Egy soha meg nem valósult országgyűlési elaborátum – Opinio de Judaeis – – Az erdélyi országgyűlés elé terjesztett Opinio de Judaeis a 18. század kilencvenes éveinek zajos és zavarodott, diadalmas és sietős újra, ill. visszarendeződési folyamatában keletkezett (1791–1792-ben). A szakirodalom csupán néhány sornyi figyelmet szentelt a projektumnak1, holott sokkal többet érdemelt volna ennél, még akkor is, ha csupán reformtervezetről van szó, melynek megvalósítása elé a szokott erdélyi nehézségeken és kényelmességen kívül számos egyéb akadály is gördült. Az Opinio de Judaeisnek sem volt más sorsa, mint a hasonló, az azonos bordában szőtt, a kései felvilágosodás jegyében született elképzeléseknek és reformkezdeményezéseknek. Az alább elemzendő iratról már az első olvasat után megállapítható, hogy jellegzetes jozefinista szellemi termék, azaz egy olyan államrezon lecsapódása, amely még akkor is hat, cselekvésre serkent politikusokat, midőn az irányzat névadója, elindítója már nem ennek a földi birodalomnak boldogítására adja ki szigorú rendelkezéseit. A beterjesztők nem is lépték túl II. József és udvarának gondolatvilágát, nem kívánták meghaladni a józsefi állampolitika elméletét és gyakorlatát. Tegyük hozzá, amit a kor ellenállása elodázhatott, amit az uralkodó halála után a visszaállítással elfoglalt utódok eltöröltek, azoknak egy részét a későbbiek folyamán meg kellett valósítani, igaz, nem a néhai császár módszereivel, hanem csöndben, feltűnés nélkül. Az Opinio de Judaeis azonban mindvégig figyelemre méltó elgondolás marad, és az erdélyi rendek világképében történt elmozdulásról tanúskodik: a politikacsinálók (országgyűlési követek) ráébredtek arra, hogy az erdélyi zsidók életében változásokat kell eszközölni, olyan reformok kellenének, amelyek enyhítenék az eddigi nyomorúságos állapotokat. Ugyanakkor mindenki előtt világossá vált, hogy nem lehet visszatérni az 1781. előtti viszonyokhoz – azaz II. József rendeletei belenyúltak az erdélyi zsidóság életébe,
maradandó
változások
elindítóivá
lettek.
Más
szavakkal:
a
józsefi
reformelképzelések átértékelték a zsidó szerepét és helyét, hasznosságának megítélését a birodalom népeinek együttesében, a közvéleményt a pozitív hangsúlyeltolódások felé terelték, és megnyitották a polgárosodás határátkelőhelyeit egy addig szélre szorított és semmibe vett vallási és etnikai kisebbség előtt. 1
Trócsányi Zsolt: Rendi reformmozgalom Erdélyben (1790–1811). = Századok, 1979. 774; Moshe CarmillyWeinberger: A zsidók története Erdélyben (1623–1944). Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995., 120–122 Victor Neumann: Istoria evreilor din România. Timişoara, Ed. Amarcord, 1996. 95–125.
A császárra és közvetlen környezetére, benne nem egy áttért zsidó származású gondolkodóra (pl. Joseph Sonnenfelsre is) nagy hatással voltak azok a pozitív utópiák, amelyek még a század hetvenes-nyolcvanas éveiben fogantak meg Moses Mendelsohn (1729–1786) berlini köreiben. Különösen erős szellemi kisugárzást jelentett a zsidókérdés újszerű megközelítésében Christian Wilhelm von Dohm (1751–1820), az Über die bürgerliche Verbesserung der Juden két kötete, mely 1781 és 1783 között hagyta el a sajtót Brandenburg fővárosában, az akkor már világvárosnak készülő Berlinben. A mű legfrissebb elemzése magyar változatban is megjelent Jakob Katz avatott tollából.2 Tekintsük át röviden von Dohm eszmerendszerét. A porosz főhivatalnok von Dohm a németországi zsidókat polgárokként fogadná be a nem zsidó, keresztény társadalomba. Természetesen a jogok csak azokra terjednének ki, akik már hosszabb ideje élnek az ország területén, esetleg már itt is születtek. Nem vonatkoznék viszont az emancipálás a később vagy ezután érkezőkre. A jogkiterjesztés ilyen korlátok között az életkörülmények jobbítását célozná meg, a jogbiztonság növekedése csupán egy viszonylag szűk kör számára válna elérhetővé, törvényekkel körülbástyázott lehetőséggé. A hosszas egy helyben lakás révén ezek a zsidók amúgy is hozzáidomultak már valamennyire nem zsidó környezetükhöz, amaz (a keresztény többség) pedig viszonylag közelebbről kiismerhette, megszokhatta jövendő polgártársait. Vagyis elkezdődött a von Dohm által is óhajtott összecsiszolódási folyamat, amit a modern kor embere akkulturációnak és/vagy asszimilációnak mond. Az alapgondolat megfogalmazható társadalmi szerződésként is: a befogadásra szánt zsidó polgárok előtt szélesre tárják a polgárjogok tárházának kapuját, másfelől azonban ez a gesztus és velejárói a nagylelkű állammal szembeni kötelességek szigorú betartására kell serkentsék a befogadottakat. A kötelességek köre nem különböznék a közönséges, minden polgár számára előírt obligoktól. Ebben az összefüggésben a vallás és az (etnikai) eredet másodlagos szemponttá zsugorodik, vagyis az államrezon szempontjából magánvalóvá süllyed, partikuláris jeggyé válik, amellyel a hatalomnak nem kell túlságosan törődnie. A jogok megadása mellett von Dohm nem rejti véka alá racionalista megszorításait sem. Úgy vélekedik – még senki sem láthatta előre, miként is működik majd a gyakorlatban az emancipációs folyamat –, hogy a zsidóság a jogbővítésre mindaddig 2
Jakob Ktz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870. Fordította Pap Mária. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 63–86.
