BTF magazin 2020 by Budapesti Tavaszi Fesztivál

A Budapesti Tavaszi Fesztivál kiadványa

Színültig tavasz!

#maradjunkotthon

Kedves Közönségünk! Sokszor beszéltünk arról kollégáimmal, hogy az idei tavasz felejthetetlen lesz: olyan, amire sokáig emlékezni fogunk. Igaz, akkor még azt gondoltuk, a 40. Budapesti Tavaszi Fesztivál jubileumi programja fog napról napra emlékezetesebbnél emlékezetesebb pillanatokkal szolgálni. Azóta kiderült, hogy az általunk felépített világ igen törékeny. Sokkoló hirtelenséggel változtak meg mindennapjaink, és bármilyen szívszorító, a világméretű egészségügyi veszélyhelyzet közepette az egyedüli felelős döntés csak az lehetett, hogy nem rendezzük meg a régió egyik legfontosabb összművészeti ünnepét, és a 40. Budapesti Tavaszi Fesztivál több mint száz programja idén áprilisban nem valósul meg. A fesztivál műsorában rengeteg nagyszerű munkatárs és kivételes művész több évnyi befektetett munkája – megannyi ötlet és terv, régóta dédelgetett álom és mérhetetlenül sok kreatív energia – fekszik. Különösen fájó, hogy épp a legígéretesebb pillanatban kellett megállnunk, amikor mindezt átadhattuk volna a közönségnek, Önöknek. Mégis azt gondolom, hogy nem csüggedhetünk: az Önök és a fesztivál közreműködőinek biztonságánál és egészségénél nincs fontosabb. Ez most az összefogás, az egymásra figyelés ideje. Szeretnénk, ha nem szomorúsággal, hanem a jövőbe tekintés erőt adó reményével lapoznák végig ezt a fesztiválmagazint, egy különös időszak különös lenyomatát. Rendhagyó kordokumentum ez, melyet az eredeti szándékainknak megfelelő tartalommal, változatlan formában, kizárólag online közlünk. Kiadványunk írásai annak bizonyságául is szolgálnak, hogy korunk előadóművészete zavarba ejtően bőséges. Vigyázzanak magukra, figyeljenek egymásra és szeretteikre, hiszen a fenti gondolat fényében még értékesebb lesz az a nap, amikor végre újra találkozhatunk Önökkel a hangversenytermekben, színházakban, koncerthelyszíneken és múzeumokban! Káel Csaba A Budapesti Tavaszi Fesztivál Operatív Testületének elnöke, a Müpa vezérigazgatója

BTF Magazin A Budapesti Tavaszi Fesztivál ingyenes kiadványa Kiadja a Budapesti Tavaszi Fesztivál megbízásából a Papageno Consulting Kft. Alapító: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató Felelős kiadó: A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu

Főszerkesztő: Németh Marcell Kiadványmenedzser: Bucs Bernadett A kiadványban közreműködtek: Belinszky Anna, Bihari Balázs, Csabai Máté, Dömötör Endre, Farkas Zoltán, Fodor P. Rozi, Hózsa Zsófia, Jászay Tamás, László Ferenc, Magyarszéky Dóra, Molnár Fanni, Mona Dániel, Mörk Leonóra, Tóth Endre, Varga Péter, Weyer Balázs Káel Csaba fotóját Csibi Szilvia készítette.

A szerkesztés lezárult: 2020. március 10-én A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják. Budapesti Tavaszi Fesztivál 2020. április 3–19. www.btf.hu E-mail: info@btf.hu Telefon: +36 1 555 3300; +36 1 269 0470 Fenntartók:

Szenvedély, őrület, düh, fájdalom, elengedés – olyan érzelmek, amelyeket Giselle történetének befogadóiként mindannyian átélhetünk, és amelyekhez saját életünk mozzanatain keresztül kapcsolódhatunk. Az 1841-ben bemutatott darab örökérvényűségét mutatja, hogy különböző rendezésekben a világ összes jelentős balett-társulata a mai napig műsoron tartja. A Győri Balett előadása ezúttal Velekei László koreográfiájával és Lajkó Félix zenéjével kelti új életre Giselle tragédiáját és szegezi nekünk a darab ma is aktuális kérdéseit. Hiszünk-e a síron túl is tartó szerelemben? Képesek vagyunk-e megbocsátani, és elengedni azt, ami nem lehet a miénk? „Minden előadásomban az embert keresem, és az érzelmeket – fogalmaz Velekei László, aki Giselle történetével is a legalapvetőbb emberi konfliktusokat állítja középpontba. – Megtalálni az embert a tragédiák mögött, és elfogadni, hogy az érzelmeink tesznek minket igazán emberré.” A Giselle konfliktusai ma is épp olyan elevenen érinthetik a közönséget, mint a 19. században. Velekei és alkotótársai nem definiálják újra a Giselle-t, azonban nagyon is maivá teszik: a történet, a látvány és a zene is a 21. század emberéhez szól, miközben magába sűríti az eredeti mű legfontosabb elemeit. „Az érzelmi szál, az érzelmi dramaturgia sértetlen marad – mondja Velekei –, és mindenki magáénak tudhat majd egy bizonyos részletet vagy érzetet a darabból, amellyel képes azonosulni.”

A Giselle egy férfi és egy nő szerelmének evilági és földöntúli meséje, amely titokzatosságával, félelmetességével, misztikumával és ismerősségével ragadja meg a nézőket. „A férfi a társadalom nyomására elköteleződik, be kell töltenie a neki szánt szerepet: házas férfivá válik, és nemsokára családot alapít – kezdi Velekei a történetet. – Mégis vívódik, mert nem érzi, hogy igazán önmaga. Ekkor érkezik az életébe a nő, aki először csak a kíváncsiságát ébreszti fel. Később észreveszi, hogy ez a nő beleszeretett, és megérzi, hogy ennek a nőnek az ő személye mindennél fontosabb. A nő mindenek felett álló szerelme szembesíti a férfit azzal, hogy ő is képes lenne viszonozni ezt az érzést. A sors azonban ekkorra már elszakítja őket egymástól.”

VELEKEI LÁSZLÓ / Fotó: Valuska Gábor, Müpa

AZ ÉRZELMEINK TESZNEK MINKET EMBERRÉ

Április 3. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

LAJKÓ FÉLIX ÉS A GYŐRI BALETT

GisL – A 40. Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóelőadása

A Heinrich Heinétől származó történetben Giselle belehal, amikor szembesül azzal, hogy szerelme, Albert egy másik nő jegyese. A túlvilágon villivé válik, és örök életű lidércként csatlakozik azokhoz a halott menyasszonyokhoz, akik minden éjjel kikelnek sírjukból, és halálra táncoltatják a hűtlen férfiakat. Mikor Albert a tragédia után éjjel a temetőbe látogat, hogy elbúcsúzzon szerelmétől, a villik őt is a halálba hívják. Giselle azonban megmenti, vállalva, hogy hajnalig táncol vele, míg a villik vissza nem vonulnak.

„Csatlakozik a halott menyasszonyokhoz, akik minden éjjel kikelnek sírjukból, és halálra táncoltatják a hűtlen férfiakat.” A hétköznapokból való elvágyódás és az ismeretlen iránti vonzalom is sajátja volt a kornak, amelyben a Giselle született. A darab már a premier idején sem csak a táncosokat állította kihívások elé, hanem a díszlettervezőket és színpadmestereket is, hiszen a villik tündérvilága megkívánta, hogy a látvány is alkalmazkodjon a történet különös misztikumához. A Győri Balett produkciójában Győri Gabi jelmezei és Szendrényi Éva díszlete is a mával teremt kapcsolatot. A felgyorsult, eltárgyiasult élet jelképeiként fémdobozokat látunk a színpadon, melyekben – ha megfordítjuk őket – láthatjuk, hogy fák sarjadtak. Velekeit idézve: „Így kerülünk át az erdőbe, a misztikus világba – szimbolizálva azt, hogy amik vagyunk, amivé válunk, mind az érzelmeinknek köszönhető. Akkor is, ha gyakran csak utólag jövünk rá a miértekre, és csak utólag szembesülünk a döntéseink mögött húzódó érzelmekkel. Ahogy elhatalmasodnak rajtunk ezek az érzelmek, úgy nőnek meg a fák – a mai világra reflektálva bezártan, mesterséges környezetben.”

Giselle: Herkovics Eszter Adria Albrecht: Daichi Uematsu Myrtha / A vad: Guti Gerda Hilarion: Luka Dimić Villik: Tetjána Baranovszka, Gyurmánczi Diána, Joó Lea Napsugár, Marjai Lili Anna, Szalai Judit, Tatjána Sipilova, Horányi Eszter, Kovács Eszter Férfiak: Engelbrecht Patrik, Gémesi Máté, Golubkovics Gergely, Horváth Kada, Luigi Iannone, Jekli Zoltán, Téglás Bánk, Szentiványi Richard, Thales Henrique Közreműködik: Lajkó Félix – hegedű, Sidoo Attila – gitár, Kertész Endre – cselló, Barcza Horváth József – nagybőgő, Mazura János – tuba, Czirják Tamás – dob Zene: Lajkó Félix Dramaturg: Csepi Alexandra Díszlet: Szendrényi Éva Jelmez: Győri Gabi Fény: Stadler Ferenc A koreográfus munkatársa: Kara Zsuzsanna Koreográfus: Velekei László

Lajkó Félix „energiája és ősereje” – ahogy Velekei fogalmaz – rendkívüli hatással van a színpadon látható mozdulatokra is. A Győri Balett művészeti vezetője a klasszikus balett és a társastánc elemeiből építkezve álmodta meg a koreográfiát, amelyet a zene mellett a társulat táncosainak mozgásinvenciója is inspirált. „Sokáig úgy éreztem, hogy a Giselle történetének elmeséléséhez lágyabb, úszó zenék passzolnak – avat be minket az alkotómunkába. – Sokat gondolkoztam, dramaturgiailag hogyan tudjuk összeegyeztetni mindezt Lajkó Félix elképesztően dinamikus és erőteljes zenéjével. Ahogy megismerkedtünk, és elvonultunk a stúdióba, Félix ki tudott fordítani engem ebből a világlátásból, és kezdetét vette a közös alkotói folyamat. Nagyon erősen hatott rám a művészete, a közös munkából pedig egy dinamikus, szerethető Giselle született.” Belinszky Anna

EGY RAGÁLY, AMELY KULTÚRTÖRTÉNETET ÍRT Egy csontváz, aki kézen fogja, táncba viszi, majd sírba kényszeríti az embereket. Halottak, akik táncra kelnek éjjel a temetőben, de hajnalra vissza kell térniük a sírba. A táncra perdülő halál motívuma az ősi táncokban gyökerezik, ám a késő középkorban lelt igazán szellemi táptalajra. Egyes vélekedések szerint azért, mert a soha nem látott szenvedést hozó korabeli pestisjárványok befolyással voltak az amúgy is átalakulóban lévő keresztény világszemléletre: a halál előtt mindenki egyenlő, a halál senkivel nem tesz kivételt. A haláltáncok – akár a Dies irae kezdetű egyházi ének vészjósló dallama, megfestett alakok vagy szavak formájában – ifj. Hans Holbein fametszeteitől Liszt Haláltáncán és Ligeti Le grand macabre-ján át Weöres Sándor Valse triste-je soraiig azóta is gyakran részvét és vigasz nélkül, nyers, lecsupaszított formában szembesítenek minket az elmúlással.

PHILIPPE HERREWEGHE / Fotó: Wouter Maeckelberghe

A HŰSÉGBEN LAKOZÓ ERŐ

Alig húszéves volt, amikor Nikolaus Harnoncourt és Gustav Leonhardt, a barokk zene 20. századi elméletalkotói már vele akartak dolgozni. Philippe Herreweghe karmester a klasszikus zene utolsó hippikorszakában vált zenésszé, amikor egy generáció kereste lelkesen, milyen lenne Bachot újból hűen játszani. Ma már nehéz elképzelni, de a hatvanas évek helyenként éppolyan mozgalmasak voltak a klasszikus zenei színtéren, mint az ellenkultúra fősodrában. A beatforradalom, a hippik San Franciscó-i kirajzása és a párizsi diáklázadás idején Belgium flamand ajkú régiójában, Flandriában megjelent klasszikus zenészek egy szűk csoportja, akik gyanakvással tekintettek egy másik establishmentre: az előadó-művészet „romantikus iskolájára”. Nehéz elképzelni, hogy a hatvanas évek előtt Bach vagy Händel műveit egészen másképp játszották, mint ma: historikus megfontolások nélkül, inkább az évszázados hagyományokat, mint a korhűséget fontosnak tartva. A historikus játékmód korai pionírjai nem szerveződtek mozgalommá, törekvéseiket annál elszigeteltebben fogalmazták meg, de ha a megfelelő, autentikus vonótartásban nem is egyeztek meg olyan könnyen, abban már inkább, hogy viszolyogtak Leopold Stokowski Bach-átirataitól vagy a romantikus dagállyal előadott oratóriumoktól. Visszautasították, hogy a zenetörténet fejlődési történet lenne: „Bach nem olyan szerző volt, aki

Beethovent igyekezett volna sikertelenül imitálni” – ahogy R. G. Collingwood filozófus-történész fogalmazott. Olyan hangzást és olyan játékmódot kerestek, amellyel életre kelhetnek a 16–18. század elfeledett és el nem feledett mesterművei. A szó szoros értelmében lázadók voltak: Gentben néhány zenész például tiltakozásul koporsóval vonult ki a Flandriai Fesztiválra, mert halottnak tekintették a burzsoá zenei kultúrát, amelyet szerintük az esemény képviselt. Ekkor bukkantak fel a régizenei színtér ma már legendás, akkor még ismeretlen nevei: Ton Koopman, Paul Van Nevel, René Jacobs, a Kuijken fivérek, Patrick Peire. Nikolaus Harnoncourt és Gustav Leonhardt figuráját akkoriban már komolyabb elismerés övezte, utóbbi arcképe – Jimi Hendrix vagy a Beatles helyett – egy bizonyos Philippe Herreweghe nevű orvostanhallgató ágya felett függött. Philippe Herreweghe a genti konzervatóriumban zongorát és orgonát, az egyetemen pedig pszichiátriát tanult, és úgy képzelte, hobbiból majd néha vezényel Bachot. „Kettős életet éltem – mesélte később. – A romantika zongorairodalmát tanultam, mellette templomi zenét énekeltünk

Április 4. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

COLLEGIUM VOCALE GENT

Bach: Máté-passió, BWV 244

a kórussal, ami úgynevezett régizene volt.” Herreweghe 1970-ben egyetemi társaival megalapította a Collegium Vocale Gent együttesét, hogy pionírként alkalmazzák a historikus előadói praktikákat. Felfigyelt rájuk Gustav Leonhardt és Nikolaus Harnoncourt is, akik arra invitálták őket, hogy vegyék lemezre velük Bach összes kantátáját – Herreweghe mindössze húszéves volt ekkor. Leonhardt az együttes alapítójának kezébe adta a karmesteri pálcát, akinek talán ezzel pecsételődött meg a sorsa.

Evangélista: Julian Prégardien Jézus: Thomas E. Bauer Közreműködik: Dorothee Mields, Grace Davidson, Alex Potter, William Shelton, Reinoud Van Mechelen, Hugo Hymas, Peter Kooij, Tobias Berndt – ének Vezényel: Philippe Herreweghe

„[…] prédikációk helyett a vietnámi háborút ellenző beszédekkel tűzdelték meg a barokk mesterművet.” Brugge hamar a divattá váló historizmus egyik legfontosabb központja lett. Izgalmas időszak volt, emlékeznek vissza azok, akik átélték, és szereplői voltak a reneszánsz és a barokk repertoár feltámadásának. Nem volt kidolgozott metodika, a legfőbb cél a romanticizmustól való távolodás volt. „Számomra a tisztaság a legfontosabb” – nyilatkozta pár évvel ezelőtt Herreweghe, s a naiv fül számára mintha valóban ez lenne a régizenei előadások legfőbb jellemzője. Ugyanakkor az alkotói szándék sajátos felfogása érdekes performanszokat is eredményezhetett. A Collegium Vocale Gent például egy ízben úgy adta elő Bach János-passióját, hogy a prédikációk helyett a vietnámi háborút ellenző beszédekkel tűzdelték meg a barokk mesterművet. Philippe Herreweghe együttesének hiteles és energikus hangja sikert aratott, és 1977-ben megalapította másik formációját, a La Chapelle Royale-t. Régizenészként tartjuk számon, pedig ellentétben számos kollégájával, Herreweghe széles repertoárban mozog otthonosan. Mint mondja, életének húsz százalékát teszi ki a reneszánsz vokálpolifónia és a barokk, a többi később írott zene: Schumann, Liszt, Bruckner, Stravinsky, de még Kurt Weill műveiből is készített felvételeket. Április 4-én a Máté-passiót halljuk a Collegium Vocale előadásában, a 72 éves mester irányításával a Zeneakadémia Nagytermében. Egy kantáta esetében a közönség nem mindig ismeri a szöveget, de mindenki tudja, miről szól a passiótörténet. „Ezért olyan megindító” – mondja a monumentális Bachműről a karmester, aki viszont arra int: érdemes a szöveggel is törődni. A szöveg nélkül érezhetjük a zene szépségét, de az erejét nem, mondja. Az erő a szavakban is lakozik. Csabai Máté

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA RAJNAI LÁTOMÁSOK Bingeni Szent Hildegárd kétségkívül egyike azon középkori zeneszerzőknek, akik a legjelentősebb hatással voltak az utókorra. Műveit egyaránt megtaláljuk régizenei kórusok előadásában és DJ-k technofeldolgozásaiban, alakja és miszticizmusa pedig megragadja a mai embert. „Nem ebből a világból való” – mondta a bencés apácáról egy kortársa. Hildegárd a monostorban találkozott a pszaltérium nevű hangszerrel, ugyanitt támadtak látomásai, s hallhatóan a két terület – az istenhit és a zene – soha nem volt meg egymás nélkül. A Mandel Róbert vezette Ensemble Mandel az elektronika segítségével teremt misztikus atmoszférát a Zeneakadémián, és a zeneszerző apátnő fennmaradt szövegeivel idézik meg a 12. századnak a maitól teljesen eltérő világát. Április 4. | 19.30 Zeneakadémia – Solti Terem

ENSEMBLE MANDEL

Bingeni Szent Hildegárd látomásai Az együttes tagjai: Andrejszki Judit – ének, billentyűs pszaltérium, Mandel Róbert – organistrum (tekerőlant), Molnár Andrea – furulya, Szabó Zsolt – fidula, Kaltenecker Zsolt – elektronikus hangszerek Művészeti vezető: Mandel Róbert

THIRD COAST PERCUSSION / Fotó: Saverio Truglia

MENŐ, BITANG, ÜTŐS

Zenekari kiegészítő szerepüket régen kinőtték, s ma az ütős hangszereké a zenei világ egyik legizgalmasabb szcénája. Ezt hivatott bizonyítani az április 5-i Ütős nap is: a zeneakadémiai program változatossága jószerint csak az ütőhangszerek sokféleségéhez fogható. Zenetörténeti tény, hogy az ütőhangszerek igen sokáig háttérbe szorultak a nyugati világban, ahol bizony sem a keresztény egyház, sem a középkori többszólamú dallamkultúra nem kedvezett a ritmust kidomborító „barbár” instrumentumoknak. Az ütős hangszerek szerepét a szellemében később döntően világivá vált komolyzenében két jelenség segített magasabb szintre emelni: az egzotikum és a programzene. Az előbbi már a 18. századtól kezdve, hiszen a „török”, illetve janicsár zene, az alla turca megszólalásmód például Mozart operája, a Szöktetés a szerájból nyitányát és több más részletét is jellemezte. S egy nagy és meghatározó egzotikus hatás a 19. század végére is jutott: az 1889-es párizsi világkiállításon felléptetett jávai gamelánegyüttes játéka révén. Az ütőhangszeres zene magyarországi kultúrhérosza és egyszersmind az Ütős nap egyik meghatározó közreműködője, Rácz Zoltán egy 2017-es interjújában ekképp foglalta össze a perkusszív zene mostanra kialakult funkcióit: „Ma már másképp gondolunk az ütőhangszerekre, mint mondjuk a 19. században. A műfajt integrálta a jazz-, a pop-, a rock- és az etnozene is. Megdöbbentő, hogy milyen virtuóz technikák

és játékosok bukkantak fel. Úgy gondolom, hogy a 20. század az elektronikus és az ütőhangszerek világa volt. A 30-as évektől a legnagyobb zeneszerzők fordultak az ütőhangszerek felé.”

„Sem a keresztény egyház, sem a középkori többszólamú dallamkultúra nem kedvezett a ritmust kidomborító instrumentumoknak.” A perkusszív zene imigyen kiteljesedett világát és annak sokrétű gazdagságát, és különösképpen a huszadik századi és kortárs zeneszerzők érdeklődése által életre hívott ütőhangszeres kamarazene reprezentatív seregszemléjét és hangzó antológiáját ígéri a közönség számára április 5-e egész napos zeneakadémiai fesztiválprogramja. A koncertek sora az Amadinda fellépésével kezdődik: a tradicionális zenétől a minimalizmusig ívelő műsor-összeállítással, a többszörös versenygyőztes fiatal lengyel muzsikus, Marianna Bednarska

Április 5. Zeneakadémia – Nagyterem, Solti Terem

ÜTŐS NAP

társaságában. A műsoron felhangzó számok sorában a – részben – az Amadinda számára komponált Steve Reichopus, a 2009-es budapesti világpremieren is Rácz Zoltánék által előadott Mallet Quartet is elhangzik majd. A nap következő formációja, a túlnyomórészt majd 20. századi és kortárs latin zenét megszólaltató mexikói kvartett, a Tambuco Percussion Ensemble 1993-as megalakulása óta járja a világot, s Budapesten most egy ősbemutatóra, vezetőjük, Riccardo Gallardo 4 Metal Voices című kompozíciójának legelső megszólaltatására is készülnek. Ők eddig négy Grammy-jelöléssel büszkélkedhetnek, míg a harmadik koncert pódiumra vonuló együttese, a chicagói alapítású Third Coast Percussion már el is nyerte a rangos díjat. Kvartettjük a műsor első számának komponistája, Michael Burritt társaságában érkezik a fesztiválra: a címét Szun Ce művéből, A háború művészetéből kölcsönző, 2019-es The Fragile Corridor a szerző első próbálkozása a perkusszív és az elektronikus zene vegyítésére. A tavalyi ARD Zenei Verseny első helyezettje és közönségdíjasa, Kai Strobel is szólókoncertet ad a fesztiválon. Műsorát – egy Xenakis-opus kivételével – csupa ma élő komponista műveiből állította össze, s habár az utolsó szám címe Homework lesz, Strobel előadó-művészete, ifjú kora dacára, már messze túl jár a leckék világán, hiszen szólistaként olyan jelentős együttesek vendége volt már, mint a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és az amszterdami Asko|Schönberg együttes. A szóló után pedig duó ígérkezik: ismét egy fiatal ütőssel, a vibrafonos Szaniszló Richárddal és egy újabb Grammydíjassal, a japán jazz-zongorista Makoto Ozonével. Utóbbi, bár különleges módon az orgona felől lépett a zene világába – első fellépésére 1968-ban került sor a japán televízióban –, tizenkét évesen egy amerikai művész, Oscar Peterson felvételei nyomán váltott a zongorára. Berklee College-beli tanulmányait követően példaképe hazájában mutatkozott be 1983-ban, mielőtt visszatért Japánba, s azóta is világszerte keresett művész. A zárókoncerten a kortárs művek bemutatásában fontos szerepet vállaló zenekar, a Rácz Zoltán által vezényelt Concerto Budapest is bekapcsolódik a korstílusok között merészen ingázó közös muzsikálásba, hogy a tematikus nap a szó szoros értelmében ütős versenyművekkel érhessen véget. László Ferenc

11.00 | AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES Közreműködik: Marianna Bednarska, Michael Burritt, Schlanger Tamás, Sirokai Mátyás – ütőhangszerek 12.30 | TAMBUCO PERCUSSION ENSEMBLE 15.00 | THIRD COAST PERCUSSION Közreműködik: Michael Burritt – ütőhangszerek 16.30 | KAI STROBEL ÜTŐHANGSZERES KONCERTJE 18.15 | MAKOTO OZONE (zongora) ÉS SZANISZLÓ RICHÁRD (vibrafon) KONCERTJE Közreműködik: Bögöthy Ádám – nagybőgő, Hidász Tamás – dob 19.30 | Az Ütős nap zárókoncertje Közreműködik: Emmanuel Séjourné – vibrafon, She-e Wu, Marianna Bednarska – marimba, Tomohiro Ando, Joó Szabolcs – timpani, Concerto Budapest Vezényel: Rácz Zoltán

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA ÁLOMFEJTÉS HANDPANNEL Az életritmus huszonnégy órás ciklusát idézi címében és egyszersmind koncepciójában az az album, amelyet egy 21. századi ütőhangszer, a handpan osztrák világklasszisa, Manu Delago és együttese 2019-ben készített. Közelebbről az egynapos periódus éji szakasza érdekelte a zeneszerzőként is ünnepelt ütőst, ahogyan azt a lemez számai – A bagoly néma röpte; Uranus; A pillanat, amikor még ébren vagyok – már a címeikkel is jelzik. „Tudatosítanom kellett magamban, mennyire fontos szerepet játszik életünkben a minőségi alvás” – fogalmazott a lemez anyagának megszületéséről a zenekarvezető, és hasonló érzéki felismerés vár e zenék hallgatóira is. Vagyis „utazás az éjszaka mélyére”, zenék a REM-fázisból és környékéről. Circadian, cirka egy estényi varázslat, azaz valóságos álomkoncert az A38 Hajón. Április 16. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

MANU DELAGO ENSEMBLE: CIRCADIAN Az együttes tagjai: Manu Delago – handpan, Isa Kurz – ének, hegedű, zongora, Christof Dienz – fagott, Georg Gratzer – fafúvós hangszerek, Clemens Rofner – nagybőgő, Chris Norz – ütőhangszerek

BOLDOGSÁG-ZENE

TANK AND THE BANGAS / Fotó: Gus Bennett Jr

Ugyan már lassan egy évtizede aktív a New Orleans-i Tank and the Bangas, a 2020-as Grammyn a legjobb új előadó kategóriában kapott jelölést. Mégis, jobb későn felfedezni ezt az ellenállhatatlan neosoulos, endorfinszerű hatást keltő zenét, mint soha. Magyarországon először hallhatjuk a zenekart, ráadásul rögtön egy olyan időszakukban, amikor csúcsformában vannak.

Április 8. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

TANK AND THE BANGAS Az együttes tagjai: Tarriona „Tank” Ball – ének, Daniel Abel – gitár, Jonathan Johnson – basszusgitár, Albert Allenback – altszaxofon, fuvola, Norman Spence – billentyűs hangszerek, effektek, Daniel Abraham Jr – billentyűs hangszerek, Joshua Johnson – dob, Tia Henderson – vokál

New Orleans az amerikai zene egyik nagy olvasztótégelye, innen indult és tipikusan helyi mixtúrát játszik a Tank and the Bangas, csak nem a klasszikus fajtából, hanem a modern változatból. 2011-ben egy open mic, azaz tehetségkutató esten akadt egymásra a zenekar magja, élén Tarriona „Tank” Ball énekesnővel. Tank a spoken word, az élő zenés felolvasóestek világából érkezett, ami már korai dalaikon is erős nyomot hagyott, sőt költői igényességű szövegeik a zenekar védjegyévé váltak. Sokszínű, boldogságbomba dalaik központi eleme a neosoul, ehhez társul az alternatív R&B, a funk és a lüktető erejű hiphop, a fúvósokban gazdag New Orleans-i jazzes íz, popos érzékenység, meghintve egy kis gospellel és egy riffnyi rockkal. Már a Think Tank című, 2013-as bemutatkozó albumukon jól hallani a szenvedélyes játékosságot, ami élő fellépéseikre an�nyira jellemző. Nem véletlen, hogy koncertlemezeket kezdtek kiadni, hiszen az élő lüktetés reprezentálja őket legjobban, amiről a világ nagy része akkor szerzett tudomást, amikor 2017-ben megnyerték az amerikai közszolgálati rádiókat tömörítő szervezet, az NPR intim hangulatú koncertsorozatához, a Tiny Deskhez kiírt versenyt. Ezek a fellépéseik milliókkal szerettették meg az együttest, amelynek dalai innentől tévésorozatokba és filmekbe is eljutottak, ahonnét pedig egyenes út vezetett a világhírnévhez. 2019-ben megjelent, Green Balloon című második stúdióalbumuk slágeres-eklektikus modern popzene, benne mindennel, ami kezdettől rokonszenvessé tette a színes társaságot – nem lehet nem beleszeretni abba a gyermekies lelkületbe, melyet „lélekteli Disney”-ként is szoktak emlegetni velük kapcsolatban. A Grammy jelölőbizottsága most fedezte fel a Bangast legjobb új zenekarként, de annyi baj legyen, csúcsformában vannak. Budapesti koncertjük előtt a hazai Nunki Bay Starship melegíti a közönséget, akik stílusban, attitűdben és minőségben is tökéletesen illenek tengerentúli példaképeikhez. Ezen a napon tökéletes párosításnak nézünk elébe. Dömötör Endre

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA NEMZETKÖZI KISZAKADÁS A HÉTKÖZNAPOKBÓL A downtempo elektronika 2015-ben azonnali sikerrel startoló hazai képviselője a Belau duó – élőben valójában kvartett –, amely a szó minden értelmében képviseli hazánkat, hiszen mediterrán és elvágyódó hangulatú dalaival szép nemzetközi sikereket is elér. Fesztiválfellépések, rádiós megjelenések világszerte, fontos zenei újságok cikkei és playlistjei jelzik a jó irányt. Dolgoztak egyik hősükkel, a Zero 7 énekesnőjével, Sophie Barkerrel, legújabb dalukat már a Billboard magazin tánczenei rovata is dicsérte. Itthon első lemezük, a 2016-os The Odyssey nyert Fonogram-díjat, a másodikat pedig most, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatják be. Április 18. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

BELAU: COLOURWAVE

Lemezbemutató koncert

NOGRAVITY: ARIA / Fotó: Emiliano Pellisari

A BAROKK ZENE ÚTJAI

Meghökkentés, lenyűgözés, elkápráztatás: ezek voltak a maga korában a barokk zene elsődleges céljai. A szélsőséges érzelemkifejezés, a pompás arányok, az éles kontrasztok, a sűrű zenei szövet mind ezt igyekeztek szolgálni, s mint az a korabeli forrásokból tudható, nem sikertelenül: számos koncertet övezett felháborodás és értetlenség. Miként tudja elbűvölni a barokk zene a ma emberét is? A Zsabó Fesztivál idei koncertjei különböző utakat jelölnek ki erre, a hallgató dolga eldönteni, melyeket fedezi fel. A Hof-Musici Baroque Ensemble, a London Baroque Band, valamint mások mellett Bodrogi Éva, Hara Fruzsina és Dinyés Soma koncertjén tulajdonképpen ugyanabból a szakácskönyvből főzik az ínyenc barokk fogásokat. Végy egy kis barokk zenét, adj hozzá historikus hangszereket és lenyűgözően stílushű előadásmódot, hogy a végeredmény minél hitelesebben tükrözze az eredetit. A Hof-Musici még tovább megy: a színpadi műfajok minden tényezőjére kiterjeszti a korhűség irányelvét, valódi időutazást varázsolva, a Kiscelli Múzeum archaikus templomtere pedig tökéletes miliőül szolgál ehhez. A 17–18. századi Habsburg Birodalom repertoárjára szakosodott cseh együttes ezúttal Antonio Draghi Az átkozott sietség című operáját tűzte műsorra, amelyet az I. Lipót császárt szolgáló itáliai zeneszerző honfitársa, a megözvegyült Gonzaga Eleonóra magyar királyné születésnapjára komponált. S hogy lubickolhassunk a magyar kapcsolódási pontokban: a mű bemutatójára 1681-ben Sopronban került sor, amikor az éppen dúló pestisjárvány miatt az országgyűlés Pozsony helyett ott ülésezett.

