Paris flaner

„Kóboroltam az utcákon, magam elõtt járván, szabadon…”

“J'ai flâné dans les rues; j'ai marché devant moi, libre…”

Musset

flânerflâner

…sietség nélkül, véletlenszerûen, a pillanat hatásának és benyomásának engedve kóborolni, tetszéssel elmerülni az édes semmittevésben

Petit Robert

…sans hâte, en se laissant aller au hasard et à l'impression du moment plonger avec plaisir dans un doux farniente

le Petit Robert

Préface Elõszó Hobo

Finom, szinte pasztellszerû komponálás, amit gyengéd figyelem, szeretettel átszõtt humor, belsõ mosollyal kísért figyelem vezet. Semmi harsányság, útikönyvekbe való, szikrázó szépség. Nincs csalogatás, csábítás, idegenvezetés. Kedves, nem kínban megöregedett arcok harmóniája, játék, vizuális zene, közben kis szünetek, pihenés, pár portré, éjszakai bárok meleg árnyai, langyos, szinte nyaldosó fényei. Ez a város él, az emberek élik, nem a történelem. Nincs átélt fájdalom, mementó, ami történt, lerakodótt a felszín alá, már nincs jelen. Sehol egy ágyú, halott hõs, áldozati ária, menetelõ szobor, büszke erõ, hatalmas hatalom. Még a Moulin Rouge sem rikácsol. A Régi Dicsõség nem késik, itt horkol a parti padon. Az égszaggató Vastorony mezítlábak, zoknik idézõjelében, pici ünnepek, nyugalmas sóhajok, apró mulatságok, tréfák, lassú líra, mint egy puha blues, amit csak dúdolsz. Miféle ember, miféle lélek és szem találta meg és mutatja fel mindenki Párizsának ezt az arcát? Milyen mûvészember lehet, aki innen odajutva így érez? Mitõl nem romlott meg az optikája? Milyen fantasztikus, hogy a Városban megmutatja azt, ami békés és gyönyörû, úgy, hogy azt is megérezzük, mi nem így és nem ezt látnánk, és ez a látás, sajnos, belõlünk már hiányzik.

Tisztelettel, Hobo

Une composition raffinée, presque couleur pastel, guidée par une tendre attention, un humour tissé d’affection, une attention accompagnée d’un sourire intérieur. Nulle stridence criarde, nulle beauté étincelante bonne pour un guide de voyage. Aucune accroche, aucune faconde, aucun baratin pour touriste. Harmonie de visages chers, vieillis sans torture, jeu, musique visuelle, entrecoupés de courtes pauses, repos, quelques portraits, les ombres chaudes, lumières tièdes, presque alléchantes des bars de nuit. Cette ville vit, ce sont les gens, pas l’histoire qui la font vivre. Absence de douleur vécue, de mémento, absence de ce qui a eu lieu, de ce qui s’est déposé sous la surface, de ce qui n’est plus présent. Nulle part un canon, un héros tombé, un air de sacrifice, un monument de marche, nulle force fière, nulle puissance puissante. Même le Moulin Rouge ne criaille pas. La Gloire Ancienne ne tarde pas, elle ronfle ici sur le banc du quai. La Tour de Fer perçant le ciel entre les guillemets des pieds nus, des chaussettes, des fêtes minuscules, des soupirs paisibles, des amusements, des plaisanteries menues, du lyrisme lent, tel un blues velouté que tu ne fais que fredonner.

Quelle sorte d’homme, quelle âme et quel œil qui a repéré et qui montre à tous ce visage de Paris? Quel artiste peut-il être celui qui, parti d’ici et étant là-bas, sent de la sorte?

Qu’est-ce qui lui a évité de gâter son optique? Comme c’est merveilleux que dans la Ville il montre ce qui est paisible et merveilleux, de façon à nous faire ressentir ce que nous ne verrions pas ou pas de cette façon, car cette façon de voir, hélas, nous fait déjà défaut.