korlátolt lojalitással fog válaszolni, míg saját magát meg nem szabadítja azoktól a hagyományoktól, szokásoktól, a judaizmusban kikristályosodott belső intézményektől, amelyek Dohm és követőinek véleménye szerint útját állják a keresztény társadalomba való beilleszkedésnek. Ezek a szokások és tradíciók, a hithez kötött struktúrák egy jelentős hányada a felvilágosodás tanai szerint ellenkezik a józan ésszel (értsd: a nem zsidók közgondolkozásával), és akadályozzák a zsidók beemelését a befogadó társadalom rendjébe. Ha a paradoxonokat módfelett kedvelnénk, azt is állíthatnánk, hogy von Dohm a „türelmetlen toleránsok” közé sorolható. De igazságtalanok lennénk a történelmi tényekkel szemben, ugyanis von Dohm gondolatai, javaslatai a maguk korában ugyancsak forradalmiaknak tűntek. Kedvenc ötlete – melyet utóbb minden nyomába lépő nem zsidó, sőt olykor az ősöktől örökölt hitet elhagyó, kikeresztelkedett neofita reformer is fölkap –, hogy a befogadásra kiszemelt népesség foglalkozási körén is változtatni kéne. Az ún. zsidó mesterségek le- és kiszorítását célozzák meg. A kereskedelem és a kamatszedő, uzsorásbankári ténykedés megfékezése (= átengedése más kategóriáknak is) mellett, fiaikat, akár magukat is rá kellene venniök, hogy válasszanak végre kétkezi mesterségeket, maguk műveljék meg a földet, foglalatoskodjanak állattenyésztéssel. Apró birtokok vásárlására is engedélyt kapnának azzal a feltétellel, hogy orcájuk verítékével keressék meg kenyerüket, tehát szántsanak, vessenek, arassanak idegen (keresztény) szolgák, napszámosok, béresek munkaereje nélkül. Az egészségesebb foglakozási szerkezet, a társadalmilag jelentősebb hasznot hajtó átáramlás a termelő ágazatokba odavezetne, hogy a zsidóság minden nagyobb külső kényszer nélkül önmaga számolná fel addigi „befülledt”, „egészségtelen” koncentrációját az áruforgalomban és a pénzügyek katlanában. Az állam tehát éljen azzal a jogával, hogy polgárait a köz számára hasznos foglalkozások felé tereli, akár szelídebb, akár keményebb eréllyel is. Von Dohm és követői feltétlenül hinni akartak az állam mindenhatóságában. Az etatista szellem mondatja ki a reformerrel: az állam elosztó, irányító szerepe folytán a zsidóság mindenki előtt ismeretes alkotó energiái, ötletei, gyakorlatias szelleme, specifikus észjárása és lelki habitusa az országok hasznára és boldogságára fordítható, s ily módon az alattvalók általános jóléte gyarapszik. A racionalizmus és a felvilágosodás porosz híve hisz az emberi természet alapvető egységében, azt hirdeti, hogy a zsidók természete nem különbözik többi embertársaiétól,
éppen ezért az állami felsőbbség részéről kezdeményezett elgondolások, reformok – ha kellő eréllyel és okossággal alkalmaztatnak – a zsidókat jobb belátásra fogják serkenteni, megtörik az addigi ellenérzéseket és feloldják különállásukat, az idegenkedést a modern világtól. Felismeri, hogy a befogadásra szántak nem valamiféle velük született különös érzék, elrendeltség, nemzeti tulajdonság folytán váltak a kereskedelem és a pénzügyek jeleseivé, hanem ennek a kasztszerű tömörülésnek az okait a társadalomban és annak történetében kell keresni. Ők valamennyien a kényszerűség áldozatai, a történelem mostohasága erőszakolta reájuk ezeket a mesterségeket, a középkor szelleme volt szűkkeblű és kegyetlen hozzájuk. A „nem termelő elfoglaltságok” labirintusából vannak kivezető utak. A királyi tanácsos könyvében azt javasolja a kormányzatoknak, korlátozzák a kereskedői jogosítványok számát, egy meghatározott régión (tartomány, város) belül szabják meg a kereskedők számát; nyújtsanak adókedvezményt azoknak, akik hajlandók önként felhagyni az áruforgalmazással és más foglalkozásokban keresnek megélhetést, elsősorban a kétkezi munkát, a kézművességet vagy a földmívelést választják megélhetésük forrásául. A reformok első időszakában szükségesnek látszik a kényszerítő és kedvezményekkel kecsegtető intézkedések egyidejű vagy váltakozó alkalmazása, utóbb azonban – az emberi természet hajlíthatóságából következően – a zsidóknak is meg kell adni a választás szabadságát, lehetőségét. Természetesen ők is élni fognak a felkínált lehetőségekkel, egyenletesebben fogják megosztani erőiket, minden mesterséget űzni fognak, olyanokban is jeleskednek idővel, ahol ma vajmi kevesen vannak, avagy keresve sem találni egyet is közülük. Ilyen módon akadálymentesen elvegyülve az országlakosok között, szinte észrevétlenül fognak beilleszkedni a keresztény társadalomba, a nem zsidók ellenérzései pedig ugyancsak maguktól fognak elenyészni a zsidók láttán, hiszen emezeket magukhoz hasonlatosnak fogják tartani, vagyis megtörténik a tényleges társadalmi, emberi, erkölcsi befogadás. A felvilágosult állam nem mondhat le a maga sajátos eszközeiről e kérdés megoldása során. Az akciónak azonban meg kell nyerniök a zsidókat, mi több, magukban a Mózes-vallású új polgárokban ki kell alakulnia annak a meggyőződésnek, hogy a strukturális reformok, átigazítások a javukat szolgálják, az érdekükben történt, történik minden intézkedés. A mesterségek gyakorlását például engedélyezni kell: akár a céheken belül, akár azokon kívül (a legtöbb iparostestület, egyben vallási közösség, elzárkózott
