Hadimilliomosok

óriási vita folyt már a harcok idején is az első világháború katonai beszállítóiról

Hadimilliomosok száz éve

az első világHáború végzeTes köveTkezményekkel járT. a TörTénelmi magyarország megszűnT léTezni, az országoT Háborúba vezeTő Tisza isTván rokonai közül a HadiiPari vezeTő, odescalcHi Herceg Tevékenysége már a Harcok idején – igaz, a HáTországban – Tragédiába fulladT, TiszáT Pedig a Háború végén gyilkolTák meg. sok HadiiParos óriási vagyonT szerzeTT, ám a Társadalmi elégedeTlenség miaTT ez sosem volT bizTonságban. PoliTika és gazdaság a Háború idején még jobban összekeveredeTT: kalandorok és valódi vállalkozók egyaránT gazdagodHaTTak. széTválaszTani őkeT egymásTól száz év TávlaTában sem könnyű. Magyarországon hadiszállítási botrány robbant ki 1915 tavaszán, mivel egyes kereskedők silány minőségű posztót és papírtalpú bakancsokat adtak el a hadseregnek – írja Bihari Péter az első világháborúról szóló könyvében. Ezután az országgyűlés elfogadott két törvényt a hadiszállításokkal kapcsolatos visszaélések ellen, illetve a „hazaárulók vagyoni felelősségéről”, amelyből látható, hogy hadiszállítónak lenni nem volt kockázatmentes dolog – viszont a haszon sem volt lebecsülendő.

Hogy mennyire nem volt az, azt Norbert F. Pötzl mutatta ki: a tizenhat legfontosabb német acélipari, kohászati és bányaüzem nyeresége az utolsó háború előtti évtől 1917-ig mintegy 800 százalékkal emelkedett. A hadivállalkozók közül Hugo Stinnes akkora birodalmat épített ki a háború alatt, hogy családi cége még az 1918-as katonai összeomlás és az utána következő gazdasági válság ellenére is 600 ezer alkalmazottal a világ legnagyobb munkáltatója volt 1924-es halálakor.

Wilhelm Groener német tábornok Stinnest nevezte a „nehézipar valódi vezérének”, nem is Kruppot, az ágyúgyárost. Az ekkor a Krupp-cég élén álló Gustav Krupp von Bohlen und Hallbach nem is a család tagjaként született, hanem beházasodott. II. Vilmos német császár rendeletével vette fel a Krupp nevet, amikor 1906-ban feleségül vette a cégcsoport örökösnőjét, Berta Kruppot. (Az utóbbiról nevezték el a híres nehézlöveget, a Kövér Bertát, amelynek segítségével a háború elején a németek elfoglalták a legerősebb belga erődöket, így Lüttichet.) Hárman a Monarchiából

Németország világháborúbeli szövetségesénél, az Osztrák-Magyar Monarchiában három nevet kell említenünk a nagy hadiipari vállalkozók közül: Karl von Skodát, Camillo Castiglionit és Weiss Manfréd bárót. Ketten közülük döntően a Monarchia nyugati felében tevékenykedtek, de mindhármuknak voltak magyarországi érdekeltségeik. Weiss Manfrédnak persze a központja is itt, Budapesten volt. Az ő nevéhez fűződik a csepeli nehézipari konglomerátum kiépítése. A három monarchiabeli üzletember közül az osztrák-cseh Karl von Skoda báró kilenc évet várt apja 1900-as halála után, hogy belső hatalmi harcok után, 1909-ben a hatalmas pilseni nehézipari üzem, a Skoda Művek élére kerüljön, amely ekkor még nem autóiról volt ismert. (A hadtörténész Kovács Vilmos emlékeztet arra, hogy már a XIX. század végén megindult Plzenben a Skoda-program, amely új típusú, nagyobb lőtávolságú és nagyobb tűzgyorsaságú ágyúk kifejlesztését célozta az Osztrák-Magyar Monarchia számára.) Karl von Skoda lelkesen támogatta az osztrák hatalmi törekvéseket, ezért 1914-ben bárói rangot kapott, az addigi lovagi és nemesi cím után. A Skoda Művek az utolsó békeévben fogott bele Győrben (a magyar állammal együtt) Közép-Európa legnagyobb és legmodernebb ágyúgyárának építésébe.

