Ménes Ágnes emlékére „Elment a madárka” – szóljon ma Ménes Ágnes emlékére, amelyet úgy szeretett. Férjének, Éri Péternek és családjának fájdalmában és gyászában osztozunk, az Isten adjon Áginak csendes nyugodalmat, családjának vigasztalást! Búcsúzunk egy nagyszerű embertől, baráttól, a Muzsikás alkotótársától – a keze munkáját őrzik a Muzsikás-lemezek és a koncertek csodás díszleteinek emlékei. Isten áldjon, drága Ági! Hamar Dániel, Sipos Mihály, Porteleki László (Forrás: Muzsikás együttes Facebook-oldala, 2020. november 5.; a fotót Henics Tamás készítette 2010-ben, a karácsonyi Muzsikás-koncert díszletei előtt.)
Szia, Ági – légy szíves, vezesd a kezem írás közben, mert kicsit remeg, elszoktam a kézzel írott szótól, meg, tudod, az írással kapcsolatban milyen sokat adok a véleményedre. Mindig élvezettel, fejcsóválva olvasom a leveleidet: hogyan tud valaki ilyen könnyedén a hétköznapokból mítoszt varázsolni? Káprázatosan finom humor, szellemesen őszinte önismeret, emberismeret, szeretet, költőien tárgyilagos, mesterien egyéni stílus, és mindezt a fürgén gördülő, kecsesen gyöngyöző kézírásoddal. Próbálok is tanulni a leveleidből, és, habár kezdő fokon, ugyanezekből a kellékekből összeállítani a válaszaimat, még naplóírás közben is az a meglepő érzés kísér, hogy tulajdonképpen nem csak magamnak írok, hanem arra várok, hogy majd neked is felolvashatom, és azt sem bánt majd, ha túl szigorúan bírálod soraimat. Egyszer a Mi újság? szerkesztőségi ülésén, megmutattam neked egy, a költői ujjgyakorlataink során született négysoros versemet és te azt mondtad rá: „Te hülye, ez szép, ne lírázz itt nekem, miközben marháskodunk!”. Budapesten, az Ugocsa utca és a Hertelendy utca sarkán, ahol ma egy szépségszalon áll, ott volt valamikor Ági és Attila ötvösműhelye, Vulkánusz és Héphaisztosz barlangja. Ezerkilencszáznyolcvanhármat írunk, itt ülök a sámlin a kazán mellett, a tűzön kondérban fortyog az ezüst, körös-körül szerszámok halmazai, elbűvölten követem a két mester keze járását, hajlítanak, csippentenek, domborítanak, hegesztenek, csiszolnak, mindketten bele vannak merülve a munkába, ujjaik között alakul az igazi szépség, alkotódnak a boldog ékszerek. A sarokban halkan szól a rádió, áll az idő és bizsereg. Ági egy kis kulcsot készít nekem, mikor átadja, azt mondja, tartsam a zsebemben, ezzel mindenhova be lehet menni. És valóban, a varázskulccsal megnyílik a Trencséni utcai lakás ajtaja, ahol otthonra lelek. Befogadnak a családba, mint valami elkallódott, végül mégis megkerült rokont. Habár jó pár évvel idősebb lennék náluk, Ági a nővérem, Pityu a bá-
38
tyám, Marci az öcsém, Kati a pici húgom. A Trencséni utcai lakás az akkori idők sok arcú ellenzéki táborának egyik gócpontja. Itt jár-kel naphosszat boldog-boldogtalan. Mindenki el van fogadva, meg lesz etetve, itatva. Főleg az éjszakák fárasztóak, de többnyire izgalmasak. Nagy füst, zenehallgatás, elemzés, végtelen viták, társalgás, mesélés. Ez Ági terepe, itt felülmúlhatatlan, tud kérdezni és válaszolni, tud meséltetni és tud mesélni... de milyen szépen tud mesélni, ilyenkor Ági sugárzik. Hajnalban mindenki négykézlábra ereszkedik és elmászik. Ági utolsóként hagyja el a helyszínt. Na persze, vannak a gyakran feladatokkal túlzsúfolt hétköznapok, ilyenkor Ági nem feltétlen egy angyal, tud ő idegeskedni is, veszekedni, sértődni és sérteni is, ha kell karmolni, harapni, küzdeni mint egy anyaoroszlán, de aztán kibékülni, vigasztalni is. Számomra ez egyensúlyozza tökéletesre a természetét. Azután Ági kulcsa megnyitja nekem a népi körök, a táncházas dzsungel cifra kapuját, ahova a férfinépek csak csizmába és bajusszal léphetnek be. Bár nekem egyik sincs, Ági kézen fog, bekísér és leültet a sarokba. Őt itt nagy tiszteletben tartják, senki nem vitatja, ki az a gyámoltalan kis marslakó ott az árnyékában. Ha Áginak megteszi, el van fogadva, nincs apelláta. Innen a sarokból lesem ezt a színesen forgolódó világot, tény, hogy soha nem fogok tudni belekavarodni. Ágival azért né-
ha a forgatag peremén, játékból megpróbálunk mezőségizni: egy-két-három-négy, hátletépés-átvezet, és, mielőtt kipenderítene bennünket a sodrásból a centrifugális erő, hálásan konstatálom hogy ebben a műfajban Ági se bajnok. A kulcsom számára a Szkéné színpad bejárata se gond, már cipeljük is fel az emeletre a kellékeket, a díszleteket. Itt a színen, az elkövetkező két év alatt Ági bemutatja mire képes ha összpontosítja sokoldalú tehetségét. Akár ide született volna a világot jelentő deszkákra, szervez, tervez, kitalál, megérez, átérez, megír, kipróbál, alakít, előad. Felejthetetlen. Azután könnyedén továbbáll, mintha semmi sem történt volna, pedig én jól látom, ott rúgkapál benne a színművészet sikerekre éhes krampusza. Szerencsére a siker másodlagos, nem mérvadó, nem nélkülözhetetlen összetevője az alkotói örömnek, amiből viszont Ági kétségtelenül kiveszi a részét, és bőkezűen ajándékozza tovább a világnak. Szerencsés vagyok, hogy ezt az alkotási örömöt olykor megosztja velem is. Újságszerkesztés, néhány közös iromány, illusztrációk, grafikák, három színdarab, díszletek, sok barkácsolás, egy-két hátletépős medvetánc, apró eredmények, óriási élmények. Munkálkodni, alkotni öröm, együtt alkotni ritka boldogság. Hogy mit tud még Ági? Nevetni, nevetni és nevettetni. Legalábbis engem. Te jó ég, mekkorákat tudunk nevetni, apróságokon, a világon, az embereken, magunkon és nagyon sokat rajtam! Ági röntgenszemmel képes meglátni bennem, nemcsak a nyilvánvaló tökéletlenségeket, hanem a legrejtettebb hibákat, mafla hézagokat is. Ezt aztán könyörtelen, tündéri humorának görbe-tükrében szemlélni olyan nekem, mintha csiklandozna. Ha nem hagyja abba, a nevetéstől könnyem is kicsordul. De saját magával sem elnézőbb, rajta is sokat nevetünk. Istenem, de jó együtt nevetni. Szóval, egyelőre ennyit, szia, Ági, nemsokára jövök, ismerem az utat, itt lapul a zsebemben a művészbejáró kulcsa. Molnár Gyula (Elhangzott Tordason, 2020. november 20-án)
