes párhuzamot von és egyben két szemszöget biztosít Molly-nak is és a nézőknek is, ahogy Kevin Costner-t – túl sokat követelő szülőként – Idris Elba ha-

BÜNTETÉS FELFÜGGESZTVE Mivel szövetségi bűntényt követett el, Molly Bloom alapesetben nem teheti be a lábát Kanadába. Csakhogy a film világpremierjét Kanadában tartották. Marketing szempontból pedig fontos volt, hogy Bloom is részt vegyen az eseményen, a hatóságok 48 órára felfüggesztették a tilalmat. sonlóan magas elvárású, de láthatóan végletekig törődő apafigurája mellé helyezi.

Izgalmas motívumok, nagyszerű színészi alakítások a fő és mellékszerepekben is és egy nagykönyv szerinti forgatókönyv / rendezés, ami már rögtön az év elején visszaadja Hollywoodba vetett hitünket.

Jessica Chastain-t ezért az alakításáért immár ötödik alkalommal jelölték Golden Globe-ra (ebből egyet meg is kapott a Zero Dark Thirty-ért) és ha így folytatja, a harmadik Oscar-jelölés is meg lesz.

85% Stáblista Rendező: Aaron Sorkin Főszereplők: Jessica Chastain, Idris Elba, Kevin Costner Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2018. január 1.

FilmMagazin / 23

KRITIKA

FLORIDAI ÁLOM Gyermeki életképek. Írta: TomPowell

N

em véletlenül használtam a fenti kis kifejezést. Talán néhányan emlékeznek még az Életképek nevezetű kis sorozatra az egykor szebb napokat látott közszolgálati tévében. Leginkább annyi volt a különbség a kereskedelmi tévéken futó magyar szappanoperákhoz képest, hogy nem az jelentette benne a konfliktus forrást, hogy ki kivel feküdt össze, vagy kit öltek meg (esetleg tettek erre kísérletet), mindamellett Jászai- és Kossuthdíjas színészek, érdemes művészek játszottak benne abszolút természetességgel. Persze a magyar rögva-

24 / FilmMagazin

lósághoz képest még így is egy modoros kis hazugság volt, de jól eső hazugság és a fent említett "riválisokhoz" képest valóban életszerűbb volt, hogy nem bukkant fel benne Magdi anyus szelleme. És hogy miért hozok fel egy magyar sorozatot egy kis amerikai független filmről tárgyalt kritika bevezetőjében? Mivel előbbi címe rettentő kifejező, és mert Sean Baker filmje hihetetlen energiát sugároz magából amellett, hogy fájdalmasan "életszerű". És mit értünk az alatt, hogy életszerű? Általában emberek szenve-

dését, fájdalmas drámát, dokumentarista stílusban, ne adj Isten, valamilyen kisebbségre fókuszálva.

Részben igaz ez Baker legújabb rendezésére is, amely sok szempontból folytatja előző mozijának, a Tangerine-nek a témáját: a perifériára szorult emberek minél hitelesebb és ezzel együtt szerethető bemutatását. Csakhogy a Tangerine akármennyire is volt minőségi alkotás, az átlag moziba járóban elsősorban két tényező miatt maradt meg, amelyből mindkettő elegendő volt ahhoz, hogy meg se nézze, csak látatlanban elítélje: az egyik, misze-

A film eredeti címe (The Florida Project) arra utal, hogy így hívta Walt Disney azt a beruházást, ami végül Disneyland lett.

rint a teljes filmet iPhone-okkal rögzítették, míg a másik, hogy transzvesztitákat állított a középpontba.

A Floridai álom azonban nem "hivalkodik" semmi ilyesmivel és Baker minél őszintébben és letisztultabban koncentrálhat a társadalom szélére sodródott emberek mindennapjaival. És mind a kettőt – azaz őszinteséget és letisztultságot – tessék komolyan venni! Utóbbit azzal éri el, hogy filmjének nincs érdemi története, avagy jól behatárolható narratívája, mégis megállíthatatlanul tart a film egy könnyfakasztó végkifejlet felé – és a fináléban garantáltan elmorzsol az ember egy-egy könnycseppet – előbbit pedig azzal, hogy főszereplőknek gyerekeket tesz meg.

Pontosabban csak egyet, a cserfes és életrevaló Moonee-t (Brooklyn Prince zabálnivaló), aki Orlando luxus vidámparkjainak árnyékában, egy lepukkant kis szállodában tengeti mindennapjait, inkább felelőtlen nővérként, semmint felelősségteljes szülőként funkcionáló anyjával, Halley-vel (Bria Vinaite remek), miközben kis barátai minden kis kalandját szúrós szemekkel az aranyszívű gondnok, Bobby (Willem Dafoe sosem volt még ennyire természetes) felügyeli. A legfőbb ereje a filmnek

pedig ebben az egyszerűségében rejlik: hogy elsősorban Moonee és kis barátai gyermeki ártatlanságán keresztül láttatja a világot: a szülői felelőtlenséget, az anyagi gondokat, a nyomort, ezzel együtt a gondviselést, a barátságot egyaránt, és hogy mindezek mellett – avagy mindennek ellenére – hogyan lehet mindenben megtalálni az örömöt.

Az embernek a film nézése közben olyan érzése támad, mintha pár napra maga is megszállna ebben a kis motelben és megismerkedne a helyiek ügyes-bajos – és nem egyszer hangos, harsány – dolgaival.

Talán sokunknak voltak, avagy vannak olyan lakótelepi ismerősei, akik olyannyira belakják életterüket, hogy a szemközti lépcsőházból is ismernek minden alakot a jóravaló, kis nyugdíjából tengődő Mari nénitől kezdve, a shaftes Gáboron keresztül a három gyerekes Hajnalkáig.

Baker, ha úgy tetszik, ezt a "panelproli" életérzést adja vissza tökéletesen, de mivel gyerekeken keresztül láttatja mindezt, akikben nincsen semmiféle előítélet, ezért szereplői felett sem ítélkezik. Csak ábrázolja őket hol gyarló, hol szeretetteljes valójukban, miközben újra átéljük, milyen is volt gyerekként egy

tűzijátékban éppúgy meglátni a csodát, mint a barátokkal együtt fagyizni, vagy rohangálni a tikkasztó nyári melegben.

Minderre pedig rásegít Baker dokumentarista, a befejezésig a hatásvadászatot nélkülöző stílusa éppúgy, mint szereplői abszolút természetessége, és ha néha fókuszálatlannak is tűnik a film (talán pár perccel lehetett volna rövidebbre venni) az a furcsa kontraszt áll fenn a befejezését követően, hogyha tehetnénk, újra elmerülnénk annak rögvalóságában, csakhogy utána úgy járkáljunk a felhők felett, mintha álomból ébredtünk volna. Ugye, hogy mikre nem képes a gyermeki ártatlanság? Ilyen kis csodákat teremtenek.

90% Stáblista Rendező: Sean Baker Főszereplők: Willem Dafoe, Brooklynn Prince, Bria Vinaite Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2018. január 18.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

HÁROM ÓRIÁSPLAKÁT EBBING HATÁRÁBAN A frissen négy Golden Globe díjat nyert hosszú című film tényleg ennyire jó lenne? Nos, még annál is sokkal jobb! Írta: Péter Zsombor

M

artin McDonagh rajongójaként borzasztóan vártam a Három óriásplakát Ebbing határábant, az év egyik legnagyobb dobására számítottam. Nagyon közel áll hozzám az Erőszakik és a Hét pszichopataZ rendezőjének világa, stílusa, kifejezésmódja. Legújabb munkája kicsit más, mégis, aki már látta valamelyik korábbi filmjét, nagyjából tudja, mire számítson. Ezt pedig a lehető legjobb értelemben kell venni.

Mildred (Frances McDormand) lányát hét hónappal ezelőtt megölték, a rendőrségnek nem sikerült elfognia a tettest. A gyászoló és dühös nő megunja a tétlenséget és óriásplakátokon keresztül vonja felelősségre a hatóságokat, amiért nem tettek meg mindent az ügyben. Ez persze nem tetszik a rend őreinek és egy igen csúnya viszály alakul ki a felek között.

A történet most is találó, fajsúlyos és igen merész. A helyszín a címszereplő déli kisváros, tele egyszerű emberekkel, így a plakátoknak hamar híre megy. Az esetet felkapja a média, a felek egymásnak esnek.

Mildred igazságot akar vagy le-

26 / FilmMagazin

galábbis valamit, amibe kapaszkodhat, a köztiszteletben álló rendőrfőnök pedig bizonyítékok hiányában tehetetlen. A város együtt érez a nővel, ellenben nem támogatja a hatóságok gyalázását. Ezt az ördögi kört ragadja meg szenzációsan McDonagh, de nem elégszik meg ennyivel és sokkal mélyebbre ás. A Három óriásplakát egy fekete komédia, véresen komoly témákkal. Ezt a két elemet piszkosul nehéz összeegyeztetni úgy, hogy működőképes filmet kapjunk. Jelen esetben mégis csuklóból sikerült és egy igen extrém érzelmi hullámvasúton találjuk magunkat. A humor olykor kínos, máskor kacagtató, de mindig ott lappang a háttérben a fájdalom. A másodperc tört része alatt törünk ki nevetésben, vagy épp fagy le az arcunkról a mosoly.

Ebbing nem az a kisváros, ahol úgy intézik a dolgokat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A legjobb példa erre a rasszista rendőr, Dixon (Sam Rockwell) karaktere, minden tekintetben. Igazi kókler, aki bálványozza a főnökét, meggondolatlanul cselekszik, és rendre bajba keveri magát. Mégis ő a film egyik

Frances McDormand sokat vacillált azon, hogy elvállalja-e a szerepet, ami kifejezetten rá írtak, de végül a férje hatására igent mondott.

ütőkártyája, hihetetlen jellemfejlődésen megy keresztül, s noha egy suttyó marad, teljesen másként tekintünk rá idővel. McDonagh nem söpri a szőnyeg alá a problémákat és olyan témákról beszél, amikről manapság sokan nem mernek. Ez kezdetben végtelenül közhelyesnek hat, de szerencsére szó nincs felületességről. Sokkal profibb ő annál, mintsem ilyen amatőr hibákat vétsen. Ezt támasztja alá a briliáns forgatókönyv, ami megkockáztatom évek óta a legjobb hollywoodi munka. Koherens, változatos és nem hiányoznak belőle a csavarok sem.

Első látásra olyan semmisnek tűnő szituációkat képes meghökkentő elemekkel feldobni, hogy a néző csak kikerekedett szemekkel mered előre. Jó példa erre a kihallgatás, a főnök döntése vagy a báros jelenet.

McDonagh még az annyira elcsépelt üzenetet is zseniálisan tudja közölni, hogy az erőszak nem old

meg semmit és szeretettel sokkal többre megyünk. Nem rágja a szánkba a mondanivalót, hanem pazar dialógusaival és fordulataival éri el a kívánt hatást. Egyedül talán a zárásnál éreztem, hogy lehetett volna kicsit velősebb, de a higgadt és nyitva hagyott epilógus sem rossz, szimplán egy olyasfajta befejezésnek jobban örültem volna, mint mondjuk az Erőszakik esetében.

A színészek mellett sem mehetünk el szó nélkül, mert valami elképesztő, amit műveltek. Frances McDormand élete alakítását nyújtja, Woody Harrelson szuper, mint mindig, Sam Rockwellnek pedig instant Oscar jár ezért a szerepért, megjegyzem, régóta érik neki, mert fantasztikus színész. Peter Dinklage-et pedig kifejezetten jó volt látni a Trónok harcán kívül.

Itt az Oscar szezon, jönnek a jobbnál jobb filmek, de aki meg akarja fejelni McDonagh moziját, annak fel

kell kötnie a gatyáját. Aki vevő a különleges, merész témájú alkotásokra, az garantáltan jó lóra tesz a Három óriásplakáttal.

Vicces, ugyanakkor tragikus, szórakozott, mégis teljes mértékben komolyan vehető. Amíg léteznek ilyen alkotók és alkotások Hollywoodban, addig van okunk reménykedni, mert a mozi él és virul, csak épp másféle óriásplakátokkal kell felhívni rá a figyelmet.