felvételüktől) a zsidó mesteremberek a jövőben egészséges versengést támaszthatnak, kihívhatják a céhes ipart becsületes küzdelemre. (Csupán az emberi természet gyarlóságával, a kenyérirígységgel nem számol szerzőnk.) Von Dohm tanácsos, mint megfontol és körültekintő sakkjátékos, szem előtt tartva Moses Mendelsohn munkásságát, a zsidók várható ellenérzéseivel is számolva, nem esik a reformerek embert megvető buzgólkodásába. Kész engedményeket tenni az állami beavatkozás tekintetében. Időt kell engedi a hagyományos világból való kilépéshez és a modernitás világába való belépéshez, ugyanis a sietség több kárral, mint haszonnal járhat. A közösségi beléleti tradicionális jogi normái, intézményei, illetve az állam akarata között megteremthető egyfajta egyezség. Ebben az engedékeny közegben az egyének érvényesülési vágya erősebbnek bizonyul majd – a jogegyenlőség megadását követően –, mint a szorító és visszahúzó hagyományok egyre gyengülő ereje, kohéziója. Valamennyi nem zsidó racionalista változáshívő elgondolásában visszaköszönő eszmeként bukkan fel az a vízió, miszerint az egyéni érdekek előtérbe kerülése az a fordulópont, ahol a jogegyenlőség és az egészséges haszonszerzés kihívásai az emancipáció terein előnyösebbek lesznek, vonzóbbá válnak, mint a bezárkózás a gettók nyomorúságos hagyományaiba. Így például a gazdasági haszon érdekében lemondanak a sabbathi és más vallási ünnepek munkatilalmáról, feladják a magánélet és a kóser étkezési szabályok kizárólagosságát, amelyek eladdig a társadalom többi részének szokásaitól, rendjétől elválasztották őket. Mindazok a törvények, előírások, amelyek a hagyományok köréből ellenkeznek a gazdasági érdekkel, a haszonszerzés könnyebb módjával – elenyésznek, kivesznek, elsorvadnak. Az emancipáltak számára fontosabbá válik a földmívelésből, állattenyésztésből, a kézmívesség gyakorlásából származó jövedelem fenntartása, a műhelyek, manufaktúrák folyamatos üzemeltetése a közönség igényei és időbeosztása szerint,a katonai karrierhez pedig – melyből a zsidókat sem szabad kizárni, ha az ország védelmi képességét növelni akarjuk – elengedhetetlen a hadsereg reglamáinak betartása. 3 A zsidók – hangoztatja a filozófus rabbi, Moses Mendelsohn (1729–1786), a zsidó felvilágosodás, a haszkala atyja – társadalmi integrációja torz lenne kulturális felemelkedésük nélkül. El kell hagyniok tehát a számkivetettség hagyományos német zsargonját, a jiddist, és illenék megtanulniok tökéletesen az irodalmi német nyelvet (Hochdeutsch), vagy elsajátítani annak az országnak a művelt nyelvhasználatát, ahol élnek. A nyelvtanulás legfontosabb színtere az iskola, az újjászervezett, a tudományok és 3
Uo. 64–72.
a gyakorlati élet felé mutató, vezérlő oktatás, a felekezeti határokat átlépő iskolarendszer. Az új zsidó iskolát meg kell szabadítani a hagyományok kövületeitől, és a Talmud mellett azokra a technikákra kellene koncentrálnia az oktatásnak és nevelésnek, amelyek a modern társdalomba való beépüléshez nyújtanak érvényes menetlevelet. Ilyen körülmények közrejátszása folytán a Talmud megszűnnék az erkölcs, a tudás és az értékek kizárólagos forrásaként működni, új, gyakorlatiasabb szempontok szerint történne az oktatás és az ifjúság nevelése (Naphtali Herz Wessely (1725–1805) – korabeli zsidó reformer pedagógus javaslatai szerint).4 Minden programot – eredjen bár világi vagy zsidó körökből – egy alaptétel, cél köt össze: a folyamatos (át)nevelés, a „zsidók erkölcseinek polgári és emberi megjobbítása” (moralische und bürgerliche Verbesserung).5 A fentiekben ismertetett gondolatrendszer hatása, lenyomata, az előbbiek áttekinthetőségét nagyban nélkülözve, felfedezhető az Opinio de Judaeis szövegében is, melynek célkitűzései nem idegenek von Dohm eszmefuttatásától. Van azonban egy földrajzilag és időben is közelebbi forráscsoportunk, amely jelentős mértékben alakította az Opinio szerzőinek kérdéskezelését: II. József császár intézkedései, az uralkodása tíz esztendeje alatt született rendelkezések sora. 6 Ezekből jelentőségét és átfogó koncepcióját tekintve kettő emelkedik ki – mindkettő hosszú időre megszabta azt a reformeri pályát, amelyen a zsidók helyzetének megoldása mozgott, mozoghatott volna a következő évtizedekben. Az egyik az 1783-ban közreadott Systematica Gentis Judaicae Regulatio, a másik emennek 1786-ban kibocsátott, Erdélyre vonatkozó változata. A rendelkezés előírta, hogy a magyarországi zsidók egymás közötti és a mindennapi helyi vagy országos gyakorlatban szerepet játszó okmányai csakis a birodalomban használatos hivatalos nyelveken – lehetőleg németül, latinul, magyarul – szabad megszerkeszteni. Két év türelmi idő adatik a közösségeknek, amíg a kebelükből kinevelt szakértők elsajátítják az engedélyezett nyelvek helyes jogi-társadalmi használatát; azontúl minden jiddisül vagy héberül szerkesztett köz- és magánokiratot semmisnek és érvénytelennek nyilvánít a hatóság, e nyelveken még a bíróságok előtt sem lehet megszólalni. A héber nyelv használatát a zsidók korlátozzák az istentisztelet idejére. 4
