Az arab tavasz előtt a Közel-Kelet valamennyi arab államával kapcsolatban elterjedt volt az a nézet, by Antall József Tudásközpont

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

AZ ÖBÖL MONARCHIÁK ARAB TAVASZ UTÁNI ELLENFORRADALMI TÖREKVÉSEI A KÖZEL-KELETEN ÉVA ÁDÁM

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

AJRC-Elemzések Az Antall József Tudásközpont időszaki kiadványa

Felelős kiadó: Antall Péter Szerkesztő: Dobrowiecki Péter Kiadó neve: Antall József Tudásközpont Kiadó székhelye: 1093 Budapest, Czuczor utca 2.

A kiadó elérhetősége: 1093 Budapest, Czuczor utca 2. Tel: +36 20 310-87-76 Email: ajtk@ajtk.hu Web: ajtk.hu

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

AZ ÖBÖL MONARCHIÁK ARAB TAVASZ UTÁNI ELLENFORRADALMI TÖREKVÉSEI A KÖZEL-KELETEN ÉVA ÁDÁM | VEZETŐ KUTATÓ

BEVEZETÉS Az arab tavasz előtt a Közel-Kelet valamennyi arab államával kapcsolatban elterjedt volt az a nézet, hogy nem aktív szereplői, hanem csupán haszonélvezői vagy éppen károsultjai a világpolitikai folyamatoknak. A térség alacsony fokú belső gazdasági integráltsága folytán a Mediterráneum arab államai nem tudnak egyenlő partnerként részt venni a világgazdasági folyamatokban, illetve a nagyhatalmak geopolitikai érdekeik mentén saját politikai és gazdasági céljaik elérése érdekében kihasználják a helyi rezsimeket. Ez a nézet a 2010-es években gyökeresen megváltozott, hiszen ebben az időszakban a Perzsa-öböl (vagyis röviden „az Öböl”) olajmonarchiái aktívabb kül- és biztonságpolitikába kezdtek. Ennek kialakulásához belső és külső okok vezettek. Az arab tavasz nemcsak az arab államok politikai rezsimjeit és társadalmait állította új kihívások elé, hanem a nagyhatalmakat is arra késztette, hogy értelmezzék újra stratégiájukat, mivel a volatilis régió stabilitásának megőrzése rendkívüli erőforrásokat igényelt. Az autoriter stabilitás válsága mellett a folyamatok elemzésének egyik fontos szempontját a hatalmi egyensúly térségben megfigyelhető felbomlása jelenti, mivel ma nagyfokú egyensúlytalanság jellemzi a Közel-Kelet térségét. Az arab tavaszt követően az elsősorban az Egyesült Államok és Oroszország között kibontakozott nagyhatalmi versengés rámutatott arra, hogy az USA többé már nem megkérdőjelezhetetlen hegemón a Közel-Keleten. Ennek következtében a térség vezető államai a regionális szintű versengés során rájöttek, hogy biztonságukat többé nem alapozhatják teljes mértékben az Egyesült Államok védőernyőjére. Ennek oka, hogy a korábban passzív külpolitikát folytató Öböl-monarchiák nagyfokú aktivitást kezdtek mutatni a térség több alrégiójában. Mivel elsősorban Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar lépett fel regionális hatalmi ambíciókkal az arab tavaszt követően, ebben az elemzésben ezeknek az országoknak a befolyáskeresése kerül a középpontba. A három állam politikai, gazdasági és katonai eszközöket egyaránt alkalmazott a politikai változások megakadályozása vagy befolyásolása érdekében. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az Öböl arab monarchiái képesek-e önálló és sikeres külpolitikát folytatni a Közel-Kelet alrégióiban, miközben az Európai Unió, az Egyesült Államok és az Öböl államai együttesen sem voltak képesek megakadályozni, hogy a 2010-es évek végére – jelentős részben a világgazdasági válság következtében – a közel-keleti gazdaságok mély válságba kerüljenek, a népi elégedetlenség miatt pedig robbanásközeli helyet alakuljon ki. Jelen elemzés nem kívánja összehasonlítani, hogy az EU vagy más külső hatalmak befolyása hogyan hatott a közel-keleti alrégiók fejlődésére, csupán arra kíván rámutatni, hogy az Öböl monarchiái erejükhöz mérten alulteljesítenek a többi alrégióban.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Az elemzés tehát arra kíván rávilágítani, hogy az Öböl monarchiái által gyakorolt aktív kül- és védelempolitika valójában nem tudja az arab tavaszt megelőző évtizedekben megfigyelhetőnél jelentősebb mértékben befolyásolni a Közel-Kelet politikai és gazdasági folyamatait, és legfeljebb az autoriter stabilitás visszaállítását érhetik el. A többi arab állam belpolitikájába történő beavatkozásuk nem vezet liberalizációs folyamatokhoz. Az új rezsimek legitimitását azonban jelentős mértékben csorbítja, hogy a kérdéses országokban miként ítélik meg Szaúd-Arábia és a többi monarchia bel- és külpolitikáját, mindenekelőtt az Öböl monarchiák Izrael felét megfigyelhető nyitását. Ha a gazdasági folyamatokat vizsgáljuk, akkor viszont azt láthatjuk, hogy a Mediterráneumban továbbra sem az Öböl a legjelentősebb szereplő, az ottani monarchiák által a térségben megvalósított beruházások pedig jellegükből adódóan nem járulnak hozzá a gazdasági diverzifikációhoz és a munkahelyteremtéshez, holott a népi elégedetlenség megelőzésének ez lehetne a legjobb eszköze. Az Öböl államainak a Közel-Kelet többi alrégiójában játszott politikai és gazdasági szerepe nem csökkenti a térség volatilitását, és az Európai Unió, illetve más térségek államai számára sem teszi befektetési szempontból vonzóbbá a régiót. Jelenlegi külpolitikájuk alapján tehát az Öböl monarchiái messze állnak attól, hogy a Közel-Kelet egészében széles népi támogatottságot tudhassanak magukénak, illetve a térség gazdasági fejlődésének motorjává válhassanak, jóllehet 2010 körül ezt vártak az elemzők. Az elemzés egyaránt foglalkozik a 2011 óta rezsimváltáson átesett arab államokkal és az elmúlt két évben az úgynevezett „arab tavasz 2.0”-ként vagy az arab tavasz új hullámaként aposztrofált – részben (pl. Algériában) organikus módon bekövetkező, részben (pl. Szudánban, Irakban, Libanonban) a tíz évvel ezelőtti gazdasági válsághoz hasonló forgatókönyvet mutató – politikai változásokkal. Nem célunk állást foglalni amellett, hogy jelenleg az arab tavasz eseményeivel analóg változások történnek-e a Közel-Keleten. Az Öböl monarchiák szempontjából azonban egyértelmű, hogy a jelenlegi változásokban az akkorihoz hasonló mértékű potenciál rejlik arra, hogy jelentős biztonsági kihívás elé állítsák a monarchiákat és ilyenformán ezek az országok is az Öböl-monarchiák ellenforradalmi tevékenységei körébe esnek.