(A német Krupp ugyanis visszalépett a projekttől, de a szabadalmakat a Skoda rendelkezésére bocsátotta, így közvetve a győri cégre is volt hatása.) Ez volt Győr legjelentősebb nagyüzemi komplexuma mindaddig, amíg a háború befejezése után „a megszálló román katonák teljesen le nem szerelték, és az ott lévő minden mozdítható dolgot el nem vittek” – jegyzi meg a gazdaságtörténész Honvári János. (A másik győri cég, a Wiener Bankverein, majd az osztrák-cseh Lederer család többségi tulajdonában lévő Magyar Waggon- és Gépgyár is hadseregszállító volt.) A Skoda óriási összegeket kapott a háború alatt az államkincstártól, ráadásul nemcsak megrendelések fejében, hanem állami támogatásként a hadiipari beruházások megvalósítására is. A birodalom osztrák felében körülbelül 40-50 millió koronát szerezhettek így – Az Est című pesti lap értesülései szerint. A Győri Ágyúgyár Részvénytársaság (Rt.) viszont körülbelül 30-32 millió koronát kapott. Cserébe „a hadügyminisztérium kikötötte, hogy az állami hozzájárulás összegének törlesztésére a vállalat átengedi minden évben tiszta nyereségének ötven százalékát„ – írta Az Est 1918. január 11-én. Minderre csak egy óriási hadiipari botrány, Odescalchi Jenő Zoárd herceg 1917-es öngyilkossága után derült fény, hiszen a „normál katonai megrendeléseken„ túli, a hadiipari beruházásokhoz adott támogatásokról addig nemigen tudott a közvélemény. (Csak összehasonlításul: a munkásait kiemelkedően

jól fizető Fegyver- és Gépgyár Rt., amely a Monarchia kézifegyvereinek jelentős részét gyártotta, 1912-ben 46 korona hetibért adott a dolgozóinak.) Ma már kevesen emlékeznek rá, de KözépEurópa egyik leggazdagabb embere az első világháború alatt a trieszti Camillo Castiglioni volt. Pályafutása számtalan országhoz köti őt, az OsztrákMagyar Monarchiától kezdve a két háború közti Németországon és Olaszországon át a kommunista Jugoszláviáig. Az olasz Wikipedia úgy emlegeti őt, mint az osztrák Hugo Stinnest, az angol nyelvű szócikk pedig arról beszél, hogy 170 cégben volt érdekelt. A legérdekesebb, hogy tulajdonképpen ő alapította a BMW-t, a mai német autógyárat is. Ez a cég jelenlegi formáját éppen Castiglioni repülés iránti szerelmének köszönheti. (A vállalat bonyolult átszervezésekor, 1922-ben a repülőgép-motorgyártást és a márkanevet vitte el az eredeti vállalkozástól, az 1917-ben alapított első BMW-től. Az első BMW-t is átnevezték, jelentős cég lett ebből is: a Knorr-Bremse.) Castiglioni számos magyar repülőgépgyártó üzemben volt érdekelt vagy alakított ki velük kapcsolatot az első világháború alatt. A Monarchia legnagyobb repülőgépgyárát 1912-ben alapították. E céghez is volt köze a trieszti bankár-kereskedő-repülőgépgyárosnak. Az UFAG rövidítéssel emlegetett Ungarische Flugzeugwerkét Albertfalván hozták létre 1912-ben. A céget, a Magyar Repülőgépgyár Rt.-t előzőleg TiTkos állami TámogaTások a HadiiPari cégeknek

A hadügyminisztérium ipari osztálya több száz millió koronát adott iparvállalatok létesítésére, illetve fejlesztésére az első világháború idején. Előfordult az is, hogy megelőlegezték az iparfejlesztést.

Pénzosztás

MegneveZés TáMogaTás

Industrie-Gruppe (Odescalchi herceg irányította telepek) 30 millió korona Nobel Dynamit gyár (Pozsony) 40 millió korona Skoda-Wetzler 40 millió korona Škoda 10,5 millió korona Győri Ágyúgyár 30–32 millió korona (nyereségből törlesztendő)

Állami Vasmű (Diósgyőr) 12 millió korona

(vissza nem térítendő) + 24 millió korona

(nyereségből törlesztendő)

Magyar Nitrogénműtrágyaipar Részvénytársaság (részben MÁH-érdekeltség) 11,3 millió korona

Magyar Solvay-Művek (3 honatya az igazgatóságban)

0,5 millió korona

Fermentol-telep 9 millió korona (Ausztria) + 3 millió korona (Magyarország)

Forrás: A hadügyminisztérium milliókat adott dúsgazdag vállalkozóknak. Az est, 1918. január 11.