90% Stáblista Rendező: Martin McDonagh Főszereplők: Frances McDormand, Sam Rockwell Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2018. január 25.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

A LEGSÖTÉTEBB ÓRA Gary Oldman a Golden Globe után az Oscarért is bejelentkezett az elmúlt évek egyik legfenomenálisabb alakításával. Írta: Török Tamás

A

második világháború korai időszakában járunk, amikor is a német erők Hitler vezetésével sorra kényszerítették térdre Európa nagyhatalmait. Mindeközben Anglia a krízishelyzet közepette új miniszterelnököt talált a kegyvesztett Neville Chamberlain helyére, akinek nem kisebb feladata lesz, mint dönteni: megkezdik a béketárgyalásokat a könyörtelen diktátorral, vagy az esélyek szomorú számait figyelmen kívül hagyva szembeszállnak a német erőkkel. A legendásan csengő név, Sir Winston Churchill szerepében pedig nem más varázsol el minket, mint a nagyszerű Gary Oldman.

28 / FilmMagazin

Annyit már elöljáróban elárulhatok, hogy A legsötétebb óra már csak műfaját és stílusát figyelembe véve is egy megosztó darab lesz. A rendező, Joe Wright leghíresebb filmjei közé tartozik a 2005-ös Büszkeség és balítélet, a két évvel későbbi Vágy és vezeklés, valamint a 2012es Anna Karenina is, melyek azért egy szép képet adnak a 45 éves brit rendező stílusáról. A legsötétebb óra Chamberlain lemondásának pillanatától meséli el nekünk a második világháború talán legkritikusabb időszakát, teszi mindezt Winston Churchill fókuszba helyezésével.

Wright egy nagyon tudatos rendezést tett le az asztalra, mely egy-

szerre erősíti a lassú és feszült filmek táborát is, ami viszont igényli, hogy a néző érdeklődjön a téma iránt. Az interneten nemrég felbukkant néhány frappáns videó, ahol Christopher Nolan Dunkirkjét ollózták össze A legsötétebb óra előzeteseivel, lévén utóbbi cselekményének leghangsúlyosabb részét szintúgy a Dinamó hadművelet képezte. Nolan háborús eposzával szemben Wright filmje a döntéshozók szemszögéből mutatja meg a történteket, az pedig ennél fogva a film nem a látványvilágával, hanem a párbeszédekkel és az angol nyelv minden létező eszközével igyekszik majd elvarázsolni a nézőt.

Az alkotók a filmet John Hurt elmékének ajánlották, aki eredetileg Neville Chamberlain szerepét játszotta volna a produkcióban.

Nem tudom tovább halogatni, muszáj beszélnünk Gary Oldman játékáról. Először is fel kell fogni, hogy a brit színésznek milyen elképesztő mennyiségű szövege, meg úgy alapvetően melója volt ezzel a filmmel, ugyanis A legsötétebb óra szinte egy pillanat erejéig sem veszíti szem elől Churchillt, a szónoki képességeiről is elhíresült, Hitler által is félt miniszterelnök pedig a legritkább esetben bocsátkozott csöndbe a vásznon. Wright rendezésének párbeszédei és monológjai kis túlzással egymaguk viszik előre a cselekményt, azokat mégis Gary Oldman emberfeletti alakítása teszi igazán élővé, emlékezetessé. A két úr fizimiskája ugyan semmi hasonlóságot nem oszt, és a maszkolásra sem mondanám azt, hogy a leghitelesebb, amit valaha láttam. Aztán előjött a színész az arc mögül.

Oldmanről eddig is tudtuk, hogy kitűnő karakterszínész, most viszont ténylegesen minden porcikájával átvedlett egy másik emberé, és hiába számít Churchill hálás szerep-

nek, Gary Oldman döbbenetes tehetségről számolt be jutalomjátéka során, újfent. Mivel személyesen nem ismertem Sir Winstont, nehéz olyanokról beszámolnom, hogy mennyire hű hozzá Oldman játéka vagy maga a film, az viszont biztos, hogy egy ennyire emberi, kiszámíthatatlan ámde szerethető, és nem utolsó sorban végtelenül izgalmas karaktert megteremteni igazán embert próbáló feladat.

A legsötétebb órába egy bizonyos értelemben nagyon nehéz belekötni, viszont Gary Oldman hibátlan alakítása rávilágít azokra a pontokra, amikor Wright rendezése túlzottan is Churchill karakterének erejére támaszkodik. A legsötétebb óra nem hajlamos arra, hogy ellaposodjon, a filmben mégis vannak olyan pontok, amikor az egész igazán elkezd működni, a nézőben pedig kalapál a szív. Aztán hirtelen ez félbeszakad, a film pedig folytatódik a maga lassú tempójában, amivel egyedül az volt az igazi problémám, hogy sosem jött el az a katartikus pillanat, ami miatt

évekig emlékeznék és ajánlgatnám Joe Wright filmjét. Így is ezt fogom tenni, viszont elsősorban Oldman játéka miatt. A legsötétebb óra egy minden tekintetben remekbeszabott történelmi-, vagy inkább életrajzi dráma lett, ami pont annak legnagyobb erényéhez nem tudott teljesen felérni. Én a magam részéről viszont hatalmas becsben fogom tartani, hogy ilyen színészi teljesítményeket élhetek meg, olyan kaliberű színészektől, mint például Kristin Scott Tomas, Stephen Dillane, és persze Gary Oldman.

80% Stáblista Rendező: Joe Wright Főszereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Lily James Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2018. január 18.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

THE COMMUTER – NINCS KISZÁLLÁS Liam Neeson megint akciózik, s bár fáradhatatlanul űzi az ipart, lassan ideje lenne elgondolkodni a nyugdíjba vonuláson. Legalábbis ami ezt a zsánert illeti. Írta: Péter Zsombor

J

aume Collet-Serra oroszlánrészt vállalt abban, hogy Liam Neeson-re 50 fölött akcióhősként tekintsünk. Az Ismeretlen férfi, a Non Stop és az Éjszakai hajsza után a The Commuter a negyedik közös munkájuk. Az eddigi művek a tisztességes iparos munkák színvonalát hozták, a sort pedig ezek után sem bontották meg, ami egyszerre jó és rossz hír.

Michael (Liam Neeson) üzletember, aki miután kirúgták, hazafelé tart a szokásos vonattal. Egy ismeretlen nő ül mellé és kér tőle egy apró szívességet. Mint kiderül az a szívesség nem is olyan apró, mint

30 / FilmMagazin

amilyennek elsőre tűnt.

Serra és Neeson közös munkái nagyjából ugyanúgy néznek ki, felépítésüket tekintve. Adott a váratlan konfliktus, amit kezelni kell. Mindig van egy megoldásra váró rejtély, és persze némi akciót sem árt tartalmaznia a cselekménynek. A The Commuter követi a bevett sémákat, ugyanakkor kifejezetten szórakoztató és érdekes a felütése. A sztori arra a tézisre épül, hogy a főhősnek meg kell találnia egy embert. Semmit nem tud róla, csak azt, hogy van nála egy táska és az állomást, ahol le kell szállnia. Izgalmas thrilleralapanyag, a mindenki gyanús tipi-

kus esete és Serra ezt ki is használja. Karakterei nem kimondottan egyediek, de mindenki jól elkülöníthető. Természetesen a leginkább gyanús sosem bűnös és a főhős bizonyítja feddhetetlenségét, de ez legyen a legnagyobb probléma. Sajnos nem így lett, de erről kicsit később. A film első fele meglepően jól működik. A néző Michaellel egyetemben keresi a válaszokat, miközben szorít az idő és meg kell találni a titokzatos személyt.

Ahogy áll össze a kép, úgy kerülnek elő a hibák is. A zsánerre jellemző logikai buktatók, még ha szembe is tűnnek, nem degradálják

A filmet eredetileg 2017. októberében mutatták volna be, de végül a stúdió elhalasztotta a premiert idén januárra.

drasztikusan az élményt. Ellenben amikor átmegy akciófilmbe, már egészen más a helyzet. Az a néhány bunyó, amit látunk kétségtelenül hatásos, leszámítva, hogy bántóan kerülik a vért és olyan pofonokat bírnak ki a felek, amik egy átlagember fejét letépnék. A pocsékul megszerkesztett CGI jelenetek és a fizika totális semmibe vétele már csak hab a tortán. Persze nem vártam tűpontos realizmust, szimplán bosszantó, hogy a remek kezdés után mennyire középszerbe fulladt a végeredmény.

A színészgárda igen impozáns, noha senkinek nem kellett megfeszülnie. Liam Neeson már csuklóból hozza a karaktert, Vera Farmiga szerepe nyúlfarknyi, de jó volt látni.

Akárcsak Patrick Wilson-t és Sam Neil-lt. Ez utóbbi szerepére nagyjából bárkit fel lehetett volna kérni, kár, hogy csak ennyi időt kapott a vásznon.

A The Commuter leginkább a Non Stopra emlékeztet, történetileg és kivitelezésben egyaránt. Nem lett rossz film, meglesz a maga a rajongói bázisa, mindössze tizenkettő meg egy tucat van belőle a piacon.

Nem mellesleg sokkal jobban muzsikál thrillerként, mint akciófilmként.

Szívesen elmerültem volna még a válaszok keresésében, az összeesküvés-elméletekben, a korrupciós témában, ehelyett átmentünk Bkategóriás csihi-puhiba. Serra úgy tűnik, megmarad tisztességes iparosnak, aki rendre gyártja a korrekt,

de nem kiemelkedő műveit, egyszer azonban kipróbálhatná, milyen a kevesebb néha több elve. Hátha akkor képes lenne valami olyat alkotni, amit nem felejtünk el egyből a film végét követően, a teremből kifele jövet.

60% Stáblista Rendező: Jaumet Collet-Serra Főszereplők: Liam Neeson, Sam Neill, Vera Farmiga Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2018. január 11.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

KICSINYÍTÉS Matt Damon kivételesen nem egy idegen világban, hanem Leisurelandben kerül bajba – 13 centisként. Írta: Török Tamás

A

lexander Payne, a Nebraska és az Utódok rendezője újfent a dramedyk zsáneréhez nyúlt, a Kicsinyítéssel pedig egy olyan ötletet dolgozott fel, amivel az elmúlt években nemigen foglalkozott Hollywood. Paul Safranek (Matt Damon) egy az amerikai alsóközéposztály polgárai közül, akinek ugyan nem kell amiatt aggódnia, hogy utcára kerül, felesége anyagi vágyait mégsem tudja kielégíteni.

Ekkor jön kapóra egy norvég kutatócsoport forradalmi megoldása a túlnépesedésre: nem egyszerűséggel lekicsinyítik a lelkes jelentkezőket testméretük 3%-ára, életüket onnantól fogva pedig egy mesterségesen kialakított, mikro-kolóniában élhetik.

Hogy ez miért éri meg az alanyoknak? Addigi vagyonuk, mely többnyire csak az életben maradást tette lehetővé, a kicsi emberek világában megtízszereződik: cseréld az autód yachtra, albérleted luxusvillára,

32 / FilmMagazin

gondjaidat pedig wellnessre.

A film előzetese hiába a komikus oldalát reklámozta Payne rendezésének, többről lesz itt szó, de először nézzük meg, mennyire mozgatja meg a néző rekeszizmát a Kicsinyítés. A koncepcióról nekem automatikusan az 1989-es Drágám, a kölykök összementek! ugrik be, ami a világot ugyan nem váltotta meg, máig hiánypótló szórakozást nyújt. A Kicsinyítés komikus elemei eleinte csak és kizárólag a jelenség abszurditására építenek, melyek a mikrokolóniába becsempészett emberméretű rózsáktól egészen a rasszZ "méretista" megnyilvánulásokig vezetnek. Utóbbitól vált egyértelművé, hogy a Kicsinyítés nem egyszerűen egy drámai elemekkel megfűszerezett vígjáték, hanem egy társadalmi szatíra, a kicsinyítés által felnagyítvaZ értitek.

Eleinte jókat nevetünk majd Paul kétségbeesett próbálkozásain, már

ami a miniatűr világba való beilleszkedést illeti, amit izgalmassá mégis az idilli, ámde mesterséges város megismerése tesz. A film durván egy óráig nagyon igyekszik megteremteni azt az érzést, hogy mindaz, amit látunk, pusztán egy apró része a valóságunknak. Ugyan ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, hiszen a cselekmény kontextusa nem fog önmagában történetet mesélni, a fényképezés és a vizuális effektek együttese mégis az utolsó percig kényeztetik a néző szemét, ami abszolút megadja a Kicsinyítés stílusát. Payne szerencsére érezte, hogy a kicsinyítés eszközével nem lehet végig kitölteni egy filmet, rendezésének második fele pedig egy közel 180 fokos fordulatot véve nemhogy félretette az idillt, de rögtön el is hozta a világvégét.

