Szemelvények Berner Mór: Óh, kiválasztott népem! c. könyvéből

A Marosvásárhelyi zsidóság kálváriája a második világháború idején A zsidóság kálváriáját többen is megírták a második világháborút követ években. Ez esetben Berner Mór: Óh, kiválasztott népem! c. könyvét említjük, mely 1947-ben a Bolyai Nyomda és Könyvkiadó Kft. kiadásában látott napvilágot Marosvásárhelyen. Berner Mór marosvásárhelyi orvos családjával egyetemben megjárta a németországi haláltáborokat, felesége s három kislánya e táborok áldozata lett. maga pedig az auschwitzi kálvária után Sachshausen, Oranienburg, Kaufering és Dachau haláltáborainak borzalmait is túlélve szabadul e pokolból. Szabadulása után négy hónapig a nemzetközi fogolybizottság elnöke, s ebben a min ségben állandó kapcsolatban volt a Dachaut felszabadító VII. amerikai hadsereg parancsnokával és az Unrra vezet ségével. Auschwitzig tartó kálváriáját fent említett könyvében örökítette meg, míg a következ id szak tragédiáit – a kiadó jelzése szerint – a soron következ második kötetében foglalta össze, mely szintén a fenti kiadónál következett kiadásra. Sajnos ezideig nem sikerült e második kötet nyomára bukkannunk.

Szemelvények Berner Mór: Óh, kiválasztott népem! c. könyvéb l 1944 március. 19-ike. Tizennyolc hónapi munkaszolgálat után, öt napja élek újra családom körében. Szép tavaszeleji napsütéses délután. A város lakossága még nem sejti, hogy pár óra múlva, mint feldúlt hangyaboly, nagy izgalommal fogja tárgyalni a bekövetkezett eseményeket. A mozgóképszínházak 6 órai el adásának közönsége tudja meg els nek a hírt, hogy Magyarországon valami történhetett, mert a 8 órai el adás közönségének a pénztárak belügyminiszteri rendeletre hivatkozva, mely a további el adásokat betiltja, visszafizették a megváltott jegyek árát. A két el adás közönsége együttesen tódul ki az utcára, és izgatottan tárgyalja, hogy mi lehet a tiltó rendelkezés oka. Az utcán már találkozunk úgynevezett jólinformáltakkal, akik a kormányzó súlyos betegségér l, mások meg éppen a haláláról tudnak. Rend rök hazaintik a csoportosulókat, és közlik, hogy minden csoportosulás, gyülekezés és el adás tilos. Mindenki hazasiet, hogy rádióból próbálja megtudni, mi történt tulajdonképpen. Sok zsidónak már akkor nem volt rádiója, mert a rend rség azt már hónapokkal azel tt elkobozta. De akinek meg megvolt a készüléke, az sem tudott meg az este többet, sem a magyar rádióból, amely csak cigányzenét és indulókat közvetített, sem a külföldi állomások híreib l, melyek közül egyik sem tett említést esetleges magyarországi eseményekr l. De hogy valami történet, az nyilvánvaló volt, és keresztények és zsidók egyaránt nyugtalanul töltötték ezt az éjszakát: türelmetlenül várták a másnapot, mely talán fényt derít a történtekre. De másnap, hétf n sem tudtunk meg semmi bizonyosat, továbbra is csak rém- és álhírek keringtek. Csak harmadnap, kedden közölték egyes külföldi állomások, hogy Magyarországra német megszálló csapatok vonultak be, hogy eltávolították a felel s magyar kormányt, és hogy a kormányzó is német rizet alatt áll. Egyes hivataloknak is sikerült Budapesttel telefonösszeköttetést kapni, és így pillanatok alatt elterjedt a hír, természetesen mint ilyenkor szokás, különböz verziók formájában. A magyar rádió még mindig hallgat, illetve továbbra is szüntelenül játssza az indulók százait. A hírekb l és abból a tényb l következtetve, hogy a f városi lapok napok óta nem érkeznek meg, és hogy Budapestre és Budapestr l utazni nem lehet, már tudjuk, és különösen mi, zsidók tudtuk és éreztük, hogy komoly események bekövetkezése el tt állunk. Csak negyedik nap, szerdán közölte a magyar rádió, hogy a magyar kormány lemondott, a kormányzó a lemondást elfogadta, új kormány alakult, melynek elnöke Sztojai Döme – volt berlini követ – és belügyminisztere Jaross Andor, belügyi államtitkár pedig Vitéz Endre László lett. Már ez a pár név el revetette árnyékát a bekövetkez eseményknek. Közölte még az új kormány azt is, hogy a „közös hadicélok százszázalékosabb

megvalósításának érdekében német csapatok jöttek be az országba". Hogy milyen számban, és milyen további célokkal, arról még hallgatott a magyar kormány. Ellenben már másnap megkezd dött a magyar rádióban egy addig soha nem hallott, példátlan tónusú zsidóellenes hadjárat, és ett l a naptól kezdve a magyar rádió híranyagának és id beosztásának legnagyobb hányadát a zsidóellenes propaganda foglalja el. Kezdtük már sejteni, hogy mi vár ránk német megszállás esetén, de ugyanakkor, miután els hírek a „Tisza záróvonaláról" beszéltek, mint a német megszállás határvonaláról, mi, erdélyi zsidók reménykedni kezdtünk, hogy legalább minket megkímél a sors a német megszállástól. Ezt a reményünkre táplálta az erdélyi keresztény magyar közönség hangulata is, s különösképpen az erdélyi katonai körök, így a kilencedik hadtest, valamint a Székelyhadosztály tisztjei, akik közül többekkel alkalmam volt beszélni, s akik biztosítottak arról, hogy az erdélyi zsidóságnak az lesz a sorsa, ami az erdélyi magyarságnak, mert k el vannak szánva arra, hogy ha kell, fegyverrel is megakadályozzák a németeknek Erdélybe való bevonulását, és ebben a harcban az erdélyi zsidóság részvételére és együttműködésére is számítanak. Hiszem, hogy ezek az urak komolyan gondolták azt, amit mondtak, s hogy akkor még k sem tudták, hogy a magyar kormányzat mily galád módon fogja ket kijátszani, és Erdély területér l elszállítva velük együtt Erdélyt is a németek kezére játszani.

A zsidóság némán és gondterhelten hallgatta a magyar rádió inzultusait, érezve, hogy az abból folyó uszítás rövid id n belül jó talajra fog találni, és el bb-utóbb felkavarja a tömegek szunnyadó ösztöneit. És egymás után jelennek meg a kormány zsidóellenes rendeletei. A cselédrendelet az els . Április 1-t l kezdve zsidó háztartás, de még zsidó lakásban él keresztény sem tarthat keresztény kiszolgáló személyzetet.

Ezt a rendeletet még könnyed vállvonogatással fogadták asszonyaink és gyermekeink, akik elhatározták, hogy minden munkát maguk fognak végezni. És a szegényebb néprétegek zsidó lányai is azonnal jelentkeztek, hogy háztartási alkalmazottként segítségére legyenek a népesebb, vagy akkor még jobb módban él zsidó háztartásoknak.

A zsidók megkülönböztetésére szolgáló sárga csillag viselését elrendel intézkedés már komolyabb és húsbavágóbb volt, nem azért, mert megszégyenít jellege is volt, mert már a 6 éves gyermeknek is viselnie kellett, s ezáltal már az utcán iskolába menet és jövet ki volt téve az éretlenebb elemek inzultusainak, hanem mert ez már komolyan érintette a zsidók mozgási szabadságát. Különösen azáltal, hogy ugyanakkor megjelent a vasút és közlekedési eszközök igénybevételér l szóló rendelet is, amely a zsidók utazását és a közlekedési eszközök igénybevételét csak megfelel korlátok között engedélyezte. (Két hét múlva a zsidóknak minden utazási lehet ségét eltiltotta a kormány, s ezáltal mindenkit saját helységébe internált, illetve fogollyá tett.) A postát nem használhatták zsidók.

Levelet nem írhattunk, táviratot, pénzt nem adhattunk fel, és nem kaphattuk meg.

Ez volt a helyzet, amikor április közepén, egy pénteki napon városunkban is megjelent a Gestapo. Pár órával kés bb már a közlekedést is német tábori rend rség irányította. Este már nem volt istentisztelet a város két zsidó templomában, mert már a délután folyamán lezárta azokat a Gestapo, és német fegyveres katona posztolt Isten hajléka el tt. Másnap reggel már futótűzként terjedt el a hír, hogy a tekintélyesebb zsidók közül ezt is, amazt is bevitték a rend rségre. Minden házba beköltözött a félelem és a nyugtalanság. Mindenki várta, mikor kerül reá a sor...

A németek magukhoz rendelték a zsidóság vezet it. Felszólították ket a „Judenrat", a zsidó tanács megalakítására. Kijelentették, hogy ezzel a Tanáccsal kívánnak kontaktusba lenni. Egyben felhívták figyelmüket arra,

hogy rendelkezéseiknek betartását és százszázalékos teljesítését életükkel, valamint a már Gestapo által fogva tartott túszoknak az életével garantálják. A hangulat már drámaian izzó volt, de a zsidó tanács megalakult, s a zsidó közösség vállalta és teljesítette azt, amit t lük a Tanács útján a németek „kívántak". Pedig nem volt könnyű feladat néha reggel nyolctól kilenc óráig 200-ő00 ezer peng t összegyűjteni, vagy 24 órán belül 110 lakás összeköltöztetésének útján a legjobb bútorokkal, sz nyegekkel és képekkel berendezve rendelkezésre bocsátani, vagy a damaszt-abroszok, az ezüst ev eszközök, az írógépek százait órák alatt összegyűjteni és beszállítani. De megtettünk mindent, mert ezzel életünket akartuk megmenteni, és mert a Zsidó Tanács tagjainak élete, mely cseppet sem volt irigylésre méltó, nekünk oly drága volt, mint a magunk élete. Ekkor már megjelent Budapesten az egyetlen, számunkra engedélyezett „Magyarországi zsidók lapja", mely amellett, hogy a kormány rendeleteit közölte, a legdrámaibb hangú felszólításokban hívta fel a zsidóságot az áldozatkész kötelesség teljesítésére, a reánk rótt terheknek és Isten által kijelölt sorsunknak viselésére.

Imaházaink nem voltak, de éreztük, hogy sorsunk percr l percre súlyosbodik, és helyzetünk óráról órára drámaibbá válik. És templom lett minden zsidóotthon, és könyörg fohász szállt fel az Úrhoz minden zsidó ajkáról. Kérve kértük, mentsen meg bennünket és f leg gyermekeinket a legrosszabbtól. Így köszöntött be a zsidó házakba a Peszach, a szabadság ünnepe. S reménykedve olvastuk a csodákat, melyeket Isten egykor az népéért tett, mert éreztük, és tudván tudtuk, hogy rajtunk már csak csoda segíthet. De a csoda nem következett be. Most már a magyar hatóságok, a magyar kormány és a németek versenyt futottak egymással, hogy mindenünkb l kifoszthassanak. A helyi hatóságok enyhe „igénybevételein" kívül most már a kormány mélyreható gazdasági rendelkezései következtek. Április 30-ig minden zsidó vagyon- bejelentést köteles tenni. Minden ingó és ingatlan vagyonát, minden követelését zár alá vette a kormány. Minden aranyát és drágakövét, értékpapírt, valamint 3000 peng n felüli készpénzt bankokban kellett letétbe helyezni. Minden zsidó üzletet bezártak.

Megtettük ezt is. S nyugodtan állíthatom, hogy kevés kivételt l eltekintve, mindenki beszolgáltatott mindent, amit a kormány kért, hiszen éreztük, hogy már régen nem a vagyonunkról, hanem a puszta létünkr l van szó. S április végén megjelent a legszörnyűbb rendelet, amely most már az otthonainkból is kidobott bennünket. Megjelent a „Gettó- rendelet", mely elrendelte a városokban és községekben a zsidóknak zárt területen való tömörítését. Még mindig bíztunk és reméltünk. Bíztunk a városi tanácsok emberiességében, s miután annyi mindenr l lemondtunk, lemondtunk otthonainkról is, amelyeket hosszú évtizedek fáradságos munkájának gyümölcseként rendeztünk be magunknak és gyermekeinknek, hiszen a zsidónak már nagyon régen az otthona volt a menedéke a külvilág el l, ahol csak gáncs, nehézség és akadályoknak leküzdése jelentette a mindennapi életet. Bíztunk és reméltünk, hogyha otthonainkból is kiűznek, illetve „tömörítenek" is bennünket, ha szűkebb viszonyok között is, de emberi formában hagynak élni, s a városoknak és községeknek egy bizonyos – lakható – részét fogják számunkra kijelölni. De nem ez történt. Május 2- án este kapta a zsidó tanács a parancsot, hogy közölje a zsidó lakosággal, hogy este 9 órától kezdve egyetlen zsidó sem hagyhatja el a lakását. És május 3-án hajnali 3 órakor társzekerek, rend rök és csend rök jelentek meg a zsidó lakosság otthonai el tt, közölve a parancsot, hogy 20 percen belül minden zsidó családf egész családjával és 50 kg poggyásszal köteles lakását elhagyni. Ha életünk legutóbbi hat hete egyre fokozódó dráma volt, most megkezd dött a kálvária...

Ilyen hangulatban virradt reánk május 3-nak hajnala. Természetes, hogy egész éjjel nem aludtunk, hanem remeg szívvel találgattuk, hogy mi az a sors, amit a városi tanács nekünk szánt. A gettó kérdése körül ugyanis

napok óta ellentétes hírek keringtek. Szó volt a város egy-két, többnyire zsidók lakta utcájának a kijelölésér l, más verzió szerint az újonnan épült, de még nem kész, ablak és ajtó nélküli, vakolatlan gazdasági iskoláról, és mint legszörnyűbb megoldásról, a város területén kívül fekv , használatlan, omladozófélben lev városi téglagyárról. Ezt a megoldást nem is tartottuk hihet nek, hiszen el sem tudtuk képzelni, hogy hogyan kívánhatják 6 ezer embernek egy ilyen omladozó épületben való elhelyezését.

Hajnali Ő órakor már felhallatszott az utcáról dübörg társzekerek zaja, és az ablakon kinézve láttuk, amint szomszédainkat evakuálják lakásaikból. Minthogy a városi tanács egyik tagja még el tte való este 10 órakor arról biztosított, hogy orvosok és családtagjaik a helyükön maradhatnak, a szomszédokkal való minden együttérzés ellenére még mindig halvány reménykedéssel néztünk a magunk sorsa elé. Reggel 6 órakor nálam is megjelent a rend r, aki a törvény nevében felszólított, hogy családtagjaimmal együtt 20 percen belül indulásra készen álljunk.

Ugyanakkor egy katonai teherautó is megállott házunk el tt, s rendel mben megjelent Butak István gyógyszerés- zászlós, volt osztálytársam, aki a városi tanácsnak egy írását mutatta föl, mely szerint orvosi rendel m berendezését, műszereimet és készülékeimet a város egy hadikórház céljaira „igénybe vette", és azoknak azonnali elszállítását rendelte el.

Hat emberével azonnal foganosította ezt a rendelkezést, s így a csomagoláshoz rendelkezésemre bocsátott 20 percnyi id alatt még csak nem is segíthettem szegény feleségemnek, aki a csomagolást így egymaga volt kénytelen a 3 ijedt, álmából felköltött kislányommal együtt elvégezni.

Fél hét órakor már mi is lent állottunk az utcán, s a szomszéd házak zsidó lakóival együtt mi is elindultunk arra az útra, amelyr l – akkor még nem tudtuk – nem lesz visszatérés.

Az úton mindenfel l özönlöttek a társzekerek, s az út irányából már tudtuk, hogy a város a legszörnyűbb megoldást, a téglagyárat választotta.

Minden utcából özönlöttek a kisebb-nagyobb karavánok, elöl a társzekerek a b röndökkel, hátizsákokkal, egyszerűen leped kbe csomagolt batyukkal, mögötte a kilakoltatott asszonyok, gyermekek és férfiak kezükben vagy hátukon még egy-egy kisebb batyuval. A szekér oldalán és mögöttük egyegy feltűzött szuronyú csend r és rend r. Drága kislányaim iskolatáskába csomagolt pár darab fehérneműjüket vitték a hátukon, így ismerték meg k is talán sok évszázaddal el bb élt batyus vándor- zsidó söknek a sorsát.

A város lakossága némán bámulta az otthonából kihajtott, könnyez asszonyokkal és összeszorított ajkú férfiakkal vegyes csoportokat. Sokak szemében még a sajnálkozás tekintetét, talán egy- két titokban letörölt könnyet is véltünk látni, de sehonnan egy hangos szó, egy tiltakozó gesztus el nem hangzott.

A társzekerek lassan-lassan mindenfel l beletorkolltak a téglagyár felé vezet szűk kis városvégi utcába, ahol órák hosszát kellett várni, amíg egy-egy csoport bejuthatott a téglagyárat körülvev udvarnak elüls oldalára. Ide összpontosították az emberek százait és ezreit, ide rakatták le a magukkal hozott csomagokat is. Estére 6 ezer embert zsúfoltak össze erre a kis területre; mint nyitott karámban a juhok, úgy szorongtunk egymás hegyén-hátán, asszonyok, csomagok, gyermekek és férfiak. S a társzekerek még egyre hozták, még egyre ontották a hajléktalanokat. Estére az ég is beborult. Hideg szél fújt, és ott didergett 6 ezer ember Isten szabad ege alatt fáradtan, gondterhelten az els hajléktalanságban eltöltött nap után. Lefektettük az éhes és fázó gyermekeket a nedves, kora tavaszi, hideg földre. Betakartuk ket a magunkkal hozott ágyneművel és takarókkal, amelyek így már az els napon átáztak, és sárral szennyez dtek. Éjszakára megeredt az es . Körülöttünk

néma csend, a város zaja ide már nem hallszik, csak az rtálló csend rök és rend rök léptei hangzanak el, s a hegyoldalban felénk irányított gépfegyverek melletti tábortüzeknek fénye világít. Csak itt- ott töri meg a csendet egy-egy felsíró gyermek, egy-egy sóhajtó és zokogó asszony, s néha-néha felhangzik egy-egy „orvost" kér hangos kiáltás. Minthogy klozett az udvar területén nem volt, már egész nap folyamán az egyik kerítés mellett sebtében ásott emészt gödör használatára voltunk utalva.

De mert asszonyaink és gyermekeink testi szükségleteiknek ilyen körülmények között és teljesen nyílt területen, mások jelenlétében való elvégzéséhez nem voltak hozzászokva, nagyon sokan az egész nap folyamán nem tudták szükségleteiket elvégezni. És így gyakran fordult el , hogy különösen asszonyoknál, de még férfiaknál is katétert kellett igénybe vennem. Szerencsére ugyanis, kis orvosi táskámban, melybe egy pár legsürg sebb gyógyszert dobáltam össze az utolsó pillanatban, egy gumikatétert is bent felejtettem.

Lassan-lassan reánk virradt a következ nap hajnala is. A borús, es s id még tartott. Gyermekeink átázva és átfázva ébredtek a második napra, amelyet már nem tölthettek otthonaikban. S most megkezd dött a tömegnek a téglagyár elüls udvarából a gyár „helyiségeibe" való beterelése. El bb azonban egy bizottság átvizsgálta csomagjainkat, feltúrta minden holminkat, és elszedte még meglev olyan értéktárgyainkat, melyeket a vagyonvallomás folyamán a rendelet szerint nem kellett letétbe helyezni. Így elszedték karóráinkat, tölt tollainkat, cigarettatárcáinkat és azt a 3 ezer peng ig terjed összeget, amit a törvény szerint megtarthattunk.

Minden, legcsekélyebb értéktárgytól és az utolsó fillérünkt l is megfosztva kerültünk át a téglagyár udvarának másik oldalára, ahol megkezd dött a „honfoglalás". Pár ezer embert zsúfoltak a téglagyár épületébe, ahol a tet n keresztül csurgott be az es , s a padlón a téglaporral összevegyülve vöröses sarat alkotott. A termek közepén keskeny vágány vonult végig. Rajta a berozsdásodott téglahordó csilléknek százai, melyek a rendelkezésre álló térséget megszűkítették, és az elhelyezkedést még nehezebbé, még lehetetlenebbé tették. Ablakok nem voltak. A szél még kellemetlenebb volt odabent, mint kint a szabadban.

Sokan mégis úgy gondolkoztak, hogy inkább bent maradnak a lyukas fedél alatt, minthogy kint ázzanak a szabadban. Mások meg az éget kemencék fény nélküli, teljesen sötét odúit foglalták le, mert azok legalább szárazak voltak. (...) Megkezdtük ifjúságunk segítségével a nehéz vascsilléknek az épületb l való kihordását, s ezáltal tágasabbá tettük a gyárépület termeit is. Tizennégy-tizenhat éves fiúk megfeszített munkájával sikerült néhány száz csillét az udvarra kihordani, és két-két csille között kifeszített vászonleped k által egy-egy családnak „lakósátrat" berendezni. Így helyezkedtem el én is feleségemmel és gyermekeimmel egy ilyen sátorban. S lassan-lassan, pár nap alatt egész sátortábor keletkezett így, s a tábort körülvev domboldalról ha lenéztünk, azt hihettük, hogy arab beduinok tanyásznak odalent. Hozzáfogtunk a tábor legszükségesebb berendezéseinek megalkotásához. Külön emészt gödröket ástunk a férfiak, s a tábor másik oldalán a n k használatára. Deszkánk nem volt, hogy elkeríthessük ket – a város semmir l sem gondoskodott –, s így a n k egymást voltak kénytelenek körülvenni és eltakarni, hogy szükségleteiket elvégezhessék. Ivóvíz a tábor területén nem volt, csak a tábort körülvev domboldalon csörgedezett egy vékony sugarú kis forrás, s így az ivóvízért emberek százainak kellett sorban állni. Még edénye sem volt mindenkinek, hiszen a nagy sietségben legtöbben elvesztették a fejüket, s fogalmuk sem volt arról, hogy mire lesz leginkább szükségük.

