Zsidónak lenni közösségben Sebestyén-Spielmann Mihály Az erdélyi és általában az közép-kelet-európai zsidó közösségek 1850 előtt a fennálló feudális törvénykezés szerint, de az uralkodó keresztény egyházi szabályok/előírások szerint is, ki voltak zárva a politikai és társadalmi, a kulturális és a céhek életéből, a bányaművelésből és a földművelés teréről. Egyetlen út maradt a szétszórtságban élő, őshazájától még az ókorban megfosztott etnikumvallási közösség számára: a gazdasági érdekérvényesítés a kereskedelemben és áruforgalomban, a szeszes italok készítésében, azokban a mesterségekben és foglalkozási ágakban, amelyeket nem tiltottak. Az okok vizsgálata nem tartozik e rövid ismertető tárgyához. Ez természetesen távolról sem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyan szabályok, törekvések, ön- és közösségfenntartó kezdeményezések, és elsősorban több évszázados hagyományok, belső szerveződésre kötelező előírások, törvények, szokásjogi megkötések a Talmudban és Tórában – a zsidóság szent és gyakorlati életszabályozókat tartalmazó könyveiben –, amelyek a szétszórtságból származó gyengeség legyőzését, az önvédelmet, túlélést, fennmaradást az ellenséges/toleráns/közömbös közösségek (falvak, városok, vidékek, egyházi és világi birtokok) közepette ne segítették volna. Már Maimonidész (1137/38-1204) óta (rövidített neve RamBam), akit a zsidók afféle Szólónként tartanak számon, azaz törvényhozóként tisztelnek, meghatározta a szétszórtságban élő zsidó etika és ethosz lényegét, az istenhithez való viszonyt. Egyben lefektette azt a gyakorlati követelményt, mely szerint egy zsidó közösség akkor tekinthet magára hit- és életközösségként, teljes (mózesi) jogú és életképes csoportként, ha a gyülekezetben legalább 10 férfi akad. Ennek neve minjan. Manapság inkább csak a temetéseken kötelező tíz férfi hívőt mondják minjánnak, de valójában ők képezik a (hit)közösség alapját. Statisztikai értelemben ezekhez legkevesebb 40 ember (kiskorú, nő) tartozik, úgy hogy a hitközség így már elég tekintélyes, joggal feltételezhető, hogy megáll a maga lábán és elég zárt közösséget alkothat. Ahhoz, hogy a minján mindig fennálljon megengedett egy kevés „csúsztatás” abban az értelemben, hogy a 13. életévüket betöltött fiúkat nagykorúsítják, a közösség teljesjogú tagjának nyilvánítják és a beavatási szertartást követően (bar-mitzva), annak is tekintik.(Büntetőjogi felelősség is hárul rá ettől kezdve.) A beavatási szertartás a vallási hagyományok és szent szövegek ismeretén alapszik, az ifjúnak a közösség vénjei előtt a zsinagógában vagy imaházban fel kell olvasnia és elmondania valamely fontos, kiválasztott szöveget a Tórából (Mózes öt könyve). És amiként a középkori céhtörvények is előírták – a szokás a 14. századtól jön divatba, emelkedik törvényerőre – a bar-mitzvát lakoma követi, amelyre meghívják a rokonokat, a közösség fontos tagjait. A belső szerveződés a közösségi életnek ezek a szokásai megmaradnak az emancipációt követően, amikor a zsidóság belép a keresztény társadalomba a polgári világba. Amiként megmarad és többféle szerepet játszik a szent Egylet a Chevra Kadischa, amely az újabb korokban temetkezési egylet: leveszi a család válláról a temetkezési gondokat, gondoskodik a minjan egybegyűjtésről, a temetési szertartásról, koporsóról, a halott előkészítéséről, a sírhelyről s megbízás alapján a távollevő rokonság, hozzátartozók helyett a temető gondozásáról, a sírhantról. Ugyanakkor pénzügyi intézmény szerepét is játszotta, afféle kishitelbank volt egy olyan közösségben, amely a pénzgazdálkodásra rendezkedett be, erre kényszerítette az ingatlanszerzés