Uo. 72–73. A közvélemény kései hazai visszhangjáról lásd következő írásunkat. 6 Legutóbb összefoglalta Angelica Schaser: Die Juden Siebenbürgens von 16. bis zum 18. Jahrhundert. = Südostforschungen (R. Oldenburg–München) 1990. Band II., 57–93. 5
A birodalmi összgyakorlatnak megfelelően, a zsidó ifjak is kötelesek nyilvános, engedélyekhez kötött magán-, felekezeti vagy az állam által fenntartott iskolákban elsajátítani a szükséges ismereteket. Hozzanak tehát létre a közösségek egy zsidó iskolaalapot a képzés érdekében, az ifjak kötelezően tanuljanak néhány évig ezekben az oktatási intézményekben. (Nem jelölték meg az előírt tanulmányi esztendők minimális terjedelmét, csak annak fontosságát hangsúlyozta a törvény, hogy négy esztendő múltával kizárólag érvényes működési jogosítvánnyal rendelkező levizsgáztatott tanítók tevékenykedhetnek az egyes iskolákban.) A császári hatóságok fenntartják maguknak a zsidó könyvek előzetes vagy utólagos cenzúrázási jogát. Az átnevelés hatékonysága érdekében, egy évtized múlva csak azok a zsidó fiatalok kezdhetnek önálló vállalkozásba, kereskedhetnek, űzhetnek bármiféle mesterséget, akik birtokában lesznek az engedélyezett iskolák hiteles végbizonyítványának. A zsidó tanulók bátran keressék fel a keresztény felsőbb iskolákat, sőt az egyetemek sem zárkózhatnak el felvételük elől. Bérelhetnek ugyan földet ettől kezdve, ám csak abban az esetben, ha azt maguk művelik meg. A mesterségek közül bármely zsidó bátran felcsaphat kocsisnak (!), előállíthat salétromot, gyárthat lőport, véshet pecsétnyomót. Minden mesterségben jártasságot szerezhetnek, a céhek belátására van bízva, ha felvesznek zsidó mestereket, inasokat és segédeket soraikba avagy szakmát tanulni. Ám továbbra is fenntartandó a bányavárosokba való beköltözés korábbi tilalma, mely elsősorban a só- és aranylelő helyek megközelítésére vonatkozik. Minden megkülönböztető jelzés viselése alól fölmentik az izraelitákat, mi több, még kardot is viselhetnek, mint a nemes emberek. Ám a nagylelkűség csimborasszója, hogy a zsidó férfiak díszére, a szakállhordásra nem mondanak nemet a törvényhozók, de javallják barátilag, hogy ettől is szabaduljanak meg egy olya korban, amely egy századra száműzte a divatból az arc szőrrel való elfedezését.7 A rendeletek azonban csupán írott malasztnak bizonyultak, nem került sor gyakorlati átültetésükre a mindennapokban. A Magyarországra vonatkozó regulatióból a későbbiek során néhány előírás mégis átszivárgott a társadalom életébe, míg az erdélyi 7
Magyar-Zsidó Oklevéltár. Budapest, 1980. XVIII. 345–347. 1787-től a császár rendeletben kötelezi a birodalom zsidóit német családnevek felvételére.
variáns holt betű maradt. Ezért is született meg II. József halálát követően, még a Lipót alatt összehívott diétán országgyűlési törvénytervezetként, vélemény formájában – opinióként az ismertetendő elképzelés. * Az előbbiekben jelzett ihletforrások álltak tehát az Opinio szerzőinek, szerkesztőinek – valószínűleg Bánffy György gubernátornak, az országgyűlés közigazgatási bizottsága élén álló elnöknek, illetve Teleki Lajos és Michael Fronius, a Kormányszék tanácsosainak – rendelkezésére.8 A beterjesztett vélekedés szerzői lényegében nem kívántak vadonatúj javaslatokkal fellépni, számukra már elegendőnek tűnt, ha az Erdélyben élő zsidóság viszonyait ténylegesen és megnyugtatóan rendezni lehetett volna a jozefinizmus gyakorlatias megfontolásainak szellemében. A szerzők szerint nem szükséges most, 1790–91-ben egy jottányit is előbbre lépni, még nagyobb szabadságokkal kecsegtetni a jogaikért (még) amúgy sem küzdő zsidókat, sokkal sürgetőbb lennem, ha meglelné az országgyűlés, a gubernium, a császári közigazgatás valamennyi érdekelt fóruma azt a biztonságos és a kor mércéje szerint emberséges bánásmódot, amelynek hatására megváltozna a zsidók gazdasági nyomorúsága, kimozdulnának a fizetésképtelenség holtpontjáról, erkölcseikben javulás mutatkoznék, s ugyanakkor az újabb bevándorlások elé hathatós akadályokat gördíthetnének. Az Opinio tehát, mint már utaltunk rá, egy újabb törvén csontozataként került megszerkesztésre, melyet a viták nyomán szerettek volna véglegesíteni, s a császár kézjegyével szentesítve mielőbb hatályba léptetni. Ám erre sokat kellett volna várni, hiszen akárcsak a többi, ebben az időben kidolgozott elaborátum, ennek sem történt meg érdembeli tárgyalása. Nem vették elő, holott véleményünk szerint megrövidíthette volna az emancipáció erdélyi folyamatát. Igaz, elmaradása viszont jobban konzerválta a provincia zsidó társadalmának archaikusabb jellegét. Az Opinio a tiszteletkörök és redundanciák mellőzésévelex abrupto Izrael fiainak itteni jog és tényleges helyzetét vázolta fel. Eszerint az erdélyi zsidók kereskedésből és pálinkafőzésből tartják fönn magukat, ők őrlik meg a gabonaféléket és az ország kocsmáit bérbe véve jutnak valamicske jövedelemhez. Valamennyi foglalkozás így vagy úgy a földműveléshez köri őket. Ám mindesek, a diétai vélekedés szerzői szerint, mégsem szolgálják a föld népének valóságos használt. (Bánffyékban föl sem merült a 8
Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 321.