F zésr l, meleg ételr l még szó sem lehetett. Legsürg sebb feladatunk volt egy kútnak az ásása. Munkánkat siker koronázta, és sikerült egy valamivel b vebb vizű forrásnak a feltárása. A szegényebb rétegek már

harmad-negyed napon éheztek, hiszen nem volt nagyobb élelmiszerkészletük, amit magukkal hozhattak volna. S bizony több volt a szegény közöttünk, mint a jómódú, a tábor már éhezett, és a Zsidó Tanácstól várta a segítséget. A zsidó Tanács pedig itt állott tanácstalanul. A hatóságok pedig semmiben sem voltak segítségünkre, noha a táborba való belépésünk alkalmával és csomagjaink ellen rzésekor állandóan felhívták a figyelmünket arra, hogy adjunk le minden pénzt, ne dugjunk el semmit, mert hiszen ebb l a pénzb l fognak minket élelmezni. Csak hosszas tárgyalások és többszöri visszautasítás után engedték meg, hogy naponta néhány jobbmódú ember rend ri kísérettel visszamehessen a saját lakásába, és éléskamrájában lev élelmiszereit a közösség javára a táborba szállíthassa. Megalakítottuk tehát a közös konyhákat. Földbe vájt tűzhelyeken f ztünk, és igyekeztünk naponta mindenkinek egy tányér meleg levest és egy darab kenyeret juttatni. Kés bb megengedték, hogy zsidó deszkaraktárakból deszkát és ponyvát, valamint gyékényeket hozzunk be a tábor területére, hogy sátrainkat ezekkel kijavíthassuk, és lakhatóbbá tehessük. Mert bizony az id járás cseppet sem kedvezett. Es s, szeles május volt. S napról napra s f leg éjszakáról éjszakára el fordult, hogy a szél elvitte fejünk fel l a kifeszített leped ket, és nem volt fedett hely, ahova átázott és megfázott gyermekeinket vihettük volna. Az orvosok által felállított ambulanciának napról napra szaporodott a munkája.

Primitív keretek között s csak orvosok által magukkal hozott gyógyszerekkel igyekeztünk segíteni, ahol és amit lehetett. Már megvoltak az els halottaink is, akiknek temetésére a hatóságok a rabbin és kántoron kívül csak egyetlen családtagnak a megjelenését engedélyezték.

Az elkeseredés napról napra n tt. Járványos betegségek kitörése fenyegetett. Már volt 5-6 skarlátos gyerekbetegünk, akiknek elhelyezésére a rend rség egy, a közelben lev zsidó lakást jelölte ki. Súlyosabb betegeink már a táborbavonulás napján az ortodox zsidótemplomba sietve berendezett zsidó kórházban helyeztettek el. Ide szállították közben az állami kórházakban fekv zsidó betegeket is.

Német katonák naponta egyszer-kétszer jöttek be a táborba, s csak rövid id re, felügyeletünket a magyar rend rségre és csend rségre bízták. Ezek pedig „kötelességüknek" teljes mértékben eleget tettek. Naponta közölték a Zsidó Tanács útján, hogy akinél az újabb vizsgálatnál pénzt vagy értéktárgyat találnak, azt halállal büntetik, és bizony sokan, akik még pénzt vagy értéktárgyat elrejtve tartottak, igyekeztek attól rövid úton megszabadulni. Sok száz peng st és még mint utolsó vagyontárgyakat rzött ékszert dobtak az emészt gödörbe.

Május közepe táján egy vasárnap reggel – véletlenül tűz napsütés volt egész nap –, megismerkedtünk a német „Appel" fogalmával. Reggel 6 órakor kihirdették, hogy 7 órára az egész tábort, n ket, gyermekeket, csecsem ket, aggokat és betegeket is mozgosítottak. A tábor 7 ezer lakója (ennyire n tt fel id közben számunk a vidékr l behozottakkal) 7 órakor sorban állott. Két német altiszt megkezdte a tábor leszámolását. A számolás eredménye állítólag nem egyezett az statisztikájukkal. Újból és újból leszámoltak, újból és újból átcsoportosítottak. A nap irtó hevességgel tűzött, és déli 12-1 óra körül már sok asszony, gyerek, öreg és beteg terült el ájultan a sorok között. Ekkor el léptem, és ügyeletes orvosi min ségemben megkértem az egyik német altisztet, engedje meg, hogy az egész nap étlen- szomjan sorban állóknak vizet oszthassak szét.

Megengedte, hogy a gyerekeknek 6 éves korig és a szoptatós anyáknak vizet adjak. A többieknek nem. Doktor Böhmnével, egy székelyudvarhelyi kollégan vel együtt személyesen hordtuk a kútról a vizet, és osztottuk a gyermekeknek. Csak lopva és félve mertünk nagyobb gyermekeknek is juttatni, és a többi asszonyoknak is nem csak a szoptatósoknak. Így állottunk du. 5 óráig, amikor végre megengedték, hogy sátrainkba visszavonulhassunk. A számolást végz rmester bejelentette a számolás

eredményét, 6953 darab. Már nem voltunk 6953 ember, csak ugyanannyi darab. Ez volt az els német „Appel", amelyet végigálltunk, s hogy mennyi következett még ezután, arról akkor még fogalmunk sem volt. (...) A tömeges együttélés, a rossz higiénia és a még rosszabb ellátási viszonyok lasan-lassan kitermelték azt a tömegmorált, amelyre a németek, úgy látszik, számítottak is. Az elégedetlenség a szegényebb néprétegeknél az ellátás elégtelensége miatt a Zsidó Tanács elleni hangulatban és hangos kritikában jut kifejezésre. A keresztény lakosság által egyeseknek beküldött élelmiszeres csomagokat (sokaknak volt olyan keresztény barátja vagy ismer se, aki egy-egy kenyeret, sajtot vagy más élelmiszert juttatott be a táborba), a zsidó kórházba naponta ki- és bejáró orvosok hozták be kocsin a táborba. Ezeket megrohanták és eltulajdonították, nem tör dve azzal, hogy a címzettnek sem volt több élelmiszere. Az éhség és a nyomor kezdi már koptatni a civilizáció és kultúra vékony mázát. Hogy legalább a gyermekeket távol tartsuk a napi izgalmaktól, s a körülöttük zajló tábori élet szennyét l és piszkától, elhatározzuk, hogy iskolát nyitunk számukra. Tanítók és tanárok összeszedik a gyermekeket, felviszik ket a domboldalra, és délel tt-délután egy- két órán át színes el adásokkal igyekszenek figyelmüket lekötni és jó hangulatukat meg rizni. Csodálatos módon – és ezért hálát adtunk az Úristennek – gyermekeink, akiket legjobban féltettünk, aránylag jól viselték a tábori élet viszontagságait, az egyoldalú táplálkozást, a rossz id járást, és k voltak azok, akik a kollektív életbe a legkönyebben és legjobban beilleszkedtek. k hordták a vizet a forrásból, ahol bizony hosszú ideig kellett sorban állaniok, amíg rájuk került a sor, és a nagyobb fiúk és leányok soha nem tapasztalt segít készséggel vitték és hozták a rend rség elé idézettek nehéz csomagjait, ládáit, b röndjeit. A kollektív nyomorúság az emberekb l mégis csak termelt egy bizonyos fokú szolidaritást is, és különösképpen teljesítette kötelességét az ifjúság, az orvosi kar, mely mindenkinek éjjel-nappal rendelkezésére állott, s az önként jelentkezett leányok és asszonyok, akik a kórházban és ambulancián az ápolón i munkát végezték. (...) Most már mind gyakrabban jelennek meg német katonák a táborban, s egy nap elrendelik, hogy minden férfi köteles estig a haját kopaszra vágatni; amennyiben másnap reggel bárkit is nyíratlanul találnak, akkor büntetésb l az asszonyok haját is levágják. Ugyanígy elrendelték a szakállak lenyírását is, a rabbikat és saktereket sem kímélve.

Természetesen végrehajtottuk ezt a rendelkezést is, és pár órán belül mindnyájan kopaszra nyírt fejjel állhattunk a németek vizsgálódó tekintetét. Gyakran el fordult, hogy egyes csoportokat, s különösen azokat, akiknél a nyomor a legkirívóbb volt, lefényképezték, s t attól sem riadtak vissza, hogy a domboldalról a klozettek háta mögé kerülve a n ket szükségleteik elvégzése közben lefényképezzék.

Május 24-én délután a rend ség összeíratta a táborban lev összes orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket és családtagjaikat. Kérdésünkre, hogy e külön összeírásnak mi az oka és célja, azt felelték, hogy képességünknek megfelel en dolgozhassunk. Éjjel orvosi ügyeletes szolgálatot teljesítettem, s hajnali 3 órakor egyszer csak sok száz embernek ütemes, dübörg lépteire lettem figyelmes. Kimentem az udvarra.

Kimentem az udvarra, s láttam, hogy éppen akkor fordult be a kapun körülbelül 200 csend r. Halkan jelentek meg a táborban, és szó nélkül elfoglalták posztjaikat olyképpen, hogy az egész tábort körülfogták, és a tábor minden sátor-utcájában 2-3 csend r posztolt, Fél négykor felköltötték a Zsidó Tanács tagjait, és kiadták a rendelkezést, hogy pont 4 órakor az egész tábort keltsék fel, és az általuk húzott határvonalig, amely körülbelül a tábor felét jelentette, az ott lakóknak 5 órára sorakozni kell. Mindenki becsomagolhat, és magával vihet a rajta lev egy

rend ruhán, fehérneműn és fels kabáton kívül még egy váltás fehérneműt, s annyi élelmiszert, amennyi felett rendelkezik. Kihirdették még azt is, hogy többgyermekes családok és az orvosok a felsoroltakon kívül még egy párnát és egy takarót is magukkal vihetnek. Az orvosokat gyógyszerészeket és mérnököket függetlenül attól, hogy a tábornak a csend rök által elhatárolt részében laktak-e vagy azon túl, felszólították, hogy szintén azonnal, illetve ő órára sorakozzanak. Amir l napok óta egyesek tudni véltek, s amit sokan csak táborpletykának tartottak, és amit l a legjobban féltünk, úgy látszik, bekövetkezett. Elfognak szállítani bennünket. Öt órára a tábor feldúlt hangyabolyhoz hasonlított. Családok, testvérek, rokonok már most elszakadtak egymástól aszerint, hogy valaki a tábor melyik sátorsorában, vagy a téglagyár épületének melyik részében helyezkedett el, s indult az els csoporttal, vagy a még pillanatnyilag visszamaradottak között volt. Az álmukból hirtelen felvert embereknek alig volt idejük csomagolni, és sokaknak még csak módjuk sem volt szül kt l vagy testvérekt l elbúcsúzni, mert az rt álló csend rök nem engedték meg a kordonon ide vagy oda való átjárást. Körülbelül 6 óra lett, mire a 3ő00 f nyi tömeg kezében és hátán batyuval, gyermekekkel karján vagy maga mellett, végre ötös sorokba volt felállítható. A tábor magyar rend rparancsnoka magához hívatott, és megbízott a külön felsorakoztatott mintegy 120 f nyi orvos-, gyógyszerész és mérnökcsoport vezetésével; egyben örömének adott kifejezést, hogy most már jobb helyzetbe kerülünk, a Nyírségbe megyünk, ahol már kész lakható barakkok várnak, és nem fogunk többet úgy ázni és fázni, mint az itteni táborban.

Mi, orvosok pedig annak a tábornak egészségügyi szolgálatát fogjuk ellátni. És megindult a menet, a szomorú menet, amelynél hátborzongatóbbat, elkeseredettebbet addigi életemben nem láttam.

Elhagytuk hát a tábort, amelyben kiközösített életünknek 23 napját éltük át, hogy elinduljunk az ismeretlen rémségek elébe.

Kiérve a tábor területér l, csodálkozva láttuk, hogy a kísér csend rök és rend rök nem visznek az állomás felé vezet úton, hanem letérítenek az útról, és kerül vel a város melletti mez kön és földeken át vezetnek az állomás irányába. Minden 10 lépésre rend r vagy csend r állott rt, gondosan elzárva minden, a városba vezet legkisebb utcát is, s arra is gondjuk volt, hogy sehol egy lélekkel ne találkozhassunk. A városvégi kis házak udvarai teljesen kihaltaknak látszottak, s ha néhol az ablakon kíváncsi szempár leselkedett ki, azt durván és hangosan bekergették lakásának belsejébe. Senki sem láthatta a város lakói közül ezt a szomorú menetet. Így érkeztünk ki nagy titokban a rendez pályaudvarra, hol hosszú tehervonat állott, mely úgy látszik, reánk várt. Most újabb csomagvizsgálat következett. Egyetlen német tiszt ellen rizte a magyar csend rség munkáját, amely abból állott, hogy ennek a szerencsétlen tömegnek, mely lakását, minden értékét, eddigi munkájának minden gyümölcsét otthagyta, s ruházatának és fehérneműjének utolsó maradványait is a táborban kellett hagynia – ki tudja hányadszor – megvizsgálják csomagjainkat, és elvegyék még azt, ami elvehet . Nincs toll, amely a csend rségnek a brutalitását, ahogyan ezt a feladatát végezte, jellemezni tudná. Csak egy órával ezel tt hirdette ki a táborban a rend rség, hogy a többgyermekes anyák és az orvosok családjai egy párnát és egy takarót magukkal vihetnek, de k még ezt az egyetlen és utolsó párnát és takarót is elvették a legdurvább és legbestiálisabb módon, és a töltés melletti árokba dobálták bele a többi elkobzott fehérneműk és más holmik közé.

Kivették csomagjainkból azt az egyetlen váltás fehérneműt is, amit a táborban engedélyeztek, s amikor kértem, hogy 3 kisleányom részére egy kevés fehérnemű elvitelét engedélyezzék, akkor a 3 gyermek részére a csend rf hadnagy úr nagy kegyesen visszadobott egyetlen darab gyerekingecskét. Láttam, amint az orvos kollégának szemüvegét vették el, és amikor arra hivatkozott, hogy anélkül nem lát, akkor pofonokat is ígért neki ugyanaz a csend rf hadnagy, noha az illet orvos már el z leg

bemutatta neki kivételezésre jogosító okmányait, és a magyar hadseregben a múlt világháborúban szerzett kitüntetéseit. Pillanatok alatt feltoltak bennünket a marhavagonba, amely el tt állottunk utolsó ingünkt l és ruhánktól megfosztva, az elszenvedett inzultusoktól szédülten csak azon vettük észre magunkat, hogy 71-en vagyunk begyömöszölve egy szűk kis vagonba, melynek ajtajára már el re reá volt írva krétával, hogy „71 Stück". Most már ismertük ezt a kifejezést, noha a jelent ségére csak kés n eszméltünk rá akkor, amikor már egészen kés volt. Becsapódott és bezárult mögöttünk a vagon nehéz vasajtaja. Láncot és lakatot tettek reá, miután el z leg még bedobtak az ajtó nyílásán 71 darab fél kilogrammos kenyeret. Ezzel az útravalóval bocsátott utunkra Magyarország, még egy utolsó korty vizet sem adva, pedig addigi életünkben dolgozó polgárok, hivatásainkat gyakorló emberek voltunk. Egy-két óra múlva – ennyi ideig tarthatott az egész tömeg bevagonírozása – megindult velünk a vonat az el ttünk még ismeretlen cél felé... * Elindult velünk a vonat, mi pedig megpróbáltunk, hogy az egymás hegyénhátán összezsúfolt 71 embernek és csomagjainknak helyet szorítani.

Mindenki „jó" helyet szeretett volna kapni, de még „rossz" hely is alig jutott. Megpróbáltuk az embereket úgy elhelyezni, hogy mint a moziban vagy színházban, sorokat alkossanak, s kiszámítottuk, hogy egy-egy sorban hány embernek kell ülnie. De a sorok közötti távolság oly kicsi volt, hogy a lábaknak kinyújtásáról szó sem lehetett. Általában az volt a legnagyobb baj, hogy mindenkinek két lába volt, de azokat elhelyezni nem tudta. S most még csak ülünk, de mi lesz éjszaka, mikor a fáradság elnyomja az embereket, s már nem tudnak többet tekintettel lenni szomszédaikra. Megpróbáltuk úgy megoldani a kérdést, hogy csak a gyerekek és asszonyok üljenek, a férfiak álljanak, mert így kevesebb helyet foglalunk el, de sajnos, a férfiak is kimerültek már a tábori élet viszontagságaitól, csomagok cipelését l, és sokan még nem tudtak a csend rnyomozók által összevert, dagadt talpaikon állni. Valakinek eszébe jutott, hogy a csomagokat fel lehetne akasztani. Akadt is mindenkinél egy-egy darab spárga, azokat összekötöttük, kifeszítettük a vagon két fala között, és ráakasztottunk annyi csomagot, amennyi csak ráfért. Igaz, hogy így több ül hely volt, de akkor meg az volt a baj, hogy akik a csomagok alatt ültek, nem jutottak semmi leveg höz, hiszen a kocsi úgyszólván hermetikusan be volt zárva, csak egy körülbelül 20x20 cm nagyságú rácsos ablakon át kaptuk a leveg t, s a meleg nyári napon majd megfulladtunk a h ségt l és leveg hiánytól. Megkezd dtek a veszekedések.

A rosszabb idegzetűek s az önz bbek már sértegették egymást. Pár óra múlva már jelentkezett a szomjúság, de víz nem volt, és vizet kér gyermekeinket azzal vigasztaltuk, hogy majd a legközelebbi nagyobb állomáson fognak majd adni. A vonat azonban lassan döcögött velünk, s csak órák múlva értünk el az alig 30 km távolságra fekv Szászrégenbe.

Vonatunk azonban nem állott meg az állomáson, hanem jó messzire a nyílt pályán. Itt több órát álltunk, vizet azonban nem kaptunk, a vagon ajtaját sem nyitották ki, hiába kértük az ablaknyíláson át a vagonunk mellett sétáló, rzésünkkel megbízott csend rt l. Azzal bíztatott, hogy a legközelebbi nagyobb állomáson fogunk vizet kapni és vacsorát is. De ránk szakadt az éjszaka, most már azt sem tudtuk, merre utazunk, és természetesen sem vizet, sem vacsorát nem kaptunk. Teljesen magunkra hagyatva készültünk az éjszakára elhelyezkedni. Els éjszaka féllábon álltam, és feleségem is többet állt, mint ült, hogy az ötünknek kiszorított helyen három gyerekünk kényelmesebben elférjen. Így is hol egyik, hol másik gyermek sírt fel álmából, „jaj a lábam, jaj a karom, jaj a fejem", mert a mozgolódok s a szükségleteiket végz k vagy a vagonban lev egyetlen éjjeli edényt az ablakhoz viv k, hol egyikre, hol másikra léptek rá. Teljes sötétségben ez elkerülhetetlen volt, viszont a n k és

feln ttek általában inkább az éjjeli sötétben kívánták szükségleteiket elvégezni. Persze, a n k legtöbbje csak vizelni volt képes, egyébként gátlásaik nagyobbak voltak, semmint hogy idegen férfiak jelenlétében a vagonban található egyetlen éjjeli edényt használják. Ekkor még volt a szeméremérzetnek egy kis maradványa bennük. (...) Utazásunk második napján délután az útirányból, az elhagyott állomások neveib l ítélve, melyeket az ablaknyíláson kémleltünk ki, láttuk, hogy nem Debrecen irányába megyünk. Mikor láttuk, hogy Sátoraljaújhelyt és Miskolcot elhagytuk, mindinkább er t vett rajtunk a félelem, hogy kivisznek az ország területér l. Oly naivak voltunk, hogy abból, hogy német vagonokban szállítottak, még nem következtettünk elég világosan. Hittünk a rend rkapitánynak, hogy a Nyírségbe visznek, hittünk a csend rnek, hogy Debrecen közelébe megyünk, hittünk mindent, talán mert utolsó pillanatig áltatni akartuk magunkat, nem akartuk hinni azt, hogy Magyarország kiad, s megengedi külföldre való szállításunkat. A csend r újabb kérdésemre azt válaszolta, hogy útközben más rendeletet kaptak, s hogy Kassa közelébe visznek, ahol egy nagy tábor van felállítva, s ott fogunk dolgozni. De már nem hittem neki. Sátoraljaújhegyen és Mickolcon sikerült a vagon ablakán át egy-egy pillanatra egy vasúti munkással beszélnem, akit l megkérdeztem, hogy mi történt az ottani zsidókkal. Óvatosan nézett körül, majd úgy tett, mintha éppen ott volna a sínen valami javítani valója, és anélkül, hogy reánk nézett volna, felelte, hogy el bb a téglagyárban voltak kitelepítve, de egy héttel ezel tt elszállították ket, Hogy hova, arra nem tudott, vagy nem akart feleletet adni. Ugyanezt hallottuk Nagysz l sön is, tehát mindenütt ugyanaz a metódus. El bb a téglagyár, aztán az elszállítás. Eddig azt hittük, hogy csak nálunk volt olyan kegyetlen a városi tanács, hogy a lakatlan téglagyárban helyezett el 7000 embert, de úgy látszik, ördögi agy ördögi gondolata volt, és egységesen, rendszeresen jártak így el velünk. Kés bb megtudtuk, hogy Kolozsvárt és a dunántúli városokban is mindenütt a téglagyár volt az els gyűjt állomás. Eddig azt hittük, hogy csak minket, vásárhelyieket szállítottak el, és a hadi helyzettel próbáltuk magyarázni, azzal, hogy közeledik az orosz front, mert éjszakánként a táborban a Kárpátok fel l ágyúdörgést hallhattunk. Most ráeszméltünk arra, hogy általános, országos intézkedésr l van szó, s most már nem hittem, hogy egy táborba visznek mindnyájunkat. Eszembe jutott, amit eddig a lengyel zsidók sorsáról hallottam, szomorúan néztem feleségem és gyermekeim arcába, örökre emlékezetembe akartam vésni a nekem oly drága arcokat, szemüknek nézését, hangjukat...

Vizet még mindig nem kaptunk. Útközben egy zápores vel futott versenyt a vonatunk, s boldogok voltunk, hogy a leveg kissé lehűlt. Kitartottam egy lábast az ablaknyíláson, felfogtam vele a vagon tetejér l lefolyó kövér es cseppeket, és azt adtam gyermekeimnek inni. Szegénykék okulva a két nap szenvedésén, nem merték az egész, összesen alig pár korty vizet meginni. „Tegyünk el holnapra is Apuka – mondották –, hátha holnap sem adnak vizet". Holnapra már megérkezünk, vigasztaltam ket, hiszen már nem vagyunk messze Kassától.

Estefelé megérkeztünk Kassára. A hatalmas pályaudvart elhagyva, kissé azon túl állott meg vonatunk. Felnyitották az ajtókat. A csend r pedig felszólította minden kocsi parancsnokát, hogy szálljon le a vagonból.

Leszállottam. Egy német tiszt elé vezettek. Nagy örömömre Öcsém is, akit Vásárhelyt nem láttam a bevagonírozottak között, ott állott a német tiszt el tt. Így legalább tudtam, hogy is, családja is velünk vannak.

Megkérdeztem t le, hogy mi a helyzet az kocsijukban. Pár szóban elmondta, hogy ugyanaz, mint nálunk: éheznek és szomjaznak, k is hetvenen felül voltak a kocsiban. A német tiszt, aki elé vezettek, magyar nyelvű beszédet intézett hozzánk. Elmondotta, hogy Németországba visznek,

ahol dolgoznunk kell. Figyelmeztetett bennünket, hogy csak az kap enni, aki dolgozni fog. Oktassuk ki tehát ez irányban a vagonok utasait, egyben figyelmeztetett, hogy szökni senki se próbáljon, mert szökés esetén a kocsiparancsnokot, a kocsiparancsnok szökése esetén pedig annak családját és a vagon összes utasait agyonlövik. Ugyanakkor felszólított, hogy a még nálunk lev eldugott pénzt és értéktárgyakat adjuk át a magyar csend röknek, de orvosok megtarthatják karóráikat és tölt tollaikat. De ilyennel már alig rendelkeztünk, elvették már az azel tti vizsgák során.