A 17. század vívmánya, hogy a trombitát már nem csupán katonazenekarok és fanfárok kellékeként használták: a hangszer a barokk zenekarok állandó és hamarosan igencsak fontos tagja lett, fényes hangját az örömmel és a pompával társították. „A trombita nagyszerű hangszer, de csakis akkor, ha egy igazi mester szólaltatja meg, ki jól és művészien képes azt irányítani, uralma alá hajtani” – jegyezte fel 1619-ben Michael Praetorius, aki bizonyára kíváncsian várná az április 14-i koncertet, amikor az Unicum Ház patinás falai között egy „igazi mester”, a virtuozitás határait nem ismerő Hara Fruzsina veszi kezébe a megszólaltatására igen kényes, szelep nélküli natúrtrombitát a magyar régizenei szcéna elismert tagjai társaságában. A hagyományokhoz hű utat járja a London Baroque Band is, a Royal Academy of Music és más neves angliai egyetemek egykori hallgatóiból alakult együttes, melynek műsorából egy Európát reprezentáló zenei tabló bontakozik ki. A zenében mindig is saját utasnak tekinthető Angliából Purcell indít

Zsabó Fesztivál Április 10. | 19.30 Kiscelli Múzeum – Templomtér

BAROQUE MODIFICATION

Részletek Telemann, Pisendel, Bach és Biber szólóhegedűre írt műveiből Közreműködik: Iskandar Widjaja – hegedű, Bernhard Rasinger – szintetizátor, lézer Kurátor: Andreas Vierziger Április 11. | 19.30 Kiscelli Múzeum – Templomtér

HOF-MUSICI BAROQUE ENSEMBLE

el minket, majd a korstílus pilléreit jelentő német és itáliai barokk párbeszédét követően Leclair a pompás Franciaországba kalauzolja a hallgatóságot. A brit együtteshez nemzetközi karriert maguk mögött tudó fiatal szólisták, Fehér Dominika és Magdalena Loth-Hill csatlakoznak. Hová vezet a másik út? A fesztivál első koncertjének címe meg is adja erre a maga sajátos válaszát: Baroque Modification, azaz változtatás, átalakítás. Végy egy kis barokk zenét, inspirálódj belőle, majd légy merész, és illeszd hozzá korod vívmányait és gondolatiságát, hogy a létrejövő új alkotás úgy kápráztassa el összművészetével a mai közönséget, ahogy akkoriban is tette azt, pusztán zeneiségével. Ejts ámulatba, háboríts fel, gyönyörködtess! Az indonéz gyökerekkel rendelkező német hegedűművész, Iskandar Widjaja a modern kor barokk fenegyereke, aki inspirációit nem titkoltan meríti túlnyomórészt a klasszikus zenén kívülről. Az április 10-i előadáson egy nem kevésbé vagány fiatalember, Bernhard Rasinger fényművész csatlakozik hozzá, aki a barokk korszak mesterműveit kifejezetten erre a célra fejlesztett eszközei segítségével teszi láthatóvá: a hegedűjáték és a szintetizátor közvetlen kapcsolatban áll egy lézerberendezéssel, amely a zenei impulzusokat látható alakzatokká transzformálja. Azok, akik már hallották, de még nem látták a zenét, ne szalasszák el ezt az egyedülálló alkalmat!

Antonio Draghi: Gli aborti della Fretta – Az átkozott sietség (magyar serenata)

La Fretta (A sietség): Eva Benett Közreműködik: Kamila Zbořilová, Monika Jägerová, Pavel Valenta, Tomáš Kočan, Ivo Michl – ének A kamaraegyüttes tagjai: Paweł Miczka, Danuta Zawada – hegedű, Dalibor Pimek – barokk cselló, Marek Kubát, Tereza Samsonová – theorbo, barokk gitár, Ondřej Macek, Jiřina Dvořáková-Marešová – csembaló Művészeti vezető: Ondřej Macek Jelmez: Markéta Štormová Rendező, színpadi mozgás: Zuzana Vrbová Április 14. | 19.30 Unicum Ház

SI SUONI LA TROMBA – SZÓLJON A TROMBITA!

Haydn, Händel, Melani, Torelli, A. Scarlatti, Kohaut és Heidenreich művei

Közreműködik: Bodrogi Éva – ének, Hara Fruzsina – barokk trombita, Tóth Mónika, Hajdú Franciska – hegedű, Krommer Lúcia – barokk cselló, Dinyés Soma – csembaló Április 15. | 19.30 Kiscelli Múzeum – Templomtér

LONDON BAROQUE BAND

„[…] úgy kápráztassa el összművészetével a mai közönséget, ahogy akkoriban is tette azt, pusztán zeneiségével.” S ha netán a lenyűgöző látványt kifinomult mozgással szeretnénk ötvözni: a NoGravity Ensemble produkciói a barokk színházi hagyományokat a 21. század színpadtechnikai vívmányaival kombinálják. Stílushű hangszeres játék és éneklés, színjáték, erőteljes mimika és smink, látványos jelmezek, akrobatika – s mindennek nagy része a levegőben, a legnagyobb természetességgel történik. Ha valakinek, akkor ennek a társulatnak nyugodt szívvel elhihetjük: bár a Földön nem győzhető le a gravitáció, megküzdeni mindenképp érdemes vele! Hózsa Zsófia

Purcell, Bach, Geminiani, Telemann, Fontana és Leclair művei Közreműködik: Magdalena Loth-Hill, Fehér Dominika – hegedű A kamaraegyüttes tagjai: Ellen Bundy, Alice Earll – hegedű, Csiba Mátyás – brácsa, George Ross – cselló, John Henry Baker – nagybőgő, Benedict Williams – csembaló Április 16. | 19.00 Nemzeti Táncszínház – Nagyterem

NOGRAVITY: ARIA Közreműködnek: a NoGravity zenészei és táncosai Zene: Monteverdi, Vivaldi, Marcello, Pergolesi, Sances, Giacomelli, Hasse, Tartini, Kircher, Brosch Jelmez: Daniela Piazza Művészeti koncepció: Bujdosó Nóra Társkoreográfus, első táncos: Mariana Porceddu Koreográfus, dramaturg, látvány, fény: Emiliano Pellisari

GERALD ALBRIGHT

A ZENÉSZEK ZENÉSZE Gerald Albright a funkos, soulos smooth jazz egyik legmegbízhatóbb nagyágyúja. Pályája a hetvenes évek végén indult, szaxofonosként, basszusgitárosként és énekesként ötszáz tételnél is hosszabb a közreműködői listája. Partnerei a popzene krémjéből kerülnek ki, szólóban perfekt hangulatzenét játszik, élőben tekintélyt parancsoló – és igen szórakoztató. 12

Április 15. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

GERALD ALBRIGHT Közreműködik: Gerald Albright – szaxofon, Cory Baker – basszusgitár, Chris Davis – billentyűs hangszerek, JJ Williams – dob

Az 1957-ben Los Angelesben született Gerald Albright már gyerekként zongoraleckéket vett, de nem különösebben izgatta a hangszer. Egyszer azonban magához vette tanára szaxofonját, és rátalált élete értelmére. Egy Brothers Johnsonkoncert hatására, látva Louis Johnson basszusgitárjátékát, egy újabb hangszerbe szeretett bele. Az alapok megvoltak, a továbblépéshez pedig az kellett, hogy jó helyen csettintsen az ujjaival. Ez a bizonyos „jó hely” a jazz-funk zongoristaénekesnő, Patrice Rushen első R&B-s, diszkósabb lemeze, az 1978-as Patrice volt – ezen tényleg tapssal és csettintéssel működött közre. Albright ezután bekerült az énekesnő zenekarába – előbb szaxofonosként, majd a turné felétől, amikor a basszusgitáros lelépett, már legújabban választott hangszerén is –, később fontos zenésztársként szerepelt Rushen mostanában újra felfedezett nyolcvanas évekbeli remek albumain. Innentől nem volt megállás, kézről kézre adták a popsztárok, sokan mások mellett játszott Rick James, Anita Baker, Whitney Houston, Quincy Jones, Phil Collins lemezein, turnéin – nem véletlenül mondják róla: ő a „zenészek zenésze”. A Madagascar egyetlen, 1981-es soulalbumán mutatkozott be zenekari tagként, majd 1987-től elkezdte ontani szólólemezeit is. Indulásakor a smooth jazz azon ágán lett az élmezőny tagja, amely a korabeli popos R&B-re helyezett

hangsúlyt, ám későbbi kiadványaival bizonyította, hogy sokféle árnyalatra érzékeny. Csak néhány fontos lemezét kiemelve: az 1987-es Just Between Us popos bemutatkozás, az 1991-es Live at Birdland West komolyabb posztbopos soul jazz, az 1994-es Smooth a kilencvenes évek hiphoposabb R&B-jét jazzesíti, az 1995-ös Giving Myself to You nívós smooth jazz, az 1998-as, Will Downing énekessel közös Pleasures of the Night swingesebb, késő esti merengő. Későbbi kiadványait is jellemzi a sok szín: hol R&B-sebb, hol a Stax soulkiadó előtt tisztelgő, hol jazzesebb, vagy mint mostanában, grúvosabb, funkysabb a végeredmény. Az állandó magas színvonalat a nyolc Grammy-jelölés is jelzi. Tavalyi, karácsonyi korongja előtt 30 címmel szólókarrierje első három évtizedére reflektáló, saját számainak feldolgozásából összeállított lemezt adott ki. „Mindig zenei utazásra hívom hallgatóimat, sokféle ritmussal, textúrával, hangulattal. Azt akarom, hogy tudják, honnan jövök, merre tartok, és hogy mennyire jól érzem magam a bőrömben” – biztosítja eltökéltségéről és megunhatatlanságáról rajongóit, akiknek nem lehet kétségük afelől, hogy a zenészek zenésze a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is a lehető legmagasabbra helyezi majd a mércét. Dömötör Endre

Április 4. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

SZABÓ MARCELL ZONGORAKONCERTJE

3. CINEMIRA NEMZETKÖZI GYERMEKFILM FESZTIVÁL

CHARLIE

Francia–orosz képek Debussy és Muszorgszkij művei

Fotó: Varga Gábor

Hogy milyen gyerek- és ifjúságifilmnagyhatalom volt Magyarország, kicsit olyan emlék, mint amikor az Aranycsapatra gondolunk a foci esetében. Szerencsére Lakos Nóra filmrendező vezetésével pár éve létrejött az ország első kifejezetten gyerek- és ifjúsági filmekre specializálódott filmünnepe: a háromnapos Cinemira Fesztiválra több mint nyolcvan országból több száz gyerekfilm érkezik. Láthatunk animációs, élő szereplős és dokumentumfilmeket, itt debütálnak a legendás magyar gyerekfilmek digitálisan felújított változatai, és persze a nagy nemzetközi mozifilmek sem maradhatnak ki a programból. De az igazi izgalmak a fesztivál interaktivitásából fakadnak: regisztráció ellenében workshopokra jelentkezhetünk, szakemberek filmes előadásaira lehet beülni. A szervezők gondoltak az alkotókra is, akiknek szakmai programokat kínálnak: az Író+Filmes találkozó során a legsikeresebb hazai gyerekkönyvek írói prezentálják történeteiket a filmeseknek egy jövőbeli moziadaptáció reményében, a gyerekfilmes pitchfórumon pedig a legfrissebb nagyjátékfilm- és sorozatterveket mutatják be az alkotók szakmai zsűri előtt.

EGY KIÁLLÍTÁS HANGJAI Szabó Marcell korosztályának egyik legambiciózusabb zongoraművésze, aki nemcsak Európa számos jelentős koncerttermében lépett már fel (többek közt az amszterdami Concertgebouwban, a bécsi Konzerthausban és a hamburgi Elbphilharmonie-ban), de több nemzetközi versenyen ért el fényes sikert, két évvel ezelőtt pedig megalapította az Orosz Zenei Fesztivált, hódolva kedvenc komponistája, Rachmaninov és más orosz szerzők művészetének. Vigadó-beli koncertje második részében is Muszorgszkij híres zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit játssza, ami kuriózum, hiszen gyakrabban hallhatjuk a művet Ravel hangszerelésében, mint eredeti változatában. A hangverseny első fele is képekre fókuszál, csak épp a francia repertoárból, a fiatal magyar pianista és Debussy kapcsolatáról pedig fontos megemlítenünk egy párizsi versenygyőzelmet – a 16. Nemzetközi Île-de-France Zongoraverseny első díját és különdíját –, továbbá azt, hogy 2017ben a Zeneakadémián Szabó Marcell művészeti vezetésével és közreműködésével hangzott el nagy sikerrel két koncerten a francia komponista összes hangszeres kamaraműve.

SZABÓ MARCELL / Fotó: Kondella Misi

KORHATÁR NÉLKÜL

Április 5. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Közreműködik: Váczi Eszter – ének Az együttes tagjai: László Attila – gitár, Lattmann Béla – basszusgitár, Csiszár Péter – szaxofon, Halász János – billentyűs hangszerek, Póta András – dob

ÖRÖKZÖLDEK ÉS ÚJ DALOK Charlie a magyar beat hőskorában a Decca és az Olympia frontembereként törte az utat a jazzes rocknak és a Magyarországon kicsit mindig mostohán kezelt soulos, funkos hangzásoknak, majd a Generállal már nagyon hatásos funk-rockot játszott – az egész keleti blokkban sztárok voltak. A nyolcvanas években külföldön zenélt, a kilencvenes években pedig minden korábbinál népszerűbb előadó lett. Előbb a Tátrai Banddel, majd 1994-től szólóban is ontani kezdte az évtizedet meghatározó füstös slágereket. Mint a jó bor, végleg beérett. Stílusának négy sarokkövével, a blues, a jazz, a soul és a funk gazdagon hangszerelt ötvözetével, az általa megtapasztalt élethelyzetekre reflektáló, könnyen átélhető szövegekkel megérdemelten lett az ország kedvence. Most nemcsak klas�szikusait, de új dalokat is hallhatunk majd tőle, hiszen idén hosszú idő után friss nagylemezzel tér vissza, amelyből élőben is ad egy kis ízelítőt. Megszokott zenekara mellett pedig Váczi Eszter is vendége lesz néhány dal erejéig.

CHARLIE / Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

Április 3., 4. és 5. Millenáris Park Nemzeti Táncszínház.

Április 6. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

Április 7. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

Április 8. | 18.00 Tér-Kép Galéria

JOEP BEVING

SZERGEJ NAKARJAKOV (TROMBITA) ÉS A BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR

Kortárs magyar üvegművészet

AMORF VALÓSÁG

A TROMBITA PAGANINIJE „Szergej Nakarjakov úgy játszik a trombitáján, ahogyan mi többiek lélegzünk – szerencsés esetben” – olvashatjuk az orosz–izraeli muzsikus honlapján a San Francisco Chronicle méltatását. A címbeli névvel is gyakran illetik a trombitavirtuózt, máskor meg bársonyos, érzékeny hangszíne miatt nevezik őt „a trombita Carusójának”. Hangszerének egyik legfoglalkoztatottabb művésze, aki nemes egyszerűséggel váltogatja koncertjein a trombitát a szárnykürttel. A titka pedig talán csak annyi, hogy „ha valaki hangszeren játszik, akkor azt tegye szívből” – legalábbis így summázta hitvallását egy korábbi budapesti interjúban. Zeneakadémiai koncertjén a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Zenekarral a napfényes Itáliába kalauzolja hallgatóságát: Ponchielli ritkaságszámba menő F-dúr trombitaversenyét játssza Arban bravúrdarabja, A velencei karnevál mellett. A zenekar pedig mindezt Verdi történelmi-politikai operája, A szicíliai vecsernye nyitányával, valamint Respighi szinte impresszionista színekkel megírt szimfonikus költeményével, a Róma fenyőivel keretezi.

Hazánkban talán kevéssé van fókuszban az üvegművészet: ezt ellensúlyozandó a Budapesti Tavaszi Fesztivál a Magyar Üvegművészeti Társasággal karöltve mutatja be nagy tavaszi tárlatát. A társaság 1996-ban alakult azzal a céllal, hogy professzionális kontextusban tárja a nyilvánosság és a művészeti piac elé a különböző üvegművészeti ágakban születő alkotásokat. Az üveg különleges, az anyagba zárt tárgyak láthatók maradnak, általuk újabb átlátszó közegű, immáron változhatatlan valóság jön létre. Az üvegművészetet rendkívüli sokféleség jellemzi, rengeteg jelentéstartalmat társíthatunk hozzá, míg a magas színvonalú megmunkálás, a technológiai tudás és a kifejezés igénye valamennyi műtárgyban közös. A Magyar Üvegművészeti Társaság a nemzetközi fronton is aktív és elismert, hiszen a Tér-Kép Galéria-beli tárlat mellett a bajorországi Frauenaui Üvegmúzeum is bemutatja a társaság tagjainak legfrissebb műveit. (A kiállítás megtekinthető április 9. és május 8. között.)

Botos Péter: Gömbkereszt

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET Photo: Krisztina Csendes

JOEP BEVING / Fotó: Rahi Rezvani

A holland Joep Beving a nu jazzes Scallymatic Orchestra tagjaként lépett a zene világába, onnan még a Moody Allen duóval a tisztábban elektronikus zene felé is elkalandozott. A house és future jazz stílusú daloktól a film- és reklámzenék felé orientálódott, majd ezeken keresztül végül rátalált saját hangjára. A modern klasszikus stílusban alkotó zongorista-zeneszerző tehát hosszú úton jutott el önmagához, de annál határozottabban tette le névjegyét 2015-ös első szólólemezével (Solipsism), amely Európában már a rangos Deutsche Grammophon lemezkiadónál jelent meg. Ezzel a minimalista, csendes, romantikus anyaggal, illetve további albumaival (a 2017-es Prehensionnel és a 2019-es dupla Henosisszal, valamint a saját korábbi dalait elektronikus zenei producerekkel újragondoló 2018-as Conatusszal) gyorsan sok rajongót szerzett magának. Saját meghatározása szerint „összetett érzelmeket kifejező, mégis kön�nyen átélhető” a zenéje. Csakúgy, mint 2017-es első budapesti fellépésén, mostani koncertjén is egyetemesen fog mindez megvalósulni.

Verdi, Ponchielli, Arban és Respighi művei Vezényel: Hollerung Gábor

SZERGEJ NAKARJAKOV / Fotó: Thierry Cohen

KOMPLEX ÉRZELMEK, EGYSZERŰEN

GLASSPRING

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL − TAVASZI VÁSÁR, 1981

HŐSBŐL LETT SZÖVETSÉGES – NEGYVEN ÉV BTF Manapság egy negyvenéves ember fiatalnak számít: nem kell beleszürkülnie a megszokásokba, hanem fiatalos külsejét-energiáit megőrizve, már meglévő tapasztalatait felhasználva még inkább kiteljesítheti önmagát. Ilyen a negyvenéves fennállását ünneplő Budapesti Tavaszi Fesztivál is: a nyolcvanas években a kultúrpolitikában megjelenő új szelek protagonistája volt, a rendszerváltás évtizedében határok nélküliként definiálta magát, az új évezredben pedig szövetségre lépett kihívóival. Az 1980-as évek legelején Magyarországot még vasfüggöny választotta el Európa nyugati felétől, de az enyhülés érezhető volt: egyre több nyugati turista érkezett Budapestre, fogadásukra a már meglévő InterContinental mellé a Duna-parton újabb nagy szállodák kezdtek épülni. A rendszer az ide látogatóknak és az itt élőknek is a derűsebb arcát szerette volna mutatni. A korábban megrovó éllel emlegetett „disszidensekből” is „külföldre szakadt hazánkfiai” váltak, és a legnagyobb művészeket igyekeztek – ha csak egy-egy alkalomra is – hazacsábítani.

1981. március 21-én, a csillagászati tavasz kezdetén, néhány nappal Bartók Béla születésének 100. évfordulója előtt indult útjára egy rendezvénysorozat, amely azóta Európa egyik legfontosabb összművészeti fesztiváljává vált. Az első Budapesti Tavaszi Fesztivál fellépői a magyar kultúra legfontosabb hazai képviselői voltak: az Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János vezényletével, a Magyar Rádió együttesei, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Magyar Állami Népi Együttes, a szólisták közül Kovács Dénes, Simándy József, a fiatal Perényi Miklós, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Rohmann Imre. Az évforduló

tiszteletére szinte minden koncert műsorán szerepelt Bartókmű, az Operaház pedig felújította a zeneszerző három színpadi művét. És ha nem is rögtön az első évben, de aztán valóban sorra kaptak meghívást a 20. század különböző időszakaiban távozó és azt követően külföldön élő magyar művészek is: Cziffra György, Vásáry Tamás, Frankl Péter, Pauk György, Starker János, Doráti Antal, Végh Sándor vagy Geszty Sylvia. A külföldi előadókat eleinte leginkább a „baráti országok” képviselői, szovjet, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, kubai szólisták, táncegyüttesek és színházak jelentették, de azért akadt néhány nyugati fellépő is: a Végh Sándorral érkező és később a fesztiválon többször is megforduló Camerata Academica, az ugyancsak visszatérő vendéggé váló I Musici di Roma vagy a bécsi Volkstheater. A rendszerváltás után, a 90-es években vált a kezdetben tíznapos fesztivál egy héttel hosszabbá – sőt, volt két olyan év is, amikor egy teljes hónapig tartott. Programja egyre gazdagabb és változatosabb lett, és a Christoph von Dohnányi vezényelte Clevelandi Szimfonikus Zenekar 1996-os fellépésével kezdetét vette a világ élvonalába tartozó nagyzenekarok vendégjárása is.

„Pierre Boulez, Daniel Barenboim és Zubin Mehta adtak egymásnak randevút budapesti szállodájuk előcsarnokában.” Az első két évtized munkája, mely a külföldi szakma megbecsülését és együttműködését is meghozta, lehetővé tette, hogy a kétezres évek közepére a fesztivál két hete a nagyszerűbbnél nagyszerűbb művészek és együttesek nyújtotta élmények tűzijátékává váljon. A fellépők hosszú névsorának esszenciája a fesztivál történetének az a kivételes pillanata, amikor 2005-ben a Chicagói Szimfonikus Zenekarral, illetve a Maggio Musicale Fiorentino Zenekarával érkező Pierre Boulez, Daniel Barenboim és Zubin Mehta adtak egymásnak randevút budapesti szállodájuk előcsarnokában. Az új évezred jelentős változást is hozott a fesztivál – és egész Budapest – életébe: 2005-ben nyitotta meg kapuit a Müpa (akkor még Művészetek Palotája néven), és attól fogva már az egész szezonban egymást érték az izgalmasabbnál izgalmasabb kulturális programok.

Ez komoly kihívás elé állította az addig kiváltságos helyzetben lévő Budapesti Tavaszi Fesztivált. A figyelem felkeltéséhez még több kellett, mint korábban – ekkortól került hangsúly a saját, csak a fesztiválon látható nagyszabású produkciók létrehozására. Közéjük tartozott a Mozart-maraton (a három Da Ponte-opera fiatal magyar énekesek közreműködésével), illetve a kifejezetten – és elsőként – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem terébe megálmodott Palestrina, Pfitzner ritkán játszott operájának előadása. A Müpa egy csapásra a fesztivál egyik legfontosabb helyszíne lett, és e szoros együttműködés, ugyanakkor finom rivalizálás feloldására végül gordiuszi megoldást találtak a fenntartók: 2014 óta a korábbi kizárólagos szervező, a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ, illetve a Müpa közösen alakítják a programokat, és a fesztivál főszervezői feladatait is a Müpa látja el. Az utóbbi években egyre fontosabbá váltak a sok munkával kiépített bizalmi kapcsolatokat és hosszú távú előregondolkodást igénylő társprodukciók, az együttműködés magyar és külföldi együttesekkel, a fesztivál helyszíneként is funkcionáló intézményekkel – A38 Hajó, Akvárium Klub, Budapest Music Center, Ludwig Múzeum, Magyar Állami Operaház, Nemzeti Táncszínház, Pesti Vigadó, Szépművészeti Múzeum, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Zeneakadémia – akár egyegy előadás, rendezvény, akár egy teljes sorozat, „fesztivál a fesztiválban” létrehozásában. A máshol nem hallható produkciók különleges élményeket biztosítanak a fesztivál közönségének, de fontosak a hazai művészek számára is. A nagyvilág ma is vonzó, sokan keresik külföldön az érvényesülést, és bár összehasonlíthatatlanul könnyebb a kapcsolatok megtartása, mint korábban, sokszor mégis akaratlanul és túl könnyen elszakadnak a szálak. Megfelelő lehetőségekkel, izgalmas és méltó feladatokkal kell itthon tartanunk vagy rendszeresen hazahívnunk legjobb művészeinket, akik tovább gazdagíthatják Budapest és Magyarország kulturális életét – a következő 40 évben is. Magyarszéky Dóra

Verdi 80 esztendős volt, amikor utolsó operáját, a Falstaffot bemutatták a milánói Scalában. Kurtág György 84 évesen fogott hozzá első operája komponálásához, és hét esztendeig dolgozott rajta. A Scala-beli ősbemutató idején Kurtágot már csak három hónap választotta el 93. születésnapjától. Csoda ez a javából: a szellem diadala az anyag fölött. A kései remekmű számtalan meglepetést tartogat Kurtág zenéjének jó ismerői számára is. Kurtág Beckett iránti érdeklődése persze nem újdonság. A Fin de partie (A játszma vége) partitúrájában a zeneszerző a Beckett-szöveghez fűződő hatvanéves szerelmének gyümölcsét hozta világra. Kurtág látta a színdarab 1957-es párizsi bemutatóját, és habár saját bevallása szerint akkor még semmit sem értett belőle, beszerezte a dráma szövegét, amely évtizedekre a „bibliájává vált”. Amikor a 80-as évek közepén Kurtágot megpróbálták operakomponálásra bírni, meghátrált a feladattól, ugyanakkor a háttérben Beckett mindvégig munkált benne. 1990–91-ben az író utolsó szövege alapján megkomponálta What is the Word című művét. A beszéd hiábavalóságát tematizáló szöveg sajátos árnyalatot kapott a Kurtág-darab protagonistája, Monyók Ildikó személyes sorsa által, aki egy balesetben elvesztette beszélőképességét. A Beckett–Kurtág-mű így egyszerre vált terápiává és a szavakkal való viaskodás megrendítő műalkotásává.

Az 1990-es évek egy másik Beckett-ciklust – …pas à pas – nulle part… (…lépésről lépésre – sehová…) – is megérleltek Kurtág műhelyében. Ez a szürrealista szertartássá emelkedő, baritonszólóra, vonóstrióra és ütőhangszerekre készült ciklus több tekintetben is az opera előtanulmányának tekinthető. A zeneszerző szeretetteljes humor és távolságtartó irónia mesteri keverékével teremti meg az abszurd szövegek pontos zenei leképezését. Beckett sivár és reménytelen, metszően fanyar drámájából nem sok zeneszerzőnek jutna eszébe operát komponálni. A cselekménnyel nem kell bajlódnia, mert az egyáltalán nincs. A világot elpusztító katasztrófa után tengeti életét a tolókocsihoz kötött, vak Hamm, szolgája, a kissé ütődött, sérült, ülésre képtelen Clov, illetve Hamm szülei, Nell és Nagg, akik egy balesetben elvesztették mindkét lábukat, és egy-egy

KURTÁG GYÖRGY / Fotó: Posztós János

A LEGHUMÁNUSABB BECKETT

Április 10. | 19.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

KURTÁG GYÖRGY: FIN DE PARTIE (A JÁTSZMA VÉGE) – magyarországi bemutató Hamm: Frode Olsen Clov: Leigh Melrose Nell: Hilary Summers Nagg: Leonardo Cortellazzi Közreműködik: Óbudai Danubia Zenekar Vezényel: Markus Stenz Zenei munkatárs: Sándor Szabolcs Díszlet, jelmez: Christof Hetzer Fény: Urs Schönebaum A rendező munkatársa: Polgár Etelka Rendező: Pierre Audi

szemeteskukában éldegélnek. Nem tudni, milyen kataklizma okozta nyomorult helyzetüket és a külvilág pusztulását. Mindannyian a véget várják, de siettetni nem tudják. Az ír Beckett korlátozott francia szókincse nem enged semmi cicomát, s a köznapi mondatok csak fokozzák a dráma komor tónusát. A monoton ismétlődések, a homályos utalások és a folyamatosságot állandóan megtörő szünetek maguk is valamiféle zeneiséget kölcsönöznek Beckett szövegének.