Paul megismeri újdonsült, rendkívül befolyásos és buli mániás szomszédját, Dusan-t (Christoph Waltz),

Kristen Wiig Reese Witherspoontól vette át Audrey Safranek szerepét.

Witherspoon korábban a Gimibosziban dolgozott együtt Payne-nel.

akin keresztül összetalálkozik a vietnami disszidenssel, Ngoc Lannal, akinek véletlenül eltöri műlábát, kárpótlásul aztán hetekig segít a nőnek és a mini-város kitaszítottjainak.

Teljes káosz. Viszont emiatt (is) borzasztóan érdekes alkotás a Kicsinyítés, és egy percig sem válik unalmassá. Mint vígjáték, végig jól szuperál a film, a poénok nincsenek túlhúzva, jól időzítettek, ízlésesek.

Matt Damon ugyan megint magát játssza, karakterével sokan képesek leszünk azonosulni, Christoph Waltz és Udo Kier pedig remekül segítik a történet előrehaladását, előbbi a film üde színfoltja, ahogy az általában lenni szokott. A vietnami menekültet alakító Hong Chan számos alkalommal mosolyt csal majd a néző arcára gyermeteg megnyilvánulásaival, a hölgy mégis erőszakosan sok lesz rövid időn belül, Paullal ellentétben érdemi fejlődést se nagyon produkál karaktere, ami számomra alaposan

rontott a film második felének élvezhetőségén. Márpedig a Kicsinyítés rendkívül sokat akart mondani, borzasztóan fontos dolgokról, én pedig egészen mostanáig nem tudom hova tenni azt.

Társadalmi szerepek, környezetvédelem, szellemi hazatalálás, az élet, mint mókuskerék és természetesen szerelem. Többek között ezekről, és még mennyi mindenről szeretett volna beszélni a Kicsinyítés, ami gyakorlatilag percenként vetett fel egy teljesen új gondolatot, így szerencsére nem igazán fogunk késztetést érezni óránk nézegetésére, a film idővel mégis zavarossá válik, annak esszenciáját, létrejöttének miértjét pedig végképp lehetetlen feladat megmondani. A Kicsinyítés fenntartja a figyelmet érdekes ötleteivel és hirtelen gondolatváltásaival, az érdemi mondanivaló, az igazi szatíra mégis elveszik eközben. Az élmény összességében szórakoztató, a filmben rejlő potenciált azonban nem sikerült teljes mértékben kiaknáznia Payne-nek, így a Kicsinyítés. ha ugyan szimpatikusan is, de a végére kisiklik, ezért csalódás.

70% Stáblista Rendező: Alexander Payne Főszereplők: Matt Damon, Christoph Waltz, Kristen Wiig Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2018. január 11.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

VISZLÁT, CHRISTOPHER ROBIN Minden idők talán legnépszerűbb gyermekkönyve, a Micimackó. Simon Curtis legújabb filmjéből az is kiderül, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy elkészüljön. Írta: Péter Zsombor

S

imon Curtistől nem áll távol az életrajzi film műfaja. Az Egy hét Marilynnel és a Hölgy aranyban után, ismét ehhez a zsánerhez nyúlt. Ezúttal Alan Alexander Milne egy életszakaszát vette górcső alá, többek között azt, hogy miként született meg a mű, amit ma Micimackóként ismerünk.

Milne (Domhnall Gleeson) az első világháborút megjárt veterán, aki feleségével és fiával elköltözik a nyüzsgő Londonból, remélve, hogy vidéken nyugodtan tud írni. A rideg és elidegenedett férfi egyre több időt tölt fiával, aki akaratlanul is segít leküzdeni apja traumáit. A felhőtlen játék közben pedig megszületik egy klasszikus.

A történet leginkább a családról, Milne és a fia kapcsolatáról szól.

Nem merül bele a háború borzalmaiba, a házasságba, mindebből csak pillanatokat csípünk el, ami egyfelől indokolt, másrészt kicsit felszínessé teszi a cselekményt. A lényeg szerencsére így is átjön, Curtis remekül lát bele a főhős és a fia életébe.

Egyértelműen a film legerősebb pontja, amikor szimpla játéknak érződik minden. Milne megnyílik és elszabadul a fantáziája. A gyermeki szórakozás üdítően hat vele együtt a nézőre is. Észre sem vesszük, miközben megelevenedik előttünk a Százholdas pagony és a már ismert mesefigurák. Ami az egyiknek kikapcsolódás, a másiknak az alkotás öröme. Ettől válik olyan megindítóvá és szívmelengetővé ez a szegmens.

Curtis természetesen nem feledkezett el az árnyoldalakról sem. Megjelenik a könyv, óriási siker és mindenki az igazi Róbert Gidát szeretné. Milne és a neje elmerülnek a

34 / FilmMagazin

hírnév világában, a kisfiú azonban nem érti, mi zajlik körülötte.

Ez egy mindig aktuális probléma, Hollywoodban főleg. Emlékezzünk csak hány gyermeksztár nem tudta feldolgozni a népszerűséget és menekült a drogokba, alkoholba. A komplett problémakörre fel lehetett volna építeni a filmet, Curtis azonban csak egy szeletkét mutat ebből.

Mi több, a legfontosabb éveket kvázi átugorja, erősen kurtítva ezzel a sztorin. Az utolsó harmadban rossz arányérzékkel keveri a lapokat a rendező, ellentmondásokba kergeti magát és olyan sablonos, valamint giccses elemekhez nyúl, amiket jóval árnyaltabban kellett volna ábrázolni. Így csak a szélsőségek maradnak. A sekélyes dráma, ami mindenáron ríkatni akar, és az örömkönnyes ölelkezés. Hatásvadászat, ami nyilván képes érzelmeket előcsalni a nézőből, de ahhoz kevés, hogy maradandó élményt nyújtson.

Domhnall Gleeson kimért alakítása olykor színpadias, de a karakter ezt kívánta meg. Margot Robbie remekelt a pezsgésért rajongó feleségként, Kelly Macdonald pedig

imádnivaló dadus. Sok múlt a fiatal Will Tilston játékán, de szerencsére tehetséges a fiú és ügyesen formálta meg a címszereplőt.

Curtis továbbra sem tud kiemelkedőt alkotni életrajzi filmek terén, de ez ne szegje senki kedvét. Tipikus korrekt drámát kaptunk, ami bár nem váltja meg a világot, mégis képes hatni az emberre. Egy érdekes történetet mesél el, ami egyszerre bájos, ártatlan, ugyanakkor sötét és kissé tragikus. A helyenkénti felszínessége ellenére is bátran ajánlható a felemelő emberi történetek kedvelőinek. Nem csak Micimackó rajongóknak.

65% Stáblista Rendező: Simon Curtis Főszereplők: Domhnall Gleeson, Margot Robbie Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2018. január 11.

KRITIKA

GENGSZTERZSARUK Szegény ember Szemtől szembenje. Írta: Péter Zsombor

H

a nagyon röviden akarnám összefoglalni a filmet, a nyitójelenet összegzésével tudnám legjobban megtenni. Látványos rablás, amiben feltörtnek egy páncélautót. Az már részletkérdés, hogy a jelenet elején feltépik a szélvédőt, a következő pillanatban pedig mintha mi sem történt volna a kocsival, szebb, mint újkorában. Hogy is van ez? Sajnos pont ilyen a végeredmény is, de vegyük szépen sorjában a dolgokat. Nick (Gerard Butler) a címszereplő rendőrosztag vezetője.

A legkeményebb arcok, akik más szabályok szerint játszanak. Hogy rájuk miért nem vonatkoznak a törvények, nem derül ki, csak annyi, hogy iszonyatosan menők, hiszen bőrkabátban járnak és tele vannak tetoválásokkal. Közben persze ők is emberek, elvégre családjuk van, ami romokban hever a munka miatt. A másik oldal nemkülönben "gondosan" kidolgozott. A bűnözők minden eddiginél nagyobb dobásra készülnek, testvérként tekintenek a másikra, ugyanakkor mindent sutba képesek dobni, ha arról van szó. A két fél macska-egér küzdelme nagyjából kimerül a férfiasság méregetésében, egyébként próbálnak valamiféle konfliktust csempészni a cselekménybe, sikertelenül. Az egészben

pedig az a legrosszabb, hogy borzasztóan érezni Michael Mann zseniális klasszikusa, a Szemtől szemben hatását. Az összehasonlítást azonban ezzel a lendülettel be is fejezem, mert nincs értelme egy lapon említeni a két filmet.

Christian Gudegast rendező valami nagyon epikusat akart összerakni, erről árulkodik a majd két és fél órás játékidő, ami mondanom sem kell, indokolatlanul hosszú. Ez a sztori 100 percbe kényelmesen elfért volna, a magasröptű gondolatokat pedig hagyjuk a fenébe, koncentráljunk a szórakozásra. Sajnos a kettő együtt nem működött, a karakterek felszínesek, a bonyodalom nem elég árnyalt és a cselekmény is hemzseg a logikai buktatóktól. A kínosan primitív dialógusok és a folyamatos káromkodás sem javít az összképen, noha nem számítottam pszichológiai mélységekre, ennél azért többre vágytam.

Két tényező, ha nem is menti meg a Gengszterzsarukat, de mindenképp javítanak rajta. Az első az akciójelenetek. Nincs sok belőlük, de a rablásoknál és tűzpárbajoknál legalább érezni a feszültséget, a hangok és a látvány dinamikáját, az adrenalint. A másik dolog a befejezés. Egy egész meglepő csavart

sikerült írni a végére, ami, ha jobban belegondolunk, hemzseg a lyukaktól, de sikerült meglepnie, ennek pedig már önmagában is nagyon örültem.

Nincs kétségem afelől, hogy sokaknak igazi bűnös élvezet lesz a Gengszterzsaruk, de nálam két szék közt a pad alá esett. Próbálkozik tisztességgel, vannak remek pillanatai, de 140 percben egy ennyire felületesen elmesélt történetet vászonra vinni nagy luxus. Ha pedig nem akarna ennyire irgalmatlanul maszkulin és menő lenni, szimplán szórakoztatna, az égvilágon semmi baj nem lenne. Bár még így is jobb, mint Gudegast korábbi munkái (pl. Támadás a Fehér Ház ellen 2). Ki tudja, a következő filmje még korrekt is lehet.

50% Stáblista Rendező: Christian Gudegast Főszereplők: Gerard Butler, 50 Cent, Pablo Schreiber Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2018. január 18.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

A LEGNAGYOBB SHOWMAN Hugh Jackman újból dalra fakad a vásznon, közben pedig még a cirkuszt is feltalálja. Írta: Török Tamás

P

. T. Barnum szegény család sarja, aki az 1800-as évek Amerikájában pont egy tehetős háttérrel rendelkező hölgybe szeret bele. Ettől fogva életében nem csak a mindennapok átvészelése, de a lehető legideálisabb körülmények megteremtése is létfontosságú szerepet kap, hogy családja semmiből se szenvedhessen hiányt.

Barnum mindent feltesz hát, hogy olyan szórakozást nyújtson a leendő közönségnek, mint azelőtt még soha senki. Összeverbuvál néhány meghökkentő fizikai attribútummal bíró személyt, hogy velük hódítsa meg a világot, annak legelső cirkuszában.

A korrektség kedvéért leszögezném, hogy A legnagyobb showman

36 / FilmMagazin

igaz történetet dolgoz fel, ám a film során nem csak a képi világot illetően szabadul el a készítők fantáziája, szóval ezt a tényt érdemes a helyén kezelni. A filmet Michael Gracey dirigálta, akinek ez az első rendezése, ami azért kiemelendő, mivel A legnagyobb showman azonnal 3 Golden Globe-jelöléssel indított, így Hugh Jackman a 2012-es Nyomorultak után egy újabb sikeres musicalhez adhatja nevét. Kifejezetten szeretem a kosztümös, színes zenés filmeket, ám rendre tapasztalom, hogy a pazar látvány és hangzás közepette egy dolog nem jön át az ilyen alkotásokból: a lélek. Reménykedtem, hogy most más lesz a helyzet.

Vegyük sorra mindazt, amiben A legnagyobb showman garantáltan kiszolgálja majd a musicalre éhes nézőket. A cselekmény alapvetően a már jól ismert "felemelkedés, majd bukás" sémát követi, ami a teljes kiszámíthatóság ellenére is abszolút magával tudott ragadni. Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy Gracey rendezésének musical mivolta nem csak a film zsánerét határozta meg, de a cselekményre is közvetlen hatással volt, mert ugyan a klasszikus értelemben vett "cirkusz" nem egyenlő a zenés mulatsággal, a musicaleket jellemző pompa és öröm vitte magával a történéseket. Különösebb izgalmak a film utolsó harmadában már nem nagyon érhetik a

A való életben P.T. Barnum és Tom Thumb találkozott Victoria királynővel, de a többi Barnum előadója nem.

nézőt, picit kifullad addigra a történet, ám A legnagyobb showman színes látványvilága, dinamikus koreográfiája és a megunhatatlanul fantasztikus dalok olyan erővel tudják berántani a nézőt, amiről a cirkusznak, színháznak, esetünkben a mozinak minden esetben szólnia kellene.