Felszállottunk a kocsikba, s közöltük a német tiszt parancsát sorstársainkkal, de alig egy-két perc múlva újból ránk záródtak a kocsik nehéz vasajtói, s a magyar csend röknek már nem volt alkalmunk újabb kutatást végezni. Míg mi a német tiszt el tt állottunk, azalatt feladtak minden kocsiba egy vödör vizet, a mint tikkadt nyáj estünk neki a fejenként 2 dl-t kitev víznek. Feleségem és én alig egy kortyot ittunk éppen csak hogy kiszáradt ajkainkat megnedvesítsük, a többit a gyermekeinknek hagytuk, és az ötünknek juttatott egy liter víznek egy részét másnapra tettük el. Miután elmondtam a kocsi lakóinak a német tiszt parancsát, kissé megnyugodtak a kedélyek, mert szökni senki sem akart – hova is szökhettünk volna – a munkától pedig senki sem riadt vissza. Mindenki tudomásul vette, hogy dolgoznia kell. Úgy képzeltük, hogy miután május vége van már, mezei munkára fognak majd bennünket, s feleségemmel együtt elhatároztuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, nagyobbik kisleányom pedig, aki már 12 éves és értelmes, érett gyermek, vigyázni fog 9 éves ikertestvéreire. A pár korty vízt l kissé felüdülve és a munkavállalás lehet sége által megnyugtatva kissé nyugodtabban aludtunk el. Csak a helyszűke miatt volt továbbra is borzalmas, de a fáradt embereknél már feloldódott a beléjük nevelt kényelemszeretet, bizonyos fokig még a szeméremézet is, és a lábaikat egymásra rakva szinte egy nagy gomolyagot képezett a 71 fáradt, izzadó, verejtékes ember.

Reggel, miután megvirradt, kíváncsian kémleltünk ki az ablaknyíláson, hogy megállapítsuk, hol és merre járunk. El ttünk ismeretlen szlovák helységneveket olvastunk le az állomások épületeir l, még mindig nem tudtuk megállapítani, hogy Németországba vagy más irányba visz az utunk.

Délután azonban, miután Tarnow állomását elhagytuk, már láttuk, hogy Lengyelországba visznek. A Lublinról hallott rémségek jutottak eszembe.

De hallgattam, s még feleségemnek sem mondtam el, hogy milyen kétségek gyötrik lelkemet. Egyszer azonban akaratlanul elárultam magamat, mikor a nyakkend met leoldva és félredobva megjegyeztem, ilyen ruhadarabra nem lesz többet szükségem. Feleségem reám nézett, s szomorú arccal csak azt kérdezte: „Azt hiszed?" (...) Alig pitymallott, kiabálás, durva hangok, vagonajtóknak csapkodása vert fel álmunkból. Auf, aufmachen! – és hasonló felkiáltásokat hallunk, amit a szomszéd kocsik nehéz ajtóinak dübörgése és az utasok összevissza kiabálása követ. A mi kocsink ajtajánál is felhangzik a felszólítás: aufmachen, aussteigen! Kívülr l leszedik a lakatot és a láncot, s felnyílik az ajtó. Mindenki sietve szedel zködik, gyorsan feladjuk gyermekeinkre kabátkáikat, összeszedjük még megmaradt csomagjainkat (már csak pár gyógyszer, irataink s a rajtunk lev ruházatunk van meg), s leszállunk a vonatról. Kint óriási tömeg hömpölyög el re a szemben lev sínpáron vesztegl tehervonat és a mi vonatunk között. A szemben lev vonat kocsijai el tt a földön kofferek és csomagoknak ezrei halomba dobálva, nem tudjuk megérteni, hol vagyunk, mi történik itt, miért a pusztulásnak ez a képe. A két sínpár között el re nézve alig pár száz méterre két szokatlan formájú, gyárkéményszerű építményb l hatalmas, több méter magasságú lángoszlop csap ki. Tájékozódni szeretnénk, hogy vajon hol vagyunk. Els pillanatban az az érzésünk, hogy egy bombázott állomáson vagyunk, erre enged következtetni a szemben lev sínpár el tt felhalmozott csomagoknak összevissza dobált tömege. A felcsapó lángoszlopokról pedig azt hittem, hogy valami bánya vagy vaskohó kéményei

lángolnak. Dante poklának bejárata jutott eszembe. Úgy látszik, hogy bányában vagy vaskohóban kell dolgoznunk, mondottam feleségemnek, és hozzátettem, nem baj, akár milyen nehéz lesz a munka, a f , hogy együtt vagyunk öten, s ne válasszanak el egymástól. De nincs id nk tovább tájékozódni, kék-fehér csíkos vászonruhába öltözött, zebrának kinéz alakok botokat suhogtatva hajszolnak el re, közben csomagjainkat kitépik kezünkb l. Ha vitatkozunk velük, azzal nyugtatnak meg, hogy a csomagokat most itt kell hagyni, majd utánunkszállítják. Még mindig ragaszkodunk csomagjaink utolsó maradványaihoz, még próbálunk ellenállni, még nem adjuk oda.

De pár lépésre német katona állja el utunkat, és ránk szól, hogy a csomagokat a vagonok el tt rakjuk le. Leteszünk mindent, s még vigasztalva odaszólok feleségemhez, nem baj, semmi sem baj, a f , hogy együtt vagyunk öten. Ebben a pillanatban azonban újabb német katona állja el utunkat. Férfiak jobbra, n k balra! – mondja, s abban a pillanatban már nem voltam feleségem és gyermekeim mellett, egymással párhuzamos irányban, de már különválasztva megyünk el re. Sodor a tömeg magával.

Hirtelen ráeszmélek, hogy kezemben tartom a tegnapról félretett fél üveg ivóvizet. Áttörök az elválasztó kordonon, hogy azt gyermekeimnek odaadjam. Már vissza is nyomnak, mikor feleségem utánam kiált: „Marcikám, gyere csókolj meg minket." Én újból odarohantam hozzájuk, megcsókoltam ket, torkomat összeszorította a fájdalom, és könnyes szemekkel néztem feleségemnek halálfélelemt l elborult, tágra nyitott, szomorú, szép szemeibe. Gyermekeim némán, komoran követték anyjukat, nem tudták szegénykék felfogni, hogy mi történik velük, hagyták magukat sodortatni a tömegt l, mely hömpölyögve tódult utánuk. Már megint nem voltam mellettük, már újból áttolt egy katona a kordon másik oldalára, s elváltunk egymástól anélkül, hogy egy vigasztaló szót, egy bátorító tekintetet küldhettem volna utánuk. Még egy perc, s már elvesztettem ket szemem el l. Engem is magával sodor a tömeg, s egyszer csak kiérünk a két sínpár között egy tágasabb helyre, ahol már a vagonok nem szűkítik a teret. Katonák és csíkos ruhások rendeznek, és ide-oda tolnak bennünket.

Egyszer csak hallom, hogy orvosok itt sorakozzanak! Odaállok én is a többi, vöröskeresztet karján visel kollégám közé, mellettünk pedig tovább hömpölyög a tömeg. A férfiak egyik oldalon, a n k a másikon.

Közben látjuk, hogy mindenki egy magas, keztyűs kezű német tiszt el tt vonul el, aki hüvelykujjának intésével jobbra vagy balra küldi az embereket, s így elválasztja az együtt menetel családtagokat.

Megállapítható, hogy az öregeket és gyengébbnek látszókat, valamint a gyermekeikkel menetel anyákat az egyik oldalra, a fiatalabbakat, az er sebbeket, úgy a n k, mint a férfiak közül, a másik oldalra küldi.

Vannak, akik ellenkezni próbálnak, nem akarják elhagyni öreg szüleiket vagy gyengébb testvérüket, ezeket hangos szóval megnyugtatják, hogy az elválasztás csak azért történik, mert tíz kilométert kell még gyalogolni, és a gyengéket, öregeket és a gyermekeket autón szállítják oda, de ott találkozni fogunk, és újra együtt leszünk. Vöröskeresztes autók is állanak a közelben, és katonai teherautók sora is úgy, hogy látnunk kell, tényleg autók várakoznak a betegek és gyengék elszállítására. Néha azt is halljuk, hogy a német tiszt magyarázatképpen mondja, hogy a betegeket a közeli kórházakba szállítják. Megnyugodva megy tehát az egyik csoport jobbra, a másik balra a közeli viszontlátás reményében. Egyszer csak hozzánk lép a német orvostiszt, ki az elválasztást végezte. Egyikmásikunktól barátságosan megkérdi, hogy hol végezte az egyetemet, s közben udvariasan megkérdi, nem vagyunk-e fáradtak, vagy nincs-e beteg közöttünk, mert 10 km-t kell gyalogolni, s az „urak" közül, aki akar, átmehet a másik oldalra, ahonnan autók fogják továbbszállítani.

Csoportunkból azonnal el lép K vári gyógyszerész, aki hivatkozik arra, hogy beteg, csak fél tüdeje van. „Óh, tessék átmenni a másik oldalra".

K vári gyógyszerész így ment el közülünk, hogy hova, azt kés bb tudjuk

csak meg. Közben elmondjuk az orvostisztnek, hogy a vagonok mellé dobott csomagjainkban gyógyszerek és műszerek is vannak, valamint orvosi diplománk és egyéb irataink is. Nem vehetnénk-e ki legalább a diplomáinkat? De igen, feleli kis gondolkozás után, arra még szükségük lehet. Mi visszarohanunk a vagonok mellé, keresi mindenki a saját b röndjét. Én is megtalálom a miénket, s kiveszem bel le diplomámat s irataimat. Visszamegyek csoportunkhoz. Itt állok, amikor egyszer csak megpillantom egy n i csoportban, akiket éppen most választanak és küldenek jobbra és balra, feleségemet és gyermekeimet. Odarohanok egy német tiszthez, és kérem, hogy engedje meg, hogy feleségem és gyermekeim velem maradjanak. Hivatkozom arra, hogy orvos vagyok – abból, hogy az orvosokat külön csoportba állították, arra következtettem, hogy mégis orvosokként fognak igénybe venni – s három gyermekem van, akik közül kett iker, akiknek több gondozásra van szükségük. Ikrek? Hívja vissza ket! Én boldogan rohanok utánuk, és ordítom feleségem és gyermekeim nevét. k visszafordulnak, értük megyek, és hozom vissza ket. A tiszt odavezeti ket a szelektáló orvoshoz, jelenti neki, hogy ikrek. De rájuk se néz, kezével elinti ket, és azt mondja, majd kés bb, most nem ér rá. Vissza kell tehát menniük a csoportba, melyb l kihívtam ket. A tiszt közben még odaszól hozzám magyarul: „Ne búsúljon, csak fürödni mennek, egy óra múlva találkoznak, és együtt lesznek." Én még utánakiáltom a feleségemnek, aki tágra nyílt szemekkel, arcán a rémület kifejezésével vezeti kézen fogva három gyermekét...

Visszamegyek én is az orvosok közé, ahol pár perc múlva ötös sorokba sorakoztatnak csíkos ruhás alakok, akikr l még mindig nem tudjuk, kicsodák, micsodák, csak azt látjuk, hogy hangosan kiáltanak ránk, hogy mindenkinek bot van a kezében, s hogy a német katonák szinte passzívan nézik, ahogy ezek felsorakoztatnak. Százas csoportokat alkotunk, s egyegy ilyen „csíkos ruhás" vezetésével és egy fegyveres német r kíséretében elindítanak bennünket a tíz kilométeres útra.

Csak most kezdünk körülnézni. Letérünk a sínpár-közb l, s útunk betonoszlopokra szerelt szeges drótkerítés mellett vezet el, amely mögött egyforma, zöldre festett deszkabarakkoknak szimmetrikusan elhelyezett sorait látjuk. A barakkok között lev úton sok csíkos ruhás férfit, a sínek másik oldalán kissé távolabb fekv hasonló barakkok közt pedig n ket látunk. A n kön egyszerű ruha, harisnya egyiken sincs, és mind kopaszra vannak nyírva. Vajon kik lehetnek ezek, még mindig nem tudjuk.

Egyszer csak betérünk egy kis fás úton, s egy nyitott kapun keresztül bevezetnek egy ilyen zöld barakkokkal beépített utcasorba. Elvezetnek egy ilyen barakk elé. Ha útközben valaki kimarad a sorból, a kísér csíkos ruhás szól hozzánk jiddisül, cigarettát és konzerveket kérnek t lünk. Azt hiszik, hogy még ilyesmivel rendelkezünk. Kérdésünkre, hogy ti kik vagytok, azt felelik, hogy lengyelországi zsidók. De további kérdéseinkre nem válaszolnak, ket csak a konzerv és cigaretta érdekli. Kérdésünkre, hogy hol vagyunk, csodálkozva és dühösen felelik: „Marhák, hát még azt sem tudjátok? Auchwitzban vagytok, koncentrációs táborban." De nekünk ez a név még akkor semmit sem mondott, csak egy el ttünk ismeretlen, eddig még nem hallott helységnevet jelentett. Nem volt id nk azon gondolkozni, hogy vannak még él lengyel zsidók, úgy tudtuk, hogy mind elpusztultak már a lengyel és orosz háború folyamán. Zsidók tehát azok, akik a barakkhoz vezetnek. Behajtanak az egyik ilyen hatalmas zöld barakkba, ahol sok ezer levetett férfiruhának és felölt nek halmaza tárul szemünk elé. Felszólítanak, hogy vetk zzünk le teljesen meztelenre, csak cip nket harisnya nélkül és nadrágszíjainkat vagy nadrágtartóinkat tarthatjuk meg.

Bejelentjük, hogy orvosi diplománk és irataink vannak nálunk, azoknak megtartását engedélyezték számunkra. Röhögve és ordítva világosít fel az egyik csíkos ruhás: „Schmock" – ezt a kifejezést azután gyakran alkalmazzák velünk szembe lengyel zsidó társaink – minek kell még nektek

diploma, itt nem vagytok már orvosok, itt „Haeftlingek" vagytok. Gyorsan levetk ztünk. Cip ben és nadrágban maradunk, de alsónadrágomba még eldugom orvosi diplomámat, és cip mbe feleségem és gyermekeim fényképét, azután kivezetnek az utcára, és két barakk között már reánk váró, ugyancsak csíkos ruhába öltözött borbélyok elé vezetnek. Ezek lenyírják még egyszer alig pár napos hajunkat, és teljes sz rzetünket leborotválják. Közben beszélni próbálunk velük. A kérdés mindig ugyanaz.

Hol vannak családjaink, együtt leszünk-e velük, vagy legalább bizonyos id közökben láthatjuk-e majd ket. Volt olyan borbély, aki azt felelte, igen, hetenként egyszer meglátogathatjuk ket. Volt olyan, aki nem válaszolt kérdésünkre, csak némán és szomorúan nézett el bb reánk, majd elfordította a tekintetét, de a legtöbben ránk rivalltak: „Marhák, nincs már családotok! Láttátok ott a lángokat és a füstöt, ott égetik ket!"

Nem akartunk hinni a fülünknek, nem akartuk hinni, hogy ez a borzalom, ez a szörnyűség lehetséges, és igaz lehet. Azt mondtuk egymásnak, ezek rosszindulatú lengyelek vagy rültek, akik a koncentrációs lágerben rültek meg, és most ilyen rémségekkel ijesztegetnek. Kábultak is voltunk még az út fáradalmaitól, az els rettenetes benyomások még ott kalapáltak agyunkban. Gondolkozni nem tudtunk, agyunk nem volt képes felfogni ezeket a most hallott szörnyű célzásokat, és az is megzavart, hogy egyik-másik jóindulatú, még emberi formájából teljesen ki nem vetk zött borbély azzal biztatott, hogy látni fogjuk családjainkat. Mi inkább ezeknek hittünk, mert azt akartuk hinni. Közben a botos csíkosok a már leborotváltakat sorakoztatták, és botokkal és pofokkal sietettek bennünket, ha az éppen hallottaktól megszédülve és megrémülve nem sorakoztunk fel elég gyorsan és elég pontosan. De ezek a pofonok, ha akkor haragudtunk is értük, hasznosak voltak, mert megakadályoztak abban, hogy a hallott szörnyűségeket agyunk feldolgozza. Itt találkoztam öcsémmel is újból, is meztelenül és leborotválva állott itt, egymás mellé állottunk a sorban, hogy most már legalább ketten ne szakadjunk el egymástól...

Visszavezettek most a nyitott kapun, s a szembe lev nagy térségen állítottak fel, ahol egy nagy derékszögben épített épület állott. A fürd , vagy ahogy nevezték az X „sauna". Ott ácsorogtunk egy jó óra hosszat, mert el ttünk egy csoport n fürdött. Az ablakokon beláthattunk.

Meztelen n k voltak bent, akiket ott szintén leborotváltak, s ami borzasztóbb látvány volt, hajukat is levágták teljesen kopaszra. Közben itt-ott elcsattant egy pofon egy-egy n arcán, és csizmás SS felügyel n k néha b rkorbácsaikkal is végigsújtottak egyik-másik n nek a hátán. Mi borzalommal figyeltük ezt a látványt, hogy ez lesz már mostan asszonyainknak a sorsa? Természetesen minket állandóan hátrább kergettek reink, és a mi arcunkon is el-elcsattant egy-egy pofon, a meztelen hátunkon pedig egy-egy botütés. Egyszer csak felismertem az ablakon át egy városunkbeli asszonyt. Odakiáltottam kérdezve, hogy feleégem nincs-e közöttük. „Nincs", felelte, „ ket a gyermekekkel együtt más irányba küldték".

A szemben lev ajtón egy csoport n hagyta el a fürd épületét rettenetes rongyokba burkoltan, harisnya nélkül és kopasz fejjel. Borzalmas volt a külsejük, férjek nem ismertek feleségeikre, k kiáltottak át hozzánk, és szólították meg férjeiket. Úgy látszik, mi még felismerhet k voltunk, k már megszokták a mi kopasz fejünk látványát, de egymáshoz már nem mehettek, mert a férfiakat a mi csíkos rz ink, ket pedig az SS-n k korbácsa figyelmezetette, hogy egymáshoz már csak nem is szólhatunk.

Gyorsan sorakoztatták ket, és elmeneteltek, minket pedig betereltek a fürd épületébe. Egy nagy vetk z csarnokban le kellett dobnunk még a rajtunk lev alsónadrágainkat, s cip nket kezünkben tartva kellett egy szűk folyóson, egy ugyancsak csíkos ruhába öltözött alak el tt elvonulnuk. A csíkosok tömege rendelkezett itt velünk. Kiabáltak ránk, lökdöstek, felülvizsgáltak, hogy jól vagyunk-e borotválva, s akir l úgy

vélték, hogy nincs elég tökéletesen sz rtelenítve, azt még egyszer megborotválták. A körülbelül 150 zuhannyal ellátott nagy terem bejárata el tt átvizsgálták cip inket, s elvettek mindent, amit benne elrejtettünk. Amikor a közben cip mbe elrejtett, összehajtott diplomámhoz s feleségem s gyermekeim fényképéhez ragaszkodni próbáltam, egy-két pofon kíséretében megmagyarázták, hogy sem a diplomára, sem a családom fényképeire szükségem nincsen. „A családod most ég a krematóriumban, te marha," – mondá egy alak – „s neked a fényképeid kellenek?" Ma már nem tudom, hányadszor hallom ezt! Istenem, lehetséges, hogy ez igaz volna, akkor miért élek én még, mi vár itt még reánk, s ha igaz, miért nem végeznek mindnyájunkkal egyszerre, akkor talán nem lett volna oly borzalmas a szenvedés, amelynél bizonyára rettenetesebb az, amit most érzek. De nincs id m gondolataimat folytatni, már belöknek a zuhanyok alá, miután el bb cip nket egy maró folyadékba mártják be, s lábainkat ugyanabban a folyadékban kellett megáztatnunk. Körülbelül 10-15 percig tartó zuhanyozás után fejünket és nemi szerveinket lemossák ugyancsak egy csíp s, maró, fert tlenít folyadékkal, s kikerülünk egy másik nagy, hideg cementpadlójú terembe, ahol egyenként elvonulunk egy-egy csíkos alak el tt, akik mindnyájunknak egy-egy piszkos inget, egy pár kapcát, egy piszkos, száz folttal megfoltozott csíkos nadrágot és egy ugyanolyan csíkos zubbonyt és egy furcsa formájú rongyos sapkát nyomnak markunkba.

Alsónadrágot nem kaptunk, zsebkend t sem. Ezekbe a rongyokba kellett gyorsan felöltöznünk úgy nedvesen, ahogy éppen a fürd b l kijöttünk.

Persze, a ruhák nagysága és a magunk termete között semmi arányosság nem volt, így el fordult, hogy magas emberek szinte gyereknek való ruhát, kövérek oly szűköt, hogy bele se fértek, soványak pedig olyat kaptak, hogy lötyögött rajtuk. Ha valaki visszament, hogy cserélni próbáljon, újból csattant arcán egy-két pofon, hátán vég suhogott a bot. Azt már kezdtük tapasztalni, hogy itt beszédnek, reklamálásnak, érdekl désnek helye nincs, és hogy beszéd helyett bottal és pofonnal intéznek el minden kérdést. Sietve felöltöztünk hát, megdöbbenve néztünk egymásra felismerhetetlenségig eltorzított küls nkkel, és bármely tragikus volt helyzetünk, sokan elkacagták magukat, oly tragikomikusan néztünk ki.