Weiss Manfréd és a Ganz-Danubius konglomerátum hozta össze. (Ez a magyar hadiipar két nagy csoportosulásának összefogását, Weiss Manfréd és a Ganz hátterében álló Magyar Általános Hitelbank kooperációját jelentette.) Ebbe az eredetileg magyar alapítású társaságba beszállt a német Hansa und Brandenburg Flugzeug Werke repülőgépgyár, ezután kapott német nevet az albertfalvai vállalat. Castiglioni a német cégben 1914-ben szerzett tulajdont. Az UFAG-nál olyan szakemberek dolgoztak, mint Asbóth Oszkár. Castiglioni nevéhez kötődik részben az osztrák-magyar Österreichisch-Ungarische Albatros-Werke Ges.m.b.H. és a Phönix Flugzeugwerke is, amelyet 1917-ben alapítottak Bécsben. Castiglioni az AustroDaimler autógyártó cégben is érdekelt volt, így ennek révén olyan tervezőkkel dolgoztatott, mint Ferdinand Porsche. Porsche aztán megjelent azoknak a magyar cégek a vezetőségében is, amelyekben az Austro-Daimler befolyást szerzett: a Magyar Általános Gépgyár (MÁG) ilyen volt. Az egyébként a Magomobilokról később híressé vált MÁG-ot az első világháború alatt döntően repülőgépgyárrá alakítottak át. A MÁG vezetőségében az Austro-Daimler képviselői mellett Karl von Skoda is helyet kapott, ami mutatja a cégvezető Heisler Vilmos ügyességét, aki számtalan tárgyalást folytatott vállalkozása életben tartására az 1910-es években. A háború kitörése ugyanis negatívan érintette az eredetileg autógyártással, teherautó-gyártással és részben már 1913-tól repülőgépmotor-gyártással foglalkozó MÁG-ot. Autóit a hadi helyzet bizonytalanságai miatt 1914-ben nem akarták vásárolni. Később Heisler rájött, hogy a repülőgépmotorok, illetve repülők gyártása megmentheti a céget, hiszen ezen a területen 1915-től kezdve biztos állami piacra dolgozhatott. De nézzük a Monarchia harmadik nagy hadiipari vállalkozóját, Weiss Manfrédot. Ő egy terménykereskedő család hatodik gyermeke volt, előbb apja, majd fivére (Berthold) játszotta a vezető szerepet a családi üzletben, amelyben már az 1800-as évek utolsó harmadában döntő volt a hadseregnek való szállítás. Weiss Manfréd Bosznia-Hercegovina megszállásakor kórházakat létesített és (ma úgy mondanánk) a hadsereg logisztikáját biztosította, szállítási kapacitásokat teremtett az okkupáció lebonyolításához. Tehát a terménykereskedelem mellett új tevékenységekkel is foglalkozott. 1882-ben Manfréd konzervgyárat létesített, első mintatermékük Weiss MAnFréd

kArl Freiherr Von skodA

egy gulyásleves volt, amelyet a hadsereg vezetésének küldött Bécsbe. Varga László történész szerint ebből alakult ki Magyarország első konzervgyára. Manfréd és Berthold végül együtt alapították az üzemet (Berthold eredetileg kétszersült- és kekszgyárat akart). Manfréd újításai végül az egész üzletet átalakították: a konzervgyártás szezonális jellege miatt ugyanis maradtak felesleges kapacitásaik a fémmegmunkáló (bádogos) üzemben. Ezt kihasználandó, 1887-ben már a hadügyminisztériumtól kaptak megbízást tölténytárak szállítására. A próbaszállítás jól sikerült, így a fémipari tevékenységet kezdték kiterjeszteni, a két testvér cége pedig 1889-től Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Konzerv- és Ércárugyár nevet viselte. Töltényhüvelyeket 1891-től kezdtek gyártani. 1892-ben vették bérbe az első csepeli telepüket a tölténygyártásra. Hamarosan újabb területeket vásároltak, folyamatosan fejlesztve hengerművel, raktárral, karbantartó műhellyel, huzal- és csőgyárral, rúdsajtolóval, energiaszolgáltató egységgel és később acélművel is a gyártelepet. Az 1901-1905-ös gazdasági válság idején határozták el a revolver- és vadásztöltények helyett a kockázatosabb tüzérségilőszer-gyártás bevezetését. Végül a csepeli gyártelep a Monarchia egyik legjelentősebb hadiüzemévé vált, s 1914. január elsején a Weiss Manfréd Lőszer Acél és Fémművei Rt. részvénytársasággá alakult. Ennek megfelelően a hadi megrendelésekből Magyarországon ez a cég kapta a legnagyobb szeletet, s így amikor a háborús helyzet egyre romlani kezdett, a sajtó figyelmének középpontjába került. Weiss Manfréd 1917 októberében így nyilatkozott Diószeghy Tibornak, a Pesti Napló munkatársának: „Mi lőszergyárosok, Krupp Essenben, Skoda Pilsenben és én kötelezve vagyunk a háború folytatását minden eszközzel lehetővé lenni, a szükséges anyagot, lőszert előteremteni, kiszolgálni a háborút gondolkozás nélkül. Emellett kívánhatom, mint a többi kínlódó, vergődő, vérző ember igazán forrón, becsületesen, őszintén, hogy legyen vége a háborúnak, lehet ez a melegszívű óhajom; az is természetesen. Én is szeretném... akarom, hogy a háború minél előbb véget érjen, de nem segíthetek.” Amikor Weiss meglátta, hogy az újságíró, Diószeghy Tibor írja, amit mond, izgatottan közbeszólt, megpróbálva