A legnagyobb showman az emberi sokszínűség csodáját és fontosságát hirdeti, ez pedig amilyen mély gondolat, rendre annyira felszínesen kerül kifejezésre. Fájó bevallani, de A legnagyobb showman sem a kivételek táborát erősíti, hiába volt rám meglepően nagy hatással ez a bő másfél óra. A film legfontosabb üzenete, ami által maga a cirkusz is megszülethetett, a pazar összképbe belerondítva méltatlanul felszínesen lett elmesélve, hiába éneklik ki a tüdejüket háromméteres emberek és szakállas nők, a sokszínűség, mint olyan, megdöbbentően kevés szerephez jut a filmben, ellenben Barnum személyes vívódásaival.

Talán emiatt is érzem úgy, hogy A legnagyobb showman nagyon könynyen a musicalek azon kategóriájába eshet, amit az írás elején felvázoltam, ezzel a középszerűség homályába sodorva magát. Nos, ez volt a cikk objektív része, ugyanis nem hazudhatok: a dalokat rongyos-

ra hallgatom, a filmtől pedig repes a szívem.

Egy musicalről beszélünk, nyilván az egyik legfontosabb szempont, hogy mennyire működnek a dalok mind önmagukban, mind a cselekményben betöltött szerepüket nézve. A legnagyobb showman dalai egytől-egyig kiválóak, a végig jelenlévő dráma mellett is zavartalanul hirdetik az élet szépségét, és megmagyarázhatatlan módon töltik meg az ember szívét reménnyel. A dallamok fülbemászóak és emlékezetesek, Hugh Jackman pedig továbbra is a színészszakma egyik polihisztora, hiszen lubickol az ambiciózus P.T. Barnum szerepében, miközben hangjával magabiztos teljesítményt nyújt. Az egykori Disney tini sztárokat, Zendayát és Zac Efront kifejezetten szívderítő volt együtt látni, és mindketten újfent bizonyították, hogy van helyük a showbizniszben. A Rebecca Ferguson száján keresztül dalra fakadó, egykori The Voice versenyző Loren Allred egészen letaglózó dalt tudhat magáénak, míg a szakállas hölgyet alakító Keala Settle is joggal kapott Golden Globe-jelölést. A castingra nem lehet panasz, még úgy sem, hogy Hugh Jackman és Zac Efron alaposan elviszik a showt, a többiek a film második felére a két sztár mellett

már nemigen jutnak szóhoz.

Hiába látom, hogy sokaknál miért nem fog működni A legnagyobb showman, vagy azt, hogy néhányan joggal illetik majd olyan jelzőkkel, hogy felszínes vagy éppen giccses, nálam mégis nagyon működött az élmény. A már-már fantasyket idéző látványvilág, a kiszámítható, mégis érdekes cselekmény, Hugh Jackman karizmatikus játéka és léleksimogató dalok remekül működnek együtt. Nem fogja mindenki szeretni A legnagyobb showmant, aki viszont igen, az egy hatalmas mosollyal az arcán hagyja majd el a termet.

80% Stáblista Rendező: Michael Gracey Főszereplők: Hugh Jackman, Zac Efron, Rebecca Ferguson Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. december 28.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

JUMANJI: VÁR A DZSUNGEL Az új Jumanjinak köze nincs elődjéhez, csodák csodájára így is egy meglepően szórakoztató kis filmet kaptunk. Írta: Török Tamás

H

iába volt borzasztó fogadtatása az 1995-ös Jumanjinak, Robin Williams Hookjához hasonlóan az is előnyére öregedett, hiszen egy viszonylag nagy közönség szereti az említett filmeket, a magyar tévéadók pedig már-már unásig ismételgetik azokat. Számomra is egy kifejezetten kedves film az eredeti Jumanji, így enyhén szólva is szkeptikus voltam, mikor kiderült, hogy vígjáték formájában folytatják azt. Azonban a Rossz tanár és a Szexvideó rendezője, Jake Kasdan bizonyította, hogy még ő is tud szórakoztató filmet csinálni.

A történet elég ismerősen veszi kezdetét, lévén a Jumanji névre hallgató, rejtélyes társasjátékot újfent

38 / FilmMagazin

megtalálja egy mit sem sejtő fiatal srác, ám a ’90-es évek közepén inkább vonzzák a videojátékok, mintsem holmi kézzel faragott játék.

Jumanji "szelleme" gondol egyet, majd egy játékkazetta formájában igyekszik "játszatni" magát: sikerrel.

Ez azért fontos, mert ugyan a cselekmény hasonlóan indul, a film koncepciója teljes egészében más elődjénél, a két produkció gyakorlatilag csak nevében említhető egy lapon.

A Jumanji: Vár a dzsungel nem a játékot hozza el a mi valóságunkba, hanem a nézőt egyenesen abba a titokzatos világba repíti, ahol egykor Alan Parrish is tábort vert. Kasdan egyszersmind egy klasszikus videojáték köntösébe bújtatta a Jumanjit,

avagy állította szembe egyre nehezedő szintekkel a film négy főhősét.

Talán nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, a Jumanji: Vár a dzsungel nem a pazarul megírt történetéről lesz híres, lévén az egész nem több mint egy "szerezd vissza a titokzatos valamit, hogy visszaállítsd a békét és hazamehess" klisé, ami a koncepció által valahogy mégis sokkal befogadhatóbbá válik. Itt kezdődnek a meglepetések, ugyanis a Jumanji újragondolása egy komolytalan, ám annál szerethetőbb, néhol kifejezetten szellemes és "nerdy" vígjáték lett, ami a maga kis naiv módján zavarba ejtően aranyos tud lenni. A film humora alapvetően a négy beszippantott fiatal és az

Karen Gillian karakterének ruháját az egyik legnagyobb női videojátékos ikon, Lara Croft inspirálta.

avatárjaik közötti kontrasztra épít, ami felszínesebb nem is lehetne, mégis, a poénok sokszor roppant okosan vannak megírva. A videojátékok technikai velejáróit meglepően kreatívan építették bele a cselekménybe, vagy éppen használták magyarázatként néhány ordító logikai bukfencre, ami a Jumanji számos műfajtársában is ott van. Persze, nincs vígjáték, ahol ne csúsznának be gyengén megírt szituációk, és a Jumanji sem alkotja újra a műfajt, de az összhatás nagyon klappol, egészen az utolsó félóráig.

Erről majd később.

Ha valaki ránéz a Jumanji castingjára, akkor nagy valószínűséggel körvonalazódni fog előtte, hogy mégis milyen hangulatú produkcióra számítson. Mindenki azt hozza, amihez a legjobban ért, mindenesetre nevesítsük a szóban forgó színészeket, elvégre a film szinte mindent a jellemkomikumra tesz fel. Dwayne Johnson továbbra is borzasztóan karakteres és marha izmos, ám érzékenyebb oldalát is megmutatja, míg Kevin Hart a maga hiperaktív módján szüntelen zrikálja, ez pedig konstans mosolyt csalt az arcomra.

Jack Blacket vagy imádják az emberek, vagy teljes szívükből gyűlölik, ő viszont maradna sajátos szerepeinél, hiszen testében női lélek lakozik, ami abban a jelenetben éri el csúcspontját, ahol Johnsonnal és Harttal együtt próbálja meg elsajátítani az állva vizelés fortélyait. Eközben Karen Gillan továbbra sem tud mit csinálni erős jellemével, a Jumanjiban is inkább magát játssza,

azt is úgy, hogy inkább a többiek játékához asszisztál, ettől függetlenül a film egyik legjobban sikerült pár perce így is az ő nevéhez fűződik. Összességében remekül működnek együtt a srácok, de a film harmadik harmadára a Jumanji gyermeki ártatlansága és naivitással átitatott butácska hangvétele fizikailag válik fárasztóvá.

Említettem, hogy az új Jumanji egész ügyesen bánik a videojátékok sajátosságainak filmvászonra való átültetésével, viszont még így is sokkal többre lett volna szükség ahhoz, hogy a film végig érdekes maradjon. Megkockáztatom, a karakterek közti kémia és humorfaktor végig ugyanabban a minőségben pörög, a Jumanji: Vár a dzsungel főcselekménye mégis annyira fantáziátlan, hogy az utolsó harminc percet már igencsak nagy türelemmel kellett tolerálnom. Az első rész során csak közvetetten megismert dzsungel megvalósítása is csalódásként ért, a film egész képi világa nagyon élénk, már-már rikítóan színes, az egész setting túlontúl sterilnek hat. Feltételezem, ez tudatos rendezői döntés volt, a környezet maga mégis lehangolóan ingerszegény hatást kelt, rövid időn belül. A Jumanji maga pedig olyan, mint az az ismerősünk, aki csak és kizárólag nyájas hangsúlyban képes kommunikálni, ami eleinte ugyan tök cuki, de másfél óra után azért marha idegesítővé válik. Ez történt Kasdan filmjével is: szellemes, vicces, aranyos, meg úgy általában egy kellemes szórakozás, de ebben nincs

KEVIN HART ÚJRAFORGATNÁ ROBIN WILLIAMS MÁSIK KLASSZIKUSÁT IS A Pofázunk és végünk, a Központi hírszerzés és más vígjátékok sztárja A CinemaBlendnek adott interjújában elárulta, hogy Robin Williams mely klasszikusát támasztaná fel a legszívesebben egy remake formájában. „Maradnék a Robin Williams vonaton és azt mondom, hogy szívesen bújnék Mrs. Doubtfire bőrébe. A film mindkét karaktere elképesztő teljesítmény volt Williamstől, szívesen játszanám el ezt a szerepet.” Az 1993-as Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van Robin Williams, Sally Field és Pierce Brosnan szereplésével, Chris Columbus rendezésében mindösszesen 25 milliós költségvetésből több mint 440 millió dollárt termelt, így nem csoda, ha Hart ezt szemelte ki egy remake-re, azonban szerencsére egyelőre ez még csak az ő vágya, producerek még nem álltak be mögé.

kétórányi tartalom, ami sajnos ott hagyta a számban azt a bizonyos kesernyés ízt.

A Jumanji: Vár a dzsungel nem reformálja meg a vígjátékok zsánerét, ám még így is az elmúlt évek egyik leghumorosabb, egyben meglehetősen szerethető alkotása. Arra viszont senki ne számítson, hogy az első részt a címen és egy-két elég semmilyen utaláson kívül szellemileg is folytatja ez a film. Bevallom, így utólag talán jobb is, hogy az új Jumanji alcímet kapott számozás helyett, mivel végeredményében egy kellemes kikapcsolódásról beszélünk.

70% Stáblista Rendező: Jake Kasdan Főszereplők: Dwayne Johnson, Karen Gillan, Kevin Hart Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. december 21.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

EGY SZENT SZARVAS MEGGYILKOLÁSA Jöhet egy idegtépő nyomasztás? Nem? Pedig jön! Írta: Péter Zsombor

Y

orgos Lanthimos legújabb munkáját nagyjából a legutóbbi, A homár című filmje óta várom. Az a groteszk, fekete humorú, szatirikus disztópia, 2015 egyik legjobb alkotása volt és első blikkre az Egy szent szarvas meggyilkolása sem tűnt kevésbé különcnek vagy visszafogottabbnak. Az ínyencek tehát újfent dörzsölhetik a tenyerüket és azt kell mondanom, most sem éri őket csalódás.

Steven (Colin Farrell) sebész, feleségével és gyermekeivel él kényelmesen, mígnem egy nap feltűnik a fiatal fiú, Martin (Barry Keoghan), aki szokatlanul nagy érdeklődést mutat a férfi irányába. A kezdeti barátságos stílus és laza beszélgetések után kiderül mi a srác igazi célja, amikor is a dolgok váratlan fordulatot vesznek.