„A zeneszerző behatol a szöveg legapróbb részleteibe is, és mélyre ás a darab négy szereplőjének lelkében.” Kurtág rendkívül bensőséges viszonyt teremt szöveg és zene között. Beckett francia prózája Kurtág kezén olyan természetes énekbeszéddé lényegül át, mint Balázs Béla szavai Bartók Kékszakállújában, vagy Maeterlincké Debussy Pelléas és Mélisande-jában. Beckett a leghatározottabban ellenezte művei megzenésítését. Ahogyan Kurtág zenévé konvertálja Beckett sorait, az kevéssé becketti, de nagyon is kurtági végeredményhez vezet. A zeneszerző behatol a szöveg legapróbb részleteibe is, és mélyre ás a darab négy szereplőjének lelkében. Az eredeti Beckett-mű riasztóan lecsupaszított, rideg világából „érzelemteli egzisztenciális drámát teremt, amely erőteljes tragikus csúcspontra jut”. Kurtág humanizálja Beckett drámáját. Kurtágnál Hamm apja és anyja, Nagg és Nell válik főszereplővé. Bár lábukat vesztve, szemeteskukákban tengődnek, ők még teljes életet éltek, teli vannak szép emlékekkel, és nyomorúságukon is tudnak nevetni. A múltra emlékező Nell szinte minden megszólalását gyöngéd poézis kíséri, Kurtág

zenekarának legpuhább színeivel. A házaspár jeleneteiben nemcsak az abszurd humor, hanem a közöttük lévő szeretet árnyalt ábrázolása is helyet kap. A Nell halálára rádöbbenő Nagg felkiáltása az opera egyik legdrámaibb mozzanata. A lét végére jutott, elválaszthatatlanul összetartozó emberpár zenéjének hallgatása közben kinek ne jutna eszébe a Kurtág házaspár együtt töltött több mint 70 éve? Kurtág operájának zenéje egyszerre ismerős és megdöbbentően újszerű. A kamarazenei érzékenységgel használt nagyzenekar, a puha ütőshangzások által megteremtett varázslatos színvilág már régóta jelen van Kurtág zenéjében. Számos kifejezetten gyönyörű dallam vagy dallamfoszlány csillan fel a partitúrában; aligha lehetne összetéveszteni a legújabb Kurtág-zenét az életmű korábbi mérföldkövei, a Bornemisza Péter mondásainak kérlelhetetlen, éles dodekafóniájával, vagy akár a Kafka-töredékek pár hangba sűrített drámáival. Az összetartó erőt gyakran egészen hagyományos módon, például visszatérő motívumokon keresztül teremti meg: már a mű elején felbukkan, majd ezerféle alakban újra és újra visszatér egy banális, pontozott ritmusú dallamocska, és ez a füttyös kis nóta számtalan alakváltáson megy át, Nell nosztalgikus sóhajának kíséretében például gyönyörű, álomszerű színezetet ölt. A mű végén Hamm utolsó monológját háromperces zenekari utójáték követi. Ez a lassan pulzáló, ötvenütemes zárszó katartikus erejű, feledhetetlen befejezés: néhány akkordba sűríti mindazt, ami elmondható és ami elmondhatatlan a Beckett-dráma végén. Finis coronat opus – tartja a régi latin közmondás. A befejezés koronázza meg a művet. Kurtág életműve fénylő koronát kapott. Farkas Zoltán

TON KOOPMAN / Fotó: Hans Morren

RÉGI HANGSZEREN JÁTSZANI IGAZI KÜLÖNLEGESSÉG

Ton Koopman hosszú pályafutása során több alkalommal járt Budapesten csembalistaként és karmesterként is. A historikus zenélés egyik legkiválóbb művelője ez alkalommal 1979-ben alapított zenekarával, az Amsterdam Baroque Orchestrával érkezik, Händel ritkán megszólaló Feltámadás oratóriumát hallhatjuk előadásukban. Negyvenegy éve alakította meg az Amsterdam Baroque Orchestrát, akkor, amikor a régi hangszereken való játék, az autentikus barokk előadási stílus már nem számított újdonságnak. Később saját kórusa is lett. Mi volt a célja ezek létrehozásával? Akkor már tíz éve létezett a Musica Antiqua Amsterdam nevű zenekarom, és úgy éreztem, szükség volna egy olyan együttesre, amely „nemzetközibb”. A korábbinak főként holland muzsikusok voltak a tagjai, de a lemezek alapján az volt a benyomásom, hogy Angliában magasabb színvonalon űzik a historikus zenélést. Összegyűjtöttem hát holland, francia, angol és olasz zenészeket, a nemzetek effajta keveredését fontosnak tartottam. 1992-ben már annak is szükségét éreztem, hogy a koncertekhez és a felvételekhez saját kórusom is legyen, az Amsterdam Baroque Choirt ezért alapítottam meg. Változnak az idők? Amikor a saját utamat kezdtem járni, Nikolaus Harnoncourt és Gustav Leonhardt már régóta működtek, de még akkor is szinte mindenkinek örülnünk kellett, akinek a kezében autentikus hangszert láttunk. Ma már szerte a világon nagyon sok

fiatal tanulja főiskolai, egyetemi szinten a historikus zenélést. Nem csak a technikáját, hanem a nyelvét is. A szabályokon túl is értik a barokkot, szívből képesek játszani. Sokkal több kiváló zenész közül lehet választani, mint ötven évvel ezelőtt. Szokatlan, hogy Händeltől nem a Messiást, hanem egy fiatalkori oratóriumát, a La resurrezionét mutatják be nekünk. Sok minden felmerült húsvétra előadandó műként, a Márkpassió is, amelynek a zenéjét én állítottam össze Bach műveiből a megmaradt szövegre, de végül úgy döntöttünk, legyen valami teljesen más. Ebben az operaszerű oratóriumban a 23 éves Händel minden szerzői erénye megjelenik, beleértve a drámai kifejezés különleges képességét is. A cselekmény szűk helyre, rövid időre korlátozódik, de Jézus halálának és feltámadásának történetét, amelyben Lucifer is megjelenik, drámai és érzelemmel teli zenével jelenítette meg, izgalmas hangszereléssel. Az 1708-as bemutatón Arcangelo Corelli és zenekara játszott, Händel csembalózott, de a tilalom ellenére nő énekelte Mária Magdolna szerepét. A pápa ezt nem tűrte, így másodjára már egy kasztrált férfi énekes lépett fel helyette. A közönségnek érdemes felfedeznie ezt a ritkán játszott művet!

Április 8. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

TON KOOPMAN ÉS AZ AMSTERDAM BAROQUE ORCHESTRA

Händel: La resurrezione

Egy angyal: Paola Valentina Molinari Mária Magdolna: Yetzabel Arias Fernandez Mária, Kleofás felesége: Chiara Brunello Szent János: Tilman Lichdi Lucifer: Renato Dolcini Hogyan választotta ki az énekeseket? Yetzabel Arias Fernandez, Mária Magdolna szerepének szólistája már sokszor dolgozott velem, így ő magától értetődő választás volt. A többieknél az volt a szempont, hogy otthonosan mozogjanak ebben a stílusban, amilyenhez hasonlóval nem szoktunk foglalkozni. Szeretek olyanokkal dolgozni, akik még egyáltalán nem, vagy nem sokszor találkoztak velem.

„Amikor Nikolaus Harnoncourt a Jánospassiót a Concertgebouw Zenekarral adta elő, nem akartuk elfogadni.” Volt egy nem mindennapi előadásuk Earwig (Fülbemászó) címmel. Ez annak a sorozatnak volt az első része, amelyet színész-zenész-előadóművész lányával, Mariekével indítottak el, célul kitűzve, hogy gyerekek is elkezdjenek érdeklődni a klasszikus zene világa iránt. Miért tartja fontosnak a közönséget ilyen közvetlen módon megszólítani? Úgy látom, a fiatalabb korosztálynak mindenki másnál nagyobb szüksége van a 17–18. század zenéjére, mert ez közelebb áll az ő világukhoz, mint a virágzó romantikus korszak. Persze nem csak ők jönnek, a korosztályok vegyesen vannak jelen a hangversenyeinken. Haydn, Mozart és Beethoven előadásához is szükségesek a régi hangszerek? A historikus hangszerek nagyon fontosak Bach és Händel zenéjéhez. A hozzáállás azonban lassan elkezdett változni. Emlékszem, amikor a hetvenes évek közepén Nikolaus Harnoncourt a János-passiót a Concertgebouw Zenekarral adta elő, nem akartuk elfogadni. Aztán szép lassan hozzászoktunk. Az a tapasztalatom, hogy a modern nagyzenekarok igencsak szeretnek modern fúvós hangszereiken és fémhúros vonós hangszereiken barokk és klasszikus zenét játszani – a lehető legautentikusabb módon. Nekem mindkettő terepem, többször előfordult, hogy ugyanabban a teremben vezényeltem a Máté-passiót modern zenekarral és a barokk együtteseimmel is. Ma már egyre több az olyan fiatal muzsikus, aki igyekszik megismerkedni mind az új, mind a régi hangszerekkel, és modern zenekarban játszanak fafuvolán, natúrkürtön. De az igazi régi hangszeres együttes nagyon-nagyon különleges dolog! Varga Péter

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA PASSIÓ AZ IDŐK VÉGEZETÉIG Bachnál mindenre találni kivételt, tartja a mondás. Meglehet, hogy az örökkévalóságnak kívánt alkotni, amikor – evangélikus zeneszerzőként – a teljes katolikus, latin nyelvű miseszöveget oly módon zenésítette meg, hogy azt a gyakorlatban nem is lehetne egy templomi szertartás keretein belül előadni. Úgy látszik, a német zeneszerző élete vége felé járva megpróbálta mindazt összefoglalni, amit a zeneszerzésről tudott, és erre talán egy jól ismert, de elvontabb szöveg alapul vétele tűnt a legalkalmasabbnak. Vashegyi György karmester egyszer azt mondta, Bach Máté-passiója miatt lett belőle zenész. Vashegyitől és kiváló együtteseitől, az Orfeo Zenekartól és a Purcell Kórustól most egy másik megkerülhetetlen, minden részletében megismerésre méltó Bach-művet, a h-moll misét hallhatjuk. Április 17. | 20.00 Szent István Bazilika

AZ ORFEO ZENEKAR ÉS A PURCELL KÓRUS

Bach: h-moll mise, BWV 232

Közreműködik: Joanne Lunn, Kristóf Réka, Eric Stoklossa, Sebestyén Miklós – ének Vezényel: Vashegyi György

ZSURÁFSZKY ZOLTÁN / Fotó: Hrotkó Bálint

ELOSZLATNI A BALLADAI HOMÁLYT

„Kegyetlen bosszút állt hűtlen kedvesén fiatal szerelme” – borzolják fel az olvasót a bulvárcikkek hangzatos címei. Híres népballadánkban elevenen égetnek el egy nőt, amiért megcsalta férjét. A hűtlenség valószínűleg egyidős az emberiséggel, az okok feltárásának igénye azonban újabb keletű. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes vadonatúj produkciója, A hűtlen feleség – Barcsai szeretője ez utóbbira is kísérletet tesz. Ha hűtlenségről hallunk, hajlamosak vagyunk azonnal ítélkezni, hiszen a félrelépést eredendően elítélendő dolognak tartjuk. Mindig érdemes azonban megvizsgálni azokat az okokat is, amelyek általában a hűtlenséghez vezetnek. Egy bántalmazó kapcsolat esetén például empátiánk révén képesek vagyunk együttérezni a kiutat és érzelmi támogatást kereső áldozattal. És mi a helyzet a számtalan társadalmat ma is meghatározó kényszerházasságokkal? Akiknek nem szabad mást szeretniük? Vagy azokkal, akik bizonytalan időre távol kerülnek, és mire visszatérnek, már más öleli a szerelmüket: a nagy Jay Gatsbyvel, a Tom Hanks által életre keltett hajótöröttel, Chuck Nolanddel vagy Igor Stravinsky orosz katonájával, Józseffel? „Ez egy többfunkciós előadás, sokkal több rétegű, mint hogy néptánccal elmeséljük a ballada történetét. Komoly dramatikus mű, már-már krimi, hiszen egy nyomozás bontakozik ki a történetből” – kezd fejtegetésbe a Nemzeti Táncegyüttes

Kossuth-díjas művészeti vezetője, az április 8-i bemutató rendező-koreográfusa, Zsuráfszky Zoltán. Olyan magyar népballadát kerestek bő egyórás, egyfelvonásos darabjukhoz, amelynek témája a nemzetközi közönséget is izgalommal töltheti el. A balladából Zsuráfszky felesége és állandó alkotótársa, Zs. Vincze Zsuzsa készített forgatókönyvet, aki egyben a produkció társrendezője is. Az eredeti Hűtlen feleség történetmesélése a felszínen úgy zajlik, mint bármelyik mai bulvárhír: a nő hűtlenségének előzményeit balladai homály fedi, a megtorlás viszont zavarba ejtő részletességgel jelenik meg. Ezt az aránytalanságot egyenlítette ki Zs. Vincze Zsuzsa, létrehozva egy, a női lelket előtérbe helyező cselekményt. A történet egy lakodalommal indul, ahol megjelenik a hosszú katonaságból hazatérő Barcsai. Szerelme nem győzött tovább várni, és mással kötötte össze életét. Szürke élet ez, amelyben egyformán telnek a hónapok. Fájdalmas lelki tusák és hiábavaló önuralom után az egykori szerelmespár nem bírja

Április 8. | 19.00 Müpa – Fesztivál Színház

MAGYAR NEMZETI TÁNCEGYÜTTES: A HŰTLEN FELESÉG – BARCSAI SZERETŐJE

– bemutató

tovább: fellobbantják korábbi szenvedélyük tüzét. A lebukásukat követő brutális bosszú zárja a mesét, amely akkor is a szerelem erejéről szól, ha minden szereplője elveszít valamit. „Aki ismeri a munkáinkat, tudja, hogy nagyon sok eredeti mozdulatot és zenei, ritmikai elemet, dallamot, szöveget és táncot használunk, miközben kitekintünk, s egyfajta színházi szituációba helyezzük a történetet – magyarázza Zsuráfszky a ballada táncnyelvre való fordítása kapcsán. – Nem baj, ha kortárs elemek keverednek az autentikus szituációkkal. Azt például, amikor a nőt gyolcsba tekerik és elégetik, nem lehetséges autentikusan megmutatnunk: helyette a darab végén – színházi elemként – hatalmas tüzet rakunk.” Tóth Kázmér díszlete kulcsfontosságú az említett látványelemek megjelenítésében. Fentről leereszkedő panelek, izgalmas rácsok és más modern megoldások segítenek az előadást maivá varázsolni.

Előadja: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és Zenekara (művészeti vezető: Zsuráfszky Zoltán) Közreműködik: Honvéd Férfikar (megbízott karigazgató: Riederauer Richárd) Zene: Eredics Benjámin Zenei szerkesztő: Papp István Gázsa Forgatókönyv, dramaturgia, jelmez: Zs. Vincze Zsuzsa Díszlet: Tóth Kázmér Fény: Kósa Dániel Animáció: Fabók Szilvia, Konta Boáz Krisztián Koreográfus, rendező: Zsuráfszky Zoltán Társrendező: Zs. Vincze Zsuzsa

„Brutális bosszú zárja a mesét, amely akkor is a szerelem erejéről szól, ha minden szereplője elveszít valamit.” A tánchoz hasonlóan a zene is két hagyomány egyesítéséből jött létre. A tisztán eredeti népzenei részeket az együttes állandó zenekarának prímása, Papp István Gázsa állította össze, a kortárs zeneművek megírásához pedig a Söndörgő kiváló muzsikusát, Eredics Benjámint kérte fel az alkotópáros. A közös gondolkozásban persze ők is részt vettek. „A táncházmozgalom első hajtásai vagyunk, ezért mindig vannak népzenei ötleteink. A Kallós Zoltánnal és Martin Györggyel való szoros ismeretség mind hozzájárult ahhoz, hogy mi is hozzá tudjunk szólni a zenei összeállításhoz, amelyet természetesen a zeneszerző önt végleges formába.” A Kodály-műveket is tartalmazó zene Eredics első zeneszerzői munkája, amely azonnal különleges feladatot tartogatott, mert a darabban közreműködő, afféle „görög kórusként” funkcionáló Honvéd Férfikar számára is komponálnia kellett egy tételt. Az ő hangjukon szólalnak meg ugyanis a Barcsai szeretője című ballada sorai. „A Nemzeti Táncegyüttes legjobbjai lépnek majd fel – foglalja össze Zsuráfszky. – Negyven táncos lesz a színpadon, plusz a zenészeink és a negyvenöt énekes, tehát csaknem száz ember. Ez egy komoly összművészeti program: közös munka a táncosokkal, a zenészekkel és a látványtervezőkkel.” Mona Dániel

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA TÖBB MINT LÁBZSIBBADÁS Számtalan híres művész ismert, akik – paradoxonnal élve – valamilyen áldásos betegségnek köszönhetik tehetségük egy utánozhatatlan szeletét. De hogy előadás szülessen egy mozgási rendellenességről? A Freak Fusion nevű újcirkuszi társulat tagjai a nyugtalanláb-szindrómáról csináltak darabot, vagyis arról az alvászavart okozó jelenségről, mikor pihenés közben is ellenállhatatlan késztetést érzünk lábunk mozgatására. Megmagyarázhatatlan bizsergés, feszülés és csiklandozó érzés. De miért lenne szükség magyarázatra, ha mozgással is ki lehet fejezni? Tehetetlen tenni akarás, nyughatatlan mozgásvágy és kíméletlen harc a saját idegeinkkel – április 16-án és 17-én mindenre fény derül! Április 16. és 17. | 20.00 Trafó Kortárs Művészetek Háza

FREAK FUSION: RESTLESSLEGS

– bemutató

Alkotók és előadók: Csuzi Márton, Fehér Ádám, Gaia Santuccio, Lennart Paar, Zoletnik Zsófia Fény: Galkó Janka

KRISTINE OPOLAIS / Fotó: Tatyana Vlasova

VARÁZSLAT, HA ELVESZÍTI A FEJÉT Kristine Opolais lett énekesnő az utóbbi évek egyik legkeresettebb szopránja. Puccini karaktereit szereti a legjobban, számára Pillangókisasszony a legteljesebb nő, Toscával viszont mostanában gondjai vannak. Áriakoncerteket adott Salzburgban, a BBC Proms fesztiválon, Tanglewoodban, a bécsi Musikvereinben és a Carnegie Hallban. Budapesti koncertjén Puccini, Verdi, Cilea és Mascagni áriáiból énekel, s mint vele készült beszélgetésünkből kiderül: ami a szívén, az a száján. Elsősorban színésznőnek tartja magát, aki tud énekelni, mintsem énekesnek, aki színészkedik. Szinte furcsa ezt hallani egy operaénekestől. Bizonyára furcsának tűnik, hiszen az operában az éneklés lenne az első, de mégiscsak színházról beszélünk, nem? Szerintem fontos, hogy egy operaénekes jó színész legyen, nekem legalábbis mindenképpen. A színészi játékon keresztül tudom kifejezni az érzéseimet, a gondolataimat, és ebben van segítségemre a hang. Ha sikerül megértenem a karaktert, jobban szól a hangom, de ha gond van a rendezéssel vagy a kollégákkal, nem éneklek jól. Rendkívül erős, szinte eksztatikus jelenléttel bír a színpadon. Ennyire szenvedélyes ember? Őshonos állatként létezem a színpadon. Egész életemben azon igyekszem, hogy kilépjek a skatulyákból. Kockázatot vállalok, szabályokat szegek. Ez vagyok én, nem lehet rajtam változtatni. Ezért szeretem különösen Puccinit, mert a zené-

jében nincsenek korlátok. Nem azért nem éneklek Mozartot, mert nem szeretem – zseniálisnak tartom őt is –, hanem mert engem korlátok közé szorít. Egy bizonyos technikát és stílust követelnek attól, aki az ő zenéjét interpretálja, nekem viszont megvannak a saját elképzeléseim. Énekeltem már Mozartot, mégpedig a saját szám íze szerint. Nem mindenkinek tetszett, de a közönségnek igen, és nem érdekelt, ha a karmesterek vagy a kritikusok kevésbé rajongtak érte. Ezek szerint a szakmával van a baj? Azzal van gond, ahogy az operát csináljuk, és sokkal nagyobb a baj, mint a műfaj aranykorában. Ha valaki elkezd egy-két szerepet énekelni, az összes operaház azért a szerepért szerződteti, és ezzel az énekes skatulyába kerül. Mindenki kerüli a kihívásokat. Így nem születik semmi új, az előadások pedig egyre unalmasabbá válnak, de úgy érzem, ezzel semmi újat nem mondok. Elveszítjük az operának azt a varázsát, ami három évtizede is létezett még.

Április 13. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

KRISTINE OPOLAIS ÁRIAKONCERTJE

Részletek Verdi, Cilea, Giordano és Puccini műveiből Közreműködik: Jose Simerilla Romero – ének, a Magyar Állami Operaház Zenekara Vezényel: Gianluca Marcianò

Ezért lép fel szívesebben áriakoncerteken, ahogy Budapesten is? Több koncertet adok mostanában, és az emberek, akik engem szeretnek, eljönnek. Egy áriakoncert nagyobb kihívás, mert minden áriával új karakter bőrébe kell bújnom.

„Csak úgy lennék hajlandó Toscát énekelni, ha személyesen beszélhetnék a rendezővel.” Mi teszi a jó színpadi partnert? Nehéz kérdés! Az operai szereposztás lassan olyan, mint egy húspiac. Meg kell mondanom, szerencsés voltam, hogy jó partnereim voltak. Sosem civódtam velük, mert az egyetlen, amire vágyom, hogy a színpadon a pillanatnak éljünk. Sok olyan tenort ismerek, aki a nézőtérnek énekel, aki alig néz rám, alig játszik. Olyankor kénytelen vagyok elképzelni, hogy egy igazi színművész van mellettem helyette. Higgye el, jó a képzelőerőm! [nevet] A jó színpadi partner jó színész. Ritkán fordul elő, hogy én nem mozgatok meg valamit a másikban. És senki nem mondta még, hogy Kristine Opolais rossz partner lenne. Az operaénekeseket kontrollra tanítják, és arra, hogy feleljenek meg bizonyos elvárásoknak. Mi történik a hangjával, ha elveszíti a kontrollt a színpadon? Ha tényleg feloldódik az előadásban? Azok az előadásaim a legsikeresebbek, amelyekben teljesen elveszítem a fejem. Amelyekben ott van a szenvedés. Azt mondom a közönségnek, jöjjenek velem, és ők jönnek. És megőrülnek érte! Ez a varázslat. Ez a varázslat az operában!

És ha ez nem jön létre? Nagyon nehéz, amikor a karmester minden egyes hangot kontroll alatt akar tartani. Az nem zene. A zene a szabadságról szól. Most a legmagasabb minőségű operajátékról beszélek, amiből egyre kevesebb van. Ritka az olyan karmester, aki igazán magas színvonalat képvisel, aki nem csak diktál, vagy ami még rosszabb, lusta. Lehet, hogy keményen fogalmazok, de nevetséges, hogy ezeket mindenki fél kimondani. Két kedves szerepe Pillangókisasszony és Tosca, mindkettőből énekel nálunk is. Mondjon róluk néhány szót! Az Un bel dì vedremo igazán művészi ária, és imádom Cso-csoszánt. Ő egy igazi nő és anya. Toscával viszont újabban gondjaim vannak. Sokan úgy vélik, hogy Tosca kegyetlen szörnyeteg, aki úgy gyilkolja meg Scarpiát, mintha minden vasárnap ölne. Nevetséges! A harmadik felvonásból kiderül, hogy Tosca hisztériás, nincsen magánál. Azért nem szeretem már a karaktert, mert minden rendezés rosszul értelmezi. Ezen én nem tudok változtatni, mert nem beszélhetek a rendezőkkel, csak az asszisztensei üzeneteit fogadom: „A rendező úr így akarja, úgy akarja.” Csak úgy lennék hajlandó Toscát énekelni, ha személyesen beszélhetnék a rendezővel, de ha valaki ilyesmit kíván, azt feltételezik róla, nehéz eset. Nem kellenek nekik mások, csak bábok, ennyiről van szó. Csabai Máté

Februárban az ausztriai Sankt Pöltenben tánctörténelmet írtak: a fizikai színház műfaját létrehozó DV8 társulat vezetője, Lloyd Newson huszonöt évvel az eredeti bemutatója után újraalkotta emblematikus táncdarabját, az Enter Achillest. Az előadás Budapestre érkezése előtt férfiasságról, homoszexualitásról, félelmetes érintésekről beszélgettünk az ausztrál rendezővel és koreográfussal. Az Enter Achilles 1995-ös bemutatójához írt előszavában azt kérdezte: mit jelent férfinak lenni? Ma hogyan válaszolna rá? Ez egy alapvető kérdés. Nemrég szó szerint összeütköztem egy húsz év körüli, gördeszkás fiatalemberrel, és amikor kértem, hogy legyen óvatosabb, durván szitkozódva hajtott el. A köztünk lévő negyven év korkülönbség dacára mindketten archetipikus férfiakként viselkedtünk. Meleg férfiként a maszkulin viselkedésre kissé másképp tekintek, bizonyos helyzetekben mégis hasonló válaszokat produkálok, mint a heteroszexuális férfiak. Az Enter Achilles akkor született, amikor egy műtét után hat hétig kórházban lábadoztam. Férfi ismerőseim – ha egyáltalán meglátogattak – rövid ideig maradtak, és alig nyújtottak érzelmi támogatást. És a férfiak azóta sem változtak semmit? Amikor a Ballet Ramberttől Helen Shute megkeresett az ötlettel, elmondtam neki, hogy 2015 óta azért szüneteltetem a DV8 működését, mert bár mindig is az életről akartam színházat csinálni, egy ponton rádöbbentem, hogy nincs már életem a sok utazás és fellépés miatt. Épp a Rambert stúdióiból jöttem el, amikor egy Brexitet támogató tünte-

tésben találtam magam. Rájöttem, hogy ezek a pasasok semmiben sem különböznek azoktól, akikről huszonöt éve a darab készült. A klisészerű maszkulin viselkedés ma is él – a melegek között is. Az új verzió némileg eltér az eredetitől: miért változtatott? Néhány ponton azt éreztem, hogy tovább kell lépni. Bekerült egy új jelenet: az egyik fickó egy angol zászlóval a fején lép be a kocsmába. A fehér alapon vörös kereszt, Szent György zászlaja erős, ellentmondásos szimbólum az Egyesült Királyságban. Kérdéseket vet fel: meddig tart a patriotizmus, hol kezdődik a nacionalizmus? De új jelenet az is, amikor valaki az I need című számra táncol. Olyan pillanatot akartam megmutatni, amikor egy férfi is tud sérülékeny, lágy, játékos lenni. Ha mások is jelen volnának, ezt nem láthatnánk. Van egy csodálatos könyv, Brené Brown Bátraké a boldogság című kötete, ebből idézek: „A nejem és a lányaim... inkább néznék végig, hogy megdöglök a fehér lovam hátán, mint hogy lássanak leesni róla. Azt mondja, legyünk esendőek. De most legyen őszinte, utálná. Rosszul lenne tőle, ha esendőnek látna minket.” (Csulák Márta és Dányi Dániel fordítása – a szerk.)

Fotó: Hugo Glendinning

FÉRFI FEHÉR LOVON

Április 9., 10. és 11. | 20.00 Trafó Kortárs Művészetek Háza

BALLET RAMBERT & SADLER'S WELLS: ENTER ACHILLES

Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre) koreográfiája Előadják: Richard Cilli, Tom Davis Dunn, Nelson Earl, Miguel Fiol Duran, Ian Garside, Eddie Hookham, Scott Jennings, Georgios Kotsifakis, Jag Popham, John Ross Zene: Adrian Johnston Díszlet: Ian MacNeil Fény: Jack Thompson Kreatív munkatárs: Hannes Langolf Koreográfus: Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre), valamint az előadók Koncepció, rendező: Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre)

Ez egy nagyon erős kép: a férfi a fehér lovon. És különösen találó, ha egy társulatot vezet az ember. Harminc év után belefáradtam, hogy mindig nyeregben legyek. Ne értsen félre: az Enter Achilles nem a hagyományos maszkulin viselkedés pellengérre állítása, de kiderül, hogy mi történik, ha egy férfi elfojtja az érzelmeit. A családomban történt az eset: egy férfi rokonommal találkoztam, megöleltem, és mintha elektromosság futott volna át rajta. Ennyire kényelmetlen volt a számára, hogy egy másik férfi hozzáér. Ha a heteroszexuális férfiak iszogatnak, meccset néznek, megölelik, akár meg is csókolják egymást, de más kontextusban az érintés félelmetessé válik.

„Nem a düh érdekel, hanem az árnyalatai, a szintjei, ezek megjelenítése, hihetővé tétele.” Mit jelent, hogy a koreográfia az ön és a táncosok munkája? Minden döntés az enyém, de vannak ajánlataik: kétirányú a folyamat. Van, aki többet ad hozzá az egészhez, más kevesebbet. Rengeteg koreográfus helyett a táncosok találják ki

a mozdulatokat, ők a végén szerkesztenek, de ez nem fair a táncosokkal szemben. Igyekszem őszinte maradni, a színlapon is: a mozgásban ott van a táncosoktól érkezett anyag is. Milyenek az Enter Achilles táncosai? Típusokat, karaktereket keresett a kiválasztás során? Rengeteg tökéletes technikával rendelkező táncost találtunk, de nekem olyan férfiak kellettek, akikkel bármikor összefuthatnánk az utcán. Az Enter Achilles felújítása előtt hatszáz táncost néztünk meg, de csak tizenegy volt alkalmas a közreműködésre. A munkám úgy olvasható, mint egy könyv: minden fizikai akció megfeleltethető egy kifejezésnek. Nem a düh érdekel, hanem az árnyalatai, a szintjei, ezek megjelenítése, hihetővé tétele. Nem először lép fel csapatával a Trafóban. Nagyon szeretem a Trafót, az intimitását, a nézők közelségét a színpadhoz. És bár szó szerint centimétereken múlik, hogy a díszlet beférjen a színpadra, minden tőlünk telhetőt megteszünk, mert a magyar közönség mindig nagy szenvedéllyel nézi a munkánkat. Jászay Tamás

SHOGHAKEN NÉPI EGYÜTTES

A KAUKÁZUS KÉK DALAI A PONT Fesztivál a világ csodáit hozza el Budapestre, olyan különleges zenei, kézműves- és gasztronómiai hagyományokat, amelyeket az UNESCO a szellemi kulturális örökségek között tart számon. Ezúttal a Kaukázus egymással szomszédos országai, Georgia (Grúzia) és Örményország kincseit lehet megcsodálni, kipróbálni és emlékül megőrizni. Olyan ritkaságok is felfedezésre várnak, melyekkel a leginformáltabb utazók sem gyakran találkoznak. Az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb georgiai regénye, Aka Morchiladze Santa Esperanzája – amellett, hogy magával ragadó, abszurd fikció – beszédesen szól a hagyományról, mely tabuk fura, átláthatatlan szövevényeként határozza meg egy fiktív fekete-tengeri szigetcsoport lakóinak életét. E kitalált tradíciók egyike a „kék dal”, amelyet kizárólag nők énekelhetnek, csak vízparton, az arcukat eltakarva. Természetesen egy társadalomról annak utópiái és disztópiái legalább annyit elárulnak, mint a valóság dokumentarista leírása. Márpedig Georgia – amely a saját maga által preferált elnevezése a magyarul Grúzia néven ismert országnak – kultúrájában a hagyomány nagyon fontos pillére az identitásnak. Nem a múltba száműzött gyakorlat, hanem a mindennapok természetes része, csakúgy, mint a velük szomszédos Örményországban is. Jellemzően olyan hagyományokról van szó, amelyek magukban hordozzák a helyi környezettel való több évezredes együttélés nyomait. A georgiai kalligráfia formagazdagsága, az örmény kochari lánctánc sokfélesége vagy a polifonikus

éneklés különböző fajtái a Kaukázus diverzitásának egyedi jelölői. Utóbbit az idei PONT Fesztiválon az Urmuli Kvintett tolmácsolásában hallhatja a közönség. A szekuláris gyökerekből induló, később vallásos dalokkal gazdagodó hagyomány már első hallásra hipnotikus erővel bír (ugyan másképp, mint a regénybeli kék dal), ugyanakkor egyetemes érvényű is. A 8. századra visszavezethető vokális stílus a mai napig közösségépítő szerepet tölt be, a városi ember számára már-már elfeledett rurális közösségi életmód szinte minden fázisát – mulatozás, munka, vadászat, temetés – végigkíséri. Sőt, az 1977-ben útjukra indított Voyager űrszondák aranylemezei egy georgiai dal, a Chakrulo üzenetét is hordozzák a csillagközi térben. A Chakrulo éppenséggel egy híres bordal – ugyanis Georgiában a bor legalább olyan fontos, mint az éneklés. A kézzel készített agyagedényekben, a kvevrikben hónapokig érlelt, tanninokban gazdag georgiai borokat nyolc évezrede – feljegyzések szerint a világon legrégebb óta – készítik, s ennek módja generációról generációra száll. Nem csoda, hogy a nemzeti

Április 11–12. Várkert Bazár

identitás alappillérének tekintett bor fogyasztásához külön tradíció is kapcsolódik: a pohárköszöntőkkel bőségesen kísért lakoma, a szupra. A kvevri-borkészítést kóstolóval egybekötött filmvetítés keretében mutatja be a fesztivál, mellette az örmény örökségként jegyzett, valójában az egész térségben népszerű lavas kenyér készítésének fortélyait is meg lehet majd ismerni.

