Kelet-közép-európai milliomosok a két világháború között

2016

KELET-KÖZÉP-EURóPAI MILLIOMOSOK a két világháború között most még közel a tűzhöz, de ki lesz a következő préda?

az első világHáború uTán megnövekedeTT keleT-közéPeuróPai államok 1918 uTán nemzeTi burzsoáziájukaT erősíTeTTék. előbb az oszTrák−magyar−némeT vagyonT oszToTTák széT, majd HaTalmas megrendelésekkel HizlalTák a kormányaikHoz közel álló vállalkozókaT. a román milliomosok erdélyi vasművekérT kilincselTek, Prága bankokaT „cseHszlovakizálT”, belgrád a nem szerbek megTakaríTásaiT csaPolTa meg. a Tulajdon bizTonsága megingoTT, ami fékezTe a gazdasági növekedésT. ugyanakkor Trianon fejleTTebbé TeTTe magyarországoT: 1938-ig a legnagyobb növekedésT érTük el a régióban, elsősorban feldolgozóiParunknak köszönHeTően. igaz, euróPa áTlagos növekedéséTől mi is elmaradTunk. azTán jöTTek a faji Törvények, a némeT és a szovjeT megszállás. a Térségben senki sem volT bizTonságban: a bécsi roTHscHildTól a budai goldbergerig, az erdélyi magyar birTokosTól a román, a cseH és a szlovén milliomosokig szinTe mindenki elveszTeTTe a vagyonáT vagy az éleTéT 1919-1948 közöTT.

Sokan úgy vélik, hogy régiónk gazdaságát az 1945 utáni államosítások tették tönkre. Ez azonban csak részben igaz. Az Osztrák−Magyar Monarchia egységes piacát nemzetállamokra felszabdaló versailles-i békerendszer már 1918 után óriási gazdasági károkat okozott. És most nem a magyar panaszokat fogjuk sorolni, hiszen Trianon paradox módon a magyar gazdaságot a korábbinál fejlettebbé tette, ugyanis meghagyta a világpiacon is versenyképes, intenzív növekedést lehetővé tévő feldolgozóipart. Prága sokkal demokratikusabb volt ugyan a Horthykori Budapestnél, és az egyenlőtlenségek is kisebbek voltak − derül ki Simon Attila szlovákiai történész munkájából (Magyar idők a Felvidéken) −, ám ez nem vált a csehek hasznára. Csehszlovákia − a Monarchia örökségeként − a két háború között a világ tíz legnagyobb gazdasága között volt ugyan, ám a nacionalista prágai gazdaságpolitikusok visszafogták az ország fejlődését. A magyar gazdaság 1913 és 1938 között csaknem 4,5-szer gyorsabban nőtt, mint a csehszlovák. Megérte az új elit tagjának lenni

Az időnként rablógazdaságba torkolló nacionalizmus Kelet-Közép-Európában egyénileg nagyon jövedelmező lehetett az új elit tagjainak, ám összgazdaságilag kevéssé volt hatékony. A kisantantra (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) és Lengyelországra ez már 1919től jellemző volt. A Tanácsköztársaság 1919-es epizódja után, 1920−1938 között legkevésbé Magyarországon volt aktív az állam a gazdaságban, így nálunk volt a legerősebb a verseny és ezáltal a legmagasabb a növekedés is. Igaz, így a társadalmi feszültségek enyhítését célzó földreformunk is minimálisra sikeredett 1921-ben. A magyar birtokviszonyok változatlanságára Elizabeth Z. Coty és Roulhac Toledano hívják fel a figyelmet: Esterházy Pál herceg az ország egyhatvanadát uralta. A legnagyobb birtokos 223 ezer holddal rendelkezett 1925-ben − Kaposi Zoltán adatai szerint. A listán a második Festetics Tasziló herceg volt. Az 1937-es listán viszont már fia, Festetics György következett Esterházy Pál után. A nagybirtok tehát − bár kezdett aprózódni − nem vesztette el befolyását a magyar és a lengyel agráriumban sem. Lengyelországban ugyancsak két arisztokrata vezette a két háború közti birtokoslistát: az 50 ezer hektárt uraló Alfred Antoni Potocki grófot (nagyapja osztrák miniszterelnök volt, amikor Galícia a Monarchiához tartozott) a politikus-üzletember Janusz Radziwiłł herceg követte. Mindkét országban a második világháború, illetve az azutáni földosztások söprik majd el a nagybirtokot. A két háború

Hogyan maradt le Csehszlovákia?