tilalma. (Ez az intézményesített hitelügyleti tevékenység még a kapitalizmus előtti világból származik, s mint ismeretes nem valami zsidó huncutság, hanem már az olaszok – akiktől a modern banki tevékenységek legtöbb művelete és szakkifejezése származik – a középkor folyamán honosította meg és Európában, majd az Újvilágban elterjesztette.) A vallási előírásokból vezethető le az a két sőt három közösségépítő (-formáló) tevékenység is, amely a zsidók körében mindenkire kötelező előírásként működik. - az írástudás és az olvasás ismerete. Egyfelől mert a zsidó hitélet könyvközpontú vallási megnyilvánulások sorozata, emlékezetápoló, minden férfi számára kötelező teszi a szent szövegek és a kommentárok ismeretét, tanulmányozását. Ebből következően minden családfő saját családjának papja is. A zsidó közösségek fenntartják a törvénymagyarázók közösségét, akik egyetlen dolga a szent szövegek magyarázása és megvilágítása, a tudományos teológiai vitatkozás (talmudisták, jesivák, iskolák, rabbinikus iskolák). Ebből következik, hogy az iskolázás előfeltétele annak, hogy valakit felnőttnek tekintsenek: a számolni tudás, a könyvelői, kereskedelmi és földrajzi ismeretek elsajátítása, a nyelvek ismerete a szent nyelven kívül, egyrészt az őket összekötő jiddis vagy ladino használata, másrészt a környezet nyelvének ismerete, azoké akikkel kereskedelmi vagy másféle ügyleteket bonyolítanak le (föld- és korcsmabérlet, terménymozgatás, kiskereskedelem, házalás, pálinkafőzés, korcsma- és bolttartás, kölcsönzés stb., hogy csak a hagyományos emancipáció előtti foglalkozásokat említsük). Ugyancsak az absztrakt gondolkodás –elvont, láthatatlan istenben való hit, az emberábrázolás tiltása az ashkenáz hagyományban, a pénzgazdálkodás ismerete – irányítja majd az emancipációt, jogegyenlőség megszerzését követő évtizedekben a szabadfoglakozások és kereskedelmi-banki-közgazdasági pályák felé a zsidó fiatalokat. (Kevés az iskolaelhagyó, hiszen a közösség szemében a tudás és tanulás a legnagyobb értéknek számít.) - jótékonykodás. A Talmud előírásai között előkelő helyet foglal el a jótékonykodás. Nem csak általában, hanem meghatározott alkalmakkor, intézményesen és egyénileg. A shnorrert, a zsidó koldust vagy kéregetőt meg kell hívnia a gazdag embernek magához a templomozás után a péntek esti családi vacsorához, áldást kell mondania és hálát adni a teremtőnek, hogy ezt a szombatot (shabbath) békében és egészségben megérte ő és családja, minden zsidó ember a közösségben. Egy ma divatos jelszó a koraújkori zsidó közösségekben igenis élt és működött. Minden zsidó (ember) számít. - igazságszolgáltatás. A rabbit, aki meghívás alapján – szerződésben lefektetett előírások és feltételek között működik – a szokásjog bírói feladatkörrel is felruházta. A Beth Din – a rabbinikus törvényszék – általában a közösségek kisebb jelentőségű ügyeit, belső konfliktusait oldja, oldhatja meg. A Beth-dint, a világi hatóságok is rendszerint elismerték, de a közösségekkel kialakított modus vivendi során (társadalmi szerződésben) kikötötték,miféle bűnök, vétségek esetén köteles a közösség kiadni a bűnöst a világi bíróságnak, aki felett ezután az ország fennálló törvényei szerint ítélkezik. A vegyes természetű perek esetében vegyes bíróságot, zsidó-keresztény törvényszék is felállhatott. A középkor és korújkor folyamán a zsidó közösségek a királyi, fejedelmi, püspöki vagy pápai privilégiumok védelmében is léteztek. Ez összetartotta azokat, akikre a kiváltságos jogok vonatkoztak, szolárissá tette, de mindannyiszor pártfogókat kerestek pl. az udvari zsidók (Hoff-Juden) személyében, akik az uralkodók kegyét feléjük fordította. Rendszerint a külvilág, a felületes ítéletalkotás kompakt, zárt, fölöttébb összetartó kommunitásként jellemzi a zsidókat, amit a történelem ismeretében a szép és vonzó legendák körébe utalhatunk. Gondoljunk csak a magyarországi zsidóság megosztottságára az 1868-as zsidó kongresszust követően, midőn az addig egységesen kezelt zsidó felekezet legalább három különböző egymással vetélkedő, ritkán összefogó irányzatra szakadt.