„A Voyager űrszondák aranylemezei egy georgiai dal, a Chakrulo üzenetét is hordozzák a csillagközi térben.” Az örmény trubadúr hagyományt a Shoghaken Népi Együttes képviseli olyan népi hangszereken, mint a kamancsa (térdhegedű), a zurna (a magyar töröksíp őse), a dhol (kétfejű dob), valamint a kaukázusi nép zenéjének meghatározó elemeként számon tartott, sárgabarackfából készített duplanádas fafúvós hangszer, a duduk. Az együttes tagjai napközben workshopokon mutatják be és oktatják a duduk megszólaltatásához szükséges körlégzés technikáját és a szellemi örökségek listáján szintén szereplő kochari lánctánc alapjait.

majd szovjet uralom alatt kisebb lélekszámú populációjuk dacára is megőrizték kulturális identitásukat. Sikerük egyik okának egyházaik igen korán kinyilvánított autokefalitását (függetlenségét), valamint saját nyelvű írásbeliségük korai kialakulását tartják. Ez utóbbi művészi szintre emelt gyakorlatát, a georgiai kalligráfiát a fesztivál látogatói napközben ki is próbálhatják. A Kaukázus vidékét gyerekeknek szóló színházi előadásokon, koncerteken is megidézi a fesztivál, mellette a szőnyegszövés és a gasztronómiai workshop is közvetlen élményt nyújt az Ázsia és Európa határán álló régió szokásairól és hiedelmeiről. A Kaukázus és a magyar kultúra kapcsolódásainak felderítésében ezúttal nem kisebb név nyújt majd segítséget, mint Sebestyén Márta. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekesnő egyike azoknak a művészeknek, akik már a legelső Budapesti Tavaszi Fesztiválon is felléptek. Az angol beteg Oscar-díjat érő, Szerelem, szerelem kezdetű népdala kapcsán világszerte ismert énekesnő ezúttal öt kiváló zenésszel, köztük Balogh Kálmán cimbalmossal és a régizene neves képviselőjével, Andrejszki Judittal lép színpadra a húsvéti ünnepkörhöz kötődő műsorral. Weyer Balázs

A kereszténységet a világon elsőként államvallássá tevő Örményország és a csaknem hasonlóan hosszú keresztény múltra visszatekintő Georgia a perzsa, bizánci, török, orosz,

Április 3–19. Akvárium Klub – Terasz

AKVÁRIUM TAVASZ TERASZ PAZAR POPTAVASZ

Április 9. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

SLOW LIFE – AZ ÉLET LASSÚ TEMPÓBAN

KELEMEN BARNABÁS (HEGEDŰ) ÉS NAGY PÉTER (ZONGORA) KONCERTJE Beethoven művei

LASSÍTÓ EDZÉS RAFINÁLT KAMARAZENE A 250 éve született Beethoven művészete a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is hangsúlyos szerepet kap, Kelemen Barnabás és Nagy Péter hangversenye pedig a kamarazenei életmű legjavából válogat, abban az értelemben a teljességre törekedve, hogy a bonni komponista hegedűre és zongorára írott tíz szonátája közül a legelső, a középső és a legutolsó szólal meg, ezáltal felmutatva Beethoven nagy alkotói periódusai kamarazenei termésének legjavát. A rafinált műsorválasztás nem meglepő, hiszen mindkét művész erőssége az elmélyült interpretáció, továbbá mindketten kiváló tanárok is – ráadásul a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mellett németországi zeneakadémiákon is oktatnak: Kelemen Kölnben, Nagy Stuttgartban. Ami pedig még összeköti őket: a kamarazene magas fokú művelése. A hegedűművész esetében elég csak a Fesztiválakadémiára gondolni, ahol a világ élvonalbeli muzsikusaival zenél együtt évről évre, a zongoraművész pedig olyan partnerekkel muzsikál rendszeresen, mint Leonidasz Kavakosz vagy Kim Kashkashian.

KELEMEN BARNABÁS

Eleinte kinevették Carl Honoré könyvét, A lassúság dicséretét – és ez évtizedekig így is maradt Nyugaton, mi pedig lelkesen utánozva pörögtünk tovább itt Keleten. Az utóbbi években azonban annyira felgyorsult minden körülöttünk, hogy egyre többen úgy gondolják, Honorénak igaza volt. A Slow Budapest az egyre gyorsuló világ kihívásaival foglalkozó kezdeményezésként jött létre 2012-ben, célja a figyelem felhívása a túlhajszoltságra, és egy lassabb, egyensúlyra törekvő életmód népszerűsítése. Az élet lassú tempóban című kiállítás a felgyorsult élettempóhoz képest keres alternatív életstratégiákat, és megvalósítható, részben már működő megoldásokat, alternatívákat, csoportokat mutat be a life hacktől a környezettudatos megoldásokon át a balkonparaszti mikrogazdálkodásig. A kiállított művek nagy része művészi állásfoglalás, alternatívát felmutató víziók művészeti eszközökkel és olyan médiumok segítségével, mint az objekt, a dokumentáció, a videó vagy a performansz. (A kiállítás megtekinthető április 9. és augusztus 23. között.)

SLOW LIFE / Erdei Krisztina projektje

OHNODY

Az Akvárium szabadtéri terasza évek óta a tavasz beköszöntét kíséri, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál szerves részévé vált. Az ingyenes koncertek idén is a legkülönfélébb hazai előadókat hozzák közel a város áprilisi pezsgésében, az ötvenévesen is elképesztő Kalákától népszerű zenekarok szokatlan felállásán (Platon Karataev Duó, Mayberian OldSchool, Lázár Tesók) át szólóprodukciókig (Szabó Benedek, Barkóczi Noémi, Ohnody). Idén egészen fantasztikus külföldi fellépők is színesítik a szabadban koncertezést: a 2000es évek egyik meghatározó álmodozós indie pop zenekara, a brit The Clientele frontemberének, Alasdair MacLeannek első budapesti jelenése egészen kimagasló esemény, de a remek indie folkos amerikai dalszerző, Jaye Bartell, vagy a szintén nagyszerű kanadai indie folkos zenekar, a Great Lake Swimmers, továbbá a karcos-garázsrockos angol Willie J Healey és a szintén a kanadai küldöttséget képviselő Tess Parks neopszich-dalszerző, valamint a Picastro posztrockos zenekar koncertjei is garantáltan feldobják a tavaszi hangulatot.

Április 8. | 18.00 Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

KERETBE FOGLALT VÁROS

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET Photo: Krisztina Csendes

BUDAPEST ART WEEK

Miközben javában ketyeg a Budapest Art Week visszaszámlálója az esemény megnyitásáig, az elmúlt év fényét pár impozáns szám is emeli: 74 helyszín, 95 kiállítás, 102 program, 15 000 látogató és 276 000 lépés. Az idei, immár ötödik alkalommal megrendezett Budapest Art Week hat napon át tartó eseménysorozat, ahol a legkülönbözőbb stílusú alkotásokat körülvevő művészeti iparág összes szereplőjével találkozhatunk. A művészek, művészettörténészek, kurátorok, galériatulajdonosok, muzeológusok és természetesen a művészetpártoló nagyközönség közös seregszemléje segítséget ad, hogy még közelebb kerüljünk a képzőművészethez, bekukkantsunk a kulisszák mögé tárlatvezetések, galériatúrák, előadások, beszélgetések, workshopok során. A számos, kifejezetten a Budapest Art Week időpontjára dedikált kiállításmegnyitó mellett filmbemutatók, zene is színesíti a programot. A kínálat eklektikus és sokszínű, a látogatóknak így érdemes időt szánniuk arra, hogy átböngésszék a rendezvényen részt vevő galériák és múzeumok gazdag programját.

Április 15. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

OLÁH KRISZTIÁN: PARALLEL REFLECTIONS

FARKAS GÁBOR ZONGORAKONCERTJE

Közreműködik: Oláh Krisztián Quartet, Budapesti Vonósok (művészeti vezető: Botvay Károly) A kvartett tagjai: Oláh Krisztián – zongora, ifj. Oláh Kálmán – szaxofon, Orbán György – nagybőgő, Serei Dániel – dob

Bécsi esték Schubert, Schumann és ifj. J. Strauss művei

JAZZ VONÓSOKKAL A magyar jazzéletbe üstökösszerűen betörő Oláh Krisztián zongorista a Hajdu Klára Quartetben tűnt fel, Hajduval ihletett duólemezt is jegyeznek (a 2017-es Deep In A Dreamet), de eddigre már a világ is tisztában volt tehetségével. 2015-ben, húszévesen lett a Montreux-i Jazzfesztivál dobogósa, majd Al Jarreau-val, Nils Petter Molværrel vagy épp Joe Sandersszel zenélhetett. A Thelonious Monk Institute 2018-ban nemzetközi jazzversenyre hívta meg, nem túlzás, hogy a kortárs jazz fiatal zongoristáinak élvonalába tartozik. És a java alighanem még csak ezután jön az ambiciózus zeneszerző-előadótól, aki a Budapesti Tavaszi Fesztiválon jazzkvartettre írt saját kompozíciói után mutatja be Parallel Reflections című új szvitjét. Az ősbemutatón a Budapesti Vonósok kísérik Oláh kvartettjét, a hattételes mű a jazzkvartett és a vonószenekar kapcsolatát igyekszik új kontextusba helyezni – a barokk, a neoromantika, a kora 20. századi klasszikus zene és a kortárs jazz harmónia- és ritmusvilága találkozik „párhuzamos reflexiókban”.

CSAK A BÉCS, CSAK A BÉCS… Ha Bécs és klasszikus zene, valószínűleg kapásból rávágnánk: Haydn, Mozart és Beethoven. Farkas Gábor azonban bebizonyítja, hogy a császárváros nem csak a klasszika korában volt a muzsika fellegvára. A jelenleg Tokióban élő és az ottani Tokyo College of Musicban tanító zongoraművész két évvel ezelőtt három és fél órán keresztül varázsolta el a közönséget Liszt Zarándokéveinek svájci és itáliai tájaira. Mostani „úti célja” Bécs, amely ugyanolyan fontos, vagy talán inspirációs szempontból még fontosabb is volt Schubert, Schumann és ifj. Johann Strauss művészetében, mint a nagy elődök számára. A Lisztjátékával világot hódító, „Steinway Artist” címmel kitüntetett muzsikus már többször bizonyította, hogy repertoárja nem korlátozódik a magyar romantikus komponistára, anyanyelvű tolmácsa számos más szerző művének is – elég, ha csak legutóbbi sikeres Schumannés Chopin-lemezeire gondolunk, melyeket a kritika is az egekig dicsért –, így Farkas Gábor kétségkívül páratlan „idegenvezetőnk” lesz ez alkalommal is.

FARKAS GÁBOR / Fotó: Raffay Zsófia

BUDAPEST ART WEEK

Április 14. | 19.30 Zeneakadémia – Solti Terem

OLÁH KRISZTIÁN / Fotó: Csányi István

Április 14–19. Budapesti galériák és múzeumok

DAVID TRIPPETT / Fotó: Valuska Gábor, Müpa

MEGÉRETT A MEGMENTÉSRE

Nem sok zenetörténész számára adatik meg, hogy egy addig ismeretlen művet közreadjon a világnak, a 19. századi zeneszerzők termésében pedig végképp fehér hollónak számít az ilyen lelet. David Trippett, a cambridge-i egyetem docense már fiatalon is erre vágyott. Álmát végül megvalósíthatta – neki köszönhető, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is megismerkedhet a közönség Liszt egyetlen érett kori operájával. A szó szoros értelmében „felfedezni” nem kellett a Sardanapalót: legkésőbb azóta lehet tudni a létezéséről, hogy Peter Raabe 1911-ben katalogizálta Liszt weimari vázlatkönyveit. Addig nem tulajdonítottak a kéziratnak különösebb jelentőséget, bár korábban is vizsgálták; a kutatókat feltehetően a kézirat vázlatossága rettenthette el a további munkától. Liszt épp csak annyit vetett papírra a fejében élő zenéből, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az elképzeléseit jelezze. Hangmagasságok, ritmusok, harmóniák szerepelnek a kottában, illetve néhány hangszerelési utasítás – igaz, mindez sokszor olvashatatlannak vagy túlságosan hiányosnak tűnik. David Trippett a Dante-szonáta forrásainak tanulmányozása közben figyelt fel a zongora- és énekszólamokat tartalmazó vázlatkönyvre Weimarban. „Amikor először kinyitottam a kéziratot, egy gyönyörű líraiszoprán-ária ötlött a szemembe.” A részlet annyira megragadta a zenetörténészt, hogy foglalkozni kezdett az operával, amelyet a tudományos világ először arra érdemtelennek könyvelt el. Három év alatt összesen mintegy tizenötször készített magának tisztázatot a vázlatos anyagból, hogy végül elkészüljön az előadásra alkalmas kotta.

Különleges megoldási stratégiákat kívánó helyzetekből persze nem szenvedett hiányt. „Sok részlet egyáltalán nem volt kiolvasható. Folyton oda-vissza kellett lapozgatnom, hogy a kotta hasonló szakaszai segítségével bogozzam ki őket.” Liszt továbbá megspórolta magának, hogy az ismétlődő zenei elemeket – például a kíséret jellegzetes figuráit – egytől egyig kiírja, ezeket is a zenetörténésznek kellett pótolnia. A legnagyobb problémát azonban a darab hiányzó két felvonása jelentette. Sorsdöntő mozzanat volt, hogy az első felvonás librettója csak sok komplikációval és jóval határidőn túl született meg, további szövegkönyv híján azonban Lisztnek esélye sem volt arra, hogy megírja operájának második és harmadik felvonását. A Sardanapalo cím tehát egyetlen felvonásnyi zenét takar, és az is befejezetlen. „A lezáratlanság legvalószínűbb oka, hogy a második felvonás szövegkönyve váratott magára, ezért Liszt nem tudhatta, hogyan fog kezdődni. Ez határozta volna meg, hogy pontosan mennyi zene szükséges az első felvonás végére.” Trippett a darab egy korábbi szakaszát adaptálta a kérdéses helyre. „Ilyen módon a kotta

Április 16. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

STAATSKAPELLE WEIMAR

Mercadante, Rossini és Verdi művei Liszt: Sardanapalo Sardanapalo, Asszíria királya: Airam Hernández Mirra, ión rabszolgalány: Joyce El-Khoury Beleso, pap: Alekszandr Pusnyak Közreműködik: a Nemzeti Énekkar Női Kara (karigazgató: Somos Csaba) Vezényel: Giampaolo Bisanti

nem tartalmaz egyetlen témát, harmóniát vagy ritmust sem, amelyet közreadóként én találtam volna ki – ez rendkívül fontos szempont volt számomra.”

„Szövegkönyv híján azonban Lisztnek esélye sem volt arra, hogy megírja operájának második és harmadik felvonását.” A Sardanapalo egyedülálló teljesítmény Liszt életművében és az opera műfajának 19. századi történetében egyaránt. Fiatalkori operája, a Don Sanche szerzőségét ma is sokan vitatják; ez a zene viszont hangzásában, harmóniavilágában egyértelműen magán viseli a zeneszerző kézjegyét. Az 1840es évek végén a weimari udvarban karmesterként, korábban pedig zongorára írt parafrázisai révén Liszt mindazonáltal számos korabeli operával került intenzív kapcsolatba, így aki valamelyest járatos a Bellini-, Berlioz- vagy éppen a korai Wagner-stílusban, felfedezheti ezek nyomát. „Hallom benne a leglíraibb Liszt-dalok visszhangját, ugyanakkor nagyon hajlik a deklamáció felé is” – fűzte hozzá Trippett.

megérte dolgozni a kézirattal. Ezt a zenét meg kellett menteni!” Erőfeszítéseire a darab meghangszerelése tette fel a koronát, amelyet részben Liszt saját kezű utasításai és zenekari művei, részben a zeneszerző által ismert és Weimarban vezényelt operák boncolgatása nyomán végzett el. A librettó pedig Marco Beghelli, Francesca Vella és David Rosen kezei által nyerte el jelenlegi, jól fésült alakját. Lisztet kettős szándék vezérelte, amikor az 1840-es évek elején úgy döntött, operát komponál: egyrészt zongoravirtuóz karrierje mellett zeneszerzőként is pozícióba akart kerülni, másrészt a műfaj megreformálójaként is szeretett volna kitűnni. Hosszas témakeresgélés után esett a választása Byron Sardanapalus-tragédiájára 1845-ben. A bemutatót az opera valamely nagy európai fellegvárában tartották volna (Bécsben, Milánóban, Párizsban vagy Londonban), ám ez csak terv maradt. Liszt 1851-ben végleg elsüllyesztette a darabot íróasztala fiókjában. Több mint másfél évszázadnyi némaság tört meg a 2018-as weimari világpremier alkalmával, idén pedig végre a szerző hazájában is sor kerülhet ennek az elfeledésre méltatlan műnek a bemutatójára. Molnár Fanni

A hároméves munkafolyamat nem csak az eredeti énekzongora letét nyomtatott közreadását eredményezte, hiszen Trippett fő célja az volt, hogy a mű bemutathatóvá váljon. „Úgy gondoltam, ha csak azt az egy áriát előadnák, már azért

A TRAGÉDIA, AMELYBŐL SENKI NEM AKART KIMARADNI George Byron Sardanapalus című tragédiája a 19. századi zeneszerzés egyik kifogyhatatlan inspirációs forrásának bizonyult. Az 1821-ben íródott mű leginkább elhíresült feldolgozása az a kantáta, amellyel Berlioz többszöri sikertelen próbálkozás után 1831-ben elnyerte a Római Díjat. A forrásmű ihlető ereje ezután sem tört meg, Liszt munkáját nem számítva 1844 és 1882 között nem kevesebb mint hét operáról tudunk, amely a drámából készült. 1901-ben a párizsi Conservatoire új szövegkönyvet íratott belőle, így ebben az évben a fiatal zeneszerzők – köztük az egyetlen jól ismert név a díjat nem nyert Maurice Ravelé – ismét Sardanapale-kantátával pályázhattak a Római Díjra.

LAWRENCE BROWNLEE / Fotó: Shervin Lainez

ÚJ ARANYKOR

Kilenc egymást követő magas C-t is hallhatnak mindazok, akik jegyet váltanak a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb érdeklődéssel várt koncertjére. Donizetti, Bellini, Rossini és Verdi áriái olyan konstellációban csendülnek fel, amely nem csak első olvasatra nem mindennapi: az operák részleteit a bel canto műfaj két elismert képviselője, egy afroamerikai és egy kínai énekes szólaltatja meg Kolonits Klára és a Magyar Állami Operaház Zenekara oldalán. Olyan példaképek nyomában jár, mint Leontyne Price és Grace Bumbry, Jessye Norman és Willard White, akik afroamerikaiként váltak világhírű operasztárrá. Lawrence Brownleenek mégsem volt könnyű dolga, amíg ohiói szülővárosa templomából – ahol gyerekként énekelt – eljutott oda, hogy ma a bel canto egyik vezető képviselőjének tartják, és a világ leghíresebb operaházaiban vendégeskedik. „A családunkban sok énekes volt, így a zene kezdettől körülvett, és fontos szerepet játszott az életemben” – emlékezett vissza egy interjúban a gyerekkorára. Ennek ellenére eredetileg ügyvédnek készült, és csak tizenéves korában fogadta meg azoknak a tanácsát, akik azt javasolták, tegyen próbát az operaénekléssel. „Apám úgy vélte, a fiúknak többre kell vinniük az apjuknál. 1945-ben született Georgiában, így a rabszolgaság és a szegregációs törvények árnyékában nőtt fel. Tudta, hol a helye a társadalomban. Mindig rám nehezedik annak a tudata, mi mindent nem tehetett meg, és vele összehasonlítva én mekkora

szabadságot élvezek” – mesélte a The Guardian brit napilapnak. Pályafutása 2002-ben Almaviva grófként indult A sevillai borbélyban, a Virginia Opera színpadán, és öt évvel később ugyanebben a szerepben mutatkozott be a New York-i Metropolitanben is. Azóta is ez a kedvence. „Számomra ez a legösszetettebb Rossini-szerep, sokat követel színészi szempontból is, nem beszélve a záró áriáról. Valahányszor ezt a szerepet éneklem, rendkívüli elégedettség tölt el” – árulta el. A milánói Scala közönsége két másik Rossini-operában (Olasz nő Algírban, Hamupipőke) ünnepelte, a Met nézői pedig Bellini A puritánok című művében tapsolhattak neki. 2014-ben az énekest két világhírű kollégájával, Juan Diego Flórezzel és Javier Camarenával együtt az új „három tenor” névvel illette a The New York Times, rámutatva, ők hárman „új aranykort testesítenek meg a magas férfihangok világában, legfelső hangjaik különlegesen borzongatóak”.

Április 19. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

LAWRENCE BROWNLEE ÉS YIJIE SHI ÁRIAKONCERTJE

Részletek Donizetti, Bellini, Rossini és Verdi műveiből Közreműködik: Kolonits Klára – ének, a Magyar Állami Operaház Zenekara Vezényel: Antonello Allemandi

Brownlee és kínai pályatársa ezúttal is virtuóz bel canto áriák közül válogatott: hallhatunk részleteket Bellini legnépszerűbb operáiból, a Normától Az alvajáróig, Rossini Hamupipőkéjéből, és több Donizetti-műből, köztük a Szerelmi bájitalból és A kegyencnőből. Ez utóbbi szerzőtől szerepel a programban Az ezred lánya híres és híresen nehéz, Ah! mes amis kezdetű áriája is, amelyben kilenc magas C követi egymást. „Nem állítom, hogy egyszerű, de nem is ez a legbonyolultabb ária, amit énekelek – nyilatkozta a tenor. – Ha az embernek megvan a biztos magas C-je, akkor nem túlságosan nehéz.” Végül az est második felében Verdi-művek részletei csendülnek fel.

„Azon nem tudok változtatni, ki vagyok: egy nagyon büszke afroamerikai férfi, aki nem túl magas.” A Brownlee-vel készült interjúkban visszatérő kérdés, hogy mennyiben jelent hátrányt a bőrszíne az opera világában, amelyben alapvetően még akkor is fehér énekesek állnak a színpadon, ha maga a karakter (például Otello) nem az. „Biztos vagyok benne, hogy olykor a származásom miatt nem kaptam meg egy-egy szerepet – válaszolta a MusicWeb International portál kérdésére. – Egyszer régen az édesapám azt mondta: olyan dolgok miatt aggódj, amelyeken tudsz változtatni! Azon nem tudok változtatni, ki vagyok: egy nagyon büszke afroamerikai férfi, aki nem túl magas. Mások túlsúllyal küzdenek, vagy egyéb problémákkal, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy megkapjanak bizonyos munkákat.

Viszont azt hiszem, a származást illető társadalmi hozzáállás jelentősen változott. Nap mint nap azt látjuk, hogy a társadalom egyre sokszínűbb, hogy az emberek mostanában egyre inkább elfogadják, ha a tévében, filmekben afroamerikaiakat látnak romantikus főszerepeket játszani más bőrszínű emberek partnereként. Szerencsés módon számos szerepet énekelhettem már számos színházban, és azt hiszem, ez a tény is azt bizonyítja, mennyivel kisebb probléma ez manapság. Nagyon boldog vagyok, hogy tanúja lehetek ennek a fejlődésnek.” A koncerten az amerikai énekes társa a kínai tenor, Yijie Shi lesz, aki tanulmányait szülővárosában, Sanghajban kezdte, majd Tokióban és Grazban folytatta, hogy azután 2007-ben megnyerje a Ferruccio Tagliavini nemzetközi énekversenyt. Egy évvel később Pesaróban mutatkozott be Rossini A reimsi utazás című operájának Belfiore szerepében, majd ezt követően ugyanitt a komponista Ory grófja című darabjának címszerepét énekelte. Karrierjét többek között olyan állomások fémjelzik, mint a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia, a firenzei Maggio Musicale, a berlini Deutsche Oper, az Opéra de Lausanne, a velencei La Fenice operaház vagy a bolognai Teatro Comunale. A New York-i Metropolitanben Ubaldo szerepében debütált Rossini Armidájában, az antwerpeni Vlaamse Operában Taminót énekelte A varázsfuvolából, Sanghajban pedig a herceget a Rigolettóból. Legutóbb a berlini operalátogatók hallhatták őt Almaviva grófként, és a madridiak a Lammermoori Luciában, de neve a magyar közönség számára is ismerősen cseng, hiszen A mosoly országa tavaly februári előadásán a Müpában ő alakította Szu-Csong herceget. Mörk Leonóra

KÖZEL A MENNYBOLTHOZ Liszt Ferenc és a zongora lesz a főszereplője a Budapesti Tavaszi Fesztivál két napot átölelő koncertmaratonjának: e hangszer és 19. századi varázslója olyannyira összenőttek, hogy tán nem is igen lehetne őket külön-külön ünnepelnünk. A koncertfolyammal a fesztivál az egykoron a világhírű magyar zongoravirtuóz és zeneszerző által alapított Zeneakadémia tehetséges növendékeinek is bemutatkozási lehetőséget kínál. „Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apokalipszis réme ledörög reánk; azután meghunyászodik a rém, s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; […] Liszt zenéje nemcsak gyújt – de melegen hagy…” Vagy százötven éve tudósított ekképpen Liszt Ferenc egyik pest-budai koncertjéről Jókai Mór, már elöljáróban megvallva, milyen nehéz pontosan megfogalmazni, mit is művel a zongorával az előadóművész és zeneszerző. S mi tagadás, az utókor is valahogy így van ezzel, időről időre rácsodálkozva, mi mindent is köszönhet Lisztnek a pianizmus, a zongorairodalom és egyáltalán a zenetörténet, a koncertkultúra, a magyar meg a német zenei élet intézményrendszere, vagy éppenséggel a komolyzenei sztárkultusz.

A Liszt-maraton kétnapos koncertsorozata most ebből az ámulatba ejtően gazdag örökségből kínál reprezentatív mintát, a hangsúlyt értelemszerűen a zongoraművekre helyezve. Az ifjú virtuóz diadalmas hangversenykörútjainak korát (Glanzzeit) képviselő, páratlan nehézségű darabjaitól az idős mester máig megdöbbentően kopár, jócskán a 20. századig előremutató kései kompozícióiig ilyesformán az életmű zongorára szerzett legjava ígérkezik. De korántsem csupán ez, hiszen Liszt zeneszerzői működése olyannyira változatos területeket ölelt fel: a nagyszívűen kollegiális és kongeniális átiratoktól a soknyelvű dalirodalmon át egészen a nagyzenekari művekig. A maraton programján a – zongorának is szerepet juttató – kamaradarabok, valamint az egyházzenei kórusművek sora érzékeltetheti a figyelmes hallgatóval a sokszínű és a misztikum felé mindenkor nyitott liszti munkásság szólózongorán túli rétegeinek gazdagságát. László Ferenc

Április 3–4. Magyar Nemzeti Múzeum – Díszterem

LISZT-MARATON Április 3. | 18.00 | KISS PÉTER ZONGORAKONCERTJE 19.00 | SZALAI ÉVA ZONGORAKONCERTJE 20.00 | PALOJTAY JÁNOS ZONGORAKONCERTJE 21.00 | LISZT: MAGYAR RAPSZÓDIÁK Közreműködik: Kovács Gergely, Orsovai Endre, Pellet Sebestyén, Puskás Máté, Rippert Péter, Szalai Molli, Szilasi Dávid, Varga Gergő Zoltán, Souhei Yamagami – zongora 22.30 | LISZT KAMARAMŰVEI • 2.1 Közreműködik: Korossy-Khayll Csongor – hegedű, Márkus Ágnes – cselló, Kovács Gergely – zongora 23.00 | LISZT KÓRUSMŰVEI Közreműködik: Kórus Spontánusz (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán) 23.30 | LISZT KÉSEI ÉS VALLÁSOS MŰVEI Közreműködik: Martin Bogdan, Demeter Áron, Forgó Benjamin, Ittzés Péter, Mester Dávid, Mikulik Márton, Sas Dániel, Teremi Darius – zongora

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA EGY ELFELEDETT ROMANTIKUS NYOMÁBAN Mosonyi Mihály nevét kegyelettel őrzi a honi zenetörténet, s a műveltebbek még azt is tudják, hogy hajdan Brandról magyarosított – ám zeneszerzői életműve még részleteiben sem meghitt ismerősünk. Halála százötvenedik évfordulójának esztendejében most javíthatunk ezen a helyzeten, jó eséllyel felfedezve nemcsak egy sokérdemű és tevékeny 19. századi alakot, de izgalmas és személyes jegyű kompozícióinak egész sorát is. E fesztiválkoncerten éppenséggel két reformkori és egyszersmind romantikus, 1844-es alkotását, méghozzá olyan nagy tehetségű fiatal muzsikusok előadásában, akik elhivatottságukkal új életre kelthetik Mosonyi elfeledett művészetét. Április 8. | 19.30 Magyar Nemzeti Múzeum − Díszterem

MAGYAR VALENTIN (ZONGORA) ÉS AZ ANIMA MUSICAE KAMARAZENEKAR

Mosonyi 150

Házigazda: Scholcz Péter zenetörténész Művészeti vezető: G. Horváth László

Április 4. | 10.00 | LISZT-KUKACOK AKADÉMIÁJA 12.00 | LISZT ETŰDJEI Közreműködik: Bacsi Thomas, Csukás Eszter, Horváth Ábel, Király Ádám, Magyar Valentin, Robotka Bertalan, Várallyay Simon – zongora 13.30 | LISZT KAMARAMŰVEI • 2.2 Közreműködik: Matouš Pěruška, Tóth Kristóf – hegedű, Agárdi Eszter, Kristina Vocetková – cselló, Szőcs Henrik, Jan Vojtek – zongora 14.30 | LISZT: ZARÁNDOKÉVEK Közreműködik: Balázs Elemér, Barbarics Csanád, Felszegi Dalma, Gál Katalin, Molnár Marcell, Szőcs Henrik, Várallyay Kinga, Vida Mónika Ruth, Jan Vojtek, Vörös Elma Dóra – zongora 18.00 | BALOGH ÁDÁM ZONGORAKONCERTJE 19.00 | DEMÉNY BALÁZS ZONGORAKONCERTJE 20.00 | RÁNKI FÜLÖP ZONGORAKONCERTJE

MAKÁM / Fotó: Krulik Marcell

DÜBÖRÖG A GYEREKKOR

Egy reneszánsz ember zenekarral – Krulik Zoltán, a Makám vezetője mindig is a különböző művészeti ágak határvidékén alkotott. Az együttes a nyolcvanas évek óta a világzene nemzetközileg elismert nagykövete, korszakain átível a tradíció és a modernitás, az ősi egység és harmónia keresése. Mamilula című estjükön dalok, prózai szövegek, versek és fotográfiák révén rajzolódik ki egy történet, amely valamikor a 20. század ötvenes éveiben kezdődött, és a 21. századba is átnyúlik. A Makámban egyfajta zenei folytonosság működik a nyolcvanas évekbeli kezdetektől a vokális darabokig és a versmegzenésítésekig, mégis leginkább sokszínűségével ragadja meg a hallgatót. Ön szinte minden művészeti ágban kipróbálta magát, sőt több kötet szerzője is. Talán ezért is lettem viszonylag későn zenész. Minden érdekelt a húszas éveimben, a festészet, a vers, a zene, és mindennel foglalkoztam is. Még találhatók a pincében el nem égetett képek, vannak a fiókban el nem égetett versek – mert a legtöbbet elégettem. Máig őrzök egy emelkedett stílusú elemzést Petri Györgytől arról, hogy a véleményezésre küldött négysorosom miért rossz, de hozzátette, hogy a további két versemet feltétlenül vigyem el az Élet és Irodalomnak . Aztán egyre inkább érett a választás: zenélnem kell, ez a dolgom.

