SZÉPIRODALOM
Toroczkay András
A Agárdra mentünk kirándulni az osztállyal. Hol van most Agárd? Mi volt Agárdon? Lehet, semmi. Szálloda a tóparton, ismeretlen, ijesztő, furcsa alakú felhők. Velence sem mond semmit. Drága játékgépek, fagyi, kóla. Egymás után kétszer is voltam Agárdon. És aztán soha. Vajon miért. Megvan még vajon az a szálloda? Az osztrákokkal is voltunk ott, meg az osztályommal. Furcsa, hogy ez a két szó rímel. Vajon álmodnak róla még? Vagy visszatértek? Én azt se tudtam, hol vagyok. Csak, hogy távol, bátyám is ott van, de ő próbálja a saját útját járni ilyenkor, minél inkább ragaszkodom hozzá, annál terhesebb vagyok neki. Egy történetet mesélek, aminek nem tudom a végét és nem ismerem a szabályait. Sem a világot. De a játékosok élvezik, valahogy működik a mese. Se azelőtt, se utána nem voltam igazán jó mesélő, nem működött. A sebek a bőrömön. Mint egy gyulladt, felperzselt ország, hólyagok, duzzanatok, nedvedzések, pörkök. Ekcéma, lakosai: ekcémek. A világ népességének tizede. Egyszercsak eltűntek, de akkor még megvoltak a sebek. Minél inkább foglalkoztam velük, annál inkább léteztek és fájtak. Takargatnivalóan csúnyák. Az agárdi strandon dögmeleg pulóverben, farmerban viszketek, izzadok, izzadok, viszketek. A lányok sem szerettek. Vagy csak féltem tőlük. Anyáék távol, a tó túloldalát nézem, íz-íz, mondtam kiskoromban, mikor már túl késő volt fürdeni. Paplan alatt reszketek, túl kevés a takaró, egy fény villog. De nem csillag. Csak jelzi a vihart.
38