Csehszlovákia, amely az első világháború után a Monarchia iparának jelentős részét örökölte, már 1918−1920-ban, majd 1922ben, 1926-ban és az 1929−1933-as világválságban is érzékeny veszteségeket szenvedett. A lemaradást Vladimír Benáček azzal magyarázza, hogy az ország elvesztette a Monarchia piacainak jelentős részét: 1912−1920 között a GDP 20 százalékot zuhant, kicsit többet, mint 1930−1935 között (−18 százalék). A két nagyobb visszaesés között, 1920−1929-ben viszont átlagosan 5,2 százalékkal nőtt a gazdaság. Benáček szerint az első világháború után veszélyes precedenst teremtettek a magyar és a német− osztrák tulajdonok kisajátításával. Így nem a kemény munkán, hanem a vagyon újraosztásán múlott a gazdagodás, rontva a hatékonyságot. Északi szomszédunk iparát kartellek bénították, bankjai etnikai alapon szerveződtek. Végeredményben 1913 és 1938 között Magyarország fejenkénti éves bruttó nemzeti termékének (GNP) növekedése (0,78 százalék) több mint négyszer múlta felül Csehszlovákiáét (0,18 százalék) − állítja David Turnock gazdaságtörténész. Magyarország − és az egész régió − elmaradt az átlagos európai növekedéstől (0,92 százalék), hiszen Jugoszlávia is csak 0,72 százalékkal bővült. Németország hasonló mutatója 1,6 százalék volt. De ha nem a GNP-t, hanem a GDP-t nézzük − vagyis a termelés helyét, és nem a cégtulajdonosok „nemzetiségét” −, akkor is hasonló eredményre jutunk: Csehszlovákia 1913 és 1938 között 40 százalékos bővülést ért el, miközben az USA 66 százalékot. Északi szomszédunk 1938-ban még így is azonos fejlettségű volt Ausztriával és Finnországgal: egy főre jutó GDP-jük egyaránt 1800 dollár volt.

közti magyar mezőgazdaság amúgy sem volt hatékony: a harmincas évek végén az Egyesült Izzó például egymaga többet exportált, mint a teljes magyar agrárium. A nagybirtokrendszer már 1918 után meggyengült Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában. A román földreform célja volt, hogy „a magyar birtokállományt nemzetpolitikai megfontolásból a reform tényleges szükségleteinél jobban csökkentse” − írja Palotás Emil a KeletEurópa története a XX. század első felében című művében. A nacionalista gazdaságpolitika jegyében a háború után kísérletet tettek az idegen tőke kiszorítására. Ez volt a „nosztrifikálás”, amelyet a Párizs környéki békék tettek lehetővé. „Csehszlovákiában, a délszláv egységállamban és Romániában már 1919-ben hozzáláttak a volt német, osztrák és magyar kézben lévő vállalatok tulajdonosváltásának előkészítéséhez.” Az ilyen privát tulajdont nem államosították, hanem törvénnyel honosították: „csehszlovákosították, románosították, délszlávvá változtatták, azaz a többségi nemzethez tartozók kezére juttatták” − írja Palotás. A nosztrifikációs (honosítási) törvényekben közös, hogy a cégszékhely csak abban az országban lehetett, ahol az üzemek, bankfiókok voltak, a vezérigazgatónak és az igazgatóság felének pedig hazai állampolgárnak kellett lennie. Nagy harc tört ki a románoknál Az első ilyen rendelet Romániában született meg 1919 májusában. Így az osztrák− magyar−német vagyon jó része románok, illetve nyugat-európaiak kezébe került. Különösen három román üzletember marakodott a „trianoni koncon”. Mindhármukat a román királyi udvar körül találjuk ebben az időszakban. Az erdélyi magyar vagyon jelentős része előbb a Marmorosch Blank részvénytársaság tulajdona lett. Ez a bank korábban a királyi Románia háborúit finanszírozta, élén a két háború között a költőként is ismert Aristide Blank állt, aki 1930-ban a király gazdasági tanácsadója lett. A bank azonban 1931-ben fizetésképtelenné vált; Blankot 1958-ban húsz évre ítélte a kommunista rezsim, de emigrált, 1960-ban halt meg Párizsban. Minthogy Blank 1931-től kiesett az üzletből, két másik vállalkozó vívott ádáz harcot II. Károly király kegyeiért, illetve az egykor Magyarországhoz tartozó resicabányai bányászati és vasipari komplexumért, amely a kor legértékesebb román részvénytársasága volt. Nicolae Malaxa 1921-ben Bukarest szélén alapított vasúti javítóműhelyt, majd két év múlva új üzemet épített. „Unortodox” módszereivel − ez a Capital.ro kifejezése − az egyik legfőbb haszonélvezője volt a román