AZ AUTORITER STABILITÁS VÁLSÁGA A Közel-Kelet1 sok évtizedes stabilitásának a két alappillére az elithez lojális és a társadalom minden szegletét felügyelet alatt tartó államapparátus és a külső hatalmak védőernyője volt. A 20. század második felében létrejött autoriter rezsimeknek ennek a két tényezőnek köszönhetően sikerült hosszú évtizedekig a felszín alatt tartani a belső feszültségeket. A számos földrajzi, etnikai, vallási, társadalmi törésvonalat rejtő térség összeomlását ez az „autoriter stabilitás” előzte meg. Nyugaton elterjedt az a nézet, hogy az autoriter rezsimek által kialakított politikai és társadalmi viszonyok, az arab államok globális gazdasági kapcsolatokba történő bekapcsolódása és a nemzetközi segélyek együtt idővel elvezetnek majd az arab államok demokratikus

Ebben az elemzésben a Közel-Kelet térség a Magreb, a Levante és a Perzsa-öböl alrégiókat és azok vonzáskörzeteit foglalja magába.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

átalakulásához.2 Ez a felfogás és a térség stabilitásának igénye vezetett ahhoz, hogy a legtöbb nyugati hatalom nem kérdőjelezte meg az autoriter vezetőkbe vetett bizalmat, kizárólag akkor, ha azok a Közel-Keleten vagy a saját államaikban közvetett vagy közvetlen biztonsági fenyegetést jelentettek a nyugati érdekeltségekre. Ugyanakkor, ha egy térségbeli állam végül páriastátuszra jutott, az sem jelentette a nyugati patronáltság végleges elvesztését. Muammar al-Kaddáfi rezsimét például az amerikai és a brit kormány teljes politikai rehabilitációban részesítette3 annak ellenére, hogy egyértelműen bebizonyosodott, Líbia egykori vezetője részt vett nyugati áldozatokkal járó nemzetközi terrorcselekmények végrehajtásában. A brit kormány amellett, hogy megszüntette a Líbia elleni gazdasági szankciókat, amnesztiát adott Kaddáfinak, 2003 után pedig még fegyverexport-egyezményeket is kötött Líbiával.4 Az autoriter rezsimek állami működése és jogértelmezése ugyan jelentős fejtörést okozott a nyugati kormányok számára, ám a Közel-Kelet stabilitása prioritást élvezett az elvi aggályokkal szemben. Ez igaz volt általában az után is, hogy a 2001-es és 2003-as afganisztáni, illetve iraki katonai inváziókat követően ezekben az országokban már egyértelműen a demokratikus átmenet volt az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a rövid távú politikai célja. A nyugati kormányok számára nem okozott nehézséget a kettős mérce alkalmazása, mivel a térség többi országában még mindig a politikai status quo fenntartása szolgálta érdekeiket. Igaz volt ez 2009-ben az iráni parlamenti választásokat követő tüntetéssorozat során is. Bár az amerikai kormányok 1979 óta verbálisan sokszor állást foglaltak az iráni rezsimváltás szükségessége mellett, az Obama-kormány mérsékelten nyilatkozott a 2009-es eseményekről, mivel féletette a nyolcvanmilliós ország stabilitását.5 Általánosságban elmondható, hogy az arab tavaszt megelőzően a nyugati hatalmak beavatkozásukkal vagy hallgatásukkal a legtöbb regionális konfliktus során megakadályozták az autoriter rezsimek összeomlását. Az Egyesült Államok garantálta a térség stabilitását, védőernyőt biztosítva valamennyi arab partnere számára. Ez a biztonsági „paktum” 2011 után elég egyértelműen összeomlani látszott. Elmondható, hogy nemcsak a Közel-Kelet arab vezetőit, hanem az Egyesült Államokat és nyugati szövetségeit is váratlanul érte a 2011-ben a Közel-Keleten elindult általános tüntetési hullám.6 Hamar egyértelművé vált, hogy a politikai változások nem kerülhetők el, mert a rezsimellenes felkelések társadalmi támogatottságának a mértéke jóval meghaladta a hatalom megdöntéséhez elegendő küszöböt.7 A tüntetők és a hatalmon lévők is érezték, hogy nincs visszaút. Gazdik Gyula: Fejezetek Egyiptom modern kori történetéből (1805–2013). Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017. 77. 2

Kim Sengupta [et al.]: Gaddafi, Britain and US: A secret, special and very cosy relationship. The Independent. 2011. szeptember 4. <https://www.independent.co.uk/news/world/politics/gaddafi-britain-and-us-a-secret-special-andvery-cosy-relationship-2349039.html > Hozzáférés: 2019. december 13. 3

Ben Smith: UK relations with Libya. Commons Briefing papers SN05886. 2011. március 2.

Casey L. Addis: Iran’s 2009 Presidential Elections. CRS Report for Congress R40653.2009. július 6.

Daniel Byman: Explaining the Western Response to the Arab Spring. The Journal of Strategic Studies. 2013/2.289–320, 289. 6

Jeff Goodwin: Why We Were Surprised (Again) by the Arab Spring. Swiss Political Science Review. 2011/ december. 452–456.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A tüntetések kimenetelének iránya alapvetően két tényezőtől, a hadsereg állásfoglalásától és a külső hatalmak beavatkozásának a hatékonyságától függött. Mivel Líbiában a hadsereg Kaddáfihoz törzsi-családi alapon és megélhetési szempontból (pl. tuaregek) lojális elemei elhúzódó és nagyszámú emberáldozattal járó ellenforradalmat tudtak volna beindítani, a nyugati közösség indokoltnak látta, hogy a létszámbeli fölényben lévő ellenzék támogatása érdekében a nemzetközi katonai beavatkozás eszközéhez nyúljon. Ezzel szemben Tunéziában és Egyiptomban az erős és egységes hadsereg állásfoglalása volt a döntő a helyi politikai átmenetekben, a nyugati hatalmak pedig nem tudták volna jelentősen befolyásolni az eseményeket – de ezekben az országokban nem is volt szükség arra, hogy beavatkozzanak az állami stabilitás megőrzése érdekében. A bahreini síita többségű tüntetések ellen fellépő szaúdi vezetésű nemzetközi katonai koalíció az Egyesült Államok részéről is támogatásra talált, mivel Bahreinben Irán politikai befolyásának a növekedése volt a politikai változások közvetett tétje. Szíriában a nemzetközi közösség nem hagyta jóvá, hogy tagjai a Bassár al-Aszadhoz vallási-családi alapon lojális hadsereg ellen katonai beavatkozást hajtsanak végre, részben azért, mert a rezsimet az oroszok és irániak is támogatták. Így a létszámbeli fölényben lévő ellenzéki erőknek nem sikerül megdönteniük a rezsim hatalmát. A nyugati katonai beavatkozás mértéke Jemenben volt a legkorlátozottabb, így a szaúdi vezetésű arab katonai koalíció ugyan fel tudott mutatni sikereket abban, hogy visszaszorítsa a húszi mozgalom ernyőszervezetét, az Irán proxyszervezetének tekintett Anszárulláht, a konfliktusnak mégsem lesz katonai megoldása. A nyugati hatalmak a fenti folyamatokból azt a tanulságot vonhatták le a maguk számára, hogy vagy a beavatkozásuk mértéke volt elégtelen (pl. Líbiában), vagy a beavatkozás teljes hiánya miatt bizonyos konfliktusokban nem is számítottak tényezőnek (ez történt pl. Szíriában). Az EU tagállamainak passzivitásához hasonlóan az Egyesült Államok reakcióinak hiánya és a regionális konfliktusokban való minimális beavatkozása is az Öböl monarchiák politikai és katonai asszertivitásának kedvezett (például Bahreinben és Jemenben). Összességében tehát a nyugati államok rendkívül eltérő politikai és katonai reakciói vezettek ahhoz a helyzethez, hogy a politikai átalakulások nagyon eltérő mértékű változásokat eredményeztek az arab országokban, és több esetben nem a nyugati államok vagy az Öbölbeli partnereik számára kedvező irányt vettek. Ez a stratégiai bizonytalanság vezetett ahhoz, hogy az autoriter stabilitás által elfedett vallási, törzsi és társadalmi törésvonalak a helyi és a nemzetközi politika szintjeire emelkedtek. Az EU cselekvésének hiánya és az USA szerepének csökkenése révén az Öböl monarchiák felelősségévé vált a status quo megőrzése, amennyiben el akarták kerülni a térség további destabilizálódását. Ez a lépéskényszer jelentette a monarchiák arab tavasz utáni ellenforradalmi tevékenységnek az alapját. Mivel Barack Obama elnöksége alatt a közel-keleti államokban megváltozott az amerikai biztonsági védőernyőről alkotott percepció, és ténylegesen is érzékelhetővé vált az, hogy az Egyesült Államok kivonult a helyi konfliktusokból, a közel-keleti államok az új helyzetre külpolitikájuk megreformálásával válaszoltak. Nemcsak a nagyhatalmak befolyásának jellege változott meg, hanem az államhatalom meggyengülése miatt több arab állam, így Líbia, Egyiptom és Szíria is elveszítette a térségben élvezett relatív vezető szerepét. Az Öböl államai számára ez szükséghelyzet volt, ugyanakkor az a nézet is elterjedt, hogy gazdasági erejük és rendkívüli mértékű hadi kiadásaik révén jogot formálhatnak