Alig voltunk felöltözve, kikergettek az épületb l, s most minket sorakoztattak ott fel, ahol el bb az asszonyok állottak. Ötös sorokba állítottak, és százas csoportokat alkotva vártunk a most már tűz napsütésben, öcsémmel egy sorban álltam, igyekeztünk egymás mell l el nem kerülni, s csak most kezdtünk magunkra eszmélni, hogy mi történik itt velünk, noha további sorsunkat még mindig homály fedte. Ahogy egymásra néztünk, eszembe ötlött, hogy most már mi is alig megismert és máris annyira utált csíkosok közé tartozunk, legalábbis küls leg, s hogy a polgári életb l való teljes kizárásunk minden iratunk elkobzása által e pillanatban vált igazán teljessé. Személytelen senkikké váltunk akiket, úgy látszik, ezután már nem törvényekkel, hanem ütlegekkel és szidalmakkal kormányoznak. Mindnyájunk lelkét megfeküdte az aznap átéltek szörnyűsége, de nem magunkra gondoltunk, hanem feleségünkre, gyermekeinkre. Hol vannak k, hova vitték ket, mi történik velük? Vajon igaz-e a szörnyűség, amit a lengyelek oly kegyetlenül közöltek velünk. Ha igaz, akkor nincs miért tovább élnünk, akkor els adandó alkalommal öngyilkosok leszünk. Bármerre tekintettünk, a drótkerítések betonoszlopaira tábla volt felszerelve rajta halálfej és felírás: „Vigyázat, magasfeszültség, életveszélyes!" Elhatároztuk, hogy nekimegyünk a drótnak, s megfogjuk azt, így végezve a magunk életével, ha megtudjuk, hogy igaz, hogy családtagjainkat megölték, meggyilkolták. De nem, nem tudtuk elhinni a szörnyűséget, mert agyunk nem tudta elképzelni, hogy ilyesmi lehetséges, hogy megöljék az ártatlan asszonyokat és gyermekeket, és életben hagyjanak minket. Még mindig nem ismertük eléggé a németeket, még nem tudtuk, hogy mire képesek. És noha még a ránk váró sors is ismeretlen volt el ttünk, a családjainkért való aggodalomtól

szinte bénultan hagytuk magunkat sodortatni a tűz május 29-i napon, pünkösd másodnapján, vártuk a sorban további sorsunk alakulását...

A nap melegen tűzött kopasz fejünkre. Fogalmunk sem volt, hogy hány óra lehet. Éhséget nem éreztem, noha legalább 24 órája nem ettem, de a szomjúság gyötört mindnyájunkat. Csak álltunk, álltunk a sorban. Mind újabb és újabb százas csoportok jöttek ki a fürd b l, akiket hozzánk csatlakoztattak. Már alig álltunk a lábunkon, ha reink nem voltak éppen mellettünk, leültünk a csupasz földre, de rövid id közönként újra és újra felsorakoztattak, rendben felállítottak, azután megint otthagytak. Így tartott ez hosszú órákig, a fáradság, éhség, szomjúság és f leg a lelki gyötrelmek emésztették er nket, s már szinte fásultan és ernyedten álltunk, ha felállítottak, megint leültünk, ha reink és botjaik kissé eltávolodtak. Míg itt ácsorogtunk, néhány ugyancsak csíkos vagy szürke ruhás, kopasz fejű n az egyik irányból ruháskosarakat cipelt, s azt a fürd épületbe vitték be. Egyszer csak egyik kollégánkat megszólítja egyikük, és inti, hogy óvatosan jöjjön közelebb. Kollégánk egy ismer sét fedezte fel benne, s helycserével igyekszik közelebb jutni hozzá. Pár percig beszélgettek egymással, a n egy zsebkend t és egy darab kenyeret is adott eltorzult arccal, komor tekintettel visszatér kollégánknak.

Kikérdeztük t, és rettenetes, amit hallunk. A n – egy munkácsi zsidólány – már két hete van Auschwitzban, a mosodában dolgozik, s is azt állítja, hogy itt az anyákat gyermekeikkel együtt, az öregeket és betegeket kivégzik. A kivégzés módja a gázkamra és utána a krematóriumban való elégetés. Minket is figyelmeztet, hogy soha beteget ne jelentsünk, ha betegek vagyunk, akkor is titkoljuk el. Lelkünket újra megmarkolja a döbbenet, fejünk zúg, arcunk ég, úgy érzem, mindennek vége. Elfog egy iszonyú gyengeség, torkom kiszárad, nyelvem odatapad ínyemhez, csak nézünk egymásra rémülten, beszélni nem tudunk. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy minden igaz. Asszonyom, gyermekeim, Zsuzsa, Nóra, Helga, mi történik veletek, míg engem fürödsztöttek, a hajamat vágták, míg állok itt a sorban, s fegyelmezetten sorakozom, ha sorakoztatnak, lerogyok a földre, ha nem bírom már tovább. (...) Végre, kés délután már 1200- an lehettünk, fegyveres SS, valamint 2-3 civil jött sorainkhoz. Karjukon különböz felírású karszalagok, melyeknek jelent ségét még nem ismertük. „L. Ä" az egyiken, „Bl. 1ő" a másikon, „Capo" a harmadikon. Nem telt bele sok id , megtanultuk ezeket a „rang"-jelzéseket. Gyorsan újból rendbeszedték sorainkat, s elindítottak bennünket. A fürd melletti két lapos gyárkéményű épület között vezetett utunk. Szerettünk volna benézni az udvarra, hogy kétségeinkre valami választ kapjunk, de semmit sem láthattunk, áthatolhatatlan lombgyékénnyel voltak a kerítés hasadékai tömítve, és hajcsáraink itt botjainkkal is siettettek bennünket. Alig pár száz métert mehettünk, mikor az útról letérve egy kapun át bevezettek egy hatalmas táborba, ahol az út két oldalán a már ismert típusú, nagy, zöld barakkok hosszú sora állott. A tábor bejáratánál lev hatalmas térségen leállítottak s megszámoltak bennünket. A számolás úgy történt, hogy egyenként mindenkit egy botütéssel nógattak egy sorral el bbre. Kit hátán, kit fején vagy arcán ért a bot. Azután újból megindult a menet – 1200 csíkos ruhás, minden emberi formájából kivetk ztetett, testben és lélekben elgyötört pária – s a zöld épületek között, melynek mindenikének bejárata fölött egy tábla jelezte a block számát, block 1-3-5 stb. Elértünk a 15-ös számú block elé. (A barakkokat itt blocknak nevezték.) Itt megállítottak, újból leszámoltak, s a block szűk bejáratán úgy hajtottak be, mint az állatokat az istállóba. Az ajtó két oldalán két botos cigány állott, akik mindenkire rásújtottak. A hátul állok ezt látva, futva igyekeztek a szűk ajtón bejutni, s így egymást taposva még nagyobb lett a tumultus, és még több alkalma volt a cigányoknak, hogy szadisztikus hajlamukat kiélve, hatalmukat kiélvezve minél több zsidó fejét hasíthassák be. Mire az 1200

ember bezsúfolódott az ilyen nagy tömeg befogadására alkalmatlan helyiségbe, sokan már véreztek fejükön vagy arcukon. Bent nagy teremben találtuk magunkat, melyben két oldalt kétemeletes deszkapriccsek voltak felállítva, a termet pedig egy vörös téglából épült, egy méternyi magas elválasztófal (kályha) osztotta ketté. Iszonyú tumultus keletkezett, mindenki rohant, hogy a priccseken helyet foglaljon magának. De a rozoga priccsek egymás után omlottak össze a rátolakodók súlya alatt. A közdeszkák egymás után estek ki, az els és második emeleten lev k lepotyogtak az alul lev kre vagy ül kre, a sérültek száma óriásira szaporodott. A zaj és ordítozás közepette bejött a három cigány, akikr l hamarosan megtudtuk, hogy k a block parancsnokai, korlátlan urak életünk és halálunk felett. Mindhárman felléptek a termet kettéosztó téglakályhára, hatalmas lécekkel és botokkal törtek maguknak utat a zajongó és a hálóhelyekért egymással közelharcot vívó tömeg között. Nem nézték, hogy kit ütnek, ütöttek, akit értek, és ahol érték. Nagy nehezen sikerült csendet teremteniök. Egyikük, akinek karján „Bl. 1ő" feliratú karszalag volt, bejelentette, hogy ennek a blocknak a vezet je (Blockältester), s hogy jó ember, de feltétlen engedelmességet kíván, rendet és fegyelmet, s míg ez meg nem lesz, nem lesz bántódásunk.

Ellenkez esetben az agyonverést l sem riad vissza, s itt egy ember élete nem sokat számít. (...) A cementpadlón annyi hely volt csak, hogy az 1200 ember éppen hogy ül vagy guggoló helyzetben elfért. Egymásnak d lve, s t egymásra préselve próbáltunk elaludni, de ki tudott aludni a mai nap szenvedései után. A zaj sem lett kisebb, s gondolataink állandóan visszatértek a ma hajnalban elveszített családtagjainkhoz, szüleinkhez, asszonyainkhoz és gyermekeinkhez, kiknek sorsa égette agyunkat, összeszorította torkunkat, megfeküdte lelkünket. Csak hosszú órák múlva csendesedett el úgy-ahogy a terem, mikor a fáradt, megkínzott test eluralkodott a lélek felett, s az ébrenlétet felváltotta a haláltól nem sokban különböz – álom...

Ez az álom azonban cseppet sem volt üdít ; nyugtalan, lidércnyomásos, nehéz, mély álom volt, melyb l azonban fel-felriasztott az összepréselt emberek mozgolódása által itt-ott keletkezett lárma és zaj. Hol a terem egyik végében, hol a másikon támadt egy kis veszekedés, mert a WC-re járók nem tudták elkerülni, hogy rá ne tapossanak egyik-másik társukra.

WC? A terem egyik végében három- négy faláda volt felállítva, arra kellett rájárni, s annak bűze elvegyült 1200 ember kig zölgésével. Egyik földink, úgy látszik, az út és az els nap élményeinek következtében összeroppant. Egész éjjel hangosan üvöltött, rimánkodott vagy fenyeget zött. Egy láthatatlan f hadnagynak revolverét l félt, s annak a fenyegetése miatt nyugtalankodott. Tipikus üldözési mánia tört ki rajta, s nem sikerült t megnyugtatnunk. A hangos kiabálás miatt a block elüls részén lev külön kamrájából többször bejött a Blockältester, veréssel akarta elhallgattatni bajtársunkat. Alig tudtuk neki megmagyarázni, hogy az illet feldúlt idegállapotban van, biztosítottuk, hogy meg fog nyugodni, s kértük, hogy legyen hozzá türelemmel. Rövid pár óra múlva, hajnali 4 órakor – cseppet sem voltunk kipihenve –, mikor hangos sípolással berontott a terembe a Blockältester helyettese, az úgynevezett „Vertreter", és „aufstehen, aufstehen!" kiáltással felvert bennünket.

Azonnal fel kellett kelnünk, s a termet elhagyva a 15-ös és 13-as blockok között ötös sorokba kellett felállnunk. „Apel". Ezt a fogalmat már ismertük otthonról, a téglagyárból. A reggel meglehet sen hűvös volt, dideregtünk rossz vászonruháinkban, s kísérteties volt a sötétben sorakozni és állani. Csak a drótkerítések oszlopain égtek a villanylámpák hosszú, egyenes sorokban. A három cigány állandóan számolt minket, sorainkat állandóan átrendezte, nagy fontosságot tulajdonítottak a számolásnak, s ez számukra elég nehéz műveletnek látszott. De k a saját számolási hibájukat egy pár nekünk kiosztott pofonnal egyenlítették ki.

Lassan teltek az órák, még csak alig pirkadt, sóvárogva figyeltük az ég

peremét, s vártuk a napfelkeltét, mert fáztunk nagyon a hűvös reggelen.

Az id telt, a számolást újból és újból megejtették, egyszer csak SSkatona jelent meg, elhangzott a vezényszó: „Mützen ab!" Mi lekaptuk sapkáinkat, a cigányok már el bb begyakorolták velünk ezt a műveletet.

Most az SS lépett el soraink el tt, s számolt meg bennünket. Miután eltávozott, mi tovább álltunk, s tovább gyakoroltuk a „vigyázz, és sapkát le" figurákat. Feljött a nap, és most már körülnézhettünk. Két egyforma block között álltunk, cigány parancsnokaink meghagyták, hogy ezt a block közötti térséget nem szabad elhagynunk. Kilátásba helyezték, hogy a nap folyamán enni is kapunk, s hogy beosztanak munkára.

Egyel re k kiválasztottak 20 embert, akikkel kitakaríttatták a blockot, kihordatták az éjjeli faládákat, és a block körül sepertek. Nagyon éhesek voltunk már, harmadnapja nem ettünk. A nap mind melegebben sütött, s amikor megengedték, leheveredtünk a poros földre. Bármerre néztünk, csak a zöld blockokat láttuk, a block-közöket, s a block mögött beszéltünk a szomszéd blockok lakóival. Azon is magyarországi zsidók voltak. A kérdések, amiket egymáshoz intéztünk, mindig azonosak voltak. Hová valók vagytok? Mit tudtok a családotokról? Mi történt az asszonyokkal és gyermekekkel? Ugyanaz a gond, ugyanaz a bánat feküdte meg mindnyájunk lelkét, hiszen mindenkinek volt vagy öreg szül je vagy fiatal felesége és gyermeke. Csak azok voltak kissé nyugodtabbak, akiknek csak felesége volt, gyermeke nem, mert ezekr l az asszonyokról úgy tudtuk, hogy ugyanolyan táborban vannak, mint mi, és ami a legfontosabb, élnek. Közben észrevettük, hogy az út másik oldalán, tehát a mi blockunkkal szemben lev blockokban cigány családok laknak. Asszonyokat, s t gyermekeket is láttunk. Egészen kis gyermekeket is. Közben megtudtuk a szomszéd block lakóitól, akik már nyolc-tíz napja voltak Auscwitzban, és így már tájékozottabbak voltak, vagy legalábbis szemünkben azoknak látszottak, hogy a tábor, melyben vagyunk, az úgynevezett cigánytábor, s hogy a zsidó blockoknak mindenütt cigányok a parancsnokai. Eszembe ötlött, hogy Hitler megismétli a történelmet, s mint seiknek, egyiptomiak voltak a rabszolgatartóik, minket most Fáráó ivadékainak rizetébe bíztak.

Mindenesetre megtudtuk, hogy ket, a cigányokat is úgy hurcolták el annak idején, mint most minket, k is foglyok, „Haeftlingek", ahogy itt nevezték. S abból a tényb l, hogy k itt családjaikkal együtt laktak itt, és gyermekeik is megvoltak, kicsit reménykedni kezdtünk, mert úgy gondoltuk, miért pusztítanák el a zsidó gyermekeket, és hagynák meg a cigányokat? A délel tt folyamán alkalmunk volt nekünk, orvosoknak a Blockältesterrel beszélgetni. Elmondta, hogy osztrák cigány, hogy elemi iskolai tanító volt, s hogy már évek óta él a táborban. N s ember, de feleségét itt vette el. Kérdésünkre, hogy mi történt a mi családjainkkal, a mi gyermekeinkkel, igaz-e, amit hallottunk, azt felelte, hogy nem igaz.

Szerinte ket családi táborokba vitték, s hat hónap múlva, ha addig rendesen dolgozunk, mi is találkozhatunk velük, illetve nekünk is megengedik, hogy együtt éljünk. Hat hónap múlva... Beletör dnénk már ebbe is, Istenem, csak tudnám azt, hogy tényleg élnek, megvannak. Most már a kétségek és reménységek felváltva dúltak lelkünkben. Vigyázz rájuk én Istenem, viseld gondjukat, rizd meg ket! Közben felfedezzük, hogy a drótkerítésen túl egy másik, teljesen hasonló tábor van, abban civil és csíkos ruhás férfiak, és messze-messze, azon a táboron is túl, velünk párhuzamosan szintén egy tábor, ahol asszonyok tömegét látjuk fel-alá hullámzani. Vajon kik lehetnek, vajon van-e gyermek is velük, csak ez a kérdés érdekel. De bárhogy is er ltetjük szemünket, nem tudjuk megállapítani. Ha egy-egy alacsonyabb termetű n i ruhás alakot látunk, izgatottan találgatjuk, hogy nem gyermek ment-e át a színen. Azt mondom, az „X színen", mert az egésznek, a sok egyforma blocknak, a párhuzamosan elhelyezett táboroknak, benne a sok csíkos ruhás nyüzsg alakkal, a messzir l felismerhetetlen figurákkal szinte színpadias jellege van, s önkéntelenül is Madách Ember tragédiája jut eszembe, az egyiptomi jelenet

a rabszolgákkal, vagy inkább a falanszter a sok egyforma ruhás gépemberrel. Most már minden figyelmünket leköti a szomszéd tábor mögött látható n knek a szemlélése. De ha a villamos árammal telített drótok közelébe megyünk, egy-egy cirkáló cigány botja figyelmeztet, hogy a block közötti területet nem szabad elhagynunk. Sóvárogva meresztjük szemünket a távolba, gyermeket szeretne szemünk felfedezni, mindegy, hogy kinek a gyermekét, csak legyenek él , zsidó gyermekek, hogy abból a mieink életbenlétére következtethessünk... Éhségünk, szomjúságunk állandóan fokozódik. A szomszéd blockban már délel tt osztottak valami sűrű f zelékfélét, ahogy a távolból megállapíthattuk, de közel nem mehettünk. Mi azonban hiába vártunk, elmúlt a dél, a nap magasan áll, elhagyta a delel t, de semmi jel nem mutat arra, hogy valaki is tör dne éhségünkkel vagy szomjúságunkkal. Már a szomszéd blockok lakói is azzal ijesztegettek, hogy valószínűleg ma még nem kapunk ebédet, k sem kaptak két napig, mikor megérkeztek.

Delegációba mentünk a Blockältesterhez, aki azzal bíztatott, hogy talán estére kapunk valamit, még nem vagyunk ugyanis létszámban, mert csak a mai reggeli „Apel" után állapították meg hivatalosan számunkat, tehát csak másnapra vételezhet részünkre ebédet. De igyekezni fog számnkra valamit „organizálni". Kés délután tényleg felsorakoztatott, s mindenki kapott csupasz markába öntve egy ev kanálnyi kocsonyás, megsavanyodott húskonzervet. Estefelé egyszer csak felszólítják az orvosokat, hogy lépjenek el . Kilépünk a sorból. Tizenhatan voltunk. Ötös sorokba állítva a Vertreter a 11-es blockba vezetett. Most már öcsémt l is elszakdtam anélkül, hogy egy szót szólhattam volna hozzá. De az vigasztal, hogy még közel vagyunk egymáshoz, csak 2 block távolságra. Az új block, ahova kerültünk, semmiben sem különbözött a 15-ös blocktól, itt is 1200-an voltunk belezsúfolva, itt is ciányok parancsoltak, a különbség csak az volt, hogy 200 orvos volt közöttünk. Az összes blockokból ide gyűjtötték az orvosokat, s ezt jó jelnek tekintettük, mert arra következtettünk, hogy orvosokként fognak bennünket foglalkoztatni. Mélységesen csalódtunk. (...) „Apel" után kenyeret osztottak és két deka margarint, ez volt a vacsora. Kétszáz gramm kenyér, két deka margarin és délben egy fél liter f zelék volt a napi koszt, így mesélték azok, akik már régebben itt voltak. Mi 16- an, kik a 15-ös blockból jöttünk át, még nem kaptunk semmit, még nem voltunk a létszámban. Tehát csak holnap. Sóvárogva néztük a pár deka német hadi-kenyeret, amit a többiek mohón faltak. Szemünk kopogott az éhségt l, oly gyengék voltunk, hogy alig álltunk a lábunkon.

Most következett a közelharc a fekv helyért. A 260 orvost, akik az „Apelnél" is külön álltak, csak a végén engedte be a Vertreter, aki a terem egyik sarkában külön helyet tartott fenn számunkra, igaz, hogy csak annyit, hogy alig volt ül - vagy guggoló helyünk. Mégis meghatott az egyébként nagyon durva és botját állandóan használó cigánynak a megkülönböztetett bánásmódja. A teremben a zaj nem akart vagy nem tudott elcsendesedni. Az embereknek nem volt helye. Vertreterünk félóránként megjelent a teremben, egy-két koponyának beverése árán tíz percre újra csendet teremtett. Így telt el ez az éjszaka is, és reggel 4 órakor keltés, „Apel" a hűvös, most már borús reggelen. A kép ugyanaz, mint a tegnap. „Apel" után ácsorogtunk a két block között. Kiszöktem a nekünk kiutalt blockközb l vissza a 1ő-öshöz, hogy öcsémet megkeressem. T le és a többiekt l megtudom, hogy kés este a cigányok agyonverték S. bajtársunkat, akit üldözési mániája s hangos üvöltése miatt a 15-ös Blockältester botjával akart csendre inteni, de szerencsétlen társunk, akit azel tt való este meg tudtunk menteni, kikapta a botot a Blockältester kezéb l, és vissza akart ütni reá. Erre a három cigány kihurcolta a block mögé, és agyonverték. Holttestét kitették a block elé, hogy az „Apel"-nél jelen legyen, mert a létszámot úgy szokták bemondani, ennyi zsidó plusz ennyi halott. Megdöbbentett bajtársunknak a halála,

els halottunk volt, akit szemünk láttára vertek agyon. Óh, hányan következtek még utána...

Délel tt 9 óra lehetett, megkezd dött az els ebédosztás, amelyb l már mi is kaptunk. Öt-hat hordó ételt állítottak fel a block közötti térségben kétoldalt, egymással szemben felállított ötös sorok között, s minden öt ember kapott egy kb. két és fél liternyi lábas f zeléket. Ebb l az egy tálból kellett enni öt embernek. Persze kanál nem volt, hanem a tál szájról-szájra járt. Az emberek mohón figyelték egymást, nehogy valamelyik egy korttyal többet vagy nagyobbat nyeljen a szörnyű rossz eledelb l. Öt kortyot nyelhetett egy-egy ember, azután továbbadta a tálat, ha jutott még, újból elölr l kezdték. Minthogy ilyen tál is csak pár darab volt, a következ sorok már a piszkos, mosatlan tálból voltak kénytelenek „kortyolni". Bármilyen éhes voltam, nem tudtam leküzdeni undoromat, nem tudtam enni. Megkóstoltam, az étel maga is egy eddig számunkra elképzelhetetlen szörnyű kotyvalék volt. Emberi táplálkozásra teljesen alkalmatlan bogáncsok és marharépának a keveréke. A rostos bogáncsokat elrágni képtelenség volt. S mégis ezért az ehetetlen, szörnyű kotyvalékért is a legrémesebb lökdös dés, tolakodás és verekedés fejl dött ki, mert látni lehetett, hogy ebb l a pár hordóból nem jut 1200 embernek ebéd. A sorok felbomlottak, megismétl dött az els nap feketekávé-osztásnál tapasztalt jelenet, az emberek egymást öklözték, hogy hozzájussanak egy korty ételhez. Már rájöttem, hogy kínoztatásunknak egyik formája ez, s hogy az éheztetésnek, a kínzáson felül, az is célja, hogy morálisan letörjön, lezüllesszen arra a nívóra, amely szükséges ahhoz, hogy minden emberi formánkból kivetk ztetve és minden ellenállásunkat legy zve azt tehessenek velünk, amit akarnak. Csak az volt számomra olyan fájdalmas, hogy ez olyan hamar, napok alatt sikerült nekik. Irtózatos volt nézni, ahogyan az otthon híres sebész vagy jónevű fogorvos, mint kannibál rohant az ételes hordók felé, s hogy éppúgy részt vettek a falatért való közelharcban, mint a máramarosi fiatal gyermek, aki már otthonról is úgy jött el, hogy talán sohasem érezte a jóllakottság érzését.

