Sebestyén Mihály-Diamantstein György MAROSVÁSÁRHELYI ZSIDÓK A SOÁH UTÁN Az 1948. január 25-én megejtett népszámlálás szerint a zsidó vallású, ill. jiddis anyanyelvű lakosok száma 762 fő egy 43 043 lélekszámú városban1. Ez azonban távolról sem tükrözi a zsidó lakosság reális nagyságát, amelyet kb. 3000 főre becsültek. Az 1947ben kiadott s a Zsidó Világszövetség által megjelentetett statiszikai kézikönyv Marosvásárhely izraelita lakosságát 2420 főben állapította meg, ehhez azonban hozzá kell tennük, hogy ez is csupán becsült érték. 2 (Ugyanakkor Szászrégenben 820 lélek számított zsidónak; együttesen a megye városaiban lakó zsidók száma 3 240 fő, a falusi zsidóké pedig 286 csupán. A megyében – melynek területe nem teljesen azonos a mai Maros megyével – 3 526-on valloták magukat zsidónak.3 1949-ben 1600 zsidóval számolnak a statisztikák.4 Az 1948-as „demokratikus” népszámlálással kapcsolatban Varga E. Árpád arra figyelmeztet, hogy „az 1941-es népszámlálás Észak-Erdélyben 151 125 izraelita vallású lakost mutatott ki. Közülük 47 378 (31, 3%) volt zsidó nemzetiségű és 48 452 (32%) jiddis anyanyelvű, míg több mint 100 ezren a magyarághoz tartozónak vallották magukat. A Zsidó Világkongresszus romániai tagozata ugyane terülten 1947-ben csupán 44 706 zsidó (azaz izraelita felekezetű) személyt regisztrált.5 Az 1948. évi román népszámlálás az érintett megyékben [Észak-Erdélyben] 17 430 jiddis anyanyelvűt írt össze. Ha e két adatot valószínűnek fogadjuk el, akkor 27 ezres különbözetük elvileg a magyar anyanyelvű zsidók számát adja, amely e szerint mintegy 75 ezer fővel – az 1941. évinek az egynegyedére csökkent. Ez az érték az észak-erdélyi magyar zsidóság veszteségének feltételezhetően csak az alsó határa, hiszen az 1947-1948-as számok a háború utáni Románia más részeiből idekerült zsidókat is magukba foglalják, míg az 1941. éviek nem mutatják ki mindazokat, akikre három év múltán az ún. zsidó törvények hatálya kiterjedt”.6 Marosvásárhelyről, ahová a megye zsidóságának egyrészét, ill. az Udvarhely megyeiekek közül több település zsidó népességét összegyűjtötték 1944 májusában, majd innen deportálták őket, összesen 7559 zsidó férfit, nőt és gyereket szállítottak el. Ebben a számban nincs, illetve csak részlegesen van benne az 1941-től fegyvertelen kötelező katonai kisegítőszolgálatra (munkaszolgálatra) behívott mintegy 1200-1500 tizennyolc és ötven éves életkor közötti munkaképes férfi. Ezekből mintegy ötven százalékuk tért haza, tehát a becsült veszteség 600-750 ember7. A veszteséglistán szerepelnek azok a felnőtt fériak is, aki még 1944 májusa előtt hazatértek a munkaszolgálatból és bekerültek az Auschwitzba ill. más haláltáborokba irányítottak közé családjukkal együtt. 1
Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Bp., Régió –MTI Történettudományi Intézet, 1992, 67. 2 Așezările evreilor din România. Memento statistic. București, Congresul Mondial Evreesc. Secțiunea din România, 1947. 173. 3 Uo. 4 Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Főszerkesztő Randolph L. Braham. Bp-Kolozsvár, Park könyvkiadó-Koinonia, 2008., 289. 5 Aşezările… 19. Idézi Varga E. i.m., 130. 6 Varga E. Á., i.m., 130. 7 Randolph Braham, i.m., 281.
