Toroczkay András

A

Agárdra mentünk kirándulni az osztállyal. Hol van most Agárd? Mi volt Agárdon? Lehet, semmi. Szálloda a tóparton, ismeretlen, ijesztő, furcsa alakú felhők. Velence sem mond semmit. Drága játékgépek, fagyi, kóla. Egymás után kétszer is voltam Agárdon. És aztán soha. Vajon miért. Megvan még vajon az a szálloda? Az osztrákokkal is voltunk ott, meg az osztályommal. Furcsa, hogy ez a két szó rímel. Vajon álmodnak róla még? Vagy visszatértek? Én azt se tudtam, hol vagyok. Csak, hogy távol, bátyám is ott van, de ő próbálja a saját útját járni ilyenkor, minél inkább ragaszkodom hozzá, annál terhesebb vagyok neki. Egy történetet mesélek, aminek nem tudom a végét és nem ismerem a szabályait. Sem a világot. De a játékosok élvezik, valahogy működik a mese. Se azelőtt, se utána nem voltam igazán jó mesélő, nem működött. A sebek a bőrömön. Mint egy gyulladt, felperzselt ország, hólyagok, duzzanatok, nedvedzések, pörkök. Ekcéma, lakosai: ekcémek. A világ népességének tizede. Egyszercsak eltűntek, de akkor még megvoltak a sebek. Minél inkább foglalkoztam velük, annál inkább léteztek és fájtak. Takargatnivalóan csúnyák. Az agárdi strandon dögmeleg pulóverben, farmerban viszketek, izzadok, izzadok, viszketek. A lányok sem szerettek. Vagy csak féltem tőlük. Anyáék távol, a tó túloldalát nézem, íz-íz, mondtam kiskoromban, mikor már túl késő volt fürdeni. Paplan alatt reszketek, túl kevés a takaró, egy fény villog. De nem csillag. Csak jelzi a vihart.

38

Á

A gyerekkor vége az á-nál kezdődött. Mikor először felkiáltottál fájdalmadban. Mint egy arctámadó a sötétből, rádrontott a biztonság, az állandóság elvesztése. Nem lehetett levakarni rólad. Mi, gyerekek, nem sokat láttunk az apokalipszisből. A kilencvenesekbe úgy mentünk, mint magabiztos tengerészgyalogosok. (Mik vagyunk? Gyerekek!) Az állásukat, identitásukat vesztett, majd új állásra és új identitásra talált, aztán megint elvesztett és megint felbukkanó, vagy soha meg nem talált szüleink közben felépítettek egy házat. És voltak, akiknek még a házasságuk sem ment rá. Az építkezések, rombolások feltartóztathatatlan gyorsulása. Talán megállítható lenne ma, de akkor még nem voltak meg hozzá az eszközeink. A tudomány még nem állt ilyen magas fokon. A házunk melletti árokból a bátyám annak elején kihúzott, mikor elmerültem a kanálisban. De mindenkit már nem lett volna képes kimenekíteni.

39