Respectueusement, Hobo

flâner 1. flâner

Tu sais que Paris est à tout le monde et pourtant tu peux croire qu'il t'appartient à toi seul.

Ou, au moins, à toi aussi.

Tudod, hogy Párizs mindenkié, de mégis érezheted azt, hogy csak a tiéd. Legalábbis, hogy neked is van egy.

Párizs mindenkié

Paris est à tout le monde

A Régi Dicsõség La Gloire Ancienne

La Gloire Ancienne ne tarde pas, elle ronfle ici sur le banc du quai

A Régi Dicsõség nem késik, itt horkol a parti padon

Faludy György Café de Flore

…behúnyom a szemem és régi lakhelyemet látom, a Flore kávéházat a Boulevard St. Germainen. Több száz estét töltöttem ott; elõször hetvenöt esztendõvel ezelõtt, mikor Párizsban egyetemre kellett volna járnom, aztán hatvanöt évvel ezelõtt, mikor Párizsban éltem másfél évig mint emigráns, majd 1956 után évente egyszer vagy kétszer. A fõalak azonban nem magam vagyok, hanem azok, akik a Flore-ban laktak vagy betévedtek oda. A legállandóbb Picasso volt, aki a spanyol cigánynõvel ott ült minden este a pontosan kocka alakú nagy szoba hátsó falának közepén lévõ asztalnál és a grogot itta. Amikor vagy századszor voltam ott, egy-egy meghajlással kezdtünk köszönni egymásnak. Késõbb némi kurta szót váltottunk. Mikor a németek már Párizs elõtt álltak 1940 júniusában és mindnyájan menekülésre készen álltunk, Picasso megkérdezte tõlem: nem akarnék-e egy rajzot tõle emléknek? Elgondolkodtam és nemet feleltem. Tudtam, hogy a menekülésem úgyis olyan nehéz lesz, hogy a festményt biztosan elvesztem. Így is lett.

Egyszer késõbb Hatvany Lajossal, Franz Werfellel és sok francia íróval ültem ott. Emlékszem, amint André Breton megkért, miután tudok németül, hogy írjak

Sigmund Freudnak Londonba és kérjem meg Freudot: írjon elõszót egy gyûjteményhez, melyben Breton élõ francia festõk álmait közli. Freud válaszolt és azt írta: semmi értelme sincs álmokat közölni a festõk életkörülményeinek ismerete nélkül.

Közöltem Freud levelének tartalmát Bretonnal, aki azt válaszolta: nagyszerû, ez lesz az elõszó.

…je ferme les yeux et je vois l’endroit de mon ancien domicile, le café de Flore sur le Boulevard Saint-Germain. J’y ai passé des centaines de soirées; la première fois il y a soixante-quinze ans, quand j’aurais dû fréquenter l’université à Paris, ensuite il y a soixante-cinq ans, quand j’ai vécu pendant dix-huit mois en émigré à Paris, finalement après 1956, une ou deux fois par an. Mais le personnage principal ce n’est pas moi, mais les autres qui demeuraient au Flore ou s’y égaraient. Le plus permanent était Picasso qui s’y trouvait à sa table chaque soir, au milieu du mur du fond de la grande pièce en forme de carré exact et qui y buvait son grog aux côtés d’une gitane espagnole. Lorsque j’y allais pour une centième fois, nous commencions à nous saluer de la tête. Plus tard nous avons échangé aussi quelques mots brefs. Quand, en juin 1940, les Allemands se trouvaient déjà aux portes de Paris et tout le monde se préparait à l’exode, Picasso me demanda un jour si je ne voulais pas un dessin de lui en souvenir. Après réflexion je lui ai répondu négativement, je savais que ma fuite serait difficile et à coup sûr je perdrais le dessin. Ce n’était pas faux.