lebeszélni a riportert a nyilatkozat közléséről: „Én vagyok a háborús ipar egyik legexponáltabb képviselője és sajnos azt a gyanúsítást”, hogy a háborús haszon miatt a lőszergyárosok „forszírozzák a háború folytatását, sohasem lehet teljesen megcáfolni”. S hozzátette: „Ha az ellenkezőjét állítanám, hipokrízisnek mondanák. Pedig nekem is szükségem van a békére és a nyugalomra, mint az egész ország, mint mindenki, a munkásaim, a hivatalnokaim, én is össze vagyok törve a túlfeszített munkától, gondoktól. Agyon dolgoztuk magunkat, csakhogy elő ne álljon ez a helyzet, hogy csapataink a szükséges hadieszközök nélkül maradnak. Hol lennénk akkor, ha az ipar nem tette volna meg a kötelességét, ha nem tudtunk volna lépést tartani a háború követelményeivel? Mi lenne akkor? Az lenne csak az igazi nyomorúság.” Weiss Manfrédnak ezt az igyekezetét nem akárki ismerte el: „Csak két dolog vált be, fiaink hősiessége és a Weiss Manfréd teljesítőképessége. Hej, ha hadvezetésünk, közigazgatásunk és diplomáciánk is ilyen tökéletesen tudott volna fejlődni!” – idézi Tisza István grófot, exminiszterelnököt Kovács Vilmos hadtörténész. Tisza a háború végén ismerte ezt el, de nem sokáig dicsérhette a lőszergyárost, mert 1918 őszén a saját villájában lelőtték – máig nem tisztázott a tettesek személye. A Diószeghy-interjúban Weiss így fogalmazott: „A közönség – mondja – mindenütt demagóg. Csak azt látja, hogy mekkora összegeket, temérdek pénzeket keresnek. Azonban nem ismeri a befektetéseket, amelyek ezt a nyereséget kamatozzák, nem ismeri a kockázatot. Azt hiszik, hogy ez a pénz zsebbe megy, nem tudják, milyen invesztíciók létesültek belőle.” Kampányoltak a hadimilliomosok ellen

Weissnek igaza lett: pár hónappal az 1917. októberi interjú után, 1918-ban már megjelent Kozma Nándor Hadimilliomosok című kötete, amelyből három kiadás született még abban az évben. A harmadikban már Huszár Károly sárvári országgyűlési képviselő – későbbi miniszterelnök, Horthy Miklós kormányzóvá választásának egyik előkészítője – a hadimilliomosok vagyonelkobzását követelte. Kozma pedig Weiss Manfréd származását, vallását és „race”-ját elemezte, utólag visszatekintve, az antiszemitizmus határát súrolva. Valójában persze nemcsak zsidó kereskedők és gyárosok szállítottak a Monarchia hadseregének, de a korabeli dzsentrinek, illetve a politikai elitnek kapóra jött a hadimilliomosok bűnbakká tétele. Így a saját politikai felelősségükről igyekeztek elterelni a figyelmet. (Németországban ugyanekkor a tőrdöféselmélet hasonló logikával dolgozott, a hátországot és később a zsidóságot tették felelőssé olyasmiért, a háborús vereségért, amit valójában a geopolitikai