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

a közel-keleti regionális vezető szerepre.8 Az új helyzet tehát kényszerből adódott, de egyúttal lehetőségeket is teremtett.

AZ ÖBÖL ÁLLAMAI ÉS A KÖZEL-KELET TÖBBI ALRÉGIÓJA A Közel-Kelet alrégióit és az alrégiók közötti kapcsolatot a független arab államok létrejötte óta az államok közötti folyamatos versengés és viszálykodás jellemezte. A legszéleskörűbb katonai összefogás az arab–izraeli háborúk során valósult meg, a legszorosabb politikai együttműködés az 1958 és 1961 között működő Egyesült Arab Köztársaság volt, míg a leginkluzívabb, jelenleg is működő konzultációs szervezetet az 1945 óta működő Arab Államok Ligája9 („Arab Liga”) jelenti. Míg a fenti együttműködések javarészt a gazdasági és strukturális gyengeségek miatt maradtak mindig is eredménytelenek, az Öböl monarchiái által 1981-ban megalapított Öbölmenti Együttműködési Tanács (ÖET) a közös érdekek eltűnése, illetve az eltérő geopolitikai percepciók miatt vált okafogyottá a 2010-es évek végére. Éppen ezért a Közel-Kelet politikai folyamatait lehetetlen ezen integrációs törekvések vizsgálata révén megérteni – ehhez ugyanis elengedhetetlen az egyes államok közötti bilaterális kapcsolatok vizsgálata, mivel az rávilágít a szervezetek és szerveződések belső dinamikáinak működésére is. Ráadásul az ÖET működését a 2010-es években meghatározta a Szaúd-Arábia és Katar közötti hatalmi versengés, így a 2011-es líbiai katonai beavatkozást követően már nem nagyon találkozhatunk olyan biztonságpolitikai kérdéssel, amelyben az ÖET államai egyetértenének. A geopolitikai változások által kialakult szükséghelyzet mellett tehát tulajdonképpen az ÖET válsága nemcsak következménye, hanem oka is az Öböl monarchiák ellenforradalmi tevékenységének. Az Öböl monarchiák politikai és gazdasági befolyása a Magreb (Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia) és a Levante (Szíria és Irak vonzáskörzete) alrégiókban nem újkeletű jelenség. Ez abból a természetes gazdasági egyenlőtlenségből adódik, hogy az Öböl olajmonarchiái között találhatóak a világ leggazdagabb országai, míg Jemen, Szudán, Csád (és még sorolhatnánk) a világ legszegényebb országai közé tartoznak, míg Libanon például a világ legeladósodottabb országa. Olajbevételeinek köszönhetően Szaúd-Arábia már az 1950-es évektől kezdve jelentősen támogatta a függetlenségükért harcoló észak-afrikai államokat.10 Függetlenségük elnyerése után azonban a Magreb országai eltérő politikai és gazdasági rendszereket alakítottak ki, Szaúd-Arábia pedig ezeket saját érdekeinek megfelelően értékelte. A legjobb kapcsolatot mindig is Marokkóval tartotta fenn, mivel saját értékeivel a monarchikus rendszert könnyen össze tudta egyeztetni, ráadásul a szaúdi uralkodóban a marokkói uralkodó is egy nagyhatalmú patrónust látott. Ez a különleges kapcsolat a két ország közötti, hagyományosan kiváló gazdasági és védelmi együttműködésben is tetten érhető. Ezzel szemben Algéria és Szaúd-Arábia kapcsolatait meghatározta, hogy mindkét Abdulkhaleq Abdulla: Lahzat al-Khalij fi al-Tarikh al-Arabi al-Mu'asir [Az Öböl momentuma a mai arab történelemben]. Dar al-Farabi. Beirut. 2018. 8

9 Az Arab Ligáról részletesen lásd Éva Ádám: Az Arab Államok Ligája (Arab Liga). In: Szálkai Kinga – Baranyi Tamás Péter – Szarka E. Luca (szerk.): Biztonságpolitikai Corvinák. Antall József Tudásközpont,. Budapest, 2019. 157–168.

Mohammed El-Katiri: Saudi Arabia and the Maghreb. In: Neil Patrick (szerk.): Saudi Arabian Foreign Policy. Conflict and Cooperation. I.B. Tauris, London – New York. 2016. 181–201, 181. 10

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

állam energetikai hatalom, így az elmúlt évtizedekben kevés együttműködési lehetőséget találtak, viszont jelentősen egymás belügyeibe sem avatkoztak be. Líbiával ezzel szemben Muammar al-Kaddáfi négy évtizedes vezetése alatt Szaúd-Arábia nem tudott jó viszonyt kialakítani. Az Öböl monarchiák rezsimbiztonsága szempontjából egyre nagyobb fenyegetést jelentett az 1960-as évektől valamennyi monarchiában jelen lévő egyiptomi Muszlim Testvérek szervezete. Ebből ugyanis különböző reformmozgalmak jöttek létre, ezek pedig nyíltan vagy a radar alatt szerveződni kezdtek, gyakran rezsimellenes szlogeneket tűzve zászlajukra. Az arab monarchiák egészen az arab tavaszig hatékonyan kezelték az iszlamisták monarchiaellenes megmozdulásait. Éppen ezért soha nem értékelték fenyegetésként az 1960-as évektől a Magrebben is jelentős társadalmi bázist létrehozó Muszlim Testvérekhez kötődő mozgalmakat sem. A marokkói Igazság és Fejlődés Pártja vagy a tunéziai Ennahda az államhatalom kooptálható partnerévé váltak, és az arab tavasz során is megmaradtak a demokratikus keretek között, így Szaúd-Arábia és a többi monarchia megbékélt velük. Ezzel szemben a líbiai Muszlim Testvérek Kaddáfi rezsimében kemény elnyomás alatt működtek, és teljesen bizonytalan volt, hogy a diktátor bukása után milyen irányba terelik a politikai folyamatokat. A Levantéban a politikai iszlám fejlődése nagyon különbözően alakult az egyes államokban. Szíriában Háfiz al-Aszad keményen leszámolt a szervezet tagjaival. Libanonban – részben az etnikai-vallási heterogenitás miatt – a Muszlim Testvérek soha nem tudtak jelentős politikai tényezővé válni, és mivel az 1980-as években Irán politikai befolyása jelentősen megnőtt az országban, a Hezbollah gyors felemelkedése mellett a Muszlim Testvérek jelentősége eltörpült a politikában. A palesztin területeken a Muszlim Testvérek összekapcsolódott az iszlamista alapelveket sajátosan a palesztin felszabadítás kontextusába helyező Hamász szervezetével. Az államformáját, illetve uralkodócsaládját tekintve is szorosan a szaúd-arábiai uralkodócsaládhoz kötődő Jordániában a Muszlim Testvérek sokáig mérsékelt politikai aktivitást vállaltak, így évtizedekig egy könnyen kooptálható szervezetként működtek. Az arab tavasz során az iszlamista pártok győzelme tulajdonképpen közvetlenül nem jelentett veszélyt az Öböl monarchiáira, és csak a Szaúd-Arábia és Katar között kiéleződő konfliktus során nyert jelentőséget. A különböző iszlamista pártok jelentősége, sikere és kudarca nagyon eltérő képet mutat az egyes országokban és az Öböl államai is csak abban az esetben teszik biztonsági kérdéssé a jelenlétüket, ha közvetlen veszélynek tekintik őket. A továbbiakban csak akkor térünk ki rájuk, ha a szaúdi–katari vetélkedésben és a két ország ellenforradalmi tevékenysége szempontjából jelentőségük van. A Magreb és az Öböl közötti kereskedelmi kapcsolatok soha nem voltak kiemelkedőek, elsősorban azért, mert a két térség árukínálata (vagyis a kőolajszármazékok) jelentősen átfedi egymást, a Magreb pedig kis piacot jelent csak.11 Ráadásul Észak-Afrika a dekolonizáció után sem tudott gazdaságilag függetlenné válni az európai gyarmattartó államoktól, így a Magreb külkereskedelmi forgalmának jelentős részét továbbra is az EU-val bonyolítja. Az elmúlt évtizedekben a Magreb és az Öböl közötti kereskedelem legfontosabb árucikkjét – különösen a Marokkó és Szaúd-Arábia közötti áruforgalomban – egyértelműen a nyersolaj El-Katiri, 182.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