Plus tard, j’étais encore assis au Flore en compagnie de Lajos Hatvany, Franz Werfel et plusieurs écrivains français. Je me souviens qu’André Breton m’a prié, étant donné que je parlais l’allemand, d’écrire une lettre à Sigmund Freud à Londres pour lui demander une préface à une collection dans laquelle Breton réunissait des rêves de peintres français vivants. Freud a répondu en affirmant que ça n’avait aucun sens de publier des rêves sans connaître les conditions de vie des peintres en question. J’ai transmis à Breton le contenu de la lettre de Freud qui a sur le champ répondu: c’est magnifique, je l’ai ma préface!

Törzsvendég leszel egy Caféban, ahol a harmadik napon már megkérdezik tõled: uram, a szokásosat?

„Tu deviendras vite l'habitué d'un café, où dès le troisième jour on te demandera: Comme d'habitude, Monsieur?”

flâner 2. flâner

Shakespeare Vámos Miklós és az Elveszett Nemzedék

Páris, amint Adyék írták, nem ereszt. A magyar irodalom zarándoklathelye. Volt? Nem tudom. Az enyém máig is. Nem szûnõ szívdobogással keresem föl a szent helyeket, ha arra járhatok. S amióta fapados kapitalizmusban élünk, járhatok, ha nagyon akarok. Kávéházakkal kezdem (Café des deux Magots, Café de Flore), könyvesboltokkal folytatom. Közülük a legfontosabb kétség kívül a Shakespeare és Társai a bal parton, szemközt a Mi Asszonyunk katedrálisával. A hetvenes évek elején vetõdtem oda elõször, véletlenül. Azóta vélet keresem föl, újra meg újra. Akkoriban, kábé harmincöt éve, még megszokott látványnak számított, hogy a tulajdonos, George Whitman (a költõnek névrokona), a bolt elõtt üldögélt, a méregzöldre pingált kerti vasasztalnál, és sakkozott visszatérõ vevõinek egyikével. Én már akkor sem sakkoztam, kibiceltem tehát.

George erõteljesen hasonlított James Joyce-ra, amirõl a boltban kitett fotók alapján bárki meggyõzõdhetett. Személyes ismerõsként emlegette az angolszász literatúra sok egyéb világhíres alakját. Valaha megfordultak a boltban. Ernest Hemingway, Lawrence Durell, Henry Miller, õ Anäis Nis, Alain Ginsberg. Hogy csak a legfényesebbeket számláljam elõ. James Joyce kimaradt. George Whitman kapcsolata õvele immár irodalomtörténeti érdekesség. Whitman úr korábbi, immár (1962-ben) jobblétre szenderült üzlettársa – a bolt társtulajdonosa – az a Sylvia Beach kisasszony volt, aki elõször adta ki az Ulyssest, Párisban, mert másutt végképp nem akadt rá vállalkozó. Sylvia Beach a ködös Albionból jött Párisba, s az Elveszett Nemzedék egyik legendás figurájává lett. Kölcsönkönyvtárat nyitott az ott lebzselõ angol anyanyelvûeknek. Törzsvendégei közé tartozott természetesen Ernest Hemingway, akinek cikkeiben és vallomásaiban föl-fölbukkan a neve. A könyvtár a társasági élet centruma volt, hol nemcsak épületes irodalmi beszélgetésre számíthatott a látogató, de alkalmanként teára, télen némi kályhamelegre is. Sylvia Beach körébe tartozott Gertrude Stein és Ezra Pound. Többek között. Életérõl és barátairól egy angolszász egyetemeken szinte kötelezõ olvasmány tanúskodik, melyet mindenkinek ajánlanék – Sylvia Beach és az Elveszett Nemzedék, írta Noel Riley Fitch –, ha tudnám, hozzáférhetõ-e a mi nyelvünkön. Persze, utánanézhetnék. De az érdeklõdõ olvasó is megteheti.

