Párbeszéd

– Halló! Jó napot, XY vagyok! Az előző lapszámban megjelent Apuka című cikkéről szeretnék önnel beszélni.

– Jó napot! Tessék, parancsoljon!

– Ön azt írta, hogy Apuka beteljesítette a „három gyerek, négy kerék” nemzetmentő akciótervet, s egyben egy újabb földlakóval járult hozzá a bolygó túlnépesedéséhez. És hogy nem túl optimista az ország és a világ jövőjét illetően, félti a gyermekeit. Kérdem én: mégis mi baja lehet Apukának az országgal, és hogy gondolhat ilyeneket a harmadik gyermeke születésének boldog pillanatában?

Hát, az lehet a baja, hogy bizonytalan jövőjű világba születtek a gyerekei, klímaváltozás, háború, túlnépesedés, miegymás, és úgy vélheti, az ország dolgai sem mennek jól, ezért félti őket. Ilyen pesszimista alkat. És esetleg látta a szülőszoba penészes plafonját, a kórház rothadó falait vagy a gangot, ahova az anyák nem léphetnek ki a kórtermekből, mert félő, hogy leszakad.

– De mégis, hogy írhat le ilyeneket? Talán Apuka nem kap elég családtámogatást? Magának vannak gyerekei?

Igen, pont három, mint a cikkbeli Apukának. Hallja? Az újszülött éppen torkaszakadtából üvölt, a középső meg azt követeli, hogy vegyek le neki valami játékot. És egyetértek Apukával, mert én sem vagyok túl optimista sem a világ, sem az ország sorsát illetően.

– Szégyellje magát, amiért ilyesmit ír! Ezzel azt sugallja, minden rossz az országban, márpedig ez nem igaz!

– Elnézést, hogy megszakítom, de tényleg azért hívott fel, mert nem tetszik önnek két mondat, amit leírtam? Persze örülök, hogy olvasta a jegyzetemet, de milyen előremutató vita kerekedhet ki ebből? Apuka így gondolja, én egyetértek vele, maga meg nem. Ezért most kérjek elnézést? Vagy mit vár tőlem?

– Ön újságíró? És szereti, amit csinál? Mert ha igen, akkor tanulja meg a szakmáját!

– Szakmai hibának tartja, hogy leírom a véleményemet, azt, amit gondolok? Persze tudom, hogy manapság sok helyen megmondják az újságírónak, hogy mit gondoljon…

– Ne jöjjön már ezzel a hülyeséggel! Ez sem igaz!

– Hát, jó… Azért felolvasná a cikk utolsó mondatát? A boldog végkicsengést.

– Igen: Apuka mosolyog. Ettől még az egész egy nagy hazugság!

Bocs, de ne rajtam élje ki a frusztrációját.

– Én nem vagyok frusztrált, ezt kikérem magamnak!!!

– Rendben, fejezzük be ezt beszélgetést! Inkább leveszem a polcról azt a játékot, annak legalább van értelme.