jelentette. Az 1997 és 2005 között létrehozott Nagy Arab Szabadkereskedelmi Térség (közismert angol mozaikszóval: GAFTA) célja az volt, hogy megteremtse az arab közös piac megteremtését, de törekvéseinek a mai napig nincs jelentős eredménye. A belső kereskedelem aránya mind a Magreben, mind pedig az Öböl régión belül csupán néhány százalékot tesz ki, aránya pedig a két alrégió között is hasonló mértéket mutat. Ezzel szemben a Levanténak a Közel-Kelet többi alrégióiba irányuló külkereskedelme összesen a 20%-ot is elérheti.12 Mindent egybevetve elmondható, hogy a Közel-Kelet gazdaságilag valóban a világ legkevésbé integrált régiója. Az ÖET államaival szemben már a 2000-es évektől kezdve megjelent az az elvárás, hogy ők váljanak a Közel-Kelet gazdasági fejlődésének mozgatórugóivá. A Világbank 2010-ben, a nagy világgazdasági válságot követően rámutatott, hogy a Közel-Keleten a válság által leginkább sújtott Öböl régió nemzeti bevételeit rohamos tempóban növeli, ennél fogva stabilizálhatja a régió gazdaságait, sőt akár még rohamos gazdasági fejlődést is beindíthat.13Sem a 2000-es években, sem pedig a világgazdasági válságot követő 2010-es években nem sikerült azonban betölteniük ezt a szerepet, külkereskedelmi aktivitásukkal és külföldi beruházásaikkal ugyanis csupán saját gazdaságuk fejlődését tudták előmozdítani.14 Az Öbölmonarchiákat a 2000-es években mind Nyugaton, mind pedig a Közel-Keleten nagyfokú gazdasági diverzifikáció és fokozott befektetési vágy jellemezte, így nem indokolatlanul várták tőlük, hogy a közvetlen befektetések hatására a fejlődő államok gazdasági növekedése megindul. 2003 és 2008 között a Közel-Keleten valóban megfigyelhető volt a főként az exportból, turizmusból, hazautalásokból és külföldi befektetések emelkedő számából adódó gazdasági növekedés. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy a Közel-Keleten a vártnál sokkal kevésbé volt jelentős az Öbölből származó befektetések száma, illetve sokkal jelentősebb volt az Öbölbe irányuló befektetések mértéke, mint az Öbölből a más alrégiók irányába mutató befektetéseké.15 Az olajbevételek mintegy kétharmada az Öbölből a Nyugat országaiba vándorolt, és a maradéknak csupán egy része maradt a régióban. Ezzel szemben Ázsia és Európa gazdaságilag integrált régióiban rendszerint 60-70% fölötti a régión belüli befektetések aránya. Bár az Öböl és a többi alrégió közötti gazdasági egyenlőtlenség, illetve a kultúra és a nyelv hasonlósága miatt kézenfekvőnek tűnhet, hogy a fejlettebb arab országokból a fejlődőek felé áramoljon a tőke, ennek valójában számos politikai és gazdasági akadálya volt az arab tavasz előtt és után is. Az arab tavasz előtti politikai rezsimek legfontosabb jellemzője az elitek korrupciója volt. Ennek köszönhetően számos beruházási terv csupán papíron valósult meg, és az előkészületi munkákból származó bevételek az illetékes vezetők zsebébe vándoroltak. Az Öböl és az arab diktatúrák közötti gazdasági alkuk sokkal inkább Florence Gaub: Both Ends of the Spectrum: GCC-Maghreb Relations. The Arab Gulf States Institute in Washington, Issue Paper 2017/15. 2017. december 19. 6.

Nadim Kawach: GCC to lead Mena growth: World Bank. Emirates 24/7. 2010. május 19. <https://www.emirates247. com/eb247/economy/regional-economy/gcc-to-lead-mena-growth-world-bank-2010-05-19-1.245682 > Hozzáférés: 2020. február 18. 13

Karen Pfeifer: Gulf Arab Financial Flows and Investment, 2000-2010: Promises, Process and Prospects in the MENA Region. Review of Middle East Economics and Finance. 2012/2. 1–36.