40 / FilmMagazin

A furcsa cím, illetve a történet váza a görög mitológiára épül, azon belül is Euripidész egyik művére, de a tragédia ismerete nélkül is teljes mértékben megállja a helyét a fim. A cselekmény teljesen átlagosan indul, sokáig nem is értjük mi lehet a probléma, csak a baljós hegedű és harmonikajáték figyelmeztet, hogy valami nincs rendjén. Steven és Martin találkozgatnak, mi több a sebész a családjának is bemutatja a fiút. Lanthimos komótosan csepegteti az információmorzsákat, aztán egyszer csak összeáll a kép. Kiderülnek a motivációk, melyeket olyan nemes egyszerűséggel közölnek a felek, mintha csak a napi rutint foglalnák össze. Pedig a tét egyáltalán nem kicsi, sőt olyan tényezők játszanak benne közre, mint a bűnbánat, szánalom vagy a bosszú. Fokozato-

san lesz egyre komorabb az összkép, mígnem az utolsó harmadban elhatalmasodik az őrület. Stevennel egyetemben mi nézők is egy idegtépő játékot élünk át, melyben mindenki megfizeti az adósságát.

Lanthimos hasonlóan A homárhoz, most sem rest sokkolni, ezt azonban a legritkább esetben teszi vizuálisan. Az egész filmet körbelengi egyfajta groteszk stílus, ami egyszerre briliáns és frusztráló. A szereplők gépies hanghordozása, a zavarba ejtő, már-már kínos dialógusokkal és szituációkkal, nem könnyítik meg a néző helyzetét. Persze Lanthimos nem is közönségfilmet alkotott, ez már a nyitányban világossá válik.

Sok kérdésre választ sem kapunk, de ez a fajta misztikum nagyon jól áll az Egy szent szarvas meggyilkolásának. Így egyszerre képes félel-

A film címe Iphigénia történetéből ered, akit apja, Agamemnón áldozott fel azért, hogy megszabadulhasson bűneitől.

A HOMÁR CÍMŰ FILMRŐL ÍRTUK: „A film a maga két órás játékidejében dúskál a bizarrabbnál bizarrabb helyzetekben (a maszturbációt például azzal büntetik, hogy az illető kezét beledugják egy kenyérpirítóba), az abszurdban (az ellenállók táborában csakis elektronikus zenére táncolnak, hogy véletlenül se tudjanak összemelegedni a jelenlévők), és a fantasztikusan, tudatosan, szándékoltan monoton színészi alakításokban. Ebben a filmben senki és semmi sem hétköznapi, a valósághűség messze elhagyta már a terepet, minden életidegen és ez az, ami olyan szörnyen különlegessé teszi a végeredményt. Rideg, szürreális, nyugtalanító, furcsán vicces és viccesen furcsa alkotás lett A homár, ami legalább annyi embert fog megnyerni magának rajongónak, mint amennyit eltaszít magától. De tudjuk jól, hogy az igazán izgalmas filmeket onnan lehet felismerni, hogy képtelenség elmenni mellettük anélkül, hogy valamiféle szélsőséges érzelmet kiváltson belőlünk. Lanthimos filmje ilyen.” (FilmMagazin 2016. november) metesen feszült, ugyanakkor hétköznapi maradni. Érdekes nézőpont például, hogy a tudomány emberei, mint Steven és neje, mennyire értetlenül állnak gyermekeik folyamatosan rosszabbodó állapota előtt. Az értetlenség pedig aggodalmat, idegességet és konfliktust szül. Az egyetlen kapocs Martin, aki egyszerre végtelenül kedves, mégis van benne valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító. Fokozatosan csúszunk mélyebbre, mígnem Lanthimos beviszi az utolsó gyomrost. Fel vagyunk készülve, tudjuk mi fog történni, csak azt nem, hogy milyen formában. Nos, a megoldás nem kímél senkit, és nem oldoz fel. A rendező embertelen játékot űz, ahogy karaktereit marionett bábuként rángatja és érzelmi terror alatt tartja a főhőst. És minket is. A film

úgy is ér véget. Kételyek közt hagyva, egyedül a gondolatainkkal.

Colin Farrell és Lanthimos munkakapcsolata nagyon jót tesz a filmvilágnak, képesek egymásból a legjobbat kihozni, azt pedig külön élmény látni, hogy egy ennyire jó színész nem pazarolja el a tehetségét.

Nicole Kidman újfent jégkirálynő imidzsét erősíti, de nála bátrabb színésznő ma nem igazán él Hollywoodban, már csak ezért is le a kalappal előtte. Barry Keoghan annyira ügyes, hogy konkrétan nem tudtam eldönteni, tényleg vannak-e pszichés zavarai? 2017 az ő éve volt, hiszen a Dunkirk mellett újfent egy igen karizmatikus alkotásban mutatta meg, hogy mire képes.

A homár egy fokkal talán jobban tetszett, de Lanthimos kétségtelenül az egyik legizgalmasabb európai

rendező, aki az álomgyárban is meg tudta tartani a stílusát. Az Egy szent szarvas meggyilkolása egyértelműen rétegfilm, kevesek fogják értékelni és meglátni a benne rejlő potenciált. Lassúsága, bizarr megoldásai és éjfekete humora sokakat el fog riasztani, ebben biztos vagyok, ettől függetlenül én jól elvoltam vele.

75% Stáblista Rendező: Yorgos Lanthimos Főszereplők: Colin Farrell, Barry Keoghan, Nicole Kidman Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. december 28.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

STAR WARS: AZ UTOLSÓ JEDIK „Mintha elhúzna mellettünk egy csilivili Tesla, ami diszkrét Trabant-bűzt hagy maga után.” Írta: Kovácsné

A

fenti lead nem véletlenül van idézőjelben: nem saját agyszülemény, hanem egy kedves ismerőstől származik. Azért származik mégpedig egy kedves ismerőstől, mert ennek a kritikának a megírásához egy komplett nemzeti konzultációt kellett végrehajtanom, amire pedig azért volt szükség, mert úgy jöttem ki a moziból, hogy baszszus, én ilyen rossz filmet még életemben nem láttam. Hangsúlyoznám, nem „ilyen rossz Star Wars filmet”, hanem ilyen rossz filmet. Az utolsó Jediknek azonban akkora rajongótábora van, hogy nem lett volna szerencsés kizárólag az én negatív fröcsögésemet megosztani a nagyérdeművel, inkább vitára bo-

42 / FilmMagazin

csátottam a dolgot az úgynevezett közösségi médiában. Az alábbiak tehát az emberek véleményét éppúgy tükrözik, mint az enyémet (fenntartva, hogy Kovácsné barátai és üzletfelei az embereknek egy határozottan szűk, és semmiféleképp nem reprezentáns mintáját képviselik).

Az utolsó Jedik története spoilermentesen abban foglalható össze, hogy a rejtélyes Jedi őstehetség Rey (Daisy Ridley) szám szerint három darab jedi leckét vesz Luke Skywalkertől (Mark Hamill), miközben megmagyarázhatatlan telepatikus kapcsolat révén időnként eldumálgat ősellenségével, Kylo Rennel (Adam Driver). Közben a lázadók a

szó legszorosabb értelmében maroknyi csapata Leia hercegnő (Carrie Fisher) vezetésével és a fiatalosan heves pilóta, Poe Dameron (Oscar Isaac) közreműködésével igyekszik elszökni az Első Rend hadihajói elől, melyeket Hux tábornok (Domhnall Gleeson) irányít.

A relatíve ősprimitív történet felszíne alatt sokkal mélyebb indulatok feszülnek egymásnak: az alkotók szándéka szerint itt bizony az egész Star Wars univerzum további iránya a tét, kérem. Ha valaki esetleg erre magától nem jönne rá, mert mondjuk végigaludta az egészet, annak ezt az alapvetést bele is ordítják a képébe valahol a film felénél, ahol Kylo Ren azt fejtegeti Reynek, hogy

A Benicio del Toro által alakított karaktert először Joaquin Phoenix-nek ajánlották fel, de ő nem akart részt venni a projektben.

kíméletlenül le kell számolni az ilyen avítt baromságokkal, hogy Jedik meg Sithek, meg rendek, meg ellenállás, itt az ideje a pimaszul fiatalos új lendületnek (ez utóbbit így szó szerint nyilván nem mondja).

Az utolsó Jedik ebben az értelmezésben tehát nem más, mint a pimaszul fiatalos új lendület első darabja, ennek megfelelően friss, ropogós, illatos újdonságZ nak kellene lennie. Ezzel kapcsolatban sajnos kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha szappanból kalapácsot faragok, az egy teljesen újszerű gondolatot fog képviselni, friss lesz, ropogós, sőt kimondottan illatos is, csak mondjuk a szöget, na azt nem lehet vele beverni. Nincs azzal gond, hogy számoljunk le a Jedikkel. Számoljunk, egy-két-há, negyven éve nézzük a rohadt Jediket, ideje váltani. Azzal sincs gond, hogy ne foglalkozzunk már az Ellenállás-

sal megállás nélkül. Eddig is volt az embernek egy olyan érzése, hogy az Ellenállás egy reménytelenül lúzer banda, esélyük sincs egy galaktikus szövetség kialakítására, pláne fenntartására. És igen, Mark Hamill, Carrie Fisher és Harrison Ford felett is erősen eljárt az idő, illene már hozni a harcra kész Ifjú Gárdát. (na, ezt a poént se fogja érteni a negyvennél fiatalabb generációZ) A kuplung azonban a váltás során fülsértően csikorog, és büdös, mint az ótvar. A koncepció megvan, de történetet, karaktereket, színészeket, stb. nem sikerült találni hozzá.

Ami Az utolsó Jedikből hiányzik, az az épkézláb történet, a főszereplő, az ív, és a karakterfejlődés. Mivel nem köldöknézős művészfilmről beszélünk, hanem a nehézipari szórakoztatás egyik termékéről, ezek hiánya azért erősen szembetűnő.

Megpróbálni eladni történet gyanánt, hogy a világuralmi terveket szövögető Első Rend képtelen megoldani azt a problémát, hogy picinke flottájával utolérje a látótávolságban menekülő lázadókat, nem pimaszul fiatalos, hanem simán pimasz. (Arról a fizikai alapvetésről most ne is beszéljünk, hogy ha elfogy az üzemanyag – ami a szintén világuralmi terveket dédelgető negyven darab lázadó legnagyobb problémája – akkor az űrhajó nem fog leállni, hanem változatlan sebességgel halad tovább arra, amerre, amíg „bele nem szalad egy csillagba, vagy egy hasonlóan barátságos űrtárgyba, mondjuk egy fekete lyukba”, hogy réges-régről, egy messzi-messzi galaxisból idézzek.) Erre a nevetséges problémára másfél-két órácskán keresztül a lehető legnevetségesebb megoldásokat agyalják ki a kedves lázadók, de a harmadik-negyedik

FilmMagazin / 43

KRITIKA hülyeségnél már legszívesebben felpofozná az ember az egész kretén brigádot, hogy jól van gyerekek, akkor inkább az Első Rend. (Itt megint csak van egyébként egy „szakítsunk a hagyományokkal” motívum, mikor Poe Dameront, a klaszszikus, botkormányrángató, merész arcélű pilóta figurát, akinek Han Solót kéne megidéznie, ha erre valaha is képes lett volna, szóval Poe Dameront rettenetesen lebaltázzák, hogy uram, ma már nem az agyatlanul lövöldözős hősködés a menő, hanem az átgondolt, emberéletet maximálisan figyelembe vevő taktikázás. Nagyon helyes – vágná rá az a békeharcos attitűdöm, ha nem azt látná, hogy az átgondolt taktikázás nyomán pontosan ugyanolyan számban hullik a nép, mint előtte, és az „átgondolt” jelzőhöz azért hozzá tudnék fűzni dolgokat.)

A Star Wars sorozatban még a legszörnyűbb epizódoknál is volt a nézőnek egy nagy léptékű, galaktikus fílingje, az aktuális történések mögött bolygók, politikai irányzatok (ún. univerzum) sejlett fel. Az utolsó Jedik ehhez képest reménytelenül

44 / FilmMagazin

kisszabású és provinciális. Valószínűleg ez is szándékos: a grandőr helyett a hangsúlyt helyezzük az egyszeri állampolgárra. Ezt azonban a Zsivány Egyes már meglépte (kitűnően), itt pedig inkább zavaró, mint mélyen emberi. (Azt mellesleg nem bánom, hogy a történet felhívja a figyelmet a nyilvánvalóra, miszerint az embereket valami egészen hihetetlen módon nem tudja érdekelni, milyen erők feszülnek egymásnak a fejük felett, csak hagyják őket békiben, ha lehet. A lázadók ugyanúgy nem hozzák tűzbe az istenadta népet, mint az Első Rend, amíg egymást lövik valahol a messzeségben).