lAurin-kleMent Autó PrágAi AutószAlon 1911 kormány ipartámogató intézkedéseinek. Előfordult, hogy a gyáraiból kikerült termékek 96 százalékát az állam vette meg, előre fizetve. 1935-ben például rekordszámú, 93 lokomotív gördült ki üzeméből.

Malaxa Erdélyben és a Partiumban is aktív volt: aradi és szatmárnémeti cégekben szerzett részesedést, továbbá a resicai vasüzembe is beszállt − itt csapott össze legnagyobb riválisával, A nk Max Auschnitt-tel. Az utóbbi a Bánátban, illetve Hunyadban Trianon után szerAristide Bl zett vasüzemeit vonta össze, 1938-ban e cége ötezer embert foglalkoztatott. Később adminisztrátorként delegálták a resicabányai komplexumhoz. Malaxa és Auschnitt küzdelmét a politika döntötte el: Auschnitt ellen 1939-ben vádat emeltek, hat évre ítélték, így Malaxa kezébe került a resicai részvénytársaság, amelynek alaptőkéje több mint egymilliárd lej volt (ez kilenc tonna aranyat ért akkor), és 17 ezer embert foglalkoztatott.

Malaxa üzemeit végül − az Evenimentul Zilei román lap szerint − 1948-ban államosította a kommunista rezsim. Malaxa a 30-as évekbeli királyi kormányzat Hogyan vált semmivé a leggazdagabb román hagyatéka? A két világháború között egy földbirtokos lehetett a leggazdagabb román − a Capital.ro szerint. Jean Mihail (1875−1936) apjától és két gazdag nagynénjétől szerzett százezer hektárnyi területet. Az ingatlanokon túl − az Adevarul.ro szerint − villája volt Bukarestben, Floreştiben és kastélya Buşteniben − körülbelül egymilliárd lejt tartott bankokban. Mihail halála után az államra hagyta vagyonát. Végrendelete szerint olcsón szét kellett volna osztani a birtokait a parasztok között, a befolyt pénzből pedig iskolákat, kórházakat és könyvtárakat kellett (volna) építenie a kormánynak. Ebből azonban semmi sem lett: csak legszebb palotájából alakítottak ki Craiovában múzeumot.

idején állítólag bőröndben hordta a készpénzt II. Károly udvarába. Így a Capital.ro azt feltételezi (de bizonyítani nem tudja), hogy valójában a két háború közt a király volt a leggazdagabb román: 1940-es bukásakor 12 vagonnyi értéktárgyat vitt ki az országból. Csehszlovákiában is új korszakot nyitott a nosztrifikálás

