Azért még mindig az albumok... Négy folk (közeli) lemezről Hát igen, még mindig az albumformátum az egyik legelementárisabb kulturális koncentrátum, arra is felettébb alkalmas, hogy lemérjük dolgainkat kívül-belül. Kívül az adott előadót is meg tudjuk vizsgálni: hol tart, mi történt vele, mit szeretne közölni stb.; belső tájainkon pedig a szimpla szórakozástól a drámai emelkedettségig terjedhet az ív. A folk körüli előadók szerencsére továbbra is benne vannak ebben a régimódi, de felettébb vonzó buliban. Négy csodás lemez fókuszban.
K
ollár-Klemencz László előző szólólemezéről úgy mondtuk el a magunkét három éve, hogy az érzelmi és azonosulási pontokon túl igyekeztünk rávilágítani költői-muzsikusi művészetének egyéb lényeges pontjaira. Az új lemez, ami Ég az erdő (Gryllus, 2020) címre hallgat, és Kollár-Klemencz Kamarazenekar néven fut, idén év elején már megjelent online, most pedig fizikai CD-n is. Az online publikáció alkalmából már volt nálunk egy Dalról-dalra mesélés januárban, de még nem mondtuk el a véleményünket róla. Mivel a korábbi cikkben foglaltakhoz a zeneiséget és dalfelépítési metódust illetően nem sok egyebet tudnánk hozzátenni, és a Dalról-dalra is alapos képet ad erről az újról, ezért próbálunk lényegre törők lenni. Például: az Ég az erdő album a szorosan és tágan értelmezett folkzene egyik abszolút csúcsteljesítménye. Népzene is, és nem csak például a Pusztinai nagy hegy alatt csángóparafrázisa végett, vagy mert a címadóba is belehúzzák a magukét a közreműködő népzenészek, hanem a folk nagy kosarába a népzenét is beleszámítjuk. De nem csak azt: a zeneköltészet sok egyéb világértelmezést és annak megmutatását is magába foglalja, tehát messze nem sima dobozgitáros prünytyögésről beszélünk. Épp ellenkezőleg, itt még a legkamaraibb hangszerelések közben is csordulásig töltött hangulati sűrűségben fürdőzhetünk. Az egy dolog, hogy klasszikus folk-menetek köszönnek be, de gyöngéd viszonyt ápolnak számos egyébbel is: tangó, kortárs vonósjáték, drámai rezümék hangképei, akusztikus kamara-pop, és megannyi apróság, ami mind megnyugtatóan oldódik fel a produkciótestben. És pont ez a lényeg, ez az egység, az összkép panorámavibrálása, amiből csak akkor tudunk konkrétumokat kiszálazni, ha ilyesmire vagyunk kattanva. Különben felesleges, a legüdvözítőbb egyvégtében élvezni ezt a mélységélességű rácsodálkozást az élet sűrűjére, és lenyűgöző részletgazdagságára. Akár többször is egymás után, mert annyi benne a lehetőség, ahányszor csak nekilátunk. Az igazán jó produkciók, mint ez is, mindig kulturális összegzések és esszenciák. Azért vannak, mert elengedhetetlen a létezésük a teljes emberi élethez. Ja, és legyen már egy olyan lemez is valamikor, amiben Mákó Katóé a főszerep! Ha pedig éppenséggel nem szerzői alkat, akkor rakja össze számára más, aki szintén azt érzi, hogy Kató érzéki hangjából és beleérző előadásmódjából közel sem elég néhány strófányi közreműködés. (A zenészek jó része az előző lemezen is játszott, a többieket pedig tessék elolvasni a borítón, hiszen megbeszéltük már az elején, hogy albumot birtokolni elengedhetetlen kelléke a napi ügymeneten túli létezésnek.) * nnen folytathatjuk is: az Ötödik Évszak világa szintén a széles merítésű folkra van felfűzve, a klasszikus népzene jelenléte azonban hangsúlyosan kontúrosabb. De elsősorban a szegletek és hézagok kitöltése tekintetében, szó sincs az adott hangulatok és dalok teljes leuralásáról. A produkció aurája elsősorban érzelmi feszülésekkel és bejárásokkal van feltöltve, az egészen visszafogott, testiséget is vállaló lefojtott vibrálásoktól a bátran kitárulkozó lelki megnyílásig, végig egy olyan úton, ami nem csak névlegesen vállalja európaiságát, hanem átgondolt kulturális összetettségében. Mégis, minden bevállalásával és nevetős lazaságával együtt átlengi valami roppant vonzó szemérem is, amitől még inkább nekünk és rólunk
I
18
szól. A képlet roppant egyszerű: a népzenében jártas, jó bandákban kipróbált muzsikusok (Hegedűs Máté – hegedű, Csoóri Sándor „Sündi” – brácsa, tambura, koboz, ének, Szabó Csobán Gergő – bőgő, Zimber Ferenc – cimbalom és Takács Ádám – hegedű) saját hangszereiket szabadon használva írtak játékos és lehetőleg sokféle hangulatot beidéző dalokat, amik szerencsére nincsenek túltolva semmilyen irányba. Ezért pont úgy működnek is, mint az szándékukban állhatott – már ami elgondolható ebből műélvezet közben, az érzelmi felfokozottság élvezete profin kipenderít józanságunkból, amit persze bolondok lennénk bánni. Ez az „akusztikus városi zene” akkor a legátütőbb, amikor nem egyszerűen csak hangulatban van, de meg is tud mámorosodni a drámai felhangok töménységében. Ilyenkor az van, hogy már mindenestül belülre tévedünk, a kószáló hegedű és cimbalom, a szaggató brácsa vagy akár a cimbalom megszaladásai ott kavarognak köröttünk; ilyenkor belső hő keletkezik, és ez a forróság valami igazán lényegesre tapint rá: a létezés egyedi és megismételhetetlen csodájára. A Zobor például hangsúlyosan hozza mindezt. Ehhez persze elengedhetetlen Izabella Caussanel éterien szellős hangja és beleérző készsége – nem mondom, hogy a muzsikus srácok tehetsége és kiérlelt zenei tudása nem elég a megmártózáshoz, de a varázslathoz már Izabella is szükséges. Ő egyébként francia-magyar, így ezzel a lehetőséggel élve több francia nyelvű dal is lemezre került. Alapvetően ezek lettek némileg a lazább, oldottabb, virgoncabb percek, a magyarul eldaloltak pedig a masszívabbak, és ez akkor is így van, amikor dalon belül van nyelvváltás (na jó, a Madárka legyen kivétel, ebben gyakorlatilag nem számít a váltakoztatás, úgy padló, ahogy van). A népdalszövegeken túl egyébként domináns a klas�szikus költészet: Victor Hugo, József Attila, Csoóri Sándor és Szép Ernő versei mintha tényleg ezekhez a dalokhoz íródtak volna. A Ne rejtsd el (Fonó, 2020) című debütálás nem egyszerűen egy reményteljes nyitás, hanem egyből a csúcsra is repítette az Ötödik Évszakot, reméljük élnek a lehetőséggel... *