kérdés: vajon az elmarasztaló, előítélettel kezelt foglalatosságok/szolgáltatások iránt létezik-e kereslet a fogyasztók, azaz a jobbágyság/parasztság körében? Hiszen, ha mindezek nem kellenének a falvak lakóinak, akkor bizony elkopna a pálinkafőzők álla…) Különösen ártalmasnak, megvetendőnek tartsák a vándorkereskedők és házalók nyüzsgését falvaikban és a városokban, aminthogy ez volt a véleménye József császárnak és felséges édesanyjának is. Túl azon, hogy a házalást azért is ártalmasnak tartják, mert a bolttal rendelkezők számára konkurenciát jelent a mozgékonyság, a jelentős árrés, az árufajták gyorsabb terítése, az egészségügyi hatóságok véleménye szerint a vándorzsidók (vagy tótok, örmények, oláhok, cigányok, általában idegenek) hurcolják be az országba a fertőző betegségeket. Ebben az időben még mindig a pestis jelentette a legszörnyűbb fenyegetést.9 És ott kísért a múltból a Habsburg-hatóságok gyanúja, a jövő-menő emberek bármikor idegen hatalom számára kémkedhetnek. Az erdélyi zsidóság jogi státusát évszázadokra az 1623-as Bethlen Gábor által aláírt privilégium határozta meg, melyet utóbb az erdélyi országgyűlések is megerősítettek, becikkelyeztek, s így belekerült az erdélyi „alkotmányba”, az Approbatae et Constitutionesbe. Az említett Bethlen Gábor-i oklevelet utoljára éppen II. József, a kalapos király erősítette meg az erdélyi zsidók kérésére 1780-ban. A szerzők ugyanakkor számba veszik, előszámlálják azokat a józsefi korban született rendelkezéseket, amelyek az utóbbi esztendők helyzetét megoldani hivatva még összekuszáltabbá tették a dolgok állását. Az erdélyi zsidóknak egyetlen törvényes lakhelyük van – Gyulafehérvár, azaz ahogyan akkor emlegették hivatalosan, Károlyfehérvár (Alba Carolina). A mindenütt másutt commoráló (lakozó) zsidók csupán ideig-óráig, a földesurak jóindulatából élveznek menedéket a mezővárosokban, a nemesség falvaiban, udvarában. Számuk gyorsan gyarapszik a tömeges bevándorlás, beszivárgás révén. A törvényhatóságokat számtalanszor ostromolták meg a Guberniumot, az Udvari Kancelláriát, magát a császárt, hogy foganatosítsanak óvintézkedéseket e megállíthatatlannak tűnő áradattal szemben. (Ugyanezt szorgalmazzák, mondják, panaszolják Magyarországon, Bukovinában vagy Csehországban. Sőt, az Ausztriában vagy Németországban régebbről honos és meggazdagodott zsidóság köréből is elhangzik hasonló javaslat! Azt hiszik ugyanis, hogy az újonnan érkező keleti „műveletlen” zsidók tömegei jelentősen ronthatják a „régiek” emancipációs és felemelkedési esélyeit.) Az eddig életbe léptetett rendelkezések nem hozták meg a várt eredményt, ugyanis a 9
Magyari-Kossa István: Magyar orvosi emlékek. II. Budapest, 1994. (Reprint kiadás), 127–128.
célkitűzések bizonyultak irreálisnak: példának okáért Samuel Bruckenthal kormányzása alatt elrendelték, hogy a Nagyfejedelemség területén élő valamennyi izraelitát költöztessék össze Károlyfehérvárra, a római katolikus püspökség birtokára, míg azok, akik legalább harminc esztendeje nem tartózkodnak Erdélyben, családostul kitoloncolandók. Ugyancsak kudarcra voltak ítélve azok az intézkedések, amelyek akarva-akaratlanul a birtokos nemesség (egyházak) érdekeivel kerültek ellentétbe: ugyanis a zsidók bérelték a földesúri birtokok kocsmáit, malmait, olykor már jelentősebb földterületeit is, a pálinkafőzdéket, bérlői voltak az egyházi jövedelmeknek, a fiskusnak, ők bonyolították le a kiskereskedelmi árucserét, a szállítást a földesúri birtok és a piacok között. Hiteleket nyújtottak alacsony kamat mellett (a nagy kamatok a bécsi bankok kezében futottak össze ugyanis), jelentősen segítették elő a pénzmozgást. Szükség van reájuk – tudta ezt minden birtokos –, hiszen minél többen vannak egy adott területen, annál előnyösebben lehet tőlük magas árendát kicsikarni. A kiutasítással elvben értettek egyet, a gyakorlatban azonban arra hivatkoztak, amikor haladékot kértek zsidó bérlőik számára, hogy számos bérlemény kiaknázása folyamatban van, jelentős pénzösszegekkel tartoznak a zsidók a regálék birtokosainak. A Gyulafehérvári (Erdélyi) Püspökség – gr. Batthyány Ignác – hajlott arra, hogy viszonylag nagyobb számú zsidót fogadjon be birtokaira. A püspökség volt ugyanis a törvények értelmében a zsidók védnöke, hűbérura. Utóbb azonban a terv kivihetetlenségét átlátva – képtelenség lett volna több száz embernek tisztességes megélhetést adni egy nem túlságosan népes városban, mint Fehérvár – a püspök tiltakozott a tervezett egybeköltöztetés ellen. Batthyány, emberiességi szempontokra hivatkozik elutasításában: folytonos éhség és betegségek forrása lenne az efféle egészségtelenül összezsúfolódó tömeg: a város lakossága hallani sem akar a zsidók fölös számú jelenlétéről a romló konjunktúrájú település falain belül vagy közelében, hiszen akkor privilégiumaik elveszítenék kiváltságoló hatályukat. A császári reformok ezzel szemben engedélyezték, hogy az erdélyi zsidók új, főleg kézműves mesterségekben tegyék maguk gyakorlottá, jeleskedhetnek a mezőgazdaságban, a földet megmunkálhatják, saját gazdaságot alapíthatnak. Az iskolaalapítás jogát sem tagadták meg tőlük, mint láttuk, de csakis az állam bábáskodása mellett, hiszen a mindenható etatizmus szellemében a felügyeleti jogot a tekintetes Hivatal magának vindikálta. Mindezek, természetesen, egyelőre csak papírízű
lehetőségek maradtak, ugyanis az egy évtizednyi akadozó zsidó iskoláztatás nem tudta komolyan befolyásolni a provinciában élők foglalkoztatási szerkezetét, a gazdaság, maga az erdélyi társadalom sem vált nyitottabbá az újonnan érkezők vagy régóta itt élő befogadására. A társadalom csúcsáról alátekintő, kétségtelenül jó szándékú reformerek a legaggasztóbbak a pálinkafőzést és az italok forgalmazását jelölték meg, ahol a zsidók, mint aktív termelők és közvetítők nagyobb számban fordultak elő. A törvényhatóságok gyakran figyelmeztetik a Kormányszéket, a bécsi Udvari Kancelláriát, sőt megkongatják a vészharangokat is: „a búzának, mint a legfontosabb tápnövénynek zsidó megkaparintásából” (a pálinkafőzéshez szükséges gabonamennyiség rendszeres felvásárlásából) „egyenesen következik a termés állandó drágulása, illetve a lakosság élelmezésének jelentős romlása”. Tegyük hozzá, hogy a mezőgazdasági termelés 18. század végi mutatóival ugyan nem rendelkezünk, de a kortársak állandó panaszaiból arra lehet következtetni, hogy általában alacsonyak voltak a termésátlagok, a rossz esztendők hosszú sorban követték egymást, a népesség száma rohamosan gyarapodott, ami egyre több éhes szájat jelentett. A lakosság bor- és cukorigényét a szőlőtermelés távolról sem tudta