Bár a nosztrifikálást Romániában találták ki, a legátütőbb változást Csehszlovákiában hozta. Prágában 1919 decemberében született az első ilyen törvény. Cseh bankok és nagyvállalatok komoly állami segítséggel felvásárolták az „idegen” − azaz osztrák, német − részvényeket. A nosztrifikálás csak a húszas évek végén zárult le, addig bizonytalanná téve a tulajdonviszonyokat. Ezt használta ki Jaroslav Preiss is, aki az ifjú cseh pártban kezdte karrierjét, majd Csehszlovákia alakuP lásakor képviselő lett. Előbb Karel Kramářhoz, az első miniszterelnökhöz, illetve Alois Rašinhoz, az első pénzügyminiszterhez fűzte szoros kapcsolat, de Tomáš Masaryk köztársasági elnökhöz és Edvard Beneš külügyminiszterhez is közel került. Preiss a politikai helyett végül az üzleti karriert választotta: a Živnostenská Banka (Živnobanka), a prágai kereskedelmi bank első számú vezetője lett. A pénzintézet igazgatójaként lobbizta ki az első nosztrifikációs törvényt, amelynek köszönhetően az ország egész gazdaságában kulcspozíciókhoz jutott. Vele szemben a korabeli német anyanyelvűek (osztrákok, németek, csehországi zsidó üzletemberek) bankja lett a ČEB. Az etnikailag megosztott Csehszlovákia etnikailag megosztott gazdaságot épített ki, ami hosszabb távon nem bizonyult hatékonynak. Közben Preiss jövedelme évi 5−12 millió koronára rúgott − Jiři Novotný és Jiři Šouša szerint −, ami 70−150 millió pengőnek felelt meg. Ez legalább 180-szorosa volt a korabeli leggazdagabb budapesti, Dreher Jenő évi 400 ezer pengős jövedelmének. Ilona Bažantová szerint napi 18 ezer koronát keresett Preiss, ami évi 6,6 milliónak felelt meg. Preiss fényűző életmódját jelzi, hogy földeket, villát, nyári rezidenciát, vadászterületet, festményeket vett. Miközben Preiss gazdagodott, a Laurin & Klement autógyár jól példázza a nacionalizmus okozta gazdasági károkat. Pedig ez a cég eleve egy német vállalkozás cseh riválisaként jött létre. Az egyik alapító, a könyvkereskedő Václav Klement egy német kerékpárgyár helyi képviseletének írt cseh nyelvű reklamációt, ám érdemi válasz helyett csak azt az üzenetet kapta: írjon

reiss AV JA rosl „számukra érthető” (tehát német) nyelven. Ezen felbőszülve alapított 1895-ben bicikliüzemet Václav Laurinnal. Nemsokára motorkerékpárokat, majd autót kezdtek készíteni, végül a Laurin & Klement a világ harmadik autógyára lett. A cég, amely a Monarchia piacára dolgozott, a versailles-i békerendszer gazdasági következményeibe bukott bele: piacai összeomlottak, és 1925-ben beolvadt a fegyver- és járműgyártó Škodába. Egy ideig az autók nem voltak olyan fontosak. Közben a Škodát versenykorlátozó kartellbe kényszerítette a gazdag bankár, Jaroslav Preiss, aki a rivális ČKD gépgyárat is vezette. A náci megszálláskor a Hermann Göring művekbe tagolták be a Škodát,

A „cseh Ford” csak a negyedik leggazdagabb volt

A Baťa család nyolc generációra visszamenően, 300 éve volt a cipőüzletben, amikor 1876-ban a morvaországi Zlínben megszületett Tomáš Baťa. Az üzletember 1932-es haláláig olyan cipőbirodalmat épített fel, amely Csehszlovákia A t’ A gazdasági szimbóluma lett. Baťát a futószalag meghonosítása és a taylorista munkaszervezés á š B miatt a „cseh Fordnak” is nevezték. A zlíni gyár kezdeti sikere még a Monarchia első világháM borús katonai megrendelésein alapult. Ezt t o követően Baťa alkalmazkodott a csehszlovák adottságokhoz, vagyis a beszűkült piachoz: a két háború között elszegényedő vevőknek olcsó cipőt gyártott sorozatban.

Ez nemzetközileg is sikert hozott: még a pesti cipészek is panaszkodtak az olcsó konkurenciára. A Baťa-csoport számtalan − lengyel, jugoszláv, amerikai − gyárat és céget alapított. Baťa tudta, hogy ennyi leányvállalatot nem kell központilag vezérelni, és hagyta, hogy a helyi igényekhez alkalmazkodva alakítsák kínálatukat. Így a konszern a harmincas évekre a világ egyik legnagyobb cipőexportőre, Baťa pedig a negyedik leggazdagabb csehszlovák lett.

Budapest két legnagyobb jövedelmű polgára

nő E r J E h E Dr

Ami a jövedelmeket illeti, 1935-ben Dreher Jenő kereste a legtöbbet Budapesten, 398 ezer pengőt − Zentay Dezső Beszélő számok című kiadványa szerint. Dreher ekkor a söripar 66 százalékát ellenőrizte, vagyona 8,43 millióra rúgott. A lista második helyén a felsőházi tag, Chorin Ferenc állt. A Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) elnöke, a legnagyobb bányászati és nehézipari cég, a Rimamurány-Salgótarján Rt. elnök-vezére 3,83 milliós vagyonát 386 ezer pengővel toldotta meg 1935-ben. A zsidó származású, de keresztény vallású Chorint az 1944-es német megszálláskor vagyonából kizsarolta a Gestapo. Külföldre engedték. Pénze maradt, hiszen a háború után anyagilag támogatta a portugál emigrációban élő Horthy Miklóst.