Mi vitte a zene felé? Akkoriban leginkább a beatzene izgatott: a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix. Ő volt az idolom, éppúgy balkezes, mint én. Galla, Tatabánya, Pannonhalma voltak az ifjúsága színhelyei, majd Budapest következett. 1971-ben kerültem fel Budapestre, ahol rettentő sok élmény ért, de leginkább a film. Mai napig tartó filmmániám ekkor kezdődött, most is hetente járunk a feleségemmel moziba. A filmkészítésbe kivételesen nem keveredett bele, bár egy filmet forgattak a Makámról. Egy Benelux-turné során, Hágában láttuk az utcazenészeket és mutatványosokat, és mi is beálltunk közéjük. Aztán itthon

Április 14. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MAKÁM: MAMILULA Közreműködik: Bede Sári, Bognár Szilvia, Korzenszky Klára, Lovász Irén, Szalóki Ági – ének, Rátóti Zoltán – próza, Juhász Endre – oboa, duduk, Vázsonyi János – szaxofon, Mizsei Zoltán – ének, zongora, Varró Zoltán – dob, ütőhangszerek, Martenica Táncegyüttes A Makám tagjai: Magyar Bori – ének, Kuczera Barbara – hegedű, Eredics Dávid – klarinét, kaval, szaxofon, Krulik Zoltán – ének, gitár, Keönch László – torokének, dob, cajon, udu, derbuka, Boros Attila – basszusgitár Dramaturg: Cziglényi Boglárka Koncepció: Krulik Zoltán

is kipróbáltuk az utcazenélést, és érdekes módon nem zaklatott érte minket a rendőrség. Zolnay Pál filmrendező – akivel korábban már többször dolgoztunk együtt egy irodalmi tévéműsorban, és Fotográfia című filmje nagy hatással volt rám – egyszer pont arra sétált a belvárosban, ahol játszottunk. Ebből az élményből született az Utcazenészek című, 1986-os film, ami elég jót tett a Makám itthoni ismertségének.

„A mamilula szimbolikus utalás az anyára, akiről leválasztódunk, […] mégis ott dereng a visszavágyás.” Abban az időben indult el az a mozgalom, amelyet pár évvel később világzenének kezdtek nevezni. Ennek nemzetközileg is részeseivé váltak, először a Makám és Kolinda nevű formációval, majd a Makámmal. A hetvenes években a Kolinda együttes Párizsban készíthette a lemezeit, mellette a Vízöntő is bejárta az egész világot, és ott volt még a Gépfolklór is. Mi voltaképpen az ő nyomdokaikon haladtunk tovább. A Makám és Kolindában Dabasi Péter volt a zenekarvezető, aki egyfajta példaképem is volt, Lantos Ivánnal egyetemben. Péternek a kolindás időkből komoly kapcsolatrendszere volt, és amikor összeálltunk, rögtön kaptunk Hollandiából egy felkérést. Egy hónapos turnéval és lemezfelvétellel indultunk, majd az évek során egyre jobb pozícióban játszhattunk a fesztiválokon. Amikor kettévált a zenekar, szerencsére más-más zenei világgal is tovább tudtuk ezt vinni. Szeret játszani az idővel, ez alól a mostani Mamilula-est sem kivétel. A mamilula szót én alkottam pár éves koromban. Igen, dübörög a gyerekkor. Amikor nem zenélek, akkor írok, és folyamatosan visszakanyarodom a gyerekkoromba. A mamilula szimbolikus utalás az anyára, akiről leválasztódunk, és hiába a

szerelmek, a munka, a zene, mégis ott dereng a visszavágyás. Szerencsére találtam visszaigazolást, hogy nincs ezzel semmi baj: Nádas Péter Világló részletek című kötetét olvasom, és őt sem hagyja nyugodni a gyerekkor. Az indiai zenében is máshogy viszonyulnak az időhöz. Kozma András segítségével kezdtem el foglalkozni az indiai zenével, három évig tanultam tőle a hetvenes években. Ez a fajta szellemiség akkoriban benne volt a kortárs zenében. Nem véletlen, hogy a Makám egy időben alakult az Amadindával és – előzményeit is beleszámítva – a 180-as Csoporttal. A Makám különböző inkarnációi a kortárs-repetitív zenétől az indiai és jazzhatásokon át a népzenéig, sőt a popig mindent magukba szívtak, a hosszú kompozícióktól jutottak el a dalformáig. Hogy áll össze az est? Az utolsó papírrepülő című prózakötetem áll a fókuszban. Felkértem egy nagyon tehetséges fiatal lányt, Cziglényi Boglárkát, hogy legyen az est dramaturgja, ő segített az anyag összeállításában. Kiválogattam a dalokat, bár hagytam neki beleszólást, és arra kértem, szerkessze meg úgy a prózai szövegeket, hogy a műsornak jó ritmusa legyen. Kifejezetten értékesnek tartom, hogy teljesen másfajta dramaturgiában gondolkodik, mint én. Bollók Csaba tervezte a vetítést, akivel korábban különböző alternatív színházi előadásokban dolgoztunk együtt. A Makám-kronológiát követem, blokkokat terveztünk, és megálmodtam azt is, hogyan induljon az est: Juhász Endre áll egyedül a színpadon egy dudukkal, és fújja ezt az iszonyatosan szomorú hangú örmény hangszert. Bihari Balázs

AKRAM KHAN COMPANY / Fotó: Ben Hopper / Kat Hanula / Maxime Dos

A HÁBORÚ GYERMEKEI Hétéves korában, közel négy évtizede kötelezte el magát a tánc, a színház mellett. 2017-ben bejelentette, előadóként visszavonul a színpadtól, ám szó sincs lezárásról. A londoni születésű, bangladesi származású Akram Khan társulata hosszú szünet után látogat Budapestre legújabb, a fiatal nézőkre számító darabjával.

Akram Khan a kétezres évtizedek kortárstánc-világának egyik legizgalmasabb karrierjét tudhatja a magáénak. Kisgyermekként ismerkedett meg az indiai kathak táncstílussal, és tizenhárom éves volt, amikor 1987-ben beválogatták Peter Brook világjáró, monumentális Mahábharáta-előadásába. E tapasztalat életre szóló élményt jelentett: Khan 2016-os, Until the Lions című darabjának kiindulópontját is az indiai eposz jelentette. A 20. század meghatározó színházcsinálójára, Peter Brookra így emlékszik: „Az, hogy ilyen sok időt tölthettem vele, erősen hatott rám. Megmutatta, hogyan szabaduljak meg a fölöslegtől, hogyan hatoljak a dolgok mélyére.” Khan ezután a kortárs tánc felé fordult, első szólódarabjait Anne Teresa De Keersmaeker brüsszeli társulata, a Rosas kötelékében mutatta be, majd 2000-ben megalapította saját együttesét, az Akram Khan Companyt. A koreográfus útjának

meghatározó eleme a kultúrák közöttiségről való gondolkodás: együttműködő partnerei között olyan neves művészeket találunk, mint Anish Kapoor vagy Hanif Kureishi. Dolgozott a nyugati félteke több ikonikus alakjával is: táncolt a balett élő legendájával, Sylvie Guillemmel, volt közös előadása Juliette Binoche-sal, de készített koreográfiát Kylie Minogue turnéjához is. A sokrétű életmű egyes elemeit a hazai közönség is ismeri: a kerek születésnapot ünneplő csapattal már ötödik alkalommal találkozhatunk, és ezúttal igazi különlegességgel tér vissza az Akram Khan Company. A 2020. február 21-én az angliai Ipswichben tartott ősbemutató, a Chotto Xenos története távolra nyúlik vissza. Napra pontosan két esztendővel a XENOS, Akram Khan legszemélyesebb táncmonológja után került színre először. Ez volt az a mű, amelynek kapcsán a koreográfus bejelentette visszavonulását a színpadtól.

Április 17. és 18. | 18.00 Müpa – Fesztivál Színház

AKRAM KHAN COMPANY: CHOTTO XENOS A kiindulást ott egy első világháború idején élt indiai katona története jelentette, aki a gyarmati brit hadsereg tagjaként kapott gránátnyomást: Khan az ő rémálmain keresztül igyekezett megérteni, mit jelent az egyes ember számára a háború akkor és most. Xenos, azaz „idegen”, „más”: az a bizonyos legendás Másik, akitől rettegünk – ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni. Az adatokat ismerjük: az első világháborúban közel 1,3 millió indiai katona szolgált a brit hadseregben, akik hazatérve „idegenekké” váltak. De mi van a tényeken túl?

Előadják: Guilhem Chatir / Kennedy Junior Muntanga Díszlet: Ingrid Hu Fény: Guy Hoare Animáció: Lucy Cash Művészeti vezető, koreográfus: Akram Khan Adaptáció, rendező: Sue Buckmaster (Theatre-Rites)

„Ez az a bizonyos legendás Másik, akitől rettegünk – ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni. ” Chotto, azaz „kis”, „kicsi”: Akram Khan először a 2011-ben bemutatott DESH című produkciójának készítette el kifejezetten gyerekeknek szánt verzióját Chotto Desh címmel. A látványos szólótáncot világszerte több ezer gyerek nézte ámulva, az eredeti koreográfiát adaptáló Sue Buckmaster bízott benne, hogy „a Chotto Desh arra inspirálja majd a gyerekeket, hogy a saját történeteikről gondolkodjanak". A személyes történelem a Chotto Xenos megértésének kulcsa is. Akram Khan kétgyermekes apaként fontosnak tartja, hogy a következő generáció is megismerje a Másik történetét. Azt, hogy a tankönyveken túl sokféle igazság van, és hogy a művészet a leghatékonyabb eszköz ezek színreviteléhez. Khan biztatja szülőtársait, hogy bátran vigyék el gyerekeiket a Chotto Xenosra, ha azt akarják, hogy kritikus, bátor, érzékeny felnőttekké váljanak. Sue Buckmaster rendező elismerte, hogy a világháború és a kolonializmus elsőre nem tűnik feltétlenül gyerekbarát témának. Saját feladatát abban látta, hogy Khan eredeti koreográfiáját megőrizve, attól mégis elszakadva, kifejezetten a gyerekek gondolkodására adaptálva hozzon létre új verziót. Ebben segíti a Lucy Cash videóművész által megálmodott lehengerlő vizualitás. A darab újabb érdekessége, hogy két, eltérő háttérrel és adottságokkal rendelkező kiváló táncművész is megtanulta a koreográfiát, amelyet egy este csak egyikük táncolhat el. A Toulouse-ban született Guilhem Chatir az európai kortárs tánc nagy művészeivel dolgozott, a Zambiából kisgyerekként Angliába érkezett Kennedy Junior Muntanga ígéretes pálya elején áll. Nehéz időket élünk, amikor nem feltétlenül tudunk optimista várakozással tekinteni a jövőre, ám a Chotto Xenos azt ígéri, hogy van, hogy érdemes kiért és kinek történeteket mesélni. Jászay Tamás

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA TÁJAK, KOROK, TÁNCOK „Nem érdekelnek azok, akik táncolni akarnak. Azokkal foglalkozom, akiknek muszáj táncolniuk.” Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem krédója nem esik távol George Balanchine szavaitól. A jogelőd Állami Balettintézet 1950-es alapítását figyelembe véve kerek jubileumot ünnepel idén az intézmény, amely ennek jegyében igen színes gálaműsorral rukkol elő. A balettnövendékek mellett a néptáncművész hallgatók is színpadra lépnek: az előbbiek éppen Balanchine Magyarországon még nem játszott Walpurgis-éjét táncolják, míg az utóbbiak kortárs néptánc-koreográfusok műveiből szemezgetnek, így például a Pannon freskóból, Mihályi Gábor ikonikus munkájából. Valódi kuriózumnak ígérkezik az isztambuli, drezdai, ljubljanai és cannes-i táncművész hallgatók bemutatkozó blokkja. Mert a tánc nem ismer határokat: se térben, se időben. Április 7. | 19.00 Nemzeti Táncszínház – Nagyterem

A MAGYAR TÁNCMŰVÉSZETI EGYETEM GÁLAESTJE Előadják: a Magyar Táncművészeti Egyetem balettés néptáncművész növendékei, valamint európai balettakadémiák hallgatói

Zene: Gounod, Philip Glass, Bizet, Mozart, Juhász Gábor, Pál István, Sebő Ferenc Koreográfusok: George Balanchine, Ayfer Zeren, Jason Sabrou, Filippo Jorio, Davide Bombana, Ónodi Béla, Nemes Szilvia, Juhász Zsolt, Mihályi Gábor

MIKLÓSA ERIKA / Fotó: Emmer László

FÁJDALMAS ÉS ÖRÖMTELI MEGTISZTULÁS

Női sorsokat, a női lét sokszínűségét és a hozzá kapcsolódó sztereotípiákat ábrázolja Novák Péter és Miklósa Erika összművészeti passiójátéka, a Máriák városa. A világhírű argentin tangószerző, Astor Piazzolla munkái nyomán felépített darab a fesztivál egyedülálló helyszínén, a Rákóczi téri Vásárcsarnokban kel életre. A két alkotóval a próbák közben beszélgettünk összhangról és élettapasztalatokról, archetípusokról, a monarchiabeli épület szakrális s egyben profán miliőjéről. A Máriák városát szerzőpárosként jegyzik. Feltétele-e egy ilyen nagy ívű munkafolyamatnak, hogy az alkotók magánemberként is összhangban legyenek? Miklósa Erika: A kettőnk kapcsolata leginkább a testvérekéhez hasonlítható. Péterrel egyidősek vagyunk, és annak ellenére, hogy különböző hátterű családokból érkezünk, nagyon hasonló problémákkal küzdünk. Az, hogy magánemberként is jó viszonyt ápolunk, elengedhetetlen egy ekkora volumenű munkához. Novák Péter: Többéves barátságunk, a sok közös élmény és beszélgetés nyomán forrott ki Erika víziójából az ötlet, hogy Piazzolla-tangók mentén meséljünk el egy női történetet. Astor Piazzolla egyetlen operája, a María de Buenos Aires jó alapanyagnak bizonyult hozzá, ugyanakkor a történet tér- és témaspecifikussága miatt végül csak a tangókat emeltük át belőle, és Piazzolla további műveivel kiegészítve egy női passiótörténetet álmodtunk mellé, amelynek Erika a főszereplője – formabontó módon nemcsak énekesi, hanem táncos és színészi minőségben is.

Erika, ön évekkel ezelőtt már énekelt Piazzolla-műveket, méghozzá éppen a María de Buenos Aires című operából. Akkori munkája mennyiben tekinthető a Máriák városa előfutárának? Miklósa Erika: Ahhoz, hogy egy ilyen történet létrehozásának az ötlete felmerüljön, még csaknem tíz évnek kellett eltelnie. Számos dolgot meg kellett élnem hozzá: a kislányom örökbefogadása, édesapám elvesztése mind alakítottak rajtam, ahogyan az is, amikor néhány éve felkértek, foglalkozzam a nők elleni erőszak témájával. Az évek során szerzett tapasztalataimat átemeltem a darabba. A Máriák én is vagyok: a fájdalmaim, az örömeim. Amit mond, arra enged következtetni, hogy a próbafolyamat intenzív terápiás munka is az ön számára. Miklósa Erika: Rengeteg érzelmet hív elő belőlem, amikkel sok esetben nem könnyű szembesülni. Tisztulási folyamaton megyek keresztül a darab által, néha napokig bele sem tudok nézni a szövegkönyvbe.

Április 18. és 19. | 20.00 Rákóczi téri Vásárcsarnok

MÁRIÁK VÁROSA – bemutató Szcenírozott koncert Astor Piazzolla művei nyomán Előadják: Miklósa Erika, Debreczeny Csaba, Novák Péter, Mezítlábas Zenészek Zenei vezető: Koltai Katalin Díszlet: Horgas Péter Jelmez: Velich Rita Koreográfus: Ujszászi Dorottya Rendező: Novák Péter

Novák Péter: Milyen jó a próba előtt ezt hallani! [nevet] Az előadás egyik legfontosabb történetszervező eleme maga az idő múlása. A születéstől a halálig követhetjük végig a Máriák sorsát: hogyan léteznek gyerekként, majd fiatal nőként a világban, hogyan érintik őket nagy szerelmek, hogyan születik gyermekük, miként múlnak el. Közben pedig olyan drámai archetípusokat jelenítünk meg, mint a bántalmazott nő, a magányos szingli, vagy a nő, aki betegséggel küzd. Az elő-adásban a passiójátékok stációs rendjét követjük, a tizennégy daljelenet során a női lét sokszínűsége tárul a nézők elé: az, hogy mennyiféle gondolattól, színtől és lelki sajátosságtól gazdag a női nem, társadalmi státuszuk mégis megdöbbentő sztereotípiáktól terhes.

„Tanúja voltam, miképpen sáfárkodtak nemcsak az árukkal, hanem az áruba bocsátott érzelmekkel is.” Az előadás helyszíne nemcsak formabontó, de erős metaforákat is hordoz magában. Hogyan esett a választás éppen a Rákóczi téri Vásárcsarnokra? Novák Péter: A korabeli passiójátékok erőteljes színházi hatását szerettük volna megidézni, ennek megteremtéséhez pedig különleges helyszínre volt szükségünk. Talán kevésbé

köztudott, hogy annak idején a római agorákból, piacterekből lettek az első keresztény templomok. A Rákóczi téri Vásárcsarnok maga a hétköznapok misztériuma, alaprajza keresztet formáz, miliője már-már szakrális. Arról nem is beszélve, hogy ott nőttem fel; név szerint emlékszem a kereskedőkre, arra, hol volt a kocsisor, hol álltak az utcalányok, hol kártyáztak a futtatóik. Tanúja voltam, miképpen sáfárkodtak nemcsak az árukkal, hanem az áruba bocsátott érzelmekkel is. Keresve sem találhattunk volna jobb helyszínt ennek a profán szenvedéstörténetnek. Piazzolla tangóit a Mezítlábas Zenészek keltik életre, ők is hasonlóan egyértelmű választás voltak? Novák Péter: Koltai Katiék formációja már korábban is feldolgozta Piazzolla vízióját, méghozzá lenyűgözően, ennek hatására kerestem meg őket. Zenekarukkal bővített felállásban, de még a kamarajelleget megőrizve találkozhat majd a közönség a Rákóczi téri Vásárcsarnokban. Egy meglehetősen intim, de mégis összművészeti előadásra készülünk, amiben a zene mellett jelentős hangsúlyt kap a tánc, a világirodalom és az előadói jelenlét is – egy miniopera ez, ha úgy tetszik. Miklósa Erika: Mély, mégis humorral teli előadásra hívjuk a közönséget egy héttel húsvét után. Reméljük, a katarzis nem marad el! Fodor P. Rozi

A PIACTÉR, AMELY MINDEN VÉSZT TÚLÉLT A Rákóczi téri Vásárcsarnok története bővelkedik sorsfordító eseményekben: a historizáló építészet jellegzetességeit magán viselő, ám alapvetően funkcionális, vasszerkezetes épület 1897-ben nyílt meg – másodikként a nagy budapesti csarnokok sorában –, 1936-ra azonban annyira lecsökkent a forgalma, hogy bezárása és uszodává alakítása is felmerült. Végül egyik terv sem valósult meg, de fél évszázaddal később, 1988-ban az egész épület a lángok martalékává vált, s ez majdnem megpecsételte a sorsát. A romokat végül nem bontották el, hanem Tokár György és Hidasi György tervei alapján felújították a csarnokot, amely 1991-ben ismét egykori pompájában nyitotta meg kapuit, s azóta is töretlen reneszánszát éli a nyolcadik kerületi Csarnoknegyed városrész névadó intézményeként.

ACCORD QUARTET Fotó: Vivien Naomi Photography

A PROGRESSZÍV BEETHOVEN

A zenei világ 2020-ban Beethoven-lázban ég: fesztiválokkal, koncertekkel és egyéb eseményekkel ünneplik a zeneszerző születésének 250. évfordulóját. És vajon mi szüksége van Beethovennek minderre? Neki semmi. Az nagyobb kérdés, hogy mi mit kezdenénk nélküle? Beethoven munkásságának korszakolása gyakran heves vitákat váltott ki a zenetörténészek közt, hiszen a bonni komponista esetében jelentős stiláris változásokat fedezhetünk fel az életműben. Ehhez azt is fontos megértenünk, hogy a 18. és 19. század fordulóján szinte teljes paradigmaváltás következett be a művészetben. És ez nem úgy történt, hogy Beethoven halála után „bumm”, véget ért a klasszika és beköszöntött a romantika. Ha az ő œuvre-jét összehasonlítjuk a másik két bécsi klasszikus, Haydn és Mozart életművével, szembeötlő, hogy a kompozíciók száma drasztikusan csökken: míg Haydn több mint száz, Mozart pedig ötven szimfóniát komponált, addig Beethoven kilencet. Beethoven tudja magáról, hogy eredeti, egyszeri és megismételhetetlen, és azt a szót használja saját magával kapcsolatban, amelyikkel Haydn és Mozart esetében még nemigen találkozhatunk: ő „művész”! Fáradhatatlanul keresi a meg-

újulási lehetőséget, és nem ismer kompromisszumokat. Nem kívánja ontani magából a darabokat, hanem főművet akar alkotni: például azt keresi, hogyan fejezheti ki a legtöbbet a lehető legkevesebb eszközzel. Gondoljunk csak az 5. szimfónia híres ritmusára, a „sors kopogtatására”, amely végigvonul az egész tételen, sőt, szerves egésszé szövi a teljes művet. Kifejezetten modern, haladó gondolat, így azon sem lepődhetünk meg, hogy április 17-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjén Hamar Zsolt vezényletével a 20. századi olasz avantgárd mester, Luciano Berio és a fiatal magyar komponista, Bella Máté egy-egy művével együtt szólal meg a Beethoven-opus – a kezdőbetűket tekintve sem lehet kétségünk, kire épül e remek műsorválasztás. A stiláris változás, a sokszínűség különösen tetten érhető vonósnégyeseiben, abban a műfajban, amely szinte egész életét végigkísérte. A középső alkotóperiódus darabjai már

Április 9. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

KELEMEN BARNABÁS (HEGEDŰ) ÉS NAGY PÉTER (ZONGORA) KONCERTJE

Beethoven művei teljesen sajátos zenei nyelvet beszélnek, az utolsó kvartettek pedig korábban nem hallott eszközökkel élnek: kifejezésmódjukban szélsőséges, egyben bensőséges, személyes kompozíciók. E két stíluskorszak egy-egy emblematikus darabjával a fesztivál közönsége is megismerkedhet a 2001-ben alakult, kísérletező kedvű Accord Quartet előadásában, akik április 14-én játsszák el az op. 74-es Esz-dúr („Hárfa”) kvartettet, melyet hősi karakterében elemzői gyakran hasonlítanak a korábban említett 5. szimfóniához. Az Accord Quartet műsorán elhangzó másik mű, a kései op. 132-es a-moll vonósnégyes teljesen szétfeszíti a formai és műfaji kereteket már öttételességével is, a mű középső tétele, a líd hangnemben írt Heiliger Dankgesang pedig minden idők egyik legbensőségesebb, legőszintébb muzsikája.

„Beethoven tudja magáról, hogy eredeti, egyszeri és megismételhetetlen.” A modernség, a romantika előszele Beethoven érett korszakában mutatkozik meg először, a legjobb példákat ráadásul zongoraműveiben találjuk. Az extravagáns dél-koreai zongoraművész, Ji, aki tavaly a Goldberg-variációkkal ejtette ámulatba közönségét, most Beethoven-művekkel érkezik Budapestre április 13-án, és pont e korszak műveiből válogatva vette műsorára a fantázia-szonátának nevezett, kísérletező cisz-moll szonátát, amely a zenekedvelő költőnek, Ludwig Rellstabnak köszönhetően a „Holdfény” ragadványnéven vált ismertté, a „Vihar” névre keresztelt, tragikus hangvételű d-moll szonátát, amely egyértelműen új utakat nyitott, valamint az Eroica-variációkat, amelyről maga Beethoven is mint valami „teljesen újról” nyilatkozott kiadójának. Ha már szonáták, ne feledkezzünk meg a hegedűre és zongorára komponált művekről sem: Beethoven ebben a műfajban is jelentőset alkotott. Április 9-én Kelemen Barnabás és Nagy Péter játssza el a zeneszerző első, középső és utolsó művét a műfajban, április 16-án pedig újabb két Beethoven-szonátát csodálhatunk meg a tudását a Juilliardon tökéletesítő hegedűs, Kállai Ernő (a Kállai Kvartett alapítója és az Operaház koncertmestere) és a gyakran „Cziffra György reinkarnációjaként” emlegetett zongorista, Balázs János előadásában – az érdeklődők az op. 30-as G-dúr szonátát és a híres-neves „Kreutzert” hallgathatják meg egy Schumann-mű társaságában. Az állandó útkeresést nem lehet elégszer hangsúlyozni Beethoven esetében. Időnként még olyan kijelentéssel is lehet találkozni, hogy az op. 111-es szonáta második tételének egyik pontozott ritmusú, játékos variációjával tulajdonképpen feltalálta a jazzt. Ez persze ebben a formában nem állja meg a helyét, de az biztos, hogy iránymutatása nem egy zeneszerző

Április 13. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

JI ZONGORAKONCERTJE

Beethoven művei

Április 14. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

ACCORD QUARTET

Beethoven művei

A vonósnégyes tagjai: Mező Péter, Veér Csongor – hegedű, Kondor Péter – brácsa, Ölveti Mátyás – cselló Április 15. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

SÁRIK PÉTER TRIÓ × BEETHOVEN A trió tagjai: Sárik Péter – zongora, Fonay Tibor – nagybőgő, Gálfi Attila – dob Április 16. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

KÁLLAI ERNŐ (HEGEDŰ) ÉS BALÁZS JÁNOS (ZONGORA) KONCERTJE Beethoven és Schumann művei Április 17. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

LUKÁCS MIKLÓS (CIMBALOM) ÉS A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR

Berio, Bella Máté és Beethoven művei Vezényel: Hamar Zsolt

útját jelölte ki, így tulajdonképpen a jazz is sokat köszönhet neki. És mivel az értelmezés frissessége is fontos tényező, ha jobban meg akarjuk érteni a bonni mestert, ennek jegyében mindenképp érdemes ellátogatni a Sárik Péter Trió koncertjére is, amelyen a beethoveni életmű lényeges darabjaival, témáival, dallamaival ismerkedhetünk meg – jazzváltozatban. Projektjének koncepciója kapcsán Sárik Péter gondolatai szépen összefoglalják cikkünk mondanivalóját: „Többszörösen bebizonyosodott, hogy az igazán nagy művek nemcsak az idő próbáját állják ki, hanem mai környezetbe kerülve újjászületnek, és olyan hatást keltenek, mintha most írták volna őket.” Tóth Endre

Magazine of the Budapest Spring Festival

Colour Your Spring!

#stayathome

Dear Audience, I have often spoken to my colleagues about how this spring would be unforgettable: one we would remember for a long time. True, but at the time we thought that the jubilee programme of the 40th Budapest Spring Festival would day by day provide some of the most memorable moments ever. Since then, it has become apparent that the world we have constructed is fragile indeed. With shocking swiftness our daily life has transformed, and however heartbreaking it may be, in the midst of this worldwide health crisis the only responsible decision is not to hold one of the most important arts festivals of the region, and the hundred plus events of the 40th Budapest Spring Festival in April this year will not take place. All the work invested in the festival programme over many years by the splendid staff and outstanding artists – all the ideas, and plans, dreams long cherished, and unquantifiable creative energy – have been shelved. Particularly painful is that we had to call halt just at the most promising moment, when we could have given all of this to You, the public. Yet I still believe we must not lose heart: nothing is more important than your safety and that of the festival participants. This is the time to join forces and take care of one another. Our desire is that you browse this festival magazine, the strange record of strange times, not with sadness, but with a hope that, looking forward into the future, brings strength. This is an exceptional document of the time, which we are publishing exclusively online, in an unchanged form, with content that matches our original intentions. The articles in the publication serve as proof that the performing arts of our time is a veritable embarrassment of riches. Take care of one another, watch over one another and your loved ones, for given what I have said above, the day we can meet once more in concert halls, theatres, music venues and museums, will be even more highly valued! Csaba Káel Chairman of the Executive Board of the Budapest Spring Festival CEO of Müpa Budapest

BSF Magazine A free publication of the Budapest Spring Festival Published by Papageno Consulting Ltd. on behalf of the Budapest Spring Festival. Founded by: Müpa Budapest Nonprofit Ltd. Csaba Káel, CEO Publisher: Managing director of Papageno Consulting Ltd. E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu Editor-in-chief: Marcell Németh

Publication manager: Bernadett Bucs

Submissions closed on: 10 March 2020

With contributions from: Anna Belinszky, Balázs Bihari, Máté Csabai, Endre Dömötör, Zoltán Farkas, Rozi Fodor P., Zsófia Hózsa, Tamás Jászay, Ferenc László, Dóra Magyarszéky, Fanni Molnár, Dániel Mona, Leonóra Mörk, Endre Tóth, Péter Varga, Balázs Weyer

The event organizers reserve the right to change the performers, the programme, and ticket prices.

English translation: Richard Robinson Photo of Csaba Káel by Szilvia Csibi.

Budapest Spring Festival 3–19 April 2020 www.btf.hu E-mail: info@btf.hu Telephone: +36 1 555 3000; +36 1 269 0470 Subsidized by:

LÁSZLÓ VELEKEI / Photo: Gábor Valuska, Müpa

FEELINGS MAKES US HUMAN

Passion, madness, anger, pain, resignation – feelings that we can all experience as spectators of the story of Giselle, and to which we can relate through the circumstances of our own lives. The durability of this piece premiered in 1841 is shown by the fact that in one production or another, every important ballet company in the world has it in its repertoire to this day. The performance by the Ballet Company of Győr brings Giselle's tragedy to life with choreography by László Velekei and music by Félix Lajkó, and levels the piece's ever-relevant questions at us. Do we believe in love beyond the grave? Are we able to forgive and relinquish that which cannot be ours? “In all of my performances, I look for people, and feelings,” says László Velekei, who in the story of Giselle focuses on basic human conflicts. “To find the person behind the tragedies, and concede that it is feelings that make us truly human.” The conflicts in Giselle can affect the audience as rawly today as in the 19th century. Velekei and his creative partners are not redefining Giselle, but they do make it very contemporary: the story, the visuals, and the music all speak to citizens of the twenty-first century, while encapsulating the most important elements of the original work. “The emotional thread, the emotional dramaturgy is intact,” says Velekei, “and everyone will have a certain detail or sensation from the piece that they can identify with.”