utolérni, nem hogy telíteni, s ezért a parasztság nagymértékben tért át az „energiaforrások” töményebb változatára, a pálinkázásra. A gabonahiányért a zsidókat okoló vádaskodás nem kizárólag erdélyi találmány, hasonló panaszos okfejtéseket hallunk a birodalom többi tartományából is, és nem hiányoznak a gyanúsítgatások, az idegenekre valló mutogatások Moldvából vagy Havasalföldről sem, ahol a vodkafőzés ölt egyre vészesebb méreteket. Az alkoholfogyasztás mindenütt növekszik, az igények kielégítésére pálinkafőző-üstökben rotyog a hullott gyümölcs, a gabona, zsidók és nem zsidók egyaránt kotyvasztanak kocsmaszereket. ezek előállítási költsége viszonylag alacsony, gyors hasznot hajtanak, állandó és biztos piacuk van a földesúri kocsmákban, városi és falusi csapszékekben egyaránt. Minthogy a zsidóság nem rendelkezik, nem rendelkezhetett ingatlannal, földbirtokkal – a földért folyamodókat, császári rendelet ide vagy oda, elutasították a hatóságok –, s bár jogi értelemben zsellérként tekintenek az egész etnikumra, a valóságban szabad, kötetlenebbül mozoghat, mint a parasztság. Egy személyben termelő és kereskedő, nagy hagyományokkal, jelentős gyakorlattal rendelkezik az áru- és pénzforgalom terén, ezért habozás nélkül a legkönnyebb utat választja ingóságainak gyarapítására, pénzbeli vagyonának gyűjtésére, nagyszámú
családjának fönntartásához. Elméletben minden szépen hangzik, a valóságban azonban állandóak a panaszok, hogy az erdélyi zsidók legnagyobb része végeredményben „hótszegény”, a pálinkafőzőüstöt is bérli csupán, gyakran képtelen az adótartozásait kiegyenlíteni, a földesurak birtokán húzza meg magát a hatóságok elől. A gazdaság mindinkább a pénzgazdálkodásra tér át, s egy fejletlen, felemás szerkezetű társadalomban szükség van egy olyan rétegre, amely ért a pénz forgatásához. Ám, ha ez a réteg a saját etnikumán belül hiányzik, csökevényes, ugyanis az ország gazdaságilag elmaradott, rosszul fejlett, mi több, a pénzzel való bíbelődés, könyvvitel lenézett foglalkozásnak számít az uralkodó erkölcsi értékrend világában, ott szükségszerűn megjelennek más csoportok, akiket nem kötnek a fenti szempontok, akiktől azt kérik, hogy lépjenek keresztül a moralitás küszöbén és vállalják fel a közvetítő szerepet. Azaz feltűnnek a gazdaságiban, szerephez jutnak a „kalmárnépek”, a görögök, örmények, zsidók, ahogy ez a legtöbb keleti és részben közép-európai társadalomban törvényszerűen bekövetkezett. Ez az állapot mindaddig fennáll, míg a saját polgárság át nem veszi a vezető szólamot a gazdaságban, amikor az erkölcsi fenntartások nevetségessé válnak, a társadalom felismeri haladásfékező, káros voltukat. Ezáltal az etnikai „kisegítő csoportok” veszítenek jelentőségükből, emancipációjuk esetén más foglalkozási ágakba is szétszóródnak, asszimilálódnak vagy egy részük megélhetés hiányában és a létbizonytalanság miatt (politikai okokról nem is szólva) ki- és elvándorol máshova. Anélkül, hogy túl messze kalandoznának az elméleti következtetésekben, visszatérve az Opinio de Judaeis ismertetésére, sokkal inkább arra kell irányítanunk figyelmünket, miféle javaslatokkal állnak elő az országgyűlési bizottság tagjai a helyzet felvázolását követően, hogyan próbálják a viszonyokat feszültségmentesebbé tenni. Természetesen az elsőszámú követelmény a dokumentum szerint az lenne, ha megtiltanák a gabonából vagy gyümölcsből főzött pálinka készítését, forgalmazását. (Ugyanekkor egy másik országgyűlési bizottság éppen a gyümölcsfák ültetését, szaporítását szorgalmazta előterjesztésében.) Tiltassék meg a zsidóknak, hogy (újabb) csapszékeket árendáljanak, mégis a már meglévők ne rontassanak el, ha azon a zsidók birtokában vannak, vagy ha a földesúr kocsmáltatási jogának bérlőiként működtetik az italszéket. Az intézkedés nyomán a zsidók, nem lévén túl sok pálinkamérésük, szétszóródnak a tartományban, nem gyülekeznek egy adott településen fölös számban, s legfennebb húsz főnek engednék meg, hogy egy faluba lakjék. (A lakhatási jog korlátozása, megvonása a Habsburg-
birodalomban régi joggyakorlat volt. Bécsből a 17. század közepétől kitiltották a zsidókat, Prágában Mária Terézia a 18. század derekán megszabta, hogy egy családból csak egy férfi házasodhat, a Temesi Bánságban a török hódoltság után fél évszázaddal a katonai kormányzat megszigorította a zsidó házasságok számát, tartózkodási idejét, szabad mozgásukban erősen korlátozta őket, Galíciában ugyane század folyamán napirenden voltak a kiutasítások.) A reformjavaslatot tevők azonban nem számoltak a fejlődés irányával, azzal a ténnyel, ami másutt már nyilvánvalóvá vált: a városok lesznek hovatovább a gazdasági növekedés központjai, a városfalakat lebontják jelképes és valóságos értelemben, az ipar válik fő húzóerővé, a népesség vándorlása, koncentrációja a városok felé irányul. A társadalmi mobilitás növekedése, a manufaktúrák megjelenése és az iparosodás kezdetei kedveznek a kereskedelemnek és a szolgáltatások megsokasodásának; ésszerűtlen lenne elvárni az erdélyi zsidóktól, hogy olyan ágazatokból vonuljanak ki, ahol sokkal hosszabb és jelentősebb tapasztalatuk van, mint más csoportoknak, hogy pl. a kereskedésről mondjanak le, saját gazdasági érdekeik ellen cselekedve, avagy ellenszegüljenek a felívelő trendeknek, amelyek lassacskán a kelet-európai gazdaságban is éreztették hatásukat.10 A mezőgazdaság, a földművelés termelési szolidaritást, közösségi összetartó erőt követel azoktól, akik szántásra és vetésre, állattartásra adják fejüket. A zsidók azonban jóval később érkeztek a falvakba, azokba a még hosszú ideig zárt szerkezetű közösségekben nem tudhattak volna beilleszkedni a paraszti, jobbágyi munkarendbe, be sem fogadták volna őket a szokatlantól idegenkedő jobbágyok, zsellérek vagy szabadparasztok. Megművelhető szabad földterület gyakorlatilag alig akadt, a földvásárlás 1848 előtt elenyésző. Ezért a zsidók az egyszerűbb és kevésbé fájdalmas utat választották: a mezőgazdasági termények forgalmazását, a földbérletet, a termelés közvetlen irányítását, ugyanis ezekben nagyobb társadalmi és egyéni tapasztalat állt a hátuk mögött. Ellenkező vá- …………… A dokumentumból kiderül? Bánffy György gubernátor és tanácsostársai nem toloncoltatnák vissza eredeti lakhelyükre a harminc esztendőnél kevesebb ideje Erdélyben tartózkodó zsidókat már csak emberiességi szempontból sem (igaz ugyan, hogy a humanitárius megfontolás csak mint másodrendű kritérium merült fel, de már 10
Reinhard Rürup: Emancipáció és antiszemitizmus. = Fejlődéstanulmányok. Zsidókérdés Kelet- és KözépEurópában. (Szerk. Simon Róbert.) Budapest, ELTE, 1985. 42.