Az üzemanyag-problémás történetszálban felbukkanó új karakterek feleslegesek és súlytalanok, pedig nagyon nagy hangsúlyt fektettek a valóságosnál ötvenezerszer valóságosabb megközelítésre, vagyis van kövér ázsiai nő (Kelly Marie Tran), dadogós csávó (Benicio del Toro, aki sokkal, de sokkal jobbat érdemelne) meg öreg nő (Laura Dern).

Hadd oszlassam el azonnal a nyilvánvalóan adódó félreértést: semmi-

féle bajom nincs a kövérekkel, az ázsiaiakkal, a dadogósakkal, az öregekkel, senkivel. (Már Winnetou megaszonta, hogy az ember értékét semmi más nem határozza meg, csakis a tettei, és én gyerekkorom óta ehhez tartom magam.) A baj azzal van, ha valamit azzal akarnak eladni, hogy Mi Politikailag Korrektek Vagyunk, nézzen ide mindenki, há’ hogy beletettük egy filmbe a kövéret, az ázsiait, a dadogósat, meg az öreg csajt. Ja, meg az Adam Driver premier plán kidolgozatlan meztelen felsőtestét, amivel megint csak nem a kinézete a gond, hanem a jelenet erőltetettsége. És ha már a karaktereknél meg a régivel mindenáron szakításnál tartunk: amit az összes blockbuster franchise-nál a pokolba kívánok, az a franchise karakterek szerepeltetése minden egyes epizódban, ha kell, ha nem. Itt Az utolsó Jedik sem hoz változást: R2D2, 3CPO, Maz Katana, a kalóz és feketekereskedő (Lupita Nyong’o) és Finn, a kiugrott rohamosztagos (John Boyega) pontosan azért vannak benne a filmben, hogy benne legyenek (ok, ok, Finn

A Star Wars franchise első része, melyben nem Kenny Baker alakítja R2 -D2-t. A színész halálát követően a karaktert Jimmy Vee kapta.

TOMPOWELL VÉLEMÉNYE Az utolsó Jedik egy az elvárásokkal vakmerően szembenálló mozi, éppen ezért, no meg töménysége okán sokak torkán akadhat. Persze felmerül még egy kérdés: valóban A birodalom visszavágot másolja-e és egyáltalán felér-e hozzá? És valóban számos történeti eleme visszaköszön, nem ezek miatt ugrik be elsősorban az embernek Irwin Kershner klasszikusa, hanem a figurái rétegeltsége, univerzuma kiterjesztése okán, még ha mentes is ezúttal az "Én vagyok az apád." típusú hűha pillanatoktól és természetesen nemér fel hozzá, mivel annál masszívabb, helyenként csapongóbb is. Ugyanakkor nem csak a széria, hanem a jelenlegi blockbuster felhozatal egyik legbátrabb, ugyanakkor legszemélyesebb darabja is egyben, amely mind a múlt rajongóinak a megújulást, mind pedig a jövő generációnak a rajongását hozhatja el a későbbiekben.

azért van benne, hogy a Kötelező Néger is le legyen tudva).

A feltételezett emberközeliséghez, illetve annak hiányához szorosan kapcsolódik a másik történetszál is, ahol meg kéne tudnunk, kicsoda Rey, mi a gondja Luke Skywalkernek a világgal, és mik a céljai Kylo Rennek. Itt persze azonnal nyilvánvaló a konfliktus a „számoljunk le a régi Star Wars-szal” koncepcióval, amire az alkotók azt a zseniális megoldást találják ki, hogy nem adnak rá megoldást. Amit ezen a szálon nettó másfél órában kapunk, az a marha nagy semmi (a Tragikusan Felemelő végkifejlettől eltekintve).

Rey és Kylo Ren ugyanolyan hisztis, kellemetlen idióták a film elején, mint a végén (vö. „meg nem értett fiatalok”), és Luke Skywalker posztelsőháromrész karrierjéről sem tudunk meg semmit. Ezt a zavart az Erőben nyilván azért a forgatókönyvíró-rendező Rian Johnson is érezte, valószínűleg azért rakta tele ezt a vonalat poénokkal. Olyan poénokkal méghozzá, melyektől az ember sikító frászt kap. (Más emberek meg nem. Itt az ismerőseim egy része nagyon határozottan azt a

FilmMagazin / 45

KRITIKA

>>

A NEM KEVÉSBÉ MERÉSZ ÚJÍTÁSOKAT ALKALMAZÓ ZSIVÁNY EGYES TETSZETT, MERT KIVÁLÓ KALANDFILMNEK TARTOTTAM, AMI NEM GONDOL TÖBBET MAGÁRÓL, MINT AMENNYIT ÉR. AZ UTOLSÓ JEDIK MEG NEM TETSZETT, MERT NEM JÓ KALANDFILM, ÉS SOKKAL, DE SOKKAL TÖBBET GONDOL MAGÁRÓL, MINT KELLENE. << véleményt képviseli, hogy milyen jó, hogy a Star Warsban végre vannak poénok. Nem mintha eddig nem lettek volna.) A poénokkal nem csak az a gond, hogy nagy részüket fájóan sokszor láttam már más filmekben, és már ott is kínosak voltak, hanem az is, hogy rettentően roszszul vannak adagolva és elhelyezve, kizökkentenek, nem illeszkednek a történetbe vagy a karakterekhez, csak úgy szívlapáttal be vannak hányva az egészbe, ahogy esik, úgy puffan. Ez persze megint csak lehet szándékos (vö. fiatalos pimaszság), de én a magam végtelen jó szándékában inkább az arányérzék teljes hiányát vélem felfedezni a jelenségben. Más a helyzet azokkal a poénokkal és utalásokkal, melyekkel a régi részekre kacsintgatnak vissza, ezek egészen szórakoztatóak.

46 / FilmMagazin

Most végre rátérhetünk arra a vonatkozásra, amiben a film rajongói és ellenségei teljes mértékben egyetértenek: Az utolsó Jedik látványvilága lenyűgöző, makulátlan és ötletes, akciójelenetei kiválóan koreografáltak, stb. Erről ennyit, mert a téma ennyit érdemel, hadd ne kelljen ismételnem, mennyit nyom a latban a látvány a többi nélkül.

Ehhez az egészhez idézném egy másik kiváló ismerős véleményét, mely szerint Az utolsó Jedik a régi vágású (röviden: öreg) rajongóknál azért veri ki a biztosítékot, mert mások az elvárásaik és nem tudnak váltani. Ezen sokat gondolkodtam, de szerintem esetemben nem igaz: a nem kevésbé merész újításokat alkalmazó Zsivány Egyes tetszett, mert kiváló kalandfilmnek tartottam,

ami nem gondol többet magáról, mint amennyit ér. Az utolsó Jedik meg nem tetszett, mert nem jó kalandfilm, és sokkal, de sokkal többet gondol magáról, mint kellene. Nem hittem volna, hogy valaha ilyesmit kiejtek a számon, de ha választani kell, akkor már inkább Jar Jar Binks meg a mitokondriánok.

65% Stáblista Rendező: Rian Johnson Főszereplők: Mark Hamill, Adam Driver, Daisy Ridler, Carrie Fisher Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2018. december 14.

EXTRA EXTRA: 2017 LEGNAGYOBB FELFEDEZETTJEI „A Testről és lélek kapcsán az garantáltan megmaradt az emberben, ahogy a filmben nyújtott alakításáért a színésznő zokogva átveszi az Európai Filmdíjat, ezzel is akarva-akaratlanul reklámot csinálva egy kiváló filmnek.’ >> 48.

SOROZAT: THE PUNISHER „Karen fel-feltünése ellenére a Netflix először tart egy lépés távolságot a Marvel univerzumától, s nagyon könnyen hihetnénk azt is, hogy az egész napjaink New York-jában történik, éppen a szemünk előtt.” >> 52.

SOROZAT: THE ALIENIST „Leendő hősink mellett pedig számos valós történelmi alak is felsorakozik, hogy még jobban beágyazódjon a korszakba, többek között számíthatunk például Biff Ellison személyének feltűnésére, aki jól ismert gengsztere a kornakZ” >> 54.

FILMKLASSZIKUS: ŰRGOLYHÓK „Az Űrgolyhók azon klasszikusok egyike, amit teljes joggal lehet utálni is, hiszen a sokszor infantilis poénokkal operáló paródia igényel egy előzetes tudást a Star Wars filmeket illetően, na meg egy hajlandóságot is az ilyen filmek értékelése iránt.” >> 56.

FilmMagazin / 47

EXTRA

2017 LEGNAGYOBB FELFEDEZETTJEI Ismét eltelt egy év és az elkövetkezendőkben is érdemes lesz figyelni pár újoncra. Írta: TomPowell

M

inden év tartogat kellemes meglepetéseket alakítások terén, ami gyakran összefüggésben áll azzal, hogy a nagyközönség számára ismeretlen arcokat láthatunk a szerepben, akik jó esélylyel még fiatalok, vagy ismeretlenek ahhoz, hogy bármiféle manírral rendelkezzenek, ugyanakkor az vitathatatlan, hogy alakításaik figyelemre méltóak. 2017 talán az elmúlt évekhez képest is nagyobb mértékben vonultatott fel új arcokat, hiszen konkrétan Christopher Nolan Dunkirkje javarészt az ilyen fiatal, de tehetséges suhancokra épült – akikből az alábbi kis listán ketten is szerepelnek – és bár jobbára a fiatal srácokra lesz érdemes odafigyelni az elkövetkezendőkben, de a szebbik nem sem csupán a küllemével

48 / FilmMagazin

járult hozzá az alábbi összeállításhoz.

FIONN WHITEHEAD (DUNKIRK) Rögtön egy olyan fiatalemberrel kezdeném, aki gyakorlatilag egyből korunk legnevesebb rendezőjének több százmillió dolláros filmjének a plakátarcává vált. De ez még önmagában kevés lenne a kissé csálé fogú Whiteheadtől: szuggesztív alakítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy átérezzük a kiskatona kétségbeesett helyzetét, ahogy igyekszik a háború poklában túlélni és embernek maradni. Azóta csupán Mark Gatiss London PRIDE alkalmából készült kis videósorozatában láthatta a nagyérdemű egy negyedórás monológ keretein belül, ahol egy, a ’90-es években Londonba költöző,

éppen magával tisztába kerülő meleg fiatal életét adta elő. Ez alapján pedig nem csak a feszült kamerába nézéshez van kiváló érzéke.

TIMOTHÉE C H A L AM E T ( S Z Ó L Í T S A N E V E D E N ! , L ADY BIRD) Nálunk ugyan még egyik filmet sem mutatták be – habár előbbi a Miskolci CineFesten látható volt még őszszel – Chalamet lehengerlőt alakított a meleg romantikus filmben, és a már most körberajongott coming of age mozihoz is nagyban hozzájárult a tehetségével (a Lady Bird március elsején érkezik a hazai mozikba).

Chalamet mindössze 21 éves, de ilyen teljesítmény után garantáltan hallani fogunk még róla az elkövetkezendő években.

Jéger Zsombor a Jupiter holdja után az utóbbi idők legsikeresebb magyar filmjében, a Kincsemben is látható volt.

JÉGER ZSOMBOR (JUPITER HOLDJA ÉS BABY DRIVER, I G AZ S ÁG L I G ÁJ A SZINKRONSZEREPEK) Az Örkény Színház színésze mindenképpen azok sorát gyarapítja, akire hazai körökben érdemes odafigyelni. Mundruczó Kornél „szuperhősös mozijában” pont az ő fiatalos frissessége jelentette az egyik legnagyobb erősséget a látvány mellett, de a hangjával talán mégis csak többet találkozhatnak a filmkedvelők: ő volt a címszereplő Baby magyar hangja Edgar Wright filmjében, ahogy az Igazság Ligájának Villámát is ő szólaltatta meg – ahogy korábban Higanyszálat a Bosszúállók: Ultron korában – vagyis ha valamilyen gyorshajtót kell szinkronizálni, rá már biztosan számíthatunk.

ANA DE ARMAS (SZÁRNYAS FEJVADÁSZ 2049) Denis Villeneuve sci-fijében nem lehet elmenni amellett, hogy a nők milyen kiemelt szerepet kaptak a történetben, különösen az Ana De Armas által alakított Joy, akibe képtelenség nem beleszeretni, de ezt nem elsősorban a küllemének köszönheti, hanem annak, hogy nem csak a főhőssel, hanem velünk, nézőkkel is képes elhitetni, hogy 100%-ig valóságos minden érzelme.