Ott-tartózkodásunk harmadik napján megérkezett a második vásárhelyi csoport is, akiket elindulásunkkor a téglagyárban hagytunk. A szomszéd 13-as blockban helyezték el ket. Közöttük volt sógorom is. Zokogva borultunk egymás nyakába, mikor csíkos öltözetben egymást megpillantottuk. Elmondta, hogy miután mi elmentünk, pár óra múlva teherautók visszaszállították a táborba vasútnál elkobzott holmijainkat, és t lük is elkoboztak minden ruhaneműt az egy rend ruhán és egy váltó fehérneműn kívül, s azt helyi keresztény keresked k szortírozták, azután elárvereztek mindent. Peng kért adták el értékes holmijainkat. Ráismertek feleségem és gyermekeimt l elkobzott ruhadarabokra, és ebb l sejtették, hogy milyen körülmények között utaztunk el. Pánik tört ki közöttük, igyekeztek a rendelkezésükre álló két nap alatt élelmiszereiket elfogyasztani, mert már tudták, hogy rájuk is a mi sorsunk vár, ket is el fogják szállítani. Útjuk éppen olyan borzalmas volt, mint a miénk. Az csoportjukban elhozták a zsidó kórház összes betegeit, a nyomorékokat is, a skarlátos betegeket is a járványkórházból, azt a pár orvost is, aki ápolásukra volt kirendelve, s az aggmenház 80 éves lakóit is. Hogy ezeket nem hozták munkára, az nyilvánvaló volt. Ezeket mondta el sógorom, de mit mondhattam én neki, hol van a húga – feleségem –, hol vannak gyermekeim, akiket is annyira szeretett. A lengyel zsidók riasztó híreit k is hallották, ugyanolyan lelkiállapotban voltak, mint mi. Nem tudtuk egymást vigasztalni, könnyes szemekkel néztük egymást, összeomlott, tönkretett életünket sirattuk...

Másnap reggel már hiába kerestem sógoromat a 13- as blockban, már új arcok voltak ott. ket már az éj folyamán elszállították, válogatás nélkül vitték ket transzportra. Azóta sem hallottam róla semmit. (...) A betegségek kezdtek eluralkodni rajtunk. Náthás volt mindenki, és mindenki köhögött. Torokgyulladás, tüsz s mandulagyulladás tömegesen fordult el . Gyógyszer, kezelés nem volt. De a természet segített, s hozzáedz dtünk a betegségekhez. Harminckilenc fokos lázzal is ott állottunk egész nap az es ben, szélben, s pár nap múlva kezelés nélkül is elmúlt a baj. De azért volt mindennap 3-Ő halott a blockunkban. El ször meghaltak a cukorbajosok, akiket otthon az inzulinkezelés és a diéta tartott életben, itt pár nap alatt elpusztultak. Kómába estek, s pár óra vagy pár nap alatt meghaltak. Az apelen mindig ki volt téve a block elé 2-3 hulla, akiket csak az apel után szállítottak el. Borzalmas érzés volt, közel 300 orvos egy blockban anélkül, hogy alkalmunk lett volna legalább a saját blockunk betegeit orvosilag ellátni, kezelni. Megkértük a Blockältestert, hogy legalább a magas-lázas betegeket engedje a blockban feküdni. Megengedte, de azzal a kikötéssel, hogy Apelnél azoknak is kint kell állani. Ez is már valami eredmény volt, noha a két- három órát tartó Apel alatt sokszor zuhogó es ben kint állani, a biztos halált jelentette. Egy 16 éves fiú agyhártyagyulladásban betegedett meg.

Borzalmas volt hallani üvöltését, s minthogy fert z betegségr l volt szó, a block egyik sarkában izoláltuk szegényt. Négy napig tartott kínlódása, vel nkbe hasított fájdalmas nyögése, míg szenvedését l megváltotta a halál. Ezt a gyermeket nagyon megsirattam, s arra gondoltam, hogyha élnek is gyermekeim, mily sok veszélynek vannak kitéve, tífusz, agyhártyagyulladás, skarlát, és senki nem fog rajtuk segíteni, hiszen itt vagyunk mi, majd háromszáz orvos egy teremben, s tétlenül kell néznünk, hogy szemünk el tt pusztulnak el olyan betegek, akiken segíteni lehetne. Most is csak az Úristent kérhettem arra, hogy vigyázzon az enyéimre.

Ott-tartózkodásunk kilencedik napján egyszer csak hozzám rohan a 15-ös blockban lev öcsém, és elmondja, hogy nehéz testi munkásnak válogatták ki, már indul is a transzportjuk, kiszökött a sorból, hogy t lem elbúcsúzzon. Megöleltük egymást sírva, neki már rohanni kellett, hogy csoportját utolérje. Szegény ütlegeléseket kockáztatott azzal, hogy eljött elbúcsúzni egyetlen bátyjától. Féltem t nagyon a nehéz testi munkától, mert enyhe cukorbajos, de azt nem jelentheti, hisz itt aki beteget jelent, ki tudja, hova viszik, s így inkább elmegy a nehéz munkások közé. Most már is elment tehát, sincs velem, légy Vele, és tartsd meg t én Istenem... (...) A szenvedés, amit éhségünk okozott, leírhatatlan volt. Ebédet, melyért mindennap verekedtek, egyik nap reggel 9 órakor, másnap csak du.

4-ő órakor osztottak, így gyakran el fordult, hogy nem 2Ő órát, hanem 36 órát kellett éhezni, míg a szörnyű kotyvalékot megkaptuk. Mindennap ugyanazt, soha semmi nem változott, azt a pár korty ételt is a legnagyobb utálattal tudtuk lenyelni. De küzdöttünk érte, mert er nk fogytán volt. Én három hétig alig ettem bel le naponta egy deciliternyit, de annyira legyengültem és lefogytam, hogy kényszerítettem magam, s hányingeremet leküzdve fokozatosan eljutottam odáig, hogy már én is megettem 3-4 decilitert naponta. Legnagyobb küzdelmünk a kenyérrel volt. Szerettünk volna az este kiosztott kétszáz gramm kenyérb l másnap reggelre is eltenni, hiszen reggelire semmit sem kaptunk, de alig volt közöttünk olyan h s, aki erre képes lett volna. Legtöbben mohón felfaltuk este a darab kenyeret, s újból kezdtük az alig pár percre megszakított 24 óráig tartó éhezést. A hideg és es ellen úgy próbáltunk védekezni, hogy amikor nem volt éppen Apel, tehát nem kellett sorban állnunk, szorosan összbújtunk százan, kétszázan is, és él kályhát alkottunk, egymást

testünk melegével próbáltuk melegíteni s a tömörülés által a szélt l és es t l védeni. A küls sorok azonban fáztak, áztak, és felváltva kellett a „küls fal" szerepét vállalnunk. Ilyenformán kialakultak bizonyos csoportok, akik mindig egymás mellett álltak, politikai vitákat folytattak, a háborút tárgyaltuk, saját sorsunkat beszéltük meg, s az id jásár s még ki tudja honnan származó, de futótűzként terjed hírek szerint, hol optimisták, hol pesszimisták voltunk. Optimizmusra pedig semmi okunk nem volt. Magyarországról állandóan érkeztek az újabb transzportok, naponta többször láttuk a tábor utcáján beérkez , botos cigányoktól vezetett csoportokat, akiken látszott, hogy éppen most érkeznek a fürd b l, és riadt tekintettel néznek minket, úgy mint mi nézel dtünk, mikor beérkeztünk a táborba. Hova valók vagytok? – volt a kérdés, amit a tüskés drótkerítésünk mögül hozzájuk intéztünk, s a feleletekb l láttuk, hogy az ország minden részéb l hozzák a zsidókat éspedig úgy, hogy megállapíthattuk, az országhatároktól centripetálisan történnek az elszállítások, s minden oldalról megközelítik Budapestet, melyet úgy látszik, utoljára hagynak. Élénk cáfolata volt ez minden hírnek, mely arról akart tudni, hogy Magyarországom megd lt a nyilas rezsim, s hogy megszűnnek a további deportálások. Egyszer tényleg el fordult, hogy néhány napig nem jött friss transzport, de utána megint naponta ontották a tehervonatok emberrakományait halomba döntve minden reményünket. (...) Így telt el egész június hónapja. Egy hónap, egy örökkévalóság.

Ettük a rabság keserű és f leg nagyon kevés kenyerét. Életünk mindennap egyformán telt, de nem volt mégsem egyhangú, körülöttünk sohasem szűnt meg a mozgás. Transzporok érkeztek Magyarországról, transzportok mentek el a táborból, a tábor utcáján, az úgynevezett „Lagerstrassén" óránként érkezett vagy indult a csíkos ruhák szomorú tömege. Két érzés uralkodott énünkön, a családjainkért való aggodalom, amely pillanatra sem szűnt meg, s amely sorvasztotta testünk és lelkünk ellenállását, és az éhség, mely annyira legyengített, hogy járni sem tudtunk. Azt a pár lépést is, melyet a drótsövényen belül megtehettünk, csak vánszorogva tudtuk már megtenni.

Noha, eddig mindig azt szerettük volna, hogy minket is elvigyenek transzportra, nemcsak azért, hogy mint dolgozó munkásoknak több kosztunk legyen, hanem azért is, hogy elkerüljünk a krematórium árnyékából, mégis most már úgy gondoltuk, jobb volna, ha nem vinnének el, mert hátha mégis hamarosan vége lesz a háborúnak, s felszabadulunk rabságunkból! S akkor, ha esetleg elvisznek messzire, Németország belsejébe, hogyan és hol fogjuk családjainkat, gyermekeinket, öreg szüleinket feltalálni, akikr l szerettük volna elhinni, hogy itt vannak valahol a közelünkben.

Elhatároztuk tehát, hogy most már, ha lehet, kibújunk a transzportokból, és itt maradunk, amíg lehet. De június vége felé, miután újabb skarlátos betegeink nem voltak, feloldották blockunkat a karantén alól. Másnap már megjelent az SS-altiszt, s meztelenre vetk ztetve kellett el tte elvonulnunk. Most már minket, orvosokat is megvizsgált, persze nem a képzettségünket, hanem a testi állapotunkat nézte, s minket is beválasztott a transzportba. Tehát mi is elmegyünk. Elhagyjuk azt a helyet, ahol öt héten keresztül annyit szenvedtünk, ahol oly borzalmasan leromlottunk, s megyünk sorsunknak újabb, ismeretlen fázisának elébe.

Vegyes érzelmekkel sorakoztunk fel, vajon úgy fogunk-e erre a szenvedésekkel teli korszakra is visszagondolni, mint eddig mindig kálváriás utunknak el z szakaszaira? A téglagyárból elhagyott lakásainkat, eddigi polgári életünket, a vagonban a téglagyárat kívántuk vissza, ahol legalább leveg nk és vizünk volt. Most pedig ezerszer visszasírtam a fulladásig zsúfolt teherkocsit, ahol bármilyen nagy volt szenvedésünk, de együtt szenvedhettem feleségemmel és gyermekeimmel, belenézhettem szomorú, szép szemükbe, hallhattam még a hangjukat. Vajon jöhetnek még Auschwitz–Birkenau cigánylágerében eltöltött heteknél is

borzalmasabbak életünkben? Mekkora a szenvedésnek az a foka, amit még el tudunk viselni?

Már meg is érkeztünk a tábor bejárata el tti nagy térségre, oda, ahol megérkezésünk napján is számba vettek. Ott leszámoltak újból, ezeren voltunk. S most olyasmi történt velünk, ami újból felajzotta reménységünket. Mindnyájunknak nevét, foglalkozását és születési adatait felírták egy-egy kartotékra. Minden okmányunktól megfosztott, névtelen, személytelen számoszlopból megint ezer emberré lépünk elé? Igaz lesz tehát, hogy akit munkára osztanak be, azzal inkább tör dnek, annak elviselhet bb sorsot biztosítanak? Közben ebédet is osztanak számunkra, s utána már most délben megkapjuk az aznapi kenyér- és margarinadagjainkat is. Az ég beborul, irtó szélvihar kerekedik, és olyan orkánszerű es , amilyet még itt sem éltünk át, noha egész hónap folyamán úgyszólván állandóan esett az es . Pár perc alatt b rig áztunk, s a legnagyobb felh szakadásban elindítanak. A kapun való kilépéskor ismételten megszámolják az SS-ek ötös sorainkat, s ezzel már el is hagytuk a cigánytábort. Irtózatos es ben mentünk el re két-három, a cigánytáborhoz hasonló tábor el tt. Körülbelül fél kilométernyit mehettünk, amikor bevezettek egy új táborba, melynek kapuján elolvashattuk a feliratot: „Quarantän–Lager". (...) Reggel 4 órakor már kivertek a blockból, ruháink még nem száradtak meg, és fogvacogva dideregtünk a hűvös hajnalon. Az apel itt még borzasztóbb volt, mint a cigánytáborban. A Blockältester, mint dühös oroszlán járt fel és alá soraink között állandóan zsidózva és a legocsmányabb jelz kkel illetve minket. Az els sorokban állókat orron vagy gyomron bokszolta, minden második embernek vérzett az orra, s a gyomorszáj- ütésekt l sokan elájultak. A következ apelnél már senki sem mert az els sorban állani, s így megállapodtunk, hogy monden ötös sor emberei felváltva állanak az els sorban, és felváltva vállalják az életveszélyes helyet. Mosdóba és WC-re itt sem járhattunk, mert a nekünk kijelölt block közötti teret itt sem hagyhattuk el. Így az emberek kénytelenek voltak szükségleteiket a sorok mögött titokban és életüket kockáztatva elintézni. Másnap a Blockältester észrevette a dolgot, és odarendelte az orvosokat, hogy puszta kezükkel takarítsák fel, és hordják el a piszkot. A block mögött egy nagy, mély árok volt, az az el z nap felh szakadás folytán megtelt vízzel. Másnap reggel a Blockältester kirendelt egy váradi ügyvédet és egy orvost, derékig meztelenre vetk ztetve beállította ket az árokba, hogy azt lapátokkal kimerjék.

Majdnem egész nap tartott, míg a két szerencsétlen feladatát elvégezte, és megkékülve, dideregve kimászhattak az árokból. Az étkezés ugyanolyan volt, és ugyanolyan módon folyt le, mint a cigánytáborban. Ev eszköz, edény itt sem volt, és kenyerünkb l, ha lehetett, itt még többet loptak el, mint odaát.

Volt azonban egy momentum, mely felhangolt mindnyájunkat, és újból megcsillant szemünk el tt a remény. A karantenláger mellett (hivatalosan „A Lager" volt a neve) volt a „B Lager", csak egy villamos árammal telített drótkerítés választott el egymástól. Örömmel állapítottuk meg, hogy ott n k, férfiak vegyesen és óh, boldogság, gyermekek is, egészen kis gyermekek is voltak. És tipeg öreg emberek és asszonyok, s t némely block el tt az asszonyok kint ültek deszkalócákon, és horgoltak, kötöttek. Most már csak azt kellett megtudnunk, hogy hova valók, és zsidók-e? Óvatlan pillanatban átkiáltottunk hozzájuk: Hova valók vagytok?

Nem értették a kérdést, tehát nem magyarországiak. Megkérdeztük németül.

Tschechische Juden, volt a válasz. Hála Istennek, zsidók tehát, s megint csak úgy gondolkoztunk, nem lehetséges, hogy meghagyták a csehországi zsidókat, n ket és gyermekeket is, és a mieinket elégették, hiszen ebben

nem volna semmi logika. Mégis hazugság volna tehát mindaz, amit eddig hallottunk? Bele kell rülni ezekbe a kétségekbe.

A karanténtábortól kb. száz méternyi távolságra keskeny út vezetett, s ezen az úton reggel és este ugyanabban az órában szürke ruhás, fehér vagy piros fejkend s n knek csoportjai haladtak át. Sok ezren mentek ugyanabban az id ben mindkét irányba. Találgattuk, hogy kik lehetnek ezek az egyhangú ruhákba öltöztetett, és egyhangú, lassú léptekkel haladó páriák, kiket fegyveres SS-ek betanított kutyákkal, vérebekkel kísértek.

Minden százas csoportot 5-6 fegyveres r ugyanannyi kutyával kísért.

Meger ltettük szemeinket, hogy vajon felfedezünk-e ismer s arcot vagy legalább alakot közöttük, hegyeztük füleinket, hogy vajon hallszik-e hozzánk egy-egy elejtett szavuk, amib l megállapíthatnánk, hogy magyarul beszélnek-e. De k némán meneteltek, egy hang sem jutott el fülünkig, s szemünk sem tudott ismer st felfedezni, a szürke ruha, a fejkend olyan egyformán szomorú képet vetített felénk, hogy ismét csak az Ember tragédiájának jeleneteit hozták emlékezetünkbe.

Július harmadikán délel tt megjelent egy SS orvos közöttünk, felsorakozatatott meztelenül, és kiválasztottak ötszázunkat az ezer emberb l. El bb már kihirdették, hogy a 18 és Őő év közöttiek sorakozzanak, de aki beteg vagy sérve van, vagy b rbajos, ne álljon be a sorba. Egyik kollégánk, jó barátunk, aki nem szeretett volna mell lünk elkerülni, noha sérve volt, közénk állott, azt remélte, hogy valahogy átcsúszik a vizsgálatnál, de az SS orvos felfedezte, és irtózatosan elverte. Ez volt az els eset, amikor német tiszt saját kezűleg vert meg valakit a szemünk láttára. Különben finomak voltak ezek az urak, nem piszkították be kesztyűs kezüket velünk, meg voltak a maguk hóhérai, akik ezt a munkát lelkiismeretesen, túlontúl lelkiismeretesen elvégezték helyettük.

Kiválasztottak tehát ötszázunkat, sürg sen kiosztották ebédünket, s betűrend szerint sorakoztattak fel. Megjelent ő-6 írnok, újból felvették adatainkat egy-egy kartotéklapra, s mindnyájunk bal karjára egy-egy számot tetováltak be. Az én karomra A. 16058 számot tetoválták. Most már számozott rabok lettünk, akik életük végéig viselik Hitler pribékjeinek megbélyegzését. Tudtuk, hogy ez a tetoválás azt a célt szolgálja, hogy szökésünket megnehezítse, azért mégis örültünk neki, mert úgy hallottuk, hogy akit tetováltak és kartotékoltak, azt nem viszik krematóriumba. Kés délután fejez dött be a tetoválás művelete.

Karunk sajgott t le, s furcsa érzés volt ránézni megszámozott karunkra, a bélyegre, melyet soha senki és semmi le nem mos már rólunk.

Estefelé rendbe szedték sorainkat, és az úton, melyen idehoztak az A lágerbe, visszafelé vezettek. Elhagytuk a cigányláger bejáratát is, közeledtünk a krematóriumhoz, és pillanatra megvillant agyunkban, hogy hátha elégetni visznek minden tetoválás dacára, hiszen már annyiszor becsaptak a németek, oly mesterei voltak a ködösítésnek, az álcázásnak, hogy azon sem csodálkoznánk, ha most be kellene fordulnunk a krematórium kapuján. De nem, továbbvittek, s befordultunk a saunához vezet úton.

Fürödni vittek. Levetettük a vetk z ben csíkos ruháinkat, újból gondosan lenyírták hajunkat, leborotválták testünk minden sz rzetét, csak arcunkat nem, s a zuhanyok alá vezettek. Megfürödtünk, fert tlenítettek a szokásos módon úgy, mint ideérkezésünkkor, s a nagy teremben újból felöltöztettek.

Inget kaptunk, alsónadrágot most sem, s csíkos ruhánk helyett civil ruhát. De milyen ruhákat, Teremt m, az utolsó koldus is visszautasította volna otthon ezeket a rongyokat. Torzonborz szakállunkkal, s ezekben a

lump rongyokban Gorkij Éjjeli menedékhelyének lakóira emlékeztettünk.

Rosszabbul néztünk ki, mint a csíkos ruhákban, mert azoknak legalább egyenruha-jellege volt, s szemünk is már megszokta. Most hosszú id be telt, míg egymást megismertük, a szemünknek már idegenné vált civil öltözékben. Kés éjszaka lett, mire fürösztésünk befejez dött, és éjfél felé járt az id , mikor a tábor drótkerítésein ég villanyok és a ránk irányított reflektorok fényében megindult a menet visszafelé az úton, amelyen ide jöttünk. Azt hittük az állomásra visznek most már bevagonírozni, hogy transzportra utazzunk, de legnagyobb meglepetésünkre a cigánytábor melletti tábornál, az általunk ismert D lágernél megállították sorainkat. Ötös csoportonként beengedtek a tábor kapuján, SS reink elmaradtak mell lünk, s bezárult mögöttünk a tábor kapuja. Mi rendezett sorokban végigmentünk a tábor utcáján, a „Lagerstrasse"-n, míg annak végére nem értünk. A drótkerítésnél megtorpantunk. Továbbmenni nem lehetett. Ekkor vettük csak észre, hogy senki sincs velünk. Sem SS kísér nk, se Bl. Ä. Senki sem fogadott bennünket, tanácstalanul álltunk az éjszakában. A táborban halálos néma csend. Vajon hol fogjuk tölteni ezt az éjszakát?... * Valaki megjegyezte, hogy a tábor bejáratánál az egyik blockban a „Schreibdtube" felírást látta. Két ember odament, bekopogtatott, és felköltött ott valakit, akinek jelentette, hogy kint vagyunk ötszázan, senki sem vett át, és senki nem gondoskodott elhelyezésünkr l. Az illet megnyugtatott, hogy intézkedni fog. Tényleg, pár perc múlva megjelent egy orosz, aki kinyitotta a lezárt WC-blockot, s beterelt mindnyájunkat a WC helyiségbe. Itt töltöttük tehát az els éjszakát a D Lágerben, a 300 embert befogadó WC-n. A szag sem volt a legkellemesebb. De már megszoktuk, hogy a legnagyobb nyomorúságot is szótlanul, teljes apatiával fogadjuk. Fogalmunk sem volt, hogy miért hoztak a D Lágerbe, s azon tanakodtunk, hogy vajon ez is csak egy átmeneti állomás-e, elutazunk-e holnap, vagy pedig itt maradunk, mert annyit már tudtunk, hogy a D Láger az úgynevezett munkásláger, onnan járnak ki az emberek dolgozni. Valahogy eltelt az éjszaka is.

Hajnalban kikergettek éjjeli szállásunkról, s elvezettek a tábor végén lev térségre. Ott leültettek a földre. Közben a tábor megélénkült, tartózkodási helyünkr l láthattuk, hogy öt órakor a blockok csak úgy ontották magukból az emberek tömegeit. Hasonló civil ruházatot visel k és csíkos ruhások vegyesen hagyták el a blockokat, s különböz csoportokat alkotva mentek a tábor kijárata felé. Minden csoportot egy- egy „Capo" feliratú karszalagos egyén vezetett. Messzir l mintha katonazene indulóit hallottuk volna, azt hittük, rádió hangjait halljuk. Csodálkoztunk is, hogy hol és kinek lehet rádiója itt a táborban. Az id lassan telik, feljön a nap, melynek sugarai felmelegítik meggémberedett tagjainkat.