Pfeifer, 2.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

voltak két adott vezető közötti baráti szándéknyilatkozatnak, mint valódi népjóléti intézkedésnek tekinthetőek. A korrupció mellett a 2000-es évek első évtizedében számos egyéb politikai és gazdasági komponens is gátat képzett mind az ÖET, mind pedig az EU számára a befektetések számának növelése előtt. Így összességében elmondható, hogy nem csupán az ÖET-tagállamok beruházási kedve okolható az elmaradt gazdasági fellendülésért, mivel elsősorban a Közel-Kelet államainak lenne szüksége arra, hogy a belső regulációk enyhítésével és a humán erőforrások fejlesztésével a külső befektetők számára vonzóbb gazdasági környezetet teremtsenek. A fent említett korlátok ellenére a főként állami támogatással működő Öbölbeli befektetési vállalatok több évtizede aktívan részt vesznek a Magreb államok gazdaságainak turisztikai, ingatlanpiaci, energetikai, ipari, közlekedési és telekommunikációs szektoraiban.16 Mindezek mellett az Öböl monarchiák Magreb alrégióba történt befektetéseinek mértéke eltörpül az EU befektetései mellett. Összehasonlításképpen 2003 és 2012 között az Öbölből származó befektetések összértéke egyenlő volt az EU által egy év alatt eszközölt befektetések értékével.17Az Öböl monarchiák tehát vagy nem tudták, vagy nem akarták felvenni a versenyt európai versenytársaikkal. A politikai, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok a Közel-Keleten mindig is annak a függvényében alakultak, hogy az adott államok ugyanarra az ideológiai alapra helyezkedtek-e és elfogadták-e egymás szerepét az adott ügyben. Ilyen ideológiai alap volt például a pánarabizmus. Ebben Egyiptomnak egyértelműen és elfogadottan vezető szerepe volt, ám azt az 1970-es években végérvényesen elveszítette. Hasonló ideológiai alap volt a palesztin ügy: ennek valamennyi arab ország évtizedekig próbált az élharcosává válni. Ilyen jelentősebb törekvés volt Irán részéről is az 1979-es iszlám forradalmat követően – ezzel a törekvéssel az Öböl monarchiáknak is versenyezniük kellett. A 2000-es években az egyszerűen Arab Békekezdeményezésként (ismertebb angol nevén: Arab Peace Initiative) elfogadott szaúdi indítvány évről évre támogatást talált az Arab Liga tagállamai körében, így tulajdonképpen ez vált a várt politikai rendezés alapjává, szemben az iráni törekvéssel, ami nem tudott túllépni a fegyveres felkelés szervezeteinek radikalizálásán. Az arab tavaszt megelőző időszakkal kapcsolatban tehát elmondható, hogy Szaúd-Arábiának vezető szerepe volt az arab nemzetközösséget összekötő ideológiai alap létrehozásában. Az arab tavaszt megelőző autoriter stabilitás fenntartásában a nyugati hatalmaknak és az Öböl államainak egyaránt jelentős szerepe volt. Míg azonban a nyugati hatalmak a demokratikus átalakulás feltételeinek teljesítéséhez kötötték támogatásukat, az Öböl államai számára csupán a gazdasági struktúrák jelentettek akadályt. Ennek ellenére elmondható, hogy az Öböl gazdasági-kereskedelmi szempontból nem tudta felvenni a versenyt a nyugati államokkal, és így erején alul teljesített a Közel-Kelet többi alrégiójában. Az arab tavasz rezsimváltozásainak tehát az is az egyik tétje volt, hogy az Öböl monarchiák vezető szerepet nyerhetnek a forradalmi átalakulások eredményeképpen. Tulajdonképpen ezzel meg lehet magyarázni, hogy miért vállaltak aktív szerepet az arab országok átalakulási folyamataiban. Az ugyanakkor már kissé nehezen magyarázható, hogy miért Tobias Schumacher – Irene Fernandez Molina: EU and GCC Countries’ Foreign Policies and the Mediterranean Neighborhood –Towards Synergetic Cooperation? GRC Gulf Papers. 2013. 2.

Gaub, 6.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

az autoriter stabilitás visszaállítása lett a céljuk, hiszen azzal legfeljebb csak az igen kedvezőtlen gazdasági környezet konzerválását érhetik el, közmegítélésük pedig romlik a Magreb és Levante alrégiókban. Ahogy ezt látni fogjuk, szerepüket és megítélésüket bonyolítja, hogy az Öböl monarchiák a 2010-es évek végén az Arab Békekezdeményezés helyett gyakorlatilag az Egyesült Államok által szorgalmazott békekezdeményezés mögött sorakoztak fel. Mivel ez egyértelműen az izraeli területszerzések végérvényessé tételét hozná magával, a mellette való kiállás az Öböl monarchiák megítélését jelentősen rontja az arab világban.

A REGIONÁLIS VÁLTOZÁSOK HATÁSA AZ ÖBÖL ÁLLAMAINAK BEL- ÉS KÜLPOLITIKÁJÁRA Már az 1960-as évek diákmozgalmai rámutattak egy olyan világrend létrejöttére, amelyben a kommunikáció eszközeinek köszönhetően megszűnnek a határok a bel- és külpolitika között, így egy adott ország kormánya elleni tüntetések könnyen globális méretű mozgalommá alakulhatnak. Ahogy visszaemlékezéseiben Henry Kissinger is kifejtette, az 1960-as években világossá vált, hogy egy országra nézve nemcsak egy másik ország külpolitikája jelenthet fenyegetést, hanem az annak belpolitikában végbemenő forradalmi változások is.18 A fenti tézis különösen igaznak bizonyult az arab tavaszt követő közel-keleti regionális dinamikák alakulása során. A forradalmi átalakulások után a változásoktól nem érintett arab államok számára nem az egyes államok stabilitásának megszűnése jelentette a legfőbb problémát, hanem az, hogy esetleg hozzájuk is átgyűrűzik a forradalmi mozgalmak szellemisége. Éppen ezért az Öböl uralkodói első körben kénytelenek voltak belpolitikai intézkedéseket foganatosítani még jóval azelőtt, hogy a regionális stabilitás és terrorizmus kérdései egyáltalán felmerültek volna. Ezekre a lépésekre annál is inkább szükség volt, mert a tendenciák alapján valamennyi, a rezsimváltozásban érintett arab államban kezdeti erőfölénybe kerültek a Muszlim Testvérek ideológiáját követő iszlamista pártok és mozgalmak. Tehát minél előbb szükség volt a rezsimbiztonság megszilárdítására. Első lépésként az egyes Öböl monarchiák és az ÖET egésze olyan népjóléti intézkedéseket hoztak, amellyel egyértelműen a helyi társadalmak korábbi apolitikus jellegét szerették volna megőrizni. Ennek keretében valamennyi ÖET-tagországban jelentősen emelték a közalkalmazottak béreit és az állami támogatások mértékét. Másodsorban minden eszközzel csökkentették a civil társadalom szólásszabadsághoz való jogait, és korlátozták illetve megfigyelés alá helyezték az erre alkalmas fizikai és online köztereket. Végül, mivel Bahreinben elkerülhetetlen volt a társadalom többségét alkotó síita lakosság politikai öntudatra ébredése, Szaúd-Arábia vezetésével az ÖET fegyveres erőt bevetve verte vissza a bahreini tüntetéseket, ennek köszönhetően pedig az ellenzéki pártokat és követőiket sikerült megakadályozni a további működésükben. Talán az egy Katar kivételével, mivel ott „exporttermék” a szabad sajtó, valamennyi ÖET állam további radikális intézkedéseket hozott a szólásszabadság korlátozására. Szaúd-Arábiában a szólásszabadság szigorú korlátozása és felügyelete (a vallási reformisták és a civiljogi aktivisták letartóztatása) egy átfogó társadalmi liberalizációval párhuzamosan zajlik, ez pedig a nyugati államokban Paul Chamberlin: A World Restored: Religion, Counterrevolution, and the Search for Order in the Middle East. Diplomatic History. 2008/június. 443.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