beleillett a politikacsinálók gondolatmenetébe); s azért sem hoznának ilyen döntést, mert tisztában vannak azzal, hogy a zsidókat bonyolult gazdasági viszonyrendszer köti a földek birtokosaihoz, akiknek hitelezői és/vagy adósai, a regáléjövedelmek bérlői stb. A zsidók kiszakítása a helyi közösségekből, ahová mégis jól-rosszul begyökereztek, vagy inkább sikerült ideig-óráig megkapaszkodniok, ezzel együtt jelenlétük Erdélyben egyre megszokottabbá válik a környezet számára, nos a zsidók megállapodottságának erőszakos megbolygatása káros és ártalmas következményeket vonna maga után – vélik az Opinio készítői. Az ország útjai megtelnének hontalan csavargókkal, akiknek nincs semmilyen biztos megélhetésük, a bűnözők száma növekednék, a közbiztonság teljesen leromlana. (Az erdélyi 1784-es nagy parasztfelkelés még élénken él mindenki emlékezetében, a sebeket és veszteségeket számon tartják, a félelem a tudat és az idegek nem túl mély rétegeiben ugrásra kész.) Azt javasolják, hogy a status quót meg kellene őrizni. A zsidók az állam elvárásainak feleljenek meg mindenben: kereskedésükben legyenek becsületesek és mértéktartóak, a szükség és a nyereségvágy ne sarkallja őket csalásra és törvénytelen jövedelem-szerzésre. A csavargók és az országutak hontalan vándorainak megfékezésére az Opinio egyszerű közigazgatási receptet javasol: a zsidók mindenütt vétessenek a földbirtokosok oltalma alá, vagyis az uradalmak úriszéke ítélkezzék ügyeikben, illetve a lakóhelyük szerinti illetékes bíróság és törvényhatóság gyakorolja felettük a hatalmat, s ha valamely nem kiváltságolt településen föl akarnák magukat vétetni a szabad polgárok közé, ne legyen ennek semmiféle akadálya. (Magyarországon 1791-ben megerősítették a városokba települtek helyben maradásának jogát, sőt az újabb betelepüléseket sem tekintette az országgyűlés eleve tilalmasnak.) A törvényjavaslat nem óhajtotta csorbítani a szabad királyi és privilegizált városok előjogait, ezért csupán arra biztatná a városok magisztrátusait, hogy engedjék meg a zsidóknak a kétkezi mesterségek elsajátítását, azoknak gyakorlását, és na akadályozzák, hogy a zsidók is boltot nyissanak, vagy bérelt üzlethelyiségben folytassanak kereskedést. Természetesen a házalást és a házalókat el kell tiltani a nyilvánosságtól, mert ez a fajta kereskedelem a becsületes kereskedőket és mesterembereket hátrányos helyzetbe hozza. Az Opinio megkerüli a jellegzetes zsidó szokások és rítusok kérdését, amely meghiúsíthatja, megnehezítheti az izraeliták beilleszkedését a nem zsidó, keresztény társadalmakba. A zsidó hagyományok számos tiltó szabályt tartalmaznak az étkezésektől
és tisztálkodástól a munkavégzésig. Nem említik a javaslattevők a fegyveres katonai szolgálat lehetőségét, az ugyanis Bécs hatáskörébe tartozott. Bánffyék az elhallgatások révén nem sétálnak be a reform-elképzelések egyik klasszikus csapdahelyzetébe: mikor és mennyit engedjenek a zsidók szokásaikból, milyen mértékben mutasson engedékenységet az állam, a keresztény társadalom, meddig és mire terjedjen ki a tolerancia stb. A bizottság számára az a lényeges, hogy a foglalkozási struktúra hagyományos egysíkúságát felszántsák, új medrekbe kényszerítsék-tereljék a zsidók mesterségválasztását amazok önnön boldogulása érdekében. Hogy a zsidóknak mi jó, ezt II. József császár és követői általában maguk döntötték el, mint a kérdés kizárólagos szakértői, a boldogítandókat meg sem kérdezték efelől. A javaslatok nem nélkülözhették az önellentmondást sem. Így például, mint már említettük, a csavargók számának növekedését a letelepítéssel akasztanák meg és nem szeretnének a kitoloncoláshoz folyamodni. Ugyanakkor – hangzik el az ötlet –, ha olyan zsidó találtatnék, aki vonakodnék a rendelkezéseket teljesíteni, avagy semmiféle hajlandóságot nem mutat a társadalom szempontjából hasznos mesterség folytatására, veszítse el erdélyi tartózkodási engedélyét, tétessék át a provincia határán túlra, küldessék vissza eredeti lakhelyére. Az újonnan bevándorlók csak abban az esetben telepedhetnének meg tartósan, ha bizonyítani tudnák, hogy jelentős vagyon birtokosai, avagy az állam elvárásaival egyező mesterségekben forgolódnak. (A bevándorlókat otthonaikból, más országokból éppen a szegénység űzte el – ha nem a mindent elrabló erőszak –, és csupán a gazdag zsidók vásárolhatták meg a tartózkodási engedélyt Pesten, Csernoviczban, Bécsben vagy Prágában, a többiek illegálisan vándoroltak be, titokban telepedtek meg a nagyvárosok szegélyén. Az erdélyi hatóságok erősen tartottak a beszivárgóktól közbiztonsági, politikai-katonai, közegészségügyi, gazdasági okokból; minden erejükkel igyekeztek úrrá lenni a helyzeten, számba venni a Nagyfejedelemség adóköteles zsidó családfőit, távol tartani a bevándorlók hullámait.) S ha már a kereskedelemről esett szó, az Opinio nem mulasztja el megjegyezni – mentalitástörténeti adalék gyanánt is idézhető a vélemény –, hogy a kereskedelmi profit nem tisztességes quaestus (nyereség). A vélekedés a középkor szellemében gyökerezik, azt a tételt ismétli meg, mely szerint a zsidók és az uzsorakamat egymásnak szinonimái. Másként fogalmazva, az Opinio előterjesztői még nem tudnak elszakadni a nemesség értékítéletétől. „A »kalmárszellem« s a nemesi ethosz között tátongó szakadék túl széles