Whitman úrnak egy korombéli francia költõ mutatott be, mondván, magyar író vagyok. A könyves uraság rögtön azt kérte, szólítsam Zsorzsnak (franciásan ejtve), s ajánlotta, tartsak fölolvasást az üzlet fölötti könyvtár szobáinak egyikében. Ott amúgy bárki bármeddig idõzhetett a zsúfolt polcok tövében, a kopott és poros bõrkanapékon, így a tizenévesek kedvelt rendez-vous helyévé vált. Szabadkoztam, csak egy rövid novellám fordították le franciára. George nem értette, mi a probléma, olvassak bátran magyarul, hiszen élnek honfitársaim a fény városában, vagy nem? Ez oly képtelen ötletnek hangzott, hogy inkább kitértem elõle. Hibáztam, belátom. Néhány esztendõvel késõbb nyomorgós ösztönpénzen huzamosabban idõztem Párisban, s elegendõ fölolvasást ültem végig a Shakespeare and Co. emeletén. Néhányat franciául és angolul. A többit az alábbi nyelveken. Cseh. Lengyel. Perzsa. Flamand. Szerb-horvát (akkor még egynek mondták). Baszk. Ír. Írül olvasni, olvasul írni. Bocs. Ám ha lehetett írül – arra sem akadt közönség –, lehetett volna épp magyarul is. Ez a baj velünk, honfitársaim, nincs önbizalmunk. George Whitman kilencvenegyedik születésnapján még dolgozott. Irigylésre méltó. Utána eltûnt sakkasztala mellõl és a boltjából. Szelleme maradt. Ahogyan a fentebb sorolt neveké is. Nem hagytam föl minden reménnyel, hogy valamiképpen találkozhatom velük, ha betérek a Shakespeare és Társainak zegzugos, érthetetlen okból mindig kissé ecetszagú helyiségeibe.

Shakespeare et la Génération Perdue

Paris, comme l’écrivaient Ady et les autres, ne me lâche pas. Lieu de pélerinage de la littérature hongroise. Il l’a été? Je ne sais pas. Pour moi il l’est encore. Je recherche les lieux saints quand j’en ai l’occasion, avec une incessante palpitation au cœur. Et depuis que nous vivons dans notre capitalisme à bas prix, les occasions se présentent si on les cherche.

Je commence par les cafés (Café des deux Magots, Café de Flore), je poursuis par les librairies. La plus importante d’entre elles est sans aucun doute Shakespeare and Co sur la rive gauche, face à la cathédrale Notre Dame. J’y ai été amené par hasard une première fois au début des années 70. Depuis je ne manque pas une seule occasion d’y retourner. Alors, il y a environ trente-cinq ans, elle offrait une vue habituelle: le propriétaire, George Whitman (un homonyme du poète) se trouvait assis devant sa boutique à une table de jardin en fer barbouillée de vert-degris pour une partie d’échecs improvisée avec un client habituel. N’étant pas joueur, j’assistais seulement à ces parties.

George ressemblait vigoureusement à James Joyce, ce dont toute personne entrant dans la boutique pouvait aisément se convaincre grâce aux photos exposées. Il aimait exposer de nombreuses autres célébrités de la littérature anglo-saxonne comme ses connaissances personnelles. Ernest Hemingway. Lawrence Durrel. Henry Miller, et même Anäis Nis ou Alain Ginsberg ont tous un jour roulé leur bosse dans la boutique. Pour ne citer que les plus brillants. James Joyce ne faisait pas partie de l’énumération. Les relations de George Whitman avec lui font désormais partie des pages de l’histoire de la littérature. L’associé d’autrefois de Monsieur Whitman, décédé en 1962, copropriétaire de la boutique, s’appelait mademoiselle Sylvia Beach qui a été la première à publier Ulysse à Paris à défaut d’autre éditeur courageux.. Sylvia Beach est arrivée de la brumeuse Albion à Paris avant de devenir un des personnages légendaires de la Génération Perdue. Elle a monté une bibliothèque de prêt pour les anglophones oisifs de la place. Ernest Hemingway faisait naturellement partie de ses clients habituels, il mentionne d’ailleurs le nom de Sylvia Beach dans ses articles et ses confidences. La bibliothèque était devenue un centre de la vie sociale où le visiteur pouvait compter non seulement sur des conversations littéraires édifiantes, mais aussi à l’occasion sur un thé, en hiver sur un peu de la chaleur du poêle. Gertrude Stein et Ezra Pound faisaient également partie du cercle de Sylvia