Giselle is the tale of the love in this world and the next between a man and a woman, which captures the public with its mystery, fearsomeness, mysticism and familiarity. “Pressured by society, the man commits himself to the role designated for him: he will become a married man, and soon start a family,” says Velekei of the beginning of the story. “But he struggles, because he feels he is not his true self. Then the woman arrives in his life, first arousing only his curiosity. Later he realizes she has fallen in love with him, and he feels that he as a person is more important to her than anything else. Faced with her overwhelming love, he realizes that he is capable of returning this feeling. But they are torn apart by fate.”

April 3 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

FÉLIX LAJKÓ AND THE BALLET COMPANY OF GYŐR

GisL – Opening performance of the 40th Budapest Spring Festival

In the story deriving from Heinrich Heine, Giselle goes mad and collapses dead, when she realizes that her sweetheart, Albrecht, is engaged to another woman. In the afterworld Giselle becomes a Wili, an eternal spirit who joins the other deceased brides who rise each night from their graves, and dance their faithless menfolk to death. When after the tragedy, Albert visits the cemetery at night to bid farewell to his love, the Wilis invite him too to death. But Giselle saves him, undertaking to dance with him until dawn, when the Wilis retire.

“She joins the deceased brides who each night rise from their graves and dance their faithless menfolk to death.” Both the desire for release from everyday life and an attraction to the unknown were particular to the era in which Giselle was written. Even at the premiere, the piece was challenging not only for the dancers, but for the stage designers and operators too, because the fairy land of the Wilis required spectacle suitable to show the special mystery of the story. In this production by the Ballet Company of Győr, the costumes by Gabi Győri and the stage design by Éva Szendrényi create a link with the modern world. As a symbol of this accelerating, material world, we see metal boxes on the stage, in which, if we turn them over, we can see trees sprouting. To quote Velekei: “Thus we are transported to the forest, the world of the mystic – symbolizing that what we are, what we become, is all thanks to feeling. Even if often it's only afterwards that we understand the 'why's and are confronted with the feelings lying behind our decisions. As these feelings gain power over us, so these trees grow – in a restricted, artificial environment, reflecting the modern world.”

Giselle: Eszter Adria Herkovics Albrecht: Daichi Uematsu Myrtha / The Game: Gerda Guti Hilarion: Luka Dimić Wilis: Tetiana Baranovska, Diána Gyurmánczi, Lea Napsugár Joó, Lili Anna Marjai, Judit Szalai, Tatiana Shipilova, Eszter Horányi, Eszter Kovács Men: Patrik Engelbrecht, Máté Gémesi, Gergely Golubkovics, Kada Horváth, Luigi Iannone, Zoltán Jekli, Bánk Téglás, Richard Szentiványi, Thales Henrique Featuring: Félix Lajkó – violin, Attila Sidoo – guitar, Endre Kertész – cello, József Barcza Horváth – double bass, János Mazura – tuba, Tamás Czirják – drums Music: Félix Lajkó Dramaturgy: Alexandra Csepi Set: Éva Szendrényi Costumes: Gabi Győri Lighting: Ferenc Stadler Assistant to the choreographer: Zsuzsanna Kara Choreographer: László Velekei

Félix Lajkó's “energy and primeval power” as Velekei puts it, have an extraordinary influence on the movements on the stage. The artistic director of the Ballet Company of Győr has used elements of classical ballet and ballroom dancing to create the choreography, which was inspired by both the music and the motion-creativity of the company's dancers. “For a long time I felt that to tell the story of Giselle, softer, more fluid music would be appropriate,” he said, letting us into the secrets of the creative process. “I thought for a long time about how we could reconcile this dramaturgically with Félix Lajkó's astonishingly dynamic and vigorous music. When we met and retreated to the studio, Félix was able to shake me out of this worldview, and that was the beginning of a joint creative process. His art has affected me greatly, and our work together has given birth to a dynamic, likeable Giselle.” Anna Belinszky

A CONTAGION THAT MADE CULTURAL HISTORY A skeleton that takes your hand, invites you to dance, and then forces you into the grave. The dead rising to dance at night in the cemetery, but obliged to return to the grave by dawn. The motif of death turning a dance is rooted in ancient dances, but found a fertile intellectual seedbed in the late Middle Ages. Some believe it was because the untold suffering of contemporary pandemics of plague influenced the Christian worldview, already undergoing a transformation: faced with death, all are equal, and death makes exceptions for nobody. Just like the melody of the ecclesiastical chant Dies irae, a whole series of death dances, whether in the form of paintings or words – from the woodcuts of Hans Holbein the Younger, Liszt's Totentanz and Ligeti's Le grand macabre to Sándor Weöres Valse triste, often dispense with sympathy and consolation, confronting us with mortality in its rawest form.

PHILIPPE HERREWEGHE / Photo: Wouter Maeckelberghe

THE POWER OF AUTHENTICITY

He was hardly 20 years old when Nikolaus Harnoncourt and Gustav Leonhardt, creators of the twentieth-century theory of Baroque music, wanted to work with him. Conductor Philippe Herreweghe became a musician in the last “hippy era” of classical music, when a generation was trying to discover what it would be like to play Bach authentically. Difficult though it is to imagine today, the 1960s saw just as much development in the classical music world as in the streams of counterculture. At the same time as the beat revolution, the hippies in San Francisco, and the student revolution in Paris, in Flanders, in the Flemish-speaking area of Belgium appeared a small group of classical musicians who were suspicious of another establishment: the “romantic school” of performance. It is difficult to imagine that before the 1960s the works of Bach and Handel were played quite differently compared to today: with no considerations of historical accuracy, giving more weight to the traditions of centuries than to period authenticity. The early pioneers of historical performance practice did not form a movement; they pursued their endeavours in more isolated fashion, and though they may not have agreed so readily on how to hold the bow authentically, they were one in their abhorrence of Leopold Stokowski's arrangements of Bach, and oratorios performed with Romantic overkill. They rejected the idea that music history is a story of development: “Bach was not trying to

write like Beethoven and failing,” wrote the philosopher and historian R. G. Collingwood. They were searching for a sound and mode of performance that would breathe life into the forgotten and unforgotten masterpieces of the 16th to 18th centuries. They were revolutionaries in the strict sense of the word: some musicians in Ghent marched out to the Flanders Festival with a coffin, because they considered that bourgeois music culture, which they believed the event represented, was dead. That was when names now famous but then unknown began to appear: Ton Koopman, Paul Van Nevel, René Jacobs, the Kuijken brothers, and Patrick Peire. Nikolaus Harnoncourt and Gustav Leonhardt enjoyed wider recognition, and the portrait of the latter (rather than Jimi Hendrix or the Beatles) hung over the bed of medical student Philippe Herreweghe. Philippe Herreweghe studied piano and organ at the conservatory in Ghent, and psychiatry at university, envisaging that he would sometimes conduct Bach as a hobby. “I was living a double life,” he said later. “I learned the Romantic piano repertoire, while in the choir we were

April 4 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

COLLEGIUM VOCALE GENT

Bach: St Matthew Passion, BWV 244

singing church music, which was so-called early music.” In 1970 with peers from university Herreweghe set up the ensemble Collegium Vocale Gent, to be pioneers in historical performance practice. They were noticed by Gustav Leonhardt and Nikolaus Harnoncourt, who invited them to record all of Bach's cantatas – when Herreweghe was just 20 years old. Leonhardt gave the conductor's baton to the founder of the group, and perhaps that sealed his fate.

Evangelist: Julian Prégardien Jesus: Thomas E. Bauer Featuring: Dorothee Mields, Grace Davidson, Alex Potter, William Shelton, Reinoud Van Mechelen, Hugo Hymas, Peter Kooij, Tobias Berndt – voice Conductor: Philippe Herreweghe

“[...] with the Baroque masterpiece interspersed with speeches opposing the Vietnam war, instead of a sermon.” Bruges soon became one of the most important centres for historically informed performance, which by then was becoming fashionable. Those who experienced and were actors in the resurrection of the Renaissance and Baroque repertoire remember what an exciting time it was. There was no ready method; the main aim was to distance oneself from Romanticism. “For me, the most important thing was purity,” said Herreweghe a couple of years ago, and to the naive ear it might seem that this is truly the main characteristic of performances of early music. But this idiosyncratic interpretation of creative intent could also result in rather interesting performances. For instance, the Collegium Vocale Gent once performed Bach's St John Passion with the Baroque masterpiece interspersed with speeches opposing the Vietnam war, instead of a sermon. The authentic and energetic sound of Philippe Herreweghe's ensemble won acclaim, and in 1977 he founded another group, La Chapelle Royale. He is noted as an early music expert, but unlike many of his colleagues, Herreweghe is at home in a broad repertoire. As he says, Renaissance vocal polyphony and Baroque makes up 20 per cent of his life, and the rest is accounted for by music written later, with his recordings of music by Schumann, Liszt, Bruckner, Stravinsky, and even Kurt Weill. On 4 April we can hear the St Matthew Passion performed by the Collegium Vocale, conducted by the 72-year-old master in the Grand Hall of the Liszt Academy. In the case of a cantata the audience does not always know the text, but everyone knows the narrative of the passion story. ”This is why it is so moving,“ says the conductor of Bach's monumental work, exhorting us to take care with the text too. Without the text, we can feel the beauty of the music, but not its power. Power dwells in the words too. Máté Csabai

THE EDITOR RECOMMENDS VISIONS FROM THE RHINE St Hildegard of Bingen was without doubt the medieval composer to best capture the imagination of posterity. Her works can be found both in performances by early music choirs and in DJs' techno mashups, and her figure and mysticism captures the fantasy of today's listeners. “She is not of this world,” said one of her contemporaries of the Benedictine abbess. In the monastery, Hildegard encountered the psaltery and also had visions, and as can clearly be heard, these two areas – faith and music – never existed one without the other. The Ensemble Mandel led by Róbert Mandel uses electronics to create a mystic atmosphere in the Liszt Academy, and draws on extant texts by the composer-abbess to conjure up the world of the 12th century, completely different to that of today. April 4 | 7.30 pm Liszt Academy – Solti Hall

ENSEMBLE MANDEL

The Visions of St Hildegard of Bingen The members of the ensemble: Judit Andrejszki – voice, keyed psaltery, Róbert Mandel – organistrum (hurdy-gurdy), Andrea Molnár – recorder, Zsolt Szabó – vielle, Zsolt Kaltenecker – electronic instruments Artistic director: Róbert Mandel

THIRD COAST PERCUSSION / Photo: Saverio Truglia

COOL, BRILLIANT, STRIKING

Long since have they outgrown their role of merely complementing the orchestra: today percussion instruments occupy one of the most exciting scene of the music world. The Percussion Day on 5 April aims to prove this: the variety of events in the Liszt Academy can only really be compared to the diversity of percussion instruments themselves. The fact is that in music history, for a long time, percussion instruments were restricted to a secondary role in the West, where neither the Christian church nor the melodic culture of medieval polyphony looked fondly on these “barbaric” instruments that emphasize rhythm. Later, when classical music had become predominantly secular, two phenomena helped percussion instruments to move to a higher level: exoticism and programme music. The former was typical beginning in the 18th century, in “Turkish” or Janissary music, known as the alla turca style, which is characteristic of the overture and several excerpts in Mozart's opera The Abduction from the Seraglio. And this compelling exotic effect stretched to the end of the 19th century, via the gamelan ensemble invited to play at the 1889 Paris World Exhibition. Zoltán Rácz, the Hungarian cultural hero of percussion music and one of the foremost participants of the Percussion Day, had this to say in a 2017 interview about the function percussion music has come to occupy: “These days we think differently about percussion instruments from say in the 19th century. The genre has been integrated into jazz, pop,

rock, and ethno music. It's astonishing how many virtuoso techniques and players have popped up. I believe the 20th century was the world of electronic and percussion instruments. From the 1930s the greatest of composers turned their attention to percussion instruments.”

“Neither the Christian church nor the melodic culture of medieval polyphony looked fondly on these 'barbaric' instruments that emphasize rhythm.” The consummate world of percussion music and its manifold richness, and most especially a representative overview and audio anthology of percussion chamber music brought into being by the interest of twentieth-century and contemporary composers, awaits the public in an all-day programme in the Liszt Academy on 5 April. The series of concerts begins with a performance by Amadinda, together with the young Polish

April 5 Liszt Academy – Grand Hall, Solti Hall

PERCUSSION DAY

musician Marianna Bednarska, winner of several competitions, in a programme encompassing traditional music and minimalism. Among the pieces played in the concert will be the Mallet Quartet, which Steve Reich composed partly for Amadinda, the world premiere of which was given in 2009 in Budapest by Zoltán Rácz and co. The next line-up of the day, the Mexican quartet Tambuco Percussion Ensemble, which plays mainly twentieth-century and contemporary Latin music, has been touring the world since it was founded in 1993, and is preparing for the Budapest world premiere of a composition by the leader Riccardo Gallardo, 4 Metal Voices. To date they can boast of four Grammy nominations, while the third ensemble to take the concert platform, the Chicago-based Third Coast Percussion, has already won the prestigious prize. Their quartet arrives at the festival accompanied by Michael Burritt, the composer of their first piece: The Fragile Corridor, which borrows its title from Sun Tzu's work The Art of War, is the composer's first attempt at combining percussion and electronic music. First prize winner of last year's ARD Music Competition and winner of the Audience Award, Kai Strobel also gives a solo concert at the festival. With the exception of one work by Xenakis, his programme is comprised entirely of works by living composers, and although the title of the last piece is Homework, Strobel's art, in spite of his young age, reaches far beyond the world of schoolbook lessons: as a soloist he has already been the guest of important groups such as the Bavarian Radio Symphony Orchestra and the Asko|Schönberg, an Amsterdam ensemble. After the solo, there comes a duo: once more with a young percussionist, the vibraphonist Richárd Szaniszló and once more with a Grammy winner, the Japanese jazz pianist Makoto Ozone. The latter, although his entry into the music world was unusual, via the organ, had his first performance in 1968 on Japanese television, and he switched to the piano at the age of 12 after hearing recordings by the American pianist Oscar Peterson. After he completed his studies at Berklee College he debuted in the land of his role model in 1983 before returning to Japan, and ever since has been a musician sought after all over the world. In the closing concert, an orchestra that takes the premiering of contemporary works seriously, the Concerto Budapest, conducted by Zoltán Rácz, joins in the bold slaloming between styles to close the percussion-themed day with concertos that are striking in every sense of the word. Ferenc László

11 am | AMADINDA PERCUSSION GROUP Featuring: Marianna Bednarska, Michael Burritt, Tamás Schlanger, Mátyás Sirokai – percussion 12.30 pm | TAMBUCO PERCUSSION ENSEMBLE 3 pm | THIRD COAST PERCUSSION Featuring: Michael Burritt – percussion 4.30 pm | KAI STROBEL'S PERCUSSION RECITAL 6.15 pm | MAKOTO OZONE (piano) AND RICHÁRD SZANISZLÓ (vibraphone) IN CONCERT Featuring: Ádám Bögöthy – double bass, Tamás Hidász – drums 7.30 pm | CLOSING CONCERT OF THE PERCUSSION DAY Featuring: Emmanuel Séjourné – vibraphone, She-e Wu, Marianna Bednarska – marimba, Tomohiro Ando, Szabolcs Joó – timpani, Concerto Budapest Conductor: Zoltán Rácz

THE EDITOR RECOMMENDS INTERPRETING DREAMS WITH A HANDPAN The twenty-four hour cycle of life is evoked in both title and concept by an album made in 2019 by Manu Delago and his group, a world class Austrian player of a twenty-first century percussion instrument, the handpan. Closer up, it is the nocturnal side of the one-day period that interested the percussionist-composer, as can be seen from the titles of the tracks: The Silent Flight of the Owl; Uranus; The Moment when I am still awake. “I had to become aware of how important a role is played in our lives by quality sleep,” said the band leader about the genesis of the material for the album, and the listeners of this music can expect a similar perceptual realization. In other words “a journey to the depths of the night”, music from the REM phase and environs. Circadian, circa an evening of magic, or a genuine dream concert on the A38 Ship. April 16 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall

MANU DELAGO ENSEMBLE: CIRCADIAN The members of the band: Manu Delago – handpan, Isa Kurz – voice, violin, piano, Christof Dienz – bassoon, Georg Gratzer – woodwind instruments, Clemens Rofner – double bass, Chris Norz – percussion

HAPPINESS MUSIC

TANK AND THE BANGAS / Photo: Gus Bennett Jr

Although Tank and the Bangas from New Orleans have been active for almost a decade now, in 2020 they were nominated in the Best New Artist category in the Grammys. Still, better to discover this irresistible neo soul, endorphin-like music, than never. This is the first chance to hear the band in Hungary, what's more, at a time when they are in top form.

April 8 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall

TANK AND THE BANGAS The members of the band: Tarriona “Tank” Ball – voice, Daniel Abel – guitar, Jonathan Johnson – bass guitar, Albert Allenback – alto saxophone, flute, Norman Spence – keyboards, effects, Daniel Abraham Jr – keyboards, Joshua Johnson – drums, Tia Henderson – backing vocals

New Orleans is one of the great melting-pots of American music, and that's where Tank and the Bangas started out, typically playing a local mix, but not the classical sort: a modern version. The core members of the band, with the singer Tarriona “Tank” Ball at the helm, met at an open mike event in 2011. Tank came from the world of the spoken word, from readings with live music, and this left its mark on their early songs, in fact lyrics of poetical beauty have become the hallmark of the band. The central element of their colourful, happiness-bomb songs is neo soul, with a bit of alternative R&B, funk, and pulsating hip hop, the rich brass sound of New Orleans jazz, pop sensitivity, a sprinkle of gospel and a smidgen of rock. Already on their 2013 debut album Think Tank it's good to hear the passionate playfulness so typical of their live performances. It's no coincidence that they started by releasing live recordings of concerts, because it's the live pulse that best represents them, which most of the world first encountered when in 2017 they won the Tiny Desk competition, held for an intimate series of concerts for NPR, America's National Public Radio. These performances endeared the band to millions, and their songs moved from here to TV series and films, and then straight to world fame.

Green Balloon, their second studio album, released in 2019, is hit-eclectic modern pop music, with everything that first made this varied company likeable – it's impossible not to fall in love with this childlike nature, which is often referred to as “Disney with soul”. The Grammy nomination committee only just discovered the Bangas as a new band, but never mind, they're in top form. Before their Budapest concert the Hungarian band Nunki Bay Starship will warm up the audience, and in style, attitude, and quality they are the perfect foil to their models from across the pond. On this day, we can expect a perfect coupling. Endre Dömötör

THE EDITOR RECOMMENDS INTERNATIONAL BREAK FROM EVERYDAY ROUTINE Belau duo (who in fact are a quartet in live concerts), the Hungarian exponents of downtempo electronica had instant success in 2015, and they truly represent Hungary in every sense: with songs in a Mediterranean wunderlust mood, they've won international acclaim. Festival appearances, world-wide radio hits, articles in important music journals and playlists all indicate they are on the right track. They worked with one of their heroes, Sophie Barker, vocalist in Zero 7, and their latest song was lauded by the dance music column in the music magazine Billboard. Here in Hungary, their first album, The Odyssey of 2016 won a Fonogram Prize, and the second will be premiered as part of the Budapest Spring Festival. April 18 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall

BELAU: COLOURWAVE

Album release concert

To shock, to charm, to dazzle: these were the primary goals of baroque music, in its time. The expression of extremes of emotion, proportions of splendour, sharp contrasts, and dense musical texture all strived to serve these ends, and as can be gleaned from contemporary sources, not without success: many concerts were met with outrage and bemusement. How can baroque music enchant people today? Concerts in this year's Jabot Festival map out various paths for this, and listeners can decide which one to discover. The concerts by the Hof-Musici Baroque Ensemble, the London Baroque Band, and Éva Bodrogi, Fruzsina Hara, Soma Dinyés and others actually prepare gourmet baroque dishes from the same cookbook. Take a little baroque music, add historical instruments, and an entrancingly authentic performance style, so that the final result reflects the original as faithfully as possible. The Hof-Musici go even further: extending the principle of period authenticity to every factor in the stage genres, they conjure up a veritable journey through time, and the archaic church of the Kiscell Museum serves as the perfect milieu. A Czech ensemble specialized in the repertoire of the Habsburg Empire of the 17th and 18th centuries, this time they have programmed his opera Gli aborti della fretta, which Antonio Draghi, an Italian composer in the service of Kaiser Leopold I, composed for the birthday of his widowed compatriot Eleonora Gonzaga, Queen consort of Hungary. And just to wallow in the links to Hungary: the work was premiered in 1681 in Sopron, when the national assembly gathered there because of the plague that was ravaging Bratislava.

One of the breakthroughs of the 17th century was to use trumpets not just in military bands and for fanfares at court: it became a permanent important instrument in baroque orchestras, and its shining tone was associated with joy and pomp. “The trumpet is a splendid instrument, but only when a true master plays it, who is able to control it well and artistically”, noted Michael Praetorius in 1619, who would certainly be curious about the concert 14 April when between the old walls of the House of Unicum a “true master”, Fruzsina Hara, whose virtuosity knows no bounds, takes up the valveless natural trumpet, which is extremely tricky to play, alongside recognized members of the Hungarian early music scene. The London Baroque Band, made up of former students from the Royal Academy of Music and other famous British universities, also follows a path faithful to tradition, and in their programme they unveil a musical tableau representing Europe. To set us off, we have Purcell from England, always a bit of a law unto itself in music, then following a dialogue

NOGRAVITY: ARIA / Photo: Emiliano Pellisari

PATHS TO BAROQUE MUSIC

Jabot Festival April 10 | 7.30 pm Kiscell Museum – Church

BAROQUE MODIFICATION

Excerpts from Telemann's, Pisendel's, Bach's and Biber's works for the solo violin Featuring: Iskandar Widjaja – violin, Bernhard Rasinger – synthesizer, laser Curator: Andreas Vierziger April 11 | 7.30 pm Kiscell Museum – Church

HOF-MUSICI BAROQUE ENSEMBLE

between German and Italian Baroque, which represent the pillars of the period style, Leclair guides us to the splendour of France. The British ensemble is joined by young soloists with international careers behind them, Dominika Fehér and Magdalena Loth-Hill.

“...it dazzles today's audiences with its embracing of all the arts, as it did at the time merely through its musicality....” Where does the other path lead? The title of the first concert of the festival gives an unusual answer to this: Baroque Modification. Take a little baroque music, let it inspire you, then be bold, and match it to the achievements and thinking of your era, so that the resulting work dazzles today's audiences with its embracing of all the arts, as it did at the time merely through its musicality. Enchant us, shock us, delight us! Iskandar Widjaja, a German violinist of Indonesian origin, is the baroque devil of the modern age, blatantly taking most of his inspiration from beyond classical music. At the performance on 10 April he will be joined by a young man no less wild, Bernhard Rasinger, a laser artist, who will make the masterpieces of the Baroque visible with devices specially developed for the purpose: the violin and the synthesiser are directly linked to a laser installation that transforms the musical impulses into visible shapes. Those who have heard but never seen music should not miss this unique opportunity! And if we want to combine an entrancing sight with refined movement, the productions of the NoGravity Ensemble combine the traditions of baroque theatre with state-ofthe-art twenty-first century stage technology. Authentic instrumental playing and singing, theatre, powerful mime and makeup, spectacular costumes, acrobatics, and much of this happens in the air, with perfect ease. If anyone can say it, then this company can: on Earth we might not be able to defy gravity, but it's certainly worth the struggle! Zsófia Hózsa

Antonio Draghi: Gli aborti della Fretta – The Hasty Miscarriage (Hungarian serenata) La Fretta (The Hatse): Eva Benett Featuring: Kamila Zbořilová, Monika Jägerová, Pavel Valenta, Tomáš Kočan, Ivo Michl – voice The members of the ensemble: Paweł Miczka, Danuta Zawada – violin, Dalibor Pimek – baroque cello, Marek Kubát, Tereza Samsonová – theorbo, baroque guitar, Ondřej Macek, Jiřina Dvořáková-Marešová – harpsichord Artistic director: Ondřej Macek Costumes: Markéta Štormová Director, stage movement: Zuzana Vrbová April 14 | 7.30 pm House of Unicum

SI SUONI LA TROMBA – SOUND THE TRUMPET!

Works by Haydn, Handel, Melani, Torelli, A. Scarlatti, Kohaut and Heidenreich Featuring: Éva Bodrogi – voice, Fruzsina Hara – baroque trumpet, Mónika Tóth, Franciska Hajdú – violin, Lúcia Krommer – baroque cello, Soma Dinyés – harpsichord April 15 | 7.30 pm Kiscell Museum – Church

LONDON BAROQUE BAND

Works by Purcell, Bach, Geminiani, Telemann, Fontana and Leclair Featuring: Magdalena Loth-Hill, Dominika Fehér – violin The members of the ensemble: Ellen Bundy, Alice Earll – violin, Csiba Mátyás – viola, George Ross – cello, John Henry Baker – double bass, Benedict Williams – harpsichord April 16 | 7 pm National Dance Theatre – Main Auditorium

NOGRAVITY: ARIA Featuring: the musicians and dancers of NoGravity Music: Monteverdi, Vivaldi, Marcello, Pergolesi, Sances, Giacomelli, Hasse, Tartini, Kircher, Broschi Costumes: Daniela Piazza Artistic concept: Nóra Bujdosó Co-choreographer, first dancer: Mariana Porceddu Choreographer, scenes, costumes, lighting: Emiliano Pellisari

GERALD ALBRIGHT

MAESTRO MONG MUSICIANS

A MAESTRO AMONG MUSICIANS Gerald Albright is one of the most reliable big guns of funky, soulish smooth jazz. His career started at the end of the 1970s, and the list of his appearances as a guest saxophonist, bass guitarist, or vocalist stretches to more than five hundred items. His partners come from the cream of pop music, as a soloist he plays perfect mood music, and live he commands respect â&#x20AC;&#x201C; and is genuinely entertaining.

April 15 | 8 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

GERALD ALBRIGHT Featuring: Gerald Albright – saxophone, Cory Baker – bass guitar, Chris Davis – keyboards, JJ Williams – drums

Born in 1957 in Los Angeles, Gerald Albright took piano lessons as a child, but wasn't enamoured by the instrument. But one day he picked up his teacher's saxophone, and found the meaning of life. After having seen bass guitarist Louis Johnson at a Brothers Johnson concert, he fell in love with another instrument. The foundations were there, and all he needed to move on was to click his fingers at the right place. The “right place” was the first R&B, disco album by jazz-funk pianist and singer Patrice Rushen, produced in 1978 as Patrice – where he literally provided clapping and clicking. After this Albright joined the singer's band – first as saxophonist, then half-way through the tour, when the bass guitarist left, on his more recently chosen instrument. Later he was an important fellow musician on Rushen's excellent albums from the 1980s, which are undergoing a renaissance. From here there was no stopping him, and pop stars worked with him one after the other, among many others he played on albums or tours by Rick James, Anita Baker, Whitney Houston, Quincy Jones, Phil Collins: not for nothing do they call him the “musician of musicians”. On Madagascar's only soul album, made in 1981, he debuted as a band member, then from 1987 there was a stream of solo albums too. When he started out he was a member of the vanguard of smooth jazz, who put the emphasis on contemporary pop-style R&B, but with later releases he showed he was receptive to many

different nuances. To pick out just a few important albums: his 1987 Just Between Us is a pop debut, the 1991 Live at Birdland West is a more serious post-bop soul jazz, the 1994 Smooth is a jazzified version of hip hop-style R&B of the 1990s, the 1995 Giving Myself to You is classy smooth jazz, and Pleasures of the Night released in 1998 with vocalist Will Downing is more swing, a late night reverie. His later releases are also characterized by lots of colour: sometimes more R&B, sometimes paying tribute to the soul label Stax, or more jazz, or as currently, more groove and funky. His constant high quality is shown by his eight Grammy nominations. Last year before his Christmas album, he released 30, a compilation of arrangements of his own songs, reflecting on the first three decades of his solo career. “I always want my listeners to be taken on a musical journey with different textures, rhythms, chord progressions and moods. I want people to know where I've been and where I'm going, and to let them hear that I'm in a really good place in my life,” he says, assuring his fans of his determination and him being eternally fresh. And surely they can have no doubt that this musician of musicians will set the bar as high as possible at the Budapest Spring Festival. Endre Dömötör

BUDAPEST SPRING FESTIVAL − SPRING FAIR, 1981

A HERO BECOMES AN ALLY – THE BSF IS 40 YEARS OLD These days someone of forty counts as young: there's no need to fade into a creature of habit, but retaining a youthful appearance and zest, using their accumulated experience they can flourish all the more. So it is with the Budapest Spring Festival, which is celebrating its fortieth year: in the 1980s it was a protagonist of the winds of change in cultural policy, in the decade of the 1989 regime change it defined itself as “without borders”, and in the new millennium it has become an ally with its former competitors. At the beginning of the 1980s Hungary was still separated from the western part of Europe by the iron curtain, but the thaw was perceptible: more and more western tourists were coming to Budapest, and alongside the existing InterContinental Hotel more large hotels were being constructed to cater for them. The system wanted to show a kindlier face to both visitors and those living here. Those previously maliciously referred to as “dissidents” became “our compatriots abroad”, and efforts were made to coax the greatest artists among them back home.

On 21 March 1981, at the beginning of the astronomical spring, a few days before the centenary anniversary of the birth of Béla Bartók, a series of events started that has since become one of the most important European festivals of all the arts. The artists who performed in the first Budapest Spring Festival were the most important figures in the Hungarian cultural scene: the Hungarian State Symphony Orchestra conducted by János Ferencsik, the ensembles of Hungarian Radio, the Franz Liszt Chamber Orchestra, the Hungarian State Folk Ensemble, and soloists including

Dénes Kovács, József Simándy, a youthful Miklós Perényi, Zoltán Kocsis, Dezső Ránki, and Imre Rohmann. To celebrate the anniversary there was a work by Bartók in almost every concert, and the Opera House revived their productions of his three stage works. And though not in the first year, later Hungarian artists who had left at various times during the 20th century to live abroad were indeed invited to perform: György Cziffra, Tamás Vásáry, Péter Frankl, György Pauk, János Starker, Antal Doráti, Sándor Végh, or Sylvia Geszty. Foreign artists were at first representatives of “friendly countries”, Soviet, Czech, Slovak, Polish, Bulgarian, and Cuban soloists, dance companies, and theatres, but there was also a smattering of western performers; the Camerata Academica, who came with Sándor Végh and performed several times at the festival, I Musici di Roma, who also became regular guest, and the Volkstheater from Vienna. After the 1989 regime change, in the 1990s the originally 10-day festival became a week longer – indeed, there were two years when it lasted a whole month. The programme became steadily richer and more varied, and the performance of the Cleveland Orchestra under Christoph von Dohnányi in 1996 began a stream of visits by some of the best symphony orchestras in the world.