és túl mély volt. A nemesség meghatározó értékei: becsület, tisztesség, virtus, méltóság, bátorság, vitézség, jótékonyság, bőkezűség, a rendi méltósághoz illő költséges életvitel, a fogyasztásra való beállítottság –, amelyet a földtulajdon monopóliuma, katonai vagy állami hivatal biztosított –, összeférhetetlenek voltak a foglalkozásszerű adásvétellel, piaci vállalkozással, kalkulációval, fogyasztáskorlátozással, szerzésre, pénzfelhalmozásra irányuló beállítottsággal.”11 A megvitatásra javasolt szöveg ellentmondásai valószínűleg Bánffyék előtt sem maradtak homályban. Az idő rövidsége miatt azonban, vagy mert a projektumot sohasem boncolta élve az országgyűlés nyilvánossága, illetve a javaslattevők kiegészítéseket, jobbításokat, finomításokat vártak az elaborátumhoz, minden rögzült az eredeti állapotában. Az aprólékos csiszolgatás helyett Bánffy, Teleki és Michael Fronius néhány általános rendelkezéssel kívánta áthidalni a tervezet inkoherenciáit: – kapjanak a zsidók egyenlő jogokat a helyi lakosokkal, azaz mindenkire egyformán vonatkozzanak a helyhatóságok rendeletei, szabályai, rendelkezései; – a zsidóság kettős alárendeltsége ne szűnjön meg: a gyulafehérvári Zsidó Kompánia – kereskedőtársaság – gyakoroljon továbbra is közvetlen fennhatóságot minden izraelita felett; illetve – függjenek a közösségek saját választott rabbijaiktól, akik kisebb ügyekben ugyanúgy járjanak el mint eddig, azaz a rabbinikus bíróságon ítélkezzenek az apróbb jelentőségű vitás ügyekben; – adójuk mértékét szabják, arányosítsák a hatóságok és a Zsidó Kompánia az izraelita lakosok jövedelmeihez; a Kompánia ossza szét az adóterheket tagjai között, és szolgáltassa a hatóságok kezéhez az országgyűlés megszabta összeget; – Új zsinagógát vagy zsidó iskolát senki ne építsen a Gubernium híre és beleegyezése nélkül. Természetesen: a zsidó erkölcsök javításáról egy percig sem szabad lemondani. A legjobb fórum a keresztény iskolák rendszere, lehetőleg ezek felé kel irányítani a tanulni vágyó ifjakat. Az ideális az lenne – könnyen ráérezni a projektum szerzőinek szándékába –, ha ezek a jobbító reformok és szokásnyirbáló-erkölcsnemesítő intézmények elvezetnék a zsidókat a kereszténység felvételéhez, ha nem is tömegesen, de a minél nagyobb számú
11
Béri-Lichtner János: Együttélés. A zsidóság szerepe Magyarország legújabbkori történetében 1790–1918. Budapest, Argumentum Kiadó, 1995. 15.
áttérés lennem emez lehetne a legüdvösebb megoldás. Így a társadalomba való beilleszkedés sem járna annyi bajjal, az egyház segítene a gondok megoldásában. A viselet dolgában ugyanazt mondja, mint Bethlen Gábor fejedelem kancelláriája másfélszáz évvel korábban: járhatnak a zsidók bármiféle ruhában, csak senkit meg ne botránkoztassanak viseletükkel, viselkedésükkel. A közösség nyelvhasználata nem esik korlátozás alá, bármilyen nyelven beszélhet önkörén belül, ám a közösségi irattermelés, a magánokiratok szerkesztése csakis az államban divatozó nyelveken, németül, latinul vagy magyarul történjen. Ellenkező esetben az iratok semmisnek tekintendők. A héber és a jiddis a zsinagóga falai közé szoruljon vissza. (Kétszáz év távlatából elmondható – Erdélyben sikerült.) Végezetül a zsidó adóalanyok könnyebb azonosítása érdekében minden izraelita férfi és nő vegyen föl saját állandó családnevet, amint azt József császár elrendelte 1787. január 1-i hatállyal. Vonatkozzon a rendelkezés azokra is, akik ezután lépik át ERdély határát és nem a birodalomból származnak. * Az Opinio de Judaeis projektum, tervezet maradt. Szövegében keverednek a zsidókra kedvező és megszorító rendelkezések. Ellentmondásait a kor szülte, amelyeken Bánffyék nem tudtak, nem akartak még keresztüllépni. Ha akkor törvényerőre emelkedett volna bármilyen alakzatban, szövegével (alapelveinek megőrzése mellett) alternatívákat nyithatott volna, s talán kevésbé rögös utat fut be az emancipáció folyamata Erdélyben. De a ha és a meg nem valósult lehetőségek már korántsem a történész vizsgálódásaihoz szolgáltatnak játékteret.