ellentmondásossá tette az ország megítélését. Bahreinben a szólásszabadság korlátozása az ellenzéki pártok kriminalizálásával folytatódott, majd számos civil inkriminálásával és állampolgárságuktól való megfosztásával zárult.19 Ma Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és az ÖET többi tagállama gyakorlatilag teljes kontroll alatt tartják civil társadalmaikat, miközben kemény intézkedéseiket a Nyugat felé a társadalmi liberalizáció álarca mögé rejtik. Az ő szempontjukból szükség van a kemény belpolitikai intézkedésekre, mert a jemeni háború, illetve Iránnak az Öbölben és a Levantéban megfigyelhető külpolitikai és katonai terjeszkedése komoly kül- és biztonságpolitikai kihívások elé állítja az arab monarchiákat. A külső fenyegetettség hatására meglehetősen szükségessé vált a belpolitikai fenyegetések biztonságiasítása. A trónörökös és de facto államfő, Muhammad Bin Szalmán rendkívüli intézkedéseivel egyáltalán nem hagy teret a vallási reformerek és síita jogegyenlőségi aktivisták érdekérvényesítése előtt. A többi közel-keleti ország közül mára a királyság vált a nyugati civiljogi szervezetek egyik legfőbb célpontjává, ennek pedig a jemeni háborún túl jelentős köze van az ország vezetőinek belpolitikai gyakorlatához is. Az Öböl monarchiák arab tavaszt követő belpolitikai gyakorlata ugyan szembetűnő lehet a külső szemlélő számára, minőségi változást mégis külpolitikai gyakorlatuk jelentett. Ahogy azt a fentiekben felvázoltuk, a Magreb és az Öböl között nincsen és nem is várható komolyabb stratégiai együttműködés, mivel mindkét térség számára máshol vannak a gazdasági, kereskedelmi és védelempolitikai prioritások,20 ennek ellenére azonban az Öböl monarchiák az első perctől kezdve prioritássá tették a rezsimváltásokban, illetve rezsimváltozásokban való aktív részvételt. Szaúd-Arábia számára például létfontosságúnak tűnt a status quo megőrzése és ezáltal a Ben Ali és Mubárak nevéhez köthető rezsimek támogatása Tunéziában, illetve Egyiptomban.21 Míg az utóbbi két országban nem tudták megakadályozni a rezsimváltásokat, és képtelenek voltak jelentősen befolyásolni a demokratikus választások végkimenetelét, Líbiában és Szíriában már jelentős szerepük volt a belső fegyveres konfliktusok eszkalálásában és időbeli elnyújtásában. Jemenben pedig a szaúdi és az emírségekbeli vezetőség elkerülhetetlennek tartotta az intervenciót – de ez már sokkal inkább jelentette a saját nemzetbiztonsági ügyüket, mint a Magrebben és a Levantéban zajló folyamatok. A Líbiában történő 2011-es katonai beavatkozás minőségi változást hozott, elsősorban a kis Öböl-monarchiák, így Katar és az Egyesült Arab Emírségek külpolitikájában. A két állam Öböltől távol mutatott asszertív magatartása kiváló lehetőség volt arra, hogy a nemzetközi figyelem elsősorban a két ország külpolitikájára összpontosuljon, elvonva a figyelmet a belpolitikai problémákról. Az általuk felvett szerep lehetővé tette, hogy a külvilág felé azt mutassák: egy elnyomó diktatúra megdöntéséért harcolnak. Eközben viszont

19 Bahrain: Mass trial revoking citizenship of 138 people ‘a mockery of justice’. Amnesty International. 2019. április 16. <https://www.amnesty.org/en/latest/news/2019/04/bahrain-mass-trial-revoking-citizenship-of-138people-a-mockery-of-justice/ > Hozzáférés: 2020. február 12.

Gaub, 9.

Silvia Colombo: The GCC Countries and the Arab Spring. Between Outreach, Patronage and Repression. IAI Working Papers 1209. 2012/március. 12. 21

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

államformájuk valójában nagyfokú hasonlóságot mutatott Líbiáéval.22 A líbiai, ENSZ által támogatott katonai intervenció kiváló lehetőséget adott Katar számára, hogy a korábban soft power eszközöket alkalmazó miniállam egy valódi fegyveres konfliktusban katonai képességeit is megmutathassa. Katar esetében ez tehát valódi külpolitikai minőségváltozást jelentett, mivel az állam a békéltető szerepből kilépve egyértelműen állást foglalt, és fegyvert fogott a líbiai forradalmi erők oldalán.23 Katar pénzzel, fegyverekkel és üzemanyaggal látta el a Kaddáfi-ellenes tüntetőket, hadserege pedig katonai kiképzést nyújtott nekik. Katar és az Egyesült Arab Emírségek mellett Szaúd-Arábia és Kuvait is hasonló mértékben támogatta a Nemzeti Átmeneti Tanácsot, segítségüknek pedig 2011 végére beért a gyümölcse. Az Öböl monarchiák megszabadultak egy instabil tényezőtől, Kaddáfitól, és kontroll alatt tarthatták az átmeneti folyamatokat. Erre annál is inkább szükségük volt, mert eközben Egyiptomban feltartóztathatatlanná vált az iszlamista pártok demokratikus győzelméhez vezető folyamat, ez pedig Katar kivételével egyértelműen kedvezőtlen fordulat volt a monarchiák számára. Egyiptomban Muhammad Murszi 2012-es demokratikus választási győzelme nyomán olyan kormány állt fel, amely bel- és külpolitikai magatartása révén ideológiai feszültségeket generált az Öböl monarchiái számára. A Muszlim Testvérek pártjának győzelme egyúttal a legfontosabb lökést is megadta a Szaúd-Arábia és Katar közötti politikai feszültség robbanásához: ez volt tulajdonképpen az az esemény, amely elvezetett a két állam befolyásért való versengéséhez, és őket, illetve követőiket felsorakoztatta az arab tavasz forradalmi, illetve ellenforradalmi erői mögött. Mubárak elnök bukása látszólag válságot okozott az „Egyiptom–Öböl biztonsági komplexum” számára. Az arab tavaszt megelőző évtizedekben ez a komplexum az egyiptomi hadsereg és a politikai elit jelentős politikai és anyagi támogatásában nyilvánult meg az Öböl monarchiák részéről. Elemzők azonban rámutattak, hogy ez a komplexum a rezsimváltás után is stabil maradt, mivel Szaúd-Arábia és partnerei fenntartották a hadsereg politikai és anyagi támogatását, és csupán az egyiptomi kormány anyagi támogatását halasztották el, 24 mivel 2012-őt követően Szaúd-Arábia elsődleges célja a Katar támogatását élvező Murszi-kormány kivéreztetése volt. A szaúdiak stratégiai számításai bejöttek, mivel az egyiptomi hadsereg az arab tavaszt követően nemcsak politikai és gazdasági erejét tudta megőrizni, hanem még a működése felett gyakorolt civil kontrollt is csökkenteni tudta. Így a katonai kapcsolatok erősítése, a kormányzat anyagi támogatásának felfüggesztése és Murszi ellenzékének támogatása végső soron meghozta a várt eredményt Szaúd-Arábia számára. Katar nem tudta pótolni a kormány kieső bevételeit, és a civil kormányt sem tudta a megfelelő demokratikus átalakulás irányába terelni, így 2013-ban bekövetkezett az iszlamista pártok bukása, és egyúttal visszatért a mai napig tartó katonai diktatúra korszaka. 22 Kristian Coates Ulrichsen: Libya and the Gulf: Revolution and Counter-revolution. Hurst Publishers. 2011. december 16. <https://www.hurstpublishers.com/libya-and-the-gulf-revolution-and-counter-revolution/ > Hozzáférés: 2020. február 19.

Colombo, 7.