erőviszonyokat rosszul felmérő, agresszív német katonai és politikai elit okozott az első világháború kirobbantásával.) Ahhoz, hogy megértsük a hazai kampányt a hadimilliomosok ellen, a korabeli politikai és gazdasági helyzetet kell elképzelnünk. Az első világháború utolsó évére, 1918-ra, az Osztrák–Magyar Monarchia rendkívüli módon meggyengült. A birodalom mindkét fele, Ausztria és Magyarország is kormányzati válsággal küzdött. Ausztriában a nemzetiségek követelései erősödtek, s a kormány képtelen volt megszavaztatni a költségvetést, mert az osztrák-németek kisebbségbe kerültek az 1917-ben összehívott birodalmi gyűlésben. A galíciai lengyelekre és esetleg az ukránokra számíthattak időnként, így átmeneti megoldásokkal, két hónapos pótköltségvetésekkel finanszírozták a háborút. Mindeközben Ausztria kezdett fizikailag kimerülni: az élelemtermelés az eleve magyar agrárimportra szoruló országban felére esett 1918-ra. Az éhezés mindennapos volt, s az iparban fejlettebb osztrákok irigykedtek a mezőgazdasági árukkal jobban ellátott magyarokra, a birodalom másik felére. Az üzemek már nem tudták fokozni a termelésüket, a felőrlő jellegű állóháború az antant győzelmét ígérte, igaz, Nyugaton a győzelmet csak 1919-re várták. Galántai József hadtörténész rámutatott: a német hadiipar 1918 elejére érte termelési maximumát, a Monarchia viszont már korábban viszszaesett, a kettős állam gazdasága már az 1917-1918-as tél idején a bomlás jeleit mutatta. Kovács Vilmos szerint a Fegyver- és Gépgyár például 1917 márciusára érte a termelési csúcsot 27 776 puskával, 1918 februárjában viszont csak 3144 fegyvert tudott átadni. Hogy miért ez a dátum a mélypont, azt a politikatörténet magyarázza meg. Magyarországon 1917 közepétől, gróf Tisza István miniszterelnök bukásától szinte állandó kormányválság volt. (Ennek a hadimilliomosok történeténél nagy jelentősége lesz, hiszen Tiszát nem más akarta megbuktatni, mint a Habsburg-uralkodó, IV. Károly király. Ezt Vermes Gábor Tisza-életrajzából tudjuk). Az ellenzék alakíthatott ezután kormányt, de az az abszurd helyzet alakult ki, hogy új választásokat nem tartottak, ezért Tisza Munkapártja maradt többségben. Ők már 1910 óta, az elmaradt 1915-ös választások miatt folyamatosan birtokolták a pozícióikat, s így Tisza továbbra is minden komolyabb politikai reformot megakadályozhatott a birodalom keleti felében (nem adott választójogot sem a munkások, sem a nemzetiségek nagy részének). Az összeomlás katonailag ekkor még nem volt nyilvánvaló, de Bécsben már januárban kitört a lisztsztrájk, és részben a magyarokat okolták az élelmiszerhiányért. Magyarország a saját szükségleteit fontosabbnak tartotta, mint a vele közös államot alkotó Ausztria ellátását, ez állandó vitát okozott ekkoriban Bécs és Budapest között. A sztrájkok végül az egész Monarchiában terjedtek: Bécs, Budapest, Trieszt, Prága egyaránt érintett volt. Becslések szerint 600-700 ezer munkás szüntette be a munkát, s néhány nap késéssel Budapestre is átterjedt a sztrájkmozgalom, amely részben az általános választójogért tört ki, itt is százezer főnél több résztvevővel. A sztrájkokat nem hangolták össze, így a hatalomnak könnyebb volt felszámolnia ezeket, és a szociáldemokraták vezetői ekkor még inkább lecsendesíteni próbálták a mozgalmakat. Viszont ezért esett vissza a fegyvergyárak szállítása februárban, ahogy már említettük. A sztrájk megkeményítette, konzervatív irányba tolta el a Monarchia vezetését. Magyarországon felerősödött a cenzúra, letartóztatták a radikális baloldaliakat, a parlamenti ellenzék pedig, amely helyenként még Tiszánál is nacionalistább volt, egyre inkább közeledett a Tisza-féle Munkapárthoz, amely érdemben nem engedett a választójogot követelőknek. Csak látszatintézkedéseket szavaztak meg 1918 tavaszán. Az összeomlás előtti utolsó periódusban, amikor az éhezés kezdett már Magyarországon is megjelenni (ez is inkább csak 1918 tavaszától), egyre-másra érkeztek a negatív hírek a hadiszállítókról. Az elszegényedő középosztály, a nélkülöző munkások, a frontokon szenvedő, megtizedelt, megrokkant férfiak, a hadiüzemekben dolgoztatott, családjukat egyedül eltartani próbáló nők elképesztő módon fogékonnyá váltak a szociális demagógiára. A magyar sajtó ekkoriban rendszeresen beszámolt valamelyik hadiszállító visszaéléséről, letartóztatásáról. Kozma Nándor Hadimilliomosok című 1918-as könyvének előszavában Huszár Károly országgyűlési képviselő ezt írta: „Nem az irigység kajánsága, nem a felforgatás vak dühe, nem az elkeserítés gonosz szándéka szülte e művet, hanem az a szent elhatározás, hogy végre kinyissa a nemzet szemét és a magyar erkölcsi erők mobilizálásával helyreállítsa a társadalmi egyensúlyt.” A legnagyobb botrány: az Industrie-Gruppe esete

