Závada Péter

Gellért

1.

Csak a legvégét kaptam el annak, ahogy a lestrapált fődolomit átkopogott, átkéredzkedett a pliocénból a pleisztocénbe, betoppant zaklatottan, akkortájt keletkezett hegyeit magával vitte, átmentette a mostba, ami már mindig is megelőlegezett, ami már kezdettől múltba süllyedő.

A koedukált barlang hívása, melynek nem tudtam nem engedelmeskedni, de eldönthetetlen volt, meddig tart kíváncsiságom, és hol kezdődik az illetlenség.

Fülemet a repedésekre tapasztottam, és a falakban parttalan vádaskodás, önfeledt lelkesedés, kínzó kétkedés egyszerre locsogott a hőforrások nyirkos nyelvjárásában, a termálvizek bepárásodott dialektusában.

Kihallgattam valami mélyen szemérmeset, és törésvonalaim mentén a hegy engem is kikérdezett.

Nem vagy más, mint egy többezer éves közléskényszer utolsó, szénsavas cseppje – suttogta. Hézagaidban te is elrendeződsz.

40

2.

Most belépek, és velem szemben egy kósza ima, ott felejtve, elhagyatva, záró sorai megkésve visszaverődnek a Szent Iván-barlang falairól. Hangpillérei, csöndoszlopai aládúcolják a Magyarok Nagyasszonya Sziklatemplom bolthajtásait, kipeckelik egy kattanásig kitátott áhítat szájpadlását.

3.

Van valami zárványszerű, önmaga számára elégséges és befelé forduló abban, ahogy az Árpád-kori hővizes tó felszínét saját mélyében mossa.

Szinte hallani, amint 1046-ban üvölt, dörömböl a hegy, miközben egy földtörténeti korszak hordódongáit rázárják, ráfeszítik a következő millió év vasalását, és letaszítják mozdulatlansága pereméről.

Észrevehetetlenül lassú, eonokon át tartó zuhanás, ütődés, rázkódás, és ámulva nézik a dolomit-sziklagyepek.

41

4.

Enyhén szólva nem szentimentális vihar. Végigsöpör a keleti lejtőn. A hárs-kőris törmelékerdők kitekerve, a karsztbokor-erdők legyalulva, a gyertyános tölgyesek megkopasztva, de az az egy szál önfejű, kivadult rózsabokor még mindig tartja magát, kapaszkodik egy csoda szegélyébe, amit a legutóbbi boszorkánytánckor látott.

És a dűlőkeresztelőre öltözött bérc, gomblyukában budai nyúlfarkfűvel, sárgás habszegfűvel, odvas keltikével, megrészegülve saját gazdagságától. Nem kell hazatámolyognia, mert otthon van.

42

5.

A terület mostoha gyámsága, hogy kézen-közön elfogy, elpereg, ami őshonos, hártyás szárnyak, villás nyelvek, tüskés kültakaró. És nem tudni, ami zajlik: vagdalkozás vagy vadgazdálkodás.

A meredély megfeledkezik önmagáról. Nem úgy arc, ahogy máskor nem az. Nem a fény, a látvány összefüggéseiben: kiszolgáltatottságában olyan. A fogalmak alá nem ver be az eső, most mégis kint állok, bőrig ázva.

43