1
Dolgozatunk alapját az a nemrégen előkerült kimutatás képezi, amelyet szerzőtársunk Diamantstein György talált meg a marosvásárhelyi izraelita hitközség irattárában és amelyet Grünfeld András, egykori marosvásárhelyi, ma Izraelben élő honfitársunk tett föl a világhálóra.8 Az összeállítás 1947-1948-ban készül(hetett) ugyanis az 1949-es születési ill. demográfiai adatok már nem szerepelnek benne. Az összeállítás azonban nem teljes, hiányoznak az utolsó levelek, amelyeken részben a W betűs családok és teljes egészében a Z-Zs betúvel kezdődő családnevűek szerepelnek, illetve ahová véleményünk szerint a kiegészítések és pótlások kerültek. Ez utóbbi feltételezés abból ered, hogy a listán nem szereplő, de Marosvásárhelyen született és 1945-1948-ban e városban vagy a környékbeli falvakban élő újszülöttek közül több is hiányzik. Olyan nevek, amelyek viselői a közlemény egyik szerzőjének óvodai és iskolatársai, egyetemi kollégái, barátai, ismerősei voltak. Egy akkora kis- vagy középnagyságú városban, mint amilyen Marosvásárhely 1965 előtt volt, a holokauszt után a jelentős társadalmi különbségek eltűntével a zsidó fiatalság ismerte és számon tartotta egymást. A hiányzók egy részének esetében arra is gondolhatunk, hogy azok a zsidó szülők, akik a háború után – a keserű és fájdalmas tapasztalatokból azt szűrték le, hogy a zsidósághoz való tartozás hátrány az érvényesülésben, a hagyományos ragaszkodás a vallásos életnormákhoz nem jelent más sorsot, csak további szenvedést és megaláztatást – szakítanak a felekezettel, kitérnek vagy a kommunista és szociáldemokrtata pártba való belépéssel, illúziókergetéssel elszakadnak a közösségtől, azaz az apák (a lágerekben és munkaszolgálaton elpusztult áldozatok) felfogásától 9, következésképpen (?) már nem jelentik be gyermekeik születését a hitközségi hivatalnál, csupán az állami anyakönyvi hivatal regisztrálja azokat. Ugyancsak hiányoznak azok a családok is, amelyek jobb, jó anyagi körülmények között éltek, nem igényeltek, nem tartottak igényt segélyre.10 A közösség tagjainak (rendszeres vagy alkalomszerű) segélyezése mindig is a fontos helyet foglalt el a hitközségek életében, gazdasági életvitelében. A háború utáni helyzetben „a frontátvonulás nyomán és a háborús körülmények miatt áruhiány jelentkezett, s a hazatért zsidók közül sokan ... újraindították kisipari és kereskedelmi vállalkozásaikat”, amelyek gyorsan tönkre is mentek. Ebben jelentős szerepet játszott a kommunista jogszabályok és módszerek térhódítása, amely a hagyományos zsidó foglalkozásokat ellehetetlenítette, így rendkívül sokan megélhetés nélkül maradtak. „Idejekorán kiderült az is, hogy a zsidóság számára a szövetkezetek és kollektívák más formái sem jelentenek megoldást.”11 8
Temeto.tk. Ezen belül: Hiközségi élet rovat: Születési anyakönyv II. (Az okmány eredetileg románul íródott, Diamntestein György és Spielmann Mihály ültette át magyar nyelvre.) 9 Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után. Kolozsvár, Koinonia, 2007, 36. „... hozzá kell, adnunk a kapott [demográfia] adatokhoz mintegy 4-5 ezer olyan személyt, aki az ateista-kommunista utat választva a hitközségekkel minden kapcsolatot megszakított. Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban eszerint legalább 80 ezer zsidó élt” 19747-1948 táján. 10 Itt említhetjük dr Berner Mór orvos esetét, aki a két hitközség által fenntartott iskola orvosa is volt és az ott végzett munkájáért kapott bérét teljes egészében havonta a közösségi intézménynek utalta vissza. Családja elpusztult a deportálásban, a hazatérés után újraházasodott és egy fia született 1947-ben. (1948. január 11. Előljárósági gyűlés jegyzőkönyve. Marosvásárhelyi Izr. Hitközség irattára. Rendezetlen anyag.) Ugyancsak hiányoznak az ortodox hitközség elnökének, Jónás Dezsőnek a gyerekei, akikkel e sorok írója iskola- és szobatárs is volt az egyetemi évek alatt. 11 Tibori Szabó, i.m., 36, 38.
2