Ugyanakkor a legnagyobb botrányról, az IndustrieGruppe esetéről viszonylag keveset írt a sajtó 1917-ben. Sőt 1918-ban a fő felelősöket inkább már mentegette az úgynevezett demecseri ügyben. Az érintett üzletemberek közül három öngyilkos lett, egy pedig sikertelenül próbált véget vetni az életének. A legnagyobb vihart a fő felelős, Odescalchi herceg halála kavarta, rajta kívül a demecseri Industrie-Gruppe könyvelője és egy sertéstenyésztő földbirtokos lett öngyilkos. A herceg ugyanis gróf Tisza István unokatestvére volt. Az Est 1917. április 5-én arról számolt be címében, hogy Herceg Odescalchi Zoárd Jenő öngyilkos lett. A főnemes a nyírbogdányi járásban lévő demecseri ipartelepen lőtte főbe magát.

Odescalchi a cikk szerint a hadügyminisztérium megbízásából Demecserben több üzemet épített, így egy káposztasavanyító-gyárat, egy konzervgyárat és egy sertéstelepet, illetve a herceg 10 ezer holdas andalóci erdejében egy hordógyárat. Az így kialakított Industrie-Gruppe ugyan állami tulajdonban volt, de a herceg parancsnokolt fölötte. „Az erdőben egy keskeny vágányú vasutat is építettek, amely a háború után is a herceg birtokában maradt volna” – írta a lap, hozzátéve: „Egész Szabolcs vármegyében széltében és hoszszában beszéltek arról, hogy a herceg az ipartelepek és mezőgazdasági üzemek jövedelméből milliókkal gyarapította a vagyonát.” Mindezt később nem igazolta semmilyen adat, de a lap azt is megírta, hogy a herceg a halála előtti napon Bécsbe utazott, ahonnan „hétfőn reggel érkezett meg Demecserre. Ugyancsak hétfőn reggel egy tizennyolc tagú katonai vizsgálóbizottság jelent meg a demecseri telepen. A bizottság Bécsből jött, és tagjai katonákon kívül polgári egyénekből is állottak. Ez a bizottság hétfőn és kedden folytatta a telepeken a vizsgálatot és sok embert kihallgatott”. A vizsgálat közben a herceg „hirtelen a telepen lévő szobájába ment, a honnan néhány pillanat múlva revolverlövések zaja hallatszott. Berohantak a szobájába, a herceget a földön halva találták, mellette egy revolver feküdt”. Odescalchi herceg öngyilkossága mutat rá arra, hogy a bukott magyar miniszterelnök, Tisza István rokonai is haszonélvezői voltak a háborúnak. A lapok A legnagyobb hadiszállítók 1916 végéig

100 millió koronán felüli szállítók: Hadi Termény Rt. Hafner Radivoj marhaszállító (Karlovác) Schmitt és Társai Kelenföldi Bőr- és Hadfelszerelési Intézet (Budapest) Kisjenői főhercegi uradalom haszonbérlete Magyar Élelmiszerszállító Rt. Magyar Földbérlők Szövetkezete Nemzeti Egyesült Textilművek (együtt a magyar pamut- és vászonáruk szállító társaságával, valamint a magyar posztószállítók társaságával); Weiss Manfréd konzervgyára Weiss Manfréd lőszergyára Wolfner Gyula és társai bőrgyára

50–100 millió korona közötti megrendelések: Magyar Általános Hitelbank Rt. (cukor, gabona, zsír és szén) Ganz és Társa Danubius Villamossági, Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt. Fegyver és Gépgyár Rt. Hirtenbergi Töltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. (Magyaróvár) Faragó Lajos marhaszállító (Tura)

20–25 millió korona összegben szállítók: Budapesti Állatvásárpénztár Rt. Grünfeld Adolf marhaszállító (Komárom) Székely Gazdák Szövetkezete (Marosvásárhely) Lipták és Társa lőszergyár Magyar Gyapjúáru, Katonaposztó és Takarógyár (Zsolna) Magyar Mezőgazdák Szövetkezete Schlick-Nicholson Rt. (töltények és gépek) Osztrák-Magyar Államvasút-társaság Concordia gőzmalom Drucker Mór és fia egyenruha-szállító Kartonnyomó Ipar Rt. Magyar Textilipar Rt. Magyar Vagon- és Gépgyár (Győr) Rimamurányi vasmű Fiumei torpedógyár

Forrás: A háború milliós szállításai. Az est, 1917. október 10.