“Pierre Boulez, Daniel Barenboim, and Zubin Mehta fixed a rendez-vous in the lobby of a Budapest hotel.” The first two decades, which won the respect and cooperation of the international music scene, made it possible by the mid2000s for the festival to become a firework shower of experience provided by the most outstanding artists and ensembles. The essence of the long list of artists who have performed in the history of the festival can be gleaned from that exceptional moment in 2005 when having come with the Chicago Symphony Orchestra and the Orchestra of Maggio Musicale Fiorentino, Pierre Boulez, Daniel Barenboim, and Zubin Mehta fixed a rendez-vous in the lobby of a Budapest hotel. The new millennium brought significant changes in the life of the festival – and of Budapest as a whole: in 2005 the Müpa Budapest (then still called the Palace of Arts) opened

its doors, and from then on all through the season there was a constant succession of exciting cultural events. This put the Budapest Spring Festival, which until then had been privileged, in a special position. Even more effort than before was needed to arouse interest – so then the emphasis was put on creating large-scale productions that could only be seen in the festival. These included the Mozart Marathon (the three Da Ponte operas with the participation of young Hungarian singers), and a performance of Pfitzner's rarely performed opera Palestrina, the very first performance envisaged especially for the space of the Béla Bartók National Concert Hall. At a stroke, the Müpa Budapest became one of the most important venues for the festival, and the maintainers eventually found a Gordian solution to the close cooperation, yet slight rivalry: since 2014 the Budapest Festival and Tourism Centre (formerly the exclusive organizers), and the Müpa Budapest have shaped the programmes together, and the coordination of the festival is carried out by Müpa Budapest. In recent years increasing importance has been given to joint productions, which are developed with much work and demand trusting relationships and long-term thinking ahead, between ensembles from Hungary and abroad, and the institutions functioning as venues for the festival: the A38 Ship, the Akvárium Klub, the Budapest Music Center, the Ludwig Museum, the Hungarian State Opera, the National Dance Theatre, the Pesti Vigadó, the Museum of Fine Arts, the Trafó House of Contemporary Arts, the Liszt Academy – in creating a performance, event, or an entire series, a “festival within the festival”. Performances that cannot be heard or seen elsewhere provide the festival audience a special experience, but they are important to artists in Hungary too. The world at large remains attractive, many seek to make their careers abroad, and although keeping in touch is incomparably easier that it used to be, often links are broken, unintentionally and all too easily. With suitable opportunities, and exciting challenges of which they are worthy, we should keep the best Hungarian artists or regularly invite them back, so they can continue to enrich the cultural life of Budapest and Hungary – for the next 40 years too. Dóra Magyarszéky

Verdi was 80 years old when his last opera, Falstaff, was premiered in La Scala, Milan. György Kurtág set about writing his first opera at the age of 84, and worked on it for seven years. At the time of its premiere in La Scala, Kurtág was three months away from his 93rd birthday. A wonder indeed: the triumph of mind over matter. This late masterpiece holds many surprises even for those very familiar with Kurtág's music. Of course, Kurtág's interest in Beckett is nothing new. The score of Fin de partie (Endgame) bears the fruit of the composer's sixty-year love for Beckett's text. Kurtág saw the Paris premiere of the play in 1957. Although as he said himself he understood nothing of it, he fell in love with the text of the play, which for decades “became his bible”. When in the mid1980s there were attempts to get Kurtág to compose an opera, he shied away from the task, but at the same time Beckett was at work in him all along. In 1990/91 he composed the work Samuel Beckett's What is the Word based on the writer's last work. The text, which takes as its theme the futility of speech, was given a particular nuance by the personal fate of the protagonist of Kurtág's work, Ildikó Monyók, who lost the power of speech in a road accident. The Beckett-Kurtág work thus became at one and the same time both therapy, and a moving artwork about grappling with words.

The 1990s saw the maturing of another Beckett cycle – ... pas à pas – nulle part... – in Kurtág's workshop. This surreal ceremony of a cycle for baritone solo, string trio, and percussion, can in several respects be considered a preliminary study for the opera. With a masterly blend of tender humour and restrained irony, the composer creates the perfect musical equivalent of the absurd texts. Not many composers would take it into their heads to compose an opera out of Beckett's bleak and hopeless, bitingly acerbic drama. There is no need to take pains over the plot, for there is none at all. In a post-apocalyptic world, we meet Hamm, confined to a wheelchair, his servant, the slightly unhinged, injured Clov, who is incapable of sitting down, and Hamm's parents Nell and Nagg, who have lost both legs in an accident, and each spend their lives in a rubbish bin.

GYÖRGY KURTÁG / Photo: János Posztós

THE MOST HUMAN BECKETT

April 10 | 7 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

GYÖRGY KURTÁG: FIN DE PARTIE (ENDGAME)

– Hungarian premiere

Hamm: Frode Olsen Clov: Leigh Melrose Nell: Hilary Summers Nagg: Leonardo Cortellazzi Featuring: Danubia Orchestra Óbuda Conductor: Markus Stenz Musical assistant: Szabolcs Sándor Set, costumes: Christof Hetzer Lighting: Urs Schönebaum Assistant to the director: Etelka Polgár Director: Pierre Audi

We know nothing of the cataclysm that has caused their miserable situation and the destruction of the outside world. All of them are waiting for the end, but they cannot hurry it along. Beckett was Irish, and his limited French vocabulary allows for no frills: the everyday sentences serve merely to intensify the dour tone of the drama. The monotonous repetitions, the obscure references, and the pauses that constantly break any continuity all lend a kind of musicality to Beckett's text.

“The composer penetrates to the finest details of the text, and burrows deep into the souls of the four characters in the drama.” Kurtág creates an extremely intimate link between text and music. In Kurtág's hands, Beckett's French prose is transfigured into a natural speech-song, much as Béla Balázs's text in Bartók's opea Bluebeard's Castle, or Maeterlinck's in Debussy's Pelléas et Mélisande. Beckett was firmly opposed to his works being set to music. As Kurtág converts Beckett's lines to music, it leads to a result which is slightly Beckettian, but very much Kurtágish. The composer penetrates to the finest details of the text, and burrows deep into the souls of the four characters in the drama. Out of the alarmingly pared-down, bleak world of Beckett's original drama, he “turns it into an emotional existential drama which builds to a powerful tragic climax.” Kurtág humanizes Beckett's drama. In Kurtág's work, Nagg and Nell, Hamm's father and mother, become the main protagonists. Though they have lost their legs and vegetate in trash cans, they lived a full life, they are brimming with fond memories, and can laugh at their destitution. Almost every one of Nell's utterances recalling the past is accompanied by tender feeling with

the softest of tone-colours from Kurtág's orchestra. In the scenes with this married couple there is space not only for absurd humour, but also for a nuanced depiction of the love between them. Nagg's cry as he realizes Nell has died is one of the most dramatic moments of the opera. Listening to the music of this inseparable couple at the end of their existence, who could help but think of the more than 70 years the Kurtágs spent together? The music of Kurtág's opera is both familiar and shockingly new. The symphony orchestra used with chamber-music sensitivity, the magical world of tone colour created by the soft percussive sounds, have long been present in Kurtág's music. There are many quite beautiful melodies and fragments of melody in the score: it would hardly be possible to confuse this latest music by Kurtág with an earlier milestone of his œuvre, the unrelenting harsh dodecaphony of The Sayings of Péter Bornemisza, or even the drama condensed into a couple of notes in the Kafka Fragments. The unifying force is often provided by perfectly traditional means, such as recurring motifs: right at the beginning of the work we hear a banal melody in a dotted rhythm which returns over and again in a thousand forms, and this whistleable tune goes through countless transformations: in the accompaniment to Nell's nostalgic sighing for instance, it takes on a beautiful, dreamlike colour. At the end of the work, Hamm's last monologue is followed by a three-minute orchestral postlude. This slowly pulsating, fifty-bar orchestral epilogue is an unforgettable conclusion of cathartic power: it condenses into a few chords everything, both utterable and unutterable, at the end of Beckett's drama. Finis coronat opus goes the old Latin saying. “The end crowns the work.” Kurtág's œuvre has been given a shining crown. Zoltán Farkas

AKVÁRIUM SPRING TERRACE

April 8 | 6 pm Tér-Kép Gallery

April 7 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

GLASSPRING

SERGEI NAKARIAKOV (TRUMPET) AND THE DOHNÁNYI ORCHESTRA BUDAFOK

Contemporary Hungarian glass art

OHNODY

The open terrace of the Akvárium Klub has for years welcomed spring and been an integral part of the Budapest Spring Festival. This year too, free concerts bring a huge variety of Hungarian musicians in the April buzz of the city, from Kaláka, amazing even in their fifties, through unusual lineups of popular bands (Platon Karataev Duo, Mayberian OldSchool, Lázár Bros.) to solo artists (Benedek Szabó, Noémi Barkóczi, Ohnody). This year absolutely stunning foreign performers will add a spangle to the open-air concerts: the Budapest debut of Alasdair MacLean, frontman of the British group The Clientele, one of the defining dreamy indie pop bands of the 2000s, is an outstanding event, but also guaranteed to put a springlike spin on our mood is the excellent indie folk American songwriter Jaye Bartell, the marvellous Canadian indie folk band Great Lake Swimmers, and the British scratch-garage rock musician, Willie J Healey, the neopsych songwriter Tess Parks, also representing Canada, and the post-rock band Picastro.

AMORPHOUS REALITY Glasswork is perhaps less in the spotlight in Hungary: to counterbalance this the Budapest Spring Festival has joined forces with the Hungarian Glass Art Society to present a large spring show. The society was founded in 1996 with the aim of presenting in a professional context, to the public and the art market, the works being created in various branches of glass art. Glass is special: objects enclosed in the material remain visible, and through them a new, now immutable reality with a transparent medium comes into being. Glass art is characterized by extreme diversity, and we can ascribe enormous meaning to it, while the requirement for high quality craftsmanship, technological skill and expression can be found in all objets d'art. The Hungarian Glass Art Society is active and recognized on the international front too: as well as the show in the Tér-Kép Gallery, it is presenting the most recent works by society members in the Frauenau Glass Museum. (The exhibition is on view between 9 April and 8 May.)

Péter Botos: Sphere Cross

PROFUSE POP SPRING

Works by Verdi, Ponchielli, Arban and Respighi Conductor: Gábor Hollerung

THE PAGANINI OF THE TRUMPET “Sergei Nakariakov plays the trumpet the way the rest of us breathe – if we're lucky,” runs the praise from the San Francisco Chronicle, quoted on the Russian-Israeli musician's home page. The trumpet virtuoso Nakariakov is often dubbed by the name in the title of this article, and at other times his sensitive, velvety tone earns him the moniker “the Caruso of the trumpet”. He is one of the busiest musicians on the instrument, and in concerts alternates between the trumpet and the bugle with elegant simplicity. The secret is merely that “if somebody plays an instrument, they should play from their heart” – at least that is how he summed up his creed in a previous Budapest interview. In his concert in the Liszt Academy, with the Dohnányi Orchestra Budafok conducted by Gábor Hollerung, he leads the public to sunny Italy: he'll be playing Ponchielli's rare Trumpet Concerto in F major with a showpiece by Arban, The Carneval of Venice. The orchestra frames this within the overture from Verdi's historicalpolitical opera I vespri siciliani, and a symphonic poem by Respighi almost impressionistic in its use of colour, The Pines of Rome.

SERGEI NAKARIAKOV Photo: Thierry Cohen

April 3–19 Akvárium Klub – Terrace

April 9 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

BARNABÁS KELEMEN (VIOLIN) AND PÉTER NAGY (PIANO) IN CONCERT

LEARNING TO BE SLOW

Works by Beethoven

SLOW LIFE / Krisztina Erdei's project

Initially Carl Honoré's book In Praise of Slowness was ridiculed – and for decades so it remained in the West, while in the East, keen to imitate, folk continued to live life in a spin. In recent years though, things around us have speeded up so much, that more and more people are beginning to think that Honoré was right. Slow Budapest formed in 2012 as an initiative dealing with the challenges of the accelerating world, and its aim is to draw attention to overdrive, and to popularize a slower way of life that strives for balance. The exhibition Slow Life seeks alternative, feasible life strategies to the accelerated tempo of modern life, partly presenting already functioning solutions, alternatives, and groups from life hacks through environmentally aware solutions to the microfarms of “balcony peasants”. Most of the exhibited works are artistic statements, visions presenting alternatives via artistic means and with the aid of media such as objects, documentation, video, and performance. (The exhibition is on view between 9 April and 23 August.)

BUDAPEST ART WEEK THE FRAMED CITY

REFINED CHAMBER MUSIC The art of Beethoven, who was born 250 years ago, plays a central role in the Budapest Spring Festival, and the concert by Barnabás Kelemen and Péter Nagy draws on the cream of his chamber music, striving for completeness in the sense that they choose the first, the middle, and the last of the composer's ten sonatas for violin and piano, thus showing the best of Beethoven's chamber music output in his great creative periods. This refined programming comes as no surprise. Both artists are known for their penetrating interpretations, and both are excellent teachers – teaching not only at the Liszt Academy in Budapest but also in music academies in Germany: Kelemen in Cologne, and Nagy in Stuttgart. Another thing they have in common is the high standard to which they pursue chamber music. In the case of the violinist suffice to think of the Festival Academy, where year by year he plays with the foremost musicians in the world, and the pianist regularly partners musicians such as Leonidas Kavakos and Kim Kashkashian.

While the countdown to Budapest Art Week is ticking away until the event opens, a couple of impressive numbers to highlight the best of last year: 74 venues, 95 exhibitions, 102 programmes, 15 000 visitors, and 276 000 steps. This year's Budapest Art Week, now in its fifth edition, is a six-day series of events where we can encounter all the actors in the art world that encompasses works in the broadest range of styles. A muster of artists, art historians, curators, gallery owners, museologists, and naturally the art-loving public at large, enables us to move even closer to art, to peek behind the wings through guided gallery tours, talks, discussions, and workshops. As well as the many exhibition openings timed for Budapest Art Week, film premieres and music add a sparkle to the programme. With an eclectic and diverse range of things on offer, visitors can profit from taking time to browse through the rich programmes of the galleries and museums participating in the event.

BUDAPEST ART WEEK

SLOW LIFE

April 14–19 Budapest galleries and museums

BARNABÁS KELEMEN

April 8 | 6 pm Ludwig Museum – Contemporary Art Museum

TON KOOPMAN / Photo: Hans Morren

PLAYING ON HISTORICAL INSTRUMENTS – A SPECIAL TREAT

In Ton Koopman's long career he has visited Budapest several times as both harpsichordist and conductor. One of the most excellent exponents of historical performance, this time he will arrive with the Amsterdam Baroque Orchestra which he founded in 1979, to play for us Handel's rarely performed Resurrection oratorio. You set up the Amsterdam Baroque Orchestra forty years ago, when playing on historical instruments and the authentic baroque performance practice was no longer a novelty. Later you had your own choir. What was your aim in founding these ensembles? By then the Musica Antiqua Amsterdam had existed for ten years, and I felt there was a need for an ensemble that was “more international”. Most of the members of the earlier one were Dutch, but on the basis of recordings I had the impression that early music was being made at a higher level in England. So I gathered Dutch, French, English, and Italian musicians. I thought it was important to mix the nations like this. In 1992 I felt it important to have my own choir for concerts and recordings, and that's why I founded the Amsterdam Baroque Choir. Do times change? When I started to strike out on my own track, Nikolaus Harnoncourt and Gustav Leonhardt had been working for some time, but even then it was a special treat to see

anyone actually hold an authentic instrument. Today many young people all over the world study historical performance practice at university level. Not just the technique, but the language too. They understand the Baroque beyond just the rules, and are able to play from the heart. I can choose from many more outstanding musicians than fifty years ago. It's unusual that you are playing not Handel's Messiah but one of his youthful oratorios, La resurrezione. There were many possibilities for works to perform at Easter, including the St Mark Passion, for which I compiled the music from Bach's works to the extant text, but in the end we decided to do something completely different. In this operatic oratorio all of the compositional strengths of the 23-year-old Handel are present, including his keen sense for dramatic expression. The plot is restricted to a limited place and time, but the story of Jesus's death and resurrection, in which Lucifer too appears, is depicted with dramatic music full of feeling, with exciting orchestration. At the premiere in 1708 Arcangelo Corelli and his orchestra played, Handel played

April 8 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

the harpsichord, and in spite of the ban, a woman sang the role of Mary Magdalene. The pope would not stand for that, so at the second performance a castrated male singer took her place. The public would do well to discover this rarely performed work! How did you select the singers? Yetzabel Arias Fernandez, the soloist for the role of Mary Magdalene, has worked with me many times, and the choice was self-evident. For the others, the criterion was that they should be able to feel at home in the style, one dissimilar to those we usually work with. I like working with people who have never met me, or only rarely.

TON KOOPMAN AND THE AMSTERDAM BAROQUE ORCHESTRA

Handel: La resurrezione

An angel: Paola Valentina Molinari Mary Magdalene: Yetzabel Arias Fernandez Mary of Cleophas: Chiara Brunello St John: Tilman Lichdi Lucifer: Renato Dolcini

“I remember when in the mid-1970s Nikolaus Harnoncourt performed the St John Passion with the Concertgebouw Orchestra, and we didn't warm to it at all.” You had an unusual performance called Earwig. This was the first part of a series you started with your actormusician-performance artist daughter Marieke, with the aim of getting children interested in the world of classical music. Why do you feel it important to address the public so directly? As I see it, the younger age-group has a greater need than anybody of the music of the 17th and 18th centuries, because it is closer to their world than the florid Romantic period. Of course, they are not the only ones to come; a variety of age-groups are present at the concerts. Are historical instruments necessary to perform Haydn, Mozart, and Beethoven too? Historical instruments are very important for the music of Bach and Handel. Attitudes changed slowly. I remember when in the mid-1970s Nikolaus Harnoncourt performed the St John Passion with the Concertgebouw Orchestra, and we didn't warm to it at all. Then slowly, we got used to it. My experience is that modern symphony orchestras like very much to play baroque and classical music on their modern wind instruments and metal-strung string instruments – in the most authentic way possible. These are both my field. Several times, it happened that I conducted the St Matthew Passion in one and the same concert hall with a modern orchestra and with my baroque ensembles too. Today there are more and more young musicians trying to get to know both new and early instruments, and playing wooden flutes and natural horns in modern orchestras. But a genuine orchestra of early instruments is a very special thing! Péter Varga

THE EDITOR RECOMMENDS PASSION TO THE END OF TIME In Bach, you can find an exception for everything, goes the saying. It is possible that he aimed to compose for eternity when as a Lutheran composer, he set the entire Latin text of the mass in such a way that it would be impossible to perform within an act of worship in a church. It seems that towards the end of his life, the German composer tried to sum up everything he knew about composing, and perhaps the most suitable thing to take as a starting point was a well-known but somewhat abstract text. Conductor György Vashegyi once said that he became a musician because of the St Matthew Passion. Vashegyi and his outstanding ensembles, the Orfeo Orchestra and the Purcell Choir, will perform another Bach work worthy of being known in all its detail, the Mass in B minor. April 17 | 8 pm St Stephen's Basilica

THE ORFEO ORCHESTRA AND THE PURCELL CHOIR

Bach: Mass in B minor, BWV 232

Featuring: Joanne Lunn, Réka Kristóf, Eric Stoklossa, Miklós Sebestyén – voice Conductor: György Vashegyi

KRISTINE OPOLAIS / Photo: Tatyana Vlasova

IT'S MAGIC WHEN SHE LOSES HER HEAD Latvian singer Kristine Opolais is one of the most sought-after sopranos of recent years. She likes Puccini's characters the best, and for her Madame Butterfly is the most complete woman, but she has problems with Tosca at the moment. She has given concerts of arias in Salzburg, at the BBC Proms, in Tanglewood, in the Musikverein in Vienna, and in Carnegie Hall. In a concert in Budapest she sings a selection of arias by Puccini, Verdi, Cilea, and Mascagni, and as transpires from this conversation: she says what she thinks. You consider yourself primarily an actor who can sing, rather than a singer who acts. That's almost strange to hear from an opera singer. For sure, it may seem strange, because in opera singing is supposed to be foremost, but after all we are talking about theatre, aren't we? I think it's important for an opera singer to be a good actor; it certainly is for me. I can express my feelings and thoughts through acting, and my voice helps me in doing so. If I manage to understand the character, my voice sounds better, but if there's a problem with the production or with colleagues, I don't sing well. You have an extraordinarily strong, almost ecstatic stage presence. Are you that passionate as a person? I am a stage animal. All my life I have tried to avoid being pigeon-holed. I take risks, and break rules. That's who I am, and it can't be changed. That is why I particularly like Puccini, because in his music there are no bounds.

The reason I don't sing Mozart is not because I don't like it (I think he too is marvellous), but because it restricts me. A certain technique and style is required of those who interpret his music, and I have my own ideas. I have sung Mozart, but the way I liked it. Not everyone liked it, but the audience did, and I wasn't interested if conductors and critics were less enthusiastic about it. So the problem is with musicians? The problem is the way we do opera, and it's a much bigger problem than in the golden age of opera. If someone starts to sing one or two roles, all the opera houses offer them a contract for that role, and this way the singer is typecast. Everyone avoids challenges. This way there is nothing new being created, performances become more and more boring, but I don't think I'm the first person to say this. We are losing the magic of opera, which we still had three decades ago.

April 13 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

KRISTINE OPOLAIS SINGS ARIAS

Excerpts from the works by Verdi, Cilea, Giordano and Puccini

Featuring: Jose Simerilla Romero – voice, Hungarian State Opera Orchestra Conductor: Gianluca Marcianò

Is this why you prefer to perform in an aria concert, as you are doing in Budapest? I'm giving more concerts these days, and the people who like me come. An aria concert is a bigger challenge, because with each aria I have to get under the skin of a new character.

“I'd only be willing to play Tosca if I could speak in person to the director.” What makes a good stage partner? Tricky question! Opera casting is gradually becoming a meat market. I have to say I was lucky, I've had good partners. I've never quarrelled with them, because all I want is to live for the moment, on the stage. I know a lot of tenors who sing to the auditorium, and hardly look at me, hardly act. Then I'm forced to imagine that instead of him there's a real actor next to me. Believe me, I've got a strong imagination! [laughs] A good stage partner is a good actor. It's rare for me not to touch the other in some way. And nobody has said Kristine Opolais is a bad partner. Opera singers are taught to control themselves, and to meet certain expectations. What happens to your voice if you lose control on stage? If you really lose yourself in the performance? The most successful performances are those where I lose my head completely. The ones with passion. I say to the audience, come with me, and they do. And they go crazy for it! That's magic. That's the magic of opera!

And if that doesn't happen? It's very difficult when a conductor wants to keep every note under control. That's not music. Music is about freedom. I'm talking about the highest quality opera singing here, of which there's less and less. It's rare to find a conductor who represents a truly high standard, who doesn't merely dictate, or worse, is lazy. Perhaps these are strong words, but it's ridiculous that everyone is scared of saying this. Two of your favourite roles are Madame Butterfly and Tosca, and you're singing from them in Budapest too. Can you say a few words about them? “Un bel dì vedremo” is a truly well-crafted aria, and I love Cio-cio-san. She is a true woman and mother. Recently I've been having problems with Tosca. Many believe that Tosca is a cruel monster, who kills Scarpia as if she killed someone every Sunday. Ridiculous! In act three it transpires that Tosca is hysterical, she's become unhinged. I don't like that character any more, because every production interprets her wrongly. I can't change this, because I cannot speak to the directors. I just receive messages from their assistants: “The director wants it this way, like this.” I'd only be willing to play Tosca if I could speak in person to the director, but if somebody wants something like that, people assume they're a difficult case. They don't need other people, just pawns, that's what it is. Máté Csabai

Photo: Hugo Glendinning

A MAN ON A WHITE HORSE In February, dancing history was made in Sankt Pölten in Austria: the leader of the DV8 company, Lloyd Newson, creator of the genre of physical theatre, reworked his emblematic piece Enter Achilles, 25 years after its original premiere. Before the piece comes to Budapest, we spoke to the Austrian director and choreographer about masculinity, homosexuality, and fearsome touch. In the preface to the 1995 premiere of Enter Achilles you asked: what does it mean to be a man? How would you answer that question today? It's a fundamental question. Not long ago, I literally bumped into a twenty-ish young man on a skateboard, and when I asked him to be more careful, he swore at me and zoomed off. In spite of the forty years difference between us, we both behaved like archetypical men. As a gay man I view masculine behaviour slightly differently, yet in certain situations I give similar answers to heterosexual men. The genesis of Enter Achilles took place when I was convalescing for six weeks in hospital after an operation. My male visitors – if they visited me at all – stayed for a short time, and gave me hardly any emotional support. And have men not changed at all since then? When Helen Shute from the Ballet Rambert spoke to me about the idea, I told her that I'd stopped working with DV8 since 2015 because although I had always wanted to make theatre about life, at a certain point I realized with a start that I no longer had any life because of all the travelling and performances. I was just coming out of the Rambert

studio when I found myself in the midst of a demonstration supporting Brexit. I realized that these men were no different from those about whom the piece was made 25 years ago. Clichéd masculine behaviour still exists today, even among gays. The new version is slightly different from the original: why did you change it? At a few points I felt that we had to move on. A new scene has been added: one of the lads goes into a pub with an England flag on his head. The red cross on a white background, the flag of St George, is a powerful, contradictory symbol in the United Kingdom. It throws up questions: where does patriotism end, and nationalism begin? Another new scene is when someone dances to the song I need. I wanted to show a moment when a man can be vulnerable, soft, playful. If others were present too, we wouldn't be able to see this. There's a wonderful book by Brené Brown, Daring Greatly, that I'd like to quote from: “My wife and daughters [...] they'd rather see me die on top of my white horse than watch me fall off. You say you want us to be vulnerable and real, but c'mon. You can't stand it. It makes you sick to see us like that.”

April 9, 10 and 11 | 8 pm Trafó House of Contemporary Arts

BALLET RAMBERT & SADLER'S WELLS: ENTER ACHILLES

A work by Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre)

Performed by: Richard Cilli, Tom Davis Dunn, Nelson Earl, Miguel Fiol Duran, Ian Garside, Eddie Hookham, Scott Jennings, Georgios Kotsifakis, Jag Popham, John Ross Music: Adrian Johnston Set: Ian MacNeil Lighting: Jack Thompson Creative assistant: Hannes Langolf Choreographer: Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre) and the performers Concept, director: Lloyd Newson (DV8 Physical Theatre)

That's a very powerful image: a man on a white horse. And particularly accurate, if you lead a dance company. After thirty years I was tired of always being in the saddle. Don't get the wrong idea: Enter Achilles doesn't attempt to pillory traditional masculine behaviour, but it shows what happens if a man stifles his emotions. One case happened in my family: I met a male relative, hugged him, and it was as if he'd had an electric shock. That's how unpleasant it was for him if another man touched him. If heterosexual men drink together, they watch a match, they hug and even kiss each other, but in another context touch becomes fearsome.

“It's not anger that interests me, but its nuances, levels, and how to portray them, make them believable.” What does it mean that the choreography is the work of you and the dancers? All the decisions are mine, but there are suggestions: it's a two-way process. Some give more to the whole, some less. Very often dancers invent moves instead of the

choreographer, who edits them at the end, but that's not fair to the dancers. I try to be honest, even on the playbill: the material from the dancers is there in the movement. What are the dancers in Enter Achilles like? Were you looking for types or characters when you selected them? We met masses of dancers with perfect technique, but I needed the kind of men we could meet any time on the street. Before reworking Enter Achilles we looked at six hundred dancers but only fourteen were suitable to work with. My work can be read like a book: every physical action can be assigned to an expression. It's not anger that interests me, but its nuances, levels, and how to portray them, make them believable. It's not the first time you've performed with your company in Trafó. I really like Trafó, the intimacy, the audience being so close to the stage. And although it's literally a question of centimetres getting the set to fit onto the stage, we do all we can, because the Hungarian public always watches our work with great passion. Tamás Jászay

SHOGHAKEN FOLK ENSEMBLE

THE BLUE SONGS OF THE CAUCASUS The PONT Festival brings the wonders of the world to Budapest, special musical, craft and gastronomical traditions registered by UNESCO as intangible cultural heritage. This time the treasures of the contiguous countries of the Caucasus, Georgia and Armenia, can be marvelled at, tried, tasted, and cherished in the memory. There will be rarities such as the best informed travellers do not often encounter. One of the most exciting Georgian novels of recent years, Aka Morchiladze's Santa Esperanza, in addition to its being a thrilling, absurd fiction, is that it has telling things to say about tradition, which in the form of an impenetrable web of taboos determine the lives of the inhabitants of this fictive archipelago in the Black Sea. One of these imaginary traditions is the “blue song” which only women may sing, only on the shore, with their faces covered. Naturally the utopias and dystopias of a society reveal at least as much about it as a documentary description of reality. But in the culture of Georgia, tradition is a very important pillar of identity. Not some practice banished into the past, but a natural part of everyday life, as in neighbouring Armenia. Typically, these are traditions that encapsulate the traces of thousands of years of living together with the local environment. The richness of form of Georgian calligraphy, the variety of the Armenian Kochari chain dance, or the various types of polyphonic singing, are unique signs of the diversity of the Caucasus. At the PONT Festival, the audience can hear

the latter in an interpretation by the Urmuli Quintet. A tradition that grew from secular roots and was later enriched with religious songs, even at first listening it has a hypnotic power (though in a different manner to the blue song in the novel), and at the same time, a universal validity. This vocal style can be traced back to the 8th century, and to this day functions as a way of building community, and covers every phase or the rural community lifestyle almost forgotten by the urban citizen – merrymaking, work, hunting, and burial. In fact, the golden records of Voyager space probes carry the message of the Chakrulo, a Georgian song, into interstellar space. The Chakrulo happens to be a famous drinking song, for in Georgia wine is at least as important as singing. Georgian wines, rich in tannins and matured for months in kvevri, handmade earthenware vessels, have been made for eight millennia, the oldest documented winemaking in the world, and the manner of production passes from generation to generation. It is no surprise that the drinking of wine, a fundamental pillar of national identity, has a special tradition

April 11–12 Várkert Bazár

related to it: the supra, a feast where plenty of toasts are given. The festival presents the making of kvevri wine with a film screening and wine tasting, and alongside this we can learn the tricks of making lavas bread, registered as Armenian heritage but actually popular throughout the region.

“In fact, the golden records of Voyager space probes carry the message of the Chakrulo, a Georgian song, into interstellar space.” The Armenian troubadour tradition is represented by the Shoghaken Folk Ensemble, using folk instruments such as the kamancha (knee violin), the zurna (the ancestor of the Hungarian tárogató), the dhol (a double-sided drum), and the duduk, a double reed instrument made of apricot wood and noted as a defining element of Caucasian folk music. During the day, members of the ensemble will present and teach the circular breathing technique necessary to play the duduk, and the basics of the Kochari chain dance, also listed as intangible heritage.

spite of having a smaller population. One of the reasons for their success is the very early declaration of the autocephaly (independence) of their churches, and the early development of literacy in their own language. This latter developed as an art form in its own right, and visitors to the festival during the day can try out Georgian calligraphy. The festival conjures up the region of the Caucasus with stage performances and concerts for children too, and in addition carpet-weaving and a gastronomical workshop provide a direct experience of the customs and beliefs of this region on the brink between Asia and Europe. To investigate the link between the Caucasus and Hungarian culture, no less a name is here to help than Márta Sebestyén. A Kossuth and Franz Liszt prize-winning singer, she is one of the artists who performed at the very first Budapest Spring Festival. With her performance of the folksong Szerelem, szerelem from the Oscar-winning film The English Patient she became world famous, and here she takes the stage with five outstanding musicians, including cimbalist Kálmán Balogh, and a respected exponent of early music, Judit Andrejszki, with a programme linked to the Easter festivities. Balázs Weyer

Armenia, the first country in the world to make Christianity a state religion, and Georgia, which can look back on a similarly long Christian past, retained their cultural identity even during Persian, Byzantine, Turkish, Russian and then Soviet rule, in

DAVID TRIPPETT / Photo: Gábor Valuska, Müpa

A WORK WORTH SAVING

Not many musicologists have the opportunity to prepare an edition of a hitherto unknown work for the public at large. In the output of nineteenth-century composers this kind of find is as rare as hen's teeth. David Trippett, a senior lecturer at the University of Cambridge, longed for this even as a young man. He finally realized his dream, and it is thanks to him that audiences at the Budapest Spring Festival can experience the only opera from Liszt's mature period. Sardanapalo did not need to be discovered in the strict sense of the word: the latest point at which we have evidence of its existence was when Peter Raabe catalogued Liszt's Weimar sketchbooks in 1911. Until then, no special importance was ascribed to the manuscript, though it had already been examined: presumably the sketchiness of the manuscript deterred researchers from further work. Liszt noted down on paper only as much of the music in his head as was absolutely necessary to give an indication of his ideas. The score contains pitches, rhythms, harmonies, and a few indications of instrumentation – although often this all appears illegible or overly fragmentary. While studying the sources for the Dante Sonata in Weimar, David Trippett noticed the sketchbook containing piano and vocal parts. “When I first opened the manuscript, I was struck by a beautiful aria for lyric soprano.” This excerpt so captured him that he began to work on the opera, which scholarly circles had at first considered unworthy of further study. In three years he made about fifteen fair copies for himself from the sketchy material, so that a score suitable for performance could be produced.