Reggelir l persze szó sincs, mióta táborban vagyunk, immár hat hete, még sohasem kaptunk semmit reggel. Dél felé járhatott már az id , mikor megjelent földön ül és fekv soraink el tt egy karján Bl. 13. feliratot visel férfi. Eddigi tapasztalataink alapján már tudtuk, hogy a 13-as blockba visznek most minket. Sorakozó ötös sorokba, most már minden katonásabb gyorsasággal megy, s követjük a Bl. Ä-t. Végigmegyünk a táboron, s megfigyeljük a blockok feliratait. Itt már a blockszámokon kívül olyan feliratokat is látunk, amikkel sem a cigánytáborban, sem az A. Lágerben nem találkoztunk. Így egyik blockon „Haeftlings-Krankenbau" – Fogolykórház –, egy másikon „Schneiderei", „Schusterei" – „szabóság", „cipészet" –, „Bekleidunkskammer" – Ruhakamara – felírás olvasható. Vajon itt fognak-e minket is foglalkoztatni? Beérkeztünk a 13-as blockba, s annak udvarán – ez volt egyébként az egyetlen block, amelynek elkerített, zárt udvara volt, hogy miért, azt is megtudjuk kés bb – helyeztek el. Itt

is földre ültettek, s kiosztottak közöttünk 2-2 sárga háromszöget és fehér vászoncsíkot, s ezeket kabátjainkra kellett felvarrnunk. A fehér csíkra tintaceruzával rá kellett írni a karunkra tetovált számjainkat. Ötszázan három varrótűt kaptunk, s egy óra alatt minden „Streifent" – így hívták a szalagot – fel kellett varrnunk. Cérnát is osztottak ki, mindenkinek egy szálat. Persze, egy óra alatt nem készülhettünk el, noha a három tűvel, három, soraink között lev szabó dolgozott. Egy óra múlva jött a Bl. Ä., s akinek még nem volt felvarrva szalagja, azt alaposan helybenhagyta. Már nem csodálkoztunk ezen, megszoktuk már, hogy minden új blockban el ször megvernek, hogy megfelel en megfélemlítsenek. (...) Estefelé volt már, mi még mindig ott ültünk a földön, a tábor végén lev nagy térségen. Egyszer csak egy csíkos ruhás, de extra szabású, vasalt csíkos ruhás, nagyon impozáns képű, karján széles sárga szalagon „Obercapo" felírású férfi lépett sorainkhoz egy másik „Capo" kíséretében.

Végignézte sorainkat, s egyikünket-másikunkat megszólított, megkérdezte, hogy mi volt a foglalkozása, s hogy tud-e németül. Némelyeknek ezek közül felírta a számát. Megfigyeltem, hogy ha valaki orvost mondott foglalkozásaként, legyintett a kezével, nem írta fel a számát. Orvosokra tehát nem volt szüksége. Viszont felírta egy el ttem megszólított egyénnek a számát, aki tanárként jelölte meg foglalkozását. Most engem szólított meg. Hirtelen elhatározással letagadva orvosi mivoltomat bemondtam, hogy elemi iskolai tanító voltam. Nem is hazudtam, mert tényleg okleveles tanító voltam, miel tt az egyetem orvosi fakultására iratkoztam. Felírta a számomat, és én boldog voltam, mert azt reméltem, hogy hátha tényleg a gyerekeink valami közeli táborban vannak elhelyezve, s oda visznek hozzájuk tanítónak. Úristen, ha találkozhatnék ilyenformán gyermekeimmel!

Húsz társammal együtt felírták tehát számjainkat, s azonnal elvezettek a 22-es blockba. A többi 480 bajtársamnak felét szintén a 22-es blockba, másik felét pedig más blockokba vitték. Új blockunk küls leg semmiben sem különbözött eddig lakott blockjainktól. Bent azonban egészen más kép tárult elénk. A blockot kettéosztó téglakályhától jobbra és balra ugyanolyan priccsek voltak ugyan, mint amiket eddig láttuk, de nem olyan rozogák, és ami a legnagyobb meglepetés volt számunkra, csak 6 embert helyeztek el egy-egy priccsre. És óh, micsoda emberi bánásmód, egy-egy takaró is minden ember részére. Bl. Ä. itt nem fogadott pofonokkal, a helyettese elvezetett kiutalt ágyainkhoz, és 6 hét után most el ször levetk zhettünk, s t le kellett vetk znünk, és úgy feküdtünk le. Szinte az volt az érzésünk, hogy szociálisan emelkedtünk, s hogy amikor felmásztam a második emeleti priccsre, és saját takaróm alá bújhattam, visszafelé tettem egy lépést az emberméltóságomból állati sorba vezet úton. A teremben itt is meglehet s zaj volt, lengyelek, oroszok, zsidók és árják vegyesen, s most már magyarul beszél k is laktak a teremben. A sok nyelv egy hang- zűrzavarrá egyesült, de fáradtak voltunk, s el z éjszakai WC-ben lev szállásunkhoz képest, nagyszerű fekv helyemen hamar elaludtam. Félálomban még arra gondoltam, hogy most már orvos sógoromtól is elválasztottak, akivel eddig sikerült együtt maradnom, habár egész ötszázas csoportunkban már csak négyen voltunk együtt a hétezer ember közül, akik ugyanannak a téglagyárnak az udvaráról indultunk el 6 héttel ezel tt. De most még vigasztalt az a remény, hogy néptanítóként írtak fel, s talán sikerülni fog gyermekek közé kerülnöm, s megtudnom, hogy mi történt a gyarmekekkel általában, s különösen az enyémekkel. Nyugodtabban aludtam el mint máskor, s ezen az éjjelen gyermekeimr l álmodtam... (...) Közben a Lagerstrassén bevonultak a reggel elment munkáscsoportok, a kommandók , és ötös sorokba állott fel mindenki a saját blockja el tt délutáni apelre. Minket is sürgettek, s a Bekleidungskammer el tt felsorakozva zárt sorokban mentünk át a szemben lev 20-as block elé. A

Bekleidungskammerben dolgozók a 20- as blockban laktak, s minket is oda helyeztek át. Az apel a szokásos módon folyt le, talán azzal a különbséggel, hogy a sorakozás itt gyorsabban, katonásabb fegyelemmel történt. Meglátszott, hogy itt már régi foglyok vannak, akik mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a sorban állottak fel. Maga az apel szinte a szertartás jellegét öltötte. Itt is a Bl. Ä. ideges számolása vezette be, azután jött az SS Blockführer, aki szintén elszámolt. „Mützen ab" jelszóra halálos csendben kellett állnunk sapkánkat lekapva, míg a tábor bejáratánál lev SS parancsnokságtól megérkezett a jelzés, amit blocktól blockhoz továbbítottak. „Mützen auf", sapkát fel jelszó után a fáradt emberek tömege bevonult a blockokba, ahol megkapták kenyér- és egyéb adagjaikat. A tábor nyüzsg hangyabolyhoz hasonlított ilyenkor, a Lagerstarssén fel-alá hullámzó foglyok tömegét l. Ilyenkor apel után volt alkalmunk a tábor többi lakójával is találkozni, beszélgetni. Este 9-ig, mikor a gong lefekvést jelzett, „szabadok" voltunk. A táborunkat körülvev elektromos drótkerítésen belül fel-alá sétálhattunk.

Kereshettük a többi blockokban, hogy van-e rokonunk, ismer sünk a táborban. Új blockomban rendes elhelyezést kaptam. Öten feküdtünk csak egy priccsen, szalmazsákot és takarót is kaptunk. Legnagyobb örömömre csoportunkból is ide helyeztek néhány embert, közöttük volt sógorom is.

Referáltunk egymásnak a munkában eltöltött els napunkról. Mindenki irigyelt a Bekleidungskammerbe való beosztásomért. k is elmondták a maguk beosztását. Távolról sem volt olyan jó, mint az enyém. Általuk ismerkedtem meg a különböz kommandók fogalmával.

Míg az apelnél álltunk, láthattuk, hogy a velünk párhuzamosan futó táborban n k állanak apelt. Sok ezer n van tehát közvetlen szomszédságunkban. Közelebb kerültünk a cigánytábor távlatából alig látható n khöz. Meg kell tudnunk, hogy kicsodák, hova valók, s van-e gyermek is közöttük.

Lefekvéskor még elmesélték bajtársaim is élményeiket. Sajnos, az k sorsuk még nem alakult olyan megynyugtatóan, mint az enyém. Reggeli sorakozás el tt felolvasták neveiket, s különböz csoportokba, különböz kommandókba osztották be ket. Voltak, akiknek 3-4 km gyaloglás után sáncot kellett ásni. Még nehezebb volt azoknak sora, akiket követ törni vittek, a legnehezebb azonban talán az úgynevezett krumpli-kommandó volt.

Ezeknek krumplit kellett vagonokból kihordani, s a vagonokból néhány száz méter távolságban lev vermekig futólépésben vinni. Hatvan-hetven kg-os zsákokkal megrakodva és a capok, el munkások és SS-ek bot- és puskaütése között kellett ezt az utat naponta sok százszor megtenni. Sokan már halálos fáradtan és rémesen elvert, elkínzott állapotban érkeztek vissza a táborba már az els nap után. Különben ez volt az a kommandó, ahonnan minden este kevesebben jöttek vissza, mint ahányan reggel kivonultak, mert a nap folymán mindig volt néhány ember, aki összesett a súlyos teher alatt, ezeket a capok és SS-ek halálra verték. Így aztán ebbe a kommandóba minden reggel úgy kellett összefogdosni az embereket. S természetesen legtöbben a még „zöld", frissen érkezett magyarországi zsidókat fogták el erre a munkára, mert még nem ismerték a tábor lehet ségeit, nem tudták, hogy lehet, és mi módon lehet kikerülni az úgynevezett rossz kommandókat, s bizony k voltak most azok, akik a legnehezebb munkát végezték, tehát a legnagyobb arányszámban pusztultak. (...) Ezen a délel ttön is nagyon szorgalmasan dolgoztam, igyekeztem elpalástolni nyugtalanságomat és idegességemet. Alig vártam, hogy elteljen a délel tt, mert magamban elhatároztam , hogy az ebédszünet alatti egy órát felhasználom arra, hogy környezettanulmányokat végezzek, s hogy megtudjam, milyen n k élnek a közelünkben, a dróton túl, alig 30-

Ő0 méternyi távolságban. Eltelt a délel tt, a munka ugyanaz volt, mint azel tt való nap. Bármennyit dolgoztunk, soha nem fogytunk ki a munkából, az SS-autók naponta többször megjelentek a Bekleidunkskammer el tt, és ontották magukból az árut. Hozzánk hozták az ingek ezreit, a többi osztályokra a civil ruhákat, a cip ket, férfi- és n i holmikat vegyesen.

A magyarországi transzportok tömege érkezett ebben az id ben. Naponta több tehervonat futott be, s míg az érkezettek elindultak azon az úton, mely engem ide vezetett a Bekleidungskammerbe, ruháik, cip ik és ingeik hamarabb megtették az utat ide, nem kellett el bb a cigánytáborba menniök. S míg közülünk sokan elpusztultak, mire ideérkezhettek volna, az ingekb l nem veszett el egy sem, mert azt megszámolva hozták be a saunáról és a krematóriumból...

Délben gyorsan ettem valamit, és kisiettem a block mögé. A blocktól pár méternyi távolságra volt az elektromos árammal telített drótkerítés.

Mögötte keskeny út vezetett a mi táborunk és a n k tábora, az ún. „C Lager" között. Azután a „C Lager" drótkerítése következett, mögötte a blockok között a n k ezrei. A távolság elég nagy volt, ő0-60 méter, hogy tudjam meg, hogy kik vannak a drót mögött. A grótokhoz közel menni és átkiabálni veszélyes volt, mert az úton a két tábor között SS-ek, felügyel n k, capok és katonai autók közlekedtek. De mégis megállapítottam, hogy nem csak és tekintek sóvárogva a drótok mögé, hanem a különböz blockok között még állanak férfiak, akiknek láthatólag hasonló szándékaik voltak. De a n k háttal álltak felénk, néma csendben apelt álltak. A hátsó sorokban lev k azonban hátra-hátrafordultak és integettek, nyilván ismer söknek. Odamentem egy ilyen várakozó férfihez, megkérdeztem, hogy magyarországi-e, ha igen, mire vár. Így megtudtam egyikt l-másiktól, hogy magyarországi, és feleségét vagy leányát keresi a n k között. A n k a túloldalon, magyarországi zsidón k. S hogy lehet velük érintkezésbe lépni? Óvatlan pillanatokban, ha SS nincs a közelben, akkor átkiabálunk egymásnak, vagy k re kötött kis cédulákat, leveleket dobunk át. Így keressük feleségeinket, hogy megírjuk nevüket és azt, hogy hova valók, s megkérünk egy n t a túloldalról, hogy érdekl djön a többi n között, és a többi blockokban is. El fordult már, hogy valaki így megtudta, hogy felesége él, és hogy melyik blockban lakik, s t már az is el fordult, hogy levelet is váltottak egyformán. De sokszor semmi válasz nem jön, mert a n ket is állandóan cserélik, s talán átdobok ma egy levelet valakinek, akit még aznap áthelyeznek egy másik blockba, vagy transzportra viszik, és többet nem látom. Akkor megint mással próbálunk érintkezésbe lépni. (...) Az apel ma nem akart véget érni. Órák hosszat állottunk feszes vigyázzban, sapkánk levéve, s a felszabadító „Mützen auf" csak nem akart elhangzani. Régi Häftlingekt l megtudtuk, hogy néhány ember megszökött ma, azt jelezte az apel el tt felhangzott szirénabúgás. Itt az volt a szokás, hogyha a kommandókból valaki eltűnt, s táborba való bevonulás el tt nem került meg, hosszan elnyújtott szirénahang figyelmeztette a bels és küls rséget. Ilyenkor megindult a hajtóvadászat a szökevények után. Az SS-ek, kik a kommandókat betanított vérebeikkel kísérték, ilyenkor szabadon engedték kutyáikat, akik felszimatolták, felkutatták a szerencsétleneket a bozótokban vagy a folyó prtján, s bizony legtöbbször véresen, összetépve hozták be ket a táborba. Ezeket aztán kiállították a tábor bejáratánál a kerítéshez támasztva, hogy a bevonuló kommandók lássák ket. Táblát is kellett kezükben tartani: „Hurrah, wir sind wieder da!" felírással. Hurrá, újbót itt vagyunk! Másnap aztán nyilvánosan megkapták büntetésüket, a táborstrassen kellett végigmenniük sorfalaink között, aztán a Lagercapo nyilvánosan 25 botütést mért reájuk. Sokszor azonban a megszökötteknek csak a hulláját hozták vissza. Ezeket is kiállították a tábor bejárata elé székre kötözve, ülve, üveges szemekkel fogadták munkából bevonuló bajtársainkat. Ma tehát mégis, megint

megszökött néhány bajtársunk, s míg ket a vérebekkel kerestették, nekünk is büntetésb l apelt kellett állni. Régi foglyok mesélik, hogy az apel sokszor reggelig is eltartott, s reggel az apelr l indultak a kommandók munkára. Étlen, szomjan kellett kivonulniuk. Hogy ilyenkor sokan összeestek és meghaltak a már amúgy is legyengültek közül, az természetes. Télen sokan megfagytak ilyenkor az apel alatt. Kés este volt már, egészen besötétedett, mikor az apelnek vége lett. Egész napi lábon állva végzett munkám után, lábaim alig akartak engedelmeskedni, mikor a 3-4 órai vigyázzállás után megindultunk a block felé. Hát még a többiek, szegény bajtársaim, akik egész napi ásás vagy k törés után, s a ki- és bevonulás 6-8 kilométernyi gyaloglása után voltak! Teljesen kimerülten rogytak fekv helyeikre, és még azt a szegényes és oly kevés kenyeret sem voltak képesek kivárni, a fáradság elnyomta ket, és Ő-500 ember horkolása jelezte egy nehéz napnak a befejezését. Az én napom is rosszul végz dött, nem tudtam meg semmi közelebbit a n kr l, akiket már a mi apelünk el tt betereltek blockjaikba. Csak a néma, üres blockközöket láthattuk, de talán ott él valahol, valamelyik blockban, alig 100-200 méternyire feleségem, aki talán épp olyan fáradtan fekszik most le a priccsre, mint én. Úristen, csak élne, csak tudnám, hogy szenved is valahol, mint én, mert a halálnál, az elmúlásnál még a szenvedés is jobb.

Szóval holnap. Holnap folytatom kutatásaimat... (...) Ezentúl fokozott energiával kutatok a n i tábor körül, mert az az érzésem, hogy csak a n kön keresztül tudhatom meg az asszonyok és gyermekek sorsát. A déli ebédszünetet még az étkezéssel eltöltött percekkel sem akarom megrövidíteni, alig eszem valamit, már rohanok a block mögé a drótokhoz, hogy ismeretséget kössek, hogy városunkbeliekkel találkozzam. Este apel után ugyancsak rohanok a drótokhoz, de még semmi eredmény. Eddigi kutatásaim hiábavalónak bizonyultak. A szemben lev blockokban csak munkácsiak, szigetiek, felvidékiek vannak, s ha én azt kérdem, van-e köztük marosvásárhelyi, k kérdéssel felelnek, ismerek-e munkácsiakat? Új módszerhez kell folyamodnom. Minden este apel után egy másik n i blockkal szemben állok meg. Rendszeresen akarom végigkutatni az összes blockot. De nehéz a németekkel lépést tartani, a n i blockok lakóit is állandóan cserélik, s ha valakit l azt az információt kapom, hogy a 26-os Blockban vannak vásárhelyiek, mire odaérek, és a 26- osoknál érdekl döm, már azt a választ kapom, lehet, hogy itt voltak, minket ma hoztak ebbe a blockba, a block régi lakói más blockba, esetleg más táborba költöztek.

Végre is a véletlen segített hozzá, hogy két unokahúgomat és még más városunkbeli n ket felfedezzek. A Bekleidungskammer szekerét tolva ruhákért mentünk le a Saunához, mert a teherautók mellett most már mi is hordtuk a ruhákat és fehérneműket nagy társzekérrel, melyet hatan-nyolcan húztunk és toltunk. Egy ilyen út alkalmával, mikor szekerünkkel a B. és C. Láger közötti úton haladtunk, egyszer csak nevemet hallottam szólítani. Odafordultam, de még így, rövid távolságról is csak hosszas nézés után ismertem fel két unokahúgomat, feleségem bátyjának két leányát. Gyorsan megkérdeztem, hogy melyik blockban laknak, de az a pár szó elég volt ahhoz, hogy tizenkilenc éves lengyel capónk odarohanjon, megpofozzon és összerugdosson. Szegény húgaim sikoltva nézték, hogy most miattuk megvertek, de mikor a capo elment mell lem, kézlegyintéssel tudtukra adtam, hogy ezt nem tartom nagy szerencsétlenségnek, és ugyancsak kézjelekkel intettem nekik, hogy írni fogok. Megértették és intettek, hogy rendben van, közben könnyeiket törölték. Kés bb megtudtam t lük, hogy azért sírtak, mert borzalmas látvány volt számukra, hogy szfejű nagybátyjukat ilyen helyzetben látják, hogy egy tizelkilenc éves fiatal tacskó ütheti és rughatja. Megnyugtattam ket, hogy ezek az ütések fizikailag cseppet sem fájnak, a lelki fájdalmaim mellett pedig eltörpülnek.

Még aznap este kis k re kötött cédulával és aznapi kenyéradagommal felszerelve ólálkodtam az apel után a drót mellett, húgaimat keresve. k is kint voltak már, vártak. S t, nemcsak k, hanem három sógorn jük is, és még egész csomó városunkbeli n . Nagyon örvendtünk, hangosan átkiabáltunk egymásnak, de sajnos, alig értettük egymást. Egyrészt a meglehet s távolság miatt, másrészt pedig mert ekkorra kifejl dött a szokás, hogy este apel után sokan álltak a drótok mellett ismer söket keresve, ismeretségeket kötve. Ha valaki hozzátartozóját vagy ismer sét megtalálta, akkor rendesen járt ki a drótokhoz, noha ez nem volt veszélytelen. Árjalengyel „tűzoltók", a tábor tűzoltó-kommandója voltak megbízva azzal, hogy a foglyokat a drótoktól távol tartsák. A tábor legdurvább emberei voltak. Mind hatalmas szál fickók, s noha k maguk is foglyok voltak, semmi megértést nem tanúsítottak azokkal szemben, akik ily módon keresték családtagjaikat, s valóságos hajtóvadászatot rendeztek. Akit megfogtak, el bb k maguk verték meg, azután a számukat írták fel. A büntetés a drót körüli beszélgetésekért az volt, hogy a felírtak este apel után „sportot" kellett csináljanak. Ez abból állott, hogy a Lagercapo vezénylete mellett az apel-téren egy-két óráig a legnehezebb, legfárasztóbb katonai fegyelmez gyakorlatokat, lefekvéseket, hason csúszást kellett végezniük, azután még egy-két órát szögesdrótokat puszta kézzel tekercselni. Az egész napi fáradságos munka után ez elég súlyos büntetés volt, de azért minden este százan és százan kockáztattuk ezt, csakhogy rokonainkkal vagy ismer seinkkel pár szót válthassunk, vagy akár csak láthassuk ket.