A megtalált segélylista arra késztetett, hogy átnézzük a korabeli hiközségi gyűlések jegyzőkönyveit, ezek ui. nagy számban maradtak fenn. Diamantstein Gy. kutatásaiból tudjuk, hogy jegyzőkönyvek anyaga szinte kimeríthetetlen és hovatovább egyetlen forrása a közösség életének és fontos eseményeinek. Már 1946 februárjában a Demokrata Zsidó Népközösség (C.D.E. amely főleg a kommunisták irányítása alatt állott) felveti, hogy a fiú- és leányotthon javára gyűjtendő segélyösszegek érdekében bált kelene szervezni. A hitközségi tagoknak nincs kifogása a rendezvény és célja ellen, de túl frivolnak tartják a megnevezést, úgy gondolják, alig nyolc hónappal a haláltáborokból való hazatérés után még nem illik „viháncolni, táncolni”, neveztessék az esemény estélynek.12 A segélyek forrása elsősorban Bukarest, ahol a Joint (Joint Distribution Commitee, amerikai zsidó segélyszervezet, amelyet 1904-ben alapítottak 13) romániai központja működik, és ettől kapnak rendszeresen nagyobb összegeket templom- és fürdőjavításra, iskolafenntartásra, különféle költségekre, ill. élelmiszersegélyt, amíg az Iroda működését 1949. március 4-én a kormány fel nem függeszti.14 Eleinte többen is igyekeznek a Joint-tól segélyt szerezni, külön-külön tárgyalnak, a rabbi, a Hitközség és a Zsidó Demokrata Szövetség is, de az amerikai segélyszervezet csupán az utóbbit tünteti ki bizalmával15, ugyanis ezt az alakulatot fogadja el leginkább legitimnek és az állam által is elismertnek. (A nemzetközi segélyszervezet helyzete roppant kényes, hiszen a kommunista párt az „amerikai imperializmus” eszközének tekinti, s helyzete akkor válik igazán kritikussá a nagypolitikában, amikor a szovjet érdekszférába vont kormányok lemondanak a Marshall-tervben felkínált segítségről.) A segélyezés többirányú: az ifjúság, az átutazó szegény zsidók (értsd a kivándorláshoz készülődő vagy hadifogságból, kórházakból hazatérő egyének és családok), a szoptatós anyák támogatására például 1947-re egymillió ötszázezer lejt kapnak a Jointtól16. 1947. május 12. a vásárhelyi zsidóság is elküldi képviselőit 12
1946. február 14. Előljárósági gy. Jegyzőkönyve. „Dr.Rothmann József ismerteti, hogy a helyi Demokrata Zsidó Népközösség bált akar szervezni, ami ellen ő tiltakozik. Benczel Béla, a Demokrata Zsidó Népközösség nevében sajnálatát fejezi ki, mert a jövedelmet a nélkülöző leány- és fiúotthonok javára adnák. Dr.Rothmann József erre válaszul közli, hogy egyénileg nincs kifogása a bál ellen, csak mikor a közelmúlt ’’fájó emlékeinek lelki sebei nincsenek begyógyúlva’’ ellenzi, hogy a bál a hitközség neve alatt történjék. Seidler Géza azt javasolja, hogy az ünnepélyt ne bálnak, hanem – mert a műsorban előadás is less –, estélynek nevezzék, amit tánc követ. Benczel Béla kijelenti, ha a mulatságot nem támogatják, akkor a jövőben a Demokrata Zsidó Népközösség semmilyen segélyakcióban nem fog részt venni, és azoknak a költségeihez sem fog hozzá járulni. Úgy határoznak, hogy nem támogatják, és nem járulnak hozzá a bál rendezéséhez.” 13 Kilencven éves a világhírű amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint. http://regi.sofar.hu/hu/node/20478 (letöltés 2016. november 24.) 14 Hary Kulller: Evreii in România anilor 1944-1949. Evenimente, documente, comentarii. Bucuresti, Ed. Hasefer, 2002, p. 385. 15 1946. március 18. Képviselőtestületi gyűlés jegyzőkönyve: Dr Erdélyi Emil előadja, hogy Kohn Jenő utazása Bukarestbe a Joint-hoz, egy segélykérés iránti memorandummal, eredménytelen volt. Ugyanakkor, a Demokrata Zsidó Népközösség részéről Bukarestbe utazott Rüvel Miksa és Naftáli Sándor, és ők valószínűleg kaptak segélyt. Sajnálattal közli, hogy Klein Fülöp rabbi, a hitközség tudta nélkül, és Kohn Jenővel összejátszva, az Ortodox Központi Irodán keresztül egy másik pénzsegély iránti kérelmet nyújtottak be a Joint-hoz, annak dacára, hogy tudták, hogy az itteni hitközségek egyik központnak sem akarják alávetni magukat. Hirsch Ignácz válaszol, és közli, hogy téves ez a feltevés. Ők csak azért keresték fel az Ortodox Központi Irodát, hogy annak a segítségével eszközöljék ki azt a segélyt, amit Rüvel Miksa és Naftáli Sándor megkapott.” 16 Egységes Képviselőtestületi ülés jgyk. 1946. okt. 6.
3
Bukarestbe a Jointtal való találkozóra, ahol a segélyek további elosztását beszélik meg. Ekkor ígéretet kapnak természetbeni adományokra (elsősorban élelmiszerek) további folyosítására.17 Úgy döntenek, hogy a zavarok és párhuzamosságok elkerülése végett, egyetlen szerv, a Hitközségi pénztár ossza szét a jogosultak között a segélyt. 18 Mint ismeretes a kormány 1947. augusztus 15-én pénzreformot hajt végre. A beváltás aránya 1 20 000-hez. A Joint át is utalja pénzt Marosvásárhelynek, de azt még decemberben sem kapják meg a segélyre várók, ugyanis közgyűlésnek jelentik, hogy nem lehetett felvenni a pénzbeváltás után érkezett összeget, mert azt a Nemzeti Bank zárolta. 