goldBerger textilgyár 1928

majd 1945-ben csehszlovák állami tulajdonba került. Az autómárka 1991 óta újra a németeké: a Volkswagen vette meg. A cseh és a román példák mutatják, hogy régiónkban a XX. század során nem stabilizálódtak a tulajdonviszonyok. Így megnőtt a befektetések kockázata, az innováció lelassult, a cégek lemaradtak a versenyben. Márpedig az intézményi közgazdaságtan egyik képviselőjétől, Daron Acemoglutól tudhatjuk: a tulajdon biztonsága és a befogadó (demokratikus politikai rendszert és piacgazdaságot biztosító) intézmények nélkül nincs tartós gazdasági növekedés. A magyar állam visszafogta magát

Itthon sem a szovjetizálás erősítette meg először az államot. A Monarchia idején a cseh és osztrák ipar versenyével nem bíró Magyarországon Alexander Gerschenkron gazdaságtörténész a cári Oroszországhoz hasonló jelenségeket észlelt. A magyar kormány beavatkozott a gazdaságba, főleg a nehézipart támogatta: megalapította a diósgyőri vasművet és a MÁVAG pesti gépgyárát. Az első világháborúban tovább nőtt az állam szerepe: Honvári János szerint a gyáripar 48 százalékban hadi megrendeléseket teljesített. Majd a Tanácsköztársaság átmeneti államosításai következtek. A kataklizmák után nyugodtabb periódus következett, az állam visszafogta magát, így a piacon versenyképes magyar cégek jelentek meg. A húszas évektől futott fel a nálunk addig elhanyagolt textilipar: 1921−1937 között több mint kilencszeresére nőtt az ágazat termelése. A leggazdagabb budapestiek közt számos könnyűipari menedzsert találunk. Kánitz István, a Győri Textilművek igazgatója 1935-ben 222 ezres vagyonához 43 ezret keresett. Főnöke, Drucker Géza, cégelnök 610 ezres vagyonát 104 ezerrel gyarapította. Szurday Róbert, g a Magyar Pamutipar Rt. − a Goldberger gyárat is versenyre ösztönző − vezére 117 ezer pengőt vihetett haza. Erről Zentay Dezső Beszélő számok című kiadványa ír. Az ágazat legfontosabb személyisége ekkor BudayGoldberger Leó volt. Az óbudai és kelenföldi textilgyárakat üzemeltető Goldberger cég elnök-igazgatója évi 263 ezer pengőt keresett, vagyona pedig 1,87 milliót tett ki 1935-ben. Vállalata ekkor az ország egyik legnagyobb exportőre volt, évi kétmillió dolláros kivitellel. Goldberger befolyását jelzi, hogy a gyáriparosok szövetségének igazgatójaként, a felsőház tagjaként jó viszonyban volt Horthy Miklós kormányzóval. Az 1939-es második zsidótörvény hatálya alól mentesítették, így megtarthatta cégvezéri tisztségét. Ám ez sem óvta meg az 1944-es deportálástól: a mauthauseni koncentrációs

eó l erger B old

tábor felszabadulása után halt meg. A gyár súlyos veszteségekkel vészelte át a háborút, 1948-ban államosították.