Ilyen beszélgetések alatt ismertük meg az k problémájukat, az k szenvedéseiket is. Mi csak Auschwitzot ismertük, és Dachauról hallottunk azel tt is. De Treblinka, Maidanek, Lublin ismeretlen fogalmak voltak el ttünk, pedig itt vérzett el, ezen a három helyen a három és fél milliónyi lengyel zsidó. Mi semmit sem tudtunk a Litzmanstädt-i gettóról, amelynek több százezer lakója és saját zsidópénze volt, rajta a Judenrat, a zsidó tanács elnökének, Rumkowskynak a fényképével és aláírásával, mi Auschwitzban láttuk el ször a magyar alumínium egypeng shöz hasonló lodzi zsidó pénzt, s a theresienstadti cseh zsidó tábor Mózest a két k táblával ábrázoló zsidó pénzét is. Úgy látszik, tényleg átaludtuk a háború utolsó éveit, és nem láttuk, mi történik körülöttünk a zsidó világban. Treblinka és Maidanek gázkamrái és krematóriumai megel zték az auschwitzi krematóriumokat, és a lengyel, ukrán zsidók el ttünk meneteltek azon az úton, melyen most mi hordjuk sorsunk súlyos terhét. Közülünk már alig van meg valaki, a mieink pedig most égnek Auschwitz krematóriumaiban. Naponta érkeznek még mindig a magyarországi zsidó transzportok, és mi naponta láthatjuk, amint elvonulnak a krematórium irányába, borzalommal látjuk a nappal füstöl kéményeket, éjjel a sok méter magas lángoszlopokat, melyek messzire megvilágítják az ég peremét, hirdetve a sok ezeréves nép gyermekeinek tragédiáját. Én mindig a magaméira gondolok, akik ugyanezen az úton távoztak, lengyel zsidó bajtársaim, most már testvéreim, Treblinkáról, Maidanekr l mesélnek, az ott termett jiddis nyelvű balladákat éneklik. Mikor már mindannyian könnyezünk, megnyílik az k szívük is, megoldódik nyelvük és mesélnek. Mesélnek. Óh, ha csak mese volna, vagy csak rossz lidércálom, hogy naponta húszezer él , érz embert, kis gyermekeket, anyjuk meleg mellét fogó csecsem ket hajtottak ki szegényes hajlékaikból vagy gazdag palotákból, s vitték ket a gázkamrákba Treblinkán és Auschwitzban vagy a modern tehnika minden vívmányával felszerelt Maidenekben, ahol nem gázzal öltek, hanem villamos árammal. Hatalmas, tizenötezer embert befogadó csarnokba vezették a halálra ítélteket, fürösztés és fert tlenítés ürügye alatt. A teremnek fémpadlója volt, a mennyezeten, itt is mint Auschwitzban, zuhanyfürd rózsái. S mikor a meztelen tömeg felülr l a vizet várta, egy gombnyomással áramot vezettek a fémpadlóba, pillanatok alatt megölve

tizenötezer él lelket. Azután megnyílt a padló alattuk, és a krematóriumok torkába.

k bezuhantak

Én már alig hallom, amit mesélnek, csak az enyémekre gondolok, mindig csak az enyémekre. Vajon melyik halálnem könnyebb? A villamos áram-e vagy a gáz? (...) Július 20-án mint fergetek vonult végig a táboron a hír: Hitler ellen merényletet követtek el f hadiszállásán, rabszolgatartónk halott. Állítólag a rádió is bemondta a hírt, és az SS-ek is beszélték egymás között, fogolytársaink hallották. Elállt az érverésünk. Figyeltük, hogy mi történik körülöttünk, mert ha a hír igaz, órákon belül, talán már a következ percben változásnak kell beállni életünkben. Jó vagy rossz, élet és szabadság vagy azonnali halál lesz most osztályrészünk.

De eltelt ez a nap is, mint a többi. Este bevonultak a kommandók, az SSek és betanított kutyáik úgy kísérték be ket, mint eddig; nem igaz tehát, hogy az rség eldobta fegyvereit, és elmenekült. Talán semmi sem igaz. Az apel is úgy folyt le, mint máskor, hiába kerestük a Baretzki szemében a hír igazolását, nem találtunk benne semmi mást, mint a megszokott gyűlöletet és megvetést, s ugyanúgy kiosztott pár pofont leszámolásunk közben, mint máskor. Nem történt volna semmi? Csak a mi idegeink feszültek a pattanásig, és szívünk talán hangosabban dobogott, mint ahogy Baretzki csizmái dobogtak.

Este a drótnál a n k is izgatottan vártak, k is hallották már a nap folyamán a hírt, és t lünk várták annak meger sítését. Mikor megyünk haza? – volt a rejtett kérdésük, mert nyíltan nem mertek érdekl dni. – Egy héten belül – válaszolták a vérmesebbek, az optimisták, vagy azok, kik egy jó éjszakát akartak szerezni napról napra szemmel láthatólag sorvadó asszonyainknak. Az izgalom az oldalukon is leírhatatlan volt, soha olyan tömegben nem jöttek a dróthoz, mint ezen a szép nyári estén. k, akik a krematóriumoktól egyel re megmenekültek, képzeletükben már otthon látták magukat az új élet küszöbén...

Azéjjel nem aludtunk. Volt egy-egy emberünk a B. K.-b l, aki kés éjjel szokott bejönni, akinek valamilyen titokzatos hírforrás állott rendelkezésére. Állítólag rádiót szoktak hallgatni, hogy hol, ezt érthet okokból sohasem tudhattuk meg. De hittünk vakon mindenkinek, aki a híreket hozta, különösen, ha jó híreket hozott. Kés éjjel ez a jól értesült forrásunk azt mondta, hogy a hírt meger sítették, Hitler halott. Így mondta be az angol rádió, mely óránként megszakítja el adását, és csak annyit mond be: Hitler halott! A blockban meg kellett rizni az éjszakai nyugalomnak a látszatát, csak halkan suttogtunk egymással. Mit hoz a holnap? Vagy akár az éjszaka is? Meglehet, hogy reggel, mikor felkelünk, már nem lesz rség a kapuknál – jósolták sokan. Könnyen hív és lelkesed , optimista nép vagyunk. Sokan már kitervelték, hogy hogyan fogjuk megkeresni még életben lev családjainkat, s milyen úton fogunk hazamenni. Volt, aki repül gép mellett döntött, mások már autót rekviráltak képzeletükben, volt olyan, aki gyalog is megindult volna, csak mihamarabb elhagyhassa a tábort.

Reggel négy órakor megszólalt a gong. Aufstehen, aufstehen, csakúgy, mint minden hajnalban. Felkeltem, kimentem a mosdóba, útközben láttam, hogy a n k néma csendben már Apelt állanak. Az égen ott fénylett még a sarkcsillag, a felkel nap még nem halványította el fényét, még nem bukkant fel az ég peremén, még nem árulta el, hogy mit hoz számunkra, a szabadságot és életet, vagy a mindent befejez halált.

Nem hozta sem az egyiket, sem a másikat, csak izgalmaink fokozását hozta.

Egyébként életünk – legalábbis a látható felszínen – olyan volt, mint máskor. De a hírek óráról órára változtak, kergették egymást, mint égen a fellegek, melyek hol látni engedték a napot, hol eltakarták azt. Igaz, nem igaz. Forradalom Németország belsejében. Ellenkormány Berlinben, Münchenben, fellázadt a Wermacht, s átvette a hatalmat. Papen Svájcba repült, és a békér l tárgyal. Nem igaz. Hitler nem halt meg, csak kisebb égési sebeket szenvedett, a Wehrmacht magasrangú tisztjeit elfogták és kivégezték. Himmler vette át a hatalmat. Göbbels proklamációt intézett a német néphez, a háborút tovább folytatják. A német gazdasági és katonai er k totális mozgosítása. Most d l el további életünk, de a táborban semmi változás, semmi sem árulja el, hogy történt valami, csak a mi izgalmunk, csak a mi remegésünk, mely percr l percre fokozódik. (...) Sajnos a reménységek hamar lehervadtak, s a várható szabadulás izgalma helyett újabb izgalomban volt részünk. Július 22-én, alig két nappal a Hitler elleni merénylet után „liquidálták" a cseh zsidók táborát, a B Lágert. Azt a tábort, mely reménységeinknek egyik támpontja volt, melynek léte öreg horgoló asszonyaival, játszadozó gyermekeivel táplálta bennünk a reményt, hogy valahol, talán ugyanilyen feltételek mellett élnek a mi öregeink, a mi gyermekeink és feleségeink is. Egy éjszaka kipusztította az él k sorából az újkor leghatalmasabb, legéhesebb molochja.

Már a nap folyamán tudtuk, hogy mi készül estére. A Sonderkommandó teljes létszámát behívták, hogy el készüljenek a rájuk váró munkára. Nem akartuk elhinni nekik, nem tudtuk elhinni, hogy el re bemondják, kiket fognak este elégetni. Ez mégiscsak más volt, mint a vonaton érkez ismeretlen tömegek, akiket a vagonokból egyenesen a krematóriumokba hajtottak. Ezek itt éltek közöttünk, ezekr l azt hittük, hogy talán magasabb politikai érdek tartja ket életben. De most láttuk, hogy azoknak volt igaza, akik azt állították, hogy ezeknek az ideig-óráig való életben tartása szintén csak egy módja a ködösítésnek, csak arra való, hogy kétségeink meg ne szűnjenek, hogy ne tudjuk, mit fogadjunk el igaznak, mit tartsunk rémmesének, amikor saját családjaink sorsa felett tépel dünk. Hogy tisztánlátásunkat zavarja, hogy ne legyen egy nyugodt pillanatunk. Úgy történt, hogy a Sonderkommandó el re elárulta. Estefelé hatalmas teherautók futottak be a B Lagerbe, s egymás után rakták fel a blockok lakóit a kocsikba. Fert tleníteni viszik ket, volt a jelszó. Annyi id t nem hagytak nekik, hogy az éppen kiosztott vacsorát, a darab kenyeret és kis margarint elfogyasszák, ott kellett hagyniok mindent fekv helyeiken, a gomolyag horgoló pamutot és tűket is, a körömvágó ollót is, a fésüt is, mellyel a gondos édesanya talán éppen lefeküdni készül fiacskáját vagy leánykáját fésülte. Még ott voltak a vékonyka sz ke vagy barna gyerekhajszálak a fésűkben másnap, mikor kivezényeltek a B Lágerbe, hogy az ottmaradt holmikat osztályozzuk, és részint a B. K.-be, részint a fert tlenít be vigyük. k éjszaka ürítették ki a tábort, megöltek hatezer embert a leglelketlenebb, a legkegyetlenebb módon, s minket már kora reggel kivezényeltek, hogy a pusztulás helyét rendbe hozzuk, hogy újabb halálra ítélteket vihessenek oda. Szívet tép munka volt az összevissza dobált holmikat, melyeken meglátszott, hogy az utolsó pillanatban keresgéltek bennük, összeszedni. Egy darab margarinnal megkent kenyér, egy gomolyag cérna, rengeteg fénykép és apróbb használati tárgyak, amiket t lük úgy látszik, nem vettek el, s a viseletes, már kopott ruhák tömege.

SS felügyel nk nem hagyta, hogy sokat merengjünk a történteken, korbács suhogott a hátunkon, úgy sietettek. Estére eltakarítottuk a romokat, s a táborban, melyben rajtunk kívül egy lélek sem volt, másnap reggel újból kezd dhetett az élet. A megölt és elégetett 6000 cseh zsidó helyett tizenötezer magyar zsidón t vittek át a mellette lev C Lágerb l.

Tizenötezer új ember kezdte ott másnap a rabok életét, mely úgy látszik, mindnyájunk számára csak átmeneti állomás a krematóriumok felé vezet úton.

Ez az esemény nemcsak nagy izgalmat váltott ki, hanem érthet , hogy teljesen letörte a legoptimistábbak reményeit is. Most már semmiféle politikai vagy hadi eseményt l nem vártuk a szabadulást. Ellenkez leg, a front közeledését l csak életünk befejezésének a siettetését remélhettük.

Lehorgasztottuk fejünket, összeszorítottuk ajkainkat, többet hallgatunk, mint eddig, a halál árnyéka ránk nehezedett, megfeküdte lelkünket.

A háború hírei továbbra is eljutottak hozzánk is, tudtuk, hogy a szövetségesek most vívják dönt ütközeteiket Franciaországért, de mi már kételkedtünk. Igen sokat vártunk az utolsó napokban, idegeink annyira pattanásig voltak megfeszítve, hogy most bekövetkezett a természetes visszahatás, az elernyedés állapota. Lehorgasztott fejünket csak akkor emeltük fel, ha az égett hús szaga és a füst íze, mely a krematóriumokból terjengett, bántotta orrunkat. Este, mint az ígézettek, néztünk az ég lángoszlopok irányába. Kísérteties volt. Ha éjjel testi szükséglet miatt leszálltunk ágyainkról, kinéztünk az ajtó nyílásán. Szemünk mindig ugyanazt az irányt kémlelte. Ég-e? Égett, mindig égett, szünet nélkül égett. Már augusztus elejét írtuk. Írtuk? Dehogy írtuk, csak számoltuk.

Minden reggel hangosan elmondtuk, hogy bele ne zavarodjunk, hogy számon tudjuk tartani, „kedd, augusztus elseje", „szerda, augusztus másodika". S ezt naponta többször elismételtük egymásnak vagy önmagunknak. Ez volt a naptárunk, az agyunk, mely nem akart és nem tudott felejteni. (...) A cigányok elégetése nemcsak a mi lelkünket kavarta fel, hanem a tábor ukrán és árja lengyel lakóiét is. Ez volt az els eset, hogy árjákat is égettek, s most már kézenfekv volt, hogy k is megremegtek, vajon nem kerülhet-e most már rájuk is a sor. Mi, zsidók arra gondoltunk, hogy talán ez enyhíti a közöttünk lev feszültséget, s talán most inkább lehet adott esetben egy közös akcióra számítani, ha a felszabadulás lehet sége közeledne. De komolyabb megbeszélésekre, együttműködésre most sem került sor, mert alig pár nap múlva újabb esemény történt, ami megint azt látszott igazolni, hogy mások a szempontok, a németek szempontjai a zsidó foglyokkal és mások az árjákkal szemben.

Egy péntek este, augusztus közepe táján, apel után kapjuk a parancsot: Juden antreten! Zsidók el lépni! Mindnyájan megremegtünk, mert a tábor zsidó lakóit már napok óta nyugtalanították a lengyel zsidók elbeszélései, melyek szerint eddig minden évben a zsidó szi ünnepekkor nagy szelektálásokat rendeztek a zsidók között, s tízezrével égették el ket Ros Hasana és Jom Kipur napjain. A lengyel zsidók, kik néhány éven át évr l évre átéltek ilyen szelekciókat, már hetekkel ezel tt ezzel a témával foglalkoztak, csak err l beszéltek. Páni félelem uralkodott rajtuk, amit mi, akik még ilyesmit nem éltünk át, alig tudtunk megérteni.

Eljött azonban nemsokára az id , mikor mi is éppen úgy remegtünk életünkért. De ezen a péntek estén még nem err l volt szó.

Juden antreten! S el léptek az összes zsidók. Minden block el tt külön sorakoztatták a zsidókat, s felvonultatták a tábor elején lev nagy apeltérre. Itt nagy négyszöget formáltattak velük, a négyszög közepén két bitófa felállítva. Vajon kinek a nyaka köré fog fonódni a most még lazán csüng hurok? A zsidók négyszöge mögé a lengyelek négyszögét állították fel, mögéjük az oroszokét, ukránokét. Mindenki izgatottan tárgyalta, miféle újabb látványban lesz részünk. Egyszer csak a 13-as block fel l mozgást tapasztaltunk, s nemsokára a bitófa alá állítottak két hátra kötözött kezű zsidó foglyot. A mellükön virító sárga háromszög messzir l elárulta zsidó voltukat, de rájuk is ismertünk. k voltak azok, akik

körülbelül tíz nap el tt megszöktek, de sajnos elfogták ket, visszahozták a táborba, végighordozták sorfalaink között a „Hurra, wir sind wider da" táblát, s megkapták a nyilvánosság el tt rájuk mért huszonöt botütést. Azután beosztották ket a büntet kommandóba. Vajon mit követhettek el, hogy most felakasztják ket? Izgatottan várjuk a fejleményeket. Vannak közöttük, akik már sápadnak, s az ájulástól félnek.

Nem is mernek az akasztófa felé nézni. Csak az akasztófa alatt álló két zsidó fogoly áll némán, felvetett fejjel, mint két Apolló-szobor, arcuk egy izma sem árul el félelmet. Hogy belsejükben mi játszódik le, amikor a tizenöt-húszezres néz közönségen végigfut tekintetük, vagy amikor szemben velük a lenyugodni készül napot nézik, fiatal, megkínzott életük utolsó napjáét, ki tudná megmondani? Némán állnak a néma csendben, egy hosszú, örökkévalóságnak tetsz órán át. Csak egy óra múlva jelenik meg egy SStiszt fehér papírlappal a kezében. Egy rövid mondatban felolvassa, hogy az augusztus másodiki rendelet értelmében zsidó foglyokat, ha szökés közben elfogják és visszahozzák a táborba, fel kell akasztani.

Hátrafordul és egy szóban kiadja a parancsot: végrehajtani! A két halálra ítélt egy ugrással felugrik a bitófa alá el készített asztalokra, a Lagercapo az egyiknek, a Lagerälteste a másiknak a nyakába hurkolja a kötelet, s egyazon pillanatban mindketten kirugják az asztalt a két ifjú lába alól. Pár borzalmas pillanat és a kötélen függ két zsidó ifjúban megszűnt az élet. Egy szó nélkül, egy szemrebbenés nélkül haltak meg, mert a rabságot nem akarták tovább vállalni, s a szabadságot, az életet keresték. (...) A lengyelek és ukránok hamar megnyugodtak tehát a cigányok égetése után, mert a rendelet, hogy zsidót szökés esetén felakasztanak, reájuk nem vonatkozott, úgy látszott hát, hogy a kétféle elbánás megmarad.

Tartózkodnunk kellett tehát minden együttműködés, minden szervezkedés kezdeményezését l. De alig telt el egy hét, újból négyszöget kellett alkotnunk, csak azzal a különbséggel, hogy most a lengyeleket állították az els sorokba, az oroszokat és zsidókat mögéjük. Most két lengyelt akasztottak fel szökésért, további pár nap múlva három oroszt. Tehát árja szökevényeknek is ez most már a sorsa. Együttműködésre azonban sohasem került sor, k máshonnan várták a szabadulást. Mi az oroszoktól életünk megmentését, szabadságunk visszaadását vártuk, nekik külön politikai céljaik voltak. A lengyel- orosz ellentét hullámai még a táborban is éreztették hatásukat. k a lengyelek varsói nemzeti felkelését boldogan újságolták egymásnak, mi és különösen a lengyel zsidók nem fűzhettünk semmi reményt ehhez a reakciós lengyel körök által vezetett akcióhoz, minket csak egy demokratikus ország fiai és fegyverei menthettek meg. k tehát a maguk eseményeit tárgyalták, minket továbbra is kínoztak, mi pedig számoltuk a napokat, melyek az szi zsidó ünnepekig hátravannak, s amelyekt l a hallottak alapján el re féltünk. Az események különben is el re vetették árnyékát annak, aminek bekövetkezését l féltünk. Kisebb szelekciók már napirenden voltak. Már nem is jött be Mengele a táborba szelektálni. A Lágercapo és a Bockältesterek összeírták a soványabbakat, a legyengülteket, s nem engedték ket kommandóba kijárni. Ezeknek azt mondták, parancsot kaptak, hogy jobban kell ket táplálni, hogy munkaképességüket visszakapják. S tényleg néhány napig ezek dupla adag levest kaptak. De ez is csak egy módja volt a félrevezetésnek, s néhányan kérték a Blockältestereiket, hogy ket is részesítsék ebben a kivételes bánásmódban. Önként jelentkez k voltak. Egy szép napon aztán összeszedték ezeket a „lábadozókat", s elvitték ket. Soha egy sem került vissza közülük, s tudtuk, hová vitték ket „lábadozni". Ezekkel együtt elvitték azokat is, akiknek akár munka közben szerzett bármilyen kis sérülése volt, vagy akinek lázas állapota miatt 2-3 napos „pihen t" engedélyezett az orvos.

Er teljes, még munkaképes emberek kerültek így a gázkamrába. Így tűnt el néhány barátom is, akiknek szerencsétlenségükre, éppen az ilyen szelekciós napokon „sikerült" két nap pihen t kapni.

Eljött a Jom Kippur napja is, és újból tízezer ember halt máglyahalált.

Tízezer ember, aki érkezésekor átjött Mengele szűr jén, aki azóta éveken vagy hónapokon át dolgozott, éhezett, kínlódott és remélt. Remélte a szabadságot, s most k voltak soron. Mi még éltünk, mi még dolgozhattunk, mi még várhattunk, hogy mikor kerül ránk a sor.

Jom Kippur után azonban nálunk, a dolgozók táborában, a D lágerben megszűntek a szelekciók. De a kórházakban s az asszonyok táborában napról napra tovább folyt a kiürítés. A C és B láger negyvenötezer asszonyát naponta sorakoztatták és vonultatták el Mengele el tt. a meztelenül elvonuló n k tömegeit figyelhettük meg. S a két tábor, a C és D közötti keskeny kis úton naponta elvonult egy-kétezres csoport, akiket fürd be, fert tlenít be és onnan transzportra vittek. Szorongó szívvel figyeltük, hogy állanak-e üres teherkocsik a rámpán, hogy mennek-e el vonatok velük?

Féltünk, hogy nagy részük csak a krematóriumig, csak a gázkamráig megy.

De egy-egy vonat tényleg elindult, s így meggy z dhettünk, hogy transzportok is mennek. Hogy hova, azt természetesen nem tudhattuk. De most már én is azt tanácsoltam húgaimnak, hogy ha sikerül er s, fiatal n k közé kiválasztani magukat, akkor most már menjenek, menjenek el Auschwitzból.

A háború hírei tovább zaklatták idegeinket, a szövetségesek megtisztították egész Franciaországot, az oroszok Lengyelországot, de minket a magyarországi események izgattak. Van-e ellenkormány Debrecenben, elszöktek-e Szálasiék, haza hívnak-e minket, jönnek-e értünk? Már október napjait számoljuk, azt reméltük, hogy ha már egész nyáron egy fűszálat sem láttunk, egy virágban, egy zöldell fában nem gyönyörködhetett szemünk, legalább szre otthon leszünk, sz l t már otthon eszünk, mondották a Tokaj-vidékiek. S október közepén mint bomba csapott le a hír közénk: Magyarország kapitulált, Horthy proklamációt intézett a magyar néphez és honvédséghez, melyben hivatkozott arra, hogy a németek elárulták az országot, s megemlítette a zsidó kérdést is, s a zsidóellenes rendeletek visszavonását ígérte. Magunk fülével hallottuk, mikor egy SS egy másiknak mondta, hogy a pesti zsidók már olyan szemtelenek, hogy sárga csillag nélkül járnak az utcán. A hírek majd meg rjítettek mindnyájunkat. Már újból otthon láttuk magunkat, már megint megcsapott és megszédített a szabadság szele, az élet újból felénk integetett. Az izgalom a táborban határtalan volt. Kaptuk a híreket percr l percre; hogy honnan jöttek, azt senki sem tudta, senki sem kérdezte, de arcunk ragyogott, s már-már elfeledtük az alig két-három héttel történteket. (...)

