Hálaadás

Távoktatás a gólyafészekben

B6 Ez év tavaszán - mint mindenki másnak – a végzős gimiseknek is drasztikusan megváltozott az élete. Hirtelen egy nyilvánvalóan kidolgozatlan, nehézkesen induló digitális oktatásban kellett felkészülnünk az érettséginkre. Sikeresen tudtuk teljesíteni a vizsgát, legalábbis az írásbeli részét, valamint sok tapasztalatot is szereztünk a távoktatás kapcsán. Mint kiderült, ez a „sok” elhanyagolhatónak mondható az egyetemen folyó online oktatás arányához képest. A pandémia különösen megnehezítette a tanulmányaikat most kezdők, a gólyák életét. Én most a saját gólyaélményeimet szeretném megosztani Veled – a rosszakat, és a jókat is.

Már az elején minden bizonytalanul, kicsit késve indult, a legjobban várt gólyatábor megrendezése is kérdéses volt. Végül is meg lett tartva, persze nem lehettünk olyan sokan, és szigorú szabályokat kellett betartanunk. A hatalmas parti után, amit a gólyatábor jelentett, nem igazán vehettünk részt a regisztrációs hét programjain. A campustúrán kívül gyakorlatilag minden másból kimaradtunk: a kocsmatúrát csak elméletben tudtuk megtartani, a városvetélkedőről pedig csupán meséket hallottunk. Hasonló módon a Gólyahajó is üresen, egy helyben rostokolt kikötőjében. Meglehet, hogy még utólag sor kerül rá, de a Koliavatót is csak emlegették, szokott formájában biztosan nem kerülhet megrendezésre. Jelenleg úgy néz ki, hogy a novemberi Gólyabál sem lesz megtartva. Még a beiratkozást is csak online lehetett intézni. Azt pedig már nem is részletezném, hogy az Old’s Clubról és a többi kollégiumi partihelyről mennyit hallottam az idősebbektől, és hogy mennyire hiányzik nekik.

Az első hetet elég kaotikusan kezdtem. Bár a tantárgyak mennyisége nem vészes, a változatosságuk annál inkább. Csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy most a Teamsen, a tanszék weboldalán vagy a moodle-n keresztül kell-e a tantárgy anyagát abszolválni. Persze, egyébként a campuson kéne bolyonganom, hogy melyik épület melyik termében lesz megtartva az előadás, és hogy jutok el oda. Így csak az informatikai tudásomat kell megerőltetnem a tájfutó helyett. Viszont ami teljesen megvalósíthatatlanná vált, az a társas kapcsolatok kiépítése. Lényegében, ha GMA laborunk nem lenne, akkor egyáltalán nem is találkoznék a tankörtársakkal, barátokkal. Természetesen a tankörön belül megbeszéljük, hogy néha-néha azért összejöjjünk az egyetemen kívül is. De ez nem helyettesíti a napi szinten való találkozást, beszélgetést!

Mint azt már Te is biztosan jól tudod, az előadásokat vagy előre felveszik, vagy a Teamsen keresztül tartják meg, valamint rögzítik. Így nagyjából teljes kontrollt kaptunk afelett, hogy az előadásokat milyen ütemben, mikor nézzük meg. Ez irtó kényelmes tud lenni, de legalább annyira veszélyes is.

A gimis 45 perces órákhoz szokott fejemben nem igazán tudatosul, hogy a 2-3 órás videók mennyire hoszszúak is egy naphoz viszonyítva. Ezzel ellentétben, ha az este egy kicsit hosszabbra sikerült, és nem tudnék a reggeli órákra bekapcsolódni, akkor azt lazán, egy letöltés után már pótólhatom. A tanulást viszont nem segíti az, hogy a legtöbb online megtartott óra minősége nem a legjobb. A fénymásolat vége lemaradt, MS Paintbe rajzolnak, a videó akadozik stb. Viszont ezeket néhány esetben meg lehet oldani jelenléti előadással. Ehhez ugyan jelentkezni kell, maszkot viselni, és jó kurzuson lenni.

Másoknak, az idősebbeknek, biztosan szokatlan lehet, hogy az egyébként „normális” tanításra csak opcióként mehetnek el. Nekem, barátaimnak, tankörtársaimnak, ismerőseimnek viszont ez lett az egyetemi élet normája. 25 Persze, még meg kell tanulnom – és biztosan mondhatom, hogy ezzel nem vagyok egyedül – rendes napi beosztást készíteni. A zárthelyikre való felkészülésre megfelelő időt szánni - főleg, ha azok is online kerülnek megrendezésre. Mindent összevetve, eléggé vegyes érzéseim vannak. A távoktatás kényelmes részeit élvezem, ugyanakkor meglehetősen hiányolom a közösségi életet és a vele járó előnyöket, élményeket. Végül egy Teller Ede- idézettel búcsúznék el: „A világ tele van – nem biztonsággal, de – lehetőséggel. Nem ígérettel, hanem reménnyel.”