Beach. Entre autres. Une lecture quasi obligatoire des universités anglo-saxonnes témoigne de sa vie et de ses amis, „Sylvia Beach et la Génération Perdue” de Noël Riley Fitch, je le recommanderais de bon cœur à quiconque si j’étais sûr qu’il est accessible dans notre langue. Évidemment je pourrais aller vérifier. Mais le lecteur intéressé peut aussi le faire. J’ai été présenté à monsieur Whitman par un poète français de mon âge comme écrivain hongrois. Le maître des lieux m’a proposé illico de l’appeler George (prononcé à la française) et m’a suggéré d’organiser une séance de lecture dans une des pièces au-dessus de la bibliothèque. Là-haut, n’importe qui pouvait d’ailleurs passer le temps qu’il voulait au pied des étagères croulant sous les livres, sur les vieux canapés de cuir poussiéreux, ainsi c’était devenu le lieu de rendez-vous préféré des adolescents. J’ai protesté: seule une courte nouvelle de moi avait été traduite en français. George ne comprenait pas où était le problème. Je n’avais qu’a lire en hongrois, bien sûr, je devais avoir des compatriotes dans la ville lumière, n’est-ce pas? L’idée me parut tellement farfelue que j’ai préféré l’écarter. À tort, je le reconnais. Quelques années plus tard j’ai fait un long séjour à Paris grâce à une bourse de misère et j’ai assisté à un passablement grand nombre de séances de lecture à l’étage de Shakespeare and Co. Certaines en français ou en anglais. D’autres en les langues suivantes: tchèque, polonais, farsi, flamand, serbo-croate (c’est comme cela qu’on disait à l’époque), basque, irlandais. Lire en irlandais, irlander en lire. Pardon. Mais si on pouvait lire en irlandais – sans public –, on aurait pu aussi bien lire en hongrois. C’est notre problème, chers compatriotes, nous manquons de confiance en nous.

George Whitman travaillait encore le jour de ses quatre-vingt-onze ans. C’est enviable. Plus tard il a disparu de sa table d’échec et de sa boutique. Son esprit est resté. Les noms énumérés plus haut sont restés aussi. Je n’ai pas abandonné tout espoir de pouvoir les rencontrer quelque part, si j’entre dans le labyrinthe des locaux de Shakespeare and Co qui, j’ignore pourquoi sentent toujours un peu le vinaigre.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad. A mindenség modellje, áll a templom

Tout est un. Uni en un. Tout fusionne. Modèle de l'univers, l'église se tient dressée

…aurore angélique, un tourbillon diabolique

…angyali derengés, ördögi gomolygás

Kuklay Antal Gothique Gótika

„A csúszó-mászó belefeledkezve vállra omló hajadra, figyeli romolhatatlan, veszendõ tökélyed.

A senki néz.

A semmi néz. Az ízeltlábú nézi a napot.

A tört, a gyûrt, a szaggatott a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad. A mindenség modellje, áll a templom.”

Pilinszky János

“Le reptile, se perdant dans tes cheveux abondant tes épaules, observe ta perfection éphémère inaltérable.

Le personne regarde. Le rien regarde. L’arthropode regarde le soleil. Ce disque brisé, chiffonné, déchiré, flamboyant, immuable.