Elmentek most már húgaim is. Most már teljesen egyedül voltam. Nem volt már kir l gondoskodnom, úgy éreztem, életem még fölöslegesebbé, még céltalanabbá vált. Talán tudatalatt, de míg ott voltak mellettem, még az lehetett az érzésem, hogy még szükség van az életemre, még van valakinek valami haszna bel lem. Talán kevesebbet is gondoltam az öngyilkosságra, mint miel tt velük találkoztam. Most, hogy újból egyedül voltam, s gondoskodásomat senki nem várta, megint fölöslegesebbnek éreztem magam, a drótnak, az árammal telített drótnak újból nagy lett a vonzóereje. Sokan lehettek így mások is, mert most már úgyszólván naponta fordult el , hogy egy- egy bajtársunk, aki már nem bírta tovább a verést, az éhezést, a nehéz munkakommandókat, vagy talán lelkierejük roppant össze, megfogták a drótot, és így vetettek véget szenvedéseiknek. Sokszor álltam én is sóvár tekintetemet a drót felé irányítva, magamban kiszínezve, elképzelve, hogy milyen jó lehet egy pillanat alatt eltűnni a világból, itthagyni a

szenvedéseket, nem kellene többet gondolkozni! Ki lehetne talán törölni agyamból a képet, mely oda olyan mélyen be van égetve, s amit csak a halál tudna onnan letörölni. Hiszem most már nincsenek kétségeim, nem remélek már semmit, miért nem teszem hát meg? Gyáva lennék, vagy olyan nagy bennem az élet szeretete, hogy még remélek valamit is az élett l? (...) Október hónapnak egy szombat délutánján sűrű puskaropogás, gépfegyverek berregése verte fel a tábor csendjét. Izgatottan hegyeztük a fülünket, kezünkben megállt a munka, s csak látszólag tettünk-vettünk, f leg ha a Capo vagy az el munkás közeledett felénk. El nem tudtuk képzelni, hogy mi történik körülöttünk, a puskaropogás egészen közelr l hallatszott. Istenem, csak nem érkeztek meg az oroszok! Azonban nem kellett sokáig törnünk a fejünket, hamarosan megszólalt a tábor gongja, mely azonnali blockzárlatot rendelt el. Abbahagytuk a munkát, és figyeltünk. Mi történik már megint körülöttünk? Egyszer csak egy kommandó a másik után érkezik futólépésben a táborba, úgy hajtják ket a kísér SS-ek. Némely kommandó egy-két hullát is hoz magával, két rúdra kötött, rögtönzött hordágyon. Hamar elterjedt a hír, amit suttogva mernek csak tovább adni: fellázadt a Sonderkommandó. Az egyik krematórium fel l sűrű, sötét füstfelh k terjengenek, s elsötétítik a látóteret, az egész tábor felett sűrű pernye terjeng. Ég a krematórium! A kályha, mely eddig minket égetett, most önmagát emészti! Nyomasztó izgalom uralkodik el rajtunk, ez nem az az izgalom, amit a háború hírei okoznak, amit l szabadulásunkat várjuk, ett l a hírt l és ett l a tényt l nem várhatunk semmit, vagy ha igen, csak sorsunknak rosszabbodását, helyzetünknek - ha még lehet romlását várhatjuk.

Sokat gondoltunk és sokat beszéltünk a háborús hírekkel kapcsolatban egy esetleges lázadás, felkelés megszervezésének szükségességér l, de most, ebben a pillanatban tudtuk, hogy ilyesmir l szó sincsen. Senki sem készített el semmit, nem tudjuk, hogy hogyan és kinek és mi módon lehetnénk segítségére, várnunk kell tehát, és figyelnünk az eseményeket.

Azt már tudtuk, hogy pár nappal el bb a Sonderkommandóban is szelekció volt, és százhetvenet elvittek közülük „transportra". De azt is tudtuk, hogy csak Auschwitz I.-ig jutottak el, tehát alig három kilométerre, s hogy csak 170 hullát hoztak vissza, hogy társaik elégessék ket. Azt is tudtuk, hogy a Sonderkommandót kiköltöztették a D láger 13-as blockjából, és levitték ket a krematóriumba, és ott rendeztek be új szállást nekik.

A hóhéroknak a veszt helyen kellett lakni, nem hagyhatták el a krematórium udvarát sem. Már akkor találgattuk, hogy mi lehet a rendelkezés oka, a Sonderkommandót likvidálják-e, vagy miránk kerül most a sor, a D láger lakóira, s azért távolítják el ket közelünkb l, hogy el ne árulhassák nekünk azt, ami esetleg ellenünk készül? Tény az, hogy az S. K.-nak a krematóriumba való leköltöztetése ket is, minket is a legnagyobb aggodalommal töltött el. Fellázadt tehát a Sonder, ahogy itt röviden nevezték ket. A puskaropogás, kézigránátok ropogása 1-2 órát tartott, aztán minden elcsendesedett. Kivonult a tábori tűz rség is a D lágerb l, hogy az ég krematóriumot oltsa. Mi pedig vártuk a híreket. Az apel csak pár percig tartott ezen a délutánon, azután betereltek blockjainkba. Újból szigorú blockzárlatot rendeltek el. De most már bejöttek azok a kommandók is, amelyek a krematórium közelében dolgoztak, s most már sikerült megtudnunk egyet-mást, legalábbis azt, amit kívülr l a történtekb l látni lehetett, de amib l arra is következtetni lehetett, ami valójában történt. Így elmondták a munkások, kik ott dolgoztak a közelben, hogy egyszer csak puskaropogásra lettek figyelmesek, kézigránátok robbantak a közelükben, és lángra lobbant az egész 3. számú krematórium. Az a krematórium, melyben a Sonderkommandó lakott. A krematóriumot körülvev drótsövényt fejszékkel vágták át az ott lakó sonderisták, és a résen keresztül hanyatt-homlok menekültek, s útjukat a körülvev kis erd n keresztül, a mez k és szántóföldek irányába vették.

El bb futkosó SS-eket is láttak, mintha menekültek volna, de 15-20 perc múlva az SS-ek százai jöttek, körülvették a krematóriumot, egy része a menekül k után vetette magát, szabadon eresztve a vérebeket is. Közben vadul lövöldöztek minden irányba, s így történt, hogy közülük is sokan megsebsültek, és többen meghaltak. Így a mi blockunknak is volt két halottja, apa és fia, két nagyváradi bajtársunk lelte így ártatlanul halálát. Másnap aztán megtudtuk a valóságot is, és azt, hogy hogyan folyt le a S. K. lázasása.

Miután a sonderisták megtudták, hogy százhetven bajtársukat megölték, s k maguk kellett elégessék ket, tudták, hogy az sorsuk is meg van pecsételve, s csak napok és sorrend kérdése, hogy mikor kerül rájuk a sor. Önvédelemre szervezkedtek tehát. Pénzük és ékszerük b ven volt, hónapokig rabolták a hullák százezreinek aranyfogát, ékszereit. S úgy látszik, az SS-ek nem voltak immunisak az arannyal szemben, mert állítólag fegyvereiket, kézigránátaikat éppen úgy, mint annak idején a varsói lázadók, k is az SS- ekt l szerezték. S talán a táborba bejáró civil el munkások is csempésztek be fegyvereket arany és drágak ellenében. Mikor ezen a végzetes szombat délutánon nálunk is elhangzott a szelekciót jelent „antreten", felsorakozni, s miután háromszázat kiválasztottak közülünk, s azokat el akarták vinni, megtagadták az engedelmességet, megrohanták az rséget, négyet közülük és saját capójukat, ki mindig nagyon durva volt hozzájuk, belökték a lobogó lángok közé, revolvereikb l lövöldözni kezdtek, kézigránátjaikat az SS-ek közé dobták, s az el re elkészített benzinkannákból benzinnel öntözték le a krematóriumot, s minden oldalról felgyújtották. Benzin b ven állott rendelkezésükre, hiszen a hullákat is mindig benzinnel is leöntötték. Az egész pillanatok műve volt. Az SS rség egy része megfutamodott, s k azt a pár percet, míg azok segítséggel tértek vissza, arra használták fel, hogy átvágják a drótkerítést, és azon keresztül menekülni próbáltak.

Legnagyobb részük ki is jutott a krematórium körzetéb l, de hogy Auschwitzból, illet leg a tábor körzetéb l kijuthatnak-e, az kétséges.

Tényleg, már az este szállították be a táborba a hullák tömegét.

Kilencven embernek állítólag mégis sikerült megszökni. Másnap azonban már ezeknek a kutyáktól összemarcangolt és lövedékekt l összeroncsolt holttesteit is beszállították a táborba. Talán kett nek vagy háromnak sikerült a tábor területér l is kiszökni, hogy ezek megszabadultak-e, vagy csak valamivel távolabb érte ket utól végzetük, azt nem lehetett soha megtudni. Harmad-negyednap beszállították a B. K.-be véres ruháikat, szétl tt cip iket, hogy azokból a jókat kiválogassuk, hiszen itt semmit nem hagytak kárba veszni, csak az emberi életnek nem volt semmi értéke.

Megint elviharzott szemünk el tt egy esemény, mely felkavarta a táborlakók idegeit. (...) Október 25-én hirtelen nagy mozgás támadt a táborban. Egyetlen kommandó sem vonult ki, s korán reggel általános sorakozót rendeltek el.

Egyik blockot a másik után ürítették ki és vitték el a táborból.

Megkezd dött a tábor végleges kiürítése. Tulajdonképpen örülnünk kellett volna, hogy elvisznek Auschwitzból, és nem kell többet a krematóriumokat látnunk és a szelekcióktól félnünk, mégis mindenkin óriási izgalom uralkodott el. Féltünk a bizonytalanságtól, nem tudhattuk, hová és milyen körülmények között visznek el, s az is nyugtalanított, hogy közben a krematóriumok éjjel- nappal borzalmas intenzitással égtek, egy pillanatra sem szünetelt az emberek égetése. A mellettünk lev E lágerb l pedig már napok óta vitték el az emberek ezreit, de mindig csak éjfél után sorakoztak s indultak el. Féltünk, hogy a krematóriumok most ket „dolgozzák fel", s féltünk, hogy most kerül ránk is a sor.

Október 26-án minket is sorakoztattak. Reggel nyolc órakor még azt mondták, hogy a B. K. marad, de fél kilenckor parancsot kaptunk, hogy mi

is azonnal sorakozzunk, mert megyünk. Mindent ott kellett hagynunk, amit az id k folyamán szereztünk, „organizáltunk", egy borotvakészletet, egy zsebkést, kanalat, a legszükségesebb, a mindennapi életben szükséges használati cikkeket, eszközöket is. Abban az egy ruhában, ami rajtunk volt, kellett egy perc alatt kivonulnunk. A tábor utcáján már sok ezren álltak felsorakozva. Felolvasták a mi számainkat is, beálltunk mi is a sorba. Ett l a perct l kezdve megszűnt a privilégizált helyzetünk, nem voltunk már a B. K. kivételes bánásmódban részesül munkásai, új élet vagy talán a halál felé menetel páriák lettünk újra.

E pillanatban eszembe jutott öcsém, akir l csak pár nappal ezel tt tudtam meg Auschwitz I.-ben dolgozó ismer sömt l, hogy ott él alig három kilométerre t lem, és elég jó kommandóban dolgozik. Mindenesetre él még is, reménykedik is. Sikerült vele egy-egy levelet is váltanom, amit barátaim csempésztek hozzá s t le hozzám. Szegény hív , bízó lélek, aki úgy látszik, ott nem tudja, vagy még mindig nem hiszi, hogy mi történt itt családjainkkal, azt kérdezte egyik levelében, hogy nem-e tudom, nem hozták-e be feleségét a kórházba, akkor kellett volna szülnie. Nem írhattam meg neki, hogy az összes áldott állapotban lev asszonyt megölték, hogy nincs már neki sem felesége, sem gyönyörű három éves kis fiacskája, hanem csak azt válaszoltam neki, hogy itt nálunk csak férfikórház van, n i kórháznak valahol máshol kell lennie, bizonyára oda vitték az feleségét is. Azt is írta, hogy valaki augusztusban látta két kis ikerlánykámat Auschwitz I.-ben, orvosi vizsgálatra vitték ket.

Tudtam, hogy nem lehet igaz, de feldúlta lelkemet a hír, hátha mégis, hátha mégis van a reménységnek egy halvány lehet sége, s k még onnan a halál kapujából kikerültek és élnek. Kicsi porontyaim, reátok gondoltam most, amikor elindultunk Auschwitzból, vajon mi az igazság, éltek-e még, s itt sorvadtok valahol a közelben, vagy már régen nem vagytok meg, s csak én várom még valahonnan a csodát. Óh, Úristen de nehéz az út, melyet végig kell járnunk.

Közben megindult menetünk, elhagytuk a tábort, hogy a fürd be, fert tlenít be vigyenek. A fert tlenít be vezet út a 3-as és 4-es krematórium között vezetett. Útközben mondom barátaimnak, s láttam, hogy az gondolataikat is megszólaltattam, az feltevésüknek és félelmüknek is hangot adtam: vajon nem a krematóriumba visznek most? Mellettünk vöröskeresztes autók robogtak el, s láttuk, hogy azok befordulnak a krematórium kapuján. A betegek sorsát tehát magunk el tt láttuk, a magunk szemével gy z dtünk meg, hogy ket nem viszik transzportra, hanem megölik. Úgy látszik, már nem is csinálnak titkot bel le, nappal és a szemünk láttára történik a szörnyű gyalázat. Vajon nem ez lesz a mi sorsunk is? Már csak pár lépésnyire van sorunk eleje a krematórium kapujától. Lelkem megtelik egy kimondhatatlan vággyal, szinte boldogan és kéjesen gondolok arra, hogy most befordulunk a kapun, és mi is, én is azon az úton mehetek el, amelyen k mentek, akiket legjobban szerettem a világon. Úgy éreztem, most közelebb kerülök Hozzájuk, most fogom ket újból megtalálni, és egyesülni fogok Velük az örökkévalóságban. S mikor láttam, hogy nem fordulunk be a krematórium kapuján, s balra fordulva tényleg a fürd be megyünk, a csalódás érzése uralkodott el rajtam.

Sóvárogva tekintgettem vissza a szörnyű épületre, mely elnyelte enyéimet, elégette, elhamvasztotta boldogságomat, s engem nem akar befogadni.

A fürdés és fert tlenítés a szokásos módon folyt le. A vetk z csarnokban ott kellett hagynunk ruháinkat, mindenünket, még azt a pár cigarettát is, ami felett rendelkeztünk, s meztelenül, csak cip inket tartva kezünkben kellett a borbélyok elé vonulnunk. Megint megborotváltak, sz rtelenítettek, zuhanyfürd t vettünk, és maró folyadékkal fert tlenítettek, azután az öltöz ben ruhát kaptunk. Megint úgy jártunk, mint mikor el ször jöttünk ide, hogy termetünkhöz egyáltalán nem ill

ruhadarabokat kaptunk, de válogatásnak, cserének itt nem volt helye. Csak egy megnyugtató dolog volt, hogy télikabátokat is kaptunk. Erre szükség is volt, mert már nagyon hideg volt. Miután így felöltöztettek, sietve felsorakoztattak és vittek visszafelé. De nem a D lágerbe, ahonnan jöttünk, hanem betereltek a C lágerbe, melyet az asszonyok hagytak el.

Elfoglaltunk ott egy blockot, oda zártak be. Ott töltöttük az egész napot, enni nem kaptunk aznap. Meghatottan álltunk azokban a blockokban, ahol asszonyaink szenvedtek majdnem hat hónapon át. Szerettük volna, ha a priccsek elmesélték volna, hogy milyen élet folyt itt, hogyan éltek asszonyaink, hogyan álmodtak a kemény, szalmazsák nélküli priccseken összezsúfolva a szabadságról, az életr l, a családról, övéikr l. De a blockok falai és a priccsek némák voltak, a magunk fantáziájára bízták, hogy a történteket újból átgondoljuk. Itt fogjuk hagyni mi is most Auschwitzot, szenvedéseinknek színhelyét, s megyünk új szenvedések elébe.

Sokan, különösen a régiek örültek, hogy elkerülnek innen, mert sohasem hitték, hogy Auschwitzot élve is el lehet hagyni, s csak arra gondoltak, hogy nem látják többé a krematóriumokat, torkukat nem marja többé a füst, orrukat nem csavarja a sült húsnak átható szaga. (...)

A várakozás óráit egy kultúrdélutánná változtattuk át. Nem tudtuk, hova vezet innen az útunk, de a remény, hogy Auschwitzból szabadulunk, felajzotta a kedélyeket. Kezdetben itt- ott elszórt csoportok éneke hangzott fel, egyszer csak közkívánatra Misha Gobez holland kamaraénekes bajtársunk lépett a dobogót helyettesít egyik priccsre, és gyönyörű lírai tenorján néhány operaáriát énekelt el. Az rzésünkkel megbízott SSeknek nem volt ellenvetése, tüneményes hangjával, noha évek óta rabságban sínyl dött már, óriási sikert aratott sok halált látott és állandóan halált váró rabtársainál. Utána fiatal lengyelzsidó bajtársunk lépett a dobogóra, s két balladát adott el . Mose Nadir orosz író „Stivelach, Stivelach" című balladáját jiddis nyelven adta el . A hatás leírhatatlan volt, soha közönség úgy nem érezhette át egy művész teljesítményét, az író mondanivalóját, mint mi azon a hideg októberi délután.

Menetelnek a csizmák a világ minden tájáról, eins-zwei, one-two, egykett , leva-prava, a világ minden nyelvén hangzik a vezényszó, s hajtja maga el tt az embereket. Egymás ellen. S a csizmák kopognak: one-two, stanga-dreapta, leva-prava. Viszik-viszik el re a halál v legényeit. Míg egyszer csak megelégelik az utat, megunják azt, hogy gazdáikat a halálba vigyék, s k maguk mozdulatlanságra vannak ítélve a néma, merev, halott lábakon. Fellázadnak a stivelach, megtagadja az engedelmességet a csizma, s viszi vissza gazdáit, de most már nem a halál mesgyéjén, hanem az élet széles országútján, el re a szabadság, a világforradalom útján. Csizmák, csizmácskák, leva-prava, egy-kett , one-two... A hatás leírhatatlan volt.

Szerencsére SS reink nem értették a jiddis nyelvű el adást. Lelkes tapsorkán közepette is arra kellett gondolnunk, hogy csak egy kis szikra kellene, s amúgy is halálra ítélt életünket szépen fejezhetnénk be, a szabadság hirdetésével ajkunkon menetelhetnénk mi is! Facip ink ütemes dobbanását hallotta fülünk, vágyta megkínzott lelkünk.

De már új balladát ad el művész- forradalmár rabtársunk. Amerikai zsidó apa elindul a háború után kisfiával, hogy az megismerhesse nagyszüleit, akik Lengyelországban élnek. Autón száguldanak Európán keresztül, a kisfiú ég a vágytól, hogy „Daddi" szüleit megismerje, hisz oly sokszor mesélt róluk, a két öregr l, apuka. Éjszaka van, az autó elakad az országúton. Körös-körül néma csend, a vidék kopár, sivár. Csak az autó lámpái világítanak. A szél süvít, éjfél van. Egyszer csak kelet fel l leples szellemhadsereg millió katonája vonul el el ttük. A gyermek félve húzódik meg apja mellett, átkarolja t. – Kik vagytok, hova mentek? – kérdi az apa. A sorból visszafordul két öregember, nagyapó és nagyanyó.

Ne menj tovább fiam, ne keress máshol minket, itt van a sírunk, a

Visztula vize viszi porainkat, ez itt a te „Kéver Ovauszod", ez itt a „Kéver Jiszrael", Izrael temet je. Auschwitzban vagyunk. Auschwitz? Igen fiam, fordulj vissza, forduljatok vissza mind, kik szül t, testvért, anyát, gyermeket kerestek. Auschwitz, Birkenau, Maidanek, Treblinka, Lublin, ez lett Izrael temet je, ide járjatok, ha „Kéver Ovauszra", atyáitok sírjához akartok jönni. A sor, a szellemek sora tovább vonul, új és új ezrek, új és új százezrek, milliók, hatmilliók vonulnak így el. Óh, Világ megtudod ezt valaha is érteni, mi történt itten, óh, márványbányák tudtok-e valaha is annyi követ szállítani, hogy hatmillió név elférjen rajta?!...

Nincs egy szem se szárazon, a zsidó capok, a Blockältesterek, az el munkások, a botosok, kik maguk is sok embernek id el tti halálát okozták, egyformán elérzékenyültek. Hosszú, csendes hallgatással nyugtáztuk a művész és író teljesítményét.

Estefelé sorakoztattak és kivezényeltek a rámpához. Ott mentünk el a C és D láger közötti keskeny úton, mely annyi transzportot látott jönni, amelyen keresztül dobtuk át a csomagokat a n knek. Most mi meneteltünk rajta. Az út most kivezet Auschwitz poklából, de nem így képzeltük távozásunkat.

Az SS-ek most is ott voltak oldalunknál és hátunk mögött. Nem, ez az út még nem a szabadságba vezet. Talán hálát kellene adni Istennek, amiért innen élve kimehetünk, de nem tudok hálára gondolni. Tekintetemet állandóan visszavonzza a krematórium. Auschwitz nekem csak a krenatóriumot jelenti. El lehet felejteni az elszenvedett bántalmakat, az éhséget, az ütlegeket, a megaláztatást, csak az ég , lángoló kéményeket nem. S jöhet bármi most már, több szenvedés vagy kevesebb éhezés, mi már Auschwitzot feledni nem tudjuk. Nemcsak a karunkba tetovált szám fog reá emlékeztetni, amíg csak élünk, hanem minden meggyújtott gyufaszál, a legkisebb gyertya lángja is, azokat a lángokat fogják eszünkbe juttatni, melyek hat hónapon keresztül megvilágították éjszakáinkat, és elsötétítették napjainkat...

A rámpán ott állott a tehervonat, mely elszállításunkra várt. Gyorsan leszámoltak most bennünket, s 55-60 embert szállítottak fel egy vagonba.

Hideg volt, levetettük magunkat a csupasz deszkapadlóra. Els gondolatom az a májusi fülledt, leveg tlen vagon volt, melyben hetvenegyen jöttünk a halál állomása felé. Milyen aggodalommal teljes volt az az út, s mégis mennyivel boldogabb voltam akkor. Ott voltak velem az én Drágáim, fájt, hogy láttam szenvedésüket, mégis velem voltak még, aggódhattam még sorsukért. Most már nincs kiért aggódni. Mindegy, hogy engem hova visznek, ittmaradt az életem, már csak él halottként visznek tovább.

Pár perce vagyunk csak a vagonban, mikor minden kocsi el tt megjelennek az SS-ek, és két napra való kenyeret és margarint adnak. Hosszabb útra indulunk tehát. Besötétedett már, ránk zárták az ajtókat, miután minden kocsiba két fegyveres SS száll be kísér ként. Az éjszaka sötétje ráfekszik lelkünkre, mikor a vonat elindul velünk. Vajon hova vezet most utunk, a sötét birodalomnak mely sötét zugába? Mi következhet még Auschwitz után?...

Mi következhet még Auschwitz után?...

Dachau, 1945. július.

Berner Mór