BILL S K AR S G ÅR D ( AZ , AT O M S Z Ő K E ) Ő némileg kakukktojás, hiszen szuper tehetséges apja révén (is) már pár éve benne van a film körforgásában, mégis csak igazán most kapta fel az ember a fejét, hogy még

egy Skarsgardnyival több tehetség leledzik a világban. Pennywise-a már most garantáltan rátromfol Tim Curry alakítására, hiszen egyszerre volt félelmetes, groteszk és bizarr a gyilkos bohóc, de a nálunk forgatott Atomszőkében is megvillogtathatta egy másik oldalát, Charlize Theron hanyagul laza segítőjeként.

S O P H I A L I L L I S ( AZ ) Ha pedig már Stephen King adaptációjánál tartunk, nem lehet elmenni azok gyerekszereplői mellett sem. A legemlékezetesebb talán persze Finn Wolfhard volt, de ő róla már a Stranger Things óta tudtuk, hogy szemtelenül tehetséges, azonban Lillis, mint a Vesztesek Klubjának egyetlen női tagja azért is figyelemre méltó, mivel érzékenységén, esen-

FilmMagazin / 49

EXTRA

dőségén keresztül nem csupán a felnövés viszontagságaival, hanem a felnőttek borzalmaival is szembesülünk.

BORBÉLY AL E X AN D R A (TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL) Ha a Testről és lélekről ki is maradt az átlag nézőnek, garantáltan megmaradt az emberben, ahogy a filmben nyújtott alakításáért a színésznő zokogva átveszi az Európai Filmdíjat, ezzel is akarva-akaratlanul reklámot csinálva egy kiváló filmnek és egy kiváló, minden ízében mesteri alakításnak, ami egy első filmfőszereplőtől nem kis szó. Pláne egy olyan bájosan őszinte szerepben, mint amilyen Máriáé.

50 / FilmMagazin

B AR R Y K E O G H AN ( D U N K I R K , E G Y S Z E N T S Z AR V AS M E G G Y I L K O L ÁS A) A Dunkirk-re nem miatta fogunk elsősorban emlékezni, de a kis George történetszála mindenképpen az egyik legmaradandóbb volt Christopher Nolan filmjében. Majd Nolan után jött Yorgos Lanthimos, aki egy földbedöngölő filmben Keoghanból egy hasonlóan nívós alakítást hozott ki, amiért egy normális világban díjakkal halmoznák el az embert.

Nagy valószínűséggel nem fogják, de valószínűleg Tom Hardynak meg van az egyik lehetséges utódja.

K AT H E R I N E L AN G F O R D ( 1 3 OKOM VOLT)

Ez ugyan sorozat, de így csak még inkább figyelemre méltó az, hogy 13 részen keresztül Langford végigvezet minket Hannah Baker kálváriáján és részről részre, percről percre ott vagyunk mellette, amint ez az életre való lány végül kioltja a saját életét. A karakteren, annak meglátásain nyilván lehet vitatkozni, de Langford játékán semmiképp sem.

D AN I E L K AL U U Y A ( T Ű N J EL !)

A függetlenfilmes gyöngyszemeknek meg van az az előnyük, hogy elképesztő tehetségeket húznak elő a kalapjukból. Daniel Kaluuya pedig mindenképpen ide sorolandó, nézzétek csak meg a Tűnj el! c. filmet.

Borbély Alexandrát eredetileg a pszichológus szerepére szemelték ki, ám Enyedi Ildikó időközben rájött, hogy tökéletes lenne Mária szerepére.

L O U I S H O F F M AN ( D AR K , D I E M I T T E D E R W E L T , AK N ÁK F Ö L D J É N ) A németek ifjú tehetségét okkal fedezi fel magának a nemzetközi szakma, akivel már Ralph Fiennes forgatja a Rudolf Nuyerevről szóló életrajzi filmjét. Nálunk egyelőre a Netflix első európai sorozatának, a Darknak a kulcsszerepét játszotta, de idén szintén áttörésnek mondható a hazájában csinos elismerésekben részesülő Die Mitte Der Welt (avagy A világom közepe) című meleg coming-of-age sztoriban nyújtott érzékeny alakítása, ahogy az Aknák földjén című háborús filmben is említést érdemlő a játéka a mindössze 21 éves fiatalembernek.

FilmMagazin / 51

SOROZAT

Minden anti-blues nóták univerzális megfogalmazása szerint feltámad a macskám, kijózanodom és visszajön a csajom. Hogy ez hogyan is következhet be, nem tudom, de valami furcsa oknál fogva valami ilyesmiképpen lehet a Netflix legújabb Marvel szériájának végkicsengését értelmezni, de hogy jár-e happy ending a Megtorló számára, az nem is olyan egyértelmű. Írta: Paulkemp

A

zt lassan már egy évtizede tudjuk, hogy a Marvel beletenyerelt a tutiba, s olyan univerzumot rittyentett a különböző mozgókép-platformok hálóján keresztül, ami biztosan minden egyes alkalommal hangos csilingelésre készteti a kasszákat. A szemekből kidülledő dollárjelek viszont úgy tűnik nem fertőzték meg az alkotásokat, s ha nem is túl mély, de annál inkább szórakoztató történetek nem sok mindenkit kényszerítenek fanyalgásra. Főként olyankor nem, mikor a sorban egy-egy darab igazán izgalmasnak tűnik, s képes jóval túlmutatni azon, hogy kosztümbe bújt hölgyek és urak kergetik egy-

52 / FilmMagazin

mást valami hangzatos cél érdekében.

Ne legyünk teljesen elfogultak, de az Amerika Kapitánya – A tél katonája, vagy a Bosszúállók kistestvéreként szolgáló Netfilxes szériák közül a Daredevil első etapja igazán felüdítő volt. Most pedig Frank Castle főszereplősével újabb szintlépésre volt képes a blockbuster istálló, s esztelen öldöklés, vagy pornó helyett aktuálpolitikával és morális dilemmák sokaságával töltött meg 13 epizódot, de persze azért fröcsög a vér is pont eleget.

Fél év telt el a történet fonalának felvételekor a Daredevil második évadának eseményei után, Frank

pedig egy építkezésen, egy kalapáccsal a kezében próbálja meg feldolgozni minden fájdalmát, melyet családja elvesztése hagyott benne.

A bűnbandákkal való leszámolás úgy tűnik nem hozott lelki békét számára, s nagyon hamar az is kiderül, hogy ez nem véletlen, hiszen nagyon úgy tűnik, a felesége és a gyerekei nem egy tipikus rossz időben, rossz helyen szituáció áldozatai lettek, hanem Castle katonai múltja okozta a vesztüket.

Dinah Madani a napokban tért vissza Afganisztánból, s nagyon hamar a New York-i Homeland iroda élén találja magát, így nyugodtan elkezdheti felgöngyölíteni a Közel-

2017-ben három Marvel sorozat is debütált a Netflixen: az Iron Fist, a The Defenders és jelen cikkünk tárgya, a The Punisher.

BERENDELTÉK A MÁSODIK ÉVADOT Kevesebb, mint egy hónapja került fel a Netflix adatbázisába a Marvel's The Punisher első szezonja, amellyel a Daredevil sorozatban megismert Frank Castle végre megkapta a saját showját. A kritikusok döntő többsége szerint a Megtorló méltó módon mutatkozott be és a rajongók is örömmel várják a folytatást. Lesz is. A sztoriról jelenleg csak annyit lehet tudni – és aki nem látta a korábbi részeket, az most NE olvasson tovább –, hogy miután Frank Castle (Jon Bernthal) bosszút állt azokon, akik felelősek voltak a felesége és gyermeke halálért, felfedez egy olyan összeesküvést, amely a New York-i alvilágnál is mélyebben gyökerezik. Bernthalon kívül az első szezon stábját erősítette még Ebon Moss-Bachrach (Az utolsó remény), Deborah Ann Woll (Daredevil), Ben Barnes (Narnia Krónikái, A hetedik fiú), Amber Rose Revah (Párizsból szeretettel), Daniel Webber (11.22.63.) és Paul Schulze (John Rambo, 24) is. Egyelőre nem tudni, hogy mikor jön a 2. évad.

Keletről hazahozott ügyet, melynek szálai nagyon magasra vezetnek, és illegális amerikai halálosztagok, drogcsempészet és ki tudja, még mi keretezi a szép lassan összeálló történetet. Ennek pedig központi figurája a halottnak hitt Megtorló, aki minden bizonnyal testközelből követte végig az eseményeket még mikor Uncle Sam szolgálatában állt.

David Lieberman az NSA egykori elemzője, jelenleg hivatalosan halott, titokban viszont egy rejtélyes Agent Orange-ot próbál leleplezni, aki illegális drogcsempészet – mindezt halott amerikai katonák testében – és amerikai katonákból álló orgyilkos különítmények szellemi atyja.

Miközben rejtett kamerákon keresztül követi nyomon maga mögött hagyott családja mindennapjait, ahová reményei szerint egyszer még viszszatérhet.

Ezzel nagyjából fel is vázoltuk a sakktáblát, mely igazán véres játszóteréül szolgál az egykori tengerészgyalogos számára. Persze nem egy olyan bábut felejtettünk felhelyezni, akik nagy hatással lesznek a

végjátékra, köztük Frank régi egységének tagjai, néhány további katona, akik igazán zokon veszik, hogy egyre hangosabb az anti-fegyver lobby, és persze egy régi ismerős, Karen Page is feltűnik.

Karen fel-feltünése ellenére a Netflix először tart egy lépés távolságot a Marvel univerzumától, s nagyon könnyen hihetnénk azt is, hogy az egész napjaink New York-jában történik, éppen a szemünk előtt.

Köszönhetően ez legfőképpen annak, hogy olyan témák sorakoznak fel, melyekért elég csak bekapcsolni a CNN-t egy mozgalmasabb napon: terrorizmus, kábítószer, PTSD, korrupció, hatalommal való visszaélés és persze háború. Mindezt pedig egy egyre zaklatottabb Frank fogja össze, hogy a múltja által megkínozva egyre mélyebb melankóliába borulva borítsa fel végül a már említett táblát, hogy valami megnyugvás féle legyen végezetül a jutalma. Egy olyan világban, amiben mindenhol és mindenki folyamatosan háborút visel. Közben pedig Frank megszűnik Frank lenni, s maga mögött

hagyva családját megszületik végre a Punisher.

De ne nagyoljuk el ennyire a dolgot, hiszen a mozgóképen megelevenedő világ az egyik legsötétebb és csontig ható fikció, amelyet sikerült a Marvelnek felfestenie. Egy világ, ahol csak konfliktusok léteznek, mindenki harcban áll valamivel.

Egy annyira kifordult világról beszélünk, ahol igazából csak Frank gyilokjárásai okoznak megnyugvást, s csupán olyankor tűnik úgy, hogy végre valami a helyes kerékvágásba került. És ennek a világnak a szülöttje a Megtorló, aki képtelen az otthont, a családot választani, nyakig véresen a csatatér helyett. Mindezt a sorozat pedig képes nemes egyszerűséggel egyetlen jelenetbe sűríteni, egyetlen pillanatba, mely végén már nem Frank áll előttünk.

Persze mindez csupán a Megtorló szemüvegén keresztül valós, ha úgy tetszik, felzabálja a Marvel univerzumát, s amit visszaokád a celluloid minden kockájára, abban egy picit ő maga is ott van. S ez a jelenlét, az a furcsa érzés, hogy minden egyes képkockában jelen van egy darabkája, teszi igazán hátborzongatóvá, csontig hatolóvá a hangulatot, mely olyan erővel sugároz minden egyes pillanatban, hogy nehéz nem a hatása alá kerülni. Ha pedig megtörtént, akkor nincs menekvés.

Egyszóval: megvan az új kedvenc, mely ugyanazon égisz alatt, mégis teljesen új mederben képes mesélni komoly dolgokról a megfelelő hangnemben. Így ha szereted a lassabban folyó, ám annál időnként sebességet váltó blues nótákat, akkor kötelező darab!

FilmMagazin / 53

SOROZAT

THE ALIENIST

Majd egy évszázaddal korábban, mikor a mostanában annyira népszerű FBI ügynökök egy csoportja megpróbálja tudományos keretek közzé szorítani és ezzel megérteni a megérhetetlen, valamikor a XIX. század végén egy new yorki magyar orvos tesz fel hasonló kérdéseket az erőszakos bűncselekmények okairól. A kor persze közel sem véletlen, hiszen ez az az időszak mikor az óhazában tevékenykedő Hasfelmetsző árnyékából nyugodtan kibontakozhat egy újvilági sorozatgyilkos története. Írta: Paulkemp

C

aleb Carr azonos című regénye alapján kalauzol el minket a TNT legújabb limitált sorozata az 1896-os New Yorkba, ahol egy sorozatgyilkos szedi áldozatait, elsősorban a gyermekkorú prostituáltak körében. A város nagyhatalmú vezetői inkább eltussolnák az ügyet, de egy maroknyi csapat mégis titkos nyomozásba kezd. Ennek a nyomozócsoportnak a tagja a magyar származású lélekbúvár, Laszlo Kreizler; John Schuyler Moore, a New York Times újságírója; valamint Sara Howard, a metropolisz rendőrségének első női alkalmazottja.