azonban Odescalchi herceg halála után mentegették a főnemest, és politikai okokat kerestek halála hátterében. Azt bizonygatta például a Világ című újság, hogy a nyomozás és a bírósági eljárások előkészítése szinte megrendelésre zajlott (a koncepciós per kifejezést 1918-ban még nem használták). A király bizalmasa, Langer Róbert altábornagy teljhatalmú ura volt annak, hogy kinek mi lesz a sorsa a perben. Márpedig a Világ azt sugallta, hogy Tisza miatt került Odescalchi a vizsgálatok kereszttüzébe. (Az kétségtelen, hogy a demecseri ügy kirobbanása után nem sokkal távozott Tisza a miniszterelnöki posztról.) „A vizsgálat, Odescalchi herceg öngyilkossága nagy feltűnést keltettek politikai körökben is és általános volt az a meggyőződés, hogy a pörnek erősen politikai háttere van” – írta az újság. A vizsgálat a lap szerint „azon vádak alapján indult meg, hogy Odescalchi milliókat invesztált a saját birtokába a kincstár pénzéből, a káposztaszállításnál különböző manipulációkkal milliókkal károsította meg a kincstárt, sertésvásárlásoknál szabálytalanságokat követett el és végöszszegben állítólag harminckilenc millióval károsította meg a kincstárt„. Halála előtt a herceg levelet írt a családjához, amelyet a Világ 1918-ban ismertetett: „Kedveseim! Egy bizottság jött ide és minden áron visszaéléseket akar találni. Az én misszióm olyan természetű volt, hogy legjobban úgy szolgálhattam királyomat és hazámat, ha a hosszadalmas és körülményes szabályoktól eltérőleg is a felhatalmazás alapján saját felelősségemre cselekszem. Előttem a cél volt a fontos és azt gyors eredményekkel el is értem. Most a becsületemhez akarnak hozzányúlni. Idegeim már hónapok előtt tönkrementek. Nem bírom tovább. Isten veletek. Zoárd”.

Száz éve is fontos volt a jó kapcsolat

Odescalchi esete mutatja, hogy a politikai harcoknak gazdasági vetülete is volt. Jó kapcsolatok nélkül Weiss Manfréd sem emelkedhetett volna magasra. A Weiss család a terménykereskedelem kapcsán már a XIX. század végén kapcsolatba került a Tisza családdal, Tisza Lajos váltóit például Varga László is említi a cégnél. De a Lónyayak, Trefort Ágoston és Pulszky Ferenc is üzleti kapcsolatban álltak az akkor még Weiss Berthold által irányított kereskedőcéggel. Természetesen nem Weiss Manfréd gyártott kizárólag tüzérségi lövedékeket Magyarországon az első világháború idején. 1916-ban a pestszentlőrinci Magyar Lőszerművek Rt. (Lipták és Társa) és a Chinoin Rt. is komoly beruházásokat hajtott végre, hogy megkezdhesse a vegyi töltetű

tüzérségi lövedékek töltését. (Kovács Vilmos szerint a Monarchiában egyedül a Chinoin rendelkezett saját vegyiharcanyag-gyártással és töltési kapacitással egyszerre.) A háború alatt fejlődött ki a komáromi AZD tüzérségi lőszergyár, amely a háború végére már 20 hektáron működött. Weiss Manfréden kívül a Magyar Királyság területén a Dynamit Nobel Pozsony (e cég alapítóját a Nobel-díjról jobban szokták ismerni), a pestszentlőrinci, Lipták-féle Magyar Lőszergyár Rt. és az AZD Komárom gyártott tüzérségi lövedéket. A kézifegyvergyártásban meghatározó szerepe volt a monarchiában a Fegyver- és Gépgyár Rt.-nek. Puskákat, karabélyokat és pisztolyokat állítottak itt elő, csak Ausztriában volt hasonló gyár, Steyrben, illetve a birodalom területén. A Fegyver- és Gépgyár igazgatóságában hosszú ideig bent ült maga Weiss Manfréd is, részben maga is jelentős résztulajdonos volt, az igazgatóságba az az Iparbank (Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank) delegálta, amelynek alapításában a Weiss fivérek is részt vettek. Az Iparbank azonban fokozatosan háttérbe szorult a fegyvergyárban a Magyar Általános Hitelbankhoz (MÁH) képest. A MÁH Sárközi Zoltán és szerzőtársai tanulmánya szerint saját gépgyári konszernt alakított ki. E konszernbe tartozott a Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. és a Ganz és Társa Vasöntöde- és Gépgyár Rt. is. 1918 márciusában a Pesti Napló így fogalmazott a bankról és vezetőjéről, Ullmann Adolfról, elképesztően behízelgő hangnemben: „Az intézet alapításának félszázados évfordulója nemcsak a hitelbanknak ünnepe, hanem az egész magyar gazdasági élet szempontjából fontos dátum, amely mellett a háborús események izgalmában sem szabad szó nélkül elhaladni. Azokban az igazi fényes sikerekben, melyek a Hitelbank pályafutásának utolsó évtizedét szegélyezik és amelyek a fejlődés útján nagy lépéssel vitték előre az intézetet, jelentékeny része van a jubiláló Hitelbank vezérigazgatójának, Ullmann Adolfnak.” A MÁH tehát komoly szerepet játszott a magyar hadiiparban, jóllehet fő tevékenységéből erre nem feltétlenül következtethetnénk. Emellett a Wolfner Gyula és Társa bőrgyárról sem gondolnánk, hogy az egyik legnagyobb hadibeszállító volt. A bőrbakancsok gyártása azonban stratégiai fontosságú lett, miután 1915-ben a kereskedők átverték a katonaságot a papírtalpú lábbelikkel. A Wolfner cég évekig vitázott bizonyos tételeken a hadvezetéssel, végül 1918 végén az egyik gyorsan megbukó hadügyminiszter, Bartha Albert a forradalmasodó Magyarországon jóváhagyott a számukra egy 13 milliós pluszkifizetést. Ez óriási botrányt okozott, Bőhm Vilmos, a frissen kinevezett honvédelmi miniszter vizsgálatot rendelt el, amelyről a Népszava 1919 januárjában cikkezett, s Bartha