Bár a koraújkorban és a 1848 előtt nálunk nem léteztek gettók, a zsidók összetartozását erősítette a külvilág taszítása, idegenkedése, a szokások mássága. A városba költözés és a bányavidékek megközelítésének tilalma, tehát azok a negatív tényezők, amelyek egymásra utalták őket. A vándoréletben az összetartozás tudatát erősítették a segélynyújtást kötelességgé tették. A láthatatlan fal, amely körülvette őket, nos azt a falat mindkét oldalról építették, kívülről és belülről egyaránt. Arra gondolunk, hogy a vallás megtartó ereje, az ősök tisztelete, a görcsös ragaszkodás a hagyományokhoz, az étkezési szokásokhoz, a szombati nap megtartásához, a körülmetélés, az azonos neműek szerelmének elutasítésa, a tisztálkodási szabályok stb. nem engedte, hogy tömegesen váljanak ki ebből a legkisebb kedvezmény elve szerint működő kényszerűlétformából. Egyéni kikeresztelkedés, elhagyás mindvégig létezett, erőszakos térítés esete sem volt ismeretlen, lásd spanyol inkvizíció, kiűzetés, pogrom stb., de tömegesen nem volt áttérés. Minden percben választás elé kerülhettek, de az ismert közösséghez való tartozása felcserélés az ismeretlennel a változás elutasítása olyan lelki erőt és tartást adott, amit a Holokauszt (Soáh) sem tudott megsemmisíteni. Asszimilálódtak, hozzásimultak az őket jól-rosszul befogadó társadalmakhoz, de mindig ott van tudatukban az másság érzeteérzékenysége. Végül és nem utolsósorban kell szólnom a modernkori Izraelen kívül élő zsidóság szerveződéseiről, közösségteremtő tehetségéről. Túl a pártosodáson, ami természetes valahány a politika erőterébe bekerült csoport számára, másféle közösségeket is alkotott. A cionizmus, a zsidó nemzeti ideológia a 19. században jelent meg és kezdte el a hódító útját, célja zsidóság politikai alapon való megszerveződése. (Ezt a legtöbb ultravallásos csoport elutasította, az asszimilánsok is védekeztek ellene.) Nálunk vagy Oroszországban működött egy zsidópárt, sőt zsidó munkáspárt (Bund) is, szakszervezetek. A nemzetiségi és szociális elnyomás sok zsidót kergetett a baloldali ideológiák bűvkörébe, hiszen ez az ideológia ígért teljes jogegyenlőséget és a nemzeti elnyomás eltörlését. A modern zsidóság számos irányzatra bomolva különféle szervezetek hozott létre a saját szabadkőműves páholyoktól (Marosvásárhelyen Avodának hívták és a főtéren működött egy általuk építette páholyban azaz templomban). a kulturális és jótékonysági egyletekig. Volt olyan egylet mely az I,. világháború alatt feladatának tekintette, hogy a zsidó katonák számára kóser étkezést biztosítson, voltak nőszervezetek (WIZO pl.) és különböző körök, a nők iskoláztatást elősegítendő, iskolásokat felruházó szegény gyermeket segélyező egylet (Malbis Arunim), saját kultúrházat építettek, irodalmi törvényszéket tartottak, színházat hoztak létre és turnéztattak minden zsidók lakta jelentősebb településen, olvasmányokat elemeztek, nyelvet tanultak, felkészítő táborokat hoztak létre, amelyben a kivándorolni szándékozókat a palesztinai mostoha körülményekhez akarták szoktatni (haluc táborok, hakshara), voltak szakmai egyesületek, kereskedelmi és ipartestületek, mondhatni, hogy másolták azoknak a szervezeteknek a felépítését és szabályait részben ahonnan kiszorultak vagy ahová zsidónak tilos volt a bemenetel. A közösség egységének, integritásának megőrzése minden család(fő) feladata volt, tiltották a vegyes házasságot, a vallási kötelességek és ünnepek elhanyagolását, a templomban való meg nem jelenést büntették, megtiszteltetésnek számított, ha felhívták a tórához egy szakaszt felolvasni, a közösség életében való részvételt kifejezetten pártolták,erőltették. A földet, ahol éltek hazájuknak tekintették, de újévkor –amely ősszel van – úgy köszöntek egymásnak l’shono haba bö Jerushalaim – Jövőre találkozzunk Jeruzsálemben, mely szinte két évezredig idegen uralmak alatt sínylődött…