Yasmine Farouk: More than Money: Post-Mubarak Egypt, Saudi Arabia, and the Gulf. GRC Gulf Paper. 2014/ április. 1–2. 24

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Az átmeneti kormány kudarcának köszönhetően Líbiában a 2012 és 2013 közötti időszakban a konfliktus szektariánus irányba haladt tovább,25 és a helyzeten az sem segített, hogy az országba fokozatosan begyűrűzött az Öböl-monarchiák ellenforradalmi tevékenysége. Szaúd-Arábia és szövetségesei a Bengázi székhelyű Khalífa Haftart és szövetségeseit támogatják, Katar és szövetségesei (különösen pedig Törökország) viszont a nemzetközileg is elismert Tripoli székhelyű kormány mellett állnak ki politikai, pénzügyi és katonai eszközökkel. A jelentős anyagi és katonai támogatás „eredménye”, hogy ma már egyik harcoló alakulat sem hajlandó feladni eddig kiharcolt pozícióját anélkül, hogy abba patrónusa beleegyezne. Valószínűleg igaz az a tézis, hogy a ma Líbiában meglévő politikai, törzsi és vallási törésvonalak már jóval az arab tavaszt megelőző időszakban is jelen voltak az országban, ám az Öböl-monarchiák hozzájárultak ezeknek a konfliktusoknak a megmaradásához, és a líbiai patthelyzetnek csupán egy, az Öböl államai között Kaddáfi hatalmának megdöntésekor megnyilvánuló konszenzushoz hasonló nézetazonosság vethet véget.26 Míg az Öböl-államok számára egyértelműen kulcskérdés, hogy a jelentős olajkincsekkel rendelkező és hatalmas méretű Líbiát ki uralja, illetve a Közel-Kelet legnagyobb lakosságával és hadseregével rendelkező Egyiptomot milyen kormány vezeti, és ezek befolyásolására viszonylag egyszerű eszközök állnak rendelkezésükre, az arab tavasz második hullámában érintett államok, így Algéria, Szudán, Libanon és Irak jövője sokkal több kérdést vet fel, és jelentősen nagyobb kihívás elé állítja az Öböl-monarchiákat, ha ezekben az országokban hatást kívánnak gyakorolni a politikai folyamatokra. Mivel Algériában az Öböl-monarchiák sem jelentős politikai, sem pedig gazdasági befolyással nem bírnak,27 illetve a földrajzi távolság miatt is viszonylag indifferensek az ország sorsát illetően, a forradalmat támogató vagy ellenforradalmi tevékenységük egyértelműen csak a többi felsorolt országban érzékelhető. Szudán opportunista vezetői, köztük a 2019-ben megbukott Umar al-Basír elnök is, mindig a legjobb támogatási konstrukciókat nyújtó államokkal kötöttek paktumot anélkül, hogy végérvényesen fel kellett volna adniuk kapcsolataikat aktuális patrónusuk riválisaival. Így Basír elnök sokáig bölcsen lavírozott Irán és az arab Öböl monarchiák között.28 Az arab tavaszt követő években azonban Basír nem ismert fel két nagyon jelentős fejleményt, ez pedig a bukásához vezetett. Az egyik ilyen fejlemény az volt, hogy Dél-Szudán függetlenedésével a nemzetközi szankciók által sújtott Szudán a korábbiaknál sokkal jelentősebben rászorult az Öböl-monarchiák anyagi támogatására. A másik, hogy a Szaúd-Arábia és Irán között kialakult „hidegháborús” helyzet (vagyis a két ország közötti proxykonfliktusok) többé már nem tette lehetővé, hogy az ország egyik oldal mellett se köteleződjön el végérvényesen. Szudánt a 2018-as évben az arab tavaszt megelőző állapotokhoz nagyon hasonló gazdasági problémák, munkanélküliség és árak drasztikus emelkedése jellemezte. Lásd Csepregi Zsolt – Éva Ádám: Észak Afrika. In: Szálkai Kinga – Baranyi Tamás Péter – Szarka E. Luca: Biztonságpolitikai Corvinák. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019. 433–462. 25

Haim Malka: Maghreb Neutrality: Maghreb-Gulf Arab Ties Since the GCC Split. Center for Strategic and International Studies. 2018. június. 5. <https://www.csis.org/analysis/maghreb-neutrality-maghreb-gulf-arabties-gcc-split-0 > Hozzáférés: 2020. február 19. 26

Éva Ádám: Ellenforradalmak a Közel-Keleten – Algéria. Antall József Tudásközpont. 2019. május 23. <https:// archive.ajtk.hu/kutatoi-blog/379/ellenforradalmak-a-kozel-keleten-–-algeria/ > Hozzáférés: 2020. február 19. 27

Éva Ádám: Ellenforradalmak a Közel-Keleten – Szudán. Antall József Tudásközpont. 2019. április 30. <https:// archive.ajtk.hu/kutatoi-blog/367/ellenforradalmak-a-kozel-keleten-–-szudan/ > Hozzáférés: 2020. február 19. 28

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Így szinte természetesnek mondható, hogy a kérdéses év végén országossá szélesedő tüntetéshullámok okainak kezelését Basír a komoly pénzügyi támogatásoktól várta, és egyaránt kitartott a Katarral, illetve partnereivel, valamint a Szaúd-Arábiával, illetve partnereivel ápolt jó kapcsolatai mellett. Katari körökben a mai napig tartja magát az a tézis, miszerint Szaúd-Arábia és szövetségesei együttes erővel döntötték meg Basír hatalmát és álltak be Szudán katonai vezetése mögé.29 A gyakorlat tulajdonképpen beleillik abba a vonulatba, amely Szaúd-Arábia tevékenységét Egyiptomban jellemezte. Basír bukása után Szudánban is az Egyiptomihoz hasonló helyzet alakult ki, vagyis Szaúd-Arábia és szövetségesei a status quo megőrzése érdekében a katonai junta mögé sorakoznak fel, míg Katar és Törökország szerepe az iszlamista ellenzék támogatására korlátozódik. Szudánban tehát a politikai helyzet az autoriter stabilitás visszaállítása felé halad. Libanon jelentősége az Öböl számára nem feltétlenül önmagában érdekes, hanem abban az esetben, ha a polgárháborúból jelenleg győztesként kikerülő Bassár al-Aszad újra megszilárdítja hatalmát Szíriában, és egy erős Hezbollah által dominált Libanont talál szomszédságában. A számos etnikai, törzsi és vallási törésvonalat mutató Libanonban az Öböl államainak mindig korlátozott befolyása volt, ugyanakkor a válságban lévő libanoni gazdaság számára nagyon fontos lett volna 2019-ben, hogy az egymással versengő Öböl monarchiák rendkívül jelentős anyagi támogatásaikat a libanoni gazdaságba megfelelően fektessék be. Ez azonban a politikai akadályok miatt nem valósult meg, és a kormánynak jelentős válsággal kellett szembenézni.30 A 2020-ban is tartó tüntetéssorozatok végérvényesen elérték a szaúdi támogatású Szaad al-Haríri politikai bukását, és a soron következő kormányt egyértelműen Katar és Irán befolyási körébe sodorták. Mivel az új libanoni kormány számára az Öböl monarchiák nem tudnak vagy nem szándékoznak mentőövet dobni, Libanon ma már nyíltan elfogadja Irán politikai és anyagi támogatását.31 Az ország sajátos helyzete miatt az Öböl-monarchiák számára nem kínálkozik egyszerű megoldás arra, hogy hatalmi befolyásukat érvényesíteni tudják. Az általuk támogatott politikai réteg egész egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy kompenzálni tudja a politikailag rendkívül erős síita kisebbséget. Így Szaúd-Arábiának és partnereinek az előző évtizedekhez képest jóval korlátozottabb befolyása lesz a libanoni belpolitikára. Az Öböl monarchiákat talán Irak állítja a legösszetettebb kihívás elé abban az esetben, ha ott forradalmi vagy ellenforradalmi tevékenységet kívánnának gyakorolni. Az ország belpolitikájában 2003 után természetes módon helyre álltak az etnikai erőviszonyok, így a Szaddám-érára jellemző szunnita-törzsi kronizmust felváltotta a síita dominancia. Ezzel együtt megnőtt a tér az iráni politikai befolyás érvényesítésére. Szaúd-Arábia tehát fellélegezhetett, hogy közvetlen szomszédságában megbukott egy magát ellenséges ideológiai alapokra helyező diktátor, ugyanakkor dilemmát okozott számára Irán egyre növekvő 29 Mohammed Alkhereiji: Saudi Arabia and the UAE work to gain confidence of new Sudan rulers. The Arab Weekly. 2019. április 21. <https://thearabweekly.com/saudi-arabia-and-uae-work-gain-confidence-new-sudanrulers > Hozzáférés: 2020. február 19. 30 Karen Young: Lebanon’s crisis complicated by Gulf rivalry. Financial Times. 2019. január 31. <https://www. ft.com/content/aab53442-23ca-11e9-b329-c7e6ceb5ffdf > Hozzáférés: 2020. február 19. 31 Ellen Francis: Snubbed by Gulf, Lebanon's PM Diab hosts Iranian official. Reuters. 2020. február 17. <https://www.reuters.com/article/us-lebanon-crisis/snubbed-by-gulf-lebanons-pm-diab-hosts-iranian-officialidUSKBN20B1LU > Hozzáférés: 2020. február 19.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