Tout est un. Uni en un. Tout fusionne. Modèle de l’univers, l’église se tient dressée.”

Mit érezhet egy pici zöld hernyó, ha a fáról lepottyan egy vállra omló szõke hajra, és megpróbál felkapaszkodni a hajszálak erdejében? Jé, ezek éppen olyanok, mint az én lábacskáim, csak végtelenül hosszúak, simák, gyönyörûek, és rengeteg van belõlük!

Ilyen féregnek érzi magát az ember, ha belép a kölni székesegyház vagy a Notre Dame bordaíveinek zuhataga alá, és lenyûgözve szemléli a délutáni napfényben tündöklõ, a székesegyházat ezer színnel elárasztó rózsaablakot.

Ezek között a falak között egy karácsonyi vagy húsvéti liturgia alkalmával egyesült és kiteljesedett mindenfajta mûvészet: építészet, szobrászat, festészet, mozdulat, ének, zene, irodalom, és lett mintája és mércéje minden hétköznapi alkotásnak. Itt találkozott az ember Istennel és igazi önmagával, ahol a nyers, alaktalan, romlandó anyag a mûvész keze nyomán nemes, romolhatatlan, örök formát nyert.

Az embernek itt sikerült tökéletesen megvalósítani a Teremtõ parancsát: „ Hajtsátok uralmatok alá a földet”, mert elkészítette a világegyetem kicsinyített mását. Eszméje a mindenség harmóniájáról láthatóvá vált a faragott kõben. Azóta a világképünk szétesett, a harmónia megbomlott. Nem tudunk már dómokat építeni.

Nincs többé mércéje és mintája az alkotásnak. Az erejükbõl csak torzókra képes alkotók megsemmisülve bámulják az elõdök mûvét: a kerek, lángoló, mozdulatlan teljességet. A versnek másik olvasata is van, hiszen itt egy férfi beszél egy vállra omló hajú nõhöz, és elmerülve szépségének szemléletében elragadtatással mondja: Kedvesem, olyan szép vagy, mint egy gótikus székesegyház! Régi gondolat, hogy az ember mikrokozmosz, egy kis világegyetem, aki tagjainak arányaival tükrözi a kozmosz harmóniáját, jól hangolt hárfaként visszhangozza az arányos pályáikon keringõ bolygók keltette mennyei muzsikát, a szférák zenéjét.

…a Miasszonyunk templomának szörnyei gyengéden továbbra is õrzik a várost…

…Et que les gargouilles de Notre Dame continuent de veiller tendrement sur la ville...

A két költõi kép: a leomló hajzuhatag és a kõívek zuhataga, és a két élmény: az esztétikai és a szerelmi egymást tükrözik. Mert a teljesség élményét, amit a székesegyház-építõk mûvészete nyújt, megélheti az ember a szerelemben is, ha a szeretett lényben felfedezi és megcsodálja a mindenség modelljét, és kettõjük kapcsolatában saját létének beteljesedését. Kimondatlanul mindkét élmény arról beszél, aki maga a Szépség és a Szeretet, aki a maga képmására alkotta meg az embert, s akinek a tiszteletére épült fel a templom, ahol az ember eltörpül és felmagasztosul, megsemmisül és megdicsõül, mert része lesz a nagy Egésznek, és szent elragadtatásban találkozik az Alkotóval, a valóság, az igazság, a jóság, a szépség és a szentség Õsforrásával.

Une petite chenille verte, que peut-elle ressentir si elle tombe d’une branche sur une chevelure blonde abondant sur une épaule, quand elle essaye de grimper dans la forêt des cheveux? Tiens, ils sont pareils que mes petites pattes, seulement infiniment longs, lisses, merveilleux et il y en a énormément!

L’homme se sent de la sorte comme un ver quand il entre sous la cascade de voûtes de la cathédrale de Cologne ou de Notre Dame et il contemple la rosace étincelant au soleil de l’après-midi, inondant la cathédrale de mille couleurs.