1948-ban Joint támogatást kapott Marosvásárhelyen a zsidó fiú- és leányotthon, a Népkonyha, a szegények és betegek, a munkaképtelenek és öregek, amit a Hitközség Szociális Bizottsága osztott szét.19 1948 augusztusában az iskolát, a zsidó Népkonyhát az állam saját kezelésébe vette, és a segélyek – elméletben – ezután az államtól érkeznek. Ugyancsak augusztusban betiltják a cionista szervezeteket, ezért a bukaresti Hitközségek Szövetsége (FUCE), a „Federáció” vagy „Federálé” utasítja a vidéki hitközségeket, hogy a cionisták patronálta „Anya- és gyermekvédelmi” programot a hitközségeknek szociális osztályainak kell átvállalniuk. Ennek fenntartási költsége Marosvásárhelyen 1948/49 fordulóján 24 ezer új lej, amiből 15 ezret a Federáció ad, 9 ezret pedig önkéntes adományokból kell összegyűjteni.20 * A háború utáni zsidó „demográfiai robbanás” alanyainak neve mellé bejegyezték mindkét szülő nevét (az anya leánykori nevét), az apa életkorát (az anya esetében ezt nem mindig tűntették fel) a szülők foglalkozását, az újszülött – azaz a család – lakhelyét, ami Marosvásárhelyen kívül néhány környékbeli településre is vonatkozott, hiszen akkoriban még éltek a haláltáborokból, kitelepítésből visszatért zsidók faluhelyen is: Borszéken, Nagyidán Nagyernyében, Tekében (3 születés), Mezőbándon (3 születés), Mezőörményesen (2), Szászpénteken, Farkaslakán, Erdőszengyelben, Septéren, Szovátán (2). Népesebb közösség tért vissza és születtek gyermekei – a kimutatás szerint a vizsgált időszakban számszerint tíz – Palotailván, ahol a fakitermelés és -feldolgozás az államosítás előtt még megélhetést biztosított több zsidó családnak is. Hiányoznak a kimutatásból a nyárádmenti települések, pl. Nyárádszereda vagy a Felső-Marosmentéről Gyergyószentmiklós, ahol a deportálás előtt jelentősebb közösség élt. Ugyancsak megjelölték a családok anyagi állapotát (jó, rossz, megfelelő, elfogadható, közepes stb), nem túl részletezően. Ez indokolta segélyezésüket. Segélyben részesülnek a két hitközség alkalmazottai, pl. a zsidó iskola tanárai, tanítói ami gyakori témája a hitközségi gyűléseknek is21. 17
Előljárósági gy. jkv. 1947. május 7. és június 1. U.a. 1947. június 22. 19 Közgyűlési jkv 1947. december 7. 20 Képviselőtestületi jkv. 1949. február 2. 21 Például a már többször is hivatkozott 1948. január 11. Közgyűlési jegyzőkönyv lapjain: “Dr.Erdélyi Emil hitközségi elnök felolvassa az Iskolaszék 24/948 számú átíratát amelyben tiltakozik a legutobbi K(özös) G(azdasági) B(izottság) által megszavazott fizetések ellen, amelyeket nem tart kielégítőnek és azok újra tárgyalását kéri. Dr. Berner Mór szerint az állam által inkadrált [alkalamzott] tanítónők olyan kevés fizetést kapnak, hogy a pótlást nem lehet megtagadni tőlük. Ezért Huszár Imrénének havi 3.000 lej, Dr.Spielmann Józsefnének 1.500 lej, Braun Emánuel altisztnek 2.250 lej folyósítását kéri. Ugyanakkor kéri Schönfeld Sándorné számára (aki a héber nyelv oktatása mellett, Simon Hermann kilépése folytán a hittant is oktatja), fizetését megemelni havi 4 000 lejre. Az időközben megérkezett Schönfeld Sándorné kéri, hogy a 18
4
Az anyák jobbára úgy vannak bevezetve, mint háztartásbeliek (casnică), 295 fő, azaz az összes felnőtt nő (330) 89,39%-a , mégis akad az egy- vagy többgyerekes anyák között 19 varrónő (otthon dolgoznak), 3 zenetanár (zongoratanárnő), 2 tisztviselő, 2 egyetemi hallgató, 2 szakácsnő, 1-1 szövőnő, szűcs, könyvtáros, festő (Üzbekisztánból menekült három gyermekével Marosvásárhelyre még 1945-ben), fényképész, munkás és egy tanítónő (aki a helyi zsidó iskolában tanít még az 1947/48-as tanévben is, de szeptembertől – a tanügyi reform megszünteti a Baross Gábor utcai közel hat évtizedes múltra visszatekintő zsidó iskolát 1948 augusztusában – a 2. sz. újonnan szervezett leánylíceum tanára lesz, Dr. Spielmann Józsefné, szül. Sebestyén Rachel – az édesanyám. Engedtessék meg a szerzőnek ennyi szubjektivizmus.) Ami a foglalkozásbeli megoszlást illeti, álljon itt az alábbi táblázat: Asztalos 6 Bádogos 7 Bányász 1 Bőrdíszműves 3 Bőrkereskedő 2 Cipész 9 Cukrász 2 Csíszoló 1 Drogista 1 Egyetemi hallgató 2 Fakereskedő 1 Fehérnemű készítő 1 Fényképész 2 Festőművész 1 Fuvaros 1 Gazdálkodó és mezőgazdasági alkalmazott 10 Gépész-mechanikus 4 Gépkocsivezető 5 Gravírozó 1 Gyertyaöntő 1 Kalauz 1 Kárpitos 3 Kereskedelmi ügynök-utazó 1 Kereskedők és segédek 78 Kézbesítő-újságkihordó 3 Konzevgyáros 1 Könyvelő 4 Könyvtáros 1 hitoktatásért 3 000 lejt kapjon, ugyanannyit mint Simon Hermann, annál is inkább, hogy mind a héber, mind a hittan főtantárgyak, és a középiskolásokat is oktatnia kell. Rüvel Miksa támogatja Dr. Berner Mór javaslatát, és kéri az elöljáróságot a javaslatot terjessze a KG elé. Kohn Ferenc, mint a KGB. tagja ígéretet tesz, hogy Huszár Imrénének 1947. szept.1-től visszamenőleg havi 3 000 lejt, Dr.Spielmann Józsefnének 1947. dec.1-től 1.500 lejt, Schönfeld Sándornénak és Braun Emil altisztnek 1948 jan.1-től 4 000 lejt, illetve 2250 lejt fognak folyósítani.”
5
Kötöttárukszítő 1 Lakatos 3 Magántisztviselő 8 Mérnök 3 Mészáros-sakter 6 Mészégető 1 Molnár 3 Moziigazgató 1 Munkás 19 Műszerész 1 Nyomdász 1 Órás és ékszerész 6 Orvos 5 Paplanos 1 Pártaktivista 1 Pék 4 Pincér 1 Politikai tisztviselő 1 Rádiótechnikus 1 Raktáros 4 Rongyszedő-ócskás 2 Szabó és segéd 12 Szakácsnő 2 Szerelő 1 Színész 1 Szobafestő-mázoló 4 Szolga 1 Szövőmunkás 2 Szűcs 1 Talmudista 1 Tanító 2 Terménykereskedő 1 Tisztviselő 25 Tükörkészítő 2 Ügyvéd 7 Üveges 1 Varrónő 19 Vaskereskedő 2 Villanyszerelő 5 Vízszerelő 1 Vulkanizáló 2 Zenész, zenetanár 4 Összesen tehát 320 személynek ismerjük a foglakozását, 12 személy esetében azonban az összeírók, semmit sem jeleztek. Feltételezhetően foglalkozás nélküliek. 6
A kereskedők és alkalmazottaik csoportja a legnépesebb összesen 86 személyt jelent, ám itt a legtöbb a munkanélküliek száma is: 17, vagyis a kereskedők közel húsz százaléka (19, 76%) nem rendelkezik saját bolttal, nincs alkalmazásban, tönkrement, képtelen volt lábra állni a háború után. (Az állami üzletek megalakítása a következő években felszívja ezt a csoportot, miként a saját üzlettel rendelkezők száma is erősen megcsappan majd eltűnik. Igaz, ebbe folyamatba a kivándorlás is jócskán „besegített”.) A második nagyobb csoportot azok a mesteremberek, kisiparosok és fizikai dolgozók képezik, akik önálló vállalkozába kezdtek, visszatértek a háború előtti foglalkozásukhoz vagy a meginduló ipari termelésbe és szolgáltatásokba kapcsolódtak be. Sajnos a kimutatásból nem derül ki, hányan dologoznak saját műhelyben, hányan pedig alkalmazottak, vagy szövetkezetbe tömörültek. Ismerve az akkori állapotokat, sejthető, hogy még benne él a zsidó társadalomban az önállóság vágya, a saját kisvállalkozás iránti ragaszkodás, hagyomány ereje, amit majd a bekövetkező államosítások egyszerűen felülírnak, a néllkül, hogy kiölnék mívelőiből a saját vállakozás bűvöletét. A kivándorlástól, a csak félszázaddal később bekövetkező rendszerváltástól/bukástól remélik az önállóság helyreállítását. Vonatkozik ez asztalosokra, cipészekre, szabókra, drogistákra, konzervgyártókra, fényképészekre és fuvarosokra, lakatosokra, órás- és ékszerészekre, paplanosokra, pékekre, rádiótechnikusokra, molnárokra vagy éppen kárpitosokra stb. Ha mégis az alkalmazottakat keresnők, igaz csupán elméletben, akkkor ebben a kategórába tartoznak a szakácsok, pincérek, gépkocsivezetők, szolga, a kalauz, a mindenféle segédek, (vállalati) raktárosok, postások, munkások, de ide sorolhatók végeredményben az értelmiségi („fehérgalléros”) csoport színész, tanár és tanító, mérnök, könyvelő, a (magán- és köz-) tisztviselő tagjai is. Viszonylag népes a tisztviselők csoportja 25 köztisztviselő, 8 magántisztviselő valamint olyan hivatalnokok, akiknél feltüntették munkájuk természetét is (moziigazgató, pártmunkás, politikai tisztviselő – rendőr, állambiztonsági tiszt? – könyvtáros). Ezek valamennyien segélyért folyamodtak a hitközséghez, ami azt jelenti, hogy a háború utáni nyomor és nélkülözés őket sem kímélte. Legtöbbnek jogi képzettsége is van, a következő években nem az önálló ügyvédi vagy bírói pálya felé fognak tájékozódni, hanem vállalati jogtanácsosok lesznek vagy maradnak a közhivalokban. A legfurcsább azonban ebben a csoportban az a két családfő, aki már belépett az új rendszer zsilipei közé és vélhetően a kommunista párt tagja, de azért még „kapcsolatot tart a hitközséggel”, ha nem éppen a párt, az állambiztonsági hivatal megbízásából marad a segélyre szoruló tagok között. Ekkor még nem tevődött fel túlságosan élesen a kérdés: a választási kényszer a hitélet vagy pártélet között. Majd 1949-1950-ben lezajlott az ún. verifikálások, a párttagság megszűrése hozza meg ezt a szakítást.22 Az értelmiségiek csoportjában orvosokat és ügyvédeket, ill. tanárokat találunk. Általában pályájuk kezdetén állnak – valamennyi felsorolt orvost személyesen ismertük, a faji törvények miatt korábban nem vagy alig praktizáltak, most bontakozik ki életpályájuk, amihez az idetelepült orvosi egyetem is segítséget jelent, hiszen a nagynevű professzorok mellett sajátítják el a szakképesítést (Mátyás Mátyás, Dóczy Pál, Kótay Pál vagy Pápay Zoltán és Csőgör Lajos, ill. a még itt tanító magyarországi meghívott – szerződéses – tanárok oldalán.) 22
Gagyi József: Szocialista modernizáció Romániában, az ötvenes-hatvanas években. In: Korunk, 2006, 2. sz., 4. jegyzet. http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2006&honap=2&cikk=8105 (letöltés 2016. nov.22.)
7
A falvakon élő 10 család, mezőgazdasági alkalmazott és gazdálkodó helyzete sem lehetett túlságosan rózsás, ugyanis a földreformmal megszüntek a korábbi gazdaségi és értékesítési viszonyok, birtokaikat – ha voltak – nem kapták vissza, a falusi kiskereskedelmet a szövetkezi boltok szervezése tette tönkre. Ők valószínűleg az utolsó falusi izraeliták, akik útja a következő néhány évben a városba költözéshez és/vagy a kivándorláshoz vezet. Ami a beszélt nyelveket illeti kevés kivétellel mindenki beszél magyarul és románul, ezt használják a családi értekezésben, az utcán és az üzletekben, munkahelyen, e mellé társul a jiddis és a német szinte kizárólag a magánéletben. (A jiddis a következő nemzedékben, e dolgozat szerzőinek generációjában tökéletesen eltűnik, elcsökevényesedik városi viszonylatban.) Egy családban az orosz a fő nyelv, és természetesen „a regáti” és besszarábiai-bukovinai zsidók román/jiddis/német anyanyelvűek, de hogy magukat Marosvásárhelyen is megértessék, bediktálják már a magyart is.23 1948 végén tartott hitközség előljárósági ülésén – a tanügyi reform bevezetése után négy hónappal – egyik vezetőségi tag, névszerint Rüvel Miksa bejelenti, hogy egy tanügy minisztériumi rendelet alapján, lehet jiddis nyelvű óvodát létesíteni és az iskolákban jiddis órák is tarthatók. A hitközség elnöke Jónás Dezső közli, hogy dr.Rosen Moses országos főrabbi, marosvásárhelyi látogatásakor (1948 nyarán) kijelentette, hogy közbe fog lépni, hogy a jövő tanévben a régi helyen működjön az elemi iskola. (Nem történt meg.) Rüvel Miksa továbbá azt is ajánlja, hogy a jiddis óvoda érdekében vegyék fel a kapcsolatot a tanfelügyelőséggel. Bermann Márkusz hitoktató szerint azonban a nagyszámú születések dacára sem lehet óvodát létesíteni, mert nincs elég óvodaköteles gyermek. (Tegyük hozzá: érdeklődő sem. Sok zsidó szülő a következő években román nyelvű óvodába adja gyermekét. Felkészíti az iskolára, a távolabbi hazai érvényesülésre.) Az álmodozás tovább folyik: Schwimmer Jenő kéri, hogy az illetékesek hassanak oda, hogy a zsidó tanulókat mentesítsék a szombati írás kötelezettsége alól. Ehhez csatlakozik Weiss Ármin is, aki úgy értesült, hogy Kolozsváron és még néhány városban sikerült módot találni arra, hogy a zsidó gyerekeknek, szombaton és más zsidó ünnepnapokon ne kelljen írniuk. A hitközség vezetősége ígéretet tesz, hogy illetékes helyeken lépéseket tesz ez irányban.24 A kimutatás egyik rovata így hangzik „honnan deportálták”, ami ebben a formában nem fedi a kérdésre adható válaszok teljes körét, félrevezető, ugyanis a háború évei alatt nem csupán a deportálás sujtotta a zsidó lakosságot. Mindjárt a lista legelején néhány családot találunk, akiket „evakuáltként” említ az összeíró. (Számuk összesen 13.) Őket 1941-ben Dél-Erdélyben (Leppend, Nagycserged, Kis-Küküllő megyéből, Bernád, Balázsfalva, Erzsébetváros Nagy-Küküllő megyéből, Radnót, Marosludas) a román hatóságok gyűjthették össze, „evakuálták” otthonaikból, 23
Érdekes részletre bukkanunk a zsidó hitközség 1948-as jegyzőkönyvében ebben a tekintetben. A felekezeti egységesítés jegyében élénk vita folyik arról, milyen feltételek mellett egyesüljön az Egységes Marosvásárhelyi Izr. Hitközség (tulajdonképpen a status quo) az ortodox hitközséggel. „Abrahám Ebner, a bukovinai és csernovitzi repatriáltak nevében kéri, hogy ismertessék velük is az elhangzottakat, mert nem értették, mivel közülük senki sem tud magyarul. (A repatriáltak megtapsolják). Dr. Schwartz Lázár válaszol, hogy sajnálatos, de csak magyarul folyhat a gyűlés, ez az a nyelv amelyet mindenki ismer, esetleg románul, de azt a helyiek lényeges része, és a repatriáltak sem értenének meg. Dr.Erdélyi Emil kérésére Jakab Manó jiddisül adja elő röviden az elhangzottakat. 1948. márc.14. Rendkívüli közgyűlési jegyzőkönyv. Mvhelyi Hitközségi irattár. Rendezetlen anyag. 24 1948. december 2. Hitközségi előljáróság ülésének jegyzőkönyve. U.o.
8
leszegényedtek, közbelső (végső?) megoldásként a háború után Marosvásárhelyen telepedtek le, elhurcolt és vissza nem tért rokonaik vagyonát kívánták megszerezni. Másokat a magyar hatóságok, elsősorban a határzónából (Mezőkirályfalva, Mezőörményes, de Görgényorsováról is) telepítettek ki Romániába feltehetően rendezetlen állampolgárságukra hivatkozva. Ez menthette meg a kiskorú gyermekeik életét... Ugyancsak ide tartoznak az eufemizmussal „repatriáltaknak” nevezett bukovinai csoport tagjai. 1945-1946-ban Románába menekültek a szovjet megszállás alá került moldvai részekből és itt – mint láttuk külön nyelvi (és szokás, életforma, hagyományőrző) csoportot alkottak, akiket a marosvásárhelyi zsidóság mint idegeneket érzékelt és akikkel szemben véleményünk szerint meglehetősen gyenge volt a csoportvagy nemzetiségi-vallási szolidarítás. Tibori Szabó Zoltán a korszakról írott összefogalójában (Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a Holokauszt után. Kolozsvár, Koinonia, 2007.) azt vélelmezi, hogy a menekültek csaknem minden nagyobb és jelentősebb erdélyi településre (népesebb hitközségbe) eljutottak, pl. Szászrégenben számuk mintegy100-ra tehető, bár az Erdélybe érkezettek száma nem lehetett több, mint tízezer, és 1946-1947-ben érvényes engedélyek birtokában vagy illegálisan kivándoroltak Palesztinába, Dél-Amerika felé.25 Az 1948-ben összeállított kimutatás szerint Marosvásárhelyen kiskorú 14 év alatti gyermekeikkel együtt 21 „csernovitzi” család szorult segélyre. A kiskorú gyerekek száma 25 volt, ami mellett joggal feltételezhetjük, hogy voltak nagyobb gyerekeik is, akik azonban már „kiöregedtek” a támogatottak köréből. A hitközség számára külön gondot jelentettek, ugyanis mint az Egységes Képvseli Testület ülésének jegyzőkönyvből 1946 szeptemberében megtudjuk „a csernovitzi repatriáltak sok felesleges terhet jelentenek, nem vállalnak munkát” – amint az kimutatásunkból is részben kiderül – „nem járnak templomba”26, amit nem ateizmusukkal, hanem az erdélyi szokásokkal szemben mutatott idegenkedésükkel magyarázható. A hat évnél idősebb gyerekek, tudjuk meg ugyancsak ebből a tudósításból, a zsidó elemibe, vagy ipari iskolába, a Tanítóképzőbe jártak, illetve a lányok az Unirea és a Leánylíceum, a fiúk a Papiu Ilarian román nyelvű gimnázium diákjai. Csak egy esetet találtunk, amikor a szülő a Ref. Kollégiumba iratta be gyerekét. * Végezetül a névadási szokások megváltozására is felhívnók a figyelmet. A 365 kiskorú közül az 1945 után születtek a fiúknál a vezető helyen az Ervin (12) szerepel a 66 fiúnév között, ezt követi a Péter (8 esetben) György és a József (7-7), majd a László, Sándor, Ernő és Tamás (6-6), míg az Ádám, András és Róbert (4-4) előfordulással. A lányokak ugyanebben az időszakban 57 személynévet választottak szüleik. A legnépszerűbb a Judit-Jutka (16), az Ágnes és az Éva azonos előforduláson osztozkodnak (7-7), közvetlenül ezután a Verák következnek (6), Alíz, Júlia és Anna-Anita-Annamária (5-5), Márta és Lia-Lea (4-4), míg három-három előfordulással az Eszter, Gizella, Ibolya, Katalin, Klára, Rózsika és Zsuzsa(anna) zárja a kedveltebb nevek sorát. A nevekből arra lehet következtetni, hogy a közösség sokfelől összegyűlt tagjai a háború után személyneveikben nem akartak általában különbözni, kiríni környezetükből. Különösen a nők esetében figyelhető ez meg. A fiúk esetében még hat a hagyományos 25 26
Tibor, i.m., 33-34. Egységes Képviselőtestületi jkv, 1946. szeptember 1.
9
„névtilalom”, azaz élő férfirokon, közvetlen hozzátartozó nevét nem viselheti az újszülött. Innen adódik – gondoljuk mi – a férfi névtöbblet. A háború előtt meglehetősen népszerű volt, a századfordulón és az Osztrák-Magyar Monarchia, „a boldog békeideiben”az Adolf név (a listán kilenc családfő is ezt a nevet viseli), 1944 után érthetően senki nem adja gyermekének. Csupán egy esetel találkozunk, egy 1946-ben született gyermekkel, aki valószínűleg elhurcolt, meggyilkolt elhunyt nagyapja vagy nagyobb megölt fivére emlékére kapta ezt a nevet. Ha utóbb aztán Izraelba vándorolt ki, bizonyosan azonnal nevet változtatott, nagyapa ide vagy oda. A hagyományos, biblikus zsidó nevek, amennyiben még előfordulnak minimális számban, akkor azok inkább a vidéki közösségekben, a nem Vásárhelyen születettek körében találhatók fel: Simon, Dávid, Izsák (2), Jákob, Sámuel, Móric, Efraim, Jehudi, Leib, Gabriel, Benjámin, Ruben, Mendel, Lázár, Salamon egy-egy vallását tartó, hagyományokhoz ragaszkodó családban fordul elkő, vagy inkább csak a korábbi hagyomány, életforma, családtag emlékére utalva él tovább. A Theodor pedig kétségtelenül a zsidó állam teoretikusára, Herzl Theodorra kívánt emlékeztetni. Ami az apák nevét illeti, jóval nagyobb a vátozatosság, ami egyben a korábbi közösségek sokszínűségre utal, illetve arra, milyen fokán álltak az asszimilációnak a XIX.. század végén Erdélyben és az Osztrák-Magyar Monarchiában született, 1945 után Vásárhelyre vetődött zsidók, ami a gyereiknek szánt névválasztásban is tükröződik.27 Háromszáztizenegy férfi személynevét ismerjük, ám az életkorát nem mindegyiknek (csupán 274 esetben adott), egyeseknél ugyanis elfelejtették feltüntetni vagy kimaradt a kikérdezés során. Ami megállapítható, hogy az apák nemzedéke 1887 és 1926 között született, tehát a korfa legidősebb tagja 61 éves, a legfiatalabb pedig 24, ami azt jelenti, hogy másfél nemzedék választja el őket életkorban. Az életkorfa legvaskosabb ágát a 31 és 40 év közötti férfiak alkotják 150 családfő; ezt követ a 41 és 50 közötti férfiak korcsoportja (67 fő), a 20 és 30 közötti családalapítók a harmadik helyre pályázhatnak 50 fővel, míg természtesen a legidősebbek (51-61 évesek), a 14 családfőnek vagy már nagyobb gyermekei vannak, vagy a háború után a Soáh során odavesztett családját új házassággal próbálja pótolni. A nyolcvanegy névből a listavezető a József (Iosif) 22 előfordulással, ami azt jelenti, hogy mind az erdélyi, mind a bukovinai közösségben kedvelt név volt. A második helyen a Sándor áll (amely főleg az erdélyiek körében divatos) 17-en viselték ezt a nevet, a hamadikat hajlamosak vagyunk ún. zsidó névnek tekinteni, ez a Mór (Mauriciu-Móric formában is 13-szor fordul elő), holott ez valószínűleg spanyol örökség; Negyedik helyen áll a Jenő (12), ötödiken a rárímelő Dezső (11), amely az erdélyi közösségekben volt népszerű férfinév. „Habsburg-örökség” az Ernő és a Ferenc (10), német befolyás, illetve Kossuth népszerűsége is sejthető az Adolf-ban és Lajos-ban (9), magyar névválasztás a Béla, László és Márton (8), az Andor (7) és András (6), a Tibor (7), végül a 9-10. helyre szorulnak vissza 6-7 előfordulással, az olyan biblikus nevek, mint Jakab (Jacob), Salamon, Dávid, Izrael, Mendel, ami azt jelzi, hogy a sokgyermekes zsidó családiok, ha fiúk született, aszázad fordulón már nem ódzkodtak a „keresztény nevektől”, hiszen arra számítottak, hogy leszármazottaik mindvégig ilyen környezetben fognak élni, tehát könnyen megjegyezhető neveket választottak, amelyek Európában és Amerikában is ismertek, lefordíthatók. A hagyományos zsidó nevek sokkal jellemzőbbek, amint ezt 27
Vö. Karády Vikor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Bp., Cserépfalvi kiadása, 1997. Különösen Asszimiláció és társadalmi krízis c. tanulmányt, 114-150.
10
várni lehetett, az olyan népes egykori közösségekben, mint bukovinai, míg a megújúló névanyag az erdélyiek sajátja. Látni lehet, hogy a névadás divatja lépést tart az idővel és a körülmények változásával, teljesen más a névpreferenciák sorrendje, össztétele 1944 előtt és után. A név gyakran az érvényesülés emeltyűje. És akkor még semmit sem szóltunk a családnevekről, amely talán egy következő dolgozat témája lesz.
11