54 / FilmMagazin

Utóbbi figurát formálja meg Dakota Fanning, akinek partnerei a német Daniel Brühl és a brit Luke Evans lesznek Kreizler, illetve Moore szerepében. Így minden bizonynyal a színészi játékkal kapcsolatban sok panasz nem fog esni, a neveken túl mindezt a nagyon ígéretesnek tűnő előzetesek is alátámasztják, ahogy azt is, hogy mégis hogyan néz ki egy észak-budapesti XIX. századi metropolis.

Igen a sorozat magyar felmenőkkel rendelkező orvosán kívül, maga a forgatás is jócskán kapcsolódik hozzánk, hiszen teljes egészében Rákospalotán építették fel a díszle-

teket és forgatták le a 10 epizódot, melyek egyszerűen fantasztikusan festenek az előzetesek és a színfalak mögötti videók alapján.

A hangulat pedig nyomott, sötét, ahogy azt egy igazán jó pszicho thrillertől elvárhatjuk, de persze nem is nagyon számíthatunk másra, főleg ha egy picit is tisztában vagyunk a korral. A XIX. század végén New Yorkban élni nem volt igazán jó, melyre Caleb Carr regénye alaposan rávilágít, s az eddig hallottak, látottak vagy éppen olvasottak alapján ez nem marad ki a szériából sem. Jelen lesznek a mostoha körülmények, melyet szinte egyetlen fris-

A sorozat alapjául szolgáló Caleb Carr regényt A halál angyala címmel keressétek a könyvesboltokban.

sen bevándorolt sem kerülhettek el, ott lesz a kisebbségek elleni könyörtelen erőszak, a tomboló korrupció mely sem a politikusoktól, sem a rendőröktől nem áll távol, és ezek mind hozzátartoznak a történethez, ami végén a nyüzsgő közösség végül egy metropolisszá növi ki magát.

Tehát Carr fiktív sorozatgyilkosa könnyedén keveredik valós eseményekkel és helyszínekkel, melyekbe látatlanba is túlságosan könnyedén illik bele. Leendő hősink mellett pedig számos valós történelmi alak is felsorakozik, hogy még jobban beágyazódjon a korszakba, többek között számíthatunk Biff Ellison személyének feltűnésére, aki jól ismert gengsztere a kornak, vagy éppen J. P. Morganre, de ott lesz Theodor Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke is. Az ő szerepe a regény alapján nem is lesz túl kicsi a sorozatban, hiszen ebben az időszakban ő a való életben is egy new yorki rendőr volt, s szinte az egész testületet megkerülve ő próbálja támogatni Laszlo és társai nyomozását. És persze Dakota Fanning karakteréről se feledkezzünk meg, aki nagyon emlékezetet egy bizonyos Isabella Goodwinra.

Goodwin pont ebben az időszakban segítette a nyomozati hatóságokat, hogy körözött nőket kerítsen elő (hiszen ebben az időszakban a férfiak, ha ilyen munkát végeztek, annak általában szexuális erőszak lett a vége). Számos nagyobb ügyet is Goodwin segítségével göngyölített fel a rendőrség, így végül ő lett az első new yorki rendőrnő 1912-ben.

Természetesen más szemszögből is nézhetjük a dolgokat, hiszen pontosan ez a kor az, mikor a pszichológia megteszi első nagyobb szárnypróbálgatásait, melybe kapunk is bőséges betekintést a történetben.

Laszlo és csapata nagyon gyakran hivatkozik Sigmund Freud, Adolf

Meyer, és Franz Boas publikációira, melyek ebben az időszakban születnek. Így válik teljessé a setting, a XX. század előtti idők leghíresebb sorozatgyilkosa (Hasfelmetsző Jack) után 5 évvel lényegileg mindennek a hajnalán, mely egy ilyen ügy megoldásához segítségül lehetne. Izgalmasnak hangzik, nem?

Szerencsére már nem kell sokat várni rá! Január 22-én startol a tengerentúl, mondjuk, hogy itthon valamelyik adó bevállalja-e, s ha igen, akkor emberi mértékkel normálisnak mondható idősávban, az kétségesZ Ugyanakkor ez a XXI. században egy sorozatnéző számára már nem lehet akadály, úgyhogy hajrá.

FilmMagazin / 55

FILMKLASSZIKUS

ŰRGOLYHÓK A Star Wars franchise immáron a 8. fejezettel került a mozikba, ám a most 30 éves Űrgolyhókból továbbra is csak egy van! Írta: Török Tamás

A

z Oscar-díjas színész-rendező, Mel Brooks 1987-ben a Star Wars sikerén felbolydulva elkészítette az Űrgolyhók című sci-fi paródiáját, ami habár a mai napig nagyon megosztó alkotásnak számít a nézők között, elvitatatlanul hivatkozási alapnak számít a jól sikerült hollywoodi vígjátékok kategóriájában. Magát a történetet is elég nehéz leírni anélkül, hogy az ember ne mosolyodjon el a teljesen röhejes, nyilvánvalóan Star Wars-ihlette neveken, de azért megpróbálom összefoglalni: Skroob elnök (Mel Brooks) krízishelyzetben van, ugyanis bolygóján vészesen fogy a tiszta levegő, így elküldi Lord Kobakot (Rick Moranis), hogy szipolyozza ki az oxigénben bővelkedő Druidia

56 / FilmMagazin

bolygó légkörét, ezzel milliók, milliárdok életét veszélybe sodorva. Eközben hősünk, Szóló Sztár és hű társa, a félig ember, félig kutya Morzsa kapnak egy megbízást, miszerint ki kell szabadítaniuk Lord Kobak fogságából a Druidia hercegnőjét, Vespát.

Az Űrgolyhók cselekménye pontosan úgy került megírásra, ahogy azt sejtjük: Mel Brooks fogta a Star Wars cselekményét, lecsupaszította amennyire csak lehetett, majd a játékidőt igyekezett kitölteni olyan gegekkel, melyek között van néhány fájdalmasan infantilis jelenet, ám azokat ellensúlyozván akadnak igen váratlan, már-már zseniális ötletek, vagy éppen kikacsintások. Ami elsősorban egy nagyon könnyen nézhe-

tő filmmé teszi az Űrgolyhókat, az a tény, miszerint Brooks egy pillanatig sem próbálta az egészet ráhúzni egy érdemi cselekményre, így nem áll fent az a veszély, hogy a néző elunja az agyát az ökörködések közepette. Nyilván, adott egy történeti szál, de az Űrgolyhók jelenetei egymástól teljesen elkülönítve is érthetőek, persze mindez többnyire csak akkor igaz, ha feltételezzük a nézőről, hogy már látta az eredeti Star Wars filmek valamelyikét (legalább).

A film humora értelemszerűen George Lucas klasszikusa előtt hajt fejet, hiszen szélsőséges poénokra nem igazán érdemes számítani, Brooks filmje egy megmosolyogtató, szeretnivaló alkotás. Érthető viszont, hogy nem mindenki vevő az Űrgoly-

A forgatókönyvben nem szerepelt a babáival játszó Dark Helmet, ezt a részt Rick Moranis improvizálta.

IDÉZET A FILMBŐL Lord Kobak: Mielőtt meghalsz, meg kell tudnod valamit, Szóló Sztár. Én vagyok az apád unokaöccsének az unokabátyjának a régi szobatársa.

Szóló Sztár: Hú... akkor mi milyen rokonságban vagyunk?

Lord Kobak: Az égvilágon semmifélében! Ezért lakolnod kell. hók gyakran roppant egyszerű, mondhatni gyermeteg humorára.

Ezek akkor jönnek elé, mikor közvetlenül a Skywalker-família története kerül górcső alá, hiszen annak legendás karakterei nem csak „Szóló Sztár” formájában köszönnek vissza. Itt van nekünk az olvadó pizza formájú abomináció, Pizza, a Hut”, Morzsa, az ember-kutya hibrid Csubakka „szerepében”, de természetesen YodaZ pontosabban Yoghurt is tiszteletét teszi, aki Szóló Sztárt nem másba szeretni beavatni, mint az ősi, mindennél hatalmasabb erő, a Svarc rejtelmeibe. A film humorának ezen része nagy általánosságban a szemmel látható hasonlóságok és szándékosan felnagyított, abszurd szituációkban rejlik. Őszinte leszek, nem minden próbálkozása működik igazán a filmnek, de alapvetően kellemesen, néhol egész szellemesen űz gúnyt az örökérvényű klasszikusból, az Űrgolyhók igazi sikere mégis annak eredeti ötleteiben rejlik.

Most, mikor nemrég újból megnéztem az Űrgolyhókat jöttem rá arra, hogy annak legfrappánsabb jeleneteit többnyire elfedte az idő homálya. Hiszen nem csak a szóban forgó klasszikusra vannak egyértelmű kikacsintások, hanem a ’80-as évek számos másik meghatározó alkotásait is megidézi. Elsősorban nyilván a Nostromo legénysége jut eszembe, beleértve John Hurtöt, aki önmagát alakítja a filmben, újraalkotván az Alien első részének egyik ikonikus jelenetét. Említhetjük még persze a film befejezésének egy kis részletét is, mely gyakorlatilag öszszekapcsolta az Űrgolyhók cselekményének lezárását az eredeti A majmok bolygója csattanójával, amit piszkosul okosan találtak ki. Mégis, a film legpazarabb poénjai azok voltak, melyek valamelyest meg is előzték annak korát, gondolok itt mindazon jelenetekre, ahol az Űrgolyhók realizálta a tényt, hogy az pusztán egy film. A máig rendszeresen idézett „most vagyunk a most-

ban” részlet, vagy a pillanat, mikor is Szóló Sztár és Lord Kobak röhejesen epikus fénykardpárbaja közben a film egyik operatőre is bekapott egy ütést. Engem az ilyen momentumok nevettettek meg igazán, főleg az újranézésem során, lévén ennyire szellemes, üdítő humort egyre ritkábban láthatunk Hollywood vígjátéknak címkézett produkcióiban.

Az Űrgolyhók azon klasszikusok egyike, amit teljes joggal lehet utálni is, hiszen a sokszor infantilis poénokkal operáló paródia igényel egy előzetes tudást a Star Wars filmeket illetően, na meg egy hajlandóságot is az ilyen filmek értékelése iránt, ha mindez nincs meg, nehéz lesz megtalálni a szépet Mel Brooks alkotásában. A relatíve egyszerű, lényegre törő felszín alatt mégis ott vannak azok a finomabbnál finomabb apróságok, az okosan megírt ötletek is, melyek miatt még egy messzimesszi galaxisban is megkerülhetetlen lesz az Űrgolyhók említése, ha paródiákról esik szó.

FilmMagazin / 57

KÖV. HÓNAP

A VÍZ ÉRINTÉSE Elisa (Sally Hawkins) egy titkos kormányzati laboratóriumban dolgozik, munkája pedig csapdába ejtette őt a teljes elszigeteltségben. Az élete azonban örökre megváltozik, amikor ő és munkatársa, Zelda (Octavia Spencer) felfedeznek egy titkos kísérletetZ Mindezt persze a megszokott Guillermo del Toro-stílusban tálalva kapjuk.

A PENTAGON TITKAI Steven Spielberg készülő filmjében a Washington Post munkatársai mindent megtesznek, hogy publikálhassák a vietnami háborúról szóló cikküket. A tavalyi A barátságos óriás után több filmen is dolgozik a híres rendező, hiszen a látványos előzetesű Ready Player One mellett a The Post, magyar címén A Pentagon titkait is ő rendezi. A megtörtént sztori a Washington Post újságíróiról szól, akik a kormány számára kényes témáról (a vietnami háborúról van szó és a kormány ügyesbajos dolgairól) akarnak publikálni egy írást, de a hatalmon lévők mindent megtesznek annak érdekében, hogy eltusolják az ügyet. A két nagy kaliberű színészóriás, Meryl Streep és Tom Hanks mellett felbukkan majd Sarah Paulson, Bob Odenkirk és Matthew Rhys is.

58 / FilmMagazin