Dans ces murs, au moment de la liturgie de Noël ou de Pâques, toute expression artistique s’unit et s’épanouit: l’architecture, la sculpture, la peinture, le geste, le champ, la musique, la littérature, et elle est devenue le modèle et le standard de toute création quotidienne. C’est ici que l’homme a pu rencontrer

Dieu et le meilleur de lui-même, où, entre les mains de l’artiste la matière brute, difforme, périssable a gagné une forme noble, impérissable et éternelle. C’est ici que l’homme a réussi à mettre en œuvre parfaitement l’ordre du Créateur „Faites plier la Terre et maîtrisez-la”, parce qu’il a créé un modèle réduit de l’Univers. Son idéal de l’harmonie de l’Univers est devenu visible dans la pierre sculptée. Depuis lors notre image du monde s’est disloquée, l’harmonie s’est défaite. Nous ne savons plus construire des cathédrales. Le création n’a plus ni échelle, ni modèle. La force des créateurs ne suffit plus que pour faire des ébauches ; ils admirent, anéantis, l’œuvre des anciens: cette complétude ronde, flamboyante, immobile.

Le poème a une deuxième lecture possible puisqu’ici c’est un homme qui parle à une femme dont les cheveux abondent sur ses épaules, et, immergé dans la contemplation de sa beauté, il dit avec emportement: Tu es aussi belle qu’une cathédrale gothique! Vieille est l’idée que l’homme est un microcosme, un petit univers qui dans les proportions de ses membres reflète l’harmonie du cosmos, et, tel une harpe bien accordée, il renvoie l’écho de la musique céleste générée par les planètes qui tournent sur leurs orbites bien proportionnées, la musique des sphères. Les deux images poétiques: la cascade de cheveux et celle des voûtes de pierre, et les deux vécus: l’esthétique et l’amoureux, se reflètent mutuellement. Car l’homme peut vivre la plénitude offerte par l’art des constructeurs de cathédrales, dans l’amour aussi, si dans l’être aimé il découvre et il admire le modèle de l’Univers et dans leur relation personnelle il vit l’accomplissement de leur propre existence. Sans l’expliciter, les deux vécus parlent de ceux qui sont la Beauté et l’Amour eux-mêmes, ceux qui ont créé l’homme à leur propre image et en l’honneur desquels s’est édifiée l’église où l’homme devient nain et se magnifie, où il s’anéantit et se glorifie car il deviendra partie du Tout, et dans son saint ravissement il rencontre le Créateur, Source initiale de la vérité, de la justice, de la bonté de la beauté et de la sainteté.

…le livre règne en maître sur les quais de la Seine

…a Szajna-parton a könyv az úr

A könyvet fordította • Traduction

J UDIT et P IERRE K ARINTHY

A könyvet szerkesztette és tervezte Rédaction et composition du livre

J UHÁSZ B ALÁZS

Fotók • Photos

J UHÁSZ B ALÁZS

Tipográfia és nyomdai elõkészítés

Typographie et préparation de l’impression

G ALICZ K RISZTIÁN

Nyomdai munkák • Impression

P ALATIA N YOMDA (Gyõr)

Felelõs vezetõ: Radek József

Korrektor • Lecteurs

B UDÁN L ÁSZLÓ , P ÁLL C SILLA

Kiadja • Édité par Juhász Balázs, 2005. www.jbreklam.hu www.juhaszbalazs.com

© Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét másolni, sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy bármely formában sugározni, a kiadóval történt elõzetes megállapodás nélkül!

© Tous droits réservés.

Toute copie ou reproduction totale ou partielle de la présente publication, sa conservation dans un système informatique, ainsi que sa diffusion sous quelque forme que ce soit sont interdites á défaut d’entente préalable avec l’éditeur!

ISBN 963 460 979 1