Akadtak országközi sikerek is

A két háború közt fellendülő magyar textiliparban feltűnt a Živnobanka vezetője, Preiss is. Az Eduard Kubů és Jiři Šouša szerkesztette tanulmánykötet, a Finanční elití v Českých Zemích (Československu) 19. a 20. století szerint a Győri Textilművekről lehet szó (bár egyértelműen nem azonosítható a cégnév). Preiss vezető tisztséget viselt a bukaresti Cseh− román Komissiós Társaságban és a zágrábi Jugoszláv Bankban is. A másik „živnobankás” felső vezető, Jan Dvořáček a bécsi Solo és az eszéki (jugoszláviai) Drava gyufagyárban töltött be pozíciókat. A prágai tőke régiós terjeszkedésére példa a szlovén Franjo Sirc textilipari karrierje. A Monarchia idején a Živnobanka leánybankjánál dolgozott Triesztben, majd a Szerb− Horvát−Szlovén Királyságban önálló vállalkozásba fogott. Első cége, a Jugočeske nevében is hordozta a prágai segítséget. Sirc nemsokára önálló szlovén textilgyárat alapított, hatalmas exportot bonyolított le, amíg a németek el nem kobozták cégeit 1941-ben. Utolsó vagyontöredékeit a jugoszláv kommunisták államosították 1947-ben. A bányászat különösen fontos Szerbiában − David Turnock szerint. A bori rézbányába és hasonló vállalkozásokba fektette be a családi sörgyár nyereségét Georg Weifert, a vajdasági Pancsován született, Budapesten főiskolára járt német − részben talán magyar − származású üzletember. A bori bányába francia tőkét vontak be 1904-től. Weifert az első világháború előtt szerb állampolgárságot szerzett, jó viszonyba került az uralkodóval, és Trianon után a Szerb−Horvát−Szlovén Királyság jegybankjának első kormányzója lett. Ő és a belgrádi hatalmi központ ekkor rávetette magát a gazdagabb szlovénok és horvátok vagyonára. Az Osztrák−Magyar Monarchia pénzét, a koronát addig 1:1 arányban váltották dinárra, de Weifert reformja nyomán a horvátoknak, szlovéneknek és a vajdaságiaknak 4 koronát kellett fizetniük 1 dinárért, ami megcsapolta megtakarításaikat. Magyarországon a szerbiainál fejlettebb bankélet volt. Tomka Béla kiemeli, hogy Ausztriával ellentétben nálunk nem egy nagybank uralta piacot (Credit Anstalt), hanem hat komoly pénzintézet versengett Trianon után. Versenyben nőtt nagyra az Egyesült Izzó

A modern elektrotechnika is példa régiós előnyünkre. Az Egger-féle gyárból kinövő Egyesült Izzó fejlődésének alapja a külföldi befektetés, illetve a hazai verseny volt. Az amerikai General Electric (GE) 1921-ben szállt be 12 százalékkal, átadva találmányait az újpesti gyárnak. (Például 1922-ben lámpagyártó automata

gépeinek technológiáját bocsátotta rendelkezésre.) Az International Standard Electric szintén 12 százalékot birtokolt az Egyesült Izzóban. A külföldi befektetések nyomán (az egykori Tungsram-gyár 1989 óta a GE kezében van) a menedzsment szerepe vált meghatározóvá. A két háború közti vezérigazgató, Aschner Lipót erejét mutatja, hogy amikor a gyár társalapítója, Egger Gyula nyugdíjat szeretett volna kapni az Izzótól, Aschner elutasította egykori főnökét. (Erről A Tungsram Rt. története című kiadvány ír, amelyet Koroknai Ákos szerkesztett.) Pedig Jenei Károly adatai szerint éppen Egger nevezte ki 1908-ban Aschnert igazgatónak: ekkor a lámpaértékesítést felügyelte, s bevezette a Tungsram márkanevet. Miután 1921-ben vezérigazgató lett, Aschner a modern rádiócsövek és a kriptonégő gyártását is felfuttatta. Az utóbbit a világon először Pesten gyártották, s a harmincas évek végén a cég exportja több devizabevételt hozott az országnak, mint az egész mezőgazdaság. A gyárat még a válság is elkerülte: 1929−1933 között is nyereséges maradt, sőt 1931-ben bővítette kapacitását. Aschner a leggazdagabbak listájára nem tulajdonosként, hanem menedzserként került fel: 1935-ben csaknem egymilliós vagyon felett diszponált, s még 112 ezer pengőt keresett hozzá. Ez nem a teljes összeg, a leánycégektől jókora pluszokat kapott. Puritán életet élt, 63 éves koráig Újpesten, a gyárban lakott. Csak idős korára költözött fel a Rózsadombra, egy Apostol utcai házba; 1952-es haláláig részt vett az Izzó irányításában, bár vagyonát akkorra már elvesztette. Túlélte viszont az 1944-es deportálást Mauthausenbe, mivel az Izzó tulajdonosai kiváltották. Villájába közben a holokauszt szervezője, Adolf Eichmann költözött be 1944-ben. Az Egyesült Izzóból 1928-ban kivált a Standard Villamossági Rt., amely a telefongyártást folytatta, de rádióiról vált ismertté a harmincas években. Kolozsváry Endre, a Standard igazgatója 1935-ben 37 ezer pengőt keresett 97 ezres vagyonához. A másik vetélytárs, a Magyar Wolframlámpagyár Kremeneczky János vezetésével kezdett rádiócsövet gyártani. Így indult egyik legsikeresebb exporttermékünk, az Orion rádiók építése. E cég Kremeneczky 1931-es halála után az Egyesült Izzóé lett. A rivalizálás jót tett: a Tungsram, a Standard és az Orion termékei is állandóan megújultak. Az olajipar is kitermelt sztármenedzsereket