politikai és katonai jelenléte Irakban, majd később Szíriában. Irak Szaúd-Arábia számára nemcsak katonai fenyegetést jelenthet, mivel mérete, lakossága és természeti erőforrásai alapján akár egy Irán-barát regionális középhatalommá is válhat. Mindez persze eddig még nem történt meg, mivel az iraki politikai vezetés korrupt ügyletei miatt az ország gazdasága 2003 óta még nem tudott lendületet venni. Ugyanakkor a gazdasági nehézségek és a rossz életszínvonal egyértelmű stagnálása miatt kialakult válsághelyzet 2020-ban azt a veszélyt rejti magában, hogy Irak destabilizálódik, ez pedig sokkal jelentősebb veszély lehet az Öböl monarchiák számára, mintha az ország gazdaságilag prosperálna. Ezt belátva az ÖET államai, beleértve Szaúd-Arábiát és Katart is, már 2017 óta rendkívül aktív diplomáciai tevékenységet folytatnak Irakban:32 céljuk a gazdasági és kereskedelmi együttműködések számának növelése. Az iraki etnikai-vallási viszonyok sem Szaúd-Arábia, sem pedig Irán számára nem teszik lehetővé, hogy többségi befolyást szerezzenek, ez a felállás pedig egyértelműen kedvező lehet az ország politikai és gazdasági fejlődése szempontjából. Irakban ugyanakkor nagyon valószínűtlen az autoriter stabilitás visszaállítása is, mivel az elmúlt majdnem két évtizedben kialakult demokratikus viszonyok visszafordítása – jelentős részben az amerikai jelenlétnek köszönhetően – ma már szinte lehetetlen. Így Irak olyan egyedi példává válhat, ahol a SzaúdArábia és Irán között zajló politikai és gazdasági versengésnek akár még pozitív hozadéka is lehet. Ez azonban számos tényezőtől (így az amerikai katonai jelenléttől, az ÖET és Irán önmérsékletétől, a terrorista sejtek felszámolásától, stb.) is függ. Az Öböl monarchiák számára a politikai és gazdasági befolyásszerzés jelentősen megnehezedett a szaúdi vezetés és Donald Trump kabinetjének közeledése miatt. Ahogy azt korábban kiemeltük, Szaúd-Arábia a 2010-es évekig az Arab Békekezdeményezés élharcosa volt. A kezdeményezés értelmében az arab államok kitartottak azon álláspontjuk mellett, miszerint Palesztina állam csak az 1967-es határok alapján hozható létre. Ezzel szemben a Trump-adminisztráció által szorgalmazott arab békekezdeményezés („Deal of the Century”) olyan határokat szab a palesztin államnak, amelyek rendkívüli módon sértik a nemzetközileg támogatott ENSZ-rendelkezéseket. Ilyen formában az Izraellel mind nyíltabb kapcsolatokat vállaló Szaúd-Arábia és Egyesült Arab Emírségek nagyon érzékeny diplomáciai pályára lépett. Az arab államok között kialakulni látszó újabb törésvonal egyik legfontosabb előjele az Öböl monarchiák által támogatott szudáni katonai vezetés nyitása Izrael felé, 33 ami paradigmaváltást jelez az arab–izraeli kapcsolatokban. Ez a megbékélés igencsak megnehezítheti az autoriter stabilitás fenntartását azokban az országokban, ahol már eddig is jelentősen megnőtt a népi elégedetlenség amiatt, hogy az Öböl monarchiák befolyást gyakorolnak a belügyeikbe. Ha Szaúd-Arábia elveszti a palesztin békefolyamatban játszott vezető szerepét, az Iránt és szövetségeseit is kedvező helyzetbe hozza.

32 Iraq and Its Gulf Neighbors: Transforming Challenges into Opportunities. Gulf International Forum. 2019. május 7. <https://gulfif.org/iraqs-and-its-gulf-neighbors-transforming-challenges-into-opportunities/ > Hozzáférés: 2020. február 19. 33 Magdi El Gizouli: Israel-Sudan: Is Abdel Fattah al-Burhan evolving into a Sudanese Sisi? Middle East Eye. 2020. február 13. <https://www.middleeasteye.net/opinion/burhan-evolving-sudanese-sisi > Hozzáférés: 2020. február 19.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

KONKLÚZIÓ Az arab tavasz során felbomlott autoriter stabilitás az Öböl monarchiákat a Közel-Kelet számos országában kényszerhelyzetbe hozta. Kénytelenek voltak rendkívüli belpolitikai intézkedéseket hozni, és minőségi változtatásokat eszközöltek külpolitikájukban. Az arab regionális viszonyokban megjelentek az olyan monarchiák, amelyek egymás belügyeibe politikai és katonai eszközökkel is hajlandóak beavatkozni. Bár Szaúd-Arábia és szövetségesei lehetőséget láttak arra is, hogy politikai és gazdasági befolyásukat növelni tudják, az általuk eddig elért legjelentősebb eredménynek mégiscsak az számít, hogy néhány közel-keleti országban sikerült helyreállítaniuk az autoriter stabilitást. Más országokban viszont csökkent a befolyásuk, illetve várhatóan az ÖET tagországai, illetve Szaúd-Arábia és Irán között hosszú távon is kiegyenlített verseny várható. Az Öböl monarchiái eltávolodtak a szaúdi kezdeményezésű Arab Békekezdeményezéstől, azt már csak névlegesen támogatják az Arab Liga kongresszusain, és ez egy újabb törésvonalat hoz létre az arab országok kapcsolataiban, így a jövőben jelentősen romolhat Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek nemzetközi megítélése. Mindent egybevetve a szaúdi koalíció nagyon bizonytalan külpolitikai stratégiát követ a Közel-Keleten, mivel az arab tavasz folyamatainak tükrében teljesen bizonytalan, hogy az autoriter rezsimek stabilitása mennyire fenntartható. Ráadásul az elemzésben azt nem is vettük figyelembe, hogy milyen hatása lehet a szíriai és jemeni háború vagy líbiai konfliktus elhúzódásának, vagy annak, ha az elemzésben figyelembe vett bármely ország politikai rendszere esetleg összeomlana. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy az Öböl monarchiák által folytatott ellenforradalmi tevékenység eredményeképpen az EU vagy egyéb külső hatalmak kevésbé tudnak konstruktív szerepet vállalni a konfliktusok megoldásában. Jelenleg tehát a Közel-Kelet egésze olyan negatív spirálba került, hogy azt nagy valószínűséggel csak az Öböl monarchiák, illetve Szaúd-Arábia és Irán deeszkalációs célú együttműködése tudná a visszájára fordítani.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány