Daubner Béla - Ha A Boldogság Nyomát Keressük Ha a boldogság nyomát keressük, akkor emlékezetünket kell kutatni. A boldogság valami olyasfajta öröm, amelynek köze van az igazsághoz, az igazságon, az erényes és tiszta dolgokon való örvendezés, amelynek emléke mindannyiunkban halványan benne él. Bár mindannyian sóvárgunk a boldogságra, legtöbb vágyunk mégis olyasmire irányul, ami nem boldogságot, hanem romlást és nyomorúságot eredményez. Mivel vágyaink megkötnek bennünket, erőtlenek vagyunk a boldog életre. Félünk a boldogságtól, mely az igazságban való örvendezés, mert megkötnek bennünket vágyaink, amelyek nem az igazra, hanem a hamisra irányulnak. Nagy boldogság helyett kicsike jólét. Szanszkrit: Szat a létezés tiszta és ideális ősképe, archetípusa. Szat tiszta lét, csit tökéletes tudatosság és az ánanda boldogság egysége. Tényleges élet bhava, létesülést jelenti. Buddha „bhava dukha” a létesült, megvalósult élet szenvedés. A tiszta lét ősképére való emlékezés szmriti, egyik jelentése éberség. Éber az, akiben a tökéletes lét ősképe, a boldog, tiszta és igaz lét kollektív emléke elevenen él, s azt életében megvalósítja. Szmriti upaszthánam páliul: szatipatthána. A szmriti a tudattalanban elveszett, a tökéletes lét éberségét a szenvedés megszüntetésére törekvő embernek vissza kell hódítania, a kábaságból és az öntudatlanságból fel kell ébresztenie. Vidjá tökéletes látás, tudás, éberség, avidjá-öntudatlan, nem éber, nem látó. Patandzsali 5 klésa 1. avidjá, gyökérok, 2. aszmitá, én vagyokság, egyetemes éberség elveszett, helyébe lépett az egoisztikus öntudat, amely zárt, önmagát tudja ébersége forrásának. Rága: vonzódás, kedvelés, az én örömszerzésre irányuló törekvés. Dvésa: írtózás, taszítódás, Abhinivésa: az elszigetelt individuális én görcsös élni akarása Az én öröme szenvedés: mulandó, szamszkárát (sors csírát) teremt, az énre irányuló öröm megbontja a lét teljességének harmóniáját, valahol, valakinek szenvedést okoz. Szenvedés és boldogság elválaszthatatlanul összetartozik, a szenvedésteli élet és a boldogság ideálja együtt alkotja a lét teljességét. A boldogságra irányuló élet előfeltétele éppen a szenvedés mély átélése és tudatossága. Kétféleképpen lehet szenvedni. A boldogság megvalósítása tulajdonképpen azon múlik, hogy a szenvedés gyökérokát, az egoitást, az individuális ént mennyire tudjuk visszaszorítani, feláldozni, az ideálnak kedvéért.
1
Boldogság a közösség legjobb képességeink szerinti, alázattal telt szolgálata, önzésünk legyőzése, egyéni életünknek az eszmények megvalósítására történő ráirányítása, élettevékenységeinknek szellemi tartalommal és értékekkel való megtöltése a valóság éberségének szünet nélküli gyakorlása. Tanú tudatosság, éberség. Mindig törekvés a fejlődés felé. A szellemi válság fontos összetevője a kultúra azon struktúráinak hanyatlása, kiüresedése, értékvesztése, amelyek az embert hagyományosan összekapcsolják archetipikus gyökereivel. Jung: „a mai ember világát saját intellektusán kívül már semmi sem világítja meg, olyan nagy a sötétség”. Az ego kialakulása a világra vetítve ugyanaz, mint a manifesztált világ teremtése: az ego-val születik meg az időbe vetett, történeti tudattal élő, korlátok közzé szorított és törvény alá vetett természeti ember. A lélek totalitása széthasad ellentétpárjaira: tudatra és tudattalanra, és az egora reflektáló és azzal azonosuló öntudat saját formáinak rabjává válik. Az árnyékkal való szembenézés, a világra projektált oldalunk megtapasztalása és elfogadása, az énből integrálása. Olyasvalamivel kell szembenéznünk, összeférhetetlen. Fegyvere: szorongás, halálfélelem. A ellentétes jelleget vesz fel.
tartalmak visszavonása, saját sötét kirekesztett személyes tudattalan ami addigi énünkkel lényegileg tudattalan az ego-identitás nemével
Jung írja: Az archetípus tipikus érzet, illetve gondolat lehetőség, vagy diszpozíció. Máshol azt írja, hogy a pszichés világban változatlan struktúrák. Olyan készségszisztémák, amelyek egyúttal képek és emóciók is. A lélek strukturális feltételeit ábrázolják, amelyek képesek arra, hogy bizonyos konstellációkban hasonló alakokat hozzanak elő – ami egészen más, mint bizonyos képeknek az öröklése. Potenciálisan létező rendszer a tudatalattiban, változatlan alaprajzolattal, de változó megjelenési formában. Az őskép tulajdonképpen üres, amit személyes tartalmak töltenek ki. Ez a változó megjelenési forma. 1934-ben azt mondja Jung, hogy a személyes tudattalan tartalmai, főleg érzelmileg telített, hangsúlyos komplexusok, amelyek az élet személyes intimitását teszik ki, míg a kollektív tudattalanban az ősképek vannak, amelyek a komplexus fogalommal egymást kiegészítő és megváltoztató értelemben is szerepelnek, hogyha az őskép már fölszálló-félben van. Még későbbi megfogalmazás: a lélek mélyén az időtlen és végtelen lelki szerkezet csomópontjaiként, energiahordozó jelenségek magvaiként helyezkednek el az archetípusok és a kollektív tudattalant képezik, amely minden egyéni psziché univerzális fundamentuma. A legutolsó: Az emberiség őstapasztalataiból, tipikus szituációk ismétlődéséből keletkezett mitikus, kollektív képek, magatartási ősminták, amelyek az emberiség őstapasztalatainak a lecsapódásai.
2
A tünetek a tudatot arra kényszerítik, hogy a tudat fénye oda irányuljon a tünetre, és mögötte próbálja megkeresni az archetípust, amely ha belép a tudat terébe, akkor észrevehető lesz, mint szimbólum. Ezért fontos az álomanalízis és az álmoknak és fantáziáknak a megjegyzése, mert ezekből tudunk visszakövetkeztetni, hogy egy-egy tünet mögött milyen szimbólum, a szimbólum mögött pedig milyen archetípus áll. A szimbólum-köntös, amelyben láthatóvá lett az archetípus, variálódik, változik, az ember, az idő, a külső és belső körülmények szerint. Módosult tudatállapotban kinesztetikus érzés v. a szimbólum követése álom tudat és álomtalan alvó tudat. Jung egy összefoglaló művében azt írja, hogy az archetípus kompenzatórikus funkciójának megfelelően a kollektív tudattalanból energiakvantumokat közvetít a személyes tudattalan komplexusai felé és ennek segítségével az eddig csak zavaró szimptómákkal jelentkező komplexus kénytelen szimbólum formájában megjelenni, mert a komplexus olyan feszítő energiákkal telik meg a mélyről jövő energiakvantumok által, hogy valamilyen módon megjelenik: álomban, vagy akár egy vízióban. A szimbólum, amely ilyenkor feljön a tudatszintre, ábrázolja az archetipikus magot is és a személyes konfliktusanyagot is. Tehát az archetípusból aktivizálódva komplexus lesz, a komplexus pedig felemelkedve a személyes tudattalanba kétféle módon jelenik meg a tudat számára: egyrészt, mint szimbólum, másrészt, mint tünet. Egy komplexus megjelenhet szimbolikusan, tehát kép-alakban: álomban, imaginációban, vagy akár egy éber-álomban. És megjelenhet tünet formájában, mint fóbia, fejfájás, ulcus, vagy magas vérnyomás, stb. A fejlődés nem a világból kibányászható ismeretekben, hanem az önismeretben rejlik. Az önismeret igazi szakrális értelmezése az Atman (önvaló, ősvaló, Az) ismeretét jelenti. Hogyan jutunk el hozzá? Alapvető problémánk, hogy nem ismerjük a megidézett vagy felhasznált erők valódi bensőséges természetét. Saját tudatunkat transzformáljuk, azaz vetítjük ki a létezésre. A vizuális emlékezet nem elvont fogalmakkal, extrahált ismeretekkel dolgozik, hanem magával az érzéki valósággal. Nem analitikus, hanem szintetikus (összefoglaló, egységesítő) természetű, az átélés ama szintjeivel van kapcsolatban, amelyek a közvetlen érzékszervimozgásos intelligencia, s annak leképződései –a fantázia és az imagináció – közegét alkotják. A kép szintetikus természetéből adódik, hogy – akár érzékleti képről, akár emlékképről, vagy teremtett képről, alkotásról van szó – egyrészt mindig az átélő pszichikum totalitását érinti, másrészt csak totalitásában, „gestaltjában” érthető, vagyis jelentése nem elvont részinformációk összegződéséből adódik. A kép teljességgel sohasem fejthető ki, nem magyarázható meg, hanem csupán átélhető, tapasztalható. KIP Kép mint érzéklet – forma azonos a tartalommal. Ezt az egységet a reflektáló öntudat analitikus tevékenysége bontja meg. Ezt a viszonylatrendszert a pszichikumban mozgásimpulzusok, cselekvési lehetőségeket reprezentáló sémák hordozzák. Az ember észlelési lehetőségei lényegében cselekvési lehetőségével azonosak. Az észlelésben kialakul érzékelés, cselekvés és érzelem gyökeresen eltérő természetűnek tűnhet, ami természetesen 3
illúzió. Másrészt a cselekvési sémák a belső, a pszichikus térben a külvilág olyan leképződését hozzák létre, amely önmagában is alakítható, manipulálható, s belőle új összefüggéseket hordozó sémák alakíthatók ki. NLP. Képzelet, álom és fantázia. Az archetipikus sémák mindig differenciálatlanok és archaikusak (ősrégi), az érzékszervimozgásos relációk nemcsak mély és univerzális érzelmi feszültséggel telítettek, de éppen egyetemességükből adódóan sajátos mitikus többlettel rendelkeznek: ezek adják az élet történéseinek „okkult” hátterét. Jung elképzelése szerint az archetípusok alatt rejtőzik az archetípusok archetípusa a „selbst”, amely az emberi életlehetőségek totalitását sűríti magába, ezért projektálódhatott a világra, mint a kozmosz egészét magába hordó, mindenütt jelenlevő és minden megnyilvánult forma mögött ott rejtőző, mégis megfoghatatlan, a létnek a konkrét létezéstől megérinthetetlen ősforrása. A kozmoszból végső soron azt tudjuk megismerni, amit önmagunkból rávetítünk, ily módon a külső környezet aktuális mindig az emberi személyiség tudatállapotát tükrözi. A mágikus hagyomány szerint azonban a smrti szakrális (isteni, szent) művelete jelenti az ősmintáját, modelljét mindenfajta emberi emlékezetnek. Maladaptációs séma Young A tudat átalakítására, kibővítésére és univerzalizálására irányuló mágikus aktus maga is archetípus, amely minden kultúrában a korszellemnek megfelelően ölt testet, mint ahogy archetípus az őseredet felidézésére irányuló szakrális emlékezet is. Az archetípus akcionális megnyilvánulása a rítus, mint ahogy gnosztikus megnyilvánulása a szimbólum. A rítus és a szimbólum a megnyilvánult archetípus két aspektusa: a tudat egyszer a cselekvés, másszor a felismerés aktusában ragadja azt meg. Miként a szimbólum olyan kultikus (vallásos) jelentőséggel felruházott forma, amelyet a formák világából a jelentés mélyrétegeinek viszonylagos nyitottsága emel ki, éppúgy a rítus olyan cselekvés, amelyet a cselekvés mélyebb transzcendens értelme felé való nyitottsága emel ki a lehetséges tevékenységek köréből. A rítusban lejátszható és újra élhető a megidézett ősminta, s benne hozzáférhetővé transzformálódik az archetípusban rejlő teremtő energia. A mágus az, aki az archetípusok világa fölött uralkodik. Család állítás: rítus. Kell a helyzet előkészítése. Agresszió, elfogadás, reális meghaladás, rítus, egyébként nem kapcsolódik a szülő archetípushoz. A pszichikus élménylehetőségek „lelki tartalmak” Jung elképzelése szerint „komplexumokba” szerveződnek, amelyek rendezőelve a komplexum magját képező archetípus. A komplexum elemei nem logikai láncolatba kapcsolódnak össze, habár ez gyakran olybá tűnik, a logikai kapcsolat már a reflektáló ego produktuma, amely a komplexum elemei közötti alapvetően analógiás összefüggést fogalmi szintre transzformálja, fordítja le. Mindig belép az irracionális mozzanat. Nagy tévedési lehetőség. A komplexum elemei közötti mélységi kapcsolatot az élményeket hordozó mozgássémák szemléletes-fizikai hasonlósága adja: egy rokon mozdulat, amelynek ősmintája a komplexum magját képező archetípus. 4
Miután a lélek döntő átfordulása a szubjektum és objektum tapasztalati szétválása megtörtént, a szubjektum identitásán kívül eső pszichikus realitás énidegenként, objektív realitásként jelent meg. Az élmény pszichikus mélyrétegei a tapasztalásban úgy jelentek meg, mint démonok, szellemek és istenek, amelyek a világ észlelt jelenségei mögött „objektíve” jelen vannak. Megszálló, asztrál lények. Jelenleg percepciós eltompulásról, a szubjektivitás határainak az ego körüli lezáródásáról beszélhetünk, aminek következtében megszűnik ugyan a pszichikus mélyrétegek objektív realitásként történő észlelése, de helyette nem pszichikus realitásként látjuk meg azokat, hanem egyáltalán nem tudjuk őket látni, tudattalanná, elfojtottá válnak. A 7-8 szinten Wilberi értelemben ezek jelennek meg. Fogalmainkat vetítjük a külvilágra. A mágikus tradíciókban a mélyrétegek manipulálására és birtokba vételére törekedtek. Hindú v. védikus tradícióban megkülönböztetjük: arupa-loka (forma-idea nélküli ősképek világa), rúpa-loka (forma-ideák világa), káma-loka (vágyvilág) utal a tapasztalás mélyrétegének affektív komponensére. Rudolf Steiner: mentális, asztrális, éteri és univerzális síkjai. Jóga: tudatállapotok: jagrat, svapna (vágyvilágtól az ideaák (archetípusok) világáig, susupti (forma nélküli ősképek csra állapotáig), turiya (átman v. selbst tapasztalatának univerzális tudat állapota. Éber, álmodó, alvó, tiszta. Az emberi élmény-aktivitás mélyrétegeinek a világra történő projekciója a mágikus világkép döntő összetevője, amely a „correspondantia” (megfelelés) törvényében fogalmazódik meg: a teremtettség (makrokozmosz) mind struktúrájában, mind tartalmában, mind pedig dinamikájában (mozgásában) megfeleltethető az emberi személyiség és szellemiség mikrokozmoszának. Ez analógiát tükröz nem oksági viszonyt. PL:: szép soha nem látott kék hegyek, nyugodt nem evilági táj, belső nyugalom. Magasabb uralkodik az alsóbb felett. Ha sikerül a mélyrétegek megidézése és befolyásolása, akkor ez a világ megnyilvánult formáinak befolyásolását vonja maga után. A mélyrétegek megidézése azon formák és tevékenységek (rítusok) segítségével történhet, amelyek szimbolizálják azokat. Jelen helyzet – hívókép – szimbólumok – analógiák. A démon irányítása a megnyilvánulási formáját képező varázsigék, rituális mozgások és forma szimbólumok segítségével történik. A mágus nincs tisztában a megidézett erők természetével, lényegében szubjektív voltával s olyan mozgásokat indít el - anélkül, hogy ennek tudatában lenne – a saját pszichikumában, amelyeket épp át nem látottságuknál fogva nem képes kézben tartani. Megtébolyodás. Ha a dolgokról való tapasztalásunk felszínétől visszafelé haladunk, minden tárgy és aktivitás legmélyén kibontható saját teremtő emberi lényegünk. A szimbólumban homályosul el legkevésbé a „teremtő elv képmása” a létezés sokszínű forgatagában. A szimbólikus kép 5
átalakulása változást jelez a pszichés struktúrában. A végén újra megnézzük az induló képet vagy élményt. Frankl „noétikus” (tudati) dimenzió). A biológiai, pszichológiai és szociális létezés fölé tornyosuló tudati dimenzió emeli ki az embert a létezők sokféleségéből. A létezés tudatos minőségének két legfontosabb vonása Frankl szerint az ön-transzcendencia és az öndistancírozás képessége. Az ön-transzcendencia az a képesség, hogy a tudatos én önmaga lényegét, értelmét és identitását valami önmaga túliban ismerje fel; teremtő aktivitása nem más, mint ennek az értelemnek a megvalósítása, az önmagán kívüli lényegnek az énbe történő ínkorporációja révén. Az distancirozás a tudatos én ama képességére utal, hogy saját magától eltávolodva tudhat rátekinteni önmagára, vagyis a tudatosságban rejlő reflexió lehetőségét fejezi ki. Noétikus dimenzió – tiszta tudat, Atman. Tanú tudatosság. A noétikus minőség megvalósulása, megnyilvánultságba merülése az emberi individualitás kibontakozásában tetőzik. Az intra pszichés történés szintjére fordítva: a világ tapasztalásának formái és az azokhoz való alkalmazkodás a pszichés, szellemi fejlődés viszonylag archaikus szintjein kibomlik; a világban való megnyilvánulás lehetőségeinek teljességét azonban selbst az emberi individualitás szervének, az ego-nak (éntudat) a kifejlődésével éri el. Az ego ilyenképpen a selbst őskép alapeszméjének legtökéletesebb megvalósulása, miközben ugyanakkor annak legpolárisabb ellentéte, tagadása is. Gyémánt – szén. Szokások. Mivel az ego rendelkezik a noétikus dimenzió ismérveivel, önmaga körébe zárva szükségképpen boldogtalanságra és szenvedésre van kárhoztatva, miután létezése értelmét csupán valami önmagán túliban tudhatja megtalálni: ennek hiányában az ön-transzcendencia legbenső lényegi igénye marad megoldatlanul. Az ego saját meghaladására irányuló erőfeszítése a létezésének való értelmet találás igénye – az eszme-, ideál,- és célválasztás jelenségeiben a legszembeötlőbb. Az egót meghaladva az analógiák mélységében szerzett megértések és pszichés változások tágítják az én
6