A kor másik sztármenedzsere Papp Simon volt, aki a világháborúnak köszönhette, hogy a magyar olajipar első embere lett 1941-ben. Az 1920-as évektől külföldi szolgálatban tárt fel olajmezőket (havi száz fontért, körülbelül évi 15-20 ezer pengőért). A harmincas évektől pedig a zalai olajmezők sikeres feltárásában vett részt. Ekkor az Eurogasco cégtől kapott havonta 1500 pengőt. A cég fokozatosan került amerikai kézbe, a Standard Oil Co. of New Jersey többségi tulajdonába − derül ki Srágli Lajos A MAORT című könyvéből. Az Eurogasco 1938-ban alapította meg a Magyar Amerikai Olajipari Rt.-t (MAORT). A céget 1939-ben hadiüzemmé nyilvánították, majd a magyar kormány 1941 decemberében, Japán Pearl Harbor-i támadása után a „kincstár használatába” vette. Így a MAORT vezetését Papp vette át az amerikai vezértől. A háború után a menedzsert Moszkva képviselői felkérték, hogy álljon be az új magyar−szovjet olajcéghez, de ő maradt az amerikaiakhoz visszakerült MAORT-nál. A szovjetek „óvták” őt: megbánhatja konokságát, majd 1948ban koncepciós perben hét évre ítélték. A két háború közt a többi olajipari menedzser jövedelme és vagyona is emelkedésnek indult. Freund István, a Magyar Petróleumipari Rt. igazgatója egymilliót meghaladó vagyonát 71 ezer pengővel egészítette ki 1935-ben. Boros Zsigmond, a Vacuum Oil Company igazgatója 36 ezret keresett mindössze 30 ezres vagyonához. Az olajiparban ekkor Polgár Adolf keresett a legjobban: a Kőolajfinomító Rt. vezére 1,1 milliós vagyonát 114 ezer pengővel gyarapította. Ezt a céget 1882-ben alapította a Rothschildokhoz közel álló Magyar Általános Hitelbank. E bank érdekkörébe tartozott a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. is, ami mutatja, hogy a Rothschildok ellenőrzést gyakoroltak ipari, bányászati cégek felett is. Csehországban a vitkovicei bányászati és acélipari konglomerátumot irányították. A cégben a Rothschildoknak 50, a Gutmann családnak 49 százaléka volt. Az utóbbiak szintén bécsi bankárok voltak, de nagykereskedők és iparvállalkozók is. A kopřivnicei vagongyárat is üzemeltették (a cég Tatra márkanevű termékei jobban ismertek). A Gutmannok 60 ezer embert foglalkoztattak Csehországban, de a világválságban vagyonuk jelentős részét elvesztették. A Rothschildok is elvesztették csehszlovákiai cégeiket, de más okból: személyesen a náci vezetők zsarolták meg őket 1938-ban. Louis Rothschild bárót Bécsben ejtették túszul az Anschluss idején. A nácik a vitkovicei acélművet is követelték ekkor. Gömöri Endre Szupergazdagok című könyve szerint Himmler és Göring nyomására végül hárommillió fontért adták el a Rothschildok Vitkovicét. Ekkor foglyukat hirtelen − éjjel tizenegykor − elbocsátották a Gestapo bécsi főhadiszállásáról. Rothschild báró azonban éjjel már nem kívánta felkelteni barátait, ezért a Gestapónál akart aludni. Erre nem volt precedens, így Berlinből kértek engedélyt a „vendég” elszállásolására. Az abszurd történet mutatja: Kelet-KözépEurópában senki sem volt biztonságban. Hol a nacionalista kisállamok, hol a nácik, hol az államosító kommunisták vetettek véget a térségben a normális üzleti tevékenységnek. A két világháború közti milliomosok így legjobb esetben is csak emigrációból nézhették végig vagyonuk elporladását, cégeik 1945 utáni hanyatlását.