Naturally, there was no shortage of situations requiring special strategies to solve them. “Many details could not be read at all. I continually had to turn pages back and forth, to pick out the solutions from similar passages in the score.” Liszt saved himself the trouble of writing out every single repeated musical element, and these too had to be supplemented by the musicologists. The biggest problem was caused by the missing two acts of the piece.

“Without any more libretto Liszt had no chance of writing acts two and three of his opera.” One inauspicious circumstance was that the libretto of act one only came into being after many complications, and way after the deadline, and without any more libretto Liszt had no chance of writing acts two and three of his opera. Thus the title Sardanapalo covers one single act of music, and even that is unfinished. “The most likely

April 16 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

STAATSKAPELLE WEIMAR

Works by Mercadante, Rossini and Verdi Liszt: Sardanapalo Sardanapalo, King of Assyria: Airam Hernández Mirra, an Ionian slavegirl: Joyce El-Khoury Beleso, a priest: Oleksandr Pushniak Featuring: Female Choir of the Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos) Conductor: Giampaolo Bisanti

reason for its being unfinished is that the libretto for act two was still forthcoming, so Liszt could not know how he would begin. This would have determined exactly how much music would be necessary for the end of act one.” Trippett has adapted an earlier passage for the part in question. “This way, the score doesn't contain a single theme, harmony, or rhythm, that I invented as an editor – that is an extremely important criterion for me.”

Sardanapalo is a unique achievement both in Liszt's œuvre and in the nineteenth-century history of opera as a genre. The authorship of his youthful opera Don Sanche is still questioned by many; however, this music, in its sound and harmonic language, bears the imprint of the composer's own hand. At the end of the 1840s as conductor at the Weimar court, and earlier through paraphrases written for piano, Liszt certainly came into intensive contact with many contemporary operas, so anyone familiar with the styles of Bellini, Berlioz, or even early Wagner, can discover traces of them. “I hear in it the echoes of the most lyrical of Liszt's lieder, though it leans towards declamation too," added Trippett. This three-year process resulted not just in the original vocal score, because Trippett's main goal was for the work to be performable. “I thought that even if that one aria was

performed, then it was worth working with the manuscript. This music had to be saved!” He crowned his efforts by orchestrating the piece, which he did on the basis of Liszt's own indications and orchestral works, partly by dissecting the operas the composer knew and conducted in Weimar. The libretto acquired its current, well-groomed form in the hands of Marco Beghelli, Francesca Vella and David Rosen. Liszt was driven by a two-fold motive when at the beginning of the 1840s he decided to compose an opera: partly alongside his career as a piano virtuoso he wanted to establish himself as a composer, and partly he wanted to show himself as a reformer of the genre. After a long time searching for a topic, in 1845 his choice fell on Byron's tragedy Sardanapalus. The opera was to have been premiered in one of the cultural capitals of Europe (Vienna, Milan, Paris, or London), but this remained nothing but a plan. In 1851 Liszt buried the piece definitively in his writing desk. Over a century and a half of silence was broken with the world premiere in Weimar in 2018, and this year finally in the composer's homeland we can hear the premiere of this work so unworthy of oblivion. Fanni Molnár

THE TRAGEDY THAT EVERYBODY WANTED TO SHARE IN George Byron's tragedy Sardanapalus proved to be an inexhaustible source of inspiration for nineteenth-century composers. Written in 1821, the most notorious adaptation of the work is the cantata with which Berlioz won the Prix de Rome in 1831, after repeated unsuccessful attempts. The inspiring power of the source work remained unbroken: not counting Liszt's work, between 1844 and 1882 we know of no fewer than seven operas made from the drama. In 1901 the Conservatoire in Paris had a new libretto made from it, so in that year young composers (of whom the only familiar name is that of Maurice Ravel, who did not win the prize) could once more enter the competition for the Prix de Rome with a cantata on Sardanapale.

LAWRENCE BROWNLEE / Photo: Shervin Lainez

A NEW GOLDEN AGE

Nine successive top Cs: that's what anyone who buys a ticket for one of the Budapest Spring Festival's most keenly awaited concerts can hear. Arias by Donizetti, Bellini, Rossini, and Verdi are heard in a context which is far from ordinary: excerpts from the operas are sung by two recognized exponents of bel canto, one Afro-American singer and one Chinese, alongside Klára Kolonits and the Hungarian State Opera Orchestra. He follows in the path of models such as Leontyne Price and Grace Bumbry, Jessye Norman and Willard White, AfroAmericans who became world famous opera stars. It was no easy path for Lawrence Brownlee from the church of his birthplace in Ohio (where he sang as a child) to being one of the leading exponents of bel canto, and a regular guest in the most famous opera houses in the world. “There were lots of singers in our family, so music surrounded us from the start, and played an important role in my life,” he said in an interview, recalling his childhood. In spite of this, he originally set out to be a lawyer, and only in his teens did he take the advice of those telling him to have a go at being an opera singer. “My father was of the opinion that every son should do better than their father. Born in 1945 in Georgia, he grew up in the shadow of slavery and the segregation laws. He knew his place in society. I always felt the weight of all the things he couldn't do, and all the freedoms I have in comparison,” he said to the British daily paper The Guardian.

His career began in 2002 as Count Almaviva in The Barber of Seville on the stage of the Virginia Opera, and five years later he appeared in the same role at the New York Metropolitan. It's been his favourite ever since. “For me this is the most complex Rossini role, and is very demanding in terms of acting too, not to mention the closing aria. Every time I sing this role, I am filled with satisfaction,” he admitted. The audience of La Scala, Milan admired him in two other Rossini operas (L'italiana in Algeri, La Cenerentola), and viewers in the Met applauded him in Bellini's I puritani. In 2014, he and two world-famous colleagues Juan Diego Flórez and Javier Camarena were dubbed the new “three tenors” by The New York Times, showing that the three of them “represent a new golden age in the world of high male voices and in the singular thrill of their top notes”. Brownlee and his Chinese colleague have made a selection of virtuoso bel canto arias: we can hear excerpts from Bellini's

April 19 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

LAWRENCE BROWNLEE AND YIJIE SHI SING ARIAS Excerpts from the works by Donizetti, Bellini, Rossini and Verdi Featuring: Klára Kolonits – voice, Hungarian State Opera Orchestra Conductor: Antonello Allemandi

most popular operas, from Norma to La sonnambula, from Rossini's La Cenerentola and from several works by Donizetti, including L'elisir d'amore and La favorita. The programme also features this latter composer's famous and famously challenging aria “Ah!, mes amis” from La fille du régiment, which contains nine successive top Cs. “I'm not saying it's easy, but it's not the most complex aria I have to sing,” said the tenor. “If you have a stable top C, then it's not too difficult.” Finally in the second half of the evening, we hear excerpts from works by Verdi.

“I can't change who I am. I am a very proud Afro-American man, who's not too tall.” A recurrent question in the interviews with Brownlee is how far his skin colour represents a drawback in the opera world, where basically there are white singers on stage even if the character (Otello, for instance) is not white. “I am sure that race has been the reason for my not being hired sometimes,” he said in reply to a question from MusicWeb International. “A long time ago my father told me: 'Worry about the things that you can control'. I can't change who I am. I am a very proud Afro-American man, who's not too tall. Others have had weight, or other things that kept them from getting jobs. I think the social climate towards race has improved significantly though. Every day, we see much more diversity

in society, so people are more accepting now of seeing African-Americans on TV and in the movies, playing leading romantic roles opposite people who are not the same race. The fact that I have been fortunate to sing many roles and in many theatres, I believe shows that it is much less of an issue now. I am very happy to see how it develops.” In the concert the American singer will be partnered by a Chinese tenor, Yijie Shi, who started his studies in his birthplace, Shanghai, then continued in Tokyo and Graz, to then win the International Ferruccio Tagliavini Singing Competition in 2007. A year later he debuted in Pesaro in Rossini's opera Il viaggio a Reims in the role of Belfiore, following which in the same place he sang the title role in the same composer's piece Le Comte Ory. His career is hallmarked by venues such as the Accademia Nazionale di Santa Cecilia in Rome, the Maggio Musicale in Florence, the Deutsche Oper in Berlin, the Opéra de Lausanne, La Fenice in Venice, and the Teatro Comunale in Bologna. In the Metropolitan in New York he debuted in Rossini's Armida, in the Vlaamse Opera in Antwerp he sang Tamino in The Magic Flute, and in Shanghai he sang the Duke in Rigoletto. Most recently Berlin opera goers have been able to hear him as Count Almaviva, and Madrilenos in Lucia di Lammermoor, but his name is familiar to the Hungarian public too, because in last year's performance of The Land of Smiles he played Prince Su-Chong. Leonóra Mörk

MAKÁM / Photo: Marcell Krulik

THE POWER OF CHILDHOOD

A Renaissance man with an orchestra – Zoltán Krulik, leader of the Makám orchestra, has always worked in the zones between the arts. Since the 1980s the band has been the internationally renowned Hungarian ambassador for world music, their various periods are united by a search for tradition and modernity, for ancient unity and harmony. In an evening called Mamilula, via songs, prose texts, poetry, and photographs, there takes shape a story that begins some time in the 1950s and stretches into the 21st century. In Makám there is a kind of musical continuity from its beginnings in the 1980s to the vocal pieces and the poetry settings, and yet primarily it's diversity that enthrals the listener. You have tried your hand at almost every branch of the arts, and you have even written several books. Perhaps that is why I became a musician relatively late. In my twenties I was interested in everything: painting, poetry, music, and I worked with everything too. There are still some unburned pictures in the cellar, and some unburned poems in my desk drawer – because I burned most of them. To this day I keep a high-flown analysis György Petri sent me of one of my quatrains after I'd asked his opinion on it, explaining why it was bad, but he added that another two of my poems I should definitely send

to the literary weekly Élet és Irodalom. Then the decision slowly ripened within me: I have to do music, that is my calling. What drew you to music? At the time I was mostly excited by beat music: the Beatles, the Rolling Stones, Led Zeppelin, Jimi Hendrix. He was my idol, left-handed, just like me. You spent your youth in Galla, Tatabánya, and Pannonhalma [in western Hungary], then came Budapest. I came to Budapest in 1971, and experienced masses of things, but mainly film. That was when my current film mania started, and my wife and I still go to the cinema every week.

April 14 | 8 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

MAKÁM: MAMILULA Featuring: Sári Bede, Szilvia Bognár, Klára Korzenszky, Irén Lovász, Ági Szalóki – voice, Zoltán Rátóti – prose, Endre Juhász – oboe, duduk, János Vázsonyi – saxophone, Zoltán Mizsei – voice, piano, Zoltán Varró – drums, percussion, Martenica Dance Ensemble The members of Makám: Bori Magyar – voice, Barbara Kuczera – violin, Dávid Eredics – clarinet, kaval, saxophone, Zoltán Krulik – voice, guitar, László Keönch – throat singing, drums, cajon, udu, darbuka, Attila Boros – bass guitar Dramaturgy: Boglárka Cziglényi Concept: Zoltán Krulik

Unusually, this didn't involve filmmaking, although a film was made about the Makám orchestra. On a tour in Benelux countries, in The Hague we saw street musicians and performers, and we stood there with them too. Then we tried making street music at home, and interestingly the police didn't harass us about it. The film director Pál Zolnay (who we'd already collaborated with in a literary TV show, and whose film Photography had a huge influence on me), came walking by just where we happened to be playing. That experience led to the 1986 film Street Musicians, which was quite good for publicizing Makám here in Hungary.

“Mamilula is a symbolic reference to the mother from whom we separate, [...] there's always a desire to return.” That was the start of a movement that a couple of years later became known as world music. You became internationally renowned participants, first as the group Makám and Kolinda, then as Makám. In the 1970s the group Kolinda were able to make their albums in Paris, then Vízöntő travelled all over the world, and there was Gépfolklór too. As a matter of fact, we carried on in their footsteps. In Makám and Kolinda the leader of the band was Péter Dabasi, who was kind of a role model for me, together with Iván Lantos. Péter had a considerable network from his time in Kolinda, and when we got together we immediately got an invitation from the Netherlands. We set out with a one-month tour and an album recording, then over the years we were able to play in better positions in festivals. When the orchestra split up, we could carry that on in different musical worlds.

making music, I write, and I constantly swerve back to my childhood. Mamilula is a symbolic reference to the mother from whom we separate. Love affairs, work, music, are all in vain, behind them all there's always a desire to return. Fortunately I've found confirmation that there's nothing wrong with this. I'm reading Péter Nádas's book Shimmering Details, and he too is preoccupied by his childhood. In Indian music too, there's a different relationship to time. I started to get interested in Indian music with András Kozma's help, and I studied with him for three years in the 1970s. That kind of spirituality was present in contemporary music back then. It is no coincidence that Makám formed at the same time as Amadinda, and (if we count the precursors) the Group 180. The various incarnations of Makám have absorbed everything from repetitive contemporary music, to the influences of Indian music and jazz, folk music, and even pop, and have moved from longer compositions to song forms. What does the evening comprise? The focus is on my book of prose, The Last Paper Aeroplane. I asked a talented young woman, Boglárka Cziglényi, to be the dramaturge for the evening, and she helped to put the material together. I selected the songs, though I let her advise, and I asked her to compile the prose texts so as to give a good rhythm to the programme. I consider it most valuable that she thinks in a completely different kind of dramaturgy to me. Csaba Bollók designed the projections – I worked with him earlier on various alternative theatre projects. I follow the chronology of Makám, we planned blocks, and I conceived how the evening should begin: Endre Juhász standing alone on the stage with a duduk, and playing that heartbreakingly sad Armenian instrument. Balázs Bihari

You like to play with time, and the Mamilula evening is no exception. I coined the word mamilula when I was just a couple of years old. Yes, there's the power of childhood for you. When I'm not

AKRAM KHAN COMPANY / Photo: Ben Hopper / Kat Hanula / Maxime Dos

CHILDREN OF WAR At the age of seven, nearly four decades ago, he dedicated himself to dance and theatre. In 2017 he announced that he would be retiring from performing, but this was far from the end of his involvement. Akram Khan, born in London with Bangladeshi origins, will be visiting Budapest with his company once more after a long break, with a piece aimed at a younger audience. Akram Khan has had one of the most exciting careers in contemporary dance in the 2000s. As a child he encountered the Indian Kathak style of dance. He was thirteen when he was selected to participate in Peter Brook's monumental Mahabharata, which toured the world. This episode brought several life-lasting experiences: the starting-point for Khan's 2016 piece Until the Lions was also the Indian epos. Of Peter Brook, one of the defining theatre personalities of the 20th century, he recalls: â&#x20AC;&#x153;Spending all that time with Brook influenced me a lot. He showed me how to get rid of the fat, go to the essence of things.â&#x20AC;? After this Khan turned his attention to contemporary dance, and presented his first solo piece while in Anne Teresa De Keersmaeker's Brussels company Rosas, then in 2000 he set up his own group, the Akram Khan Company. A recurrent feature of his path as a choreographer is his thinking of the

in-betweenness of cultures: his collaborative partners include respected names such as Anish Kapoor and Hanif Kureishi. He has worked with several iconic figures of the western hemisphere too: he has danced with Sylvie Guillem, a living ballet legend, he had a joint performance with Juliette Binoche, and he has made a choreography for a tour by Kylie Minogue. Certain elements of his varied Ĺ&#x201C;uvre are familiar to Hungarian audiences too: now celebrating a significant anniversary, it is the fifth time the Akram Khan Company has been to Hungary, and this time it is bringing a genuine speciality. The world premiere of Chotto Xenos was held in Ipswich (UK) on 21st February, and the story stretches back into the past. This premiere was exactly two years after that of Akram Khan's most personal dance monologue, XENOS. This was the work in which the choreographer announced his retirement from performing as a dancer.

April 17 and 18 | 6 pm Müpa Budapest – Festival Theatre

AKRAM KHAN COMPANY: CHOTTO XENOS

The starting-point there was the story of an Indian soldier who lived at the time of the First World War, who suffered shellshock as a member of the British Indian Army: Khan tried to understand through his nightmares what war meant then to people, and what it means now. Xenos, the “foreigner”, the “other”: this is the legendary Other, whom we fear, instead of trying to understand him or her. We know the statistics: in the First World War, almost 1.3 million Indian soldiers served in the British Army, and on their return home they became “foreigners”. But what lies beyond the facts?

Performed by: Guilhem Chatir / Kennedy Junior Muntanga Set: Ingrid Hu Lighting: Guy Hoare Animation: Lucy Cash Artistic director, choreographer: Akram Khan Adaptation, director: Sue Buckmaster (Theatre-Rites)

“This is the legendary Other, whom we fear, instead of trying to understand him or her.” Chotto, or “little”: first Akram Khan made a version especially for children of his production DESH (premiered in 2011), entitled Chotto Desh. The spectacular solo dance amazed thousands of children all over the world, and Sue Buckmaster, who adapted the original choreography was sure that “Chotto Desh will inspire children to think about their own stories.” Personal history is the key to understanding Chotto Xenos too. As a father of two children, Akram Khan believes that it is important that the next generation should be aware of the story of the Other. That there are many different truths beyond text books, and that art is the most effective means for bringing these to the surface. Khan encourages parents like him to bring their children to see Chotto Xenos, if they want them to become critical, courageous, and sensitive adults. The director Sue Buckmaster conceded that the world war and colonialism does not at first sight seem a child-friendly topic. She saw her own task as creating a new version, retaining Khan's original choreography, but departing from it and adapting it for the way children think. She was aided in this by the overwhelming visuals dreamed up by video artist Lucy Cash. Another interesting point is that two outstanding dancers with different backgrounds and skills have learned the choreography, which each evening will be danced by only one of them. Guilhem Chatir, born in Toulouse, has worked with the great dancers of European contemporary dance, while Kennedy Junior Muntanga, who arrived in the UK from Zambia as a young child, has a promising career before him. We are in difficult times, and cannot necessarily be optimistically expectant of the future, but Chotto Xenos promises that there are people for whom and to whom to tell stories, and that it is worth doing so. Tamás Jászay

THE EDITOR RECOMMENDS REGIONS, TIMES, DANCES “I don't want people who want to dance. I want people who have to dance.” Perhaps we are not wrong to say that the credo of the Hungarian Dance Academy is not far from the words of George Balanchine. If we take into account the founding in 1950 of its predecessor, the Hungarian State Ballet Institute, it celebrates a significant anniversary this year, and in this spirit has conjured up a most colourful gala programme. The stage is taken by students of both ballet and folkdance: the former will dance Balanchine's choreography for Walpurgisnacht, not yet performed in Hungary, while the latter will dance a selection from contemporary folk dance choreographers, such as the Pannon Fresco, Gábor Mihályi's iconic work. The block presenting dance students from Istanbul, Dresden, Ljubljana, and Cannes promises to be an extra special treat. Because dance knows no borders, either in space, or time. April 7 | 7 pm National Dance Theatre – Main Auditorium

THE GALA SHOW OF THE HUNGARIAN DANCE ACADEMY Performed by: ballet and folk dance students of the Hungarian Dance Academy, and students of European ballet academies Music: Gounod, Philip Glass, Bizet, Mozart, Gábor Juhász, István Pál, Ferenc Sebő Choreographers: George Balanchine, Ayfer Zeren, Jason Sabrou, Filippo Jorio, Davide Bombana, Béla Ónodi, Szilvia Nemes, Zsolt Juhász, Gábor Mihályi

Women's destinies, the diversity of female existence, and the related stereotypes are depicted in The City of Marias, a multimedia passion play by Péter Novák and Erika Miklósa. This piece, which uses the works of the world-famous Argentinian tango composer Astor Piazzolla, will come to life in a special venue for the festival, the Market Hall in Rákóczi tér. During the rehearsals the two artists talked about harmony and life experience, archetypes, and the sacred and profane milieu of this building, built during the Austro-Hungarian dual monarchy. The City of Marias was created by two artists. With such a broad work process, is it a prerequisite for the creators to be in harmony as people? Erika Miklósa: Our relationship can best be compared to that of brother and sister. Péter and I are the same age, and in spite of having different family backgrounds, we grapple with very similar problems. Maintaining a good personal relationship is essential for a work of this scale. Péter Novák: Our friendship of several years, many shared experiences and conversations, led to Erika envisaging the idea of telling the story of a woman through Piazzolla tangos. Astor Piazzolla's only opera, María de Buenos Aires proved to be good raw material for us, because the story's specificity of space and topic meant that all we had to do was take the tangos from it, and complementing them with other works by Piazzolla we thought up the passion story of a woman, in which Erika is the main character, unusually not just in her capacity as a singer, but as a dancer and actor too.

Erika, you sang Piazzolla works years ago, indeed from that very opera, María de Buenos Aires. How far can your work then be seen as a precursor of The City of Marias? Erika Miklósa: In order for me to conceive the idea of creating a story like this, another ten whole years had to pass. I had to go through many experiences: adopting my daughter, and losing my father both shaped me, as it did when a few years ago I was asked to deal with the topic of violence against women. I drew on my experiences from those years and put them into the piece. I too am the Marias, with my sorrows, my joys. What you are saying makes me think that for you, the rehearsal process was also intensive therapeutic work. Erika Miklósa: It triggers a great many emotions in me, which in many cases are not easy to face. With this piece I go through a process of purging, and sometimes I cannot even look at the libretto for days.

ERIKA MIKLÓSA / Photo: László Emmer

A CATHARSIS EVOKING SORROW AND JOY

April 18 and 19 | 8 pm Rákóczi tér Market Hall

THE CITY OF MARIAS – premiere

Staged concert based on the works by Astor Piazzolla Performed by: Erika Miklósa, Csaba Debreczeny, Péter Novák, Mezítlábas Zenészek Musical director: Katalin Koltai Set: Péter Horgas Costumes: Rita Velich Choreographer: Dorottya Ujszászi Director: Péter Novák

Péter Novák: How wonderful, to hear that just before the rehearsal! [laughs] One of the most important elements that organizes the story of the performance is the passing of time itself. We follow the fate of the Marias from birth to death: how they exist in the world as children, then young women, how they are affected by love, how their children are born, and how they pass away. Meanwhile we portray dramatic archetypes such as the physically abused woman, the lonely single girl, or a woman struggling with sickness. In the performance we follow the stations of the passion plays, and over fourteen song-scenes the diversity of a woman's existence is presented to the audience: how the female sex is rich in ideas, colour, and emotional characteristics, yet their social status is weighed down with shocking stereotypes.

“I was a witness to how they dealt with not just the goods, but with feelings sold as goods.” Not only is the venue of the performance avant-garde, but it conveys powerful metaphors. How did your choice fall on the Rákóczi tér Market Hall? Péter Novák: We wanted to conjure up the powerful theatrical effect of the old passion plays, and in order to do that we

needed an unusual venue. Perhaps not everyone knows that in ancient times, the first Christian churches were made out of Roman agoras, market places. The Rákóczi tér Market Hall is the mystery of the everyday, its groundplan forms a cross, and it has an almost sacred aura about it. Not to mention the fact that I grew up there; I remember the vendors by name, and where the cars lined up, where the streetwalkers stood, and where the pimps played cards. I was a witness to how they dealt with not just the goods, but with feelings sold as goods. We couldn't have found a better venue for this profane passion story if we'd tried. Piazzolla's tangos are brought to life by the Mezítlábas Zenészek. Was that an obvious choice too? Péter Novák: Kati Koltai's group had adapted Piazzolla's vision earlier too, quite entrancingly, and I chose them to get that effect. In the Market Hall, the audience will hear an augmented line-up of their band, which however retains its chamber music nature. We are preparing rather an intimate performance, but one which embraces all the arts, in which alongside music a significant role is given to dance, world literature, and performer presence – it's a mini opera, if you will. Erika Miklósa: We invite the audience to a performance which is deep, yet full of humour, one week after Easter. We hope there will be catharsis! Rozi Fodor P.

THE MARKET SQUARE THAT SURVIVED IN SPITE OF EVERYTHING The Rákóczi tér Market Hall has its full share of fateful historical events: the basically functional iron-frame building bears the traits of historicizing architecture, and was opened in 1897 (the second of the large Budapest halls), but by 1936 its turnover had fallen so much that there was talk of closing it or turning it into a swimming pool. In the end, neither plan came to fruition, but a full half-century later, in 1988 the entire building was consumed by fire, and this nearly sealed its fate. The ruins were not dismantled; instead, the hall was renovated according to the plans of György Tokár and György Hidasi, and in 1991 it opened once more in its former glory. Ever since has enjoyed an unbroken renaissance as the eponymous institution of the “Csarnoknegyed” – the Market Hall Quarter.

The music world in 2020 has Beethoven fever: festivals, concerts, and other events celebrate the 250th anniversary of the composer's birth. And what need does Beethoven have of this? None whatsoever. The more important question is: what could we do without him? Division of Beethoven's work into periods has often prompted heated debate among musicologists, because in his case we find significant stylistic changes in his œuvre. It's important for us to understand that at the turn of the 18th and 19th centuries, there was almost a complete paradigm shift in art. This did not happen with a sudden bang after Beethoven's death, with the end of the classical period and the beginning of the romantic. If we compare his œuvre to that of the other two Viennese classicists, Haydn and Mozart, it is striking that the number of compositions is drastically lower: while Haydn wrote over one hundred symphonies, and Mozart nearly fifty, Beethoven wrote nine. Beethoven makes it known that he is original, unrepeatable, a one-off, and he refers to himself using a word that we rarely encounter in the case of Haydn or Mozart: he is an “artist”! He tirelessly seeks out opportunities for renewal and

will brook no compromise. He does not seek to pour forth pieces, but wants to create a major work: for instance, he seeks how to express the most with the meagrest of means. Suffice to think of the famous rhythm of the Fifth Symphony, “fate knocking at the door”, which runs through the entire movement, indeed, weaving the entire work into an organic whole. It is an expressly modern, progressive idea, so we shouldn't be surprised that at the concert on 17 April by the Hungarian National Philharmonic conducted by Zsolt Hamar, alongside a work each by the twentieth-century Italian avantgarde maestro Luciano Berio and the young Hungarian composer Máté Bella, we find a Beethoven opus – considering the initial letters, there can be no doubt who this excellent programme was built around. Stylistic change and diversity is especially noticeable in his string quartets, a genre that he worked in throughout his life.

ACCORD QUARTET Photo: Vivien Naomi Photography

BEETHOVEN THE PROGRESSIVE

April 9 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

BARNABÁS KELEMEN (VIOLIN) AND PÉTER NAGY (PIANO) IN CONCERT

Works by Beethoven Pieces in the middle period speak in an utterly individual musical language, and the late quartets use devices that were not heard earlier: in their means of expression they are extreme but also intimate, personal compositions. Festival audiences can encounter a work each from these stylistic periods in a performance by the Accord Quartet, an experimental group who formed in 2001: on 14 April they will play the Op. 74 E flat major (“Harp”) Quartet, whose heroic character analysts often compare to the Fifth Symphony mentioned above. The other work to be heard in the Accord Quartet's programme, the Op. 132 A minor String Quartet stretches expectations of form and genre to the limit, even by virtue of having five movements, and the central movement of the work, the Lydian mode Heiliger Dankgesang is one of the most intimate, most sincere pieces of music of all time.

“Beethoven makes it known that he is original, unrepeatable, a one-off.” The beginnings of modernism and Romanticism can first be felt in Beethoven's mature period, and the best examples are to be found in his piano works. The extravagant South Korean pianist Yi, who last year dazzled the audience with the Goldberg Variations, now arrives in Budapest on 13 April with Beethoven works, and with a selection from this very period: the experimental C sharp minor Piano Sonata “Quasi una fantasia”, which thanks to the music-loving poet Ludwig Rellstab has become known by the tag Moonlight, the tragic D minor Piano Sonata christened The Tempest, which clearly trod a new path, and the Eroica Variations, which Beethoven himself told his publisher were something “completely new”. Talking of sonatas, let's not forget the works for violin and piano either: this was another genre in which Beethoven created pieces of lasting value. On 9 April Barnabás Kelemen and Péter Nagy play the composer's first, middle, and last works in the genre, and on 16 April we can delight in another two Beethoven sonatas performed by Ernő Kállai, founder of the Kállai Quartet and the leader of the orchestra in the Opera House, who perfected his skill in Juilliard, and a pianist often referred to as the “reincarnation of György Cziffra”, János Balázs: concert-goers can hear the Op. 30 G major Violin Sonata and the famously named “Kreutzer”, together with a work by Schumann. This continual searching for a path cannot be emphasized enough in the case of Beethoven. From time to time one hears the opinion that with one of the dotted-rhythm playful variations in the second movement of the Op. 111 sonata he actually invented jazz. Of course, put like this the argument

April 13 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

JI'S PIANO RECITAL

Works by Beethoven

April 14 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

ACCORD QUARTET

Works by Beethoven

The members of the quartet: Péter Mező, Csongor Veér – violin, Péter Kondor – viola, Mátyás Ölveti – cello April 15 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

SÁRIK PÉTER TRIO × BEETHOVEN The members of the trio: Péter Sárik – piano, Tibor Fonay – double bass, Attila Gálfi – drums April 16 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

ERNŐ KÁLLAI (VIOLIN) AND JÁNOS BALÁZS (PIANO) IN CONCERT

Works by Beethoven and Schumann April 17 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

MIKLÓS LUKÁCS (CIMBALOM) AND THE HUNGARIAN NATIONAL PHILHARMONIC

Works by Berio, Máté Bella and Beethoven Conductor: Zsolt Hamar

doesn't stand up, but for sure, more than one composer has indicated him as a guide, so indirectly jazz too has much to thank him for. And since the freshness of the interpretation is also an important factor, if we want to better understand the maestro of Bonn, we should attend the concert by the Péter Sárik Trio, where we can find essential pieces, themes, melodies from Beethoven's œuvre – in a jazz version. Péter Sárik's thoughts give a fine summary of the essential concept of his project: “it has many times been proved that truly great works stand not only the test of time, but when they come into contact with today's environment, they are born again, and create an effect as if they had just been written”. Endre Tóth