SZÉPIRODALOM
Závada Péter
Gellért 1. Csak a legvégét kaptam el annak, ahogy a lestrapált fődolomit átkopogott, átkéredzkedett a pliocénból a pleisztocénbe, betoppant zaklatottan, akkortájt keletkezett hegyeit magával vitte, átmentette a mostba, ami már mindig is megelőlegezett, ami már kezdettől múltba süllyedő. A koedukált barlang hívása, melynek nem tudtam nem engedelmeskedni, de eldönthetetlen volt, meddig tart kíváncsiságom, és hol kezdődik az illetlenség. Fülemet a repedésekre tapasztottam, és a falakban parttalan vádaskodás, önfeledt lelkesedés, kínzó kétkedés egyszerre locsogott a hőforrások nyirkos nyelvjárásában, a termálvizek bepárásodott dialektusában. Kihallgattam valami mélyen szemérmeset, és törésvonalaim mentén a hegy engem is kikérdezett. Nem vagy más, mint egy többezer éves közléskényszer utolsó, szénsavas cseppje – suttogta. Hézagaidban te is elrendeződsz.
40