k lára • e szter • k erekes J enő • V isnyo V szky É V a • p alotai F otók : F ortepan , adományozók : B a B arczy gyű J tem É nye i st V án m úzeum / a rchí V um / n egatí V tár /B auer k özleked É si É s m űszaki m agyar

Felhasznált irodalom

Bihari Péter: Kérdések és válaszok az I. világháborúról Diószeghy Tibor: Egy lőszergyáros a békéről – beszélgetés Weiss Manfréddal Galántai József: Az első világháború Honvári János: Bevezetés. In: Győr fejlődésének mozgatórugói Huszár Károly: Előszó. In: Kozma Nándor: Hadimilliomosok Koroknai Ákos: A Magyar Általános Gépgyár szerepe a magyar gépjárműgyártásban (kézirat) Kovács Vilmos: A magyar hadiipar az Osztrák-Magyar Monarchiában 1880–1918. In: A magyar hadiipar története a kezdetektől napjainkig 1880–2015 Kozma Nándor: Hadimilliomosok Longa Péterné: Karriertörténet a dualizmus korában – 150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója Magyar Lajos: Mi történt a demecseri ügyben? Norbert F. Pötzl: A halál kufárai – a fegyvergyárak hatalmas profitja. In: Az első világháború. Sárközi Zoltán–Szilágyi Gábor–Gáspár Ferenc: A Fegyvergyár története 1891-1948 Varga László: A csepeli gyáróriás kialakulásának története (kézirat) Vermes Gábor: Tisza István

Egyéb újságcikkek, korabeli források:

A hadügyminisztérium milliókat adott dúsgazdag vállalkozóknak. Az Est, 1918. január 11. A háború milliós szállításai. Az Est, 1917. október 10. Mi történt a demecseri ügyben? Világ, 1918. augusztus 15. Herceg Odescalchi Zoárd Jenő öngyilkos lett. Az Est, 1917. április 5. Az ötvenéves Hitelbank. Pesti Napló, 1918. március 17. Bartha hadügyminiszter 13 milliót ajándékozott a Wolfner-cégnek. Népszava, 1919. január 22. felelősségre vonását követelte, mivel a minisztériumi eljárási rendet megsértve döntött a Wolfneréknek járó kifizetésről. Mindez mutatja, hogy a hadiipar mindig is kockázatos vállalkozás volt: békeidőben a konjunkturális válságok miatt hullámzott a gyárak teljesítménye, a háború alatt pedig az óriási nyereségek politikai kérdéssé váltak. A hadiszállítók nem állhattak le a termeléssel, foglyai lettek az embertelen hadigépezeteknek. Eközben a nyereségükről és vagyonukról nincsenek megbízható adatok: Weiss Manfréd hivatalosan 76 milliós vagyont halmozott fel, de az ellene hecckampányt folytatók ennek tízszeresét írták le különösebb vizsgálódások nélkül. Ma sem lehet pontosan felmérni az első világháború idején tevékenykedő üzletemberek valódi gazdagságát, hiszen nem sokkal később a Tanácsköztársaság általában kisajátította a vagyonukat, majd a trianoni békeszerződés korlátozta a hadiipart (különösen a repülőgépgyártást). Weiss Manfréd cégcsoportja végül tovább működött a két világháború között, sőt a második világháború alatt is, de a német megszállás után a családot, Weiss Manfréd örököseit kizsarolta a Gestapo a tulajdonából, és a família jelentős része emigrációba kényszerült.